 Karakter: Oikawa Tooru
Megjegyzés: Iwa-channak
Jókedvűen magyarázok Mamiko-channak a filmről, amire majd megyünk, miután megettük a fagylaltkelyhünk. Bőven van időnk, úgy terveztem, beszélgetünk kicsit, aztán mozizunk, majd hazakísérem, kibeszéljük a filmet közben, búcsúcsókkal elköszönünk, majd beugrok Iwa-chanhoz kibeszélni az élményeket.
- Ú, jól néz ki! - adok hangot lenyűgözöttségemnek. A fagylaltkehely több mint étvágygerjesztő. Elő is kapom a telefonom, hogy lőjek egy jó képet a még érintetlen fagyiról.
- Miért nem csinálunk közös selfiet? - veti fel Mamiko, de csak intek, hogy nem fontos.
- Csak a fagyit akarom befotózni, mert meg akarom mutatni majd Iwa-channak.
A fotó el is készül, én pedig folytatom tovább a megkezdett beszélgetést a filmről.
* * *
A mozi jobb volt, mint vártam. Igazából csak azért ezt választottam, mert tudtam, Mamiko-chant érdekli. A film előtti idővel ellentétben most csendes vagyok. Hallgatom Mamiko lelkendezését. Azt hiszem, tényleg jó választás volt moziba jönni, és elhozni erre a filmre, amit annyira meg akart nézni. Szusszanok egyet halkan, kicsit elkalandozva, hiszen már alig várom, hogy majd Iwa-channal kibeszélhessem, mi volt faszság a filmben. Őt tuti nem sértem majd vérig vele, ellentétben Mamikoval, aki amilyen lelkes, tuti felhúzná az orrát, ha rávilágítanék, hogy azért pár dolog elég logikátlan volt, és alapvetően hülyeség.
- ...Tooru, figyelsz te rám? - rántja meg a kezem barátnőm, mire elpirulva térek vissza a jelenbe.
- Elnézést, elkalandoztam - mosolygok kínosan, de megnyugtatom, hogy azért valameddig figyeltem. - De azt még hallottam, hogy szerinted nagyon csinos volt a főhősnő táskája, bár még szebb lenne világoszöldben.
Mintha az ellenkező hatást érném el, mint akarnám, összeszorítja az ajkait.
- Az vagy öt perce volt téma - jegyzi meg szemrehányóan, s kezdem érteni, miért nem szolgált megnyugvásul a kijelentésem. Ehhehhe…
- Gomen, gomen, nem nagyon kötnek le a táskák, és megmondom őszintén, nem is igazán emlékszem, hogy nézett ki az a táska, jobban érdekelt, milyen szép voltál, miközben a lelkesedéstől csillogó szemmel nézted a filmet teljesen belemerülve - próbálok igazat mondva megbocsátást nyerni. Elvégre beláthatja, hogy egy olyan srácnak, mint én vagyok, a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy egy filmben a táskákat figyelje. Főleg ha a barátnőjét hozta randevúra.
- Csak hízelegsz - rója fel, de úgy tűnik, kicsit megenyhül. Ha figyelek, nem lesz gond.
Oda is teszem magam, és fokozatosan felenged a hangulat, miközben haladunk a kijárat felé. Az utolsó boltok egyike, amelyek mellett elhaladunk, egy sportbolt. Ahogy a kirakad mellett sétálunk,, a tekintetem megakad egy csukán. Azta!
Mindent elfelejtve “vágódom be” a kirakatba.
- Fúúú, ez ilyen szinten le van árazva, tuti utolsó darabok egyike! - hitetlenkedek. A felére leárazták, hihetetlen mázli! - Figyu, bemegyek, és elrakatok egyet a 40-es méretből foglalóval - fordulok a barátnőm felé.
- De hát nemrég vettél sportcipőt - csodálkozik mellém érve Mamiko-chan.
- Hai, de nem is nekem lesz. Iwa-chan vagy két hónapja spórol egy ilyenre, mert ennek a talpa tapad a legjobban a pályán - magyarázom, miközben boldogság tölt el. Tuti odalesz érte, és akkor kicsit megenyhül, amiért mostanában hanyagolom Mamiko-chan miatt. Be is viharzok lerendezni az “üzletet”, nem is figyelve a partneremre. Ezért nem kicsit lep meg, mikor nagy önelégülten kilépek, hogy ahogy mellé érek, s megfognám a kezét, elrántja, és eltávolodik tőlem. Ahogy felnéz rám, a szeme csillog a könnyektől, és olyan behatárolhatatlanul negatívan fura valami ég az íriszei mélyén, amit nem tudok hova tenni.
- Eto… mi a baj, Mamiko-chan?
- Mi a baj? Mi a baj?! Észre sem veszed magad! - fakad ki, és nem igazán értem, miért ilyen ideges, de próbálom megfogni a vállát, hogy magamhoz húzva megölelhessem, de megint csak kitér, s egyben ki is fakad. - Nekem ez így nem megy! Tudom, hogy én vallottam, de megalázó, amit művelsz!
- Megalázó? Mit követtem el? - válok értetlenné. Jól szoktam tudni olvasni az emberekben, de most nem értem, mi a baja egyszeriben.
- Komolyan van képed megkérdezni?! Iwa-chan így, Iwa-chan úgy, nonstop csak azt hallgatom, amikor csak együtt vagyunk, hogy mi van vele, mit fogsz neki megmutatni, mit csinál, tök mindegy, mi, de Iwa-chan legyen!
- He? - döbbenek meg. Tényleg nem értem, mire gondol. Persze, eszembe jut Iwa-chan dolgokról, de hát ő a legjobb barátom gyerekkorom óta, ez természetes.
- Tudod mit! Felejtsük el egymást! Én ezt így nem tudom folytatni. Nekem nem elég, hogy alibi barátnő legyek!
- Mi... miről beszélsz, Mamiko-chan? - A kijelentése felér egy gyomorszájon rúgással amellett, hogy nem értem, miben lenne alibiből barátnőm.
- Undorító vagy! - vágja hozzám a kólát, amit még a mozizásból hozott magával, s elviharzik, hiába kiáltok utána, csak felemeli az egyik kezét, nemzetközi kézjelzéssel is kifejezve, hogy kapjam be.
Én meg csak állok letaglózva és teljesen megszégyenítve a kíváncsi tömeg tekintetének kereszttüzében egy pillanatig, míg a fejem lehajtva el nem oldalgok, sokkosan, letaglózva a történtek miatt.
* * *
Alsó ajkamra harapva állok elveszetten egy korlátnak támaszkodva. A kezem remeg, miközben írom a rövid üzenetet: “Iwa-chan, szabad vagy még? Ha igen, akkor átmehetek?” A kérdés átlagos. De valójában így szól: Iwa-chan, szükségem van rád!
Türelmetlenül, az ajkaim rágcsálva figyelem a telefonom képernyőjét. Már nemcsak a kezem reszket, a lábam is jár, ahogy dúl bennem az érzelmi zavar. De még nem adhatom át magam neki! Mit mondanék Iwa-chan szüleinek? Kellemetlen lenne…
Egy életnek tűnik, mire megrezdül a telefonom. Mohón emelem magam elé. A válasz tömör, mégis egy pillanatig majdnem utat találnak a könnyeim, annyira hálásnak érzem magam, amiért érti.
Ellököm magam a korláttól, és tempósan megindulok hozzájuk. Nem tart sokáig az út, mert a sarkon voltam már így is, mikor felötlött bennem, hogy előbb rá kellene kérdeznem, egyáltalán otthon van-e, mert most nem lett volna szükségem arra a plusz hidegzuhanyra, hogy esetleg nincs. Annak tudatában viszont, hogy otthon van és vár, heves lendülettel kopogok be nem sokkal később, s nyitok be a legnagyobb természetességgel.
- Elnézést a zavarásért! - kerülök beljebb, illedelmes viselkedéssel tisztelve meg a háziakat, de mivel semmi válasz nem érkezik, rájövök, hogy egyedül lehet. Igazából ez végtelen megkönnyebbüléssel tölt el, mert így már nem szükséges megtartanom a repedező maszkot, erőltetett mosolyom villámgyorsan olvad le az arcomról.
- Gyere fel! - kiált le. Nem kell kétszer mondania. Úgy lépdelek fel a lépcsőn, mintha az életem múlna rajta.
Ahogy megpillant, láthatóan meglepődik.
- Oi, mi történt? Nem úgy volt, hogy... - kezdene kérdőre vonni, de nem hallgatom végig.
- Iwa-chaaaan! - Az eddig elfojtott frusztrált-fájdalmas érzés feltör belőlem a nevét formálva, s hozzá lépve csapódom neki teljes lendülettel, két karommal úgy ölelve át, mintha máskülönben megfulladnék.
Talán valóban bele is fulladnék a saját érzelmeimbe, ha nem tartana, mégha csupán ilyen roppant sután is. Általában nem szereti, ha betörök a személyes szférájába, de most tűri, mi több, vigasztalón simogatja a hátam kivárva. Szerencsés vagyok, hogy ő a legjobb barátom.
Nem is hallgatok sokáig, a keserűség kirobban belőlem, hogy a segítségével majd feloldódjon.
- Szakítottunk.
A kijelentés keresztülmetszi a levegőt, s megint nehéz visszatartanom könnyeim, de nem akarok sírni. Nem azért, mert Iwa-chan előtt nem akarnék arcot veszteni. Ő már sokszor látott sírni, egyáltalán nem zavar, ha a sebezhető oldalam is látja. Azért nem akarok sírni, mert nem érdemli meg. Mamiko egy árva könnycseppet sem érdemel!
Iwa-chan egyetlen reakciója a mondandómra egy sóhaj. Egy legfőképp megkönnyebbültnek tűnő sóhaj. Nem kedvelte Mamikot, ezt érzékeltette annak ellenére, hogy próbálta rejteni, de nem ejtettek a fejem lágyára. Nála mindent könnyebb észrevennem, mint másoknál, de még csak meg se kellett erőltetnem magam, annyira kerülte a témát, hogy egyértelmű volt, mit gondol rólunk. Most mégsem vágja gesztusok szintjén se a fejemhez, hogy én mondtam, hogy rajongókkal ne kezdj. Épp ellenkezőleg, végtelen gyengédséggel túr a hajamba a tarkómnál, bele is borzongok.
- Akarsz beszélni róla?
Nem erőltet semmit, ettől válik az ő jelenléte mindig valódi gyógyírré bármilyen sebemre. Általában el is szoktam mesélni neki végül mindent, de most annyira zavarodott vagyok, hogy nincs mit mesélnem.
- Bár tudnék, Iwa-chan, de nem értem az egészet! Találkoztunk, beültünk egy cukrászdába fagyizni, moziztunk, majd egyszercsak bekattant, és mindenfélét a fejemhez vágott - foglalom össze az eseményeket. Ahogy végigvonul a gondolatom a napomon, felrémlik a cipő. Bele is kapaszkodok, mert sokkal felderítőbb téma.
- Tényleg. Képzeld, a plázában féláron van a sportcipőből, amit egy ideje szeretnél. Rakattam félre a méretedben, remélem, jó lesz. Tudom, hogy még nem volt meg a teljes összeg rá, de így szerintem meg tudod venni már, ha nem, adok kölcsön - mondom a vállának az elfojtott érzelmeimtől remegő hangon.
- Bakakawa - horkan a hirtelen témaváltásra. A csúfolódó becenév ellenére hangja olyan gyengéd! Ismét komoly küzdelmet kell vívnom a könnyeimmel, szipogva nyelve nagyot. Ez az a pont, ahol eltol magától. Nem elutasítón, épp csak annyira, hogy a gesztustól meglepődve pillanthassak rá, és így szemügyre tudja venni hirtelen védtelen maradt önmagam. Az igazit, nem azt, aki megpróbálja elrejteni, mit érez.
Az ajkait összepréseli, érződik mögötte a tehetetlenség és némi harag, de nem az irányomba. Végül sóhajtva két tenyere közé fogja az arcom, miután lesütöttem a szemem lelepleződve, s újra kényszerít arra, hogy rá nézzek, azzal, hogy közel húz, homlokát a homlokomnak döntve. Kimelegszem a közelségétől, és biztos vagyok benne, hogy elpirultam.
- Fáj, nem igaz? Engedd ki! Előttem nem kell szégyellned vagy megjátszanod magad - jelenti ki komolyan. Megdorgálva érzem magam, pedig nem annak szánja, s elgyengülve most én préselem össze az ajkaim egy pillanatra, de hiába. Az első könnycsepp még szégyenlősen gurul végig az arcomon, a nyomában felszakadó reszketeg sóhajt viszont már egész áradat követi, ahogy teljesen összezuhanva marok mellkasnál a pólójába, a vállába temetve a fejem.
- Én szeretem!… Én tényleg igazán beleszerettem!
* * *
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire végre abbahagytam a sírást. Csak ülök Iwa-chan ágyán, s üresnek érzem magam. Teljesen üresnek. Bámulok magam elé, de még azt sem tudom igazán, mit szuggerálok, a könnyekkel kiürült belőlem minden.
- Dozo, ezt idd meg - ad a kezembe Iwa-chan egy bögrét. Belezombulok, s kell egy kis idő, mire rájövök az illatából, a színéből és abból, hogy meleg: zöldtea.
- Arigatou - mormogom, majd belekortyolok. Meglepően jól esik.
Gondterhelten telepedik mellém. Rá van írva az arcára a hatalmas kérdőjel: “mit csináljak én most veled?” Ezt az önzetlen segíteni akarást használom ki aljas módon.
- Nee, Iwa-chan, itt aludhatnék ma, veled?
Jó ideje nem volt már ilyen, mert minden ilyesmitől elzárkózott, de most olyan jól esne megint. Nem akarok hazamenni. Nem akarok a szüleimmel semmiről beszélni azzal kapcsolatban, mi történt ma. S ha ilyen állapotban megyek haza, nem úsznám meg az alapos kifaggatást-nyaggatást.
Kérdésemre értelmezhetetlen arcot vág. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, de a számításaimmal ellentétben hosszú a csend, mire végre kibök egy igent. Már kezdtem azt gondolni, hogy elutasít minden ellenére, ami komoly fejtörést okozott volna. Így viszont legalább a szüleimtől megmenekültem, ha már a szívfájdalomtól nem.
- Arigatou - mosolyodom el halványan. Talán most először, mióta Mamiko faképnél hagyott.
- Hívjam is fel anyukád, igaz? - mér végig, mire a mosoly elmélyül az arcomon.
- Te vagy a legjobb, Iwa-chan! - Annyira, de annyira ismer már!
* * *
Az egyik pólójában és boxerében lépek ki a fürdőből. Utóbbi mondjuk furcsa érzés, de kellemetlenebb lett volna visszabújni a saját használtamba. A fürdés és a cuccaim átmosása azért volt jó program, mert addig sem kellett gondolkodnom. Ezért is jó itt lenni nála a szüleim levakarásán túl. El fogom tudni magam foglalni.
Iwa-chan a szobájában vár. Meglepetésemre egy bögre tejjel és egy kis tejes kaláccsal. A kedvencem, ezt tudja ő is, nem is az a meglepő, inkább az, hogy annak ellenére, hogy mostanában már nem ugrok fel sűrűn, mert levakar, mégis van náluk, mert tudtommal sem ő sem a szülei nem nagyon eszik.
Gépiesen ülök le az étel mellé, mert úgyse vakarnám le egy “nem vagyok éhes”-sel. Az első falatok nehezen csúsznak, de aztán belejövök, mi több, a végére szusszanok, és bár nem szólok, de megfogalmazódik bennem, hogy úgy ennék még. Ez az érzés azonban elmúlik hamar, helyette jön a szükség, hogy csináljunk valamit, mert a gondolatok ott toporognak az agyam küszöbén türelmetlen hordaként.
- Nee, Iwa-chan, nincs valami filmed vagy játékod, bármi, amit még nem ismerek?
Elgondolkodik erősen.
- Talán a legfrissebb Godzilla vagy a Tűzgyűrű második része.
- Eh… egyik “jobb”, mint a másik - sóhajtok, de nincs mit tenni. - Nézzük először a Tűzgyűrűt - döntök végül beadva a derekam. Jobb, mint a semmi, s jobb alkalom nem lesz rá, hogy teljes odaadással végignézzem, figyelmesen akár mindkét filmet.
Míg elindítja az egyiket és bekészíti a másikat, elhelyezkedem az ágyán, hiába van összedobva nekem a futon. A film elindul, ő pedig mellém telepszik.
A film valóban nem nagy szám, de most mindenre figyelek. Elragadtatva ugyan nem vagyok, de igazából lehetne sokkal szarabb is. Egy ponton, mikor épp élethalálharc zajlik egy Kaijuu-val, egy picit helyezkedve a combjára hajtom a fejem összekuporodva - legfőképp azért, hogy el is férjek. Iwa-chan megfeszül, érzem. Tudom, hogy a helyzet túlságosan bensőséges, de igényem van rá, s biztos vagyok benne, hogy megérti, s elnézi nekem. Elvégre tudja, milyen önzőn pofátlan tudok lenni.
A pillanat szó nélkül múlik el. Futólag elmosolyodom, mielőtt újra minden figyelmem a filmnek szentelném.
* * *
Fogalmam sincs, mikor csusszantam át az álmok birodalmába, de az biztos, hogy még a Tűzgyűrű ment. Talán nem is ébredeznék még magamtól, de olyan érzés hatol a tudatomba, belém markolva törekedve átvonszolni az álom és ébrenlét határán, mintha valaki az ajkaim cirógatná. Talán az lenne normális, ha megpróbálnám lesöpörni, de egyszer már jártam úgy, hogy egy ilyen akció alkalmával egy termetes fekete bogár olyan istenesen belém harapott, hogy sebes lett az arcom, ezért se kockáztatok még félig öntudatlan állapotban se. Helyette felnyitom a szemem oldalra fordulva.
Vagyis csak fordulnék oldalra, mert beleütközöm valamibe. Zavartan felnézek, s Iwa-chan néz le rám. Felnevetek az ábrázatára.
- Miért nézel úgy, mint aki szellemet lát, Iwa-chan? - derülök jót. Hogy aztán elnémuljak, ráébredve, hogy alapvetően hol és hogyan fekszem. Ha nem csak az egyik combjára feküdtem volna alapból, most konkrétan a cerkájának fordulva nevetgélnék!... Elpirulva ülök fel, ösztönösen is végigseperve az ajkamon, amin már nincs semmi, csak az érzet, hogy volt ott valami. Igazából fel sem merül bennem, hogy rákérdezzek Iwa-channál, volt-e valami a számon, annyira zavarbaejtő a helyzet. Biztos Iwa-chan is bealudt, és azért vágott az előbb olyan képet, mert körülbelül ő is megrémült, mi a franc mocorog az ölében. Hehe…
- Gomen, Iwa-chan - fordulok felé pipacspirosan, de aztán megint nevetnem kell, mert ő is ugyanolyan vörös, mint amennyire gyanúsan én is lehetek.
- Iwa-chan, te elpirultál - kacagok, mire rám mordul, bár a nevetésem miatt mintha ellazulna, és nem lenne olyan szigorú, hiába pirít rám: - Te is, te idióta!
Végül lemászok a nekem kikészített futonra, és mind a ketten kényelmesen elhelyezkedve tudunk aludni. Én személy szerint Iwa-chan felé fordulva, ő a fal felé, de nem bánom. Kellemes gondolatterelő nézni széles válla körvonalait a sötétben.
* * *
Bár reggel haza is jöttem, az Iwa-channál töltött éjszaka pihentetően tudtam aludni, és úgy érzem, egész helyre is rázódtam. A vasárnap eseménytelenül unalmasan telt, házit csináltam, meccseket nézegettem, s nem gondoltam semmire. Úgy éreztem, sikerült elengednem Mamikot. Mondhatni egész könnyen ment.
Naiv voltam.
Ahogy belépek a suliba, pont a folyosón áll. Ahogy megpillant, elfordul sértődötten, s a körülötte levő lányok is követik a példáját, hogy aztán feltűnően sutyorogjanak is valamin. Egy pillanatig csak nézem őket, legfőképp Mamiko szőke, hosszú haját. Felrémlik bennem, mennyire puha volt, és mindig olyan kellemes illat áradt belőle.
- Mit ácsorogsz itt, Shittykawa? - morran rám az ismerős hang a hátam mögül kitépve a pillanat fekete mágiájából.
- Iwa-chan!... - elégedetlenkedek felé fordulva. Meglepetésemre a tenyerét a hátamra tapasztva von magával. Egy pillanatra összeszorítom az ajkaim, de aztán jókedvet mímelve tartom magam, míg a lányok láthatnak minket. Hálás vagyok neki, amiért nem engedi sosem, hogy igazán nagy marhát csináljak magamból. Azért is hálás vagyok neki, mert mellette lehetek önmagam is mindeközben. Például nem kell megjátszanom magam, nehogy nekiáll ugratni, s nyugodtan utat engedhetek a szomorúságomnak és letörtségemnek, mikor már kikerültünk Mamiko és köre látómezejéből. S még csak beszélnem sem kell, hogy vigasztalón a vállamba markoljon egy pillanatig finoman,s neki sem kell beszélnie hozzá, hogy ettől az egyszerű gesztus őszinteségétől és kéretlen spontaneitásától sokkal jobban érezzem magam.
- Eléggé haragszik még mindig rám, igaz? - igyekszem megtalálni a hangom.
A válasza nyers, de végül ugyanazt mondja ki, amit én is érzek. - Jobb, ha elfelejted.
- Hai. - Mélyet sóhajtok. - Mennyivel egyszerűbb lenne, ha lánynak születtél volna, Iwa-chan.
Bár nem gondoltam komolyan, ahogy kimondom, elgondolkodom rajta. Bár Iwa-channak is vannak néha nehéz napjai, és sokszor nem értem, miért olyan gonosz velem, de sosem fordít hátat, és végeredményben olyannak kedvel, amilyen vagyok. Fantasztikus érzés lenne, ha mindezt megkaphatnám olyasvalakitől is, aki nem csupán a barátom. Újabbat sóhajtok. Tényleg kár, hogy Iwa-chan nem lány. Talán lenne esélyem felszedni, s nem lennék a “csak barát” kategóriába száműzve.
|
