Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Hentai)

Andro2016. 05. 28. 11:55:51#34348
Karakter: Sir Arthur of Dorchester
Megjegyzés: (úrnőmnek) VÉGE!


Közös megegyezéssel.


ookami67sophie2016. 02. 22. 17:52:12#34030
Karakter: Elise de Redvers, Countess of Devon
Megjegyzés: (Lovagomnak)


Pontosan tudom mit vár tőlem a férjem. Elég világosan a tudtomra adta, hogy próbára kívánja tenni az új jövevényt, így én már világosan tudom kit kell választanom. Végignézek a lovagokon, mindnyájan frissnek, elszántnak és tettre késznek tűnnek, egyedül csupán a nem meglepő módon elnyűtt arckifejezésű Sir Blanquefort lóg ki a sorból. Sisakjukat hónuk alatt tartva, lovaikon büszkén ülve sorakoznak, s én végre megpillanthatom Sir Dorchester arcát.

Nem egy Ridefort-féle "angyali szépségű" férfiú, vonásai cseppet sem nevezhetőek lágynak vagy finomnak, mégis megkapó. A sötét szemű és sötét hajú, arcvonásai férfiasan tetszetősek, termete magas és erős. Azonban nem időzök sokat rajta, nem időzhetek... nem lenne illendő. Nincs is miért időznöm arcán, hiszen csupán egy lovag, mint a többi a sorban.

Rövidesen színre lép a kikiáltó az Earl mellett, s kihirdeti a torna kezdetét. Ki kell választanom azt a lovagot, aki a háromnapos torna végéig viselheti színemet. A szerencsés harcos küzdelme fogja zárni a mai napot.

-  Mélyen tisztelt egybegyűltek, nemes vendégek! – szólal meg a kikiáltó  – A mai napon, mint az év ezen a napján mindig, lovagi tornával kedveskedünk mindenkinek! Ím, felsorakoztak Devon grófságának és más nemesi családoknak legjobb vitézei, lovagjai, akik megküzdenek egymással a győzelemért.

Taps és üdvrivalgás kíséri a bejelentést, férjem pedig kisvártatva felemelkedik ülőhelyéről, s kezét a magasba emelve inti csendre az egybegyűlteket.

-  Tisztelt vendégeim! – kezd bele mély, tiszteletet parancsoló, méltóságteljes hangján – Mint ahogy az szokás, drága hitvesem, Lady Elise most is kiválaszt egy lovagot, aki a színeiben küzdhet. Hölgyem, – fordul felém, mire én engedelmesen felemelkedek – kérem, válasszon valakit az egybegyűlt lovagok közül.

Kicsit húzom az időt, úgy igazán látványos és élvezetes ezen mozzanat, ha a közönség úgy hiszi, éppen most hozom meg a fontos döntést. Pedig eddig minden egyes alkalommal már jóval a torna kezdete előtt döntöttem, mindannyiszor férjem akarata szerint. Újra végigjáratom tekintetemet a lovagokon, majd kisvártatva Sir Dorchester-re mutatok.

-  Sir Dorchester, jöjjön! – szólal meg az Earl, a lovag pedig elindul felénk. Végre közelebbről is szemügyre vehetem. – Sir Dorchester, úgy látom, gyönyörű és engedelmes hitvesem választása önre esett.

-  Mélyen lekötelez, úrnőm! Büszke vagyok, amiért a színeit viselhetem. – szólal meg mély, kellemes hangon, meghajolva a nyeregben, én pedig így végre jobban szemrevételezhetem őt, hiszen így tekintete nem keresztezheti enyémet.

Az úgy nem volna illendő, bár így sem az. Nem illő őt így megbámulnom, de nem tudok parancsolni kíváncsi szemeimnek. Talán ha az Earl nem is céloz rá, hogy mennyire érdeklik a lovag képességei, akkor is őt választottam volna. A kiállása, a megjelenése, s még a hangja is engedelmességet, bátorságot és biztonságot sugall. S ezen kívül is van még benne valami...valami amit eddig még nem tapasztaltam. Igaza lehet uramnak, megtalálta Sir Erail méltó utódját. Már pontosan értem miért fűz ilyen nagy reménységet hozzá.

Apródja rögtön ott is van mellette lándzsájával, mit kézbe is vesz a lovag, majd felém nyújtja. Én pedig leoldom csuklómról a ruhám világoskék színében tündöklő kis szalagocskát és fegyverére kötöm. Ismét meghajol, ahogy azt illik, majd kiegyenesedve felnéz rám. Egyenesen a szemembe.

Ekkor úgy érzem mintha egy pillanatra megállna az idő, én legalábbis ledermedek. Újra szembetalálom magamat sötét szemeivel, melyekkel szépen-lassan végigtekint rajtam. Csak egy pillanat az egész, mégis hosszú perceknek tűnik. Zavarba hoz, ennek ellenére igyekszem úgy tenni, mintha észre sem venném pillantásait.

Furcsa izgalom lesz úrrá rajtam. Nem tudok másra gondolni, csak arra vajon mi járhat a fejében, mégis jól esik a dolog. Még tán sohasem éreztem ilyen kellemesnek egy férfi tekintetét. Nem oly tolakodó, mint a többi szemtelen, gyáva lovagé kik csak férjem távollétében mernek megbámulni, akkor viszont leplezetlenül. Sir Erail az egyetlen ki sohasem tett így, ő még egy másik kor gyermeke, számára a becsület és az alázat mindennél többet ér. Ő tudja,hogy nem tekinthet rám asszonyként, s most örül a szívem, hogy Sir Dorchester nem ily "tájékozott".

Vétkezem, ebben a pár pillanatban több bűnt követek el, mint egész eddigi életemben. Óvatosan a férjem felé pillantok, remélem nem vette észre a lovag merész pillantásait. Szerencsére épp a kikiáltóval vált néhány szót, így a Sir ezúttal elkerülte a bajt. Megkönnyebbülten nézek vissza rá, ő azonban már elfordult tőlem.

-  Küzdjön méltón, Sir Dorchester! – szólalok meg, mire ő újfent rám emeli tekintetét. Szavaim elérték céljukat, én pedig elszégyellem magam, de élvezem az újabb rövidke pillanatot. Több úgysem fog jutni.

- Úrnőm, uram! – hajol meg a Sir, majd visszaüget a többi versenyzőhöz.

A küzdelem pedig rövidesen elkezdődik. Elsőként az ifjú Sir Ridefort mérkőzik meg egy kisebb közeli nemes Úr egyik lovagjával. A kikiáltó ismét felszólal, majd fel is állnak egymással szemben a lovagok. Udvarhölgyeim le sem veszik szemüket az ifjú "hazai" daliáról. Izgatott tekintetük kíséri a lovag minden apró mozdulatát. Én pedig azon kapom magam, hogy egészen másutt járok. Az én tekintetem másvalakit kutat. Telhetetlenül óhajtom ismét látni azokat a sötét szemeket, melyekben az előbb elmerülhettem. Nem szakítok időt intő gondolataimra, sem arra hogy mérlegeljem mennyire nem helyes amit teszek. Csak kutatom és kutatom a háttérben készülődő lovagok között, míg nem végre-valahára meglátom a szalagommal díszített lándzsát.

Így telik el a torna első mérkőzése, mely Sir Ridefort győzelmével végződik. A leányok visszafogottan örömködnek mellettem, én pedig, példát merítve rajongásukból Sir Dorchester mozdulatait figyelgetem. Ahogy eligazgatja páncélját, ellenőrzi lova nyergének tartását, majd figyelmesen dől az állat oldalának, és okos szemeivel már a következő küzdelem megfigyelésére fókuszál.

- Minden rendben kedvesem? – hallom meg hirtelen az Earl hangját, majd meg is érzem erős, nehéz kezét vállamon. Félelem önti el a szívem, arra gondolok talán észrevette ahogy kíváncsi szemem Sir Dorchester után kutat – Fáradt vagy? Nem szórakoztat a torna? – kérdezi kedvesen, ami megnyugtat. Ezek szerint még nem késő moderálnom magam.

- Egy egészen kicsit, de remek a torna! – fordulok feléje lágy mosollyal ajkamon, s abban a pillanatban meg is fogadom, hogy többé egy pillanatot sem szánok az új lovagra.

Elvégre férjem van, nem is akárki. Egy férjes, jámbor, tisztességes asszony pedig más férfiakra még csak rá sem néz. Még ha olyan különösen érdekes jelenségek is, mint a Sir. Nem! Úgy gondolok rá, mintha vonzalmat éreznék iránta, tisztességes asszony pedig ilyet nem érezhet. Csakis férje iránt. Én pedig szeretem a férjemet, igazán, úgyhogy megbirkózom ezzel.

A torna további részében uralkodok magamon, s még csak egy kósza pillantást sem vetek azok felé a gyönyörű, sötét szemek felé. Sir Payns győzelmet aratot egy ifjú, számomra ismeretlen lovag felett. Nem oly fergetegeset, mint amilyen Sir Ridefort győzelme, de kétségtelenül szép győzelmet. A balomnál üldögélő Camilla arcán látom, hogy sajnálja az ifjoncot, de megnyugtatom: lesz még alkalma visszavágóra.

Camilla jószívű leány, ám ha nem vigyáz, ezt még sokan ki fogják használni. Emlékeztet a leánykori önmagamra, épp ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy én kolostorban tanulhattam. Vannak olyan nemesasszonyok, kik szemrebbenés nélkül zsákmányolnák ki a leány lágyszívűségét, elvégre "cselédből és szórakozásból sohasem elég". Ráadásul Camilla alkalmas is eme kihasználásra, hiszen meglehetősen ügyes kezű, kreatív, szorgalmas leány. Gyönyörűen hímez, sző és kézművesedik. Keze alatt minden arannyá válik. Örülök neki, hogy ide került hozzánk, úgy érzem én is rengeteget tanulhatok őtőle.

Anna-t viszont nem kell félteni. Sokszor még nálam is határozottabb, karakán,szókimondó leány. A modorán még van mit csiszolni, de őt nem féltem semmiféle elnyomástól, sőt! Leendő férjét féltem én, hiszen nem egyszerű eset. Persze modoráért maximálisan kárpótol éles elméje, tanulékonysága. Ennek hála hangneme is egyre finomabb, kedvesebb és udvariasabb. Már az Earl is észrevette mennyit változott.

Most épp Camillát lelkesíti, hogy: ne csüggedjen, lesznek még ma ifjú tehetségek bőven! Mindkettejük édesapja nevezett lovagokat, kiket különösen nagy érdeklődéssel figyel a két lány. A nemes uraknál mostanság az sem elképzelhetetlen, hogy a későbbiekben, s amennyiben több gyermekkel is megáldotta őket a sors, leányaikat egyik erre méltó lovagjukhoz adják feleségnek.

Sir Payns győzelme után nem sokkal, Sir Blanquefort veresége, következik, ami nem okoz túl nagy meglepetést, nekem legalábbis semmiként. Ezt követi néhány egyéb mérkőzés, s az első vérontás után Sir Barres küzdelme egy messziről jött, szintén ismeretlen lovag ellenében. A nyúlánk, vékony lovag tükörfényes páncélt visel, szegélyei aranylóak. Egészen úgy néz ki, mint egy piperkőc. Ám úgy küzd, mint egy oroszlán. Mire észbe kapunk a mérkőzésnek már vége is, Barres pedig a porban fekszik.

Felsegítik és kikísérik a sérült lovagot, majd a kikiáltó bejelenti a nap utolsó küzdelmét. Sir Dorchester és Sir Montbard mérkőznek meg egymással. A gyomrom összeszorul, miközben a két lovag felsorakozik. Megállnak a várudvar két egymással szemközti szélén, s illedelmesen meghajolnak. Bármennyire is vagyok feszült a harc kimenetele miatt, kerülöm Sir Dorchester tekintetét. Zavarba ejtő, hogy ilyen furcsán hat rám ez a férfi, emiatt inkább Sir Montbard felé pillantok. A kisebb hegy méretű, szakálas férfi fejére tolja sisakját, lehajtja a rostélyt, majd kézbe kapja fegyverét. Minden porcikájából erő és kegyetlenség sugárzik, én pedig az ajkamba harapva igyekszem úrrá lenni félelmemen. Mielőtt azonban elgondolkodnék rajta honnan ez a mélyről jövő félelem, az Earl ismét felém fordul.

- Nem bízol talán választottadban? – kérdi, mire elszégyellem magam.

- Bízom, csak féltem. – mondom ki oly könnyedén és meggondolatlanul az igazságot, mintha teljesen természetes volna a dolog – Úgy értem féltem a becsületem, hiszen ő képviseli! – javítom ki magam higgadtságot erőltetve magamra, miközben legbelül zokogok, hogy ilyesmi kicsúszott a számon.

- Ne aggódj kedvesem, a Sir remek harcos. Nemsokára te is meglátod majd! – int a kikiáltónak, aki el is indítja a küzdelmet.

Én pedig valóban reménykedem benne, hogy sokkal remekebb Sir Montbard-nál, s hogy győzelmet fog ma aratni. Vagy ha veszít is, nem fog megsérülni. Kendőm, s az amit jelképez a legkevésbé sem fontos számomra, soha nem is volt az. Elvégre nem acsargó kutyák ők, kikre fogadásokat kötnek a még náluk is elvadultabb emberek. Hős lovagok egytől egyig, kik rászolgáltak a dicsőségre.

A lovak megindulnak, ők pedig kisvártatva hatalmas dörejjel össze is csapnak. Ám mindketten a lovon maradnak, így egy forduló után újból nekiiramodnak. Sir Dorchester mozdulatait figyelem. Határozottan, ügyesen és gyorsan mozog, látszik rajta, hogy mind a lovaglásban, mind a harcban jeleskedik. Már épp megnyugodnék, mikor Montbard eltalálja a karját. Egyenes, tiszta, s az erejéből fakadóan védhetetlen szúrást ad le a fiatalabb lovag felé, aki ha nem elég gyors, életével is fizethetett volna. Nem tűnik súlyosnak a dolog, de a sebből vér serken. Ám ő a nyeregben marad. Megmozgatja sérült tagját, majd egy újabb forduló után harmadszorra is nekiiramodik.

Eltakarom a szemem. Újabb dörrenés, majd egy tompa puffanás, s éljenzés következik. Lenézek a küzdőtérre, Ő, a lovagom pedig még mindig nyergében ül. Montbard viszont nincs a helyén, ő a pora hullott. Megkönnyebbülten mosolyodom el, ekkor pedig újra találkozik tekintetünk. Ám ezúttal elkapom. Nem helyes, hogy az sem, hogy így izgultam érte. Bár okom megvolt rá, a szalag. Holnap, s holnapután is ő fogja viselni.  Azt pedig senkinek sem kell megtudnia, ez alatt a rövid kis idő alatt mennyire élveztem, hogy ő viselheti. Élveztem, mert többé nem fogom!

A torna után minden bűnös, zavaros gondolatot a várudvarban hagyva indultam vissza a kastélyba. Egy kósza gondolat erejéig sem jutott eszembe Sir Dorchester, ki akartam őt törölni elmémből. Az ilyen gondolatok csajt bajt hozhatnak rám, semmi mást. Romy-hoz indultam, ám nem tölthetem vele a nap további részét. Épp csak egy keveset voltam vele, majd át is öltöztem a vacsorához, s a vendégeink szórakoztatásához. A két udvarhölgyem is így tett, Rosemary pedig kénytelen volt dajkájával folytatni a játékot.

Én pedig már vagy egy órája az asztalnál ülök, férjem oldalán. A vacsorát várjuk, ahogy a többi rangos vendég és lovag is. Csupán a jeles napokon étkeztünk együtt velük, a hétköznapokban szűk családi körben töltöttük el a vacsorákat, ahová maximum néhány rangos vendéget invitáltunk meg, ha úgy adódott.

Most azonban tele volt a hatalmas csarnok, az asztalok tömve voltak, nem csak emberekkel, finomabbnál finomabb borokkal, frissen sült cipókkal és ízletes gyümölcsökkel egyaránt. Lassanként kezdték kihordani az étket, miközben az asztalok között mutatványosok, zenészek és dalosok mulattatták a lakomára várókat. A hangulat kellemes, bár néhány mulatozó lovag, köztük természetesen Sir Blanquefort is, kezd a garatra önteni.

Viszont Sir Dorchester-t nem látom sehol. Igen, a hangos, egyre tivornyázóbb magány eszembe juttatta. Remélem, hogy sérülése nem súlyos, s valóban csak éppen hogy elérte őt Sir Montbard lándzsája. A bejárat felé pillantok önkéntelenül is, hiába. Ő nincs sehol.

- A vacsora után nyugodtan pihenj le, a te állapotodban jobb, ha kipihened magad! – fogja meg a kezemet férjem, mire halványan rámosolygok. Bárcsak úgy volna, bárcsak állapotos volnék.

Talán valóban jó ötlet a pihenés. Ideje lenne rendet tennem gondolataim közt. Átverem a férjemet, s baljós gondolatokat táplálok egy ismeretlen lovag iránt. Úgy érzem én vagyok a lehető legrosszabb asszony a világon. Ráadásul még egy fiúval sem tudom megajándékozni, pedig pontosan tudom milyen fontos ez egy Earl-nek. Az ajtó felé pillantok, s szóra nyitom a számat, ekkor azonban váratlanul megjelenik Ő.

- Jól érzem magam, ha nem bánod maradnék még! – mondom hirtelen felindulásból, de egyből meg is bánom. El kellett volna mennem, volt lehetőségem rá!

- Ahogy óhajtod kedvesem! – tölt egy kis bort üres kupámba, majd hozzálátunk a vacsorához.

 

Közben pedig abban reménykedem, hogy az este alatt lesz alkalmam közelebbről is megismerni a Sir-t. Pedig legbelül érzem, bölcsebben tenném, ha elfelejteném őt.



Szerkesztve ookami67sophie által @ 2016. 02. 22. 17:53:03


Andro2016. 01. 01. 12:31:46#33826
Karakter: Sir Arthur of Dorchester
Megjegyzés: (úrnőmnek)


Mindössze néhány hónappal ezelőtt érkeztem Devon grófjának házába, miután megmentettem a Lordot néhány támadótól. Ennél nagyobb szerencse nem is érhetett volna, mert végre megállapodhattam, nem kell többé vándorolnom, hacsak nem vétek hatalmas hibát. Ma lovagi tornát tartanak, és én túl a szokásos, reggeli imádságon, éppen a viadalra készülődöm a többi lovaggal együtt. A legtöbbjük harsány, hangos, különösen Sir Blanquefort, aki nem veti meg a fehérszemélyeket, és már most korai ünneplésbe kezd. Sir Barres persze egyből korholni kezdi társát, mondván, iszákosan bizonyosan vereséget szenved. Elnézően mosolygok, hiszen melyik lovag ne nézne néha a boroshordó mélyére? Én, aki tartózkodom nőktől és ivászattól, mert mindkettő csak bajt okoz. Ekkor pillantom meg a rangidős Sir Erailt, aki őszülő halántéka ellenére is figyelemreméltó, és tiszteletet parancsoló jelenség. Egy hölgyet kísér, akinél gyönyörűbbet még sosem láttam életemben. Nemesi ruházata, testtartása és angyali arca alapján biztos vagyok benne, hogy a gróf felesége, akire lovag engedély nélkül nem vetheti pillantását. Ő is észrevesz, és tekintetünk egy pillanatra találkozik, mielőtt elfordítanám fejem, és folytatnám a készülődést. Apródom, Anthony szorgosan nyergeli a lovamat, Árnyékot, aki rajtam kívül senki másnak nem engedelmeskedik. Senki más nem ülheti meg, csak én, aki csikókora óta nevelem.

-      -  Látom, te is rajtafelejtetted a szemed Lady Elise-en, Sir Dorchester! – nevet fel Sir Blanquefort, mire a részeges lovag felé kapom a fejem. Arca pirosságából ítélve, már jócskán lehet benne bor. – Aztán csak vigyázz, Őlordsága meg ne tudja, mert lefejeztet.

-     -   Nem vonzanak a fehércselédek, legyenek rangosak, avagy sem – mondom nyugodtan. – Bár meg kell hagyni, megkapó jelenség.

-      - Az, az, sok férfi szeretné az ágyában tudni őt! – helyesel Sir Ridefort pettyes kancájáról. A lovag nálam valamivel fiatalabb, talán huszonegy-huszonkét éves lehet. – És az ő kegyeiért versengünk, ne feledd! Ej, de boldog lesz az a lovag, aki a színeit viselheti a mai napon! Tán mással is megajándékozza, nemcsak dicsérő szavakkal.

-      -  Lassan a testtel, sir! – állítja meg a lovagot Sir Barres. – Több tiszteletet az úrhölgynek! Vagy talán azt óhajtod uram, hogy Sir Erail, akit a grófné személyes biztonságával vívtak meg, jelentse szavaidat Lord Devonnak?! Ezek a szavak, sir, felérnek egy felségárulással is!

Sir Ridefort meghátrál, tudja jól, hogy itt nincs szava. Senki sem merné kockáztatni, hogy a lord lefejeztesse, vagy ami még rosszabb, szélnek eressze. Ezekben a nehéz időkben, amikor annyi a kóbor lovag, mindenki örül, ha egy uraságot szolgálhat. Ráadásul én is tudom, hogy Sir Ridefort a ladyt. Hiszen még nem sikerült fiúörököst szülnie, ami elengedhetetlen, ha egy lord nem akarja, hogy a birtoka idegen család kezére kerüljön. De Lady Elise még fiatal, számtalan gyermeket szülhet még a férjének, köztük fiúkat is. A gyermekek fele úgysem éri meg az első öt évét.

~*~

Nem sok időnk van a további beszédre, mert indulnunk kell. Kezdődik a torna, ahol összemérhetjük erőnket egymással. Anthony hűségesen hozza utánam a kardomat, míg két másik szolgáló, akiknek a nevét mindig összekeverem – hiába, az ikreket sosem tudtam megkülönböztetni – a többi felszerelésemet cipeli. Figyelem, ahogy apródom nyög a kardom súlya alatt, és arra gondolok, ebből a legénykéből sosem lesz lovag. Vékony, gyenge, de ennek ellenére igen hűséges és kitartó. Egy nemesi család sokadik fia, akit apja ugyanúgy apródnak adott, mint annak idején az enyém engem.

-      -  Nem nehéz, fiú? – kérdem lenézve a legényre, mire megrázza a fejét.

-     -  Dehogyis, uram, bírom én! Nem vagyok én gyenge, hiszen lovag akarok lenni! – jelenti ki a szöszke fiú, büszkén, mire elmosolyodom.

-       - Ej, én is ilyen voltam ám a te korodban! – jelentem ki, mire felnéz rám. – Mindig lovag akartam lenni, nemes hölgyeket menteni, csatákat vívni, megvédeni az ártatlant és megbüntetni a gazságot. – Elgondolkodom. – Egy nap remek lovag leszel, csak tűrj türelemmel, míg eljön az időd, és a gróf egyszer bizonyára lovaggá üt téged.

-       - Köszönöm, uram! – mosolyog rám hálatelt szemekkel.

Én is ilyen voltam, a verések, kínzások, kegyetlenségek ellenére is. Talán ezért is nem verem én ezt a gyereket. Alig tizenhárom éves, és azóta szolgál, mióta idejöttem. Előtte, ha jól tudom, Sir Havron apródja volt, aki nem kímélte őt, és nem sajnálta tőle a botot. Az előttem lovagoló férfira tekintek. Ő Sir Richard Havron, a gróf talán legkegyetlenebb lovagja, aki szerint az erőszak mindent megold. Nem csoda, hogy a szolgák félnek tőle, és apródja is igen lesunyt fejjel lépdel mögötte. Sosem szerettem a felesleges erőszakot, mindig megvetettem. Sosem öltem szórakozásból, csakis kényszerből, mert nem lelem örömöm mások szenvedésében.

Végül kiérünk a küzdőtérhez, ahol már fel vannak állítva a sátrak. Minden lovagnak megvannak a maga szolgái, akik csak neki engedelmeskednek. Megpillantom a grófot és a grófnét, és tekintetem újfent elidőzik Lady Elise gyönyörű arcán. Azonnal megfeddem magam, és elhatározom, hogy a torna után bűnbánatot gyakorlok, amiért tisztátalan gondolatok forognak fejemben. Az Úr próbára tesz, emlékeztetem magam, miközben a Sátán gyönyörű asszonyszemély képében kísértést küld nekem. Meg kell gyónnom bűnös gondolataimat a papnak, mielőtt gyökeret vernének szívemben és kiburjánzanának.

Hamarosan minden készen áll, és megjelenik a kikiáltó is a gróf mellett, hogy kihirdesse a küzdelmet. Az úrnőnek majd lovagot kell választania, aki megküzd érte és kegyeiért, és valahol titkon, bűnös gondolatok között remélem, én leszek az. Egy ilyen gyönyörű hölgy szívéért szívesen szállnék harcba akár az egész világgal is. Természetesen vendégek is vannak, nemesi családok tagjai, grófok, bárók, őrgrófok és palotagrófok feleségestől, szolgástól, gyerekestől. A küzdőtér maga igen nagy, és nagy megkönnyebbülésemre úgy tűnik, nem használunk éles fegyvereket. Nem kívánnám senki életét elvenni azért, hogy győzhessek.

-     -  Mélyen tisztelt egybegyűltek, nemes vendégek! – kezdi a kikiáltó. – A mai napon, mint az év ezen a napján mindig, lovagi tornával kedveskedünk mindenkinek! Ím, felsorakoztak Devon grófságának és más nemesi családoknak legjobb vitézei, lovagjai, akik megküzdenek egymással a győzelemért.

Tapsvihar özönlik végig a tömegen, én közben a fejem forgatom. Rengeteg lovag gyűlt össze, lehetünk vagy ötvenen, ha nem többen. Aztán Devon grófja felemeli a kezét, és csendet intve felemelkedik ültéből.

-      -  Tisztelt vendégeim! – kezdi mély, zengő hangon. – Mint ahogy az szokás, drága hitvesem, Lady Elise most is kiválaszt egy lovagot, aki a színeiben küzdhet. Hölgyem, – fordul a hölgyhöz, aki felemelkedik – kérem, válasszon valakit az egybegyűlt lovagok közül.

Nézem, ahogy Lady Elise felemelkedik, és végigfuttatja rajtunk a tekintetét. Neki kell választania, és ahogy végignézek a többiek arcán, mindegyikükén izgatott várakozást látok. Én nyugodtan ülök éjfekete lovamon, bár akármennyire titkolom is, izgatott vagyok.  Végül Lady Elise rám mutat, és meghallom Lord Devon hangját.

-      -  Sir Dorchester, jöjjön! – utasít az uram, én pedig a többi lovag irigykedő tekintetének tüzében a páholyhoz léptetek, ahol uram és úrnőm ül. – Sir Dorchester, úgy látom, gyönyörű és engedelmes hitvesem választása önre esett.

-      -  Mélyen lekötelez, úrnőm! – hajolok meg a nyeregben, miközben figyelek rá, hogy ne kövessek el ballépést. Az végzetes lenne rám nézve. – Büszke vagyok, amiért a színeit viselhetem.

Anthony már hozza is a lándzsámat, amit kézbe kapok, majd Lady Elise felé nyújtok. A hölgy leveszi csuklójáról a világoskék színű szalagot, és lándzsámra köti. Újfent mélyen meghajolok, és mikor felemelkedem, végre jobban meg tudom őt nézni. Bőre hibátlan, hamvas, termete nem túl magas, de tartása királynői, arcát mintha angyalok faragták volna. Szemei aranybarna színben tündökölnek, gesztenyebarna haja feltűzve, és benne rafinált kis fonásokat látok, amilyet csak asszonyi kéz tud készíteni. Ruhája a legfinomabb selyemből készült, égszínkék, mint a nyári felhőtlen égbolt. Alig bírom levenni róla a szemem, és újfent emlékeztetem magam, hogy nem szabad bűnös gondolatokat táplálnom az úrnő iránt. Én csupán szolgája vagyok, és soha, még csak meg sem érinthetem őt, sőt, engedély nélkül rá sem nézhetek. Félre fordulok, mielőtt bárkinek is feltűnne a dolog, főképp a lordnak. Annak halálos következményei lennének, ráadásul erényemen is csorba esne.

-    -   Küzdjön méltón, Sir Dorchester! – hallom Lady Elise hangját, mire újfent ránézek. A szemei engem bámulnak, én pedig beleremegek tekintetébe.

-       - Úrnőm, uram! – hajolok meg a grófi pár felé, majd visszaügetek a társaimhoz, akik féltékenyen bámulják a szalagot, mely lándzsámat díszíti. Tudom, hogy nem lesz könnyű dolgom, és a torna még el sem kezdődött.



Szerkesztve Andro által @ 2016. 01. 01. 12:33:29


ookami67sophie2015. 10. 27. 23:44:44#33607
Karakter: Elise de Redvers, Countess of Devon
Megjegyzés: (Lovagnak)


 - Mennyei Szűzanya, hatalmasat vétkeztem! – kezdek bele szomorúan, térdre rogyva az ódon, elhagyatott épület moha lepte kövezetén. Smaragdszín ruhát viselek bézs, csuklyás, lágy esésű köpennyel. Nem messze tőlem, egészen az oltár tövében két nemes szűz, Lady Anna Hampton, és Lady Camilla Walton térdepelnek, s átszellemülten imádkoznak. Udvarhölgyeimként hivatottak ellesni és elsajátítani egy úri feleség mindennapjait, s az azzal járó kötelességeket, feladatokat.

Csend és nyugalom honol körülöttünk. Kevesen látogatják a devoni  grófi birtok eme aprócska szegletét. Pedig ez a picinyke kis kápolna nincs messze a Powderham Castle-től. Lóháton egy szempillantás alatt ideér az ember. Bár annak, aki nem tudja mit is keres könnyű szem elől tévesztenie, hiszen az út a dartmoor-i lápvidék egyik kis erdős részén vezet keresztül.

A sűrű lombok takarása mögött nyugvó kis kápolnát egyik lovaglásom alkalmával fedeztem fel, még jócskán a kis Rosemary születése, sőt fogantatása előtt. Akkortájt lett végleges otthonommá a Powderham Castle. A kísérőm Sir Erail volt, ahogy mindezidáig minden alkalommal. Richard már az első itt töltött napom alkalmával az őszülő halántékú lovagot bízta meg, hogy ügyeljen biztonságomra és épségemre. A Sir, amellett, hogy minden tekintetben rangidős a lovagok között, talán majdhogynem az egyetlen ember, aki iránt az Earil nem csak hogy bizalommal van, hanem jóbarátként tekint rá.

Tudom, hogy mögöttem áll, s engem figyel, de nincs szívemben aggodalom emiatt. Okosabb és bölcsebb ő annál, hogy számon kérne tulajdon érzéseim végett, tisztában van vele, hogy ezek, vagy inkább ezek hiánya okán legjobban én magam szenvedek. Idő közben számomra is baráttá lett az idősödő lovag, s tudom, a lehető legjobbat akarja úgy számomra, ahogy az Earl számára is.

- Óriási az én vétkem... hazudtam annak az embernek, aki engem jobban szeret bárminél a világon. – folytatom suttogva az imádságot. Hazudtam, mert képtelen voltam úgy, olyan odaadással szeretni, mint ahogy ő szeret engem. Már a kezdetektől nem vágyom sem az érintésére, sem a csókjára – Valami nincs rendben velem. – fakadok ki, elvégre ez az igazság. Arcomon könnycseppek szaladnak a repedezett kövezet felé.

Az elmúlt éjjelen elhúzódtam férjemtől, mondván álmomban egy angyal látogatott meg, s megsúgta, szívem alatt hordom második gyermekünket. Hazudtam, de úgy éreztem akkor, hogy nem bírnám el ismét az érintését... pedig oly óvatos és megértő. Jobb férjet ne is kívánhatnék, s én mégis képtelen vagyok viszonozni a sok kedvességet. Mintha testem pusztán egy rideg márványszobor lenne, szívem felé vezető kapuját pedig tengernyi nehéz lakat zárná el.

- Ideje indulnunk, My Lady! Nemsokára kezdődik a torna. – lép mellém Sir Erail, kezét felém nyújtva.

- Köszönöm Sir! – kezemet kesztyűs kezébe csúsztatva hagyom, hogy felsegítsen – Köszönök mindent! – fordulok a lovag felé halovány mosollyal az ajkamon.

- Ez a dolgom, asszonyom! – biccent a lovag, majd óvatosan rám emeli a tekintetét, s némi megfontolás után hozzáteszi – Tiszteletreméltó, amit az Earl-ért tesz.

- Mi ebben oly tiszteletre méltó?

- A szakadatlan hűség. – vesz elő egy keszkenőt, s megtörli vele könnyes szemeimet.

- Fel akar vidítani, de nem tud. – motyogom erőtlenül – Menjünk, a torna előtt még szeretném megcsókolni Romy-t, talán még ébren találom. – hangomat hallva a két leány is felemelkedik.

- Akkor tehát az úti cél Lady Rosemary! - mosolyodik el a lovag. Rajongásig szereti Romy-t, akárcsak én és...

Richard-nak kevés ideje jut rá, hiszen rengeteg a dolga. Ráadásul a férfiemberek nehezen boldogulnak a kicsikkel, nincs mindenkinek oly hatalmas türelme hozzájuk, mint Sir Erail-nek. Meg persze az Earl fiúgyermeket akart, de ebbe még csak bele sem akarok gondolni. Lóra ülünk és vissza indulunk a palotába.

Arcomat a csuklya takarásába rejtve haladok a Sir mellett, mögöttünk a két leány. Az út a lovagok szállása és gyakorlótere mellet visz el, a derék harcosok már javában készülnek az összecsapásra. Sir Payns épp a lova nyergébe akadva, félig-meddig lecsúszva kiabál a fegyverhordozójával. A büszke és törtető lovag ábrázata épp úgy fest, akár egy jókora érett piros alma. Mellette Sir Ridefort nyargal el pettyes kancáján. A gyermekarcú, szőkéshajú ifjonc nem mondható a lovagok legalázatosabbikának, annak ellenére, hogy nálánál csak idősebb lovagot találni az udvarban. Nincs is rászorulva, hisz ifjú kora ellenére minden tornán előkelő helyen végez.

Tovább haladunk, s szép lassan a küzdőtérhez, és a küzdelem utáni ünnepléshez előkészített boros kordékhoz érünk. Sir Blanquefort, a híres-neves nőcsábász már a szomját oltja. Mikor a két udvarhölgy megérkezett, első tanácsaim között volt, hogy kerüljék el, lehetőség szerint minél nagyobb ívben a lovagot, már ha erényeik megőrzését óhajtják. A barnás bőrű, zsémbes Sir Barres érkezik az iszákos mellé, s korholni kezdi a korai ünneplésért.

Ismertem minden lovagot az udvarban, akit nem személyesen, azt Richard elbeszéléséből. Mindent megosztottunk egymással, amit picikét is fontosnak véltünk, hiszen ahogy mondani szokta "ugyanazon testnek vagyunk két karja", ha ő nem tartózkodik itthon nekem kell képviselnem akaratát. Ő pedig mindenkinél jobban tisztában volt lovagjainak erényeivel, éppen úgy mint gyengeségeikkel. Nekem pedig mindig elmondott mindent, kiváltképp, ha egy új ember érkezett, most mégis éppen egy idegen alakot vélek felfedezni. Gyermeki kíváncsisággal vegyült öröm és félelem keveredik szívemben, elegyük határos a nyugtalansággal. A férfi sötét páncélt visel, magas, erős, mondhatni épp olyan, mint a többi lovag, de a szeme... a szeme oly sötét akár a kút feneke. Tekintetünk csak egy pillanatra találkozik, mégis úgy érzem elnyel.

A kastélyba érve a lovászlegények elvezették lovainkat, mi pedig mind a négyen Rosemary szobájába indultunk, majd a rövid látogatás után kénytelen-kelletlen készülődnünk kellett a tornára. Sohasem szerettem az ilyesmit, el sem tudtam képzelni, hogy miként deríthet fel valakit a felesleges durvaság. Ráadásul a súlyos sérülések sem voltak ritkát, olykor pedig halállal végződtek az összecsapások, az úri népek pedig csak vihogtak és tömték magukat közben... éppen elég alkalom van az erőszakra e nélkül is. Persze Richard számtalanszor elmagyarázta, hogy mi célt szolgálnak a tornák, de ettől még nem kell szeretnem őket. Ráadásul míg kisleányként csak nézője voltam a küzdelmeknek, mióta elvett az Earl az ítélkezés is az én fejemre hárult, hiszen én voltam a "szerettett hölgy", akiért ráadásul kötelesség epedezni, ami persze csak formaiság. Nem nagyon tudtam mihez kezdeni eme kitüntetett szereppel.

A páholy felé lépdelve immár az Earl oldalán végre kifaggathattam arról, ki is ez az új jövevény. Mint megtudtam nemrégiben férjem életét mentette, mikor a legutóbbi útjáról hazafelé jövet haramiák támadták meg.

- És eme rövid, mégis tartalmasnak mondható ismeretség után hogyan jellemezné ezt a Sir Dorchester-t? – kérdezem kíváncsian, majd helyet foglalok.

- Fiatal, de már nem oly tejfelesszájú, mint Sir Ridefort. Erős, de nem még annyira, mint Sir Montbard. A szemében pedig ugyanazon ékkő fénye tükröződik, mint Sir Erail okos tekintetében, bár meglehet, ráfér még a csiszolás.

- Tehát megtalálta a Sir méltó utódját? – puhatolózom tovább, határozottan izgalmasabb és kellemesebb elfoglaltság, mint az elkövetkező harcolós-udvarlós eseményen aggódni.

- Nem merném elhamarkodni. Meglátjuk mi lesz a tornán kedvesem! Meglátjuk mire megy Sir Montbard ellenében.

Sir Montbard hatalmasra nőtt férfi, termete úgy magasodik a többi lovag fölé, akár egy büszke, magányos vadgesztenyefáé a körtefák között. Nem a legügyesebb, vagy a legeszesebb, de minden kétséget kizárólag a legerősebb lovag az Earl udvarában. Ha Sir Dorchester esetleg legyőzné, vagy csupán a nyeregben maradna, az hatalmas teljesítmény volna. Ám valami még eme ütközet kimenetelénél is jobban izgatott: az új jövevény arca, hiszen azt mindezidáig még nem láttam. Ebben a pillanatban ez a jelentéktelen dolog töltötte ki minden gondolatomat. 


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).