- Mért vagy így magad alatt? – kérdi egy este, míg hátulról megölel. Épp mosakodáshoz készülnék, de cseppet se bánom közelségét.  - Tán megbántottalak valamivel?- simít csípőmre, én pedig igyekszem józanul gondolkodni. Ha fáradt vagyok, túl sok teher nyomja vállamat, rögtön csak egy dologra tudok gondolni… amihez biza ő is kell.

- Naeth, dehogy… egyszerűen… hosszúak a napok, kimerítő a munka, és még mindig nem tettünk lépést népem ügyében. Tudom, ez mind nem a te hibád, ne haragudj, amiért ennek te iszod meg a levét... – ecsetelném tovább, de belém rekeszti a szót gyengéd simításaival. Oly rég voltunk együtt. Oly rég érezhettem teste melegét, csókjának ízét, simításainak gyengédségét…

- Nem erre gondoltam…- csúsztatja még feljebb ujját államon, mintha már így se úgy állnék előtte, mint szolga az ura előtt. A különbség csupán annyi, hogy én biza élvezem eme helyzetet. - Alig szólsz hozzám, alig érintesz… tettem, vagy mondtam valamit, amivel megbántottalak? Vagy talán nem tettem meg valamit, amit kellett volna? – faggat tovább, én pedig nem bírom tovább, a szavak mostanában nem hoztak mást, csak keserűséget… Látni akarom az arcát, érinteni, megvigasztalni, így megfordulok karjai között, hogy szembe állhassak vele.  Kezeit rögtön úgy igazítja, hogy így is jó legyen neki: eggyel tarkómra simít, másikkal pedig a fenekemre.

- Nem erről van szó…én csak… lépten nyomon a múltam darabkáiba botlok, megfojtanak… - vallom be.

- Engedd, hogy segítsek… - csókol meg. - Had vegyek át egy keveset terheidből… had feledtessem veled legalább erre az egy éjszakára…- Minden mondata után egyre lejjebb és lejjebb csókol rajtam, én pedig lehunyt pillákkal élvezem figyelmét. A ruhájába kapaszkodom, hagyom, hogy a vágy magával ragadjon. Ez kell most nekünk, úgy érzem. Szavak? Lehetetlen lenne velük most bármit is megoldani.

Meglepő erővel kap fel, hogy aztán az ágyig vigyen. Jól tudom mi fog jönni, de minden porcikám remeg már érte. Leültet, szantimat megbontja, s segít levennem. Ezután ajkaimra hajol, kóstolgat, ízlelget, lassan megőrjít vele. Hajába simítom ujjaimat, élvezem a közelségét, az illatát és mindent, ami ő. Hagyom, hogy felfedező útra térjen rajtam ajkaival, egyre lentebb és lentebb… beleremegek a gyönyörbe, amit ajka nyújt nekem.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyet is tudsz – vallom be, elégedett, de kissé fáradt mosollyal az ajkamon.

- Tudod, a könyvek nagyszerű tanítók…főleg, ha képek is vannak a sorok közt – feleli, majd csókot hint a hasamra. - Örülök, hogy jobb kedvre derítettelek – simít végig a combomon, amitől legszívesebben dorombolnék, mint az egyiptomi macskák.

- Ne haragudj, hogy nem osztottam meg veled… nem volt szép azok után, amit értem tettél – vallom be.

- Mindketten hibáztunk... be kellett volna látnom, hogy ha nem akarod, nem erőltethetem…

- Nem tetted… - ellenkeznék.

- Tudom. De akkor is – fonja össze ujjainkat, majd kezemre csókot hint. - Ha aludni szeretnél nem tartalak vissza

- Nem… inkább beszélgessünk. – Ha nem most, akkor soha. Tudom, érzem, most menne a beszélgetés, szinte bármiről. - Tudod már mihez kezdesz, ha ennek vége? Semmi sem lesz már a régi, ha én elmegyek… habár… talán sosem térhetek haza… - gondolkodom el hangosan.

- Még akkor sem, ha megmented népedet? – kérdez rá.

- Nem tudom... a szemükben talán máris áruló vagyok.

- Balgaság. Te, áruló? Hisz azért jöttél, hogy megmentsd őket! – ellenkezik továbbra is. Oly kedves tőle, de fikarcnyi ötlete sincs arról, milyen is az én népem…

- De ők ezt nem tudják – csóválom fejemet. Ha mégis, biztosan nem úgy, ahogy igazából történt.

- Hát teszünk róla, hogy tudjanak! Teszünk róla, hogy a neved, s tetted örökre fent maradjon… - lelkesedve kezdene bele eme beszédbe, de nem hagyom neki. Én nem vezérnek születtem, ezt már neki is oly sokszor elmondtam.

- Ilyenkor eszembe jut, mit is szeretek benned annyira – mosolyodom el. - Bájos naivitásod jobb kedvre derít… köszönöm Naeth…

- Mért nem hiszel a sikerben? Mért lenne a hit naivitás? Épp annyira meg akarom menteni a népedet, mint te, de nem az életed árán!- ereszti el kezemet, majd ül fel. - Szeretlek, Zayn a fenébe is! Azt akarom, hogy boldog légy, bármi áron! Még akkor is, ha emiatt sosem látlak többé… kész vagyok lemondani a boldogságomról a tiedért cserébe…

Én továbbra is az ágyon fekszem, míg ő kiül az ágy szélére, s láthatóan gondolataiba merülve, kissé ingerülten mered maga elé.

- Én is szeretlek, s pont ezért, ugyanerre képes vagyok. Érted – szólalok meg végül, mire végre rám néz. – Ne nézz ostobának, Naeth.

- Eszem ágában sincs…! – tiltakozna, de csendre intem.

- Ne nézz annak, mert ha téged akarlak választani, akkor téged foglak, akárhogyan is tiltakozol ez ellen – fejezem be a mondatomat, mire ő zavartan pislog párat. – Rég végezhettem volna itt. Hazamehettem volna, választhattam volna egy fivért, kinek az oldalára állok, és vele együtt járom a vidéket. Ezt te is jól tudod… ha akartam volna, ha nagyon törtem volna magamat, ha annyira fel akartam volna áldozni a boldogságomat, megteszem. De nem tettem.

- Nem tetted… - ismételi, immár ellazult arcizmokkal. – Miért nem tetted? – kérdi halkan, bár szerintem jól sejti a választ.

- Mert az egész világon, Egyiptom összes kincse közül, egyetlen egy dolog érdekel csak. Te.

Nézzük egymást, ő s kifújja a levegőt, majd a fejére simít.

- Sose gondoltam, hogy majd pont egy fiatal suhanc fog megbolondítani… - morogja, mire én felfújt arccal, enyhe sértődöttséggel legyintem meg lábammal. – Még sérült vagyok, ne verekedj! – figyelmeztet, de hangjának nincs éle, sőt, biztos vagyok benne, hogy élvezi a helyzetet.

- Akkor ne provokáld ezt a suhancot. S ha már így felhoztad a koromat – fordulok oldalamra, majd négykézláb megindulok felé az ágy végébe. – Nekem már jó volt, de neked még nem… s én még bírom ám, ha a te öreg csípőd is.

- Zayn, ne pimaszkodj – dörmögi ajkaimra, amiket az övéhez simítok.

- Pedig igen nagy kedvem van most hozzá, főpap. Ha ezernyi gond nyomja a vállamat… csak te tudsz a fejemben járni, és a meztelen valód.

- Azt hiszem… ma nem sokat alszunk. – Nem kérdés ez, kijelentés. S oh, mily előrelátó kijelentés!

˘××ע

A másnap máris sokkal szebbnek tűnik egy átszeretkezett éjszaka után. Naeth igaz nehezen ébred, de biztos kezekkel terelem a való világ felé. Mosakodás, készülődés, majd én hamarabb elsuhanok, hogy a szolgákkal reggelizhessek. Ott hallani a legjobb pletykákat, emellett nem akarom, hogy bárki is meglássa, tőle jövök ki.

Telnek az órák, már alig várom, hogy újra Naeth-el lehessek, mikor egy csapat katona jelenik meg a folyosón. Én magam épp tiszta rongyokat viszek kosaramban, pár másik szolgával együtt. Nem is igen érdekelnek a férfiak, míg az egyik el nem kapja a kezemet. Sanma az, ki nem tágít, beszélni kíván velem, így terhemet magammal véve, félrehúz egy nyugodt kerti részre.

- Mit akarsz hát? – szegezem neki a kérdést. – Egy ilyen jelenet után…! – folytatnám én, ha é nem simítaná arcomat két keze közé.

- Arcod még szebb most… nem színezi az út pora, ajkaid pedig élettel teliek. Mondd! Mit keresel itt?

- Nem látod? Dolgozom – horkantom.

- Egyik fivéred mást mondott – simítja kezeit a vállamra, mire én nagy szemekkel bámulok rá. – Nagy bajban vagy, ugye tudod? – Érzelemmentes arccal nézek rá, míg ő nagyot sóhajtva enged el.  – Pont te ne tudnád…

- Ezt akartad elmondani? – kérdem, mire ő bólint. – Akkor megyek is dolgomra. Ne kövess! – szidom le, mikor rögvest nyomomra ered. – Nem akarom, hogy bárki azt higgye, közöm van hozzád!

- Pedig volt – jegyzi meg csábos mosollyal, mire én összeszűkült szemekkel horkantok rá. – Azért ha hallok valamit, elmondhatom?

- Nem tudlak benne úgyse megállítani – morgom, majd sietek is tovább.

Ahogy kifordulok a kertből, szemem sarkából még látom, ahogy Sanma utánam siet, de megyek is tovább. Nem sokat kell mennem, hogy Naeth is felbukkanjon, de oly különösen néz rám, amit nem igen tudok hová tenni…

- Még átgondolom – feleli, majd a tőrrel a kezében kezd sétálgatni a szobában. Elmerül a gondolatok tengerében, így úgy döntök, nem zavarom meg az elmélkedésben. Rengeteg dolgom van még, amiket más nem végez el helyettem. A szervezés, felügyelés és útbaigazítás mind rám hárul, és bár a fizikai munkát a szolgáimra hagyom ezúttal, így is alaposan lefáradok mire végzek. Szeretem a munkámat, de néha már úgy érzem nem bírom…egyszerűen itt akarom olyankor hagyni a templomot, talán egész egyiptomot…végre lenne okom is elmenni innen…talán elkerülhetetlen, hisz Zayn nyilván vissza akar térni a családjához, én viszont képtelen lennék lemondani róla… Ez a távol töltött nap is maga a pokol, még akkor is, ha olykor csak egy egy teremnyi távolság választ el bennünket. Alig várom már az estét, hogy újra karjaimba zárhassam és együtt hajthassuk álomra fejünket.
Sajnos a paradicsom csak másnap reggelig tart, újra elszólít mellőle a kötelességem. Kora reggel máris megbeszéléssel akarnak kezdeni… nem alszanak? Hogy bírják ezek? Természetesen ma sem jutunk egyről a kettőre, hála a fáraó hisztis természetének. Tudom én, hogy személye szent és sérthetetlen, egy az istenek közül, de ha egyszer alkalmatlan a feladatára! Az a férfi, aki a minap úgy oda volt Zaynért ezúttal engem fürkész, de nem úgy mintha ismerkedni akarna, inkább a lelkembe, az elmémbe akarna vájni…tekintetét érzem a koponyám belsejében…a hideg futkos a hátamon.
A nap hosszú és kimerítő volt, így igazi felüdülés az esti közös mosdás… vagy inkább csak a jelenléte. Ölelni akarom, csókolni kifulladásig…a tenyeremen hordozni és megadni neki mindent amit csak tudok…de van egy olyan érzésem, hogy amire legjobban vágyik, képtelen vagyok megadni neki…népe jólléte, békéje, családja szeretete és tisztelete…ezekhez kevés vagyok.
Miután megmosdunk és ellátja a sérülésem egymást ölelve terülünk el a kényelmes ágyban. Magamhoz ölelem, csókolom, hisz mással nem tudom kifejezni érzéseimet. Sosem voltam a szavak embere, főleg nem akkor, ha egy hozzám közelállóról van szó. Nem tudom elmondani neki mennyire fontos nekem, hogy ő a fény az életemben, a mindenem…meghalnék érte, ha az kell.
Arcomra simít, puhán csókol, érintéseiben szeretetén kívül a szomorúságát és félelmét érzem…vajon mitől fél ennyire? S mért nem osztja meg velem, hisz ezért vagyok itt? Végül mindketten elalszunk, habár ezernyi kérdésem lenne hozzá…talán majd holnap.

A következő napok sem különbek, magunkra, egymásra alig jut időnk. Tudom résen kell lennünk, hisz kapcsolatunkról senki sem szerezhet tudomást, de mikor néha összefutunk alig bírom megállni hogy ne csókoljam meg. Végül eljön az este, amikor már nem bírom tovább szó nélkül
- Mért vagy így magad alatt?- ölelem át hátulról, mikor épp vetkőzne fürdéshez- tán megbántottalak valamivel?- csúsztatom egyik kezem a csípőjére
- Naeth, dehogy…egyszerűen…hosszúak a napok, kimerítő a munka, és még mindig nem tettünk lépést népem ügyében. Tudom, ez mind nem a te hibád, ne haragudj, amiért ennek te iszod meg a levét..- benne reked a szó, ahogy végig simítva puha bőrén, míg másik kezemmel az álla alá nyúlva emelem fel a fejét. Mellkasom a hátának feszül, biztosan tartom, anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki
- Nem erre gondoltam…-csúsztatom feljebb az állán az ujjaim- alig szólsz hozzám, alig érintesz… tettem, vagy mondtam valamit, amivel megbántottalak? Vagy talán nem tettem meg valamit, amit kellett volna?- erre hirtelen megfordul a karjaim közt, így kezeim a fenekére és a tarkójára kerülnek.
- Nem erről van szó…én csak…lépten nyomon a múltam darabkáiba botlok, megfojtanak…
- Engedd hogy segítsek…- csókolok puha ajkaira- had vegyek át egy keveset terheidből…had feledtessem veled legalább erre az egy éjszakára…- ajkairól nyakára térek át, finoman harapok bőrébe, nem okozok fájdalmat, csak apró sóhajokat csalok ki belőle. Kezei a vállaimra csúsznak, belemarkol a könnyű anyagba, de nem ellenkezik…úgy tűnik épp annyira vágyik rá mint reméltem. Szerencsére gyorsan gyógyulok, hála gondoskodásának, így nem okoz gondot az ölembe kapni őt és az ágyig vinni. Leültetem és leoldom derekáról az a maradék ruhadarabot, ami közénk áll. Újra visszatérek mézédes ajkaihoz, lágyan ízlelgetem, mintha csak valami édesség lenne. Egy szót sem szól, csak a hajamba túr, ahogy áttérek a nyakára, s azt kezdem ostromolni. Lassan haladok végig a mellkasán, hasán, míg el nem érek a csípőjéig. Megremeg, de nem ellenkezik, így lassan újra megindulok lefelé…
Jó érzéssel tölt el hallgatni elégedett nyögéseit, tudva mennyire ki lehetett éhezve egy kis kényeztetésre…hogy valaki végre úgy érjen hozzá, mintha ő volna a világ legnemesebb musztángja, legdrágább kelméje…azt akarom hogy a fellegekben járjon, mégha csak rövid időre is…

- Nem gondoltam volna, hogy ilyet is tudsz- mosolyodik el fáradtan
- Tudod, a könyvek nagyszerű tanítók…főleg, ha képek is vannak a sorok közt- nyomok egy utolsó csókot a hasára, majd felegyenesedek- örülök, hogy jobb kedvre derítettelek- simítok végig a combján, ott, ahol az imént még ajkaimmal kényeztettem
- Ne haragudj, hogy nem osztottam meg veled…nem volt szép azok után, amit értem tettél
- Mindketten hibáztunk...be kellett volna látnom, hogy ha nem akarod, nem erőltethetem…
- Nem tetted…
- Tudom. De akkor is-fonom az ujjaim az övéi közé, majd ajkaimhoz húzom, hogy csókkal bélyegezzem meg- ha aludni szeretnél nem tartalak vissza
- Nem… inkább beszélgessünk. Tudod már mihez kezdesz, ha ennek vége? Semmi sem lesz már a régi, ha én elmegyek…habár…talán sosem térhetek haza…
- Még akkor sem, ha megmented népedet?
- Nem tudom...a szemükben talán máris áruló vagyok
- Balgaság. Te, áruló? Hisz azért jöttél, hogy megmentsd őket!
- De ők ezt nem tudják-csóválja a fejét
- Hát teszünk róla, hogy tudjanak! Teszünk róla, hogy a neved, s tetted örökre fentmaradjon…
- Ilyenkor eszembe jut, mit is szeretek benned annyira- mosolyodik el- bájos naivitásod jobb kedvre derít… köszönöm Naeth…
- Mért nem hiszel a sikerben? Mért lenne a hit naivitás? Épp annyira meg akarom menteni a népedet, mint te, de nem az életed árán!- eresztem el, majd felülök- szeretlek, Zayn a fenébe is! Azt akarom hogy boldog légy, bármi áron! Még akkor is, ha emiatt sosem látlak többé…kész vagyok lemondani a boldogságomról a tiedért cserébe…

- Naeth? Talán valami rosszat tettem, vagy mondtam, hogy egész este szinte hozzám sem szólsz? – simítok meztelen mellkasára aggódva. Nem válaszol rögtön, helyette kezemre simít, magához ölel, majd végre rám emeli tekintetét.

- Nem tettél az égvilágon semmi olyat, amiért megharagudnék rád – mosolyog rám. - Egyszerûen csak… kimerült vagyok. Belefáradtam ebbe az állandó politizálásba… én pap vagyok, Anubisz papja, a holtak õrzõjéé, az a dolgom, hogy elõ készítsem õket a túlvilági életre, nem az, hogy hadseregeket állítsak fel és háborúkat tervezzek meg! Szeretek másokon segíteni, nem arról van szó, élvezem, hogy az emberek közt járva meghallgathatom a bajaikat, hogy olyan dolgokat árulnak el nekem, amit másnak nem mernének, de… nem fontos, nem akarlak vele fárasztani – próbálja lezárni a témát.

- Nem fárasztasz, mond el nyugodtan – bújok hozzá közelebb, hogy érezze, érdekel lelkének nyugtalan tengere, s ott vagyok, bármi legyen is. - De azt hiszem van itt más is… az a férfi – bukik ki belõlem az, ami eddig csak motoszkált bennem. - Õ felelõs… ezért? – kérdem, míg a zúzódásán simítok gyengéden végig.

- Nem akarok alaptalanul vádaskodni… - kezdene bele, de nekem ennyi bõven elég.

- Naeth! – szólok rá, míg felülök mellette. Miért ily elnézõ, miért ily ostoba néha? Úgy feldühít ezzel!

- Azt hiszem igen – adja be a derekát, majd folytatja -, és ez még nem minden. – Döbbenten figyelem, ahogy felkel, majd az ágy alatt kezd el matatni. Mit rejtett el? Pólya? Mit rejt?

- Ezt… alig négy nappal késõbb, közénk az ágyba szúrva találtam –magyarázza, míg megmutatja nekem a tõrt, amit a pólya rejtett. Szívem szinte kihagy egyet, ahogy felismerem a munkát. - Nem akartalak megrémíteni, ezért nem mutattam. Zayn… minden rendben? – kérdi halkan, míg vállamat érinti pillekönnyedén. Már hogy lenne minden rendben?

- Tudhattam volna, hogy az õ mûvük! – morgom, míg alaposan megnézem újra a tõrt. Sajnos nem tévedek, ez a törzsem mûve.

- Kiké? Fivéreidre gondolsz?- kérdezi Naeth.

- Rájuk hát! Minden adandó alkalmat megragadnak, hogy keresztbe tegyenek nekem. Biztos megneszelték, hogy itt vagyok, és most… téged akarnak fegyverként használni ellenem… - gondolkodom hangosan. Bár, nem biztos. Nem tudhatták, hogy gyengéd vonzalmakat fogok táplálni iránta. Azt se, hogy nála kötök ki.

Elveszem kezébõl a tört, majd kimászom az ágyból. Nem szól hozzám, csak figyeli, ahogy meztelenül, gondterhelt arccal lépek a ruháimért, kezemben a tõrrel. Míg felöltözöm, leteszem asztalára, majd leülök oda, hogy végigtapogassam.

- Nincs éle – jegyzem meg halkan, mikor mellém lépdel, már papi ruhájában.

- Jelent valamit? – kérdi, míg vállamra simít.

- Nem tudom – vallom be. – Nem érdekelt sohasem a rivalizálásuk, inkább a környéket jártam, nyelveket tanultam és barátságokat építettem ki. Emellett legifjabb gyermekeként apámnak, felesleges lett volna reménykednem abban, hogy vezethetem törzsömet.

- Pedig jó vezérük lettél volna – simít bele a hajamba, amin jót mosolygok. – Tényleg.

- Jó nekem így, Naeth. Nem vágyom ama nagy teherre, ami ennyi ember vezetésével jár – felelem halkan. – Nekem nem menne oly sziklaszilárdan, mint neked.

- Én is elbizonytalanodom ám – cirógatja tovább fejbõrömet, majd végül arcomhoz hajol. – Mostanában te adsz nekem erõt.

- Szerintem inkább csak elveszem – felelem, mire egymásra nézünk, s elnevetjük magunkat. Homlokát homlokomnak dönti, majd átkarolja vállamat, s nagyot szusszan. Nem vagyok rest, én is gyengéden kedveskedem neki, arcát simogatom, majd áttérek a kezére. Nehéz lenne magamnak is bevallani, hogy mily rövid idõ alatt, milyen nagyon megkedveltem ezt a férfit.

- Indulj lassan utadra, mert sok dolgod akad ma – engedem el, s bontakozom ki karjából. – Sõt, még sok hosszú nap vár rád.

- Pedig nincs sok kedvem hozzá, elhiheted – sóhajtja.

- Egy szavadba kerül, a lovam az istállóba s elszökünk valami nyugodt oázisba – mosolygom, mire ajkára sejtelmes mosoly kúszik.

- Csak nem szökésre buzdítasz? Velem együtt akarsz számkivetett lenni?

- Még átgondolom – felelem, majd felállok székembõl. Tekintetem újra a tõrre siklik, s érzem, hogy gyomrom összeszûkül. Én már talán az vagyok népem szemében, mindegy mit teszek.

Naeth elindul dolgára, én pedig úgy döntök, hogy besegítek a leterhelt személyzetnek és rabszolgáknak. Ha úgy adódik, vizet viszek, vagy éppen tolmácsolok a két szolga között, kik elakadt nyelvi tudás hiánya miatt. Így telik el elsõ napom, hogy aztán késõ éjszaka visszatérhessek Naethez. Úgy tûnik várt engem, én pedig elnézést kérek késésemért, de túl nagy volt a nyüzsgés, nem akartam pletykák hullámát elindítani, hogy oly könnyedén suhanok ki s be lakosztályába. Azt már nem vetem fel, hogy talán jobb is lenne, ha a mellette lévõ szoba helyett valahol máshol szállnék meg, nehogy baja essen, hisz ismerem annyira, hogy ezt ellenezze. Mivel mindketten vacsoráztunk már, csak megmosakszunk s nyugovóra térünk. Nem beszélünk semmirõl, inkább pihentetjük testünket és lelkünket is.

Reggel újra külön út vár minket, neki tanácskoznia kell, én pedig igyekszem hasznossá tenni magamat, ahogy csak tudom. Épp egy katonát igazítok útba, mikor egy másik lép oda hozzánk.

- Zayn? – Kissé zavartan nézek rá, aztán elég hamar tudatosul bennem, hogy ismerõst fújt felém a szél.

- Igen.

- Alig ismertelek fel, nem viseled a fekete jelet – mutogat a homlokára, mire én biccentek egy aprót. – Csak nem a fáraó szolgálatába álltál? - Nem örülök a viszontlátásnak, révén, hogy egykori szeretõm köszön vissza rám Sanma képében. Nem gondoltam volna, hogy õ is itt lesz, hisz annak idején csak istállófiú volt. Egy igen jóképû istállófiú.

- Nem teljesen – felelem. – Segítenél visszatalálni a társadnak? Dolgom akadna még – próbálom elhessegetni, õ pedig végül nehézkesen bár, de távozik. Mégis van egy olyan érzésem, hogy tudja, itt vagyok, nem hagyja annyiban a viszontlátásunkat.

Este, amint lehet, visszatérek Naeth szobájába. Fáradt vagyok, délután rengeteget kellett szaladgálnom, s én magam is eltévedtem. Úgy látom a fõpapnak is kemény napja volt, így nem igen érdeklõdöm, csak arról, hogy van, nem e fáj valamije.

- Csak fáradt vagyok, ne aggódj – feleli, de én nem hagyom addig lefeküdni mosakodás után, míg át nem kenhetem lábát egy egyszerû kis felfrissítõ krémmel. Megnyomkodom talpát is, amin néha felszusszan, mert csikizi. Miután végzek, megmosom kezeimet, elrakom a tégelyt, majd bebújok mellé az ágyba. Kezeivel magához von, esti csókot ad ajkaimra, s mintha mást is szeretne, én azonban túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy ezt megadjam neki. Csitítóan simogatom s csókolom, ami lassan de biztosan eléri nála, hogy inkább aludni akarjon, mintsem engem. Most én nem tudnám élvezni, s nem akarom bizonytalanságnak kitenni.

- Naeth? Talán valami rosszat tettem, vagy mondtam, hogy egész este szinte hozzám sem szólsz?- érzem ahogy meleg tenyere a mellkasomon állapodik meg. Az õvéire csúsztatom a magamét, majd mellkasomhoz szorítom, s úgy fordítom felé a fejem
- Nem tettél az égvilágon semmi olyat amiért megharagudnék rád- mosolyodok el halványan- egyszerûen csak… kimerült vagyok. Belefáradtam ebbe az állandó politizálásba… én pap vagyok, Anubisz papja, a holtak õrzõjéé, az a dolgom, hogy elõ készítsem õket a túlvilági életre, nem az, hogy hadseregeket állítsak fel és háborúkat tervezzek meg!- fakad ki belõlem végül, és meglepetésemre mintha könnyebbnek is érezném kicsit a terheimet tõle- szeretek másokon segíteni, nem arról van szó, élvezem, hogy az emberek közt járva meghallgathatom a bajaikat, hogy olyan dolgokat árulnak el nekem amit másnak nem mernének, de… nem fontos, nem akarlak vele fárasztani- mosolyodok el kínomban
- Nem fárasztasz, mond el nyugodtan- húzódik közelebb- de azt hiszem van itt más is… az a férfi- habozik pár pillanatot, majd folytatja- õ felelõs… ezért?- simít végig az oldalamon húzódó, már szinte fekete zúzódáson
- Nem akarok alaptalanul vádaskodni..
- Naeth!- felül, s az eddigi aggódó vonásai mintha haraggal vegyülnének
- Azt hiszem igen- sóhajtok fel végül- és ez még nem minden- felkelek és az ágy alól kihalászom a pólyába csomagolt tõrt- ezt… alig négy nappal késõbb, közénk az ágyba szúrva találtam- mutatom meg neki- nem akartalak megrémíteni, ezért nem mutattam

Rémület fut végig az arcán, majd mintha a felismerés szikráját látnám a szemében
- Zayn… minden rendben?- érintem meg a vállát, mire rám kapja izzó tekintetét
- Tudhattam volna, hogy az õ mûvük!- morogja bosszúsan
- Kiké? Fivéreidre gondolsz?..
- Rájuk hát! Minden adandó alkalmat megragadnak, hogy keresztbe tegyenek nekem. Biztos megneszelték, hogy itt vagyok, és most… téged akarnak fegyverként használni ellenem…

- Naeth…- fordulok felé, hogy láthassam egész arcát. - Ne légy telhetetlen – felelem végül, halvány mosollyal. Válaszul homlokon csókol, amitõl nagyot dobban a szívem. Hiába szeretkeztük át az éjszakát, eme kis gesztusa talán még jobban esik.

- Ne aggódj… csak vicceltem -  veszi komolyabbra, míg felém magasodik. - De azért a közös reggeli fürdésrõl nem mondok le.

- Ha nem akarod az egész napot ott tölteni, nem bánom – mosolygom, majd kimázom az ágyból. Meghitten telik a reggel, végig közel vagyunk egymáshoz, s nincs hiány érintésekbõl s csókokból se. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer hagyni fogom, hogy az érzelmeim irányítsanak a józan eszem helyett.

¢×××¢

- Min elmélkedsz? – teszem végül fel a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztat. Meg-megállt írás közben, s erre eddig nem láttam példát. - Csak nem az este történteken? – megyek kicsit tovább a kérdezõsködéssel. Remélem nem bánta meg. Remélem nem gyûlöl érte, se nem vet meg s nem undorodik tõlem. Azt nem bírnám ki.

- Is… És azon, hogy mi lesz ezek után – feleli, míg hajába túr. - Ha majd elmész… hisz nem kérhetem, hogy miattam mondj le a családodról… és én sem mehetek, hisz egy egész ország igazgatásában kell segédkeznem – sóhajtja, míg az én szívemrõl nagy kõ gördül le. Ez se kellemes téma, de nem arról van szó, amitõl elsõnek úgy féltem.

- Valamit majd csak kitalálunk… mellesleg ha ilyen tempóban haladunk, a búcsúzás sem holnap lesz, ne aggódj – biztatom. Nem hitegetem, hogy vele fogok maradni örökre, s szerintem ezt õ se várja el tõlem.

- Igaz – bólint rá. - De tudod... most, hogy tudom mirõl maradtam le idáig még nehezebb lesz. Eddig nem vágytam senkire, mert nem tudtam milyen érzés… de most… Mindegy is… fontosabb dolgunk van most, hisz a követek bármelyik pillanatban megérkezhetnek! – tekeri össze az asztalán lévõ pergameneket, majd a botja segítségével kibiceg kíséretemben a folyosóra. Míg tova biceg a belsõ kertig, én egyeztetek az egyik szolgálóval a gyógynövényekkel kapcsolatban. Mióta segítettem Naeth-en, néha megkérdezik, mit ajánlanék a bajaikra, én pedig ezer örömmel segítek nekik.

- Minden rendben? – érem utol a fõpapot, aki az árnyékban pihen.

- Igen... csak úgy érzem, lassan megfojtanak a falak és a szolgák serénykedése… - Megkönnyebbülésemre rám emeli tekintetét, majd folytatja. - Ne aggódj, ez rád nem vonatkozik. A te társaságod minden kincsnél többet ér…- kezdeti mosolya ajkán lassan lehervad, ahogy a távolba mered. Mellé sietek, ott akarok vele lenni.

- Naeth?- simítom kezemet a vállára, mire rám emeli szemeit. Ezernyi érzelem kavarog bennük, így nem tudok egyet se kiragadni, hogy ezáltal beszélgetést kezdeményezhessek. Érzem, hogy valami nyomja a lelkét, de nem a kettõnk közötti viszony. Arról õszintén s komolyabb nógatás nélkül hajlandó dalolni. Mielõtt azonban bármibe is belemélyedhetnénk, egy kifulladt pap jelenik meg mellettünk.

- Mi történt?

- A követek! Hamarosan ideérnek… az egyik szolga látta, ahogy a folyóparton halad végig a díszes menet – hadarja levegõvétel nélkül, aminek hála csak még jobban kapkodja azt, miután befejezi mondandóját. Ekkor azonban felcsendülnek a kürtök, a dobok, s Naeth arcán látva a felismerést, összerakom a képet. Félig botjára, félig pedig rám támaszkodik, míg feláll, majd elindul bicegve az egyik fõkapu felé.

Mire odaérünk, már nyitva van s emberek hada özönlik be rajta: katonák, szolgák, rabszolgák, s az élükön három követ. Naeth udvariasan üdvözli õket, míg én meghúzódom kicsit hátrébb, nehogy lássanak. Ismerem népeiket, ki tudja, lehet ott jártamkor találkoztam valamelyikkõjükkel. Nem akarok bajba keveredni, hogy ezáltal a fõpapra is bajt hozzak.

Naeth a tanácstermébe kíséri a három férfit, én pedig magam sem tudom miért, de követem õket. Mikor látom, hogy pihenni készülnek, el akarok menni, de mostani kedvesem ezt nem így gondolja. Maga mellett akar tudni, én pedig túlságosan gyenge vagyok tekintetét látva, hogy nemet mondjak neki. Ettõl függetlenül meghúzódom egy sarokban, fõleg akkor, mikor megérkezik maga a fáraó s a vezírek is. A levegõt is visszatartom, ahogy figyelem õket. Mind nemes, s fel se tudom fogni, hogy azaz ember, ki megmentheti a népemet, oly fiatal, mint bátyáim idõsebb fiai.

Olybá tûnik senki se mutat felém érdeklõdést, fõleg, miután kezembe veszek egy korsót. Szolgának néznek, ki a dolgát csinálja. Nem is bánom, így nyugodtan figyelhetem Naethet aggódó tekintettel. Félek, hogy a sebei még mindig nem gyógyultak meg eléggé ahhoz, hogy eme nagy eseményt kibírja fájdalom nélkül. Egyedül akkor nézek más felé, ha egy kéz lendül a magasba a közelemben, ugyanis akkor odalépek, hogy italt önthessek. Egy ilyen alkalommal mosolyog rám az egyik vezír nyájasan, amit hálás biccentéssel nyugtázok. Nem hat meg, ismerem a fajtáját. Mégis, mikor Naeth felé nézek, ki épp engem néz nagy szemekkel, tele negatív érzelmekkel, elveszek a gondolataimban. Csináltam volna valamit?

Egészen estig diskurálnak mindenféle politikai ügyrõl, mikor végül a fáraó áll fel, hogy mára elég lesz ennyi. A helyemen maradok, míg mindenki ki nem vonul a terembõl. A fáraó után a követek, végül a vezírek indulnak hálótermeik felé. A szolgálók is távoznak, miután a még mindig a helyén ülõ Naeth int nekik. Egymást nézzük, s látom rajta, hogy valami nyomja a szívét.

- Segíts felállni – szól végül oda nekem, mire én leteszem a szinte üres kancsót a kezembõl a közeli asztalra, majd megindulok felé. Mikor megállok felette, s kezemet nyújtom, olyan hirtelen s oly erõvel szorítja meg, hogy összerezzenek. Segítség nélkül húzza fel magát, préseli mellkasát a mellkasomnak, míg mélyen a szemeimbe néz.

- A vezír, ki másodszor, negyedszer, ötödször, majd hetedszer is vizet kért tõled… ne felejtsd el, de kerüld! – enged a szorításon, miután felszisszenek fájdalmasan. – Ne haragudj… a fáradtság indulatossá tett – susogja, míg kedveskedve megsimogatja az arcomat a kézfejével.

- Nem haragszom – felelem halkan. – Visszakísérlek a szobádba, fõpapom, hogy aztán megmosakodhass, vacsorázhass s aludhass.

- Velem maradsz ma is? – kérdi rögvest, mire én bólintok. – Köszönöm.

- Én köszönöm a lehetõséget – mosolygok rá. – Induljunk.

Visszakísérem, majd míg kenõcsöt s vacsorát intézek, õ megmosakszik. Nagy a felfordulás a hirtelen jött sok katona, szolga s követ miatt. Nem csodálom hát, hogy várnunk kell. Mintha Naeth is azt mondta volna szolgáinak, hogy elsõnek a vendégek igényeit elégítsék ki.  Elmennék én magam is a konyhára a vacsoráért, de tudom jól, hogy nem engedné meg nekem.

Már én magam is megmosakszom, mikor megérkezik a vacsora. Egymás mellett ülve fogyasztjuk el, csendben, legalábbis többségében. Néha rákérdez pár kifejezésre, amit a követek beszélgetéseibõl jegyzett meg, hogy mit is jelentenek pontosan. Válaszolok neki, de mikor kitérek a vezírre, kitõl óvá intett, tekintete elsötétül, arcizmai megfeszülnek, s egy pillanatra megijeszt eme komorság.

- Nem fontos – tudja le ennyivel, míg az asztalra teszi az üres tányért, majd az enyémbõl is kiveszi, s ugyanezt teszi vele. – Mi lenne, ha bevezetnénk egy új szabályt? – kérdi halkan, míg én érdeklõdve figyelem õt. – Ha az ágyban vagyunk, nem beszélünk a hivatali dolgaimról. Sõt, semmiféle politikáról.

- Szóval, ha az ágyban vagyunk… - ismételem meg, mire õ bólint egy aprót, majd újra rám néz.

- Azt akarom, hogy legyen egy hely, ahová nem ér el minket mindez. Ahol csak te meg én vagyunk… - elmosolyodva állok fel a székrõl, majd állok felé.

- Akkor, menjünk arra helyre, ketten? – kérdem, míg arcát simogatom két kézzel. Mélyen a szemeimbe néz, majd bólint egyet, s segítségemmel feláll.

Az ágyba kötünk ki, összebújva, ölelkezve, csókolózva. Lassú szeretkezés ez, ami nem csak a testnek kielégítõ, de a léleknek is. Érzem, hogy valami bántja, de nem akar róla beszélni… ez pedig rosszul esik. Nem tudom hogy hozhatnám fel neki, hogy bízhat bennem, bár, azt hiszem ez nem is errõl szól. Inkább félt, meg magát is.

Aznap alig alszom, rajta, rajtam, majd rajtunk gondolkodom. Megígértem neki, hogy politikáról, s hivatali ügyekrõl nem váltunk szót az ágyban, azonban a kettõnk dolgairól beszélhetünk, nem igaz? Ha a napokban nem nyílik meg magától, akkor elébe megyek, s addig nyüstölöm, míg ki nem szedem belõle, mi nyomja a szívét. Nem szeretem, hogy úgy elsötétül tekintete, ha elgondolkodik. Jobb szeretem, mikor boldog mosoly kúszik ajkaira, s hamuszürke gyöngyei pajkosan csillognak. Szeretem? Azt hiszem… nem tudnám biztosra megmondani, de az, hogy fontos nekem, vitathatatlan. 

- Még hogy nincs tapasztalatod…- nevetem merész tettét.

- Csak improvizálok... emellett nagyon gyorsan tanulok – dorombolja elégedetten. Bennem volt, hogy talán nem fog neki tetszeni a dolog, s visszakozik, mikor belemelegszünk, de megnyugtat a tudat, hogy felfedez s próbál a kedvemre tenni.

Miután elenged, kinyitom szemeimet, amiket addig élvezetemben lehunytam, majd lehajolok, hogy csókjával csillapítsam szomjamat. Nyakára tapadok, csókolom, óvatosan harapdálom, õ pedig nagyokat szusszanva élvezi. Mikor lejjebb haladok, kulcscsontját ízlelem, mellkasán csókolom, kezei a szép, szõttes takarót markolják. Már ficánkol alattam, annyira élvezi, s lába sikeresen becsúszik a lábaim közé. Nem vagyok rest, nem engedem, hozzásimulok, hogy érezze, mennyire kívánom már. Nem bírom ki, hogy ne ringjak izmos lábán, míg õ tíz ujjbeggyel simít végig forró testemen.

- Ugye tudod, hogy nem ennyibõl áll az egész? – kérdem halkan, míg sejtelmesen ránézek. Közel van hozzám, ha akarnám megcsókolhatnám, de nem, még nem. Akkor jó ideig nem válok el ajkaitól.

- Igen… azt hiszem – feleli, míg aprót biccent. Hangja nem magabiztos, de nem baj, én tudom mit kell csinálni. Szerencsére.

Óvatosan csúsztatom be kezemet a lába közé, hogy rásimítsak kemény, lüktetõ férfiasságára. Nem bírom ki, hogy ne nyögjek fel vele együtt az élvezettõl. Alig várom, hogy egy lehessek vele, hogy érezzem magamban. Nem tehetek róla, kívánom, s férfi vagyok, ki rég szeretkezett. Nem adom csak úgy oda magamat akárkinek.

Simogatom egy darabig, majd mikor már nem bírom tovább érintés nélkül, szabad kezemmel az egyik keze után nyúlok, hogy aztán magamra vezessem kezét. Hagyom kicsit ismerkedni, de szerencsére nem kínzóan lassan teszi mindezt, hanem bizsergetõen könnyedén.  Mikor azonban rám simít, legszívesebben hangosan felnyögnék, de türtõztetem magamat. Boldogan szûkölök, s élvezem kezének minden mozdulatát. Nem tudom meddig bírom a fezsülõ érzést, de egyszer csak betelik a poharam, s elengedem, majd addig fészkelõdöm, míg õ is így tesz velem.

- Mire készülsz? – emeli fel fejét, míg engem néz. Nem tudom mitõl riadhatott meg, talán attól, hogy így itt hagyom. Bolond lennék!

- Csak figyelj…- susogom. Láttam egy olajos tégelyt a másik szobában, így sietõsen lemászom róla.

- Hová mész? – szuszogja, míg a gyertyafény megvilágítja tökéletes, felizgult testét.

- Ne aggódj – mosolygom, majd sietõsen elindulok a tégelyért. Akármennyire is kívánom, egy kis segítség kelleni fog. Rég voltam együtt bárkivel is, szûk lesz, fõleg elnézve a… méreteit.

Tégellyel a kezemben sietek vissza, majd mielõtt megkérdezhetné, hogy mire kell a tégely, betapasztom száját az enyémmel. Annyit tud kérdezni, pedig tudhatná, hogy én majd elmondom vagy megmutatom neki a dolgokat.

Két kezem közé veszem kezeit, megcsókolgatom õket, majd az egyikre kenek egy kis olajt. Elmagyarázom neki, hogy nagyjából mit kell csinálnia, majd visszanyomom az ágyra, s hagyom, hogy akadozva bár, de elkezdjen elõkészíteni. Látom rajta, hogy a kezdetleges zavara hamar eltûnik, mikor rájön, mennyire élvezem a dolgot. Mikor úgy ítélem meg, hogy elég lesz, egy kis olaj kerül rá is, hogy biztosan zökkenõmentesen csúszhasson belém. Felé guggolok, majd óvatosan, mindvégig arcát figyelve, magamba vezetem.

Ajkai elnyílnak, szemei kitágulnak, majd mikor teljesen ráereszkedem, hangosan felnyög. Két kézzel markolja csípõmet, én pedig kezeit fogom. Kicsit tartok attól, hogy mozogni kezd, mielõtt teljesen hozzászokhatnék, de szerencsére nem így tesz. Hagyja, hogy én irányítsak, mind az õ, mind az én örömömet.

Rekedtes nyögései csak még jobban az õrületbe kergetnek, így amikor csak tudok, az ajkaira tapadok. Hol lassabban mozgatom csípõmet, hol kicsit gyorsítok, de nem viszem túlzásba. Minden percét ki akarom élvezni, minden mozdulatba bele akarok remegni, s amíg csak lehet, el akarom húzni az aktust. Mikor érzem, hogy a végét járom, s Naeth is, akkor se gyorsítok, ami láthatóan nem zavarja. A vállaiba kapaszkodva ér el a csúcs, míg õ ujjait az oldalamba mélyeszti.

Nem mászom le róla, míg az utolsó hullámok el nem múlnak… bár utána is még ezernyi csókot hintek ajkaira, s hagyom, hogy lomhán cirógassa a hátamat, ahogy rajta fekszem. Így maradunk egészen addig, míg az esti, hûvös levegõ, meg nem csapja izzadt testünket.

- Be kéne takarózni – sóhajtja, míg a hajamba túrva egy csókra invitál, amit boldogan elfogadok.

- Meg mosakodni – sóhajtom az ajkaira. – Összeragadunk máskülönben.

- Nem bánom, ha így kell leélnem az életemet – mosolyogja, mire én felhúzom orromat, nem tetszésem jelezve.

- Hogy végezzük majd el akkor a dolgunkat? És amúgy is… - emelkedem fel, majd ülök fel rajta. – Akkor oda a varázsa. Hozok vizet, fõpap, nehogy meg kelljen mozdítania szent tagjait – incselkedem.

- Nem olyan szentek már, neked hála – sóhajtja, míg figyeli, ahogy az ajtó felé tartok, meztelenül.

- Majd valahogy kiheverem ezt a bûnt – mosolygom, majd el is tûnök a mosakodó szobában, hogy vizet s rongyot ragadva, visszatérjek.

Nem engedem, hogy felüljön, csodálni akarom, míg áttörölgetem. Bár úgy látom, hogy már ettõl is újra lázba jön, ahogy én is, mégse hagyom abba, hogy újra ráugorjak. Hisz hosszú az este, messze van még a reggeli nap elsõ sugara, szóval idõnk rengeteg.

¢×××¢

Meleg test simul az enyémnek, ismétlõdõ szuszogás csiklandozza tarkómat, s a hosszú éjszaka ellenére is éledezõ öl simul fenekemnek. Jót mosolygok ezen, míg szemeimet csukva pihentetem. Testem zsibbad, nehéz, de egyben boldog és elégedett is. Nem akarok kimászni Naeth mellõl, még akkor sem, mikor a napsugarak már cirógatják a takaró s fõpap alól kilógó testrészeimet.

Kezemmel az engem ölelõ kézre simítok, majd felhúzom ajkaimhoz, hogy csókot hintsek rá. Halk kuncogás a válasz rá, amit én az ujjaink összekulcsolásával jutalmazok.

- Fent vagy s nem szólsz hozzám?

- Élvezem a kényelmet – feleli. – Ahogy te is.

- Igaz, igaz… - szusszantom, míg közelebb férkõzöm hozzá. – Sok teendõnk van ma.

- Nekünk, kettõnknek? – kérdezi, míg a fülemre csókot hint.

- Is – kuncogom. – S ágyon kívül! – teszem hozzá, hogy biztosan megértse, nem szeretkezhetjük át a napot is. Hisz dolgunk is akad, no meg pihennie is kell a csípõmnek, ami lehet a lelkes Naeth mellett nem lesz olyan könnyû.  

Nem mond semmit ellenkezésemre, csak megfogja a kezem és combjához szorítva elkezdi egyre feljebb húzni ágyékkötõje felé, de mikor elér oda megtorpanok és nem engedek tovább menni
- Zayn… nem jó ötlet… tényleg – nyögöm valamivel hangosabban, de már képtelen vagyok. rá nézni. Látni akarom, de ha meglátom a vágytól vörösödõ arcát félõ, hogy nem tudnék ellenállni neki. Most még magamnál vagyok, és szeretném ha ez így  is maradna.
- Miért? – kérdi szinte számon kérõn– Nem szeretnéd?
- De, csak… - veszek erõt magamon, hogy újra rá nézzek – Nem jó ötlet.
- Ugyan… - simít végig a kezemen– Te is kívánsz s én is, mi baj lehetne? – jelenti ki a nyilvánvalót, ám engem mégis ledöbbent. Kívánni…ez lenne az az érzés?... olyan idegen számomra, valami ami mindig is bennem élt, ám én mélyen elfojtottam félelembõl.
- Te is…? – kérdem halkan, szemeibe meredve mire elmosolyodik.
- Nem nyilvánvaló? – bátortalanul pillantok le lábai közé, ahol csakugyan éledezni kezdett
- De, az – felelem. Akkor viszont talán mégsem lenne akkora baj. Engedve a kísértésnek indítom útjára kezeimet, amik lassan, gyengéd simogatással csúsznak be a vékony szövet alá, hogy aztán csípõje két oldalán állapodjanak meg.– Biztos vagy benne, hogy…? – kérdem meg ismét, de mielõtt befejezhetném kuncogva csúszik még közelebb
- Jó ötlet, hidd el nekem, Naeth. Élvezni fogod – csókol meg bátorítón
- Már élvezem…
- Akkor? – tenyereibe temeti arcomat, majd puha csókokkal borít minden centimétert. Érzem hogy forró teste az enyémnek simul, mellkasán keresztül is érzem zakatoló szívét. Mozdulatai s csókjai egyre mohóbbak, akár egy kiéhezett vad, úgy birtokol, én pedig hagyom, sõt, élvezem.
Tekintetébe mélyesztem az enyémet, szavak nélkül is érti mit élek most át, hogy ha talán egy kicsivel bátrabb lennék most felkapnám a karomba s talán még sajgó végtagjaim sem gátolnának meg ebben.

Lassan kezdi ringatni a csípõjét, ágyéka az enyémhez ér az anyagokon keresztül, ami csak még jobban feltüzel Szuszogva csókolok vissza, miközben élvezem ahogy ujjai a mellkasomon barangolnak, bejárva minden kellemes pontot.
- Be kéne reteszelni az ajtót… - szakadok el egy pillanatra ajkaitól. Most még nem késõ talán
- Jó ötlet – mosolyodik el, míg feláll és csípõjét ringatva indul el az ajtó felé, hogy a kis fa ékkel elbarikádozzon minket, ám mikor végez nem ül vissza, csak kezemet megragadva húz maga felé.
- Mit csinálsz? – kérdem, bár hangom aligha akad, amit õ csak még szélesebb mosollyal jutalmaz
- Az ágyba csábítalak, legalábbis próbálkozom. Ott kényelmesebb lesz. – és valóban, bár eddig nem különösebben foglalkoztatott a fa szék kényelmetlensége– Nem fogok elmenni, hisz te is s én is akarjuk… gyere – integet a kezével, mire erõt veszek magamon és felkelek.
- Remélem biztos vagy a dolgodban – az ágyhoz vezet– Mert én nem nagyon…
- Semmi baj! Ha valami kellemetlen, szólsz, s én is. Ha pedig jól esik, akkor is – lábujjhelyre ágaskodva csókol meg újra– Ez jól esik… meg ez is – kezemre fogva vezeti azt formás fenekére, amitõl felmordulok
- Azt hiszem értem… - felelem, miközben õ az ágyra húz maga alá
- Míg ismerkedünk, legyünk így. Szeretném a testedet az enyémen érezni – csókol meg újra. – Aztán a lábadat is kíméljük, a munka nagy része most majd rám hárul – magyarázza, bár nem igazán értem mire gondol.
Közben már szinte minden maradék ruha lekerült rólunk, csak a félhomályos gyertyafény takar valamicskét. Behunyt szemekkel élvezi ahogy tenyereimmel végig simítok a hasán, szálkás izmain és mellkasán, ismerkedem a testével, az érzéssel. Mikor hátán végig simítva ismételten fenekén állapodik meg a kezem elmosolyodik, mire finoman bele markolok
- Még hogy nincs tapasztalatod…- Nevet fel elégedetten
- Csak improvizálok... emellett nagyon gyorsan tanulok- jegyzem meg elégedetten, hallva a hangján hogy õ is élvezi.
Mikor elengedem kinyitja szemeit és fölém hajol, újra rátalálva nyakamra halmozza el csókokkal, néha még bele is harap, amit elégedett morgással hálálok meg. Reakcióim ösztönösek, fél kézzel a lepedõbe markolok amikor nyakam után mellkasomat s kulcscsontomat veszi ostrom alá. Leheletnyit mozdítva lábamon ütközök merev ágyékába, amit válaszul az enyémhez szorít. Újra ringatni kezdi cipõjét, én pedig ujjaimmal barangolom be egész testét.
- Ugye tudod, hogy nem ennyibõl áll az egész?- emeli fel a fejét, de csak pár centire tõlem. Azt hiszem tudom mire gondol, s a gondolattól ismét pipacspirossá válik a fejem
- Igen.. azt hiszem- bólintok aprót. Még ha nem is akarom tudni mire gondolt… most már nem hagyhatjuk abba. Kéjes mosollyal csúsztatja kezét a lábaim közé, ahol hamar rátalál már szinte sajgó testrészemre. Akaratlanul is felnyögök ahogy végig simít rajta, hisz eddig senki sem ért hozzám ilyen kínos helyeken.
Bátorítón ragadja meg ismét a csuklóm, hogy a belsõ combján végig simítva vele rá vezessen. Lassan csúszatom lábai közé, majd az õ mozdulatait leutánozva ujjaimat ágyéka köré fonom. Figyelem az arcára kiülõ elégedettséget és örömöt…nyilván már ki lehetett éhezve egy kis kényeztetésre, vagy akár csak szeretetre, nekem pedig minden vágyam hogy ezt megadjam neki… bár van még mit tanulnom.
Hihetetlen jó érzés amit csinál, és igyekszem hogy õ is ugyanúgy élvezhesse, bár a tudásom csekély, remélem nem neheztel érte.
Egy kis idõ után el is engedi, majd fészkelõdni kezd
- Mire készülsz?- emelem fel a fejem riadtan
- Csak figyelj…

- Jó reggelt. Ma is korán keltél. – szólalok meg.

- Igen, nem szeretek sokáig lustálkodni – feleli, majd felém hajol, hogy reggeli csókkal üdvözöljön. - Azt hiszem, ma már elég erõ vagyok ahhoz hogy kimenjek kicsit. Megõrjít a semmittevés és a sok fekvés – ecseteli, míg felkel.

- Ezt örömmel hallok – mondom neki, míg én magam is kikelek az ágyból –, de ne erõltesd meg magad..

- Ugyan, hisz ismersz – küld felém egy édes mosolyt, amivel hiába tudna levenni a lábamról, ez most attól komolyabb, hogy engedjem neki.

- Igen… pont ezért mondom! – felelem felvont szemöldökkel. Végül hagyom, hogy készülõdjön s munkának álljon, de csak szigorúan egy szép, faragott mankó segítségével. Az egyik lába még nagyon dagad, tehermentesíteni kell, különben komolyabb gondjai is lehetnek.

Egy tanonccal az oldalunkon indulunk meg az építkezésekre, hogy Naeth elvégezhesse dolgát. Érdeklõdve figyelem minden mozdulatát, szavait, szeretek új dolgokat tanulni. Az áradásra készülnek az emberek, pakolnak, készülõdnek, míg Naethel megosztják gondjaikat s észrevételeiket. Mikor nem a néppel foglalkozik, felteszem neki kérdéseimet, amikre készségesen válaszol. Amiket s ahogy mondja, csak még jobban megerõsíti bennem, hogy õ egy nagyon jó ember.

Mivel még nincs teljesen rendben, az út felénél elfárad, s a tanonca fejezi be helyette a munkát. Én magam visszakísérem õt a szobájába, hogy pihenhessen.

- Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a mai túra. – Az ágyra ül, míg én a krémmel bíbelõdök. A sok sebére sok kellett, így keverem is az újabb adagot neki, sõt, még a borogatáshoz is törnöm kell össze pár dolgot. A bokája csúnyán feldagadt, hiába volt nála a mankó.

- Helyettem senki nem teszi meg, ezt te is tudod – feleli, míg közelebb von magához, hogy fejét a vállamra hajthassa. Nem tudom mi üthetett belé, de végül nem bánom a dolgot. Átkarolom én is, hogy érezhessem teste melegét, s illatát. Nem éreztem még ilyet senkivel se, ezért is akarom úgy kiélvezni minden pillanatát, ahogy csak lehet.

Ezért is töltöm vele az elkövetkezõ napokat is. Segítek neki, ahogy s ahol csak tudok, de kedveskedem is, csókokkal és simításokkal. Nem tudom többet tehetnék e, s mivel õ sem hozakodik vele elõ, egyelõre napolom a témát. Azonban csak férfi vagyok, s csak hiányzik egy test melege, így mikor épp csendben dolgozunk egymás mellett, úgy döntök, felhozom a témát.

- Mond, azzal a fiúval, akirõl meséltél… történt valami komolyabb?

- Ez hogy jön most ide? – áll meg a munkában s néz felém.

- Nem tudom… kíváncsiságból. Tudni szeretném, mennyire vagy jártas a témában – felelem, míg õt méregetem. Láthatóan zavarban van, ami hihetetlen módon tetszik nekem. Egy ilyen méltóságos embert zavarba hozni? Kincs az érzés, s örök emlék az arca.

- Lényegében semmi – teszi le a tollat a kezébõl, óvatosan, hogy a papiruszt ne kenje össze a tintával. - Pár elvétett simítás, egy röpke csók míg õ aludt… semmi több. Ne érts félre, nem vagyok teljesen tudatlan, hallottam és olvastam egyet s mást, de valódi tapasztalataim nincsenek – ecseteli, majd megköszörüli a témát. Elmondta ezt nekem, de nem nagyon nézett rám, akkor is csak lopva. Zavarja a téma? S zavarná, ha nem csak beszélnénk errõl?

- Értelek… - mosolygom, majd felállok. Ha õ nem teszi meg az elsõ lépést afelé, hogy ezen változtasson, akkor majd én.

- Mire készülsz? – nézeget felvont szemöldökkel.

- Csak figyelj… most én tanítalak téged – simítok rá izmos combjára, majd könnyedén bemászom az ölébe, vele szemben, hogy ajkaira csókot is lehelhessek. Visszacsókol, aminek örülök, hisz ha nincs benne, nem mutathatom neki meg, eddig milyen élvezetekrõl maradt le.

Miután ajkait kellõen megízleltem, áttérek a nyakán lévõ finom bõrre. Ízével a számban csókolgatom ott is alaposan, amitõl ajkait sóhajt hagyja el. Minden négyzetmilliméter bõrt érintek ajkaimmal, hogy aztán egyre lejjebb s lejjebb ízlelhessem bõrét. Már a vállánál járok, mikor keze rásimít a combomra. Belebizsergek az érzésbe, legszívesebben hozzásimulnék, de tudom, hogy szépen lassan, fokozatosan kell haladnom, hogy teljesen megõrüljön az érzéstõl.

Már épp a fogaimat mélyeszteném bele enyhén a vállába, mikor óvatosan eltol magától. Nem tudom hová tenni a dolgot, hisz úgy tûnt, hogy élvezi a dolgot.

- Ne haragudj… de talán mégsem lenne jó ötlet – szuszogja cseppet sem meggyõzõen. Látom rajta, hogy élvezi, nem csak az ölén, de a szemein is. Ködös csillogásuk, a vágy, a tûz… mind ismerõs már számomra.

A kezét, amivel eltolt magától, óvatosan megfogom, majd a lábamra simítom. Értetlenül figyeli a mozdulataimat, fõleg, ahogy a keze egyre feljebb s feljebb siklik, hála az én segítségemnek. Mivel már megmosakodtam, csak egy ágyékkötõ van rajtam, ami szerintem az utolsó mentsvára lehet: ugyanis mikor oda ér a keze, megtorpan, s nem engedi, hogy feljebb toljam.

- Zayn… nem jó ötlet… tényleg – szuszogja, egyre hangosabban. Érdekes, eddig tudta követni tekintetével a keze útját, de most inkább engem néz, vagy engem se.

- Miért? – kérdezem, de nem felel, csak elnéz a fejem mellett. – Nem szeretnéd?

- De, csak… - nyel egyet, majd újra rám néz. – Nem jó ötlet.

- Ugyan… - simítok végig a kezén, ami még mindig a combomon pihen. – Te is kívánsz s én is, mi baj lehetne? – mondom ki a tényeket, mire a szemeimbe néz.

- Te is…? – kérdezi halkan, mire én elmosolyodom.

- Nem nyilvánvaló? – vonom fel a szemöldökömet kérdõn, mire õ óvatosan lepislant az ölemre.

- De, az – feleli, majd mielõtt bármit is mondhatnék még, keze magától megindul az ágyékkötõm alá.  – Biztos vagy benne, hogy…? – áll meg a keze a combom legtetejénél, mire én kuncogva közelebb csúszom hozzá.

- Jó ötlet, hidd el nekem, Naeth. Élvezni fogod – hintek csókot ajkaira.

- Már élvezem…

- Akkor? – fogom két kezem közé arcát, hogy aztán körbecsókolhassam az arcát. Míg ezzel van elfoglalva, még közelebb csúszom, s immár hozzá tudok simulni. Ajkai résnyire nyílnak, néma sóhajjal hagyja el õket, míg nagy szemekkel mered rám. Én ajkaimba harapva élvezem a helyzetet, hogy ennyire kíván már. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani a dolog, hisz ahogy mondta, nem volt még senkivel se, de nem bánom.

Lassan ringatom csípõmet az ölében, amit mindketten szuszogva élvezünk. Immár két kézzel fogja csípõmet, de már a kevéske ruhám alatt. Nem ellenkezik, akkor se mikor kezeimmel a mellkasát cirógatom, s ajkaimmal az övéit becézem.

- Be kéne reteszelni az ajtót… - leheli, mikor ujjaimmal már a papi alsórészénél babrálok.

- Jó ötlet – mosolygom, míg kimászom az ölébõl, s kecses léptekkel megindulok az ajtóhoz, hogy azt belülrõl bezárhassam az erre fenntartott retesszel. Mikor visszamegyek hozzá, ahelyett, hogy visszamásznék a kényelmes, s már igen élénk ölébe, megfogom mindkét kezét, s csábos mosollyal kezdem el húzni.

- Mit csinálsz? – kérdezi rekedtes hangon, amit hihetetlenül vonzónak találok.

- Az ágyba csábítalak, legalábbis próbálkozom – mosolygom. – Ott kényelmesebb lesz. – Látom arcán a felismerést, ahogy felfogja, mire is célzok. – Nem fogok elmenni, hisz te is s én is akarjuk… gyere – lóbálom kezeinket enyhén a levegõben, mire õ végül beadja a derekát s feláll.

- Remélem biztos vagy a dolgodban – motyogja, míg hagyja, hogy lelkesen az ágyhoz vezessem. – Mert én nem nagyon…

- Semmi baj! Ha valami kellemetlen, szólsz, s én is. Ha pedig jól esik, akkor is – pipiskedek, hogy elérjem ajkait egy csókra. – Ez jól esik… meg ez is – fogom meg a kezét, s szégyenérzet nélkül irányítom a finom ruhába bújtatott fenekemre. Felszusszan, sõt, mintha kicsit fel is morranna.

- Azt hiszem értem… - feleli, majd hagyja, hogy magamra húzzam az ágyon.

- Míg ismerkedünk, legyünk így. Szeretném a testedet az enyémen érezni – csókolom meg újra. – Aztán a lábadat is kíméljük, a munka nagy része most majd rám hárul – magyarázom neki, bár biztos vagyok benne, hogy nem tudja, hogy a lovon kívül mást is meg lehet lovagolni. Mondjuk õt. 

S egy biztos: meg nem mondja, hogy álljak meg, de õszintén, nem zavarában, én nem is fogok. Szeretni fogom, csókolni, ízlelni, s hagyom, hogy õ is így tegyen velem. Míg a nevemet nem nyögi az élvezettõl, nem lesz megállás, s mivel kívánom s akarom, vagyok oly kitartó, hogy ezt elérem nem egyszer.

Egy ideig csak nézem õt, ám lassan ébredezik õ is.
álomtól csillogó szemeit lassan rám emeli, majd elmosolyodik mikor tudatosul benne a látvány
- Jó reggelt – szemeit dörzsöli mint egy álmos kisgyerek.. most olyan más, olyan gyermeki, védtelen akit legszívesebben sosem eresztenék el.
- Szebb nem is lehetne – súgom halkan. – Neked is jó reggelt – nem mozdulok mellõle, csak figyelem ahogy lassan ébredezik. Feljebb csúszik, most látom igazán milyen közel is került hozzám az éjjel… nem elég közel.
Felém hajol, hogy csókkal üdvözölhessen
- Azt hiszem tévedtem – suttogom boldogan, mire õ csak kuncogva csókol meg ismét– Az elsõ jó reggelt volt, a második pedig? – kérdem kíváncsian. Elgondolkozik míg erõt vesz magán és felkel, majd az ajtóhoz csoszog hogy ételt hozasson
- A másodikat pedig azért kaptad, mert az elsõ nagyon jól esett – pillant felém, miközben a tegnapi maradék  sajtból kezd csipegetni– Hozatok neked reggelit, majd ellátom sebeidet. Ha úgy kívánod, a tekercseket is felolvasom neked.
- Nem írnoknak akarlak magam mellé – ismétlem meg újra. Tudom hogy milyen, a munka élteti, de nem akarom hogy mellettem errõl szóljon az élete.
- Csak segíteni próbálok, ne aggódj, nem írnok kívánok lenni – feleli nyugtatásképp, és mielõtt vissza vághatnék neki is lát a munkának.
Fáslik és krémet ragad, hogy ellássa a sérüléseimet, amit a többi munkával ellentétben nem utasítok vissza. Szeretem amit csinál, gyengéd, gondoskodó érintéseitõl teljesen ellazulok. Nem is végez fél munkát, minden sérülést kitisztít, beken, néha oda is jut a gyengédségébõl ahol nem is fáj, de nem ellenkezem, csak megmosolyogtat.
Hamar megérkezik a reggeli, amiben ismételten a segítségére szorulok ugyan, de már közel sem annyira.
Reggeli után segít felkelnem, szerinte jót tenne a mozgás, hamarabb gyógyulok majd tõle, én pedig bízom benne így nem ellenkezem… így legalább már nem kell mindenben körül ugrálnia. Nem mondom hogy nem élveztem, de ha én tehetném meg ugyanezt vele, sokkal boldogabb lennék.

- Elmegyek az istállóba segíteni, ha itt nem leled hasznomat – jegyzi meg bosszúsan, miután neki állok a tekercseknek
- Jó, de csináljuk máshogy. Olvasni tudok, az ágyban is, pihenek s dolgozom egyszerre – pillantok rá, talán hajlandó a kompromisszumra.. – Aztán ha valamit írni kell, majd diktálom neked.

- Ez kedvemre való – mosolyodik el. – No, siess vissza az ágyba, gyógyulj meg hamar! – hesseget az ágy felé, mint egy rossz feleség
- Ennyire gyógyulásomat kívánod?- vonom fel a szemöldököm
- Imádkozom is érte, csak éppen a pihenés többet segít – feleli diadalmasan, miközben elfoglalja az asztalomat. Nem bánom, mert így legalább újra láthatom mosolyát, csillogó szemeit.

Az órák csak úgy röpködnek, egészen estig így dolgozunk szinte megállás nélkül.
Hálás vagyok érte, hisz így nem marad minden gyógyulásom utánra, de azért nem szeretnék minden együtt töltött napot erre vesztegetni.