„When you play the game of thrones, you win or you die. There is no middle ground”.
Csodálatos nap virradt Királyvárra. A madarak csicseregnek, a tenger felől finom, sós illatú szellőt sodor a meleg, tavaszi légáramlat. Nagy nap elébe nézünk.
Szinte kipattanva brokáttal s nehéz bársonnyal szegélyezett nyoszolyámból dúdolok különös, eddig ismeretlen dallamot. Az éjszaka alatt lopta fülembe magát a melódia. Felébredve azonnal lantomhoz nyúlok, ablakomhoz lépdelve könyökölök ki, s a tájat fürkészve látok neki a megkomponálásának újabb dalomnak.
Hamarosan meg kell érkezniük jegyesemmel.
Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem vágyom a házasságra, soha nem is vágytam. Engem a könyvek s a kellem, a szépséges muzsika, az emberek mosolya ezerszer jobban vonzott. Azonban vannak dolgok, melyeknek eleget kell tenni.
Ez is egy olyan dolog.
Még nem láttam jegyesem, sokat nem is hallottam róla. Mindenki máshogy írja le, a külsejéről semmit sem lehet hallani. Állítólag a dornei nők temperamentumosak, szenvedélyesek ám nem a szépségükről híresek. Két dolgot tudnak kiválóan művelni: harcolni és lepedőt gyűrni.
Olyan nép, akiknek az érzelmeik sokkal, ezerszer fontosabbak mint a racionális gondolataik. Ez pedig ránk, Targaryenekre soha sem volt jellemző. Nem szerettünk szenvedélyesen, nem éltünk szívvel. Ésszel vagyunk, vérvonalunkra vigyázunk.
Azt hiszem talán ez édesapám egyik legnagyobb szívfájdalma.
Hogy a szentség, az ezüst hajú, lila szemű vérvonal most „mocskolódni fog”. Ám még mindig nem olyan szörnyű, mint lehetne. Elvégre hercegnőt kapok.
Egy dornei hercegnőt.
Maga Ser Willem Darry gondoskodik arról, hogy épségben juttassák át a tengeren jegyesemet annak kisebb udvartartásával. A lakodalmat másfél hónap készülődés fogja megelőzni, egyelőre csak áthozzák ide, hogy…nem is tudom…szokjuk egymást?
Azt hiszem csak azért, nehogy elálljanak a dorneiak a házasságtól, vagy valaki más előbb szakítsa le a virágot, mely nekem jár.
A dalom nem alakul.
Gondolataim egyre csak sötét fellegekként tornyosulnak elmémbe, a csodálatos napsütés sem melenget már annyira. Mi van akkor, ha a hercegnő otromba lesz? Egy vad, féktelen hárpia?
Mi van akkor, ha ki sem fogunk jönni? Ha csak addig leszünk egy légtérben, míg örököseinket nemzzük, hogy aztán hűvös távolságtartással élhessük életünk hátralevő részét.
Mi van akkor, ha utódaink is inkább a dornei várt öröklik, ha ők is ugyan olyan vadak és megfontolatlanok lesznek, mint anyjuk népe.
Hogy őszinte legyek a bolhavégen, és másutt sem hallottam semmi jót Dorneról. A harcosok szerint a kurvák és a bor kiváló. De feleségnek egy sem való.
Elkeserítenek…
Mély, bánatos sóhajjal ejtem vissza helyére hangszerem, öltözködni kezdek. Azt hiszem hamarosan kikötnek, én pedig ott akarok lenni – s úgy érzem tisztem ott lenni- a fogadóbizottságban.
Az udvarban már hatalmas készülődés van, mindent feldíszítettek a hercegnő érkezésére, este hatalmas vacsorát is rendeznek a tiszteletére. Közvetlenül mellettem fog helyet foglalni.
Tudom, Anyám már kegyeskedett tudtomra adni.
Menyasszonyom szobáját telepakolták frissen vágott, gyönyörű téli rózsákkal, melyek halovány kékes derengést adnak, s finom illattal árasztják el a fényűző szobát. Baldachinos, aranyveretes ágyán egy, a westerosi divatnak megfelelő fűzős, arany s vörös színekben játszó ruha hever. Kifejezetten Anyám választása volt.
- Nagy nap ez a mai fiam. – mormogja apám trónusáról felmagasodva. Megannyi vágás van kezén, állandóan felsérti bőrét a trónnal. Hegkirálynak csúfolják a bolhavégen.
II. Aerys Targaryen szikár, meglett férfi, kinek még mindig méltóságteljesen csillan derekát nyaldosó, hosszú ezüstös haja, s állát tökéletesen takaró, pontosan nyírt szakálla. Megnyerő tekintetű, egyenes hátú férfi, kire felnéz az udvar, s nagy tiszteletnek örvend. Van néhány rigolyája, de hát kinek nincs?
Alázatosan biccentve hajolok meg kissé.
- Valóban nagy nap atyám. Mikorra várható érkezésük?
- Bármelyik pillanatra. Menjünk hát, fogadjuk őket méltó tisztelettel!
A fürgeség nem jellemzi már a királyt, de még mindig méltóságteljesen lépdel le a lépcsősorokról, cipőjének míves sarka kopog a márványlapokon.
Apró mosollyal az arcomon követem. Ha már csak fele olyan jó leszek mint ő agg koromra, már akkor is csodálatos uralkodó válok. Mindig igazságos volt, tanácsadóját remekül választotta meg, így az országa békében, bőségben élt.
És ránk is figyelt.
Soha, semmire sem volt gondunk anyámmal. Boldogságban s békében nőhettem fel, hallgathattam történeteiket a sárkányháton megérkező elődeinkről,s magukról a csodálatos lényekről, kiknek koponyái ma már az alagsorban nyugszanak idézve egykori idejük magasztosságát.
***
Harsonák, dobok s megannyi nádsípos, lírás és lantos kíséri utunkat a kikötő felé. A tömeg utánunk lépdel, a királyi testőrség zár el minket tőlük. Mindenki kíváncsi a leendő királynőre, szívükben öröm, s várakozás van.
Az enyémben mi?
Rettegés.
Rettegek attól, ami rám vár. Amikor szembesülnöm kell szörnyű jegyesemmel, aki rútabb mint a legocsmányabb tengeri szörnyeteg. Azt mondják a külsőség nem minden, de azért sokat számít. A rút külsőhöz pedig ha kiállhatatlan belső társul. Ez lesz a legrosszabb.
Azt hiszem az Istenek nem lennének kegyesek hozzám.
Így aztán míg a befutó hajót figyeli a tömeg, egyenes hátú atyám, ki gyönyörű anyám kezét fogja méltósággal, én rettegő belsővel meredek a háromfejű sárkány címerére, mely egyre inkább kirajzolódik közeledve a tenger felől.
Vajon a sárkányok félnek?
Méltó vagyok-e erre a címre, ha ennyire remeg a lábam.
A palló lecsapódik, sorra szállingóznak le az emberek.
Lenge ruhájú nők az arany s vörös minden színében, felékszerezve, felcicomázva, bőrük napbarnítottá, nehéz, olajos illatot fúj felénk a szél.
S ekkor megjelenik Ő:
Hófehér, tökéletes alakját sejtető ruhájában, a gömbölyű vállaival, hosszú, dús sötét hajával mely úgy fodrozódik akár a tenger egy holdvilágos éjszakán. Egyszerűen csodálatos.
Életemben elragadóbb szépséget még nem láttam.
A lélegzetem is eláll, atyám arcomra pillantva pedig egy kissé megkönnyebbül:
Mégiscsak boldog nász lesz ebből s gyönyörű unokák. Így talán még azt is képes feldolgozni, hogy nem lesz lila lélektükrük és a családra oly annyira jellemző : Ezüstös hajzuhatag.
