|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Nauki | 2016. 03. 29. 11:24:59 | #34136 |
 Karakter: Arianne Mecklerton ~kitalált~
Megjegyzés: RAVIVA17-nek
Az edzés után fáradtan mentem az öltözőbe. Vettem egy gyors zuhanyt, majd visszavettem a ruhámat, mi a suliban is rajtam volt. A vizes cuccaimat zacskóba tettem, majd úgy tuszkoltam bele az edzőtáskámba azokat. A könyveimért még visszamentem a szekrényemhez, közben végig a mai délutánon járt az eszem. Körbe kell vezetnem a srácot, de miért is? Jah megvan, mert kierőszakolta belőlem… aghr… de nem szeretem a rámenős fajtát. Aúgy is, számomra lehetetlen helyzet, hogy pasizzak. Az első alkalommal mikor egy srác elhívott egy buliba, mikor megcsókolt annyira izgatott lettem, hogy berobbant pár ablak az utcán. Nem egy kellemes helyzet. Lassan sétáltam kifelé, hogy minnél kevesebb időt kelljen vele töltenem. A kocsijának támaszkodva várt, s mikor meghallotta, hogy jövök rám kapta a tekintetét. Mellé érek, és köszönésképpen biccentek egyet, s ő is így tesz.
- Miközben vezetek, mesélhetnél, nekem a környékről- javasolja, míg beszállunk az autóba, majd a kezem annyira remeg, mert azon kezdek el aggódni, mi van ha tényleg valami elszabadul, hogy segítenie kell bekötni az övemet.
- Pontosan mit szeretnél tudni? – kérdezem kíváncsian.
- Mindent- mosolyog rám sármosan, amire nekem az egekbe szökik a szemöldököm.
- Mindent azért én sem tudok- mosolyodok el végül én is, bár nem tudom miért. Talán a jelenléte teszi, ha igen akkor elkezdhetnék aggódni…vagy…ráér később… kivételesen.
- Akkor mesélj magadról és a családodról- hm, hát helló szia arum volt az apám, az anyám egy arum egy vadidegennél lakom, na jó nem az mert azért felnevelt meg minden. Jó kise bemutatkozás lenne.
- Nekem van egy húgom- töri meg a csendet, s erre kénytelen vagyok már válaszolni is.
- Nekem, nincs testvérem- mondom tömören.
- Most hová is megyünk? – kérdezi, én pedig már azon vagyok, hogy magyarázzak, merre forduljon, hogy kilyukadjunk a közeli városba, ahol be fog tudni vásárolni, azt hiszem ez a legalapvetőbb, amit tudnia kéne. A telefonom azonban megszólal, így kénytelen vagyok felvenni.
- Anne?- kérdezi a pótanyám.
- Igen, én vagyok- szólok bele.
- Pár…pár fényes egyéniségű barátod itt van, azt mondják, hogy valami iskolai projekt- mondja úgy, hogy csak én értsem, ha valaki hallaná. Azonnal lecsapopm a telefont, tudja, hogy nemsokára ott vagyok. Bár innen egy kicsit meg kell erőltetnem magam. Az egyik ház mellett hirtelen felszólalok. Itt van egy ösvény, amin eljuthatok haza, az erdőn keresztül, pici luxen futással.
- Ne haragudj, de most dolgom van, itt tegyél ki- mondom és kikapcsolom az övemet.
- Rendben, de azért még látjuk egymást? – kérdezi furcsa nyugalommal.
- Igen- felelem a lehető leglazábban és kiszállok. megvárom míg látótávolságon kívül ér és befordulok az erdőbe. Gyorsan haladok hazafelé, mondhatni fénysebességgel. Nevetek fel a saját viccemen. Micsoda humorzsák vagyok. Fintorodom el, lelassítva a házunk mögött. Rendezem az összegyűrődött ruháimat, majd mintha totál természetes lenne, hogy a hátsó ajtón érkezem otthonról besétálok, ledobom a konyha közepén lévő négyzet alakú reggeliző pultra a cuccaimat, majd a nappali felé iramodok, ahol érzem már várnak.
Természetesen igazam volt, drága Luxen osztálytársaim sorba, mint a verebek a kanapénkon csücsülnek.
- Végre, azt hittem sose érsz haza- lépett oda hozzám anya és kedvesen megölelt, de köhintést hallottam, így eltoltam magamtól.
- Mit akartok?- kérdezem tárgyilagosan. Mivel a kövem mindig a nyakamban van, így úgy érzékelik, hogy én egy sima ember vagyok, így nem igazán értem mi a fészkes fenének jöttek ide.
- Felesleges titkolózni- sóhajt fel a legidősebb testvér. igen őket hármasával csomagolják. Szerencsére a többi luxent, mármint a Dee és Demon féle bandát, csak említés szintjén ismerem, mert pár kisvárossal odébb laknak, szintén ennek a béta-kvarcnak a hatósugarába.
- Mire célzol Sam?- kérdezem ártatlanul. Nemes egyszerűséggel fogja magát, odalép hozzám és letépi a nyakamból a medálomat, mire édesanyám halkan felsikkant.
- Te meg mi a fenét művelsz?- rángatom a kezéből a követ, s amíg kezem súrolja azt addig nincs semmi baj, de mikor taszít rajtam egyet és végleg kicsusszan a kezeim közül, számukra is világossá válik, hogy mi vagyok. Még jó, hogy az ujjamon lévő gyűrűbe foglalt kő, minimálisan igazítja a torzulásokat, éppen annyira, hogy teljes luxennek tűnjek.
- Tudtam- tapsikol Nicolette, a középső testvér, ikeröccse Mark keresztbefont karokkal sunyin mosolyog.
- Mégis mire volt jó?- tépem ki a kezéből a nyakláncom és szorosan a markomba zárom.
- Csak kíváncsiak voltunk valamire- indulnak meg az ajtó felé mosolyogva- Ha bármire szükséged van kedves kis Luxen akkor egy utcával lejjebb lakunk te is tudod- kacsint rám mielőtt távozik. Mikor kilépnek mérgesen hajítom a kanapéra a nyakláncot, ahol előbb ültek. Anya szomorúan simítja meg a vállamat.
- Sajnálom kincsem én…én nem gondoltam, hogy ezt akarják- suttogja elkeseredetten. Magamhoz húzom és átölelem a vékonyka asszonyt, akit anyámnak nevezhetek, majd elkeseredetten összeszedem a nyakláncot és felmegyek a szobámba. Keresek egy másik láncot, viszont nincs egy ép se, már az összeset elszakítottam. Még jó, hogy a gyűrű talán elég lesz egy napra. Rá kell jönnöm, ha nincs rajtam ez a szar, akkor könnyedén felismerhetnek. A kövektől való függésem gyengévé tesz. Döntöm hátra a fejem a székben.
Másnap kelletlenül vonszoltam be magam az iskolába. Barátnőm fogadott a szokásos módon, de meglepetésünkre, tegnapi látogatóim közeledtek felénk. Ők képezik az iskolai társadalom leg-jét ugyanis mindig a legjobb cuccokba járnak, elképesztően dögösek és megközelíthetetlenek. Nagyon népszerűek lennének, ha nyitottabbak lennének és nem csak az ő kis köreikkel lennének elfoglalva. Azonban ma még kiegészültek még három luxennel, akik szintén testvérek.
- Jó reggelt Arianne- köszönt Sam. Barátnőm egyből ájuldozni kezdett mellettem, ugyanis neki kicsit nagyon bejönnek ezek a srácok, bár valamilyen szinten meg tudom érteni mit eszik rajtuk. Ekkor azonban megláttam Romant a parkolóból befelé sétálni.
- Sajnálom srácok, de most más dolgom van- rázom le őket és végső lehetőségként megindulok az új fiú felé, Mindyt szegényt pedig otthagyom velük. De most nem foglalkoztam vele, csak szabadulni akartam.
- Jó reggelt Roman- köszöntöttem mielőtt mellé értem. Hangomra megtorpant és bevárt. Kedvesen mosolygott rám.
- Jó reggelt- mondta ő is miközben elindultunk- sikerült elintézni, amiért tegnap faképnél hagytál?- kérdezi nevetve.
- Igen, sikerült, köszi, hogy kérded- mondom és magamra erőltetek egy mosolyt. Nem nagyon akartam a társaságába kerülni, de inkább ő, mint egy csapat luxen akikben felébredt a pajti ösztön.
- Mivel kezdesz?- kérdezi kíváncsian. Gyorsan elgondolkodtam milyen nap is van.
- Emelt kémia- mondom végül, mire élesen felszisszen, de én csak nevetek ezen- Te? –kérdezek vissza, majd azt veszem észre, hogy a szekrényem előtt vagyunk.
- Őszintén?... Fogalmam sincs, tegnap bent hagytam az órarendemet a szekrénybe, de az biztos, hogy nem emelt kémiával- nevetett. Bólintottam erre mosolyogva, majd bepakoltam és kivettem a könyveimet, meg az egyéb szükséges holmikat. Emelt kémián mindenkinek saját laborköpenye van, így azt magamra kanyarítottam.
- Hm doki néni stílus?- kérdezi, újabb bólintás. Elköszönök és elmegyek az órámra.
Be kellett jönnöm a városba a délután folyamán pár dolgot venni, egy kémiai projekthez, meg pár láncot, hogy legyen mire felraknom a krizokolla medálomat, ami igazán fontos lenne, hogy nálam legyen. Már egy ideje besötétedett, és a következő busz egy óra múlva jön. Nem akartam kockáztatni hazafelé, így inkább maradtam az emberi megoldásnál. Egy jó tíz perce csücsülök a buszmegállóban, mikor egy ismerős autó megáll mellettem.
- Hát te?- kérdezi Roman meglepetten.
- Várom a buszt- mutatok a buszmegálló táblára- Ha nem egyértelmű.
- De, de az- mosolyodik el- pattanj be elviszlek- tétován nézek rá, végül úgy döntök, hogy semmi baj nem lehet hazafelé, s még mindig jobb vele menni, mint itt üldögélni. Beszállok mellé, a cuccaimat meg hátra rakom a hátsó ülésre.
- Mik azok?- kíváncsiskodik.
- Kémiára kellenek- mondom tömören. Az utat figyelem, hogy merre megy. Az elején jó irányba tartottunk, de az egyik kereszteződésnél rossz felé fordult le, így egyre távolodtunk a béta-kvarc hatásától. Nem jó, nagyon nem jó. Most nem emberi a kisugárzásom, mint a krizokollával, hanem ezzel a gyűrűvel, csak luxeni, nem tudja jobban lefojtani az energiáimat. Ha egy arum erre, van.
- Fordulj vissza, nem erre kell menni!- esek kétségbe.
- Sajnálom, még nem igazán igazodok ki erre- az út teljesen elhagyatott, de túl szűk, és kétoldalt mély árok van, így nem tud megfordulni.
- Keresek egy bekötőutat és máris megyünk visszafelé- nyugtat látva, hogy egyre idegesebb leszek, ám ez csak fokozódik, mikor a másik gyűrűm izzani kezd. Az obszidián karika az ujjamin, már szinte éget. Ekkor egy árny vágódik a kocsi elé, mire Roman a fékbe tapos.
- Mi az Isten? Honnan ugrott ez elő?- mondja érdekes hangon, de nincs most ezzel időm foglalkozni- Maradj a kocsiba!- utasít és leállítja a motort, majd kiszáll. Ne, ne ne… Fohászkodom. Adja az ég, hogy ez most nem igaz. Végül mikor azt látom, hogy az arum lecsapni készül, kirobbanok az autóból. A fényemmel, ami feltör belőlem jó messzire hátra vágom.
- Takarodj a közeléből- kiabálok, s közben úgy fénylek, mint egy világítótorony. Nem vagyok képes 100%-osan teljes luxen alakot felvenni, a bőröm így is ragyog, a hajam pedig folyékony aranyként lebeg mögöttem.
- Végre előbújt a finom falat is- mondja undorító hangján. Romanra pillantok, aki kérdőn áll mögöttem, mégis, mintha annyira nem is lenne meglepve.
|
| RAVIVA17 | 2015. 09. 26. 15:46:09 | #33505 |
 Karakter: Romen Armstrong ~kitalált
Ez a nap, más, mint a többi. Ma végre nekiláthatok az első hivatalos küldetésem teljesítésének. A feladatom az, hogy egy átlagosnak tűnő kisvárosban, összebarátkozzak egy átlagosnak tűnő diákkal. Azt még a Minisztérium sem tudja, hogy fiú, vagy lány, luxen, vagy sem. Szóval minden erőmmel azon leszek, hogy ezt kiderítsem.
Miközben azon agyalok, hogy mit is keresek pont én egy suli parkolójában, kiszállok, megkeresem az igazgatóit, ahol megkapom az órarendem. Biosszal kezdek.
Pompás.
Megyek, megkeresem a termet és bekopogok.
A tanár már bent van, én pedig épp félbeszakítottam.
Hagytam magamnak egy percet, hogy lélekben felkészüljek, s aztán belépek. Eltelik fél perc, aztán megszólalok:
-Elnézést, az Igazgatónő küldött, én lennék az új diák. - így kezdem, becsukom az ajtót és a tanárra nézek.
-Ez esetben üdvözöllek itt, most viszont folytatnám az óràmat. Bal hátul Arianne mellett van egy szabad hely, kérlek ülj le oda. Biológia órán párokba dolgozunk és egy évig ugyanazzal a partnerrel. Ő az egyik legjobb diákom, biztos vagyok benne, hogy majd készségesen a segítségedre lesz. - mondja, majd visszafordul az osztály felé.
Ahogy a helyemre sétálok, megpillantom a padtársam, aki ugyanígy tesz és belenéz a szemembe.
Tudom, küldetés miatt vagyok itt, de meg kell jegyeznem, hogy igazán szép teremtés.
Leülök, kissé közelebb húzódom hozzá.
Óvatosan ràmnéz.
-Hello, Romen vagyok. - odanyújtom a kezem-hogy megtörjem a kínos csendet-először csak nézi, aztán felém fordul és elfogadja.
-Ahogy a tanár is mondta, Arianne vagyok. - ő is bemutatkozi, s apró ám puha keze elveszlik az enyémben.
A tanár megköszörüli torkát, ő pedig elrántja az addig enyémben pihenő kezét.
A könyvet kinyitja-s mivel nekem nincs-középre csúsztatja.
A tanár kioszt, öt darab üveglap közé szorított mintát. A feladat szerint fel kell ismernünk, hogy melyik növény része lehet.
Még jó, hogy ez az első sulim. Igen, eddig még sosem jártam rendes iskolába.
Engem mindig magántanárok tanítottak, ugyanúgy, mint a többi ügynök gyerekét.
Nem igazán érdekelt a feledat, nem akartam, na jó, nem tudtam igazán mit is kell csinálni, így a padtársam egyedül oldotta meg a feladatot.
Óra után a lány elviharzott, én pedig tanácstalanul ültem ott pár percig, aztán elindultam megkeresni.
Mikor megpillantom odasétàlok hozzá.
-Nem akarlak zavarni, de egyedül téged ismerlek , és... - ez tényleg így van, kissé zavartan vakargatom a tarkóm.
-Persze, megmutatom a termet, milyen órád lesz? - kérdezi unott arccal, azt hiszem nem kedvel.
-Nem egészen erre gondoltam. - nézek rá. - Esetleg később mesélhetnél a környékről, meg a többiekről. - valahogy el kell kezdenem a kereséat, nem igaz? Nem akarok örökké suliba járni, lebőgni aztán végképp nem.
-A lehető legrosszabb embert kérted meg erre. - feleli, s karba fonja a kezeit. - Nem vagyunk egy súlycsoportban, esetleg keresd meg a focicsapat tagjait, vagy a pompom lányokat, ők jobb partik nálam. - mindenre számítottam csak erre nem. Leépített.
Hátatfordít, de nem adom fel.
-De én azt szeretném, ha te vezetnél körbe, a tanár is azt mondta, hogy mindenben a segítségemre leszel. - közben mosolygok, hátha bejön.
-Engem nem veszel le ennyivel a lábamról. - úgy látszik mégsem. Hát, én megpróbáltam.
-Remek. - felnevetek, s elkísérem az uszodáig.
-Miért jöttél ide? Nemsokára csengetnek. - kérdezem összeszűkített szemekkel.
-Az úszóknak a felvett emelt óráin kívül ma nincs tanítás, hanem kötelező edzés, ha megbocsátadz. - feleli, s el akar lépni tőlem, de nem hagyom.
-Megvárhatlak? - kérdezem hirtelen.
-Miért nem ismerkedsz a többiekkel, hagyj engem lógva. - erélyes és ez tetszik.
Észreveszem, hogy a kezét ökölbe szorítja, aztán az órámra nézek, s látom, hogy lassan ideje lenne, hogy jelentést tegyek a Minisztériumnak, szóval lassan ezt be kell fejeznem.
-Rendben, csak engedj már el! - erre a kijelentésre elmosolyodom, s hagyom, hogy arrébb lökjön a vállàval, s elengedem.
Miután jelentést teszek, megvárom a suli előtt az új,, barátom ".
-Miközben vezetek, mesélhetnél nekem a környékről. - javaslom, s segítek bekötni az övét.
-Pontosan mit szeretnél tudni? - kérdezi.
-Mindent. - felelem s rámosolygok.
-Mindent azért én sem tudok. - mondja, s most először látom mosolyogni.
-Akkor mesélj magadról és a családodról.
Nem tesz semmit, kínos csend lesz, amit megintcsak én török meg:
-Nekem van egy húgom.-ezzel kezdem.
-Nekem, nincs testvérem. - végre megszólal.
-Most hová is megyünk? - kérdezem, mert tényleg nem tudom.
Mielőtt azonban felelhetne, meg szólal a telefonja.
-Neharagudj, de most dolgom van, itt tegyél ki. - mondja, s kikapcsolja az övét.
-Rendben, de azért még látjuk egymást?
-Igen. - feleli, s kiszáll.
Nos, ez furcsa volt.
Hazamegyek, vagyis a bérelt lakásomba, aztán előszedek mindent, ami segíthet abban, hogy jobban körülnézzek.
Arianne-vel kezdem, mert egy kicsit furcsa teremtés.
Szerkesztve RAVIVA17 által @ 2015. 09. 27. 11:25:45
|
| Nauki | 2015. 08. 17. 10:42:43 | #33312 |
Karakter: Arianne Mecklerton ~kitalált~
Megjegyzés: RAVIVA17-nek kezdés
Átlagos napnak indult, úgy, akár a többi, de mikor belenéztem azokba a szemekbe, rögtön tudtam, hogy minden más lesz.
~*~
Reggel álmosan keltem ki az ágyamból, tegnap este későn feküdtem le, hiszen elég sokat tanultam. Nem szeretnék rossz jegyeket hozni és ezzel még nagyobb terhet róni emberi nevelőimre. Hogy miért hangsúlyozom az ember szót? Mert én koránt sem vagyok az, s ez mindig bebizonyosodik, mikor minden idegszálammal arra kell összpontosítanom, hogy ne válljak köddé, vagy éppen ne kezdjek el ragyogni. Tehát nem könnyű az életem. De melyik végzős gimnazistáé lenne az?
Gyorsan felöltöztem, megfésülködtem és feltűztem a hajamat, egy egyszerű laza kontyba. Pár kósza barna tincs kiszabadult és hagytam őket, felesleges küzdelem lenne a hajammal, úgyis mindig önálló életet él. Nagy sóhajjal mentem le a konyhába és magamhoz vettem a kikészített reggelimet, valamint egy másik csomagot, ami az ebédem. Nevelőanyám korán kezd egy kissé félreesőbb irodaépületben, a legközelebbi nagyvárosba. A legközelebbi a környékünkön az mérföldeket jelent, jó sokat. Nevelőapám pedig a szomszéd kisváros kórházában orvos, az egyik legjobb. A lehető legjobb család, akiket valaha is kívánhatok magamnak. Ezt persze nem úgy értem, hogy vérszerinti szüleimet ne szeretném, csak éppen egy fényképem van róluk a szobámba egy kis medálba elrejtve. Azért hoztak ide, hogy megóvjanak, hogy ne tegyenek ki veszélynek éppen ezért a lehető legjobban tisztelem őket, s annak ellenére, hogy nem emlékszem rájuk szeretem őket teljes szívemből és hálás vagyok, hogy úgy döntöttek, ahogy nekem a legjobb, tudom, hogy én önző lettem volna, magam mellett akartam volna tudni a gyermekemet.
Ezekkel a gondolatokkal kaptam vállamra a táskámat, süllyesztettem a zsebembe a telefonomat és léptem ki a lakásból. Bezártam és elindultam a mindössze húsz perces gyalogútra. Ezt az utat mindig egyedül tettem meg, mint mindig most is több osztálytársam illetve évfolyamtársam zúgott el mellettem autóval. Az összes autót ismertem a környéken ezért is volt furcsa, mikor egy eddig ismeretlen száguldott el mellettem. Egészen addig néztem az távolodó járművet, míg az be nem fordult a sarkon az iskola felé. A sofőrt sajnos nem volt időm megnézni.
De miért is foglalkozom vele? A környékbeli velem egykorúak szóba se állnak velem, kivéve Mindyt. A legjobb barátnőm egy igazi társasági bomba, mindig mindenhová magával akar ráncigálni, de nem igen megyek vele, sose. Ő az egyetlen, akit még a rémes viselkedésemmel se voltam képes elmarni magam mellől, a harmadik az életemben, akit meg akarok óvni.
Az épület elé érve elkap az ismerős bizsergés, ami azt jelzi, hogy luxen iskolatársaim, már bent vannak. Nagy sóhajjal a nyakamban lógó krizokollából készült láncomhoz kapok. Hála ennek a belsőmben dúló erők nagyjából ki vannak egyensúlyozva és elrejt a többi luxen elől. Különleges formája van, egy Félhold benne egy Nappal. Sose szoktam levenni, ha mégis, van egy pár karkötőm ugyanebből a kőből.
- Anne! –kiálltja a fekete energiabombám és egyből a nyakamba ugrik. Sután ölelem át a hátát üdvözlésképpen. Nem szeretem az ilyen közvetlen érintéseket.
- Hogy vagy ma reggel Mindy?- kérdezem mosolyogva.
- Szuperül, te hallottad, hogy jön egy új diák? – kérdezi csillogó szemekkel. Felénk igen ritka, ha új ember érkezik, ezért is nagy látványosság lesz szerencsétlen. Rólam úgy tudják, hogy születésem óta itt élek, ami azért félig igaz is.
- Láttam reggel egy idegen autót, de nem gondoltam volna, hogy új diák jön- elmélkedem.
- Arra a szuper csilli villi autóra gondolsz?- mutat a parkoló felé, mikor arra nézek, meglátom a reggeli autót és csak bólintok. A csengő éles hangja töri meg a reggeli halk sutyorgást és mindenki elindul befelé.
- Mivel kezdesz?- kérdezi könyveit szorongatva. Ezek szerint ő már járt a szekrényénél, ami azt jelenti, hogy megint elkések Mr. Fitz órájáról.
- Biosszal- sóhajtok.
- Tényleg, te azt vetted fel, hát kitartást, nekem rajzom lesz, a többiek meg lyukassal nyitnak, szóval szerintem menjünk- megértem miért siettet, imád rajzolni a lételeme, csakúgy, mint a szurkolás. A vezér pompom nem engedheti meg magának, hogy késik. Néztem, ahogy az iskolánkra jellemző színű szurkolószerelésében előrefut, majd megáll és kérdőn rám néz. Észbe kapva utána iramodok.
Gyorsan még elmentem a szekrényemhez, bedobtam a táskámat és elővettem a biosz cuccomat, aztán futólépésbe a biológia előadóhoz siettem, éppen időben érkeztem, a szertárból akkor lépett elő a kissé őszülő tanárunk és még be tudtam osonni előtte. Mindenki egyből rám nézett, majd miután kibámulták magukat újra visszatértek a megszakított dolgukhoz. Nem tudom mi olyan érdekes rajtam. Egy szokásos barna kockásinget viselek kigombolva, alatta egy fehér ujjatlannal, és egy farmernadrággal és az elmaradhatatlan barna favágóbakancsommal. A könyveimmel együtt a leghátsó padsor ablakmelletti padjának, ablakmelletti székére ülök. Nincsen padtársam, de ez szinte minden Mindyvel nem közös óránkon így van. De valahogy nem bántam.
- Jó reggelt! –lépett be a tanár kezében egy rekesszel, ezek szerint vagy boncolunk vagy növényeket fogunk alaposabban szemügyre venni- Mindenki vegyen fel köpenyt! –adta ki az utasítást. A padunk alatti kis polcról előhúzta mindenki az összehajtott, vagy éppen begyűrt köpenyt és felhúzta. Ebben a fehér cuccban úgy néztem ki, mint apu a kórházban, ezen mindig elmosolyodtam.
- A mai órán… -kezdte, mikor az órát kopogás szakította félbe. Gyorsan körbenéztem nincs e késő, de mindenkit a helyén találtam. Eltelt egy feszült perc, mire egy magas izmosabb testalkatú fiú lépett be rajta. Enyhén kócos haja, lehajtott arcába lógott. Eltelt fél perc, felszegte a fejét és megszólalt azon a csodálatosan hipnotikus mély hangján.
- Elnézést, az Igazgatónő küldött, én lennék az új diák- kezét levette a kilincsről és becsukta maga mögött az ajtót, nem nézett az osztályra végig a tanárt figyelte, én pedig őt. De ahogy sejtettem nem voltam vele egyedül. Ránézésre idősebbnek nézett ki, férfiasan markáns arca olyan volt, mint a legtökéletesebb szobor.
- Ez esetben üdvözöllek itt, most viszont folytatnám az órámat. Bal hátul Arianne mellett van egy szabad hely kérlek ülj le oda. Biológia órán párokba dolgozunk és egy évig ugyanazzal a partnerrel. Ő az egyik legjobb diákom biztos vagyok benne, hogy majd készségesen a segítségedre lesz- azzal visszafordult az osztály felé és nem szólt hozz többet. Nos Mr. Fitz ilyen, ezen nem lehet segíteni. De a gondolatra, hogy mellém fog ülni kissé ideges lettem. Ahogy felém sétált a padok között rám emelte a tekintetét és elkövettem a legnagyobb hibát… belenéztem a szemébe. Gyönyörű barna szemeivel egyből foglyul ejtet és nem tudtam félrenézni. Mikor mellém ért csak akkor szakítottam meg a szemkontaktust és kibámultam az ablakon inkább. Hallottam, hogy leül mellém és éreztem, hogy közelebb húzódik felém. Óvatosan ránéztem.
- Hello, Romen vagyok- nyújtotta felém kezét, amit először csak néztem, majd felé fordultam és elfogadtam.
- Ahogy a tanár is mondta, Arianne vagyok- ahogy kezet fogtunk az én apró kezem teljesen elveszett az övében. Mikor a tanár megköszörülte a torkát zavartan engedtem el a kezét és úgy rántottam vissza azt mintha forró parázsba nyúltam volna. A könyvemet a megfelelő oldalon kinyitva középre csúsztattam, mert ő még nem kapta meg azokat, ezt onnan tudtam, hogy mikor a könyv említve lett vállat vont és unottan felkönyökölt az asztalra. A tanár kiosztott öt darab üveglap közé szorított mintát. A feladat az volt, hogy az előző órán tanultak alapján ismerjük, fel a növény mely részéből származik a minta. Padtársam nem foglalkozott a feladattal, nem tudom, hogy nem akart, vagy nem tudta mit kell csinálni, így egyedül dolgoztam, ahogy szoktam és beírtam a könyvbe a megoldásokat. Az óra vége előtt pár perccel abba kellett hagyni, volt akik kétségbeesetten írogattak még, míg én hátradőlve vártam ezt a pillanatot. A tanár elismerően rám villantotta a tekintetét, majd áldozat után kutatott.
Ez után az óra után az úszókkal együtt készülünk a nemsokára megrendezendő Regionális versenyre. Mindenki teljesen izgalomba van, hiszen ritkák az ilyen események és ezek felrázzák az iskola szürkeségét. Csak arra tudtam gondolni a terembe ülve, hogy mindjárt megszabadulhatok ettől a furcsa érzéstől a gyomromban és mindjárt elmehetek a mellettem ülő közeléből. Ahogy meghallottam a csengőt, lerángattam a köpenyt, összehajtottam és mielőtt bármit is szólhatott volna a mellettem álldogáló görög isten elviharoztam mellette.
A folyosón végigsiettem és a szekrényemnél álltam csak meg, ahol szurkolóm már várt rám.
- Na mi a helyzet?- villantottam rám ezervattos mosolyát.
- Az új diák, fiú és bioszon az én partnerem lett- pakoltam a szekrényembe.
- Na neee… - derült fel az arca- tízes skálán mennyire jó pasi? –nézett rám gyanúsan összehúzva a szemeit.
- Talán… tízes… - suttogtam megrökönyödve.
- Arianne Mecklerton – azt ne mondd, hogy találkoztál életed első tízes pasijával? –kapta szája elé a kezét elfojtva a feltörő kuncogását. Van nálunk egy hülye szokás, ezt akkor találta ki, mikor sehogy se tudott rávenni, hogy fiúkkal szóba álljak, mire rávágtam, hogy egyik se tízes. Azóta minden szembejövő srácot lepontoztat velem. Láttam, hogy már nem engem néz, hanem sunyin a hátam mögé mosolyog.
- Hát ez tuti tízes…- kuncogott fel- Azt hiszem, most itt hagylak, majd órák után találkozunk, ugyanakkor végzünk ma, hívlak, ha változik- kacsintott-, ja és csak ügyesen- azzal ott se volt. Nem sokkal miután eltűnt valaki megkocogtatta a vállamat, mire nagy lendülettel megfordultam, csak nem számítottam rá, hogy a mögöttem álló ilyen közel áll így egy roppant izmos mellkassal találtam szembe magamat. Mikor felocsúdtam hátráltam egy lépést. Nem hagyhatom, hogy ennyire a hatása alá vonjon.
- Nem akarlak zavarni, de egyedül téged ismerlek és –vakargatta zavartan a tarkóját.
- Persze, megmutatom a termedet, milyen órád lesz?- kérdeztem semleges arckifejezéssel, hiszen miért másért állna szóba velem egy ilyen pasi?
- Nem egészen erre gondoltam- néz rám- Esetleg később mesélhetnél a környékről, meg a többiekről- néz rám kérdőn.
- A lehető legrosszabb embert kérted meg erre- sóhajtottam fel és éreztem, hogy egyre több szempár szegeződik ránk. Karba fonom, a kezeimet- Nem vagyunk egy súlycsoportban, esetleg keresd meg a focicsapat tagjait, vagy a pompom lányokat, ők jobb partik nálam- azzal hátat fordítottam neki és elindultam, de hallottam, hogy utánam iramodik.
- De én azt szeretném, ha te vezetnél körbe, a tanár is mondta, hogy mindenben a segítségemre leszel – villant rám egy szexi vigyort.
- Engem nem veszel le ennyivel a lábamról.
- Reméltem- nevet fel és mellém ér. Csendben megyünk egészen az uszodáig, ahol kérdőn rám néz.
- Miért jöttél ide? Nemsokára csengetnek –húzza össze a szemét.
- Az úszóknak a felvett emelt óráin kívül ma nincs tanítás, hanem kötelező edzés, szóval, ha megbocsátasz-, lépnék el mellette, de utánam lép.
- Megvárhatlak?- kérdezi.
- Miért nem ismerkedsz a többiekkel, hagyj engem lógva- szólok rá erélyesebben, mire ökölbe kell szorítanom a kezeimet. Érzem, hogy a kékkő égeti a mellkasomat, forrón izzik, ahogy próbál kordában tartani. Egyik kezem egy pillanatra elsötétül, míg a másiknak haloványan elmosódnak a körvonalai. Remélem, hogy nem vette észre. Egy pillanat alatt zajlott le, hála az önuralmamnak, nem gyújtottam föl semmit és nem vontam magamra sötétséget sem, ez azért elég jó. Minnél előbb el kell tűnnöm a közeléből. Nem maradhatok egy légtérbe vele, ismeretlen hatással van rám, és kockázatot jelent, nem akarok lebukni, ha eddig nem történt meg, ezután se történjen meg. Egy örökkévaló pillanatig néztük egymást, míg meg nem hátráltam és nagy levegőt véve nyugtattam magam, éreztem, hogy kő fokozatosan hűl le. Tudtam, hogy nem fog békén hagyni, rámenős figura, ha most igent mondok, utána leszáll rólam, remélhetőleg. Ráadásul elállja az utat és nem úgy néz ki, mint, aki arrébb menne, ha elkések, akkor kiraknak a csapatból, az edző ezt az egyet nagyon nem tűri.
- Rendben, csak engedj már!- hatalmas vigyor jelent meg az arcán és hagyta, hogy taszítsak rajta egyet a vállamon és utat engedett nekem. Hogy lehet valaki ennyire beképzelt és rámenős?! Te jó ég…
|
|
