Éppen egy fotózás közepén voltam, amikor kezdtem elunni az életemet. A héten ez a negyedik nap volt, hogy zsinórban modellt álltam és emellett a gépet is kattintgatták elõttem. Azt mondjuk jobban élveztem, mint amikor az egyik igazgató lányának osztálya rajzolt engem. Az a sok mozdulatlan óra… Most viszont szinte lehetetlent követeltek tõlem. Fáradt voltam és nyûgös, még is öltönyben kellett pózolnom komolyan és tisztelettudóan. Aki ilyet vesz föl, az okosnak és fontosnak szeretne tûnni, tehát nekem is hasonlóképp kell viselkednem. Akár egy kép erejéig is. Mielõtt a vaku fényt vert volna vissza az elegánsan berendezett villa lépcsõjérõl, kiöltöttem a nyelvem.
- Travis, ez ma a harmadik. Mihez kezdjek veled? – a fotós Rick, Robie, Riley… Már nem is tudom, haragos pillantást küldött felém, de úgy tûnt nem folytatja. Unottan forgattam a szemeimet. Nem elég, hogy ilyen pocsék témát kaptam mára, továbbra is ki vagyok taszítva a komfortzónámból. Egy megszokott csapattal, ugyanazokkal a fotósokkal szoktam dolgozni, de ez a hét most más. Így került ide ez a bosszankodó törpe, aki néha csinos kis bársony sámlira állt, hogy a megfelelõ szögben kaphasson le. Még a nevét sem jegyeztem meg, annyira jelentéktelennek éreztem. Szegény.
- Leginkább semmit. Még élni sincs kedvem. – rogytam a lépcsõre fintorogva. – Nem fejezhetnénk be mára? – csillant föl a szememben a remény, amikor megláttam, hogy a háttérben a lehetõ leghalkabban surrannak át a sminkemért felelõs lányok kávézni, ami azt jelentette, hogy nemsokára lejárt a munkaidejük. Ez kapóra jött nekem is, bár a fotós már a mondatom elhangzásának pillanatában rázta a fejét.
- Még egy öltöny és ígérem végeztünk. – végeztünk, mondta õ. Persze nem tudhatta, hogy nekem még ezután egy igen fontos jelenésem volt. Éppen annyira fontos, mint a lépcsõre terített szõnyeg apró, kiálló rojtjai. Semennyire. Modellkezdeményeket kell néznem, hogy spontán helyeken tartanak rövid bemutatót. Az én feladatköröm a bólogatásban és néhány „aha”-ban kimerült. Úgy döntöttem, hogy a csinálok majd magamnak akkor egy kis szabadidõt, ha most nem is jött össze.
Világfájdalmas képpel ugyan, de föltápászkodtam és egy apró sóhaj után már végrehajtottam a föl nem tett feladatot. Kivételesen úgy álltam ahogy akartam, mert a kerti törpe beleunt abba, hogy állandóan fölülírom az õ akaratát és elképzeléseit. Laza volt a tartásom, még is magabiztosságot és a munka iránti elkötelezettségemet sugározhatta, mert a háttérben elégedetten bólogattak a melírozott hajú lányok, kávéval teli papírpohárral a kezükben, amit apró mûanyag keverõvel kutyultak össze. Intéztem feléjük egy beintéssel fölérõ nézést, majd lassan elmosolyodtam. Kész vagyok ettõl a melótól.

Ezúttal egy sötétebb darabot aggattak rám, a hajam szinte világított. Visszakaptam a szemüvegem és éreztem, hogy végre olyan üzletember lehetek, amilyen csak akarok. Már ha a végjátékot nem én választottam. Kifejezetten nem tetszett az indigókék emós változata. A lányok szorgosan futkároztak körülöttem, de a szájuk egyenese vonallá préselõdött, ahogy valaki a munka hevében, valaki pedig a visszafogott mosoly elrejtésébe merült. Amint leszálltam a kis emelvényrõl, közelebb léptem a tükörhöz és egy kicsit igazítottam az öltözeten. Éppen a rejtett gombokkal bajlódtam és alig bírtam nemmel válaszolni a segítségnyújtásokra, amikor benyitott a fotós, hogy tíz perce rám vár. Ezek szerint az órát sem ismeri.
- Azt repesgették, hogy micsoda egy modell vagy. – horkantott egyet, ami végül egy jól titkolt köhögésbe fulladt.
- Kár, hogy nem azt mondták, hogy a végzet modellje. – vigyorogtam gonoszkán, majd beálltam a helyemre. Ezúttal egy könyvtári részlegen kellett eljátszanom, hogy igazán érdekelnek azok az emberek, akik ezeket a ruhákat fogják hordani. És itt még a környezet is fullasztó. A régi, hangulatos nemesi könyvtárakhoz képest ez letisztult, modern és túl fehér volt. Álltam a sarat egy szó nélkül, mert már éreztem, hogy itt a vége és futhatok el véle.
- Remek nap volt. Öröm, hogy megismerhettem. – rázott velem kezet a fotós nyájasan-gunyorosan, amikor megérkezett értem a fuvar. Fölkaptam az oldaltáskámat és futólag szóltam csak oda a fotósnak.
- Részemrõl a szerencse. – húztam össze a szemeimet kihívóan, de nem vette a lapot, egyszerûen beszálltam a kocsiba, és elhajtottunk.

***

Loan volt a sofõröm, aminek kifejezetten örültem. Végre az eredeti csapatom egy tagját viszontláthattam. Nem hiányoztak, de a kerti törpénél mindenki elviselhetõbb volt számomra jelenleg.
- Az elsõ megálló egy pláza. – fordult a felsõtestével egy kicsit felém a pirosnál a sofõr.
- Nagyszerû. – sóhajtottam és a fejemet a puha üléstámlába mélyesztettem. – Még több ember. – én is szívesen részt vettem volna egy ilyen mûsorban, de csak úgy mint nézõ. A kocsisor lassan megindult és a dudálások is elhaltak. A tekintetem az ablakon kívülre és a tudatomat pedig a fejemen kívülre tettem egészen az oda útig. Most villantanom kell, elvégre az egyik legnépszerûbb blogger, Shine is jelen lesz, hogy engem közvetítsen, esetleg elcsípjen egy folyosón és kifaggasson.
Teljesen észrevétlenül jutottam a pláza második szintjére, hátsó ajtókon keresztül. Olyan apró folyosóhálózatokat jártam végig, hogy féltem nem lesz ennek vége. Hagytam, hogy vezessenek, engedelmesen, mosolyogva mentem végig a placcon. Örültem, hogy lesznek majd olyan emberek is, akik visszatérõ látogatói a megjelenéseimnek. Az õ fajtájukkal könnyû elcsevegni, de a „fangörlök” gyakran hozott ki a sodromból. El kellett hessegetnem minden gondolatot, mert most találkoztam a tagokkal. A tagokkal. Idén ismertebb emberek is részt vettek ezen a spontán megmérettetésen. Sokaknak van persze ellenvetése, mert ha modellkedni szeretnél, arra készülni kell, és nem csak úgy random megjelenni. Én nem kezdtem fejtegetni mit hiszek és mit nem, gyorsan arrébb húzódtam a külön helyiségbe, nehogy meg kelljen szólalni valami olyanról, amiben úgy sem értünk egyet.
Mivel a fehérre meszelt falú szoba nem fogott meg, úgy döntöttem, hogy elmegyek kávézni, követve a sminkes lányok példáját korábbról. Az automata hamar meglett, de tovább tartott kitalálni, vajon melyikeket is veszi be. Amint megkaptam a gõzölgõ italt leültem a fal tövébe és örültem annak, hogy senki nem jár most erre. A szemüveg a fejemre tolva, a pulóverem alám gyûrve. Még a végén meglepõdnének milyen átlagos vagyok.