Lázálom gyötör. Nem tudom ébren vagyok-e, vagy az álmok mezsgyéjén járok hiszen minden annyira valóságosnak hat. A sötétség elevenen ölel körül, a realitás és a képzelet éles vonalai kuszán mosódnak össze. Mellkasom nyughatatlan katlanként dübörög, hevül – hogy Michail érintése vagy a kór nyomán, nem tudom-.

Szemhéjaim alá különös álomféreg rágja be magát. Elmémbe vájva bûnös gondolatokat ébresztenek. Túl édes az álom melyet álmodom ahhoz, hogy ne legyen bûnös, a bûnök pedig minden esetben büntetést érdemelnek. Mihail  undort, dühöt, keserûséget érez miattam, magam sem tudom de tettünk valami ami bûnös. Úgy fogtuk meg egymást, ahogy Mityáékal láttuk egy könyvben az egymásba gabalyodott párt. Ezért most mérges rám….és elmegy. Mintha a távolból zörgést hallanék…

Csak a tüdõm az. Különösen kattog minden egyes levegõvételnél, nehéz súllyal húzva le mellkasom. Felrémlik az álom mely fehér fejem annyira húzza még most is. Mihail csupasz bõrének látványa fájó lanternaként dereng elém. Hát mégsem álom volt?

Fájdalmasan vékonyodó hanggal lehelem nevét magam elé.

-       Mihail bácsi, valami baj lehet velem. – folytatnám ám a köhögés félbeszakít. Ilyen fojtogató lenne a bûn?

-       Fáj valamid? Rosszul vagy?- hint lepkecsókot homlokomra, legalább is azt hiszem. Megállapítja: lázam van. Engem egészen más aggaszt. Belülrõl éget a pokol.

-       Nem érzem jól magam…Olyan melegem van.

-       Feküdj vissza és nehogy kitakarózz nekem! – kapom az utasítást.

megértem és felfogom bûnöm súlyát, de mikor az én Misám felemelkedik ágyamról s öltözni kezd, lelkem torkomba szorulva próbál orrlikimon kipréselõdni, kellemetlen nyomást képezve egyszerre mellkasomban, hasaméban és minden zsigeremben. Leheletnyi remegés kerít hatalmába. Hát tényleg elmegy?!

-       Hova mész?

-       Felkelteni Agnessát. Orosért kell küldetnem most rögtön. És hideg borogatásra van szükséged.

Nekem rád van szükségem- kiáltanám arcába szívem szerint, de soha sem volt elg bátorságom hozzá. A félelem araszról-araszra kúszik egyre fentebb bokámtól fejem búbjáig.

Amilyen erõsen csak tõlem telik az ingjébe markolok.

-       Visszajössz ugye? Nem mész el megint messzire? Ne menj el többé, jó? Nem leszek útban és mindent megteszek, csak ne hagyj el többé!

Ezek nem a magányos gyermek, sokkal inkább a reményvesztett szeretõ szavai. Azt mondják minden gyermek számára a szülõ az elsõ igaz szerelem. De mit érezhet az, akinek nincsenek szülei?

-       Csak a láz beszél belõled…- próbálja lefejteni kezem az ingjérõl ám én már sírásra görbülõ szájjal, potyogó könnyekkel erõsítek szorításomon mintha az életem mintha rajta.- Mischa…

-       NE! Ne menj el, kérlek! Én nagyon szeretlek Mihail bácsi, nem akarom, hogy távol légy!

-       Én is nagyon szeretlek téged, Mischám.

Talán álom ez is. Szavait suttogja s én mégis tisztán hallom ahogy az édes mondat mennyei dallamként csigázik fülembe – mi több, lilás csíkját még látom is magam elõtt-. Talán, ha kinyújtanám a kezem megfoghatnám, zsebembe rejthetném s ha akarnám elõvéve újra és újra gyönyöröm lelhetném mondatában.

Fogai szabályos fehér kerítését mustrálom, a sötétben derengõ húsos ajkait.

Még soha sem láttam ilyen közelrõl. Kifejezetten szépek az ajkai, nem értem miért rejti szakállal. Mondjuk a szakálla is csodaszép. vajon, ha felnövök nekem is lehet? Vajon lehetne az enyém is ilyen ében fekete?

Köhögésem megfoszt a válaszoktól, s mint egy büntetés; Mihail Neznij társaságától is.

-       Maradj az ágyban- veti még oda a kilincset markolva.

-       Ne menj el, különben utánad megyek.

Suttog még valamit talán. Nem értem, a hangja távoli. A forróság meleg barátként ölel körül s elmém felett átveszik az irányítást végleg az éber álmok.

***

Mihail Neznij élete egyik legnehezebb éjszakáját vészeli át mellettem, legalább is én úgy gondolom. Az igazság az, hogy én nem fogom fel azt, amit õ ; egy ember számára minden éjszaka borzalmas, melyet szerettei szenvedésének látványával kell eltöltenie. Az ominózus estét, majd az azt követõ nappalt is átalszom. Pár óra éberségem során maga gondoskodik gyógyszereimrõl és az étkezésrõl. Így, hála törõdésének, bár harmadnap sem kelhetek ki engedélye nélkül az ágyból, sokkal jobb állapotban költjük el ebédünket.

-       Tényleg nem emlékszel semmire? – tudakolja saját levesét kanalazva.

-       Esküszöm! Ugye nem voltam kellemetlen?

-       Ellenkezõleg. Nagyon kedves és illedelmes voltál, még beszélgettél is velünk. - pödör jó kedélyûen bajszára.

-       És még is mit mondtam?

-       Hogy készséggel lemondasz a csokoládé adagjaidról és narancs sem kell Fagyapótól idén.

-       Ilyet nem mondtam, biztosan nem!- kacagok fel tiltakozva

Ez legalább akkora badarság lenne, mintha azt állítanám, nem szeretem Sophie babáit. Hisz õk tesznek boldoggá!

-       Valóban.- Ismeri be.- de kedves voltál és õszinte. Sikerült meggyõznöd, egy ideig nem utazom el.

Boldog mosollyal az arcomon bólogatok, tenyereim összecsapom tetszésemnek így adva hangot.

-       Pavlo és Mitya nálunk fognak egy darabig vendégeskedni. Csak ameddig a szüleik vissza nem érkeznek Európából. - kezd bele.

Számban a falat azonnal megkeseredik, nem tetszésem képtelen vagyok palástolni. Duzzogva dobom el kezembõl kanalam, karba fûzöm õket szorosan mellkasom elõtt, állam is odaszegve csücsörítek bosszúsan, kissé még a térdeim is felhúzom.

-       NEM! Nem akarom!

-       De miért, hisz szereted õket.- simogat engesztelõen lábszáramra.

-       Mert elvesznek téged tõlem!

Mély csönd telepedik közénk, mely hidegen kúszik mindkettõnk mellkasába.

-       Alaptalan a féltékenykedésed…- kezdene bele ám makacsul közbevágva rántom el a térdem hatalmas mancsa alól.

-       NEM AZ! Te is tudod! Mindent elvesznek tõlem! A játékaim, az ajándékaim, a ruháim, a cicáim…még téged is!

Duzzogásommal nem tud mit kezdeni, s mikor erre rájön kelletlenül magamra is hagy. Had fõjek a saját levemben.

***

Minden duzzogásom ellenére a két fiú mégis átjön. Szerencsére addigra már Sophie babái is strapabíróbbak, így a fiúk is megfoghatják õket. Megannyi vendégszobánk egyikében játszunk pandúrosat, mikor is lépteket hallunk közeledve kopogni a repedezett márványpadlón.  Riadtan nézünk körbe, majd egymásra. Ha Mihail bácsi meglátja… nagy verésnek leszünk kis gazdái, de úgy ám!

A szekrényben találunk menedéket ám egy résünk még így is akad kukucskálni.

Milena, a szobalány tûnik fel szerény ruhájában, õt követi Igor az istállós legény. Rövid incselkedés után a puha ágyra hajtja a lovász a szobalányt, mi pedig tátott szájjal figyeljük a különös rítust.

-       Most kitanuljuk a szerelem fortélyait!- sutyorog Mitya, testvére lelkesen bólogat.

Különös táncuk nem tart sokáig és még csak hangosnak sem mondhatom. sebesen kapkodják a levegõt, mintha futnának, miközben egymásba gabalyodva vívnak csókcsatákat. Egy pillanatra elképzelem magam a helyükben, az egyetlen emberrel, akivel el tudnám képzelni. Arcomba fut a vér, még a gondolatba is fülig belepirulok egészen fülig. A ruháikat hamar felöltik, titkukat hátrahagyják a sötét szobában.

***

Mila átszellemültem köpüli a tejet egymaga konyhánk közepén ülve. Az ikrek hazamentek, így a ház is elcsöndesült. Nesztelen léptekkel kerülöm meg a cselédet, megállva elõtte fürkészem ábrándos tekintetét. Bár nyitott szemei rám merednek, mégsem lát. Fontos kérdésem van felé, mely már rég furdalja az oldalam!

-       Mila, kérdezhetek valamit?

-       Úrficska!- hördül fel szemrehányóan, egész testében megremeg. Mintha megrémítettem volna.

-       Ne haragudj rám… kérdezni szeretnék.

-       Kérdezzen hát.- sóhajt fel némi hezitálás után, kézfejével hanyagul hátrasimítva a homlokába szökõ rakoncátlan tincseit.

-       Mit csináltatok Igorral nemrég a vendégszobában? A kéklakkos petróleum lámpás szobában!

A lány arca elhalványodik, kifut belõle a vér. Tudja, olyan titok tudója lettem, mely tisztessége és munkája tétje is lehet akár. Persze én ezt még nem is sejtem.

-       Kérem, ne mondja el senkinek, Úrficska! – rimánkodik suttogóra fogva, csontos kezeivel az enyéimre szorít.- Kérem!

-       Nem mondom Mila, ígérem. De mit csináltatok? Miért csináltátok?

A lány töredelmesen, csöndesen avat be a kendõzött igazságba. Olyan dolgokat tettek melyeket akkor csinál két ember, ha igazán szeretik egymást. Kiváltképp a nyak az ami igazán nagy örömöt tud okozni az embernek, legalább is ezt mondja.

-       Egy aprócska, forró érintés a nyak legérzékenyebb pontjain. Egy ici-pici csók…mint a lepkeszárny simogatása.- ujját végigfuttatja nyakamnak azon az ívén ahol pontosan „meg kéne érintenie annak a lepkének a bõrt”. Kilibabõrösödve rázkódok meg. – De csak akkor és annak csináljon ilyet, akit igazán szeret, és nem akar elveszíteni. Annak az egyetlen embernek, akit a világon mindennél jobban szeret, Úrficska.

Talán így eshet meg, hogy az este folyamán mikor elcsöndesedik a ház, átosonok Mihail szobájába. Nincs messze az enyémtõl, utamat csak az egyenletes esõkopogtatás kíséri mely az ablakot ütögeti. Néha dörren egyet ám ez csak még hangulatosabbá teszi ezt az éjszakát. Rengeteget gondolkodtam ki lehet az a személy, akit mindennél jobban szeretek miközben nem tudtam kiverni a fejembõl a képet Miláékról vagy az érintést a nyakamon. Azt szeretném, ha ezt a különös, finom érzést az is átélné akit a legjobban szeretek. Akiért képes lennék meghalni is.

Gondosan csukom be magam után az ajtót, még a kulcsot is elfordítom. Sötét van a szobába, csak az egy-egy égbolton átcikázó villám világítja meg a tágas helységet. Medvém nyugodtan szuszog ágyában, zavartalanul álmodik. Pár apró lépéssel az ágya végébe araszolok, megtámaszkodva a lábtámlánál meredek rá a sötétben, mintha csak azt várnám, „észrevegye magát és meginvitáljon”. Nos, nem ébred fel.

-       Mihail bácsi…- toporgok a sötétben tétován,hangommal felkeltve s  várva, hogy
megkapjam álomittas engedélyét.

VáVálaszként csak egy mélyrõl elõtörõ morgást érek el, de nekem ez is elég ahhoz, hogy boldogan másszak keresztül rajta ágyába, magunkra rendezzem a dunnát. Fenekemet a falhoz nyomom, testem többi részével szorosan ölelem,  már-már polipként fonódok rá.

-       Hálás vagyok neked, amiért mindig kedves voltál velem. – motyogom nyakába hajtva a fejem, leginkább a sûrû arcszõrbe gyónva szavaim. Ujjammal említett becsének egy tincsét csavargatom, pödörgetem, így próbálva uralkodni a zavaron ami egyre inkább hatalmába kerít.

Heccelem magam, próbálom hergelni elmém. Azt akarom, hogy megcsináljam. Hogy képes legyek megcsinálni, örömet okozni neki! Szeretném, ha õ is úgy borzongana meg, mint én a konyhában, ha olyan tompa boldogság kúszna ki az arcára, mint amit Igorén láttam. Szeretném boldoggá tenni, szeretném, ha tudná; mennyire fontos nekem.

~Lepkeszárny puszi.- ismételgetem magamban mialatt lomha mozdulattal apró, de annál forróm csókokat adok oda, ahova még soha. Egy képzeletbeli csíkot rajzolok gondolatban az inas nyakra, azt követem, felidézve Mila „térképét”. Az Inak egy pillanatra megfeszülnek, mintha a légzése is kihagyna a puha érintés nyomán.  Azt hiszem ez jó jel. De mire?

Az operaház felé vezetõ útról már eltakarították a havat, hogy a jármûvek könnyedén haladhassanak céljuk felé. A függönyt kissé félrehúzva nézek körül odakint, a lassan teljes sötétségbe hajló késõ délutáni zord idõben. Már csak a hószakadás hiányzik nekünk és nem is lesz oly meglepõ, ha hazafelé jövet csak egy méterre látunk majd az orrunk elé.

Viharos szél és hóförgeteg…

Ezeknek a gondolatára még szorosabbra vonom a karom Mischa körül, aki vaskos prémekbe bugyolálva kuporog mellettem, csupán sápadt kis arca dereng elõ. Áthajolok a szemközt elhelyezett plusz takarók egyikéért, majd ráterítve gondosan eligazgatom, hogy egyetlen apró nyíláson se szökhessen be a levegõ.

- Ne, melegem van így! – próbálja lejjebb tuszkolni magáról, de nem engedem.

Ellentmondást nem tûrõ pillantással vetek véget az ellenkezésnek.

- Ismerlek és ismerem a szervezeted is! Csak semmi tiltakozás, mert nem megyünk balettre!

- Jó, jó, de így meleg! – dugja ki egyik csupasz karját a szegés közül, amit hamar a saját kabátom ujjai közé rejtek.

- Inkább legyen meleg, mint sem tüdõbajos legyél!

Addig próbálkozik kicsusszanni a medvebõr alól, míg a mellkasomra nem vonom, azután már Pétervár csodálatos esti fényei terelik el a figyelmét.

***

A színpadon tündöklõ balerinák épp úgy lenyûgözik az én kis Mischámat, mint reméltem. Rubint szemeit egy pillanatra sem szakítja el a számára varázslatos elõadásról, kezei izgatottan szorongatják a tõlem kapott szarvasbõr kesztyûit, én pedig halvány mosollyal figyelem õt.

Számomra minden vele töltött perc értékesebb, mint bármi ezen a világon. Az õ boldogsága az enyém is, már akkor megfogadtam, mikor elõször tartottam a karomban apró, pólyákba csavart testét, hogy mindent megadok neki, amit az édesanyjának nem adhattam.

Néha azonban azt veszem észre, Tatjana képe elhomályosul az emlékezetemben, helyét pedig Mischa sápadt arca veszi át, örömteli nevetései, amint hazaérkezésemkor a karomba veti magát és ugyanezen karok között hajtva álomra a fejét.

Az elõadás végén hatalmas tapsvihar kerekedik. A Tûzmadár szereplõi a színpadra vonulva meghajolnak, mi ketten is állva tapsolunk, bár hazudnék, ha azt mondanám, egyetlen percre is emlékszem a darabból. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy az én kiscicámat nem utoljára hoztam el az operába. Talán a következõ hetekben, ha másik darabot játszanak, újra ellátogatunk együtt.

Lassan elhagyjuk a páholyunk. Türelmesen terelem az ajtó felé, miközben gyermeki lelkesedéssel ecseteli mi tetszett neki a legjobban. Figyelmesen hallgatom, szeretem a hangját, mert olyan lágy és megnyugtató, mintha nem is fiú, hanem valamiféle vízi tündér volna.

A kapun kiérve azonban a jókedvem hamar átadja helyét az óvatosságnak.

Az utcákon jóval nagyobb a nyüzsgés, mint egy ehhez hasonló hideg estén az megszokott lenne. Az emberek egymás után masíroznak, plakátokkal és lámpásokkal felszerelkezve, a lovaskocsin állók nyomtatott szórólapokat hajigálnak szét a téren, egyre agresszívebbé válva, ahogy a nyüzsgõ központ felé közelednek.

Egyikük észreveszi a gazdagok eme csoportosulását, akik épp a díszes operát hagyják el, mire rögvest felénk irányítják durva szóbeli támadásuk. Hogy ki érdemli meg õket és ki nem, az itt már számít. Elvakult, õrült tekintetükben izzik a gyûlölet.

Magamhoz szorítom a remegõ Mischát, ajkaimat vékony vonallá préseli a harag, amiért így megijesztették õt. Szegény valósággal reszket a félelemtõl, hiába suttogok nyugtató szavakat a fülébe, ujjai görcsösen fonódnak az enyémek köré, csontropogtató erõvel szorítva.

Sajnos a fáklyák fényében a dühös csõcselék a szokásosnál bátrabban terjeszti elõ kívánalmait, szavaik nem gyerekfülnek valók, még a rend õrei sem mernek erélyesebben újat húzni velük. Ha ez így folytatódik, a cár kénytelen lesz katonákat járõröztetni a városban.

Az egyik különösen agresszív férfi felrúg egy ócska fém szemeteskukát, ami nagyot csattanva gurul le a járdaszegélyrõl. Mischa összerezzen a karomban, tágra nyílt szemekkel bámul a férfira, aki öklét felénk emelve lép néhányat. A tekintetem nem veszem le róla, ha kell erõszakhoz folyamodom, hogy távol tartsam, végül azonban egyik társa visszarángatja a csõcselékhez. Még hallom amint azt morogja „Mind megdöglötök ti átkozott kutyák!”.

- Le a nemességgel és a cárral!

- Véget vetünk a kizsákmányolásnak!

- Tisztességes bért követelünk!

- Hatalmat a munkásoknak!

Mikor végre megérkezik a kocsi, amilyen gyorsan csak lehet, feltuszkolom rá Mischát, aki még mindig az én kezemet szorongatja. Szemei tágra nyíltak a rettegéstõl, amit a gyûlölködõ emberek vad ábrázata és a szavaik váltottak ki belõle. Talán most elõször kellett szembesülnie azzal a kegyetlenséggel, amitõl mindig is óvtam és most némán hullatja könnyeit az ölelésemben. Minden egyes cseppje felér egy késszúrással a mellkasomba.

Ha eddig tápláltam is némi együttérzést a lázongók ügye iránt, úgy érzem az ma éjjel végleg megsemmisült.

***

- Tudom, hogy megrémültél Mischa, de nem bánthatnak. – térdelek óvatosan az ágya szélére.

Mióta hazaértünk ivott egy keveset, megfürdettem, felöltöztettem, kikeféltem a haját, és bár ez a gondoskodás kissé megnyugtatta, még mindig fél. Úgy szorítja a kezem, mintha az élete múlna rajta, pedig tudhatná, hogy soha nem engedem el, ameddig szüksége van rám.

- Miért mondtak ránk csúnyát…? Miért akarnak minket bántani? – kérdi szipogva.

- Senki sem akar minket bántani.

- De akarnak! – kiált fel vékony hangon - Láttam a szemükbe a gonoszságot!

Nem tudom tagadni amit mond, nem is akarom. Az a férfi, aki ránk támadt volna, ha a társa nem tartja vissza… valóban úgy tûnt, hogy gonosz. Én is láttam a kegyetlenséget a szemében, s bár akkor azt gondoltam, nem tudok már együtt érezni velük, azok után, hogy így ráijesztettek az én szeretett Mischámra, nem állíthatom róluk, hogy becstelen, gyilkos gazemberek lennének.

- Azok az emberek szomorúak, mert … - hogyan magyarázzam el neki, miért gyûlölik oly hevesen a nemességet? A vagyonos réteget, amelyhez mi is tartozunk? - Másféle boldogságra vágynak, mint amit nekik osztott a sors. – válaszolom végül töprengve.

A pénz… önmagában nem tesz boldoggá. De ha nincs, és nem tudsz enni adni a gyermekednek, a családodnak és napról napra azt kell látnod, hogy könyörgõ pillantással néznek rád… az már gyötrelem.

- És te nem vágysz más boldogságra? – néz rám Mischa félénken, mintha õ maga sem lenne biztos a kérdésében.

Én azonban teljes mértékben biztos vagyok a válaszomban: - Nekem te vagy a boldogság.

Még akkor is, ha nem lehetek oly módon mellette, ahogyan vágyom rá, minden együtt töltött nap ajándék.

- Akkor aludj ma kérlek velem! Mihail bácsi, jó leszek! Nem sírok többet soha, ígérem. De aludj velem, kérlek!

- Te már nagy vagy hozzá. – mosolyodom el kérlelõ arcán. A kis ravasz tudja, hogy nem tudok sokáig nemet mondani neki, fõleg amikor ilyen esdeklõn néz, mint most.

- Majd jól összehúzom magam! Így ni! – lelkesül fel.

Az ágy belsõ felére kuporodik, tényleg összehúzza magát, hogy akár kétszer is elférnék még mellette. Már jó ideje nem aludtam vele, még azelõtt sem, hogy külföldre utaztam. Azokban a napokban annyira vágytam már rá, hogy nem tudtam megbízni saját akaraterõmben sem. Egyfolytában az járt a fejemben, mikor követem majd el azt a bûnt, amit még az isten sem bocsájthat meg nekem?

Erre most beletörõdõ sóhajjal lépek a mosdótál felé, hogy sebtiben én is megtisztálkodjam, majd egy alsónadrágot húzva magamra befekszem mellé az ágyba.

A testem abban a pillanatban megfeszül, mihelyt a csupasz mellkasomra hajtja a fejét. Selymes tincsei a bordáim körül tekeredve simogatnak, arcának bársonypuha bõre a vészesen dobogó szívem fölé nyomódik, míg a teste többi része szorosan az oldalamhoz préselõdik. Minden porcikáját érezhetem a magamén, édes illata elbódít, jobban, mint a keleti füstölõk valaha is képesek lennének rá, s én egyszerre érzem magam a mennyországban és a pokolban.

De ebben a pillanatban, semmi sem vehetne rá, hogy magára hagyjam.

***

Erõtlen rázkódásra ébredek, egy kis kéz kapaszkodik a vállamba és egy ismerõs hang suttogja a nevem. Pont mikor nagy nehezen kinyitom a szemem, a hajnali fényben Mischa arca dereng fel elõttem.

- Mihail bácsi… valami baj lehet velem.  – nyöszörgi gyengén.

Szavait rémes köhögés követi, mire nyomban kimegy az álom a szemembõl. Éberen ülök fel az ágyban, óvatosan magam felé fordítva Mischát, aki végre abbahagyja a köhögést.

- Fáj valamid? Rosszul vagy? – kérdezem aggódva. Ajakimat a homlokára szorítom, ami sokkal melegebb, mint amilyen lenni szokott, a szemei is fényesen csillognak. Csak ezt ne! Hiszen alig volt odakint! – Lázad van.

- Nem érzem jól magam. – szorítja apró tenyerét a homlokára. – Olyan melegem van.

- Feküdj vissza és nehogy kitakarózz nekem! – parancsolok rá szigorúan, kissé élesebben, mint szerettem volna, de csakis az aggodalom teszi.

Gyûlölöm mikor gyengélkedik. A betegség az ami Tatjanat is végleg elvette tõlem és bármilyen gazdag is vagyok, ettõl még Mischát sem óvhatom meg.

- Hová mész?

- Felkeltem Agnessát. Orvosért kell küldetnem most rögtön. És hideg borogatásra van szükséged. – sorolom a teendõket, miközben magamra húzom a tegnap félredobott inget, majd visszamegyek hozzá és finoman a sápadt arcocskára simítok – Megígéred, hogy nem kelsz fel?

- Visszajössz ugye? Nem mész el megint messze? – markol bele az ingembe – Ne menj el többé jó? Nem leszek útban és mindent megteszek, csak ne hagyj el többé! – kérlel könnyben úszó szemekkel.

- Csak a láz beszél belõled. – ragadom meg a kezét, hogy óvatosan lefejtsem az ingemrõl, de nagyon erõsen szorítja. – Mischa…

- Ne! Ne menj el, kérlek! Én nagyon szeretlek Mihail bácsi, nem akarom, hogy távol légy!

- Én is nagyon szeretlek téged, Mischám. – recsegem összeszorult torokkal.

Még ha csak a láz is beszél belõle… nem lenne szabad ilyesmit mondania. Hogyan harcoljak így önmagam ellen, ha pont azt mondja, amit csakis álmaimban képzelhettem ezidáig?

A derengõ félhomályban e pillanat is álomszerû. Mischa halvány ajkai olyan közel, az a kérlelõ szempár és a finom test hívogató melegsége…

Hirtelen ismét köhögni kezd, majd erõtlenül visszahanyatlik az ágyba.

Mardosni kezd a szégyen. Hogy lehetek ilyen alávaló? Ez a fiú itt bízik bennem, úgy szeret, mintha az apja volnék, én meg…

- Maradj az ágyban – lépek az ajtó felé eltökélten. Jobb ha mielõbb elhagyom ezt a szobát és friss levegõt szívok, hátha attól kitisztulnak a gondolataim.

- Ne menj el… különben utánad megyek. – szólal meg a hátam mögött.

Elmosolyodom, keserûen ámde reménykedve is. Nem vette észre pillanatnyi megingásom és azt sem, hogy az áruló testemmel mit tett a közelsége. Újra és újra megrészegít.

- Elõbb jövök én vissza hozzád. – suttogom magam elé, majd visszafordulva megígérem neki, hogy hamarosan jövök.

Elsõ dolgom felébreszteni Agnessát, aki nyomban az egyik szolgálóért kiált és orvosért küldi, õ maga meg serényen a konyhába siet. Percekkel késõbb egy tál hideg vizet és egy fehér kendõt hoz fel a lépcsõn. Hamar átveszem tõle mindkettõt, majd Mischa szobájába viszem. A kendõt a vízbe merítem, aztán kicsavarom, hogy ne csöpögjön és gyengéden végigtörlöm vele az arcát.

Mischa nyöszörög valamit, úgy tûnik az alatt az idõ alatt, míg távol voltam, nyugtalan álomba merült, de amint megérzi a hûvös simogatást, lassan felnyílnak a szemei, picit hunyorogva még a lámpafényben.

- Az orvos úton van, ne félj.

Bólint, én pedig újra belemerítem a kendõt a vízbe, majd félig átáztatva a homlokára helyezem. Megkönnyebbült sóhajjal mosolyodik el, de mintha kicsit szomorú is lenne. – Mi bánt kiscicám?

- Sajnálom, hogy nem tudtam megtartani, amit ígértem. – motyogja halkan, bûntudatosan.

- Milyen ígéretet? – ráncolom a homlokom.

- Megígértem, hogy nem leszek beteg, hogy nem kell majd aggódnod miattam. – pislog fel könnyes szemekkel.

- No, no Mischa, ne sírj. – simítok végig a szemei alatt – Mit mondtam neked a sírásról? – dorgálom meg szeretettel. Természetesen soha nem vettem komolyan ezt az ígéretet. – Eltekintek attól, hogy megszegted a szavad, ha minél hamarább meggyógyulsz. Azzal igazán boldoggá tennél.

Szipog még néhányat, mielõtt kiemelné a kezét a takarók alól és megtörölné a szemét. Addig én ismét kicserélem a hûsítõ borogatást, a haját is elhúzva a nyaka mögül, hogy ne melegítse még az is.

Az orvos alaposan megvizsgálja az én Mischámat, mert tisztában van törékeny egészségével, hisz mindig is õ - az idõs Ilie Belikov - kezelte. Panasz nem lehet rá, akár éjnek évadján is házhoz jön, vagy ha nem tud, hát a fiát küldi maga helyett.

A szokásos vizsgálatokat végzi el, míg én egy karosszékbõl figyelem õket, és feszülten várom az eredményt. Mikor végül felegyenesedik és Mischára is visszarendezi a takarót, várakozón fölállok. Remélem semmi komoly…

- Egyszerû megfázás. – közli biztató mosollyal, mire megkönnyebbülten sóhajtok fel, kis híján visszarogyva a székbe.

Rettegek attól, hogy Mischának bármi baja lesz és nem segíthetek rajta. Szerencsére ezúttal nem túl komoly, már máskor is meghûlt, ami azt illeti elég gyakran elõfordult kisgyermek korában.

- Felírok valamit, ami csillapítja majd a köhögést. – folytatja a doktor, aztán még egyszer ellenõrzi Mischa homlokát - A láza már majdnem lement. Kapjon sok folyadékot, mézes tejet és gyümölcsöket is minden étkezés mellé. A fiatalúr szervezet le van gyengülve, ezért betegedett meg ilyen könnyen.

Mert ha távol vagyok, nem eszik rendesen, hiába hagyom meg neki.

Kifelé menet a doktor még átadja a receptet, amit Agnessa majd kivált a gyógyszerésznél, addig én Mischa mellé helyezkedem, aki aggodalmasan néz fel rám.

- Jól vagy Mihail bácsi? Olyan fáradtnak látszol. Miért nem pihensz egy kicsit? Én jól leszek egyedül.

Õ beteg és mégis értem aggódik?

Gyengédem a markomba fogom egyik vékony kis kezét és csókot lehelek a kézfejére. Drágább õ nekem mindennél és épp ezért, ha kell, mostantól én magam felügyelem majd minden étkezését, hogy lássam mennyit eszik. Gyakrabban sétálunk majd odakint, hogy megerõsödjön és talán akkor még lovagolni is megtanulhat, amit mindig is szeretett volna. De elõbb…

- Te most csakis magaddal törõdj Kiscicám. És mostantól nincs apelláta, hallod? Minden egyes falatot meg fogsz enni, amit eléd tesznek.

Szükségem van pár minutumra, hogy végiggondoljam magamban mire virradt és miért hordoz jelentõséget a pitymallat számomra, ám az öröm ezerszeres, s nagyobb mikor ténylegesen rájövök: Mihail Neznij, az én szép medvém hazaérkezett!

A túlcsorduló boldogság hevít, így nem fázom, ám az ajtóküszöböt átlépve felderengenek rovó szavai, így elhúzva számat, de visszakullogok és magamra cibálom kelletlenül ruháimat. Kifogástalan, mégis könnyed gúnyában veszem sietõs lépteim a dolgozószoba irányába, hisz tudom, máshol nem lehet.

Utam félbeszakítom, amint megpillantom Agnessa néni mogorva alakját amint rezzenéstelen szoborként ül a sarokba rendezett bársonyborítású karosszékben, ráncos kezei egy kulcscsomót, szemei pedig a szemközti sarokban térdeplõ ikerfiúkat vigyázzák.

• -          Mi történt, néni?
• -          A fiúk tiszteletet tanulnak.
• -          Merre van Mihail bácsi?
• -          A dolgozó szobájában.
• -          ÉS a kiscicák? Ugye még nem nézte meg õket?!
• -          Ne aggódj, elzártam a kiscicákat, pihenniük kell.

Hálásan biccentek, majd sietõs lépteim a dolgozószoba irányába veszem. Gyorsan szedem a lábam, hazudnék, ha azt mondanám az utolsó métereket nem rohanva teszem meg. Alabástrom ujjaim mohón kapnak a rézkilincs után, polip módjára fonódnak a míves gombra, hogy aztán másik kezemmel halk kopogtatást követõen azonnal fel is téphessem az ajtót.

Egy pillanatra megrettentem, nem lesz ott, ám a magas, kissé görnyedt alak egyhamar felbukkan az íróasztal mögül, bozontos szakálla széles, boldog és üdvözlõ mosolyt rejt. Nem kérdezek, karjaiba röppenve foglalom el helyem egyik combján, arcom a fenyõ és dohányfû kavalkádjába rejtem.

-          Mi történt? Csak nem elvitte a cica a nyelved?

-          Jó reggelt Mihail bácsi! Miért nem ébresztettél fel? – Talán nem akar sok idõt velem tölteni? Magyarázatot adna rá miért van egyre többet távol. Igazából, már feltûnt…mintha már nem ugyan úgy viszonyulna hozzám, mintha…mintha néha teher lenne jelenlétem számára.

-          Ugyan miért tettem volna ilyet? – Ostobának érzem magam…

-          Mert végre itthon vagy Mihail bácsi és egy percet sem akarok elvesztegetni az idõnkbõl.

Zavaromban a felvett ruhadarab egyik díszes porcelángombját kezdem piszkálni. Rövid, kínos de annál mélyebb csend áll be. Félek, hogy elveszítem, és nem értem miért távolodik el tõlem, mert érzem: Távolodik. Talán ha jobb lennék, vagy ha megváltoznék egy kicsit. Lehet, hogy túlságosan is ragaszkodom hozzá, talán a korom béli fiúk nem fogják ennyire apjuk zubbonyát… De hát, õ nem az apám. Õ a hõsöm!

-          Én buta kiscicám, ne beszélj így. Agnessától tudom, hogy keveset pihentél a napokban. Ha megbetegszel és ágynak esel, csak aggodalmat okoznál mindnyájunknak és leginkább nekem.

Hosszú, szeretetteljes csókkal illeti homlokom. Ez mindig valahogy többet jelentett számomra, mindig a törõdést, imádatát jelképezte. Bárki az ajkaidra vagy orcádra csókolhat, de csak az csókol a homlokodra, aki igazán közel áll hozzád. Júdás csókja tévedés volt. Ennél szentebb érintés nem létezhet, a törõdõ cselekedet pedig az én arcomra is mosolyt csal mialatt tekintetemmel az övét próbálom megtalálni.

-          Nem leszek beteg Mihail bácsi, megígérem.

-          Helyes. Most pedig, bontsd ki az ajándékodat.

Lehajolva széke mellé emel fel egy nagyobb dobozt, melyet egyhamar kezeim közé is kaparinthatok. Boldogságom nem tudom palástolni. Bár a legnagyobb ajándék egyértelmûen hazatérte, gyarló – gyermeki- lelkem mégis örül a meglepetésnek, mely távoli országokból származik. Az ilyen relikviák mindig egy-egy falatként szolgálnak, mellyel a messzi országok utáni sóvárgó éhségemet csillapíthatom.

Tépem a csomagolást, bontom a dobozt, dobálom a selyempapírt. Egy csodálatos, hófehér prém bukkan elõ belõle. Áhítattal simítok végig a puha bundán, majd boldog kacajjal a nyakamba is tekerem azt, orrom belefúrva szippantok mélyet az illatából.

• -          Mihail bácsi ez gyönyörû! És milyen puha! Köszönöm!
• -          Szívesen Mischa. Reménykedem benne, ha ma délután viszontláthatom rajtad.
• -          Délután?
• -          Igen, ha nincs ellenedre elhagyjuk a házat egy kis idõre.
• -          Csak mi ketten?
• -          Hacsak nem ragaszkodsz hozzá, hogy Mitya és Pavlo is…
• -          Nem!- vágom rá azonnal, szenvedélyesen, nem hagyva idõt neki, hogy befejezze mondatát. Arcomra kiül a féltékenység szülte szigorúság ahogy meghallom két kereszt fiának nevét.
• -          … akkor igen, csak mi ketten.
• -          Hová megyünk? Ez lesz az a meglepetés?
• -          Most már kíváncsi vagy igaz-e? – Eddig is furdalta az oldalam a kíváncsiság, de még tudtam leplezni!
• -          Mert a te társaságodban lehetek.

Fejem mellkasához fúrom, kezemmel hízelkedve felsimítok felkarjára. Egy ideig hallgatom szívverését, boldog, elégedett mosoly ül ki az arcomra. Fel sem tûnik ahogy megfeszül, könnyed örömmel tölt el a tény, hogy velem van és nem megy még jó darabig sehova. Valahogy mindig megnyugszom a közelébe, egyszerûen tudom, vigyáz rám és ettõl nyugodt, boldog leszek.  Becézõ ujjai fürjeimre találnak, gondosan rendez pár hullámos tincset egymás mellé.

• -          Mischa… - hangja erõtlen, elcsigázott. Talán beteg.

Igen, beteg. Belsõ kór rágja, mely bûnös és sötét, s egyben fényes s gyönyörû is. Persze én ebbõl semmit sem fogok fel, számomra az érintése, ölelése, családi csókja ugyan olyan édes, hisz tudom, önzetlen , odaadó szeretetének gyümölcsei. A világon rajta kívül más nem szeretett, így a világban rajta kívül mást nem szerethetek magam sem.

• Eltolva magától mustrál végig. Õt az köti le milyen vékonyka is lettem, engem pedig az, hogyan csaljam el a cicakölyköket rejtõ ládához.
• -          Miben sántikálsz már megint? – kérdi mosolyom látva.
• -          Fontos teendõid vannak, igaz?
• -          Úgy van.
• -          Akkor nem tudsz idõt szakítani arra, hogy megnézd velem a kiscicákat? Agnessa néni elzárta õket az ikrek elõl, de nekem biztosan odaadja a kulcsot, mert nem bántom õket.
• -          Rendben van, de aztán rendesen megreggelizel, az utolsó morzsáig. Megértetted?

Ráhagyom, a kezére markolva vonom magam után, lelkesen ecsetelve hogyan is néznek ki az apró jószágok, melyiknek mi a neve és milyen sorsot szánok nekik.  A kulcsot egyhamar meg is kapjuk, Mihail kezébe nyomva követem, izgatottan toporgok a kamra ajtajában míg õ kiemeli a dobozt. Fürge léptekkel követem szalonjaink legfényesebbjébe, leülve a szófára vizslatom a mellém kerülõ dobozt, mely a cicákat rejti. Óvatosan Sophiera simítok.

• -          Mennyien lehetnek?
• -          Hm… talán öten, vagy hatan. Látod? Ott is van egy.- mutat az anya nyaka irányába. Egy rózsaszín, apró orrocska kandikál ki.
• -          Tényleg! Hat kis babacica! Olyan szépek, és mind fehér!- sivítom lelkesen.

Szemeim le sem veszem a cicákról miközben elköltöm reggelim. A délelõtt, s dél eseménytelenül telik, Mitya és Pavlov is megnézheti a macskákat természetesen keresztapjuk felügyelete mellett. Tõle valahogy jobban tartanak mint tõlem vagy Agnessa nénitõl, amit meg is értek. Van egyfajta sötét kisugárzása. Komoly, karakán és fekete, ám én szeretem. Az õ sötét palástja takarja be az én makulátlanságom elrejtve azt a mocskos világ elõl.

Délután megérkezik az anyjuk is, mi pedig nekikészülhetünk a varietének. Mint kiderült balettet fogunk nézni. Soha sem láttam még, de már hallottam róla, s annak alapján amit meséltek mindenképp csodálatos élményben lesz részem!

A sötétség hamar leszáll, pláne így tél közepén, így hát az udvarra zötykölõdõ, elõre fûtött, kivilágított hintó különösen szívmelengetõ látványt nyújt. Új sálamban ácsorgom a küszöbön fixírozva a közeledõ jármûvet.  Kis segítséget kapok, beülve a meleg hintóba a világítások is megszûnnek ahogy mellém huppan, kellemes félhomályt biztosítva számunkra. Ahogy megszokja a szemem vállára hajtva fejem nézek fel rá.

-          Mit fogunk megnézni Mihail bácsi? Mesélj nekem róla!

-          Az elõadás címe Tûzmadár, de nem ismerem a teljes történetet. Egy gonosz varázslóról szól, aki várában hercegnõket tart fogva és elpusztít minden lovagot, akik a megmentésükre sietnek. Minden áron meg akarja õrizni hallhatatlanságát, amit egy tojásba rejt, hogy ha valaki megöli, ily módon újjászülethesse.

De hisz honnan tudhatná bárki is, hogy meg fog halni? Senki sem éli úgy az életét, hogy tudja valaki bántani fogja. Vagy ha mégis, hát miért éli úgy, hogy bántsák? Csak a rossz embereket bántják, nem igaz?

Ezen morfondírozva lépek fel a szépen megmunkált réz-elõlre, Kis segítséggel pedig sikerül egyhamar helyet is foglalnom a vörös bársonyhuzaton. A hintó engedelmesen rogy meg Mihail felé ahogy a hatalmas férfi felkapaszkodik és termetét meghazudtoló fürge lépéssel emelkedik a kocsi belsejébe gyorsan bezárva maga után az ajtót. Nem teketóriázik, mellém ülve bugyolál be gondosan az elõre bekészített medvebõrök egyikébe.

• -          Ne, melegem van így!- próbálom lehessegetni magamról az extra réteget ám a szigorú tekintet hamar elveszi a kedvem a tiltakozástól.
• -          Ismerlek és ismerem a szervezted is! Csak semmi tiltakozás, mert nem megyünk balettre!- ró meg.
• -          Jó, jó, de így meleg! -  dugom ki alkudozva kezeim a bunda szegése közül. Legalább azokat.
• -          Inkább legyen meleg, mint sem tüdõbajos legyél!
•  

Addig izgek-mozgok míg végül nevelõm vaskos karjai nem fogódnak körém, széles mellkasára húzza fejem és félrevonva a kocsi függönyét mutatja nekem Pétervár esti fényeit.

…

A balett elõadás csodálatos. Nem fogok fel belõle sok mindent, elképzelni sem tudom mennyi munka lehet légies mozgásukban, kecses tartásukban, kezüknek íveiben. Talán nem is emberek…. Semmiképp sem lehet halandó az, ami ennyire tökéletes.

Csillogó szemekkel tapsolok boldogan, az átszellemülés lelkes pírt csalt holdvilág arcomra. Bárcsak egy lehetnék közülük, bár csak olyan lehetnék, mint õk!

A zene és csodálat elnyomja pétervár zsibongásának mocskos zaját. Ki hinné, hogy ilyen fényûzés mellett vannak emberek akik nem érzik magukat áldottnak? Vannak olyan emberek, akik éhesek, akik fáznak otthonaikba, akiknek nincs foszlós kalács reggelente a kecskelábú asztalon és nem pöfékel vígan az ezüst szamovár- semmilyen szamovár- sem. Ezen emberek hangja egyre csak erõsödik, egyre csak szaporodik. A világ csodáira pedig nem találhat az ember üres gyomorral.

Nem értem a rengeteg embert az utcán akik masíroznak, kántálnak érthetetlenül fáklyákkal, olajlámpásokkal kezükben ám tömegük, agresszív tekintetük, mozdulataik megrémítenek. Nem töltünk sok idõt az után, csupán annyit míg elõállítják a kocsinkat, de nekem ennyi is elég. Nem messze tõlünk egy férfi felrúg egy szemetesládát mely gyászosan csattan, tartalma lustán ömlik a kopott macskakövekre. Felénk fordítja busa fejét, öklét megrázza irányunkba, lép kettõt ám társa a karjára markol, visszahúzza a hömpölygõ emberáradatba. Szitokszavakat mantráznak. Olyan szavakat melyeket hallanom sem lenne szabad, nem hogy kimondanom. Arcomra kiül a rettegés, a csontos ujjak önkéntelenül is Mihailéra találnak, hideg kezemmel riadtan szorítom meg. Szemeim lassan telnek meg könnyekkel így csillapítva belsõmben tomboló feszültségemet, majd mintha megnyitnának egy szelepet szinte érzem ahogy a rossz érzés a hasamból a tüdõmbe vándorol, a torkomba, orromon át a szemeimbe. Forró, nedves dolog szánt végig arcomon a metszõ hidegben; A könnyeim.

…

-          Tudom, hogy megrémültél Mischa, de nem bánthatnak. -  térdel ágyam mellett, még mindig kezeimet szorongatva. Miután hazaértünk megmosdatott gondosan, személyesen, Segített felölteni hálóköntösöm, kikefélni a hajam. És most itt térdel ágyam mellett, mint hátulgombolós koromban valahányszor rémálom gyötört.

• -          Miért mondtak ránk csúnyát…? Miért akarnak minket bántani?
• -          Senki sem akar minket bántani.
• -          De akarnak! Láttam a szemükbe a gonoszságot!- vékonyodik el a hangom.
• -          Azok az emberek szomorúak, mert …- egy pillanatra elhallgat. Hogyan is magyarázhatná el nekem miért szomorúak azok az emberek akik valószínûleg még a saját gyerekeiket sem tudják megetetni. Becézõ ujjai fürtjeim közé találnak, lassan szántja végig õket- Másféle boldogságra vágynak mint amit nekik osztott a sors.
• -          És te nem vágysz más boldogságra?- kérdem õszinte kíváncsisággal, kissé félénken.
• -          Nekem te vagy a boldogság.
• -          Akkor aludj ma kérlek velem! Mihail bácsi, jó leszek! Nem sírok többet soha, ígérem. De aludj velem, kérlek!
• -          Te már nagy vagy hozzá. – ingatja a fejét, halvány mosoly suhan át a szõr alatt, szórakozottan pödri ki bajszát.
• -          Majd jól összehúzom magam! Így ni!

Az ágy belsõ részére kuporodva adok neki helyet. Rövid könyörgés után végül lehámozza magáról nehéz, piszkos ruháit, A tükör elõtti lavórhoz sétálva önt bele kevés vizet, átszappanozza fontosabb részeit, hogy aztán tisztán járulhasson keskeny ágyamba. Õszinte boldogsággal hajtom csupasz mellkasára fejem, fehér karjaim kötélként tekerednek köré ragaszkodóan.

Mindkettõnk légzése mintha nehéz lenne kissé. Talán õ is beteg lesz?

Egy biztos:

Bár megígértem neki, hogy nem betegszem meg, úgy tûnik a csõcselék által hátráltatott kocsi hiánya meglátszik egészségemen is. Tizenöt perc a hidegben meg sem kéne kottyanjon ám számomra bõven elég ahhoz, hogy nehéz köhögéssel, erõlködéstõl vörös szemekkel keltsem alvótársam, míg én mit sem sejtek az egészbõl. 

Az orosz tél egyik legzordabb napján vagyok kénytelen utazni, a hó olyan sûrûn pereg le az égbõl, mintha a csillagokat rejtõ felhõk szakadtak volna széjjel, hogy tollpihényi darabokban jussanak le a fagyos földre. Lovaim, mik a hintót húzzák erõsek, ámbár a térdig érõ fehér takaró még az õ kitartásukat is próbára teszi, de meg nem állíthatja õket. Nem úgy azt a modern tákolmányt, amit autómobilnak neveznek. Legalább kettõt hagytunk magunk mögött amint egy jeges kátyúban vesztegeltek.

Ha kellene akár gyalog is megtennem ezt utat az otthonomig, mert a napokkal ezelõtt küldött levelemben hírül adtam érkezésem napját, és nem kívánok csalódást okozni az én kis Mischámnak. Biztos vagyok benne, hogy már nagyon vár, ahogy jómagam sem állhatom sokáig kínzó hiányát, nélküle a magány még a hótakarónál is vastagabb réteget von szívem köré, s addig nem ereszt a fagy, míg meleg mosolya fel nem ragyog sötét szemeim elõtt.

Emléke most is felmelegít, jobban, mint a vastag medveprémem, ami tetõtõl talpig beburkol, hogy a hidegtõl óvjon. Olykor azonban mégis magára kell hagynom, nem tehetek mást.

A jókora bõröndre pillantok, melyben az ajándéka pihen, gondosan becsomagolva. Az évek során számtalan szebbnél szebb ajándékkal leptem már meg, de egyik sem érhet fel azzal a becses kinccsel, amit az õ személye jelent nekem. Óvom is õt, jobban, mint bármi mást, jobban a saját, nélküle értelmét vesztõ életemnél.

A hintó nehéz zörrenéssel ugrik át egy buckát, odakintrõl hallom a kocsis szitkozódását, majd megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaim, mikor a kerék tengelye épségben marad. Balszerencse lenne az utolsó mérföldnél elakadni, de néhány végtelennek tûnõ perc múlva ismerõs kapu elõtt állunk meg.

Felnézek a hatalmas házra, mely születésem óta az otthonom, megannyi szenvedéssel, kínnal töltött perc helyszíne, s most az egyedüli, ahová várakozással térek vissza.

Leszállok a hintóról, kocsisomat útjára eresztem, majd dideregve felsietek a néhány lépcsõfokon, ahol már az inas nyit ajtót.

- Uram, mily öröm önt itthon látni!

Alig húzom le a kesztyûmet, mikor dübörgõ léptek zajára emelem fel a fejem, hogy megpillantsam az én rég nem látott Mischámat. Hatalmas lendülettel veti magát rám, ha súlyosabb lenne, talán fel is döntene, de karcsú alakja, akár egy szépen megmunkált porcelánváza, törékeny és könnyû, mint egy tollpihe. És én végre újra a karomban tarthatom, óvón ölelve magamhoz. Távollététõl megkeményedett szívem is beleremeg az ismerõs illatba, mely csakis az otthont, békét és szeretetet jelentheti, és talán még valamit, amit senki más nem adhat.

- Mihail bácsi, hát végre megjöttél!- nevet fel boldogan, miután apró, üdvözlõ csókot váltunk, amiben a család tagjai között semmi kivetnivaló nincsen - Képzeld, Sophie épp babákat szül. Babacicáink lesznek! Ugye megtarthatom õket? 

- Természetesen…- hagyom rá, ha ez boldoggá teszi. Bármit kívánna az övé lenne, mégis olyan ártatlan és szerény, hogy apró kiscicák jelentik az örömét bárminemû vagyon helyett.

Túl hamar el kell viszont engednem, mert hirtelen két keresztfiam csapódik a mellkasomhoz, szoros ölelésbe vonva. Bár õket is szeretem, mint családom összes tagját, e két apróság hangja még a legcudarabb viharban is fülsértõen erõs. Ajándékokat követelve ugrándoznak, míg Mischa mellém szorulva némán bámul rájuk, ajkait haragosan összeszorítva.

- Az ajándékaitokat hamarosan megkapjátok, elõtte viszont be kell fejeznetek az ebédet. – jelentem ki szigorú vonásokkal - Mire végeztek garantálom a meglepetést, de ha hapdákoltok csak szidást kaptok!

Az ikrek fürgén szaladnak vissza az ebédlõbe, hogy csak úgy porzik a szõnyeg a lábuk alatt, csak Mischa marad mellettem mozdulatlan, karját körém fonva. Gyengéden mérem végig különleges alakját, haja hosszú hófehér folyamként pihen a vállai körül, szeme a félhomályban még vörösebbnek tûnnek. Egy betegség tehet ezekrõl a különös jegyekrõl, de hála az égnek egyéb tünetei nincsenek.

- Mischa, te is. – kérem, szelíden a fürtjei közé simítva.

- De Mihail bácsi…

- Semmi de Mischa, már így is soványabb vagy, mint amire emlékeztem. Mindig meghagyom neked, hogy egyél rendesen te pedig minduntalan elfelejted távollétemben! Legközelebb mire jövök haza? Hát ki lesz az én kiscicám, ha te elfogysz? – mosolygok rá szeretettel. E becenév még gyermekkorában maradt rá, mikor épp olyan aranyos és szertelen volt, mint a tõlem kapott cicája.

- Sophie? – hunyorít rám mosolyogva.

- És akkora a te cicád ki lesz?

- Sophie.

Szívbõl jövõ örömmel nevetünk, a fejemet ingatva, de közben már vigyázva irányítom az ebédlõ felé, jómagam is követve. Látni akarom, hogy tényleg eszik, emellett nõvérem is megérdemli az üdvözlést, Agnessa nem kevésbé, aki szinte már a családhoz tartozik. Akár Mischa nagyanyja is lehetne, azt tudom, hogy éppen annyira szereti õt, így teljes nyugalommal bízom rá a fiút, valahányszor hosszabb idõre utazom.

A vacsorát elutasítom, nincsen most étvágyam, ellenben rengeteg dolgom van, most hogy hazatértem. Nõvéremmel – Katherinával - a könyvtárba sétálunk, hogy magunk rendezzük le ügyes-bajos dolgaink, s vitassuk meg amit meg kell.

Az ajtó halkan csukódik utána, türelmesen megvárom a beszéddel, míg egyenes háttal az egyik fotelbe ereszkedik. - Hogy vagy nõvérem? Remélem nem szenvedtek hiányt semmiben?

- Távolléted után, inkább az egészségünkrõl illene érdeklõdnöd, mint az anyagiak felõl. – húzza fintorra telt ajkait.

- Ugyan, hisz még a vak is láthatja, hogy az égvilágon semmi bajod, ahogy a gyerekeknek sincs. – mosolyodom el – Hamarosan elhagyják magasságban Mischát is.

- Való igaz, gyorsan nõnek a kis ördögök. – arcára olyan elégedett kifejezés ül ki, melytõl sóváron szorul össze a mellkasom. Az irigység azonban olyasmi, aminek családom belül nem szabadna létezni, így hamar megszabadulok ettõl a szégyenletes érzéstõl, bár teljesen soha ki nem ûzhetem. Nem feledhetem, milyen boldog lenne az élet a szeretett nõvel, aki örökségéül egy csöppnyi tökéletességet hagyott nekem, aki mára az életem egyetlen boldogsága. Tatjanából csakis Mischa maradt nekem, az anyja gyönyörû mosolyával, amelybe mindig vegyült valami szomorúság. Bizonyára örülne lenne, ha láthatná Mischa felhõtlen boldogságát…

- Elkalandoztál Mihail. Untatlak?

Az éles hang hallatán közönyösen pillantok fel Katherinára, majd kérges tenyerem durva élével megdörzsölöm az arcom. – Fáradt vagyok nõvérem, és még rengeteg elintéznivalóm akad.

- Napold el õket és pihenj. – ad tanácsot szelídebben – A háztartásoddal Agnessa foglalkozott, ahogy Mischával is, mint mindig. Minden a legnagyobb rendben van.

- Ebben biztos vagyok, de nem hanyagolhatok el semmit. Hát milyen családfõ lennék akkor? – kérdem, némi rosszallással a hangomban, bár a kimerültség jelentõsen tompítja élét, nyilván el nem veheti.

- Ha ennyire aggódsz viszont az ügyeid miatt, nem kellene ily hosszú idõre magára hagynod a családod. – válaszol, szemeit résnyire szûkítette a bosszúság.

Asszony létére bizony éles elmével áldotta meg a sors, s néha azt kívánom, bár ne lenne így. Olyakor túl hamar átlát a szitán, ellenben most még jómagam is félig árnyékban tapogatózva próbálom megtalálni a kiutat.

- Muszáj volt mennem. – dörmögöm, mintegy magamat is gyõzködve.

- Mégis miért? Hetekig vadászatokra járni? Netán megszabadulni a nyomasztó kötelességektõl? – replikázik.

- Katherina… - emelem rá a szemeim komoran - … törõdj a férjed dolgaival. Vadimmal ellentétben én sosem mulasztom el a kötelességem!

Vonásai nyomban megkeményednek.

- Legalább vidd magaddal Mischát! Az a szegény fiú úgy várja az érkezésed minden alkalommal. Megviseli a hosszú távolléted Mihail.

Hangos szoknyasuhogás közepette hagy magamra, s egyszeriben a csend nyomasztó súllyal nehezedik a levegõben. Komoran meredek a hûlt helyére, a kandallóban lángoló fahasábok pattogását hallgatva, majd álmosan merengve a falra vetülõ árnyak táncában. Ezek azok a percek, az egyedül, csendben eltöltött pillanatok, melyekben a fájdalom és vágyódás utat talál magának, mint egy vad folyó, ami kimossa a sziklák közötti mélyedéseket, hogy eljusson mindenfelé. Nem tudok vitába szállni azzal amit a nõvérem mondott, mégis…

- Muszáj volt mennem. – ismétlem most az üres kanapénak, végigsimítva szakállamon. – Muszáj volt…

Lassan, nehézkesen állok fel, végtelenül öregnek érezve magam minden recsegõ mozdulat közben. Egy pohár égetõ vodkával ülök le a dolgozószobám magányában, s bár a szemem is fáradt már, átolvasom a leveleim, melyek meghívásokat, üdvözleteket, avagy friss híreket tartalmaznak a cári udvarról. Végigszenvedem mindet, s megjegyzem a politikai gyûlések idõpontját, hogy majd részt vehessek rajtuk. Mostanában aggasztó lázongókról számolnak be Moszkvából, akik egyre inkább a cári udvar ellen hangolják a köznépet. Félõ, hogy a nyugaton tomboló drasztikus változások kora Oroszország rendjét is felboríthatja.

A politikát félretolva inkább a kiadásokkal foglalkozom, az útjaim során nem követem figyelemmel a pénzügyeket, de hazajövet mindig gondosan ellenõrzök mindent. Habár van bõven mibõl költeni, ismerek nem egy csapodárt, akik elfeledték mily könnyen megy, s mily nehezen jön a vagyon. Én jóval megfontoltabban bánok a pénzzel, hogy az én Mischámnak egész életében meglegyen mindene, ahogy az anyjának sajnos nem lehetett.

Halk sercegésre leszek figyelmes, s mikor felpillantok az asztalom fölött, kis híján összerezzenek a fehér hálóruhába burkolt légies alak láttán, olyan váratlanul ér a jelenléte. Vajon mikor tanult meg macska módjára osonni?

- Mischa, hát miért nem alszol? – késõ van, mezítláb pedig könnyen megfázhat és beteg lehet.

- Tudod, hogy nem tudok elaludni a társaságod nélkül. – rázza meg a fejét, majd a kisasztalon pihenõ tálca felé int - Agnessa néni mondta, nem költötted el a vacsorád, ezért felhoztam neked. 

Halvány mosollyal nézek rá, kedves arca hófehér derengés a tûz fényében, akárha kísértet volna. Ha egy kísértet lehet ilyen odaadónak gondoskodó és bájos.

Lassan félreteszem a szemüvegem, megdörzsölve az orrnyergem emelkedem fel az asztaltól, míg õ csendesen várja ki döntésem. Így hogy emlékeztetett, el kell ismernem bizony az éhség már jócskán mardos belülrõl, de eddig nem törõdtem vele, vagy talán csak az aggodalom feledtette el velem. Mischám ártatlan arcát látva egy másfajta éhség is mardosni kezdi a lelkem, ez azonban már ismerõs szenvedés, amit csak néhány röpke pillanatra enyhíthetek, hogy aztán még erõteljesebbé váljon erõs bûntudattal vegyítve.

Hogy szörnyeteg lennék, amiért bûnös dolog után sóvárgom? Megszállt volna az ördög? Egy gonosz lélek, ami nem nyugodhat? Vagy pusztán emberi kívánalom ez is?

Ebben a percben bármi is az, engedek neki, s elsüppedek az egyik tágas fotelben, megpaskolva a combjaim, jelezve az én sápadt kiscicámnak, hogy bátran foglaljon helyet. Õ sem tétovázik, boldog mosollyal bújik hozzám, arcát a nyakamba fúrva. Fáradt szemhéjam egy pillanatra lecsukódik, s beszívom az ismerõs illatot, a hajának lágy teafû aromáját, bõrének téli tiszta illatát.

- Hát téged nem is érdekel miféle meglepetést hoztam neked? – kérdem, gyöngéden átkarolva karcsú derekát.

- Nekem mindig te vagy a legnagyobb meglepetés, nálad jobb ajándékot soha sem kívánhatok. – susogja vékony hangocskáján, langyos lehelete a nyakamat cirógatja, mint apró fürge ujjak.

- Mischa… - az én édes kis Mischám!

Remegõ ujjakkal fésülöm át a haját. A szálak selymesen siklanak ki az ujjaim között, hogy visszahulljanak a puha csipkébõl készült hálóruhára. A pillanat azon különlegesek egyike, melyekre mindig vágyakozva gondolok útjaim során, s ha valaha is meg kellene gyónnom a csak gondolatban elkövetett szégyenletes bûneim, talán még a halál sem jelentene feloldozást alóluk. Mégis kincsként õrzöm õket, minél hosszabbra nyújtom, annál nagyobb nyugalom száll meg, s annál mélyebb az a bimbózó érzés, mely örökre elrejtésre ítéltetett még a kezdetekkor.

Gyorsan repül az idõ, ahogy az utazásomról mesélek, megosztom vele a vadregényes erdõk titkait, szépséges, ámde veszedelmes állatok izgalmas hajszáját. Beszélek a zsákmányaimról, s arról merre mit láttam, olyan részletesen, hogy festményként képzelhesse maga elé a tájat. Mischa issza minden szavam, de ahogy az órák telnek, okos tekintete úgy válik egyre tompábbá a fáradságtól, a feje is le-lebukna, ha nem tartanám.

Az ölemben viszem át a szobájába, s fektetem bele az ágyába, alaposan betakargatva, hisz olyan könnyen meghûl, hogy az már rémisztõ.

- Meg kell nézned a kiscicákat! – motyogja, szemei apró résnyire nyitva – Látnod kell õket Mihail bácsi, annyira szépek! 

- Holnap megnézem õket. – ígérem, röpke jó éjt csókkal illetve az ajkait, majd csendben magára hagyom õt.

Még egy pohár maró vodka után én is nyugovóra térek. Az álmom nyugtalan, mint oly gyakran. Egy kietlen sötét és fagyos erdõ közepén bolyongok, s keresek valamit, amit soha nem találok meg.

***

A reggelit majdnem teljesen átalszom, bár már hajnaltájt ébren forgolódtam, napnyugtakor sikerült igazán mély, pihentetõ álomba merülnöm, arra gondolva, hogy vajon milyen boldog lesz Mischa, ha megtudja milyen programot szerveztem kettõnknek.

Az ikrek zajongására ébredek fel, ahogy a folyosókon robognak végig, mint két megvadult gõzmozdony, amik versenyre keltek. Látszik, hogy az apjuk kesztyûs kézzel bánik velük. Ha még idejében meghúzza a nadrágszíjat és megmutatja ki az úr a háznál, az a két ördögfióka sosem viselkedett volna így. De hát a nõvérem erélyesebb a legtöbb férfinál, Vadim így nincs könnyû helyzetben, bár Katherina sokkal szelídebb a társaságába.

Az inasom segítségét nélkülözve egyedül készülök el a napra, majd kilépve az ajtómon átlépem a felgyûrõdött szõnyegcsomót és lesétálok a lépcsõn. Agnessa bosszúsan ül a folyosó egyik karosszékében, ráncos kezében egy kulcsot szorongatva a két kölyök pedig duzzogva térdepel a sarokban.

- Jó reggelt! – szólalok meg morózusan, két szigorú pillantással illetve a fiúkat, akik továbbra is sértõdötten merednek a szõnyegre.

- Önnek is uram! Jaj, restellen, hogy nem tudtam megfékezni õket. Én mondom, két atyai pofon megnevelné ezeket a kis ördögöket.

Sóhajtva csóválom meg a fejem, de nincs mit tenni. Hála az égnek egy évben csak kevés napot töltenek a házamba, de nem irigylem az otthoni dajkájukat. Mischa sosem volt rossz gyerek, arra sem emlékszem, hogy valaha büntetést kapott volna. Szófogadó volt, szelíd és kedves, mint most, emellett már az elsõ napokban elbûvölte a személyzetem minden tagját.

- Még mindig. Alig aludt az izgalomtól mikor megtudta, mikor érkezik. – mosolyog szeretettel.

Jól tettem, hogy nem várakoztattam tovább, nem is bírtam volna még egy hétig a hiányát, s most hogy végre valahára itthon vagyok, idõm nagy részét vele szeretném tölteni, s erre kitûnõ hely lesz a színház.

- A nõvérem merre van? – nézek Agnessára, figyelmen hagyva a két gyereket, akik büntetésben vannak.

- Az asszonyom már elment, délután jön csak vissza, addig rám bízta Mityát és Pavlot. – hangzik a kimerült válasz. – Egyedül agyonnyörtenék az újszülött cicákat, így hát bezártam õket a kamrába.

Tényleg a kiscicák. Mischa említette õket, de teljesen megfeledkeztem róluk. Mindegy, majd megmutatja õket, ha felébred, biztosan örülni fog, hogy õ teheti ezt meg, ezért sem kíváncsiskodom elõre.

Magára hagyom a keresztfiaim a dajkájukkal és egy kávét rendelve beveszem magam a dolgozószobámba. A kávé mellé pár szelet cipót is kapok, ami még mindig meleg és valóban olyan illata van, aminek nehéz ellenállni. A napokban nem sokat ettem, s most hirtelen az étvágyam mintha megnõtt volna. Ennek csakis az itthoni étek lehet az oka, nem kedvelem az idegen ízeket, s most jóízûen látok neki a reggelimnek.

Nem tudom mennyi idõ telik el, a papírjaimba temetkezve mindig röpülnek a percek. Csak akkor eszmélek fel, mikor Mischa nyit be szerény kopogás kíséretében és felderülõ arcocskával siet oda hozzám, s amint kifordulok az asztalom mögül szoros ölelésbe von.

- Mi történt? Csak nem elvitte a cica a nyelved? – mosolyodom el, miközben viszonzom az ölelést.

- Jó reggelt Mihail bácsi! Miért nem ébresztettél fel? – néz fel, kissé szomorúan.

- Ugyan miért tettem volna ilyet? – ráncolom a homlokom, mert értelmet nem találok a szavai mögött, mindaddig míg halkan választ nem.

- Mert végre itthon vagy Mihail bácsi és egy percet sem akarok elvesztegetni az idõnkbõl. – motyogja, ujjaival az ingje gombjait pedzegeti.

Eszembe jut amit Katherina mondott tegnap este, s ettõl összeszorul a torkom. Tényleg ennyire hiányoztam neki. Míg kisebb volt, sokkal egyszerûbb volt minden, nem várt magyarázatot, s nem is tiltakozott semmi ellen, csak rajongva várta a hazajöttöm, visongja tépte széjjel az ajándékait borító díszes papírt, hogy megkaparinthassa a tartalmuk.

- Én buta kiscicám, ne beszélj így. Agnessától tudom, hogy keveset pihentél a napokban. Ha megbetegszel és ágynak esel, csak aggodalmat okoznál mindnyájunknak és leginkább nekem. – csókolok hosszan a homlokára, a bõre még kellemesen meleg, pont mint mikor az ember a  takaró alól bújik ki reggel. Biztos sietett, hogy idejöhessen, de legalább felöltözött és elkészült, ahogy illik.

- Nem leszek beteg Mihail bácsi, megígérem. – emeli rám hatalmas szemeit.

- Helyes. Most pedig, bontsd ki az ajándékodat. – hajolok le a székem mellé, ahol a csomag már várja tulajdonosát.

Nevetve kapja el tõlem, izgatottan látva neki a sötét papír kitekerésének, melynek belsején egy dobozkában pihen értékes ajándéka. Óvatosan emeli ki a hófehér prémet, az egyetlen fehér szõrû rókáé, amit ezen a vadászaton lõttem és igen szép példány volt. A szûcs jó munkát végzett.

- Mihail bácsi ez gyönyörû! – csavarja a nyakába széles mosollyal – És milyen puha! Köszönöm!

- Szívesen Mischa. Reménykedem benne, ha ma délután viszontláthatom rajtad. – teszem hozzá, mintegy mellékesen, mire érdeklõdve fölkapja a fejét.

- Délután?

- Igen, ha nincs ellenedre elhagyjuk a házat egy kis idõre.

- Csak mi ketten? – ragyog fel az arca mire kuncogva állok fel a székembõl. Bevallom engem is hasonló várakozás fût, pedig nem lelkesedem túlzottan a mûvészet egyik formája iránt sem. Talán a festészet ha vonz egy kevéssé, mert a mesterember képes megörökíteni a jelen csodáit.

- Hacsak nem ragaszkodsz hozzá, hogy Mitya és Pavlo is…

- Nem! – vág közbe, ajkait papírvékonyra préselve össze, ami édesanyja ajkait örökölve bizony nehéz feladat lehet.

- … akkor igen, csak mi ketten. – fejezem be a mondatot, õ pedig ismét felszabadult mosollyal settenkedik közelebb, azzal az arckifejezéssel, amivel csakis a kíváncsi gyermekeknek kellene rendelkezniük.

- Hová megyünk? Ez lesz az a meglepetés? – lelkesedik fel.

- Most már kíváncsi vagy igaz-e?

- Mert a te társaságodban lehetek. – bújik a mellkasomhoz, egyik kis kezét a karomra simítva, amitõl a szívem vad dübörgésbe kezd.

- Mischa… - sóhajtok fel vágyakozva, a kezem a selymes fürjeihez talál és lágy simításokkal igazgatom el.

Pár pillanatig így maradunk, majd gyengéden eltolom, hogy visszaülhessek a székre. Vizsgálódó tekintettel mérem végig így nappali világosság mellett. Valóban vékonyabbnak tûnik, nem hiszem, hogy betartotta volna az ígéretét, mi szerint távollétem alatt is enni fog rendesen. A tekintetem súlya alatt lesüti a szemeit, de nem rejtheti el elõlem a visszafojtott kis mosolyt. - Miben sántikálsz már megint?

- Fontos teendõid vannak, igaz? – néz fel ártatlanul, mire összehúzom a szemem.

- Úgy van.

- Akkor nem tudsz idõt szakítani arra, hogy megnézd velem a kiscicákat? Agnessa néni elzárta õket az ikrek elõl, de nekem biztosan odaadja a kulcsot, mert nem bántom õket. – már látom a készülõ mosolykezdeményt, hisz számít arra, hogy beleegyezem és nem is téved a következtetésben.

- Rendben van, de aztán rendesen megreggelizel, az utolsó morzsáig. Megértetted? – fenyegetem meg a mutatóujjammal, de az én ajkaimra is mosolyt kanyarít a jókedv. Hogy is lehetnék mérges az én drága Mischámra, mikor minden egyes perc, amit vele töltök boldogsággal tölt el.

Mosolyogva biccent, majd a kiscicákról mesélve szinte húz maga után kifelé. Agnessa odaadja neki a kulcsot, az ikrek pedig a már jól ismert felháborodással zúgolódnak a sarokban, de elég néhány kemény szó a mi idõs dajkánk részérõl, hogy elhallgassanak, különben nincs sütemény az ebéd mellé.

A kamra sötét és kicsit hûvös, ezért óvatosan kiemelem a lépcsõrõl a ládát, amiben Sophie fészke van kibélelve. Egyenesen tartva beviszem az egyik társalgóba, Mischa pedig izgatottan követ, egy pillanatra sem véve le ékkõként csillogó szemeit a cicákról.

Ahogy leteszem a ládát a kanapéra õ is mellé telepszik. A sötét szõrmék között apró, fehér kis testek mozgolódnak, egy nagy köré csoportosulva. Sophie halk dorombolásba kezd Mischa érintésére, a kicsinyei pedig a még csukott szemükkel keresik honnan jön e különös hang.

- Mennyien lehetnek? – suttogja megbûvölten.

- Hm… talán öten, vagy hatan. Látod? Ott is van egy. – mutatok Sopie nyaka felé, ahonnan egy apró kis orrocska kandikál ki.

- Tényleg! Hat kis babacica! Olyan szépek, és mind fehér.

Nem szólok semmit, nekem bõven elég, hogy figyelem, amint óvatosan megsimogatja a kicsiket, de még egyet sem emel ki közülük. A reggelit is mellettük költi el, míg én a kanapén olvasom át az újságokat, néha felpillantva a szeretett személyre. Olyan mély elégedettség tölt el, melyet hetek óta nem éreztem, s bár tudom hogy nem tart örökké, ettõl csak még értékesebbnek tûnik.

Délután lassan készülõdni kezdünk. Unszolására elárultam, hogy balettre megyünk, egy csodás táncos elõadásra, ami minden bizonnyal tetszeni fog majd neki. Mischa ritkán hagyja el a házat, fõleg télen nem, amikor igazán hidegek vannak. Most is csak jól felöltözve, elõre felfûtött hintóban utazik, hisz oly törékeny az egészsége. Még sosem látott balettet, én is csak elvétve. Fiatalabb koromban Tatjanával átvészeltem néhány elõadást, de a légies táncosok helyett csakis az õ arca maradt meg a fejemben, amint édes nevetéssel tapsolja meg az elõadások végét.

- Mit fogunk megnézni Mihail bácsi? Mesélj nekem róla! – fúrja közelebb magát hozzám. Még a vastag prémkabátján keresztül is érzem testének kellemes melegét. Nyaka körül a hófehér sálja díszeleg, megakadályozva hogy a fagyos decemberi levegõ bekússzon a ruhái alá.

- Az elõadás címe Tûzmadár, de nem ismerem a teljes történetet. Egy gonosz varázslóról szól, aki várában hercegnõket tart fogva és elpusztít minden lovagot, akik a megmentésükre sietnek. Minden áron meg akarja õrizni hallhatatlanságát, amit egy tojásba rejt, hogy ha valaki megöli, ily módon újjászülethesse.