- Na haragudj…azt hittem… - nem tudom már kimondani mit is, ugyanis gyengéden, de egyben határozottan megragad, s magához húz, hogy immár rendes csókot hintsen ajkaimra. Kóstolgat, ismerkedik, amit készségesen hagyok s viszonzom is. Egészen addig folytatjuk, míg el nem váll ajkaimtól kissé ködös tekintettel, sápadt arccal, s remegõ lábakkal.

- Segítek visszafeküdni – terelem el inkább a témát a csókról, majd lassan, de biztosan elkísérem az ágyáig.

- Ugye nem csak azért… - kezdene bele a kérdésbe, szokatlanul bizonytalanuk, dadogva. Rögtön sejtem mirõl lehet szó, így mielõtt kiszenvedné a kínos kérdést, gyorsan felelek.

- Hogy nem csak a pillanat heve? Vagy hogy a sérüléseid láttán? Magam sem tudom – felelem õszintén, míg végig õt nézem. Kívánom, ez biztos, de többet nem tudnék neki mondani. Még nem. Inkább neki látok a sebei bekenésének. Az majd elvonja a figyelmemet a csókra termett ajkaitól, de sajnos a tökéletes testérõl nem.

- Így, hogy ezen is túl vagyunk… gondolom már érted, amiket mondtam neked – kezd el beszélni, mire megállok a mozdulatban. A bókok, s a célzások? Igen, célt értek így, teljes mértékben. Válaszom egy bólintás, majd dolgozom is tovább a sebeinek ellátásán. Legalábbis szeretnék, de neki más tervei vannak. Kezem után kap, majd mellkasára simítja. - Komolyan gondoltam minden szót – néz szemeibe komoly tekintetével.

- Jobb, ha hagylak pihenni – húzom vissza kezemet, míg az én szívem is már úgy zakatol, hogy félek, meghallja. - Reggel majd megint át jövök leellenõrizni, hogy jól vagy-e. – El kell mennem, különben újabb lépést teszek felé, amit már nem biztos, hogy viszonozna. Meg akarom érinteni, érezni az illatát, csókjainak ízét a számban… Õ azonban ahelyett, hogy támogatná elmenetelemet, kézen ragad. Miért nem érti, hogy nehéz visszatartanom magam? Lehet nyugodtnak tûnök, de ez csak egy látszat.

- Maradj itt, kérlek – kérlel halkan, amitõl végigfut egy kellemes bizsergés a gerincem mentén. - Hosszú az éjszaka… és itt biztonságosabb 

- Ha itt maradok, abból nem lesz pihenés – vallom be mosolyogva. Férfi vagyok, nekem is megvannak a szükségleteim.

- Ne aggódj, egyéb tevékenységekhez nem lenne erõm… egyszerûen közel akarlak magamhoz tudni - feleli, míg sokatmondóan megpaskolja maga mellett az ágyat. Nincs mit tenni, ha õ is ennyire akarja, akkor nem fogok visszakozni. Elsõnek azért elpakolok, majd óvatosan mellé telepedem, kellõ távolságba. Tekintetét végig rajtam tartja, engem néz, ahogy én õt. Kellemes bizsergéssel tölt el, s azt hiszem boldog s elégedett is vagyok.

- Mi ját a fejedben? – érdeklõdik végül, míg ajkán, hozzám hasonlóan, mosoly ül.

- Csak még szoknom kell az új helyzetet, ennyi – felelem, majd közelebb bújok hozzá. Ha teste melegét még nem is érezhetem, igyekszem a lehetõ legtöbbet kihozni a helyzetembõl. Õ sem tétlenkedik, átkarolja derekamat, majd továbbra is figyel, egyre laposabbakat pislogva. Figyelem, ahogy lassan elnyeli az álomvilág, s mellkasa egyenletesen mozog fel s le.

Óvatosan lefejtem magamról kezét, majd elmegyek, hogy a kihûlt vízzel kicsit megmosakodjak. Miután végzek, széles mosollyal bújok vissza mellé. Hihetetlen érzés, fõleg, hogy nem aludtam még férfival úgy, hogy elõtte nem tett volna magáévá. Ez másabb. Sokkal. Nem tudnám megfogalmazni pontosan miben, de érzem. Végül engem is elnyom az álom, miután a sötétben is alaposan megfigyeltem orcáját. Minden apróságot meg akarok jegyezni, mélyen az elmémbe vésni.

Aznap remekül alszom, álmok se kergetnek, aminek örülök. Az ébredés is kellemes, bár kicsit meglepõdök, mikor egy boldogan mosolygó Naeth figyeli, ahogy az álom elhagyja testemet.

- Jó reggelt – motyogom álomtól rekedtes hangon, míg szemeimet dörzsölöm.

- Szebb nem is lehetne – feleli halkan. – Neked is jó reggelt – néz egy darabig, csodál e, vagy csak próbálja a pillanatot örökre a fejébe vésni, magam sem tudom. Végül én teszem meg újra a lépést, s mivel az este folyamán igen közel bújtam hozzá, elég egy kicsit megemelnem magamat, hogy ajkaira egy röpke csókot hinthessek.

- Azt hiszem tévedtem – susogja, mire én kuncogva újabb csókot hintek az ajkaira. – Az elsõ jó reggelt volt, a második pedig? – érdeklõdik, míg én hümmögve kimászom mellõle, hogy reggelit hozassak, majd ellássam sebeit.

- A másodikat pedig azért kaptad, mert az elsõ nagyon jól esett – felelem könnyedén, míg az este kint hagyott sajtból török le egy darabot. – Hozatok neked reggelit, majd ellátom sebeidet. Ha úgy kívánod, a tekercseket is felolvasom neked.

- Nem írnoknak akarlak magam mellé – vágja rá homlokát ráncolva, míg én halkan felsóhajtok.

- Csak segíteni próbálok, ne aggódj, nem írnok kívánok lenni – felelem, majd mielõtt válaszolhatna, intézkedni kezdek.

Míg a reggelire várunk, átkötözöm, no meg átkenem alaposan, a már láthatóan liluló sebeit. Utána meg is jön a finom s tápláló étek, aminek elfogyasztásában igaz még segítek neki, de utána biztatom, hogy mozogjon kicsit legalább a szobájában. Készségesen benne is van, igaz eleinte nekem kell neki segíteni, hisz elgémberedtek lábai, de utána már magától jár s kel, a tekercseket se hajlandó nekem odaadni.

- Elmegyek az istállóba segíteni, ha itt nem leled hasznomat – mondom neki kissé bosszúsan, mire õ felsóhajt.

- Jó, de csináljuk máshogy. Olvasni tudok, az ágyban is, pihenek s dolgozom egyszerre – néz rám, de mivel látja, hogy ennyivel se vagyok megelégedve, folytatja. – Aztán ha valamit írni kell, majd diktálom neked.

- Ez kedvemre való – mosolyodom el lelkesen. – No, siess vissza az ágyba, gyógyulj meg hamar! – tessékelem a lepedõk közé, amit õ csibészes mosollyal tûr.

- Ennyire gyógyulásomat kívánod?

- Imádkozom is érte, csak éppen a pihenés többet segít – felelem, majd az asztalához ülök.

Egészen estig így dolgozunk, remekül haladunk, így majd ha felépül, nem fog egy talicskányi papirusz a nyakába szakadni. Ebédelni állunk csak meg, majd folytatjuk is, amit mindketten élvezünk. Jó csapatot képzünk együtt, ezt õ is érezheti.

Este, a vacsora után megállunk, hogy megpihenhessünk. Vele megyek tisztálkodni, de nem segítek neki, sõt, hátat is fordítok, nehogy teste látványa rossz útra tereljen hirtelen. Tiszteletben tartja a dolgot, de érzem, hogy végig figyel. Ezt kicsit sem bánom, sõt, kedvemre való, hogy a vállam felett hátranézve küldhetek felé pár kacér pillantást.

Végezetül újra bekenem õt, de a krémet immár már masszírozásra is használom. Nem olyan jó, mint az olaj, de jobb, mint a semmi. A sértetlen felületeket kényeztetem így, ami láthatóan jól esik a fõpapnak, aki nem szokott hozzá a lazsáláshoz. Miután végzem, orrát csókkal kényeztetem, majd elpakolok, s bebújok mellé. Óvatosan araszolok hozzá a takaró alatt, amit csillogó tekintettel figyel.

- Úgy festesz így, mint egy huncut gyermek – mosolyogja, míg a borzos hajamba túr csontos ujjaival.

- Talán nem kedvedre való? – kérdem.

- Dehogynem – hajol oda, hogy most õ részesítsen csókban. Lassú, komótos, de élvezem minden pillanatát. – Van tapasztalatod… - szusszanja, miután elengedi ajkaimat.

- Neked is akad.

- De kevés – feleli. – Roppant kevés.

- Oh, akkor azt hiszem kivételesen taníthatok neked dolgokat – mosolygom elégedetten. – Azonban most aludjunk, reggel sok dolgunk lesz.

- Ugye tudsz róla, hogy túlzásba viszed a munkát? – kérdezi engem méregetve, míg átkarol s magához húz. Arcomat a vállához simítom, ami szerencsére nem fáj neki.

- Csak mert addig is veled lehetek – felelem halkan, míg a szobát nézem. Jó így, nagyon, kedvemre való. Meg tudnám szokni…

Nem nézünk egymásra, õ pedig végül nagyon szusszanva fészkelõdik nagy ágyában, hogy kényelmes helyre találjon.

- Tudod… volt valakim, még gyerekkoromban – szólal meg egy kisebb hallgatás után, ami felkelti a figyelmemet. - Nem lett volna szabad, sokáig nem is ismertem fel az érzést, de mikor rájöttem végre…már késõ volt…

- Mi történt? - érdeklõdöm.

- Megöltem õt… vagyis… õ vetett véget az életének, de a kés az én kezemben volt. Nem volt más választásunk- hunyom le szemeimet, hogy a kibuggyanni készülõ könnycseppeket elrejtsem- születésünk óta együtt éltünk, itt a szentélyben… õ is papnövendék volt, mint én…

- Szóval... te…- próbálom kiadni magamból gondolatomat, de torkomon akad. Talán jobb is, magam sem tudom

- Azt hiszem igen, bár nem volt még alkalmam megtapasztalni – ad kérdés az egyik kérdésemre, míg halovány, de kissé kínos mosoly ül ajkán. - Az a fiú volt az egyetlen, aki iránt bármit is éreztem… idáig… - teszi hozzá, míg én visszafojtott lélegzettel hallgatom. Nem tudom mire akar ezzel célozni, vagyis nem akarom elhinni, s mielõtt bármibe is belemélyülnénk, kopognak az ajtón. Szinte megkönnyebbülten pattanok fel, hogy aztán átvegyem a szolgától a már kész krémet. Gyorsak voltak, nem csoda, a fõpapjukról van szó.

- Ez kicsit csípni fog – telepszem vissza mellé, hogy folytassam az ellátását. Eleinte jól bírom, hisz arcát s kezeit kell ellátnom, azonban nagyon is jól tudom, hogy a ruhák s kötések alatt bõven akad még kezelésre váró seb. Óvatosan kötözöm ki, míg próbálok valami teljesen másra gondolni, nem az izmos testére és… és a beszélgetésünkre. Nagyon nehezemre esik, érzem, hogy minden fölös vér az arcomba szökik. Szerencsére lehunyt pillákkal hagyja, hogy ellássam, ami kicsit segít a zavaromon. Legalább nem találkozik tekintetünk, s nem állok meg a mozdulatban sem.

- Kész is vagyunk – adok hangot  a megkönnyebbültségemnek, majd elpakolom a krémet. - Ez majd leviszi a duzzanatot, de ahogy éreztem eltört pár bordád, így egy jó ideig még feküdnöd kell majd.

- Hát az nem lesz könnyû… tekintve, hogy a munkámat más nem tudja elvégezni… és az építkezésekre is ki kellene mennem, nem is beszélve a fáraóról… és ugyebár a te ügyeddel is foglalkoznom kell… - Igazi hivatali ember, aki komolyan veszi a munkáját. Talán túl komolyan.

- Senkire nem tudnád ezeket rábízni? – kérdezem.

- Nem hinném… talán ha felosztanám a feladatokat pár ember közt…de nem bízom abban, hogy rendesen el is végeznék a feladatot – ecseteli, majd hiába a fejtörõ gondja, széles mosoly jelenik meg arcán.

- Min mosolyogsz ennyire? - kérdem értetlenül, felvont szemöldökkel. Most láttam el, nem rég verték meg, ezernyi gond zuhant nyakába, õ mégis mosolyog.

- Semmin, csak… így talán még egy kicsit tovább élvezhetem a társaságodat… - feleli, mire rosszállóan ránézek. - Ne érts félre, nem ezért verettem magam össze…

- Remélem is – vágom rá válaszomat, míg felállok mellõle, ugyanis szavai elérték, hogy szívem sebesen verjen mellkasomban. Inkább a szoba másik felében kezdek el matatni, mintsem mellette. - Pihenned kellene különben nem fogsz rendbe jönni… addig magadra hagylak, ha valami van az istállóban megtalálsz – teszem hozzá, hogyha értem akarna valakit küldetni. Kell most egy kis egyedüllét, gondolkoznom kell. Magamról, róla, rólunk…

Egészen kora estig az istállóban maradok, s segítek mindenben, amiben tudok. Jót tesz a kétkezi munka, s a lovak társasága is mindig megnyugtatott. Gondolkodni akartam, de valahogy nem jön össze, annyira leköt a csutakolás, etetés és takarítás. Mikor már maguk az ott dolgozók is meg-megpihennek jövök rá, hogy ideje távoznom. A szobámba megyek, alaposan megmosakszom, majd egy kis erõgyûjtés után megindulok Naeth szobájába. El kell látnom még, ennie is kell, ugyanis a szolgák szerint egész nap csak aludt. Ez jó, mert pihen legalább.

- Naeth? Ébren vagy? – kérdezem elég halkan, hogyha alszik, ne ébresszem fel. Békésen szuszogott, de nem tudtam eldönteni, hogy csak pihen, vagy az igazak álmát alussza. Kezemben a szolgáktól kapott étel, szerencsére a krémet bent hagytam a fõpap szobájában.

- Most már igen – feleli, míg kinyitja szemeit, s egyenesen rám néz. Szívem dobban bele, amit már úgy leállítanék, de nem tudok. - Milyen napszak van?

- Már sötétedik. Hoztam egy kis ételt, mert ma még szerintem semmit nem ettél – felelem, majd beengedem magamat, bezárom az ajtót is nehézkesen, majd az ágyához sétálok, s helyet foglalok. Kása van nálam, könnyû étel, ami erõt is ad.

Lassan felül, majd a kanál után nyúlna, de annyira remegnek kezei, hogy inkább én kezdem el etetni. Meghitt az egész, hiába áll hátunk mögött annyi minden. A kása elfogy, vele együtt pedig a zavarom is. Az utolsó falatok csúsznak le Naeth torkán, majd miután végez, adok neki egy finomabb rongyot, hogy megtörölhesse száját, majd az üres tálat kiadom a kint várakozó szolgának.

- Köszönöm a segítséget – szólal meg, miután elveszem tõle a rongyot, s visszarakom a kis asztalra.

- Semmiség – felelem mosolyogva. –Legalább hasznomat veszed.

- Ettél már? – kérdi, mire én tagadóan megrázom fejemet. – Akkor kéresd ide vacsorádat. Nem éhezhetsz. - Itt akar tartani? Mirõl kíván velem beszélni?

- Nem vagyok éhes – felelem, mire õ rosszállóan megrázza fejét. – Tényleg.

- Akkor hideg ételt kérj, lepénykenyeret sajttal, azt késõbb is megeheted – feleli, majd az ajtó felé int. – A vendégem nem éhezhet. – Nagyot sóhajtok, látom, hogy nem akarja felfogni, hogy nem vagyok éhes, de végül csak eleget teszek kérésének, s mikor a szolga visszaér, elmondom neki kívánságomat. Feszengve ülök vissza az immár helyemnek kikiáltott ágyrészre, majd ajkaimat harapdálom.

- Ideges vagy?

- Nem, csak… - zavartan elmosolyodom, majd ránézek. – Zavar, hogy nem tudok többet tenni érted. Miután ettem, hogy megnyugodj – teszem hozzá, amin elmosolyodik -, elõkészítek egy meleg vizes, illatos vizet, hogy meg tudj mosakodni. Utána bekenlek újra.

- Nos, a mosakodás… - néz el mellettem, láthatóan zavarában, míg a takarója szélét szorítja elfehéredett kezekkel. – Elintézem valahogy.

Tudom, hogy meg kéne kérdeznem, segíthetek e neki, de nem jönnek ki a szavak a torkomon. Érzem, ha vizes rongy kerül kezembe, õ pedig meztelenül elém, elveszítem józan eszemet, s minden bók s kedves szó, mi elhagyta a napokban ajkát, elbódítana s olyanra késztetne, amire késõbb nem lennék büszke. A szegényes vacsorámat hamar meghozzák, ami meglepõ módon meg is hozza étvágyamat. Ezt látva, Naeth mosolyogva meg is jegyzi, hogy látja mennyire nem voltam éhes. Persze rögtön hárítanom kell, miszerint tényleg nem voltam, egyszerûen az egyszerûség, s a finom sajt meghozta étvágyamat. Mesélek neki kicsit a törzsem étrendjérõl, hogy sok hasonlót fogyasztottam már, de valahogy soha nem untam rá, majd érezve, hogy a beszéd segít zavaromon és szorongásomon, tovább mesélek mindenrõl, mi eszembe jut.

Miután jóllakom, a maradékot az asztalára teszem, hogy aztán segítsek neki felállni. Nehézkesen megy, de végül sikerül neki. Inkább az a gond, hogy annyit feküdt aznap, hogy az izmai elgémberedtek. Elbotorkálunk a szoba mellett lévõ kis mosdóhelyiségbe, ahol már az olajoktól illatos gõzölgõ meleg víz várja. Egyedül leül a kis sámlira, míg én a vizet odaviszem neki, s a benne lévõ rongyot kicsavarom. Õ már vetkõzik, én pedig nem tudom nem levenni róla tekintetemet.

- Talán segíteni szeretnél? – kérdezi mosolyogva, mire én észbe kapva, zavartan rázni kezdem a fejemet. Jót kuncog esetlenségemen, amin végül én is elmosolyodom.

- Próbáld meg egyedül, de ha nem boldogulsz, szólj. Addig kéretek még pár gyógynövényt, amit majd leforrázok, s borogatást készítek belõle a lábadra – ecsetelem. Míg végigmértem izmos, sebesült testét, feltûnt, hogy lábán a kenõcs nem elég, több kell. Nem bírom ki, hogy óvatosan meg ne érintsem a seb feletti részt, majd végig ne simítsak a lába oldalán gyengéden. Mikor felszusszan, elkapom a kezemet, s bocsánatkérõen felnézek rá.

- Nem fájt – mosolyogja. – Szólok, ha gondom akad, menj csak dolgodra – int fejével a szobája felé, mire én elmosolyodom halványan, biccentek egy aprót, majd el is megyek. Fejben összeszedem mire van szükségem. A szolga szerint a kérésem beletelhet egy nagyobb várakozásba, de attól elindul, hogy a gyógynövénykertbõl kérjen pár dolgot, ha akad. Én addig is megigazítom Naeth ágyát, majd az ablakra helyezett faalapú reteszt elveszem, hogy friss levegõ jöhessen be.

- Zayn! Tudnál egy kicsit segíteni? – hallom meg a fõpap hangját, mire halkan felsóhajtva elindulok.

- Persze, jövök – adok hangot jöttemnek, hogy ne kelljen még egyszer felemelnie hangját. Nem tudom miben akadhatott el, de úgy vagyok vele, hogy ennyi idõ alatt már biztos az öltözésnél jár. Jóslatom bebizonyosul, ugyanis már ágyékkötõjét sikerült felvennie.

- A rongy… elejtettem – motyogja, míg egy bizonyos pontra mutat. – Megpróbáltam felvenni, de…

- Ugyan – mosolygom, míg érte nyúlok. – Hogy sikerült így ellõnöd, mint egy íjat?

- A hátamat próbáltam megmosni – feleli, míg én már elõtte térdelek s a vízbe nyomom a rongyot.

- Segítek benne, ne aggódj. Úgyis már felöltöztél, ne vizezd magad össze – lépek a háta mögé, majd gyengéden, óvatos mozdulatokkal mosni kezdem széles hátát. Talán túl sokáig is mosom, a rongy is elhidegül már, de nem tehetek róla, a lopott érintések felmelegítik testemet. Arra eszmélek fel, hogy a fõpap mocorogni kezd érintéseim nyomán, így hát megfogom a törölközéshez használt, szárazabb rongyot, majd eltörlöm hátáról a vizet.

- Harcoshoz illõ hátad van – vallom be mosolyogva, míg segítek neki felállni pedig nem kéri. Érinteni szeretném, lopva, s ha csak kicsit is, mert boldoggá tesz. Megrémít e a dolog? Épp csak annyira, hogy ne csináljak ostobaságot. Azt hiszem kedvel, legalábbis bókjai s ködös szavai erre utaltak, de magam sem tudom, hogy ez mit is jelent. Voltam már férfival, többel is, de szerelmes nem voltam. Nem adatott meg az érzés.

- Köszönöm – szólal meg, míg óvatosan szembe helyezkedik velem. Mennyivel magasabb! Eddig is feltûnt, de nem élveztem így. – Neked pedig gyönyörû szemeid. – Szélesen elmosolyodom, egy röpke pillanatra le is sütöm szemeimet. – Tényleg.

- S érdes kezeim, nem igaz? – érdeklõdöm halkan, de õ csak tagadóan megrázza fejét.

- Nekem pont tökéletesek. – Hangja halk, mégis annyi érzelem s erõ van benne, hogy szívem belejajdul. Nem tudom mi üt belém, a mosolya, a szavai, a kedvesen csillogó szemei… óvatosan rásimítok arcára, míg õ belesimítja orcáját a tenyerembe. Lábujjhegyre állok, majd lassan megközelítem ajkait sajátommal, s röpke, csókot hintek rájuk. 

- Miért nem? – szólal meg hosszú csend után, én pedig felé fordulok– Nem vagyok más neked, csak teher.
- Errõl szó sincs! – vágom rá azonnal. Nem tudhatja, hogy én hogyan érzek iránta, de ettõl függetlenül nem kellene így alábecsülnie magát– Ne mondj ilyet.
- Én se akarom, hogy bajod essen, fõleg nem miattam. Nem tesz jót a lelkemnek – néz egyenesen a szemembe. Tekintete szomorú, mégis mosolyt erõltet ajkaira.– El akarok ezért menni.
- Tessék? – kérdem rémülten. Megfordult a fejemben, ahogyan az is, hogy én magam küldöm el, de most, hogy kimondta hangosan is… össze szorul a szívem.
 - Jól érzem itt magam, s tudom, hogy törõdsz velem, s a népem sorsával, de veled az oldalamon is ugyan olyan kevés esélyem van arra, hogy bármi változást érjek el, mint egymagamban. Nem maradhatok örökre itt, hisz eme pár hét is veszélyt hozott a fejedre. Netán egyik bátyám küldött valakit? Akkor netán lefizettek valakit? Vagy esetleg rájöttek kinek segítesz, s ellenzik? – erre már én is megremegek, elárulva neki, hogy jó úron halad – Oh, Naeth, elmondhattad volna. Nem vagyok ostoba.
- Nagyon is jól tudom, hogy nem vagy az – felelem. egyetlen pillanatig sem feltételeztem, hogy az lenne…inkább.. magamat becsültem túl ezek szerint. Azt hittem képes leszek õt megvédeni, de ahogy látom magamat sem tudtam.– Intelligens vagy, okos, törekvõ… sokkal másabb az itteni szennytõl. – nem felel, így egy kis idõ múlva én folytatom. – Nem szeretném, hogy elmenj.

Megszoktam már, hogy elfojtom az érzéseimet, vágyaimat…. egy fõpap nem teheti meg, hogy enged ezeknek…de ez túlságosan erõs. Itt van közvetlenül mellettem, mégsem vagyok képes kinyögni mi bajom…

Az elkövetkezõ napokban csak rosszabbodik a helyzetünk. Nem beszélgetünk, próbálok eltávolodni tõle, s úgy tûnik õ is tõlem. Próbálok más helyet keresni, de mivel a palotából nem tudok kijutni, egy szolgát kérek meg arra, hogy kérdezzen körbe, nem e kíván valaki fordítót alkalmazni. Mivel a földeken való munkából magamat is alig tudnám eltartani, nem hogy lovamat, kicsit magasabbra kell tennem a mércét. Érzem, hogy Naethnek terhet jelentek, s ezt mindenképpen el akarom kerülni.

Mivel nem ad nekem munkát, keresek magamnak. A szolgáknak segítek be, vagy az istállóban. Nem kenem ki magamat, hogy ne legyen oly feltûnõ.

Egyik nap azonban nagy mozgolódásra leszek figyelmes, mikor a szobám felé tartok. nagy döbbenettel figyelem, ahogy a fõpapot viszik a szobájába, s egyáltalán nem tûnik úgy, hogy jól van. Aggódva közelítem meg õket, hogy aztán segítsek az ellátásában. Gyógynövényeket kérek, morzsolót, forró vizet, amit meglepõ módon hamar meg is kapok. Egyik pap vagy szolga sem tudja mit kéne tennie, én pedig elég sebesültet ápoltam már ahhoz, hogy tudjam mi a teendõ. Miután ellátom, mellé ülök, s figyelem minden mozdulatát.

Mi történhetett vele? Ki bántotta, s miért? Ugye nem emiatt volt olyan aggodalmas a napokban? Mibe keveredett? Annyi kérdés kavarog benne, hogy belefájdul a fejem. Már épp azon gondolkodom, hogy visszatérek a szobámba, s hagyom pihenni, mikor elkezd mocorogni. Rögvest felpattanok, s az ágya mellé lépek.

- Naeth… Naeth… jól vagy? – kezdem el szólongatni, mire a szobában tartózkodó aggodalmaskodó szolganép is közelebb lép. Szemeit lassan kinyitja, majd felénk néz.

- Zayn… hol vagyok? – szólal meg kissé rekedtesen, majd elkezd mocorogni. Arcára fájdalom ül ki, én pedig nem tudom mit mondhatnék neki. Inkább elküldöm a szolgákat, hogy kettesben lehessek vele. Beszélni akarok vele, a történésekrõl, a mi dolgainkról. Mikor visszaülök mellé, közelebb hajolok, hogy megnézzem a szemeit, de úgy tûnik nem vérzett be, így nincs komoly gond.

- Megverve, eszméletlenül találtak rád… ha tudtad hogy ennyire súlyos a helyzet miért nem mondtad el? És ne mond, hogy azért, hogy megvédj… - kezdek bele, kicsit megrovó hangnemben.

- Pedig… pont ezért tenném – feleli, majd nehézkesen bár, de ülõ helyzetbe tornázza magát. Nem fogok neki segíteni, eldöntöttem. Hagyom kicsit szenvedni. - Nem bírnám elviselni, ha bajod esne.

Oh, megint a becézõ szavai! Ajkamba harapok, míg õ inkább másfelé néz, csak nem rám. Ez lenne itt a becserkészés, a kedves szavak? Nem ezt hallottam. Sõt, jól tudom, hogy ez nem így van. Mégis miért törõdik így velem, ilyen önzetlenül, s immár bolondul? Fõpap, magára kéne figyelnie.

- Miért nem? – szegezem neki egy hosszabb csend után a kérdést, mire õ lassan felém fordítja a fejét. – Nem vagyok más neked, csak teher.

- Errõl szó sincs! – vág vissza, láthatóan bántják a szavaim. – Ne mondj ilyet.

- Én se akarom, hogy bajod essen, fõleg nem miattam. Nem tesz jót a lelkemnek – nézek rá szomorú mosollyal, amit immár értetlenül hallgat. – El akarok ezért menni.

- Tessék? – szusszantja, s láthatóan fájdalom suhan át az arcán.

- Jól érzem itt magam, s tudom, hogy törõdsz velem, s a népem sorsával, de veled az oldalamon is ugyan olyan kevés esélyem van arra, hogy bármi változást érjek el, mint egymagamban. Nem maradhatok örökre itt, hisz eme pár hét is veszélyt hozott a fejedre. Netán egyik bátyám küldött valakit? – kérdezek rá, de látva a felvont szemöldökét felsóhajtok. – Akkor netán lefizettek valakit? Vagy esetleg rájöttek kinek segítesz, s ellenzik? – Erre már megrebben a szeme, én pedig felsóhajtok. – Oh, Naeth, elmondhattad volna. Nem vagyok ostoba.

- Nagyon is jól tudom, hogy nem vagy az – feleli merev arcizmokkal. – Intelligens vagy, okos, törekvõ… sokkal másabb az itteni szennytõl. – Nem felelek semmit se, csak nézzük egymást, keressük a szavakat. Úgy tûnik, õ hamarabb megtalálja õket. – Nem szeretném, hogy elmenj.

- Mondtam, én se örülök ennek, de bajt hozok a fejedre.

- Megoldom – szusszanja újra. Pihennie kellene, de biztos, ha itt hagyom, képes lenne utánam jönni. Miért dobog ennyire tõle a szívem? Aggódtam érte, s látva a felrepedt ajkait, annyira szégyellem, hogy nem léptem hamarabb, s emiatt õt bántották.

- Nekem nem úgy tûnik – nyúlok a kipirosodott arcához, hogy óvatosan megérintsem. Felszisszen a fájdalomtól, de szemei döbbenten s zavartan csillognak. – Ez pár napig látható lesz – cirógatom meg kicsit lentebb az arcát, ahol biztosan nem fáj neki. – Készítek neked egy kenõcsöt, ami majd segíteni fog, ha fáj.

- Nem fáj, ha… - nyel egyet, majd megköszörüli a torkát, én pedig elveszem arcától a kezemet. Lehet nem kellett volna ezt tennem, de már mindegy.

- Sajnálom, túl érdes a kezem – állok fel, de õ a kezem után kap.

- Nincs a kezeddel semmi baj. A kenõcsöt ugye itt készíted el, a szobámban? – szegezi nekem a kérdést.

- Ha szeretnéd, igen – bólintok egy aprót.

- Szeretném. Ne menj sehová, bármit szeretnél, hívasd szolgáimat, szolgálatodra állnak.

Kezem ég, hogy újra megsimogathassam arcát, s szívem hevesen dobog, hogy vele maradhassak, vigyázhassak rá és ápolhassam. Nem segít az se, hogy minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli, de legalább tudom, hogy pihen. Jóképû, de ezt már elsõ találkozásunkkor is megállapítottam. Nem bánnám azt se, ha… mindegy is, nem akarok rá gondolni, kellemetlen helyzetbe hozna.

Lopva felé pillantok párszor, még a gyógynövényeket morzsolom a földön ülve. Kérte, hogy üljek mellé, az ágyra, de csak fejemet csóváltam. Összepiszkoltam volna, ahogy a szép székét is. Jó nekem a földön, emellett a hideg kövek nem hagyják felhevülni testemet. Egyelõre csak a gyógynövényeket töröm össze, majd mikor végzek velük, Naeth kérése szerint hívok egy szolgát, rábízom, hogy készítsenek krémet belõle, majd miután kihûlt, hozzák a fõpap szobájába.

 Miután bezáródik az ajtó, s én magam nem surrantam ki rajta, arra eszmélek fel, hogy Nateh kezével az ágyat paskolgatja, jelezvén, hogy most már igenis menjek oda mellé. Kissé merev lépésekkel megközelítem hát, majd leülök mellé. Látom, hogy figyel, de most valahogy nem állom úgy pillantásait. Végig figyelte mit csinálok, éreztem s láttam is, zavartalanul pásztázott újra s újra végig.

- Az, hogy nekem asszonyom nincs, munkámmal is összeköthetõ – kezd bele, ami meglep. Asszonyokról akar velem beszélgetni? – Azonban a te odaadásoddal, teljesen úgy éreztem magam, mint egy pórul járt férj.

- S én kinek a szerepét töltöttem be? – kérdezek rá halkan, mire õ elmosolyodik.

- Nem nyilvánvaló? – Felszusszanok, zavartan, majd inkább a díszes takarót kezdem el nézegetni. Azt hiszem az, de nem akarom kimondani. Sõt, arra se akarok rákérdezni, hogy mit keresett az „is” a mondandójában. Mi más állt még útjába? S miért kezdek el hirtelen ostoba reményeket fûzni ahhoz, hogy netán… netán nem bánná, ha itt maradnék, a szobájában is?

Egész éjszaka forgolódok, amikor meg már nem bírok meglenni fekve, a szobámban járkálok, így nem csoda, hogy már hajnalban, az elsõ napsugarakkal elkezdek készülõdni.
Ünnepi szertartás lesz reggel, amivel új évszakot köszöntjük. Az esõs évszakot, ami sok vízzel és még több munkával jár.
Ezekkel a gondolatokkal próbálom elterelni a figyelmem, ám midez szerte foszlik amikor valaki kopog.

- Oh, Zayn, jó reggelt! – köszönök enyhe döbbenettel mikor felé fordulok. Félelem és tehetetlenség árnyékolja be örömömet, holott eddig mindig mosoly szaladt a szám szélére ahányszor csak megláttam– Segíthetek valamiben?
- Jó reggelt. Én szerettem volna ezt a kérdés feltenni –vallja be halkan, mire abba hagyom a készülõdést és felé fordulok mosolyogva
- Nem tudsz egyhelyben maradni, igaz e? – kérdem mindenféle rosszallás nélkül. Én is pontosan ilyen vagyok.
- Sajnálom, de nem tudom megállni, hogy ne legyek szolgálatodra valamiben. Bármiben – Értem õt, de nem értek egyet vele. Ha rajtam múlna, ha engedné, az égvilágon semmit se kellene tennie amit nem akar, de láthatóan ez élteti. kényszeredetten elmosolyodok, mert ha feladatokat adok neki, elõbb utóbb valami miatt el kell majd hagynia a biztonságot nyújtó falakat, odakint, fõleg ha távol vagyok pedig nem tudom majd megvédeni. Mióta is féltem ennyire? Tegnap óta, vagy ez vajon bennem volt azelõtt is?

Elegendõ idõt hagy, hogy megnyugodjak, s akkor tér vissza kezében egy kupával, amit átnyújt nekem. Nem tudom mire vélni a gesztust, s lehet látja is rajtam.

- Ne aggódj, nem leitatni akarlak, az itteni borok enyhék, emellett vizezik is. Inkább az íze miatt isszák, mintsem erejéért. – Apró biccentéssel jelzem, hogy megértettem, majd bele is iszom. Édeskés, ahogy a legtöbb egyiptomi dolog. Szeretik, bár inkább csak a gazdagabb rétegnek adatik meg.  Míg kortyolgatom a szõlõbõl készült nedût, beszélgetünk még. Utána én magam is megmártózom a meleg vízben, ami ellazítja vándorláshoz szokott, görcsös izmaimat.

- Fáradtnak tûnsz – jegyzi egyszer csak meg. Hihetetlen milyen jól letudja olvasni rólam a jeleket.

- Hosszú volt ez a nap – vallom be, míg felé fordulok halvány mosollyal az ajkamon. Hosszú, de élvezetes.

- Akkor azt hiszem, ideje indulnunk – feleli, majd a kezeire pillant. - Különben is már ráncosra áztattuk magunkat.

Nekem sem kell kétszer mondani, követem vissza az öltözõig, ahol megtörölközünk, majd visszavesszük ruháinkat. Elvétve vannak még emberek, de az öltözõ terem épp oly nagy, hogy ez senki se zavarjon a dolgában.

- Köszönöm a mai estét – szól hozzám Naeth, s biccent hozzá egy aprót hálásan, miután már mindketten elkészültünk.

- Inkább nekem kellene megköszönnöm. Normális körülmények közt sose jutnék be egy ilyen helyre – felelem, emlékeztetve arra, hogy õ még mindig felettem áll hatalomban.

- Akkor már csak ezért is megérte eljönnöd idáig – tudja le ennyivel, míg felnevet. Öröm hallgatni, s azt hiszem szívesen hallanám még, hogy ilyen göndöröket kacag. Jól áll neki, s ez a gondolat cseppet sem tetszik nekem. A családomat jöttem megmenteni, nem férfiakat nézegetni s elemezni!

A visszafelé vezetõ úton nem hiába maradok inkább csendben, s próbálok a dolgomra koncentrálni, mintsem a fõpapra. Biztos a bor tette, nem volt oly gyenge az, mint mondta. Esetleg én szoktam el tõle, magam sem tudom. Csak remélni tudom, hogy a késõi órára tekintettel, nem kívánja tovább a társaságomat, s utamra enged. Reggel korán kívánok kelni, hogy megnézzem kedves hátasomat.

- Látom fáradt vagy, így nem tartalak fel tovább – áll meg velem szembe, mikor a szobáink elé érkezünk. - Pihend ki magad, mert holnap is szükségem lesz az éles eszedre – teszi hozzá, ami megmosolyogtat. Éles ész, nekem?

- Igyekezni fogok holnap is – felelem õszintén, halovány mosollyal, majd rögvest a szobámba megyek, hogy lefeküdjek aludni.

¢×××¢

Reggel sikerül korán kelnem, s meglátogatom hûséges lovamat, ki szerintem jobb helyen még nem volt. Tiszta helye van, jó társasága, s láthatóan bõven kap enni s inni. Tudom, hogy ezt is meg kell majd köszönnöm Naethnek, s még keményebben kell dolgoznom, hogy visszafizessem kedvességét. Nem tudom hogy fogom ezt véghez vinni, de igyekszem. Talán ha kevésbé fényûzõ szobát kérnék tõle, amit magam tarthatok rendbe, s a szolgákkal ehetnék, nem pedig az õ kosztjának minõségét hoznák be nekem… sokat segítene.

Miután megreggelizem a szobában, úgy döntök, átnézek hozzá, hogy munkát kérjek. Nem bírja a vérem, hogy tétlenül üljek s élvezzem a pompát. Egyszerû lélek vagyok, ki nincs ehhez szokva, igényelem a kétkezû munkát, vagy legalább az agyamat járathassam. Határozottan kopogok az ajtón, majd egészen addig várok, míg ki nem szól, hogy bemehetek.

- Oh, Zayn, jó reggelt! – köszön oda nekem, míg láthatóan éppen készülõdik. – Segíthetek valamiben?

- Jó reggelt – köszönök én is. – Én szerettem volna ezt a kérdés feltenni - vallom be, mire megáll s rám mosolyog.

- Nem tudsz egyhelyben maradni, igaz e? – kérdi halkan, mire én bólintok egy aprót helyeslõen.

- Sajnálom, de nem tudom megállni, hogy ne legyek szolgálatodra valamiben. Bármiben – teszem hozzá, mire láthatóan arcizmai megfeszülnek, s mosolya is zavart lesz.

- Készítettem ki neked pár tekercset. Ha átnéznéd õket, s szólnál, ha hibákat találsz a fordításban és a helyzetkezelésben, értékelném. Nekem azonban hamarosan egy szertartásra kell mennem, este azonban újra itt leszek.

- Értettem – felelem, míg biccentek egy aprót, õ pedig viharzik is tova, hogy folytassa a készülõdéseket. – Az asztalon lévõ papiruszokról volt szó az elõbb?

- Azokról, vidd csak el õket! - feleli a mosakodó szobából. Már épp felveszem õket, mikor megjelenik az ajtóban s komolyan rám néz. – Vigyázz magadra, s ne császkálj el messzire. Még a végén eltévednél.

- Persze, értettem – felelem, pedig érezhetõ a változás. Látva, hogy szófogadóan beleegyezem szavaiba, halványan elmosolyodik, majd biccent egy aprót.

- Akkor szép napot.

- Neked is szép napot, s sok sikert a szertartáshoz – veszek fel a papiruszokat, majd távozom is.

Egész nap lefoglalnak a papiruszok, de közben újra s újra visszatévednek gondolataim a fõpap hirtelen kérésére. Nem akartam csavarogni a hatalmas palotában, de miért kérte, hogy vigyázzak magamra? Talán tudott valamit, ami engem is érintett? Netán bátyáim rájöttek arra, hogy eljöttem ide s követet küldtek a fáraónak? Csak nem!

Egyedül a papiruszok segítenek lenyugodni, s mikor este megbeszélem Naeth-al a javításokat s javaslatokat, teljesen elfelejtem, hogy napközben mi nyomasztott annyira. Élvezem a társaságát, s mindig megmelengeti a szívemet, mikor mosolyog. S szerencsére sokszor teszi ezt, ami még jóképûbbé varázsolja egy szempillantás alatt. Még egy kicsit beszélgetünk, míg a gyertyák lángjai megvilágítják pompás szobáját. Végül én érzem magam túlságosan is jól már, így elnézést kérek a sokáig tartó zavarásét, s elindulok lefeküdni.

Így megy ez pár napig: reggel bekopogtatok hozzá feladatért, õ ad is nekem, bõven, de napközben mindig eltûnik a dolgát intézni, én pedig emésztem magam azon, vajon mi baj lehet. Nem ismerem oly rég óta a fõpapot, de úgy érzem, hogy valami nyomja a szívét. Ez napról napra egyre valószínûbb, de bátorságom nincs, hogy rákérdezzek, ez érint e engem is. Inkább a dolgomat intézem precízen, teljes erõbedobással. Nem tudom honnan szerezheti nekem a munkát, s mennyit is segítek valójában a fordításokkal. Olyan, mintha írnokává lettem volna. Ezek inkább a vallást érintõ dolgot, mintsem a politikával foglalkozóak, s ha akad is közöttük olyan papirusz, inkább kisebb dolgokról akad bennük szó, mint területi konfliktus és örökösödési viszályok.

Lehet azért adja ezeket nekem, hogy ötletet merítsek a saját gondom megoldásához? Logikusnak tûnik, de sajnos még mindig nem világosodtam meg. Sokat gondolkozom a népem sorsán is, keveset is alszom az aggodalom miatt, de a megvilágosodás csak nem jön.  Így hát hiába élvezem az esti órákat, amiket együtt töltünk beszélgetve, úgy döntök, ha más nem, udvariasan érdeklõdöm arról, miért tûnik úgy, hogy napról napra nyúzottabb és aggodalmasabb.

- Kérdezhetek valamit? – teszem fel a kérdést, miután már átbeszéltük az aznapi dolgokat, s áttértünk a hétköznapi csevegésre.

- Persze – feleli halvány mosollyal az ajkán.

- Minden rendben van veled? – Hangomban talán kicsit túl sok az aggodalom, de nem tehetek róla. Rossz látni, hogy egyre kevesebb mosoly jelenik meg arcán. – Tudom, hogy ismeretségünk rövid, de így is feltûnt, hogy fáradtabbnak tûnsz. Talán sok a dolgod? Nem okozok én is csak felesleges gondot neked? Ha úgy kívánod, szívesen keresek magamnak más szállást és… és a lovamat is elviszem. Nem akarom, hogy emiatt aggódj.

Döbbenetében elõször megszólalni sem tud. Oké, tudom én hogy váratlanul érte… igazából engem is meglepett ez a hirtelen ötlet, de nem bánom cseppet sem.
Most hogy belegondolok, így láthatom õt kicsivel oldottabb közegben, talán õ sem lesz ennyire merev a kellemes meleg vízben.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? –kérdi szinte habozás nélkül, ami meglep – Nem hinném, hogy bárki is örülne, hogy egy hozzám hasonló, külhoni ifjúval töltöd szabadidõdet.
- De, ha az a külhoni ifjú egy követ, az már teljesen más – teszem hozzá mosolyogva. – Ne aggódj ilyenekért, eddig se tetted. Ezen ne változtass. Egy kis pihenés neked se árt, sõt, jót fog tenni.
- Biztosan udvariatlannak tûntem – sóhajt fel leszegett fejjel. Nem kétlem, hogy most zavarban van, bár az okát nem értem teljesen. Talán tolakodásnak veszi a gesztusaimat? Vagy nem akarja, de nem mer szólni? – Hatalmas megtiszteltetés, hogy így törõdsz velem, s szánsz rám idõt. Egyszerûen nem érzem azt, hogy rászolgáltam volna, s hogy méltó lennék rá. Nézd el nekem – teszi hozzá, de nem emeli fel a fejét, így kénytelen vagyok én lépni valamit. Vállára simítok, ezzel kizökkentve õt.
 - Ha mindaz úgy lenne, mint ahogy mondod, nem hívnálak magammal.- mondom barátságosan-  Emellett lehet épp megkíméltél minket a munkáddal egy belsõ konfliktustól, hisz oly apró, de lényeges hibákra világítottál rá, mint más nem. Szóval tényleg ne aggódj, inkább fogadd el a felkérésemet – válláról állára csúsztatom az ujjaim, finoman felemelve a fejét hogy gyönyörû szemeibe nézhessek . – Nem vagyok se isten, se fáraó, csak egy egyszerû ember, kit kemény munkája alapján fõpapnak nyilvánítottak ki.
- Így is több mint én – vágja rá szinte azonnal– Én kértem segítséget, én szorulok támogatásra, én okozok még több fejtörést és gondot.
- Szeretem a kihívásokat, Zayn – és így legalább tovább élvezhetem a társaságát, igaz, errõl egyenlõre nem akarom hogy tudjon– Szóval, megegyeztünk? – engedem el végül
- Azt hiszem meg – feleli mosolyogva. – De csakis akkor, ha továbbra is segíthetek, akár a legkisebb dologban is. S ha ez azt jelenti, hogy fel kell takarítanom, azt se bánom.
- Ugyan, arra akad bõven rabszolga – legyintek az ajtó felé indulva. Szó nélkül követ engem.– A tudás hatalom. Mindig is az volt, s az is fog maradni. S mi lenne, ha cserélnénk eme téren, a fürdõházban?

Míg elérünk kedvenc fürdõházamig szóval tartom, bár néha nem válaszol és le is marad, miközben a környezetet csodálja. Tagadhatatlanul szép látvány, fõleg ilyenkor.
Kérdezgetek a törzsérõl, szokásaikról és családjáról, bár mintha itt lenne valami ami nyomasztja, így nem firtatom tovább. Persze magamban elgondolkodom mi lehet az oka. Nyilván van családja, örökösei, de az is lehet, hogy elvesztette õket… vagy egyszerûen nem adatott meg neki.
Aztán mikor kifogyok a kérdésekbõl õ is felteszi az övéit, válaszolgatok is többnyire, bár a család kérdés nálam sem hangzik el.

Hamar oda érünk, a tulaj már a portán ismerõseként üdvözöl. Zaynt egy nagyon fontos követként mutatom be neki -Nem is lódítva olyan nagyot. Lényegében tényleg népe követe, s számomra igen fontos személy- így õt is ugyanabban a kényelemben részesítik mint engem.
Az öltözõ miatt nem aggódom, ilyen kései órákban csak elvétve járnak erre emberek. A vendégek ilyenkor már rég a melegben ejtõznek, na meg amúgy sem léphet be ide akárki. Nyugodtan vethetek Zaynre néhány futó pillantást.

- Ha bármi kérdésed lenne, nyugodtan tedd fel õket nekem! – lépek mellé mosollyal az arcomon. – Emellett bemutatlak pár fontos vezírnek és hadvezérnek, hátha elõnyt tudsz majd kovácsolni ezekbõl az ismeretségekbõl.
Mintha megkönnyebbülés helyett még inkább feszélyeznék szavaim.
Mikor õ is elkészül elindulunk végre a medencék felé, elõször a koedukált részlegbe, ahol az említett tisztviselõk kapnak helyet.
Miután bemutatom õket Zaynnek, õ is illedelmesen bemutatkozik. Hamar témát váltanak, nem igazán érdekli õket egy idegen, amíg nem jelent veszélyt rájuk vagy a pozíciójukra nézve.
Hamarosan tovább állunk, át egy nyugodtabb, csendesebb terembe
- Ilyenkor elég szabadosak, s úgy tûnik, hogy nem foglalkoznak az újoncokkal, de amint szükségük lesz rád, megtalálnak – hajolok oda hozzá. – Nem hangzik túl fényesnek, de soha nem árt, ha egy magas rangú tartozik neked.
- Ritka az olyan – jegyzi meg miközben lemossa magáról a festéket. Most hogy belegondolok.. nem láttam még anélkül.
- Furcsa téged így látni – jegyzem meg hangosan, mire egy furcsa tekintetek kapok válaszul.
- Tisztán?
- Nem, vagyis… festék nélkül.
- Hiába nem vagyok szívesen látott vendég, a véremet s ezzel együtt szokásainkat nem igen tagadhatom meg. Legalábbis igyekszem.
- Van valami jelentése? – kérdem. Nem csak azért, hogy szóval tartsam, valóban érdekel. Nem ismerem a népét, szinte alig pár apró információ van róluk birtokomban…szeretném, ha ez nem így lenne.
Elhelyezkedek a vízben felé fordulva, és mintha gyorsan végig nézne rajtam…
- A népem úgy tartja, hogy a sötétségben lapulnak a gonosz szellemek – kezd bele. – A sötétségben élnek, de ott nem terem semmi, élet sincs, így ha tehetik az odatévedõket megölik.
- Netán védelmet szolgál?- átvillan az agyamon, hogy vajon, hitük szerint az én tetõtõl talpig sötét bõröm mekkora védelmet nyújthat…
- Igen – bólint. komoly arccal – A sötétben nem látszik a fejünk teteje, így nem tudják elvenni a tudásunkat, se szemünk világát - Igazán érdekes megközelítés, és végül is mért ne lehetne igaz?
Újra õt nézem, ám még mindig elmereng valamin. Szívesen nézném még így, de érdekel a mondandója.

- Elgondolkoztál. Mi járt fejedben? – közelebb csúszok hozzá és a medence széléra könyöklök. Nem akarok tolakodni, ezért hagyok egy kis helyet kettõnk közt. Õ csak a medence szélén üldögél magányosan, lábait a kellemes vízbe mártva.
- Mennyit hallgattam a történeteket a tûz mellett az idõsöktõl – mosolyodik el miközben visszaemlékezik – Tudom, hogy hitünk nem egyezik teljesen, de mindig is érdekeltek a vallások. Ha nem is az enyém, nem jelenti azt, hogy baj van vele. Minden vallás erõt ad, ami a fõ alapköve mindennek. Ezért is tisztelem azokat- pillant rám sugárzó szemekkel -, akik ezáltal adnak erõt a híveknek. Oly hivatás ez, amit kevesen tudnak helyesen véghezvinni, s szívvel-lélekkel csinálni nap mint nap. Én vándorlok, látom a népeket, hogy mi tartja õket össze, s a vallás az, ami erõt ad akkor is, mikor az élet elvesz.
- Nagyon szép gondolatok…- dõlök hátra
- De?..- vonja fel szemöldökét, mintha ellenkezést várna
- Nincs de- ingatom a fejem miközben lehunyom a szemem- Hasonlóképp gondolom én is, de eddig azt hittem egyedül vagyok. Megnyugtat, hogy egy véleményen osztozunk.
- Azt hittem, fõpapként minden áron ragaszkodsz a nézeteidhez- jegyzi meg halkan
- Talán kellene- pillantok újra rá- Nem vagyok egyiptomi származású, annak ellenére, hogy mióta az eszemet tudom itt élek, bár gondolom ez neked is feltûnt, ha másért nem is, a bõröm színe miatt
- A szüleid honnan jöttek?
- Fogalmam sincs- mosolyodok el kényszeredetten- nem ismertem õket, de azok a törzsek, akik hasonlítanának rám alkatilag és bõrszínben, mind elpusztultak… szeretném megismerni õket, a kultúrát, hisz mégiscsak az enyém…de sajnos nem lehetséges- mostanra szinte egészen mellette vagyok már, így megfordulok és a csempére könyökölök. Elgondolkodik pár pillanatra
- Na és az itteni istenekben hiszel?- pillant rám hirtelen
- Fõpap vagyok, muszáj hinnem bennük…és szeretnék is, csak…- körbe pillantok. Az itt dolgozókat megeskették, hogy amit a falak közt elhangzik, az itt is marad, de sose lehet tudni hol bújik meg épp egy besúgó- a kormányban nem hiszek- súgom a fülébe inkább, minthogy hangosan kimondjam. Akaratlanul is beszívom az illatát, így gyorsan hátra csúszok. Ezt nem kellett volna. Zavarában meg se szólal egy ideig szegény, így egy idõ után én töröm meg a csendet
- Ne haragudj kérlek…elragadtattam magam- túrom a hajamba, ezzel megnedvesítve azt- Ha nem érzed itt jól magad, vagy mást is meg akarsz nézni, kérlek ne habozz szólni- megengedve magamnak még egy közvetlen érintést a vállára teszem egy pillanatra a kezem bíztatóul, a következõ pillanatban pedig már kint is vagyok a vízbõl. Egy fiatal rabszolga épp most lép be fonott gyümölcsös kosárral a kezében, amit le is tesz a medence melletti asztalkára, ám mielõtt távozhatna megállítom még egy kéréssel. A ház egyik legfinomabb borából rendelek egy keveset magunknak, de mindezt úgy, hogy Zayn ne hallja. Így is feszéjezve érezte magát, ne kelljen emiatt is szabatkoznia.
hamarosan vissza is ér a fiú, talán tíz perc az egész.

Zayn mellé lépek és felé nyújtom a félig megtöltött poharat
- Ne aggódj, nem leitatni akarlak- mosolyodom el látva tekintetét- az itteni borok enyhék, emellett vizezik is. Inkább az íze miatt isszák, mintsem erejéért- apró biccentés kíséretében elfogadja majd bele kortyol…

Elbeszélgetünk még egy kis ideig, a végére õ is bemerészkedik teljesen a vízbe.
- Fáradtnak tûnsz- jegyzem meg látva ködöt tekintetét
- Hosszú volt ez a nap- mosolyodik el felém pillantva
- Akkor azt hiszem ideje indulnunk- kezeimre pillantok- különben is már ráncosra áztattuk magunkat

Az öltözõben elvétve akadnak csak emberek, de azok is elég messze vannak ahhoz, hogy ne zavarjon
- Köszönöm a mai estét- biccentek felé mosolyogva mikor elkészülünk
- Inkább nekem kellene megköszönnöm. Normális körülmények közt sose jutnék be egy ilyen helyre
- Akkor már csak ezért is megérte eljönnöd idáig- nevetek fel könnyedén

Utunk mostmár vissza a szobákhoz vezet.
- Látom fáradt vagy, így nem tartalak fel tovább- állok meg vele szemben- pihend ki magad, mert holnap is szükségem lesz az éles eszedre
- Igyekezni fogok holnap is- mondja egy halovány mosolyt megejtve majd nyugovóra tér. Elvonulok magam is, azaz csak szeretnék, de a szobámban hívatlan vendégbe bukkanok.
- Azt hittem már meg se jössz- lobban fel az olajmécses lángja, megmutatva a férfi arcát
- Maga?- ismerem a férfit, ott volt a fürdõben a többi hadvezérrel együtt, ám csendben megbújva, hátrébb. Nem jött oda amikor Zaynt bemutattam- mit akar itt? Ha a követ miatt jött, elkésett
- Követ? Nem inkább valami jött-ment fiúcska akit, bevallom elég látványos módon rejteget? Kíváncsi vagyok, ha megkérdezem a fáraót, fogadjunk nem fog tudni az ittlétérõl- vigyorodik el gonoszul, bennem viszont megáll az ütõ. Honnét tudhatja?!
- Ugye tudod, hogy az életeddel játszol?- emberelem meg magam végül
- Az életemmel, ugyan Naeth! Nagyhatalmú vagy ugyan, de nem mindenható! Nem érdekel ha a te szeretett istened majd megbüntet a túlvilágon, ha cserébe itt kitüntetnek és megjutalmaznak hûségemért cserébe. Nem haboználak elárulni, szóval jól gondold meg, meddig rejtegeted azt a fiút- önhittsége már a szememet szúrja, ahogy elhalad mellettem és kilép a szobából. Tehetetlenül rogyok le az ágyra, nem hinném, hogy ma éjjel tudnék ezek után aludni.

Hamar visszasiet, hogy fáradjak Naeth irodájába, mert õ maga is odatart, ami meglep. Azt hittem várnom kell, nem is keveset, de úgy tûnik az ügy nem tûr halasztást. Összeszedem hát a tekercseket s a papiruszt, majd követem az ifjút a közeli irodába. Épp hogy csak leülök, mikor nyílik az ajtó, s a fõpap lép be rajta. Jóvágású férfi, ezt eddig is tudtam, de jobban megnézve nem oly nyeszlett, mint az átlag papok, s túlsúly se rondítja el. Harcosnak is mondanám, ha nem viselné a papok kelméjét.

- Nem gondoltam volna, hogy röpke két óra alatt elkészülsz – lép oda hozzám, majd foglal õ is helyet.  - Minden elismerésem.

- Már az elején szemet szúrt pár dolog – kezdek bele. - Nem túl nagyok, de fontosak lehetnek. Kezdetnek itt van a követek elhelyezése. Ha jól olvastam, egy azon földrõl, de három rivális törzs követeit várjátok. – Válaszul bólint egyet helyeslõen, így folytatom a papiruszom alapján a hibák sorolását. - Éppen ezért nem tanácsos õket szomszédos szobákban elszállásolni. Az egyik írnok volt olyan kedves és nagy vonalakban lerajzolta nekem mit merre találok, tehát ha itt vannak a szálátok, érdemes az egyiket ide a legszélére helyezni, egyet középre, a harmadikat pedig vele szemben valahová.. mondjuk ide. Valamint az ellátásuk... Ezen törzs szerzetesei kizárólag zöldégféléket és gyümölcsöt fogyasztanak, õk pedig nappal csak vizet vesznek magukhoz, ha nem csal az emlékezetem – teszem hozzá halovány mosollyal ajkamon, míg rá nézek. Sok mindent írtam össze, amik inkább apróságok, de végzetesek is lehetnek.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen átható ismereteid vannak, mindazonáltal hatalmas segítség, amiért hálás vagyok – biccent végül, miután szóhoz jut. Ez az áldása a sok vándorlásnak. Ezért se bánom, hogy fivéreim nem láttak soha szívesen a földjeinken. A kosz mellett rám tudás is ragadt, bõven.

- Örülök, hogy segíthetek… - felelem halkabban, de mielõtt átjárna a boldogság, újabb dolog ugrik be. - Oh, igen… a gyûlést hol szándékozzátok megtartani?

- Ha jól emlékszem, a fáraó hivatalában. Amint módom lesz rá, tájékoztatom õt is a részletekrõl – feleli, mire emlékfoszlányok ugranak be egy beszélgetésbõl. Mily furcsa helyzet ez… - Talán ellenzed? – kérdi, mire ráeszmélek, hogy gondolataim egy része biztosan lerítt arcomról.

- Nem, dehogy, mindössze felrémlett valami olyasmi, hogy anno, az elõzõ fáraó kitiltotta õket a hivatalból, aztán késõbb Egyiptomból is. Bár nyilván ez ügyben érkeznek most, ennyi év után – gondolkodom el.

- Többek között – tudja le ennyivel, míg mosolyogva bólint egyet. Felhozok még pár dolgot, majd a szó szépen lassan az én népem felé sodródik.

- Gondoltál már arra, hogy átvedd fivéreid helyét és te állj a törzs élére?- szegezi nekem a kérdést oly hirtelen, hogy a levegõ is bennem reked.

- Még ha lehetséges is lenne, akkor sem lennék rá alkalmas- felelem egy keserû nevetéssel fûszerezve. - Legkisebb fiú vagyok, emellett apró termetû és nem túl erõs… - ecsetelem, de jó pár dolgot kihagyok. Például utódot se tudnék nemzeni, emellett elõbb hajtanának végre puccsot fiatalabb bátyáim ellenem, mintsem, hogy hagyjanak nyugodtan kormányozni.

- Nem kell feltétlenül erõ ahhoz, hogy kormányozz. Nem épp a legjobb példa, tudom, de itt van a fáraó. Gyermek még, sebezhetõ, az egyiptomiak mégsem kérdõjelezik meg a hatalmát… ráadásul te, vele ellentétben, még alkalmas is lennél a feladatra. Megvan hozzá a kellõ eszed, rálátásod és higgadtan tudsz dönteni fontos ügyekben is. – Nem tudom honnan állapította ezt meg, de nem tagadom, jól esnek szavai. Ezzel persze nem arra akarlak buzdítani, hogy fordulj ellenük és vedd át a hatalmat – teszi hozzá csilingelõ, mégis oly férfias nevetéssel, hogy a gyomrom is beleremeg. -  Mindössze arra bíztatlak, ha alkalmad nyílik rá, ne habozz megtenni a kellõ lépéseket – Fejezi ki magát egyszerûbben, míg tekintete az ablakra téved. - Így elment az idõ? – teszi fel a kérdést, míg nyújtózkodik, majd az ablakhoz lép. Nekem sem kell máshogy foglalkozni, udvarias ember õ, nem fogja az orromra kötni, hogy ideje távoznom.

- Azt hiszem, ideje visszavonulnom, bizonyára te is fáradt vagy már… - segítek neki, míg összeszedem a jegyzeteimet.

- Ugyan már, nem kell így elrohanni. Másképp is befejezhetjük ezt a napot, mondjuk megmutathatom a város szépségeit, hiszen mióta itt vagy csak dolgoztál naphosszat – indul meg felém könnyed léptekkel. - Mit szólnál például az egyik fürdõházhoz? Méltó befejezése lenne a napnak.

Döbbenten pislogok szavai hallatán. Én, egy jöttment, messzi törzs legkisebb fia fürödjek az Egyiptomi Birodalom fõpapjával? Ha apám ezt hallhatta volna, biztos hangos hahotázásba hunyt volna el. Én azonban cseppet se tartom ezt viccesnek, inkább zavarba ejtõnek s hirtelennek.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezek rá kerek-perec, ami láthatóan meglepi. – Nem hinném, hogy bárki is örülne, hogy egy hozzám hasonló, külhoni ifjúval töltöd szabadidõdet.

- De, ha az a külhoni ifjú egy követ, az már teljesen más – teszi hozzá. – Ne aggódj ilyenekért, eddig se tetted. Ezen ne változtass. Egy kis pihenés neked se árt, sõt, jót fog tenni.

- Biztosan udvariatlannak tûntem – biccentem fejemet kicsit elõre. – Hatalmas megtiszteltetés, hogy így törõdsz velem, s szánsz rám idõt. Egyszerûen nem érzem azt, hogy rászolgáltam volna, s hogy méltó lennék rá. Nézd el nekem – teszem még hozzá, míg a földet bámulom kitartóan. Eme kényelmetlen pozícióból Naeth keze ránt ki, ugyanis óvatosan a vállamra simít. Egyszerû, mégis oly hihetetlen gesztus ez a részérõl. Nem is merek felnézni, nem akarom megsérteni.

- Ha mindaz úgy lenne, mint ahogy mondod, nem hívnálak magammal. Emellett lehet épp megkíméltél minket a munkáddal egy belsõ konfliktustól, hisz oly apró, de lényeges hibákra világítottál rá, mint más nem. Szóval tényleg ne aggódj, inkább fogadd el a felkérésemet – simít immár az államra, hogy felemelje kicsit a fejemet. – Nem vagyok se isten, se fáraó, csak egy egyszerû ember, kit kemény munkája alapján fõpapnak nyilvánítottak ki.

- Így is több mint én – felelem gondolkodás nélkül, míg mélyen a szemeibe nézek. – Én kértem segítséget, én szorulok támogatásra, én okozok még több fejtörést és gondot.

- Szeretem a kihívásokat, Zayn – mosolyogja, míg az én szívem hevesen zakatol, miután kimondta nevemet mély hangján. – Szóval, megegyeztünk? – engedi el államat.

- Azt hiszem meg – felelem mosolyogva. – De csakis akkor, ha továbbra is segíthetek, akár a legkisebb dologban is. S ha ez azt jelenti, hogy fel kell takarítanom, azt se bánom.

- Ugyan, arra akad bõven rabszolga – indul el az ajtó felé, míg fejével int, hogy kövessem. – A tudás hatalom. Mindig is az volt, s az is fog maradni. S mi lenne, ha cserélnénk eme téren, a fürdõházban?

Nem ellenkezem, követem, s ha netán kérdez valamit, válaszolok. Nem jártam még a fõvárosi fürdõházakban, hisz oda nem akárkik járhattak. Az út odáig csodálatos volt, a lemenõ nap megvilágított a fehérre meszelt házakat, a kis csatornákat, s a dús növényzetet. A Nílus ajándéka, mindig így hívták az országot, de én mindig rácsodáltam a bõségre, amit nyújtott. Ez akkor sincs másképp, halovány mosollyal az ajkamon szívem magamba a látványt, amit Naeth hagy is nekem, többnyire.

Kérdez a törzsemrõl, a családomról, hogy eddig merre jártam. Mivel utóbbi hosszadalmas s igazi mese, csak sejtelmesen annyit mondok neki, hogy majd a meleg vízben elmesélem. Érdeklõdöm én is felõle, de csak keveset, illedelmesen, nem kívánok tolakodó lenni. Õ se az, amit nagyon értékelek. Akadnak dolgok, amirõl nem kívánok beszélni, mint például a gyerekek s feleség hiánya. Úgy tûnik ez nem is érdekli, vagy egyszerûen nem akarja feszegetni.

Mikor odaérünk, addigra elõszedem fejben a szokásokat, s az illedelmes dolgokat. Mivel a fõpappal érkezem, nekem is minden jár, ami neki. Meztelenre vetkõzünk, ami kicsit feszélyez, de igyekszem ezt nem kimutatni. Hisz itt az mindennapi, normális dolog.

- Ha bármi kérdésed lenne, nyugodtan tedd fel õket nekem! – lép mellém a fõpap, egy könnyed szövettel dereka körül, amit én is épp felerõsítek magamra. – Emellett bemutatlak pár fontos vezírnek és hadvezérnek, hátha elõnyt tudsz majd kovácsolni ezekbõl az ismeretségekbõl.

Nem segítenek szavai, csak még jobban izgulok miattuk. Nem volt szerencsém még ilyen magas rangú emberekhez, vagyis beszéltem már törzsfõkkel, de az õ hatalmuk egy egyiptomi vezíréhez képest csekély. Válaszom csak bólintás, majd vonakodva követem õt. Illedelmesen bemutatkozom újra s újra, szólok magamról pár szót, de javarészt inkább a férfiak beszélgetéseit hallgatom. A fõpap követként mutat be, így nem zavartatják magukat, fõleg, hogy sokáig nem is maradunk köreikben. Úgy tûnik Naethet se érdeklik a harcos beszámolók, se az ostoba viccek. Nem is értem miért gondolta, hogy ez hasznomra lesz…

- Ilyenkor elég szabadosak, s úgy tûnik, hogy nem foglalkoznak az újoncokkal, de amint szükségük lesz rád, megtalálnak – súgja egyszer csak oda Naeth. – Nem hangzik túl fényesnek, de soha nem árt, ha egy magas rangú tartozik neked.

- Ritka az olyan – felelem halvány mosollyal, míg arcomat mosom. A kosz, a népem jele is lekerül róla, bár az elmúlt pár napban már nem sikerült oly tömény festékkel kikennem magamat.

- Furcsa téged így látni – szólal meg mellõlem a fõpap, mire én érdeklõdve felé nézek.

- Tisztán? – kérdezek vissza, szám szélén egy pajkos mosollyal, mire õ felnevet.

- Nem, vagyis… festék nélkül.

- Hiába nem vagyok szívesen látott vendég, a véremet s ezzel együtt szokásainkat nem igen tagadhatom meg – felelem kicsit komolyabban. – Legalábbis igyekszem.

- Van valami jelentése? – kérdezi érdeklõdve, míg a vízben elhelyezkedik. Teljes testével felém fordul, én pedig minden erõm ellenére is végigmérem a vízbõl kilátszódó izmos mellkasát. Elgondolkozva nézek a falfestményekre, majd lábaimat a vízbe csúsztatom.

- A népem úgy tartja, hogy a sötétségben lapulnak a gonosz szellemek – kezdek bele. – A sötétségben élnek, de ott nem terem semmi, élet sincs, így ha tehetik az odatévedõket megölik.

- Netán védelmet szolgál? – kérdezi érdeklõdve.

- Igen – bólintok. – A sötétben nem látszik a fejünk teteje – mutatok az említett részre -, így nem tudják elvenni a tudásunkat, se szemünk világát – foglalom össze röviden. Az öregek mesélték mindig a tanmeséket, amikre még mindig emlékszem, de kétlem, hogy az egyiptomi fõpapot ezek érdekelnék.

- Elgondolkoztál. Mi járt fejedben? – kérdezi a medence szélére könyökölve, amin én magam is ülök, s amibe rongyostól lógatom lábaimat.

- Mennyit hallgattam a történeteket a tûz mellett az idõsöktõl – felelem õszintén, mosolyogva. – Tudom, hogy hitünk nem egyezik teljesen – kezdek bele -, de mindig is érdekeltek a vallások. Ha nem is az enyém, nem jelenti azt, hogy baj van vele. Minden vallás erõt ad, ami a fõ alapköve mindennek. Ezért is tisztelem azokat – nézek le rá mosolyogva -, akik ezáltal adnak erõt a híveknek. Oly hivatás ez, amit kevesen tudnak helyesen véghezvinni, s szívvel-lélekkel csinálni nap mint nap. Én vándorlok, látom a népeket, hogy mi tartja õket össze, s a vallás az, ami erõt ad akkor is, mikor az élet elvesz.

Pár pillanatig még csendben figyel, majd egy sóhaj kíséretében bele kezd.

- Az ötlet tökéletes lenne – kiegyenesedek, de nem mondok elõször semmit. Túl szép lett volna, ha ennyivel el lehetne intézni…
 - De?- vonom fel a szemöldököm
- Az a föld a népem számára szent – erre az egyre nem is gondoltam!– Ha keveset is ad, ha gyermekeiket veszi el az éhínség, akkor se hagynák ott, esetleg kitolnák a határokat.  Ahogy tették annak idején, s végül az akkori fáraó meg is állította õket. A legtöbb ember el se hagyta a területet, egész életében…
- S veled mi a helyzet? Te nem tudnád õket meggyõzni?
- Ha meg tudtam volna õket gyõzni bármirõl, nem lennék itt, s nem gondolkoznánk ezen. Legkisebb fiúként nem hallgatnak rám. Ha az életük múlik rajta, akkor se. Észérvekkel se.
- Szóval az ötletem megbukott – sóhajtok fel kissé csalódottan– No, nem baj.
- Köszönöm az igyekezetedet – erõltet mosolyt az arcára, de szemmel láthatóan õ is csalódott– Sajnos nincs mivel megfizetnem, de hálám örökké fog szólni, ha sikerül, ha nem.
- Ha kudarcot is ér a küldetésed?
- Az nem az igyekezet és akarat kudarca lesz, hanem a népem, fõleg a bátyáim makacsságáé – elkapja rólam a tekintetét és inkább a terem díszeit kezdi tanulmányozni. Addig legalább újra lehetõségem adódik õt figyelni.
 

- Értem. Akkor hiába a remény, hogy ez egy könnyû feladat lesz – jegyzem meg kis idõ múlva, elmosolyogva. Az, hogy nem sikerült elsõre megoldást találnom, még a hasznomra is válhat akár…ha nincs megoldás, õ is marad…egy pillanatra ledermedek. Mikor lettem én ilyen aljas? Egyáltalán mért akarom õt ide láncolni, holott népének szüksége van rá?
Elhessegetem ezeket a gondolatokat mikor ismét felém pillant… nem kell hogy tudjon róluk
– S ne aggódj, biztosan elérjük, hogy béke legyen. Nincs olyan emberi szív, mi ne vágyna erre- visszasétálok az asztalához. – Beszéljünk kicsit másról. Mivel ez nem két napig fog tartani, s biztos unatkoznál én…
- Bármilyen munkát elvégzek – vágja rá azonnal, pedig még nem is tudja mire akarom megkérni õt– Nem riadok vissza a koszos munkától sem.
- Egy követ ne legyen koszos – mosolyodok el. – Hány nyelven beszélsz?
- Nos, ha az összest összeadom – kezdi elgondolkodva– akkor körülbelül húszat. –Az igen! És én még azt hittem remek tolmács vagyok, de ez a fiú messze túlszárnyal – Ott az anyanyelvem, emellett az egyiptomi, a hettita, s még sorolhatnám a nagyobb s fontosabb nyelveket. A többi csak törzsi nyelv.
- Netán beszéled a délebbi, vörös földi törzsét is? – kérdem csodálkozva, de õ csak bólogat. – És az észak-keleti, torkolati törzsét?
- Azt is – feleli halkan. – Bár az nem az erõsségem, pontosítva a kulturális dolgokban vannak hiányosságaim, de a gyógynövényeiket s kenõcseiket remekül ismerem.
- Gyógynövények és kenõcsök? – kérdem miközben érzem, hogy a szám a füleimig kúszik. Egy ilyen tehetséget vétek lenne eleresztenem.. csodálom, hogy fivérei ennyire alábecsülik.. mondhatni semmibe veszik õt.– Mihez nem értesz?
- Amihez a többi férfi: a kardforgatáshoz és íjászathoz. Pontosítva értek hozzájuk, csak nem eléggé. Netán tolmácsra van szükséged?
- Igen – felelem. – Egyikhez se sikerült megfelelõt találnom, s nagyon hálás lennék, ha kisegítenél – felkelek az asztaltól és a tekercstartóhoz lépek. Kiválasztom az egyiket.– Meg se kérdezem, hogy tudsz e egyiptomiul olvasni.. Itt lenne ez a két tekercs, ami a követek érkezésérõl szól, kérlek nézd át, hogy megfelelõ e. Ha végeztél, jöjj vissza s mond el észrevételeidet. No meg persze ha a saját ügyedhez is ötleted támad, azzal se kímélj. – átadom a tekercseket. Érdes bõre az enyémhez ér, látszik hogy a sivatag szülötte, mégha nemis harcban edzett, sokat látott, már ilyen fiatalon.
 - Értettem. Igyekszem tökéletes munkát végezni – meghajol, majd elhagyja a szobát. Elégedett mosollyal az arcomon dõlök hátra, hisz elértem amit akartam. Itt marad még, ha nem is végleg, de pár napig biztosan.

Míg õ a tekercseket bújja, én egy holttestet készítek elõ a túlvilági életre.
Az egyik fõtanácsos, valószínûleg rosszat szólt, vagy szimplán rosszkor volt rossz helyen.. az elmebeteg Fáraó mellett bármi megeshet, az viszont már szemet szúr mindenkinek, hogy miként végezte ki szerencsétlent…eléggé megnehezíti a dolgomat a tény, hogy nem maradt túl sok a testébõl.
A belsõ szervei maradványait egy-egy edénybe teszem, majd pólyát ragadok.
Finoman kell vele bánni, mert néhol elszenesedett, törékeny emellett szegény férfi éltében is rokkant volt. Korával itt már öregnek számított és erõsen bicegett, tekintve hogy két háborút is túlélt… erre, szégyenére egy apró vétség lett a veszte.
Bár itt éltem mindig is, s már csaknem teljesen egyiptominak vallom magam, velük ellentétben én semmi szépet nem látok a halálban. A testünk elrothad, jobb esetben gondos kezek munkájának köszönhetõen össze aszódik, mint egy napon felejtett dög, a fáraók hatalmas építményei pedig egyenes felkérések a sírrablók részére. Persze idõrõl idõre változtatnak a berendezésen, rejtett folyosókon és alagutakon, de ez nem sokat segít.

Már éppen végeznék, mikor halk lépteket hallok
- Uram… A fekete arcú férfi keres… ide kísérjem esetleg, vagy…- köszörüli a torkát az egyik fiú
- Kísérd az irodámba, megmosakodok és azonnal megyek én is- mártom a kezeimet a vizes edénybe, hogy megszabaduljak a rátapadt szennytõl.
Nem hittem volna, hogy ilyen hamar végez... bár az is megeshet, hogy kérdése támadt.
Nem váratom meg nagyon, sebes léptekkel haladok át a hatalmas, nyitott tereken, egészen a másik szárnyban lévõ irodámig
- Nem gondoltam volna, hogy röpke két óra alatt elkészülsz- foglalok helyet mellette- minden elismerésem
- Már az elején szemet szúrt pár dolog. Nem túl nagyok, de fontosak lehetnek- veszi elõ a jegyzeteit. Szóval írni is tud?- Kezdetnek itt van a követek elhelyezése. Ha jól olvastam, egy azon földrõl, de három rivális törzs követeit várjátok..- bólintok- éppen ezért nem tanácsos õket szomszédos szobákban elszállásolni- mutat az eredeti rajzra- Az egyik írnok volt olyan kedves és nagy vonalakban lerajzolta nekem mit merre találok, tehát ha itt vannak a szálátok, érdemes az egyiket ide legszélre helyezni, egyet középre, a harmadikat pedig vele szemben valahová.. mondjuk ide. Valamint az ellátásuk.. Ezen törzs szerzetesei kizárólag zöldégféléket és gyümölcsöt fogyasztanak, õk pedig nappal csak vizet vesznek magukhoz, ha nem csak az emlélkezetem- mosolyodik el végül rám pillantva, nekem pedig elakad a lélegzetem is
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen átható ismereteid vannak, mindazonáltal hatalmas segítség, amiért hálás vagyok- biccentek elismerõn.
- Örülök, hogy segíthetek… oh, igen… a gyûlést hol szándékozzátok megtartani?
- Ha jól emlékszem, a fáraó hivatalában. Amint módom lesz rá, tájékoztatom õt is a részletekrõl- mintha neheztelné a döntést, elhallgat és újra a papiruszra pillant- Talán ellenzed?
- Nem, dehogy, mindössze felrémlett valami olyasmi, hogy anno, az elõzõ fáraó kitiltotta õket a hivatalból, aztán késõbb Egyiptomból is. Bár nyilván ezügyben érkeznek most, ennyi év után
- Többek között- bólintok mosolyogva…

Elbeszélgetünk még errõl pár órát, és szó esik az õ népérõl is.
- Gondoltál már arra, hogy átvedd fivéreid helyét és te állj a törzs élére?- kérdem hirtelen
- Még ha lehetséges is lenne, akkor sem lennék rá alkalmas- nevet fel keserûen- legkisebb fiú vagyok, emellett apró termetû és nem túl erõs..
- Nem kell feltétlenül erõ ahhoz, hogy kormányozz. Nem épp a legjobb példa, tudom, de itt van a fáraó. Gyermek még, sebezhetõ, az egyiptomiak mégsem kérdõjelezik meg a hatalmát… ráadásul te, vele ellentétben, még alkalmas is lennél a feladatra. Megvan hozzá a kellõ eszed, rálátásod és higgadtan tudsz dönteni fontos ügyekben is- Felvonja szemöldökét, de azért látszik, hogy jólesik neki a dicséret- ezzel persze nem arra akarlak buzdítani, hogy fordulj ellenük és vedd át a hatalmat- nevetek fel- mindössze arra bíztatlak, ha alkalmad nyílik rá, ne habozz megtenni a kellõ lépéseket- az ablakokra pillantok, ahol már a lenyugodni készülõ Nap sugarai szûrõdnek be- így elment az idõ?- nyújtózok miközben az ablakhoz sétálok
- Azt hiszem, ideje visszavonulnom, bizonyára te is fáradt vagy már..-össze szedi a jegyzeteket, majd elindul
- Ugyan már, nem kell így elrohanni- fordulok felé- másképp is befejezhetjük ezt a napot, mondjuk megmutathatom a város szépségeit, hiszen mióta itt vagy csak dolgoztál naphosszat.- indulok el felé- mit szólnál például az egyik fürdõházhoz? Méltó befejezése lenne a napnak.