Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

Andro2019. 01. 11. 10:12:35#35602
Karakter: Sawada Hiroki
Megjegyzés: (Rokunak) VÉGE!


 Akkor közös megegyezéssel zárom a játékot. Talán majd egyszer tudunk még játszani.


Andro2016. 11. 06. 11:03:30#34746
Karakter: Sawada Hiroki
Megjegyzés: (Rokumnak)


Végre felemeli a fejét, és rám néz, majd mielőtt megszólalhatnék, már ömlik is belőle a szó, én pedig alig bírom követni, amit mond.

-          Hiroki Sawada, mondd csak, te tényleg ekkora egoista – mondja, és még a magázódást is elfelejti. - …vagy?! Mindig csak Én, Én, Én, Én és Én. Mi a baj velem, amiért utálsz, én nem fogok rá akaszkodni, mert te nem szeretnéd, én csak egy ártatlan szegény gazdag kicsi fiú vagyok, aki nem kapja meg a játékot, amit kinézett magának a polcról. Az én játékom nem úgy működik, ahogy elvártam, pedig fizettem érte. Minden körülötted forog a világodban – hajol közelebb hozzá az asztallapra tenyerelve, én pedig elhűlve hallgatom. - Nem. Önző alak vagy!

-          Roku! -  torkolnám le, mert teljesen félreérti a szándékomat, ám ő felemeli a kezét, jelezve, hogy hagyjam, hadd mondja végig. Hát hagyom. Igazából még mulattat is, hogy így kifakadt. Mintha Shinjit látnám magam előtt, amint a barátommal, Akirával pöröl.

-          Lefogadom gazdag családból jöttél és mindent alád toltak. Csak kinyitottad a szád és megkaptad, amit kértél, de mondok neked valamit. A világ nem ilyen. Az én világom nem! Én mindenért keményen megküzdöttem, és ha a világom részét akarod képezni te is ezt fogod tenni. Meg fogsz küzdeni azért, amit annyira szeretnél, hogy értékelni tudd azt, mikor megkapod! Ez a bajom veled! – pirul el a hatalmas szónoklata végén, én pedig alig tudom megállni, hogy el ne nevessem magam. Az most nem lenne jó.

-          Pontosan…. mi is? – kérdem óvatosan, bár sejtem a választ.

Éppen válaszolna, amikor megjelenik Hiroshi-kun a főfogásokkal. Az egyiket Roku elé teszi, a másikat elém. Roku el is felejti, mit akart mondani, mert az ételre koncentrál.

-          Köszönöm, ez… csodaszép! – mondja Roku a pincérre nézve.

-          Kedves egészségükre – mondja Hiroshi-kun, és távozik is. Hiszen vannak más vendégek is rajtunk kívül.

Én csak mosolygok, és szerintem Roku rájött, hogy jól szórakozom a reakcióján. Mérgesen bámul rám, majd enni kezd, és úgy tűnik, ízlik neki, mert kezd megenyhülni. Én magam is hozzálátok a pompás vaddisznóhoz, majd csak akkor térek vissza az előbbi témához, amikor már legalább az étel fele elfogyott.

-          Mit is mondtál, mi a bajod velem? – kérdem kíváncsian, és udvariasan Roku felé fordulok.

-          Az, hogy ilyen vagy… vagy is… Ön. Hogy, ilyen – bök felém a késsel, amiért nem szólok, bár illetlen dolog. A hevessége a múlté, én pedig szélesen elmosolyodom. Olyan aranyos, ahogy most zavarban van. Annyira emlékeztet Ryu-ra.

-          Tudod, ha nem tudnám, hogy te voltál a körzet egyik legjobb társalkodója megkockáztatnám, hogy valami gettóból szabadultál ide. Egy host soha sem lehetne ennyire… szabad szájú – jegyzem meg. Volt már dolgom hostokkal, szóval tudom, mire számíthatok tőlük. Roku viszont meglepett. Kellemesen.

-          Hála Önnek már nem vagyok host.

-          És ezért neheztelsz rám?

-          Naná! – fakad ki mérgesen két falat között. - A snack bár kétszer kevesebbet fizet! Így csak fenntartani tudom magam, de cseppet sem tudok félre tenni!

-          Még is mire spórolsz?

-          Egyetemre fogok menni – jelenti ki határozottan, mire meglepődöm. Az nem semmi, céljai vannak. A legtöbb hostnak nincsenek, ami sajnálatos. - Állatorvosira.

-          Miért? Miért pont arra?

-          Szeretem az állatokat. Van is egy kutyám, a neve Yummi. Nagyon édes, ha látná, biztos lenne benne. Mi több, azonnal belé is szeretne!

Úgy tűnik, jó ötlet volt az ebéd, mert Roku a telefonját is előveszi, és megmutatja a kutyáját. Egy yorkshire terrier, vagyis egy padlócirkáló, ahogy én nevezem az ilyen ölebeket. Aranyos, bár én nem vagyok annyira oda a kutyákért. Roku a kutyájáról mesél, meg a szülőhelyéről és a családjáról. Thaiföld valóban gyönyörű hely, én magam is megfordultam ott nem egyszer. Egyszer Ryu is velem utazott és három gyönyörű hetet töltöttünk a tengerparton. Életem egyik legszebb élménye.

-          Haza szoktál látogatni? – kérdem kíváncsian, hiszen biztosan hiányoznak neki a szülei.

-          Nem gyakran… küldök hazulra pénzt, de… a szüleim nehéz helyzetben vannak, így állandóan dolgoznom kell. A mi szakmánkban nincs ünnepnap… olyankor többet kapunk, szóval jobban megéri. A karácsony maga az aranybánya… vagyis… volt. Már nem érint… - biccent. -  Szeretem a snack bárt, de a fizetését annyira nem.

-          Mit szólnál, ha tennék neked egy olyan ajánlatot, amit nem tudnál visszautasítani.? Beszéljünk tisztán – váltok halkabbra, és közelebb hajolok hozzá, hogy más ne hallja, mit mondok. - Neked jól esne a pénzem, nekem pedig jól esne a társaságod. Dolgozz nekem. Legyél a petem.  

Összevonja a szemöldökét, majd hátrébb húzódik egy kicsit és úgy néz rám. Az az érzésem, sejti, miről van szó, de nem érti pontosan. Nekem viszont pont olyan fiú kell, mint ő. Egy ilyen vad, szabad szellemű, szabad szájú kölyök, aki végre felráz a letargiából.

-          Az… olyasmi, mint egy rabszolga, nem?  - kérdi bizonytalanul.

-          Nem egészen. Mit szólnál, ha holnap este meglátogatnál a lakásomon? Ott elmondanék mindent bővebben.

-          Hiroki-san… - kezd bele, de végül nem folytatja. Kell neki a pénz, nekem meg az ő társasága. Egymásra vagyunk utalva és ezt ő is tudja.

-          Csak eljössz és beszélgetünk. Ha nem tetszik az ajánlat, akkor sem lesz semmi baj, csak meghallgatod és akár utána el is mehetsz. Megegyeztünk? – kérdem egyszerűen. Nem fogom kényszeríteni, de azon leszek, hogy belemenjen.

Biccent, majd felhozza, hogy nem tudja, hol lakom. Sebaj, én tudom, hol lakik, így felajánlom, hogy este nyolcra kocsit küldök érte. Ő meg beleegyezik, mert érzi, úgysem tehet mást. A pénz nagy úr tud lenni.

Ezek után nyugodtan folytatjuk az étkezést, majd az ebéd végeztével nekem muszáj visszamennem az irodába. Hiába, a munka nem várhat, és rengeteg papírmunkám van, amit még ma el kell végeznem. Néhány szerződést kell átnéznem, telefonokat lebonyolítanom pár ügyféllel és eldöntenem, hogy egy bizonyos tévéadóra most szükség van-e, vagy nem. Hívok Rokunak egy taxit, amit előre ki is fizetek, majd elküldöm a fiút oda, ahová menni akar. Nagyon várom már a holnap estét, de látom rajta, hogy ő még mindig feszeng. Mint aki nem érti pontosan, mit is akarok tőle. Emlékeztetnem kell magam, hogy őt nem nevelték ki petnek, nem támaszthatok olyan követelményeket elé, mint amiket Ryu esetében tettem. Erről eszembe jut, hogy szerződést kell írnom, amihez fel is hívom az ügyvédemet. Ő tapasztalt ilyen ügyekben, és még aznap este hatra megbeszélünk egy időpontot.

~*~

A másnap hamar eltelik, részben a munkával, részben azzal, hogy újra egyeztetem az ügyvéddel a már megírt szerződést. Ő ugyan óvatosságra int, de én is tudom, hogy a meredek ez a talaj. Persze, ha Roku nem egyezik bele és nem írja alá, legfeljebb buktam a dolgot. De van egy olyan érzésem, hogy alá fogja írni, kell neki annyira a pénz, hogy ne nagyon kekeckedjen. Nem akarok tőle semmi ”olyasmit”, amit egy normális pettől. Nekem a társasága kell, a személye, nem a teste. Ő nem Ryu, és ezt folyton az emlékezetembe kell vésnem. Hasonlít rá, de Ryu fiatalabb volt nála, valamivel szebb is, de pont ilyen kívánatos. Rokunak sem telne sok idejébe, hogy levarázsolja rólam a nadrágot.

Este hétre már otthon vagyok, gyorsan megfürdök, átöltözöm és kocsit küldök a fiúért. A személyzetnek szólok, hogy vendégem lesz, készítsenek valami harapnivalót és teát. Kubota Shouta-san, a komornyikom mindenről intézkedik, így mikor fél kilenckor jelenti, hogy Roku megérkezett, csak biccentek. Az este kissé hűvös, így a nappaliban várom őt egy asztal mellett, a kanapén ülve. Mikor megérkezik, egy pillanat alatt felmérem ezt a kis csodát. Fehér ingben van, sötétkék öltönyben, fekete cipőben, fekete nyakkendőben. Én magam egy fehér inget és szürke öltönyt viselek hozzávaló nyakkendővel. Roku elegánsan meghajol, majd hagyja, hogy Kubota-san az asztalhoz vezesse.

-       Jó estét, Sawada-san! – mondja, mielőtt helyet foglalna.

-       Jó estét, Roku-kun! – biccentek, miközben az egyik fotel felé intek, hogy üljön le. – Örülök, hogy eljöttél. Teát?

-       Kérnék szépen! – mondja, mire intek Kubota-sannak, hogy töltsön. – Köszönöm! – fordul a komornyik felé, aki rezzenéstelen arccal hajol meg, miután mindkettőnknek tölt egy-egy csészével. Az ő számára mindenki, aki vendég, tiszteletet érdemel.

-       Parancsolnak még valamit az urak? – kérdi udvariasan Kubota-san. Régi bútordarab, már gyerekkoromban is itt szolgált, mielőtt apám nekem adta a házat a személyzettel együtt.

-       Köszönjük, nem, Kubota-san – rázom a fejem. – Elmehet!

-       Ahogy parancsolja, uram – biccent, majd hangtalanul távozik.

Roku elgondolkodva néz utána, majd megízesíti a teáját. Én magam is így teszek, és iszom egy kortyot. A legjobb fajta rózsatea, mást nem is nagyon iszom, csak minőségi, kizárólag szálas teát. Hagyom, hogy Roku körbenézzen, szemmel láthatóan tetszik neki a nappali. Szép nagy, ízlésesen berendezve. A falak halvány krémszínűek, az ablakokon sötétzöld függönyök vannak, a bútorok pedig kellemes világosbarna színűek. A kanapén és a foteleken világoszöld huzat, a padlón krémszínű, puha szőnyeg van. A nappali egyik falánál hatalmas üvegajtón át lehet kimenni a teraszra, ahol egy kis üvegasztalka és néhány fonott szék van. A falakat tájképek teszik kellemesebbé.

-       Tetszik? – kérdem, miközben egy szem házi készítésű eperdzsemes kekszet rágcsálok.

-       Megjárja – von vállat Roku, mire csak mosolygok. – Jó nagy – mondja, ma témát vált. – De nem ezért hívott ide. Azt mondta, társaságra vágyik. Pontosan mi lenne a feladatom, Sawada-san?

-       Okos fiú vagy – biccentek, majd a sütemények felé intek. – Vegyél! Mind házi készítésű, sokkal jobb, mint a boltban kapható vackok.

-       Köszönöm! – Egy halvány mosoly suhan át az arcán, miközben elvesz egy süteményt, és megkóstolja. – Ez tényleg nagyon finom. Jobb, mint amit a klubban ettem a vendégekkel.

-       Ennek örülök – bólintok. – De hogy a tárgyra térjünk, elmondom, mire gondoltam. Te nem vagy pet, így a hagyományos dolgok szóba sem jöhetnek. Nem leszel úgymond olyan társaság, mint azok a fiúk, akiket kiskoruktól erre nevelnek ki. Ugyanis az esetben testi kapcsolatot is kéne létesítened velem, amire ugyebár nem vagy hajlandó. – Látom, hogy elsápad, és már szólna, amikor felemelem a kezem, jelezve, hallgasson végig. – Nem szándékozom lefeküdni veled, hacsak te ezt önként nem akarod. A feladatod annyi lesz, hogy társaságot nyújtasz nekem. Ez azt jelenti, hogy beszélgetsz velem, ha úgy akarom. Ezen kívül köteles vagy megjelenni velem bizonyos társasági eseményeken.

-       Miféléken? – kérdi bizonytalanul.

-       Partikon, összejöveteleken, ahová az emberek nem igazán érkeznek egyedül – magyarázom. – Céges bulikon is. Ezekre sajnos nekem is kötelességem elmenni, bár néha sikerül magam kihúzni egy-egy alól. Annyi a dolgod ilyenkor, hogy kedvesen mosolyogsz, bókolsz és beszélgetsz. Ehhez jól értesz. Ezen kívül nagyon szeretek színházba, operába és balettre járni, ami sokszor szintén társadalmi esemény. Ezekre is el kell jönnöd velem.

-       Szóval azt akarja, hogy elkísérjem ide-oda, mintha valami host lennék, igaz? – kérdi, lassan megértve a dolgot.

-       Pontosan, kivéve, hogy te az én állandó és személyes kíséretem lennél – mondom bólintva. – Örülök, hogy megérted. A szolgálataidért itt laknál nálam, kapnál egy saját szobát és természetesen anyagi juttatást is minden hónapban. Egyetemre akarsz menni, nem? Az sokba kerül. Ezen kívül, ha nincs rád szükségem, azt csinálsz, amit akarsz. Tanulhatsz, ami elengedhetetlen az egyetemi felvételihez. Vagy sétálhatsz a birtokon, igénybe veheted a könyvtáramat. A házban és a birtokon bárhová elmehetsz, de az engedélyem nélkül nem léphetsz ki a kapun! Világos?

Látom, hogy meghányja-veti magában a dolgot. Úgy tűnik, az, hogy nem mehet el innen, nem tetszik neki túlságosan. De végül bólint. Nagy kő esik le a szívemről.

-       Van még valami? – kérdi óvatosan.

-       Igen – bólintok. – A birtok elhagyásának tilalma az egyik, amit be kell tartanod. A másik pedig… - Elgondolkodom. Ryu volt szobája. Oda sem mehet be, de mit mondjak, miért nem? És miért kéne megindokolnom? Semmi köze hozzá. – A másik dolog, hogy egy bizonyos szobát kerülnöd kell. Ne kérdezd az okát, hosszú és bonyolult. Majd megmutatom, melyiket. Nem szeretnélek a közelében találni, világos?

-       Rendben van – bólint egyszerűen, bár látom, hogy furdalja az oldalát, miért nem mehet oda. – Kérdezhetek valamit?

-       Kérdezz! Mit szeretnél?

-       A kutyámat hozhatom?

-       Igen, és bár nem nagyon kedvelem a kutyákat, de ha nem rág meg semmit, nem piszkít a házban és te gondoskodsz róla, akkor jöhet. De ha bármi kárt okoz, mennie kell, rendben? – nézek mélyen a szemébe, hogy megértse, komolyan gondolom. Bólint, hogy megértette, mire előveszem a szerződést. – Már írattam egy szerződést az ügyvéddel. Minden benne van, amit most elmondtam. Olvasd át, gondolkodj el rajta, hogy valóban akarod-e. Nem kell sietned, és nem kell még ma döntened – csúsztatom elé a papírt. – Bár én örülnék, ha igent mondanál. Ám a döntés a tiéd. 


Ash2016. 10. 08. 18:33:21#34663
Karakter: Anzen Toroku





Beszélgetésünk további részéb
ől kisül, arra apellál, hogy arra apellálok: nem lesz jó neki, így megszabadulok tőle.
Micsoda pökhendi alak! Miért csinál úgy, mintha a fejemben olvasna, miközben egyáltalán nem is erre gondolok?! Igazából…semmire sem gondolok. Azon elmélkedem milyen szép is az a zakó amit visel, és hogy mennyire tetszik ez a textúra és a színválasztás. Tudom, földi dolog, de engem lekötnek és boldoggá tesznek az ilyen materiális javak. Minden esetre elveszem t
őle a felém nyújtott papírost amin a szép kézírással megjelölt hely neve és az időpont szerepel. Biccentve teszem a kötényem zsebébe, aztán elköszönök tőle magam is egy apró meghajlással.
Tényleg szép volt az az öltöny…tetszett nekem, talán vehetnék én is egy hasonlót.

 

***

 

A hely hangulatos, már-már nyugatias. Minden esetre nagyon nyitott és a növények is tetszenek, az pedig hogy fényáradatban úszik egyenesen maga a tökély. Elmélkedve nézek ki az ablakon az asztalnál ücsörögve ahová a pincérfiú vezetett. Kezemmel idegesen babrálok az asztal közepére tett virág leveleivel, ajkaimat harapdálom. Csinos a ruhám, égszínkék ing, hozzá illő farmerrel és egy nagyobb, meleg kötött hófehér kardigán. Nem a külsőm miatt aggódom, sokkal inkább feszéjez a társaság, aki idő közben meg is érkezik. Túlságosan is csinos, gazdag és sármos. Elég fiatal ahhoz, hogy megszeressem és elég öreg ahhoz, hogy megbánjam ezt a szeretetet. Nem akarom megkedvelni, mert ha megkedvelném sokkal többet veszíthetnék vele, mint amennyit nyernék. Ezért is vagyok annyira ellenséges.
Kialakult a fejemben róla egy kép, és ha ez a piktúra megváltozna valószín
űleg a vesztemet okozná.

-          Szia, Roku-kun! Régóta vársz?

 

A kérdésre hirtelen azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Nem értem miért tegez, ha én magázom. Azt hiszem az illem megkövetelné, hogy ő is magázzon engem, hiszen még csak nem is ismerjük egymást. Véletlen szerencsének köszönhető a találkozásunk (bár a vak szerencse ettől egészen messze áll, hiszen neki választottak ki egy katalógusból. Valószínűleg leinformálták így a kevésbé fontos adatokat, mint például mi a kedvenc színem, milyen zenéket szeretek és milyen nyelveken beszélek már biztosan tudja, mint ahogy én is tudom az allergiáit és azokat a témákat amiről nem lehet vele társalogni) és lényegében nem is ismerjük egymást a kötelező adatokon kívül. Mi nem vagyunk barátok és lényegében a korkülönbség sem számottevő….miért tegez?!

-          Csak úgy tíz perce.- rántom meg a vállam szórakozottan, adva a lazát. Igazából az a tíz perc beillik tizenötnek is. Nem szeretek késni és várni sem. Tíz percnél többet senkire sem várok a megadott intervallumon túl.- Nem gondoltam volna, hogy ilyen pontos lesz, Sawada-san.

-          A pontosság egy üzletember első ismérve. Iszol valamit?

-          Egy üdítőt.- sandítok rá.

-          Két kólát, Hiroshi-kun.

 

Magamban hozzáteszem a „kérünk” csoda szavacskát ezért rosszallóan meg is ingatom a fejem míg Hiroki a másik irányba pillant, tekintetével a pincérfiút kísérve. Talán ő is tetszik neki. Ha nincs ló, jó a szamár is. Elképzelt csúnya jellemrajzához feljegyzem ezt is.
A felszolgáló hamar vissza is ér, megkapva az üdít
őmet biccentek hálásan, elsuttogok egy köszönömöt és belekortyolok az italba.

-          Van valami ajánlatod mára, Hiroshi-kun?

-          Ajánlhatom a vaddisznót áfonyamártással, mellé burgonyakrokettel. Esetleg egy jó kacsamellet fehérboros szószban rizzsel és zöldséggel, egy csipet bazsalikommal megbolondítva. De nagyon finom a garnélarák is zöldségkörettel.

-          Akkor én a vaddisznót választanám.- mondja kedvesebb hangon, majd felém fordul.- És te, Roku-kun? Mit szeretnél? Nem muszáj az ajánlatból, ehetsz, amit szeretnél.

-          Nekem jó a fehérboros kacsa.- válaszolok a személyzetnek azonnal, helyette.

-          Értettem, uraim.- mosolyodik el szélesen.- Később megnézik a desszertkínálatot is?

-          Feltétlenül

 

Azzal a fiú elsiet, én pedig ismét kettesben maradok az üzletemberrel.
Érzem az arcomon a tekintetét ami így józanul még inkább zavarba hoz. Tudom mire gondol, tudom, hogy a szemeivel vetk
őztet. Legalább is azt hiszem, hogy tudom mire gondol. A fejemben alkotott kép szerint ezt tenné. Ezért inkább partnerem helyett a plafont, berendezést fixírozom.

-          Azt hittem, a magafajták csak a drága, flancos éttermeket kedvelik – szólalok meg végül, hosszas várakozás után. – De ez itt egész normális hely.

-          Nem vagyok az a hivalkodó típus – válaszolja. – Jobban kedvelem a szolid, csendes helyeket, és itt jó a kiszolgálás, finom az étel. Miért fizessek háromszor annyit valamiért, amit olcsóbban és finomabban is megkapok.

-          Szóval maga nem a pénzszóró fajta, mi?

-          Nem, nem herdálom feleslegesen a pénzt . De miért vagy velem még mindig ilyen ellenséges? Mi rosszat tettem én veled? Jó, megcsókoltalak, de ennyi. Eszem ágában nem volt ”olyasmit” csinálni veled.

 

Megcsókoltál, és ennyi?
Szemrebbenés nélkül hazudik a szemembe. „
Ő nem az  a pénzszórós fajta, hiszen miért fizetne többet azért amit olcsóbban is megkaphat és sokkal jobbat”. Mindezt egy olyan embernek mondja akinek az órabére megegyezik(megegyezett)  az itt szaladgáló pincérek napi keresetével és akit olyan pezsgővel itatott aminek az árából egy szegényebb falu egy egész álló hétig ellakmározna? Mi ez, ha nem pénzszórás?!
Arról már nem is beszélve, hogy „nem akart semmi olyat csinálni velem”. Ha nem akart volna nem mászott volna rám az els
ő adandó alkalomnál a lugasban. Bele sem merek gondolni mi lett volna akkor, ha részegebb vagyok és  kisebb a veszélyérzetem a félelmemnél.

-          Persze, most ezt mondja. – morgok az orrom alatt.

-          Hiroma-san mondta, hogy nehéz eset vagy…- csóválja meg a fejét rosszallóan. Szemöldököm szinte a hajvonalamig szalad, agyamat elfutja a pulykaméreg. Mi az, hogy én vagyok a nehéz eset?! - s nem hazudott. De ne aggódj, ha meg akartalak volna fektetni, nem teperek ennyire. Elhívtalak ebédelni, és utána mindenki megy a maga útján, ha ezt akarod. Én nem fogok rád akaszkodni, pedig hidd el, nagyon különleges vagy. Pont ezért akartalak jobban megismerni, de úgy tűnik, megint bakot lőttem.

 

Magamban tízig számolok mielőtt temperamentumom legyűri ép elmémet. Arcom fájdalmas grimaszba torzul, hitetlenkedve rázom meg a fejem, még a magázódást is elfelejtem.

-          Hiroki Sawada, mondd csak, te tényleg ekkora egoista – valami ízes szóval illetném ám inkább lenyelem-… vagy?! Mindig csak Én, Én,Én,Én és Én. Mi a baj velem, amiért utálsz, én nem fogok rá akaszkodni, mert te nem szeretnéd, én csak egy ártatlan szegény gazdag kicsi fiú vagyok, aki nem kapja meg a játékot, amit kinézett magának a polcról. Az én játékom nem úgy működik, ahogy elvártam, pedig fizettem érte. Minden körülötted forog a világodban.- hajolok közelebb hozzá az asztallapra tenyerelve.- Nem. Önző alak vagy!

-          Roku.-  torkolna le azonnal, ám felemelve a kezem mutatom felé a tenyerem jelezve, hogy hallgasson végig.

-          Lefogadom gazdag családból jöttél és mindent alád toltak. Csak kinyitottad a szád és megkaptad amit kértél, de mondok neked valamit. A világ nem ilyen. Az én világom nem! Én mindenért keményen megküzdöttem és ha a világom részét akarod képezni te is ezt fogod tenni. Meg fogsz küzdeni azért, amit annyira szeretnél, hogy értékelni tudd azt, mikor megkapod! Ez a bajom veled! – pirulok ki a szenvedélyes szónoklattól.

-          Pontosan….mi is?

 

Szóra nyitnám a szám, de ekkor megjelenik a pincér kezében a két fogással. Először elém kerül az étel, majd  a férfi elé. Váratlanul ért az érkezés, így szavam felejtem, ámultan nézem a fogást, majd a felszolgálót.

-          Köszönöm, ez…csodaszép!

-          Kedves egészségükre.- azzal távozik.

 

Hiroki csak mosolyog.
Mintha remekül szórakozna az egész jeleneten, jó étvágyat kívánva lát neki a saját ételének. Magam is ezt teszem, az els
ő falat után mintha kissé megenyhülnék, elégedetten nyögve billentem hátrébb a fejem, szemeim lecsukva élvezem ki a falat adta örömöt. Egyszerűen mennyei!

-          Mit is mondtál, mi a bajod velem?

-          Az, hogy ilyen vagy…vagy is…Ön. Hogy ilyen.- bökök felé a késsel illetlenül, de legalább a stílusból visszább vettem. Csak még szélesebb mosolyra húzza az ajkait, így láthatom a szabályos fehér fogsort.

-          Tudod, ha nem tudnám, hogy te voltál a körzet egyik legjobb társalkodója megkockáztatnám, hogy valami gettóból szabadultál ide. Egy host soha sem lehetne ennyire… szabad szájú.

-          Hála Önnek már nem vagyok host.

-          És ezért neheztelsz rám?

-          Naná!- fakadok ki.- A snack bár kétszer kevesebbet fizet! Így csak fenntartani tudom magam, de cseppet sem tudok félre tenni!

-          Még is mire spórolsz?

-          Egyetemre fogok menni.- jelentem ki határozottan.- Állatorvosira.

-          Miért? Miért pont arra?

-          Szeretem az állatokat. Van is egy kutyám, a neve Yummi. Nagyon édes, ha látná, biztos lenne benne. Mi több, azonnal belé is szeretne!

 

Az étel sokkal oldottabbá tesz, oly annyira elfelejtem korábbi sérelmeim, hogy még a telefonom is előveszem, rövid keresgélés után pedig a férfi elé csúsztatom a készüléket egy képpel, amin Yummi épp vendégségben vizslat egy kismacskát.




Az ebéd további része már sokkal ötetlenebben telik. Elfelejtve esetleges korábbi sérelmeimet mesélek neki leginkább Yummiról vagy arról a helyről ahol születtem. Nincsenek rossz emlékeim és szeretem Thaiföldet. Elmesélem az emlékeimből felidézett tengerpartot, a nyüzsgő várost. Élveteg, széles mosoly ül ki az arcomra ahogy rá gondolok. Mintha…honvágyam is lenne.

-          Haza szoktál látogatni?

-          Nem gyakran… küldök hazulra pénzt, de…a szüleim nehéz helyzetben vannak így állandóan dolgoznom kell. A mi szakmánkban nincs ünnepnap…olyankor többet kapunk, szóval jobban megéri. A karácsony maga az aranybánya…vagyis…volt. Már nem érint…- biccentek.-  Szeretem a snack bárt, de a fizetését annyira nem.

-          Mit szólnál, ha tennék neked egy olyan ajánlatot, amit nem tudnál visszautasítani. Beszéljünk tisztán.- vált halkabbra, közelebb hajol, hogy csak én hallhassam.- Neked jól esne a pénzem, nekem pedig jól esne a társaságod. Dolgozz nekem. Legyél a petem.

 

Összevonva a szemöldököm húzom hátrébb a fejem. Hallottam már ilyesmiről, de potosan nem tudom mi az.

-          Az…olyasmi, mint egy rabszolga, nem…?  - kérdem, hangomból kihallatszik a kétség.

-          Nem egészen. Mit szólnál, ha holnap este meglátogatnál a lakásomon? Ott elmondanék mindent bővebben.

-          Hiroki- san…- kezdenék bele, zavarom teljesen eluralkodik rajtam. Lesütve a szemeim tördelem az asztal alatt az ujjaim. Kell az a pénz…a fenébe is.

-          Csak eljössz és beszélgetünk. Ha nem tetszik az ajánlat, akkor sem lesz semmi baj, csak meghallgatod és akár utána el is mehetsz. Megegyeztünk?

 

Miután biccentek egy aprót és felhozom az apró mementót, miszerint nem tudom hol lakik csak lelegyint. Ő tudja, hogy én merre lakom, és ha nem bánom kocsit küldet értem este nyolcra.

Nem bánom, sőt! 



Szerkesztve Ash által @ 2016. 10. 08. 18:33:34


Andro2016. 08. 20. 17:22:07#34534
Karakter: Sawada Hiroki
Megjegyzés: (Rokumnak)


Érzem, hogy ledermed, majd elhúzódik, és lendületből pofon vág. Én meg csak lesek, hogy mi baja, amikor Roku dühös szemekkel felemelkedik és rám mered.

-           Még is hogy gondolta ezt Sawada-san? Ha prostituáltat keres, menjen másik személyhez, én nem megyek privát szobába és ezt sem tűröm el. Host vagyok! És most befejeztük.

 

Az asztalra csap, majd dühödten hagy ott engem, én pedig fel sem fogom, hogy mi történt. Sonoda-san egyből jön is, és mélyen hajlongani kezd, miután Roku füstölögve távozik. Még mindig nem értem a dolgot.

-       Elnézését kérem, Sawada-sama! – hajol meg mélyen. – Nem is tudom, hogy kérjek bocsánatot Roku tiszteletlen viselkedése miatt. Kérem, ne jelentsen fel minket. Ha bármivel tudom kárpótolni, csak szóljon. Esetleg hozathatok egy sokkal engedelmesebb fiút is, ha…

-       Semmi szükség rá – hárítom el, majd felállok, és egy nagyobb pénzköteget dobok az asztalra. – Ha megbocsát – mondom, majd távozom.

Sonoda még utánam jön, egyre csak hajlong, a bocsánatomért esedezik, pedig nem is vagyok mérges. Inkább csak értetlen. Mégis, mi a fene történt? Csak egy csók volt, de… lehet, hogy rosszul tettem? Ennyire elszoktam volna már a fiúktól? Vagy egy host ennyire más, mint egy pet? Ryu sosem bánta, ha megcsókolom. Nem értek semmit, így inkább hazamegyek. Lehet, hogy rossz ötlet volt az egész, és nem való nekem az ilyesmi. Talán meg kéne fogadnom apám tanácsát, elvenni egy gazdag kis csitrit és gyereket csinálni neki. De arra úgysem lennék képes.

 

~*~

 

Napokig emésztem magam, mire végre újra képes vagyok elmenni a klubba. Ahol kiderül, hogy Roku kilépett, és ez is miattam van. Vagy legalábbis ezt hiszem. De bocsánatot kell kérnem tőle, amiért olyan rondán viselkedtem, hiszen ez a legkevesebb azok után, hogy engedély nélkül megcsókoltam. Végül úgy döntök, beszélek Hiroma Takuya-sannal, akié a hely. Ő fogad is, és miután meghallgat, nagyot sóhajt.

-       Roku mindig is ilyen volt – mondja a fejét csóválva. – Nagyon sajnálom a történeteket, mivel ő volt az egyik legjobb hostunk. Miatta lett felkapott a hely. De ha úgy döntött, hogy kilép, nem tehetek semmit. Erővel nem tarthattam itt.

-       Ezt megértem, Hiroma-san – biccentek. – De szeretnék bocsánatot kérni tőle, viszont sem a címét, sem a számát nem tudom.

-       Most egy snack bárban dolgozik – mondja Hiroma-san. – Megadom a címét, de ígérje meg, hogy nem fogja zaklatni. Nagyon érzékeny fiú, és történt már pár incidens, ami miatt… hogy is mondjam…

-       Értem, mire céloz – válaszolok. – Óvatos leszek, nem fogok felkavarni az állóvizet.

-       Azt már megtette – mosolyodik el. – Roku még sosem reagált ilyen hevesen egy vendégére sem. Szerintem ez magának szólt – jegyzi meg, miközben lefirkantja a címet egy papírra, és felém nyújtja. – Sok szerencsét, Sawada-sama.

-       Köszönöm! – hajolok meg, majd távozom.

Már elmúlt záróra, mire odaérek. Az ajtó még nincs csukva, de a táblát már megfordították. Kellemes, ízléses hely, közel van mindenhez. Mikor belépek, megpillantom Rokut, amint egy táblára írogat. Gondolom a másnapi menüt. Nos, ez legalább nem bár, hanem egy bisztró. Itt biztos nem kell a hátsóját riszálnia és flörtölnie.

-       Elnézést! – szólalok meg, mire Roku ijedtében a krétát is eldobja, majd egy cifrát káromkodva felém fordul.

 

Persze azonnal felismer, és összehúzza a szemét. Ezek szerint, még mindig haragszik rám. Nagyszerű, akkor ez nem lesz könnyű menet. Hát igen, úgy tűnik, haragtartó, de nem is hibáztathatom. Talán mégsem tettem rá mély benyomást. Vagy talán túl mélyet is. Nem tudom.

 

-           Zárva vagyunk – közli, majd leül a pultra és lekecmereg róla.

-           Tudom, pontosan fél órája.

 

Értetlenül néz rám, miközben a köténykéjét huzigálja. Elképesztően édes, ahogy zavarban van. Még el is pirul, miközben lopva engem fixíroz. Szóval zavarba lehet hozni a szépséget, én pedig egyszeriben megbánom, amiért idejöttem. De túl kell esnem rajta, bocsánatot kell kérnem, bármilyen nehezen is fog menni.

-           Hiroma-san volt oly kedves és elárulta, hogy itt dolgozol. Sajnálom, hogy nem folytatod a karriered a bárban, biztos remek host voltál… - mondom, de durván félbeszakít. Annyit legalább megtehetne, hogy végighallgat.

-           Tényleg azért jött, hogy erről társalogjon? Mennyire remek host lehettem….?

-           Nem. Igazából azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésemért és engesztelésként elhívjalak vacsorázni.

-           Köszönöm az ajánlatot, de én nem vacsorázok. Haza kell mennem, otthon már várnak rám.

 

Milyen édes. Ha várná otthon valaki, akkor nem dolgozott volna hostként. Főleg nem dolgozott volna éjjel. Hazudik, és legfeljebb valami kisállata lehet, vagy a porcicák az ágya alatt.

-           Mégis kicsoda?

-           Az nem tartozik Önre, Sawada-san – fonja keresztbe a két karját, amiből tudom, hogy nem akar válaszolni. Tehát az elevenjébe tapintottam. Rám néz, mintha a fejembe akarna látni. Régen volt már részem ilyenben. - A bocsánatkérést elfogadom, és ezzel így minden rendben is van.

-           Ragaszkodom a vacsorához.

-           Mint említettem haza kell mennem – rázza a fejét. - De holnap szabadnapos vagyok. Ha valóban ennyire fontos, ebédeljünk együtt. Mit gondol?

 

Elgondolkodva nézek rá, majd előkapom a mobilomat. Ahogy elnézem, a másnap húzós lesz, egész napra be vagyok táblázva. De a koreaiakkal való délutáni tárgyalást maximum átteszem a jövő hétre. Egyébként is ezek folyton rinyálnak, hogy túl sok pénzt akarok. De hát istenem, ha terjeszkedni akarnak, akkor bizony fizessék meg az árát. Külföldiek…

Gyorsan írok egy emailt a titkárnőmnek – szegényt előre sajnálom -, hogy valamilyen indokra vonatkozóan tegye szabaddá a holnap délutánomat. Rokut nem akarom elszalasztani, ha már idejöttem, ő meg nagy kegyesen eljönne velem ebédelni. Bár szerintem arra számít, hogy lemondom. Nincs szerencséje.

-       - Ha arra gondoltál, hogy úgysincs megyek bele – emelem fel a fejem, miután elküldöm az emailt -, akkor peched van. A holnap délutánom egytől szabad. – Közben előkapok egy papírt és tollat, majd ráfirkantom a kedvenc, shibuyai éttermem nevét. – Találkozzunk fél kettőkor itt – nyújtom át a papírt, amit elvesz. – Kellemes hely, és fél kettőre nagyrészt lemegy a tömeg.

-      -  Miből gondolja, hogy azt akartam, hogy ne jöjjön el? – kérdi összevont szemöldökkel.

-     -  Az arcodra van írva – vonok vállat. – Üzletember vagyok, jól tudok olvasni az emberi érzelmekben. Üzletkötésnél fontos, hogy tudd, mit gondol a másik. Reménykedtél, hogy megszabadulsz tőlem, és most csalódott vagy, amiért mégsem. Javíts ki, ha tévedek, Roku-kun.

Nem válaszol, amiből arra következtetek, hogy a lényegre tapintottam. Sajnos, túl jó emberismerő vagyok. Bár, ha tényleg az lennék, akkor most nem lennék itt. De van valami ebben a fiúban, ami nagyon megfogott, és ami miatt meg akarom ismerni. Tudom, hogy ő nem Ryu, de nagyon hasonlít rá még akkor is, ha a mentalitásuk teljesen különböző. Ryu mindig kedves volt, szelíd, mosolygós és bújós. Roku viszont… teljesen más, de talán ez az, ami vonz benne.

-       - Nos, megfelel? – kérdem végül, kizökkentve Rokut a gondolataiból. – Mert ha igen, én mennék. Még van egy kis dolgom.

-       - Megfelel – mondja, de a hangjában hallok némi csalódottságot. – Akkor holnap, Sawada-san.

-      -  Igen. Hát… további jó munkát, Roku-kun – köszönök el, majd távozom.

Tudom, hogy arra számít, hogy nem megyek el, de nem lesz szerencséje. Ha ő ilyen makacs, akkor én is az leszek. Elvégre öt éve nem tüzeltek fel ennyire.

 

~*~

 

Másnap délután pontban fél kettőkor lépek be az elegáns, nyugati étterembe. Nem túl drága hely, de nem is baj, nekem megfelel, mert finom az étel és elsőrangú a kiszolgálás. A titkárnőm persze nem örült, amiért megint annyi pluszmunkát sóztam a nyakába, de lassan kezdi megszokni. Igaz, nem volt tőlem szép dolog, amiért olyan késő este zaklattam, de megoldotta a dolgot. Bár elmondása szerint a koreaiak morogtak, amiért a jövő hétre tettem a megbeszélést, de egy rossz szavuk sem lehet. Megkapják, amiért fizetnek.

Mikor belépek, megpillantom Rokut a törzsasztalomnál, és egyből arrafelé veszem az irányt. Közben intek az egyik ismerős pincérnek, aki azonnal jön is utánam az ét- és itallappal. Az asztalhoz érve rámosolygok a fiúra.

-      -  Szia, Roku-kun! – mondom, majd helyet foglalok. – Régóta vársz?

-       - Csak úgy tíz perce – von vállat. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen pontos lesz, Sawada-san.

-     -  A pontosság egy üzletember első ismérve – mosolygok, majd elveszem az étlapot. – Iszol valamit?

-      -  Egy üdítőt – mondja, miközben rám sandít.

-       - Két kólát, Hiroshi-kun – mondom a fiatal pincérnek, aki csak biccent, majd távozik.

Utána nézek. Huszonegy éves, és nekem köszönheti, hogy egy éve itt dolgozik. Különben fene tudja, mi lenne vele. Rossz belegondolni. Felsóhajtok, majd az étlapot kezdem tanulmányozni. Úgy tűnik, új fogások is vannak, így azokat nézem meg elsőnek. Hiroshi-kun hamarosan hozza is az innivalókat, majd megáll, és türelmesen vár, míg választunk.

-       - Van valami ajánlatod mára, Hiroshi-kun? – kérdem udvariasan.

-     -  Ajánlhatom a vaddisznót áfonyamártással, mellé burgonyakrokettel – válaszol a pincér. – Esetleg egy jó kacsamellet fehérboros szószban rizzsel és zöldséggel, egy csipet bazsalikommal megbolondítva. De nagyon finom a garnélarák is zöldségkörettel.

-      - Akkor én a vaddisznót választanám – mondom, majd Rokuhoz fordulok. – És te, Roku-kun? Mit szeretnél? Nem muszáj az ajánlatból, ehetsz, amit szeretnél.

-       - Nekem jó a fehérboros kacsa – néz a pincérre.

-      -  Értettem, uraim – mosolyog Hiroshi-kun. – Később megnézik a desszertkínálatot is?

-       - Feltétlenül – biccentek, majd Hiroshi-kun elsiet, hogy leadja a rendelésünket a konyhán.

 

Felveszem a poharam, és iszom egy kortyot. Tudom, hogy beszélgetést kéne kezdeményeznem, de most valahogy nem megy. Rokura pillantok, aki a berendezést tanulmányozza. Nekem tetszik, nagyon ízléses, semmi felesleges cicoma, szép, letisztult formák. Leteszem a poharat és hátradőlök.

-     -  Azt hittem, a magafajták csak a drága, flancos éttermeket kedvelik – szólal meg Roku, mire csak pislogok. – De ez itt egész normális hely.

-       - Nem vagyok az a hivalkodó típus – válaszolom. – Jobban kedvelem a szolid, csendes helyeket, és itt jó a kiszolgálás, finom az étel. Miért fizessek háromszor annyit valamiért, amit olcsóbban és finomabban is megkapok.

-       - Szóval maga nem a pénzszóró fajta, mi? – sandít rám fél szemmel, mintha tudni akarná, miben sántikálok.

-       - Nem, nem herdálom feleslegesen a pénzt – vallom be. – De miért vagy velem még mindig ilyen ellenséges? Mi rosszat tettem én veled? Jó, megcsókoltalak, de ennyi. Eszem ágában nem volt ”olyasmit” csinálni veled.

-       - Persze, most ezt mondja – morog, de nem reagálok.

Nem válaszolok, semmi kedvem belemenni egy ilyet meddő vitába. Már eldöntötte, hogy gonosz vagyok, csak ágyba akarom vinni. Minek védekezzek? Vagy talán mégis jó lenne.

-     -  Hiroma-san mondta, hogy nehéz eset vagy – csóválom a fejem. – És nem hazudott. De ne aggódj, ha meg akartalak volna fektetni, nem teperek ennyire. Elhívtalak ebédelni, és utána mindenki megy a maga útján, ha ezt akarod. Én nem fogok rád akaszkodni, pedig hidd el, nagyon különleges vagy – fordulok el. – Pont ezért akartalak jobban megismerni, de úgy tűnik, megint bakot lőttem.

Néma csend. Nem tudom, hogy most megsértődött, vagy megbántódott, vagy mi a fene. Végül megfordulok, és azt látom, hogy Roku a fejét lehajtva ül, a vállai rázkódnak. Már megint mit csináltam? Miért olyan nehéz vele?


Ash2016. 05. 21. 14:05:40#34333
Karakter: Anzen Toroku



Miután előkészítettem mindent az ideális vendégfogadásra meg is hallom azt a bizonyos rikoltozó hanglejtést amit a hátam közepére sem kívánok. Egyszerűen borsózik a hangszínétől, az artikulálásától – egyszóval minden lélegzetvételétől- a hátam.
-           Roku! Roku, szépségem! Itt a vendéged, akit annyira elbűvöltél, hogy repetát kér belőled.
 
Ha rajtam múlna már nem lenne itt. Egy kanállal verném ki belőle a lelket is. Lassan ütném egészen addig, míg bele nem bolondul!
A gondolat szórakoztat, ajakimon futó mosoly suhan át ami egyhamar el is tűnik. Zsörtölődve kecmergek ki a boksz öleléséből, lesimítva nadrágomról pár ráncot lépdelek ki belekezdve monológomba.
-           Nem vagyok édesség! – még folytatnám, azonban meglátva a vendégem elharapom a mondat végét, ahogy már megszoktam, kezemet a szám elé kapom. Gondolatban folytattam a mondatot és ez is elég ahhoz, hogy a cifraságtól fülig vörösödjek.
-           Szervusz, Roku! Örülök, hogy újra élvezhetem a társaságodat.
 
Valahonnan ismerős az arca, de nem tudom honnan. Aztán beugrik.
Ő a tegnapi férfi. Az arca impozáns, de annyira nem az, hogy megmaradjon. Ezernyi másikat láttam már, számomra ő is csak egy olyan kujo mint a többi. Semmi különbséget nem képez. Mélyen meghajolva köszöntöm szivélyesen és hátravezetem a saját boxunkhoz mialatt megpróbálok emlékezni a nevére. Nem kell nagyon megerőltetnem magam, hamar beugrik. Sawada Hiroki. Ő a rózsalugasos pasas!
-           Nagyon örülök, hogy újra láthatom, Sawada-sama! Parancsol egy teát, süteményt?
-           Köszönöm! Igazán ízléses a klub, tetszik.
 
Legalább egyvalakinek kettőnk közül. Hanyag válasszal illetem – bár a hansúly sokat segít, hogy semlegesnek hasson mialatt tiszteletteljes mozdulatokkal szolgálom ki teával.
-           Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar viszontlátom.
-           Felkeltetted az érdeklődésem, Roku. A tegnap este igencsak különleges volt, de jobb ha tudod, nem én választottalak ki téged. A barátom, Akira nagyon jól tudja, milyen az ízlésem, és bár nem igazán értettem egyet vele a hostokat illetően, be kell vallanom, hogy nagyon jól éreztem magam veled. És veled ellentétben, én nem játszottam meg magam.
 
Egyszerűen nem értem miről beszél.
Mimikám rendezett, gondolataim azonban csapongnak. Hiszem még két napja sem ismerjük egymást, ráadásul host vagyok. Nem játszom meg magam, soha nem is tettem. Ilyen vagyok: udvarias, előzékeny…de mindig magamat adom.
Egy ilyen gazdag férfi elégedettlensége egyhamar telaszíthat az előkelő helyemről a toplistán és rossz híremet is keltheti. Nem értem, mire akar kilyukadni…
-           Én… én nem…- kezzdeném menteni a menthetőt ám közbevág.
-           Nem vagyok vak. Te nagyjából annyira akartál tegnap velem lenni, mint én ott lenni a partin. Nem vagyok kezdő, nem először van dolgom hostokkal, és nem szeretem, ha valaki megjátssza magát és félrevezet. De nem is haragudhatok rád, hiszen ez a munkáddal jár. Viszont – itt közelebb hajol, mélyen a szemeimbe fúrja az övéit- , ha velem vagy, légy nyugodtan önmagad! Nem számít, ha pimasz vagy, nagyszájú, esetleg csöndes, csak ne játszd meg azt az embert, aki nem vagy. Az őszinteség sokszor sokkal célravezetőbb, akkor is, ha fáj.
 
Mi thaiföldiek akik a testükkel és szellemükkel szórakoztatják az embereket sokban megegyezünk: pénzért bármire képesek vagyunk amit elfogad a morálunk és semmi mást nem vagyunk hajlandóak megtenni, mint azt amiért valójában a pénzünket is kapjuk. Ha pedig veszélyben érezzük a pénzforrást, hát alaítunk és megküzdünk érte, hogy fent maradjon.
Ezt teszem én is, alakítok.
-           Én is jól éreztem magam önnel – rebegem halkan, hogy csak ő hallja.- Tényleg, igazat mondok. Bár… az is igaz, hogy…
-           Nem akartál odamenni, igaz? Gondolom egy újabb elkényeztetett, gazdag férfinak gondoltál, akinek nincs jobb szórakozása, mint ártatlan kisfiúkkal tölteni az estéit. Mert ha így van, akkor nem ismersz. Az ember nem mindig az, aminek látszik. Néha pedig pontosan az, aminek látszik. Érted?
 
Igazából nem.
De mindegy is. Nem azért kapom a fizetésem, hogy megértsem a mélyfilozófiai dolgokat. Meghallgatom, bólogatok rá, elhitetem az emberrel, hogy érdekel amit mond, és mindenki boldog lesz. Boldog, no és persze elégedett.
A vevő elégedettsége pedig a legontosabb, legalább is ez az első szabály amit megtanítanak nekünk.
Beszélgetünk mindenféléről, szóba jön ez-az. Üdítő, semmitmondó témák amik segítenek feloldódni, kissé kötetlenebbé tenni a beszélgetést. Olyanná tenni ezt a munkát is, mint amilyen általában lenni szokott. Könnyed és szórakoztató.
-           Mi a kedvenc könyved?- kérdi.
-           Az ”Egy gésa emlés telehintette mindennel, ami piacképessé tette a regényt. Golden a cél érdekében a gésákból prostituáltakat csinált, semmi mást. Luxuskurvákat, ha pontos akarok lenni, a mizuagéból a szüzesség kiárusítását csinálta. Hamis adatok, ferdítések és mindez azért, hogy minél nagyobb példányszámban adhassa el a világnak a szemetét. Nem csoda,kiratai” Annyira gyönyörű, szenvedélyes és igaz. És a gésák világa annyira lenyűgöző. A karakterek bámulatosak, a történet magával ragadó, ahogy Sayuri és az elnök egymásra találnak arra pedig nincsenek szavak.
-           Az a könyv egy halom szemét  - kezd bele szenvedélyesen.- Arthur Golden összehordott egy rakás hazugságot, hogy bestsellert csináljon belőle. A mű alaptörténete annyiban igaz, hogy Iwasaki Mineko, a hatvanas évek legnagyobb gésájának az élete alapján készült, akivel ez a pacák interjút készített. A történetet később kiferdítette é ha Iwasaki Mineko hatalmas pert akasztott a nyakába, amit meg is nyert. Az a borzadály film meg, amit a könyvből csináltak, felér egy halálos ítélettel. De mit is várhatunk egy amerikai író által amerikaiaknak írt szennyből készült amerikai filmtől? Amit szintén amerikaiaknak készítettek. Ha engem kérdezel, inkább elolvasod a ”Gésák gésája” című könyvet Iwasaki Minekotól. Az az igazi történet. Ezt a tűzrevaló hulladékot meg felejtsd el! Egyébként annak idején Mineko nagyon felháborodott, hogy Golden az általa szeretett és tisztelt személyekből gonosz szörnyetegeket faragott.
 
Megütközve, megbotránkozva, lefagyva hallgatom, kezeimet szám elé kapom mint mindig, ha valami döbbentőt vagy arcpirítót tapasztalok. Szeretek új dolgokta tanulni, azzal sincs bajom, ha a világot fedik fel előttem újra, de ez most valahogy sok. Igazából annyira nem izgat a japán kultúra. Viszont sokkal gazdagabba és jobb a fizetés, mint nálunk otthon. Één szeretem a könyvet és az az alapján készült filmet is, azt se bánom, ha fikció. Bár velem ellentétben valószínűleg a japánokat, mint például Sawada-sama ez ményen értntheti.
-           Figyelj! – kezd bele ismét. - Nem akartam a lelkedbe gázolni, ez csak egy őszinte kritika volt a részemről. De való igaz, utálom, amikor külföldi írók a pénzért kiforgatják azt, amit nem ismernek. Ne haragudj, nem akartalak megbántani, Roku. – vészesen közel kerül, az államra csippentve hajol egészen közel, szinte érzem a bőrömön a lehelletét. - Sosem tudnék megbántani olyat, aki ilyen gyönyörű, és akiben ennyi szenvedély lakozik. Olyat, aki annyira el tudott bűvölni, mint hosszú évek óta senki.
-           Én nem…- kezdenék bele a tiltakozásba, hátrébb húzom a fejem ám már túl késő. A vállamra fogva húz lágyan magához, forró ajkait a sajátjaimon érzem.
 
Először sokkot kapok, majd agyamat elfutja a pulykaméreg. Nem is értem, hogy gondolja! Hogy van mersze ilyet tenni! Még ha ismerném is, vagy…nem is tudom…barátok lennénk. De nem! És ráadásul az első csókomat…!
Tenyerem hatalmasat csattan a sima arcon, dühösen húzódom hátrébb, hogy a szemeibe nézhessek.
-           Még is hogy gondolta ezt Sawada-san? Ha prostituáltat keres menjen másik személyhez, én nem megyek privát szobába és ezt sem tűröm el. Host vagyok! És most befejeztük.
 
Dühömben az asztalra csapok, elfeledve minden illemszabályt lököm fel magam, sebes léptekkel indulok el a hátsó szobák felé szedni a holmijaimat. Haza megyek, elegem van.
Bár lényegében nem neki szólna a kirohanás, és valószínűleg ha előtte pár nappal nem próbálnak megerőszakolni a privát szobában most mindez nem történt volna meg. De megpróbáltak, nekem pedig elegem lett ebből az egész helyből és ezért szerencsétlen Hiroki hátán csattan az egész.
Sonoda tönkretesz az egészet amiért Hiroma-san életén át dolgozott. Arcom lángol a dühtől, fehér zakóm magamra kanyarítva csapom vállamra túlméretezett táskám és már csörtetnék is kifelé az üzletből azonban egy vaskos kéz a felkaromra fog, ujjait húsomba mélyeszti.
-           Még is hogy gondolod, nem mehetsz sehova!
-           Már hogyne mehetnék, és megyek is! Eressz el vagy rendőrt hívok!- sziszegem Sonoda arcába.
-           Ha nem fejezed be most azonnal a hisztidet és nem mész vissza az asztalhoz…
-           Akkor mi lesz?
-           Elbúcsúzhatsz az állásodtól.
-           Teszek az állásomra. Felmondok! Nem vagyok prostituált! Társalogni, itatni és szórakoztatni szerződtem ide nem farkakat szopni a privát szobákba! Azt ottho is tudnám, nem kell hozzá Japánba utaznom!  Ha erre vágynék elmennék hímringyónak vagy luxusprostinak saját szakállra, nem gondolod?!
-           Hiroma-sama erről hallani fog.- engedi el a kezem, ajkai pengevékonyra feszülnek.
-           Teszek róla, hogy így legyen.- közlöm határozottan, vissza sem nézve viharzok ki, bevágom magam után az ajtót.
 
***
 
Az első utam Hiroma Takuya házába vezetett. Impozáns kétszintes, régi ám csodálatosan feltatarozott épület a gazdag negyedben, a ház ura pedig hasonló, mint a kúria melyben lakik. A deres halántékú férfi remekül tartja magát mind testben mind lélekben, talán ezért is félti annyira Sonoda-san mindenkitől. Egy ilyen férfi egyhamar találna jobb partit, ha keresne. Egyetlen probléma van: meg sem próbál.
Megállva előtte eltörik a mécses. Töredelmesen vallom be mi történt és mit mondtam, ahogyan azt is, lényegében szükségem van a pénzre, de többet nem szeretnék Sonodaval dolgozni, mert elviselhetetlen, pökhendi alak aki olyan dolgokba is belekényszerít amit nem szeretnék megtenni.
Megértően simogat a hátamra és magához ölel. Ő tudja milyen vagyok ahogyan azt is tudja apámként tisztelem. Sokat segített nekem itt létem során épp ezért szeretem annyira. Soha sem várt tőlem semmit, de rengeteg mindent adott.
-           Megértem, és beszélek vele…semmivel sem tudnálak rávenni, hogy maradj?
-           Nem szeretnék…ismerem, ahogy te is….pokollá tenné az életemet.
-           Tudom. Ígérj meg nekem valamit és segítek neked.
-           Akármit!
-           Nem mész más bárokhoz dolgozni én pedig keresek neked egy rendes munkát.
-           Ígérem!
-           Megbeszéltük- tartja a kezét.
 
Gondolkodás nélkül fogadom el, kezet rázok vele.
Jó pár telefonjába kerül, ám sikerrel zárul a nap. Holnap el is mehetek egy interjúra egy barátja által vezetett bisztróba, ahol bár nem lesz olyan sokrétű a feladatom mint eddig, mégis nagyon élvezhetem. Nem lesz egyéb dolgom csak mosolyogni és felszolgálói tevékenységet folytatni. Mindamellett természetesen meg kell maradnom host-nak is, de kizárólag az általa szervezett vagy közvetített eseményekre kell elmennem. Jó pénz mindkettő, a bisztró munka pedig meg fogja nyugtatni a lelkem.
 
***
 
Csinosan felöltözve megyek a próbanapra.
Nem részletezném, az egész hely barátságos, a belváros kellős közepén található, minden annyira modern és mégis klasszikus. A bútorok egyenes vonásokkal bírnak, letisztultak, ám mégis fából, bambuszból vannak. Az egész hely nyugalmat és eleganciát áraszt. Egészen zárásig maradok, a személy aki velem van épp hátramegy valamiért a raktárba míg én egy lábon egyensúlyozva írom fel a fali táblára krétával a holnapi menüt. Már senki sincs az üzletben, tudják, hogy fél órája zárva vagyunk, az ajtókat még nem csuktuk be, de a tábla már megfordult.
Belemélyedve gondolataimba firkálok egy virágot a felírt menü mellé mikor ismerős-ismeretlen hang hangzik fel mögöttem.
Ijedtembe megugrok, még a krétát is eldobom, mellkasomra szorítva kezeim káromkodok cifrát, a hang forrásának irányába pillantok. Ekkor realizálódik bennem kit is látok. Festett barna haj, tejfehér bőr, elegáns ing ami tökéletesen feszül a viselőjén….
-           Zárva vagyunk. – közlöm egyszerűen, leülve a magas pultra kecmergek le róla óvatosan, próbálva elkerülni a sérülést.
-           Tudom, pontosan fél órája.
 
Értetlenül meredek rá, kötényemet lentebb húzgálom, úgy méregetem a textildarabot, mintha nagyon fontos dolgom lenne vele, irdatlan érdekes ráncokat találnék rajta. Zavarba hoz a szép arca. Mert azt kell mondanom, hogy szép. Karakteres, szimmetrikus, fiatalos. Egyáltalán nem ezekhez szoktam, és annyi mást is találhatna akit boldogíthat, ő mégis előttem áll.
Nem szólalok meg, így ismét neki kell kezdeményezni.
-           Hiroma-san volt oly kedves és elárulta, hogy itt dolgozol. Sajnálom, hogy nem folytatod a karriered a bárban, biztos remek host voltál…- kezdi monológját, ám bárdolatlanul félbeszakítom. Vajon mennyit mondott el neki Hiroma-sama? Nem hiszem, hogy az egész történetet. Halvány lila gőze sincs arról miért borultam ki. Miért hagytam ott az egész kócerájt úgy ahogy van!
-           Tényleg azért jött, hogy erről társalogjon? Mennyire remek host lehettem….?
-           Nem. Igazából azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésemért és engesztelésként elhívjalak vacsorázni.
-           Köszönöm az ajánlatot, de én nem vacsorázok. Haza kell mennem, otthon már várnak rám.
 
A vacsora randi én pedig ezt szeretném a legkevésbé. Randizni, pláne vele.
Tudom jól mire megy ki a játék. Az ilyen gazdag ficsúroknál mindig csak egy dologra, én pedig ebben nem vagyok partner. Többre tartom magam annál, mintsem hogy egy vacsoráért és fél üveg borért megvegyen, felvigyen magához, lefeküdjünk aztán soha többé a hírét se halljam.
-           Mégis kicsoda?
-           Az nem tartozik Önre, Sawada-san. – kulcsolom össze magam előtt az ujjaim, mondatom végével a szemeibe nézek. Próbálom kiolvasni a szándékait, de nem látok semmit sem a tekintetében.- A bocsánatkérést elfogadom, és ezzel így minden rendben is van.
-           Ragaszkodom a vacsorához.
-           Mint említettem haza kell mennem. – rázom meg a fejem- De holnap szabadnapos vagyok. Ha valóban ennyire fontos, ebédeljünk együtt. Mit gondol?
 


Andro2016. 03. 14. 11:51:31#34094
Karakter: Sawada Hiroki
Megjegyzés: (Rokumnak)


Belém karol, és hatalmas mosollyal az arcán hagyja, hogy vezessem. Tudom, hogy megjátssza a mosolyt, az örömöt, hiszen host. Nekik munkaköri kötelességük boldognak látszani, pedig valószínűleg egyáltalán nem ugrik ki a bőréből. Nem kell pszichológusnak lennem, hogy tudjam. Végül elvezetem a rózsalugashoz, a kedvenc helyemhez. Pont oda, ahol annak idején Ryuval is mindig üldögéltünk.

-           Micsoda remek parti – mondja, mint aki kényszeredetten próbál beszélgetést kezdeményezni. Végigpillant a kerten, és tekintete megállapodik a rózsákon. Azok voltak Ryu kedvencei, csak az ő emléke miatt tartom meg még mindig őket, hogy legalább addig se haljon meg igazából. – És csodálatos kert.  Sawada-sama úgy látom remek ízléssel van megáldva a virágok terén. 

-           Te szereted a virágokat, Roku? – kérdem, csak hogy mondjak valamit. Bár talán tényleg érdekel a fiú, hasonlít Ryura, és fogadok, hogy Akira pont emiatt választotta nekem őt.

-           A liliom a kedvencem.

-           És mi az oka? 

 

 

Betanult mozdulatokkal, betanult hangszínnel beszél, ahogy elő van neki írva. Annyira mesterkélt az egész, mint amilyen Ryu volt eleinte, míg nem tanulta meg, hogy mellettem önmaga lehet. Feszélyez a dolog, legszívesebben elrohannék, de ha már Akira összehozta ezt az egészet, mégsem okozhatok neki csalódást. Hallgatom Roku beszédét, de inkább csak hangjának duruzsolása köt le.

-           És legfőképpen az illata. Tudta, hogy nagy dózisban halálos mérget jelentenek? Ki hinné, hogy valami, ami ennyire szép ilyen veszélyes lehet! 

Némán biccentek, udvariasan úgy téve, mintha figyelnék rá, hogy ne essen rosszul neki. Valószínűleg ő is pont úgy élvezi ezt az egészet, mint én, és valójában a háta közepére sem kívánja a társaságomat. Meg az egész partit.

-           Ha untatom távozhatok, kereshetek valaki mást, aki kellemesebb társaságot biztosít.

-           Nem. Ne haragudj, de annyira emlékeztetsz valakire… - mondom halkan, végre teljesen felé fordulva. Ha a szemei picit másmilyen formájúak lennének…

-           És ebből nekem előnyöm vagy hátrányom származik? 

-           Nem tudom… - közlöm csendesen. Még én is érzem a hangomból áradó fájdalmat. 

-           Igazán mély benyomást tehetett rád ez a valaki Sawada-sama. De most nincs itt, csak te és én, és egy üveg jól behűtött pezsgő. Szóval mit szólnál ahhoz, ha egy időre megpróbálnánk elfeledni a hétköznapi bajokat és kikapcsolódva élveznénk egymás társaságát? 

 

Kinyitja a pezsgőt, majd először tölt nekem, aztán magának. Jófajta itóka, bóvlit nem is szolgálnak fel nálam, csakis minőségi alkoholt. Iszunk, beszélgetünk, Roku nyelve is megered. Lassan teljesen besötétedik, csak a hold, a csillagok és a lámpák adnak fényt. Látom, hogy Roku pillái kezdenek nehezülni, arca kipirul. Valószínűleg részeg. Mondjuk nem csoda, hiszen két üveg pezsgőt benyakaltunk ketten. Így még gyönyörűbb, még kívánatosabb, mint egy még ki nem nyílt rózsabimbó. Látom, hogy az órájára pillant.

-           Untatlak talán? – kérdem felvont szemöldökkel. 

-           Sosem mondanék ilyet! Csupán kilencig tart az invitünk, ezt követően távoznunk kell. 

-           Akkor távoztok, amikor én mondom. Én fizetek, én vagyok a házigazda – jelentem ki ellentmondást nem tűrően. Akármennyire is nem kívánom a partit, ez a gyerek, ez a srác mégis különleges. Meg akarom fektetni, vagy legalább megcsókolni, és elélveztetni, ha mást nem tehetek. Vágyok rá, nem akarok még egyedül maradni.

-           Sawada-sama, én lennék a legboldogabb, ha maradhatnék, de nem tehetem.  Nagyon jól éreztem veled magam, nem is számítottam rá, hogy ennyire remek társaságom lesz – mondja egy szuszra, és biztos vagyok benne, hogy hazudik. Hazudnia kell. Ryu is hazudott nekem annak idején, míg félt tőlem.

 

Hátradőlök, meglazítom a nyakkendőmet, miközben egyik kezem Roku kezére téved. Milyen puha a bőre, bársonyos, biztos mindenféle kencét használ rá, mint a többi host szokott.

-           Hogy neked milyen elképesztőek a szemeid – ingatom a fejem, miközben kezem lassan az arcára téved, és egyre közelebb hajolok hozzá. Meg akarom csókolni, érezni akarom az ajkait az ajkaimon, fel akarom térképezni a száját, át akarom ölelni, bele akarok túrni a hajába.

 

Ám az utolsó pillanatban oldalra fordítja a fejét, így az ajkaim arcának puha, bársonyos bőrét érik. Mesterkélt szemérmességgel nevet fel, ahogy tekintete újfent találkozik az enyémmel. Szándékosan csinálta, én pedig még csak mérges sem lehetek érte.

-           Hálás vagyok a remek társaságért, szívesen látnám a Midnight Butterflyban, ha egyszer arra vinné az útja. Mennem kell, jó éjszakát Sawada-sama – hadarja, majd felemelkedik, meghajol és sietősen távozik.

 

Csak nézek utána, miközben nem mozdulok, csak jól elraktározom a fejemben a hely nevét. Midnight Butterfly, vagyis Éjféli Pillangó. Igen, pontosan illik a helyre a neve. Egy hely, ahol a pillangók csak éjjel táncolnak. És én meg fogom szerezni ezt a kis pillangót.

 

~*~

 

Nem tudom kiverni a fejemből Rokut, így még aznap este telefonálok a klubba, hogy holnapra foglaljanak le nekem nála egy nagyon korai időpontot. Sajnos este hétkor még egy megbeszélésen kell részt vennem, így délután hatnál tovább nem maradhatok, így fél ötre foglaltam őt le. Tudom, hogy a klub négykor nyit, és olyankor még nincsenek vendégek. Így kettesben lehetek vele, és talán végre alkalmam lesz megcsókolni is. Az ital nekem is kissé a fejembe szállt, érzem is, ahogy visszaindulok a vendégek közé. A hostok távozásával leült a hangulat, amit Akira próbál feldobni egy kis élőzenével. Mikor meglát, egyből odajön hozzám.

-     -  Jól eltűntél a fiúval – kezdi, mielőtt még alkalmam lenne bármit is mondani. – És milyen? Megfelelő volt a választásom?

-    -   Direkt csináltad, mi? – kérdem kíváncsian, miközben tudom a választ. – Nyugodt lehetsz, kellően felhergelte a kedélyemet. Annyira, hogy látni akarom.

-      - Jól vagy? – teszi a homlokomra a kezét a barátom, de egy dühödt tekintet kíséretében elrántom a fejem. – Csak azért kérdem – mentegetőzik -, mert öt évig senki sem érdekelt, erre most hirtelen találkozni akarsz azzal, akivel alig két órát töltöttél? Mi történt, Hiroki?

-      - Csak kíváncsivá tett a srác, ennyi – vonok vállat. – Meg akarom dugni, elvégre ezért tartják őket, nem?

-      -  Ő nem Ryu – mondja ki azt, amit én is tudok. Tudom, hogy csak figyelmeztetni akar, de nem vagyok hülye. Viszont kedves, hogy aggódik értem.

-      -  Tisztában vagyok vele – bólintok, majd a vendégek felé indulok. – Na, gyere, essünk túl ezen az estén, ha már megszervezted.

 

Akira vigyorodva siet utánam, szerintem mulattatja a dolog, engem azonban rohadtul nem. Roku nem Ryu, hiába hasonlítanak, hiába hangzik hasonlóan a nevük. Ők két külön ember. Igen, emberek, nem árucikkek, és hirtelen szégyellem is magam, amiért magam is csak egy megdugható alanynak tartottam Rokut. Negyed órája még le akartam smárolni, és ezért is átkozom magam. Nem értem, mi van velem, de ez a kölyök teljesen megbabonázott, ha akaratlanul is. Neki én azonban csak egy újabb munka voltam, egy újabb kuncsaft, akinek bájolognia kell. Fogadok, a háta közepére sem kíván, és nem fog ugrálni örömében, ha holnap megint láthat. Valószínűleg alig várja, hogy elfelejtse a búvalbaszott gazdag ürgét, akivel kénytelen volt két órát együtt tölteni.

 

~*~

 

Másnap pontos vagyok, szokták is mondani, hogy utánam lehet igazítani az órát, mert még az életben nem késtem el sehonnan. Erre mérhetetlenül büszke vagyok, hiszen a pontosság a legfontosabb dolog az életben. Aki nem tud pontos lenni, az léha, lusta, megbízhatatlan. Sofőröm pontosan öt perccel fél öt előtt áll meg az impozáns, gyönyörű klub bejárata előtt. A cégéren fenn a név mellett egy éjszakai pillangó látható, míg a név alatt a top 5 host képe és neve. Meg sem lep, hogy Roku képe áll az első helyen. Szóval a klub legjobb hostja, legalábbis most. Ebben az iparban ugyanis előfordul, hogy havonta cserélődnek a nevek, a képek attól függően, éppen kinek sikerül felkapaszkodnia a ranglétra csúcsára. Pontosan érkezem, Sonoda Akiyoshi már siet is elém.

-      -  Sawada-sama, isten hozta! – hajol meg mélyen. – Roku már várja Önt. Erre tessék! Szabad a kabátját? – beszél, miközben egy fiatal srác, talán egy pincér, vagy alacsony rangú host elveszi a kabátomat és felakasztja. – Szóval, meg volt elégedve a mi kis virágszálunkkal, igaz? Pompás! – mosolyog olyan kenetteljesen, hogy majdnem elhányom magam. Undorodom az ilyen talpnyaló, csúszómászó emberektől. – Roku! Roku, szépségem! Itt a vendéged, akit annyira elbűvöltél, hogy repetát kér belőled.

-     -  Nem vagyok édesség! – hallok egy meglehetősen morcos hangot, majd mikor Roku meglát, hirtelen a szája elé kapja a kezét, mint aki valami illetlent mondott.

-       - Szervusz, Roku! – mosolygok rá. – Örülök, hogy újra élvezhetem a társaságodat.

 

Sonoda hamar el is tűnik, Roku pedig néhány másodperc után kapcsol, hogy vendége van, mégpedig én. Feláll, és mélyen meghajol, majd az egyik box felé megyünk, és ott foglalunk helyet.

-       - Nagyon örülök, hogy újra láthatom, Sawada-sama! – mondja az előre betanult szöveget, bár a tekintete inkább zavart. – Parancsol egy teát, süteményt?

-    -   Köszönöm! – biccentek udvariasan, majd körbenézek a teremben. – Igazán ízléses a klub, tetszik.

-      - Örülök neki – hallom a választ, miközben Roku teát tölt nekem, és elém tolja a tejet, mézet, citromot és cukrot. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar viszontlátom.

-       - Felkeltetted az érdeklődésem, Roku – magyarázom, miközben némi mézet és citromot teszek a teába. – A tegnap este igencsak különleges volt, de jobb ha tudod, nem én választottalak ki téged. A barátom, Akira nagyon jól tudja, milyen az ízlésem, és bár nem igazán értettem egyet vele a hostokat illetően, be kell vallanom, hogy nagyon jól éreztem magam veled. És veled ellentétben, én nem játszottam meg magam.

Nem válaszol, csak elkerekedett szemekkel néz rám. Tudja, hogy lelepleztem, tudja, hogy nem hazudok. Kényelemesen hátradőlök a puha plüsshuzaton, és iszom egy kortyot a forró teából. Roku lesüti a szemét.

-       - Én… én nem… - kezdené, de közbeszólok.

-       - Nem vagyok vak – mondom egy halvány mosollyal. – Te nagyjából annyira akartál tegnap velem lenni, mint én ott lenni a partin. Nem vagyok kezdő, nem először van dolgom hostokkal, és nem szeretem, ha valaki megjátssza magát és félrevezet. De nem is haragudhatok rád, hiszen ez a munkáddal jár. Viszont – hajolok közel, és mélyen a szemébe nézek -, ha velem vagy, légy nyugodtan önmagad! Nem számít, ha pimasz vagy, nagyszájú, esetleg csöndes, csak ne játszd meg azt az embert, aki nem vagy. Az őszinteség sokszor sokkal célravezetőbb, akkor is, ha fáj.

-      -  Én is jól éreztem magam önnel – mondja halkan, a szemében látom a megbánást. – Tényleg, igazat mondok. Bár… az is igaz, hogy…

-     -  Nem akartál odamenni, igaz? – mosolyodom el. – Gondolom egy újabb elkényeztetett, gazdag férfinak gondoltál, akinek nincs jobb szórakozása, mint ártatlan kisfiúkkal tölteni az estéit. Mert ha így van, akkor nem ismersz. Az ember nem mindig az, aminek látszik. Néha pedig pontosan az, aminek látszik. Érted?

 

A fejét rázza, így hanyagolom a témát, és iszom egy újabb kortyot. A tea nagyon finom, meg is dicsérem, aztán csak beszélgetünk. Mindenféle semmiségről, Roku pedig kezd feloldódni. Most, hogy nem játssza meg magát, sokkal természetesebb, a modora nem mesterkélt, a mosolya nem mű. Kedves, csevegős fiú, aki mellett repül az idő. Okos, ez nem kérdés, mert amikor a művészetekre, azon belül is az irodalomra terelődik a szó, meglepően jól tartja velem az iramot. Pedig a klasszikusokat nem sokan ismerik, de ő igen profi. Aztán áttérünk a modern irodalomra.

-      -  Mi a kedvenc könyved? – kérdem, és meglep, ami válaszol.

-      -  Az ”Egy gésa emlékiratai” – mondja lelkesen. – Annyira gyönyörű, szenvedélyes és igaz. És a gésák világa annyira lenyűgöző. A karakterek bámulatosak, a történet magával ragadó, ahogy Sayuri és az elnök egymásra találnak arra pedig nincsenek szavak.

-      -  Az a könyv egy halom szemét – mondom elhúzva a szám, mire a szemei elkerekednek. – Arthur Golden összehordott egy rakás hazugságot, hogy bestsellert csináljon belőle. A mű alaptörténete annyiban igaz, hogy Iwasaki Mineko, a hatvanas évek legnagyobb gésájának az élete alapján készült, akivel ez a pacák interjút készített. A történetet később kiferdítette és telehintette mindennel, ami piacképessé tette a regényt. Golden a cél érdekében a gésákból prostituáltakat csinált, semmi mást. Luxuskurvákat, ha pontos akarok lenni, a mizuagéból a szüzesség kiárusítását csinálta. Hamis adatok, ferdítések és mindez azért, hogy minél nagyobb példányszámban adhassa el a világnak a szemetét. Nem csoda, ha Iwasaki Mineko hatalmas pert akasztott a nyakába, amit meg is nyert. Az a borzadály film meg, amit a könyvből csináltak, felér egy halálos ítélettel. De mit is várhatunk egy amerikai író által amerikaiaknak írt szennyből készült amerikai filmtől? Amit szintén amerikaiaknak készítettek. – Fújok egyet, majd a döbbent Rokura nézek, aki a szája elé kapja a kezét. – Ha engem kérdezel, inkább elolvasod a ”Gésák gésája” című könyvet Iwasaki Minekotól. Az az igazi történet. Ezt a tűzrevaló hulladékot meg felejtsd el! Egyébként annak idején Mineko nagyon felháborodott, hogy Golden az általa szeretett és tisztelt személyekből gonosz szörnyetegeket faragott.

 

Roku egy szó sem szól, de szemmel láthatóan magába van zuhanva, amiért lealáztam a kedvenc regényét. Én csak egy őszinte kritikát fogalmaztam meg, és talán túl nyers voltam.

 

-      -  Figyelj! – mondom szelíden. – Nem akartam a lelkedbe gázolni, ez csak egy őszinte kritika volt a részemről. De való igaz, utálom, amikor külföldi írók a pénzért kiforgatják azt, amit nem ismernek. Ne haragudj, nem akartalak megbántani, Roku – nyúlok finoman az álla alá, és simogatom meg az arcát. – Sosem tudnék megbántani olyat, aki ilyen gyönyörű, és akiben ennyi szenvedély lakozik. Olyat, aki annyira el tudott bűvölni, mint hosszú évek óta senki.

-     -  Én nem… - kezdené, de nem várok tovább, és magamhoz húzva lágyan megcsókolom édes, puha ajkait. Meglepetten felnyög, és teste megmerevedik. Talán rosszul döntöttem.


Ash2016. 01. 04. 02:15:06#33851
Karakter: Anzen Toroku



 - Teljesen kizárt Sonoda-san! Nem megyek a tegnapi után! Nem érdekel. – csattanok fel szenvedélyesen, zakómat markoló kezem reszket a dühtől. – Nem, és nem! 
- A tegnapi csupán egy aprócska malőr volt kiscsillag. – ingatja meg a fejét, megpróbál nyugtatóan a karomra simogatni.
- Te így mondanád? Aprócska malőr? Ha nem járnak véletlenül arra a kidobók és nem hallják meg a segélykérésem ki tudja, most mi lenne velem! Az a férfi meg akart erőszakolni!
- Egy privát szobában, amiért egy kisebb vagyont fizetett- teszi hozzá türelmesen a főnök helyettese. 

Halántékát masszírozva mér lassan végig.  Én gyűlölöm őt, ő pedig gyűlöl engem. A tulajdonos szeretője ezért is kapta meg a klub vezetését, azonban azt hiszi, pozícióját veszélyeztetem. Kevesen tudják rólam háttértörténetem, ahogy még kevesebben azt, ártatlanságom mennyire is vigyázom. 
- Hostnak szerződtem nem prostituáltnak. 
- Akkor fogd be a szádat és szedd össze a dolgaid mielőtt felbontom a szerződésed. Húsz perc múlva kint találkozunk a bejárat előtt a többiekkel. 

… 

Húsz perc. Pontosan ennyi időbe telik, hogy lehelet vékony sminket vigyek fel, szemöldököm megigazítsam kissé s felfrissülten várjak tucatmagammal a fekete furgonra, minek oldalán a Midnight Butterfly ezüstös emblémája díszeleg. Ahogy beszállunk ki is osztják a szegényes dossziékat képekkel ellátva. Exkluzív bár mely exkluzív vendégek exkluzív igényeit elégítik ki. Hogy honnan vannak az információk senkit sem érdekel, de nyilván azért kaptuk, hogy a mai nap folyamán ezeknek a személyeknek megédesítsük a napjait. 
Kíváncsian hajolok körbe, hogy megnézzem a többiekét is. Mindegyik fehér mappába egy-egy kép van tűzve. Kopaszodó és-vagy mogorva alakok egytől egyig.  
- Hé, a tied csinos! Cseréljünk! – morran fel Kaito, a mellettem helyet foglaló, festett vörös fiúcska. 
- Nincs cserebere!- dörren fel sofőrünk, ki egyben főnökünk is.- Direkt ti lettetek kiválasztva nekik, katalógusból! Mindenkinek személyre szabva!
- Óh, szóval már katalógus is van rólunk… árcédulát is nyomtassunk, hogy a homlokunkra ragaszthassuk Sonoda-san? – kérdem cinikusan. 
- Még egy dobás és az egyetlen dolog amit nyomtatni fogsz az egy repülőjegy lesz vissza Bankokba. Én nem Hiroma-sama vagyok, engem nem érdekel a bájolgásod. Ha nem tudsz viselkedni repülsz és kész. Felfogtad?
- Megértettem. – böngészem kelletlenül a saját dossziémat. 

Sawada Hiroki, huszonnyolc éves üzletember. Szereti a minőségi alkoholt és a finom ételeket azonban gombaallergiája van. A párkapcsolat, autókázás, szerelem, hegyek mind-mind tabu téma számára. Megjegyzésnél nincs semmi. Tehát egy tipikus szoknyapecér – esetünkben nadrághajhász- akinél a szerelmi és érzelmi szálak ki vannak zárva, elvégre túl menő, túl gazdag és túl csinos ahhoz, hogy megengedhessen ilyesmit magának. Határozottan biccentek magam elé. Jó kedélyű leszek vele, de semmiképp sem elfogult. 
A kocsi a hatalmas épület elé gördül. Már messziről süt róla az elegancia és a pénz. Egy házvezető beinvitál minket, felesleges ruháinkat elkéri, majd kiterel a kertbe. Hamarosan besötétedik a lámpásokat pedig felgyújtják így biztosítva idilli hangulatot. 
- Ne feledjétek, tízkor itt találkozunk. Aki nem jön, azt itt hagyom. Fontos, hogy jó benyomást tegyetek és sokszor említsétek meg a bárt. Szeretnénk, ha meglátogatnának minket és nálunk hagynák a pénzüket!

Hirtelen elhallgat, mézes-mázos hangnemre vált, ahogy két férfi lép hozzánk. Az egyik közülük az enyém. Élőben ezerszer vonzóbb mint képen. Tekintetem lomhán időzik minden centijén, alaposan végigmérem. Nem tűnik olyan szörnyűnek, mint amire először számítottam. 
- Ó, látom, megtalálta klubunk ékességét. Sonoda Akiyoshi vagyok, a Midnight Butterfly klub egyik helyettes vezetője – mutatkozik be mélyen meghajolva, próbálva minél mélyebbre benyalni. - Örvendek, hogy megismerhetem Sawada-sama. Ez a szépség pedig, akire ön szemet vetett, Anzen Toroku, a klub büszkesége és legszebb virágszála. MI általában Torunak, vagy Rokunak becézzük.
- Örvendek, Sawada-sama! – hajolok meg mélyen, tekintetem a földre szegve. 
- Úgyszintén. 
- Úgy látom, igen magányos, uram. -kezdek bele a jól betanított szövegbe, pilláim megrebbennek, ajkaimra széles mosoly ül ki.- Tudja, én tudnék ezen segíteni.

Társaim eltűnnek mellőlem, csupán a vezető, a két férfi s én állunk egyhelyben, nézve egymásra. A Sawadaként megnevezett férfi tanácstalanul néz barátjára, az megvonja a vállát bátorító mosolyt engedve meg felé. 
Vérig sértenek a tétovázással, ám nem mutatom. Amit már biztosan tudok, Sawada Hiroki soha sem lesz életem szerelme. Egy olyan férfi nem lehet, aki teketóriázik abban, elég jó vagyok-e ahhoz, hogy társaságául válasszon. 
- Rendben van. Menjünk, Roku! Egyékbént is meguntam az ácsorgást.

Karom biztosan talál övére, kezem belefűzve indulok el széles mosollyal arcomon. Az a feladatunk, hogy boldogságot mutassunk még akkor is, ha szívünk szerint inkább vállalnánk el egy érzéstelenítés nélküli foghúzást mint sem az adott társaságot. 
- Micsoda remek parti. – kezdeményezem a beszélgetést mialatt helyet foglalunk a félreeső rózsalugas alatt megbúvó faragott márványpadon. Tekintetem végigfuttatom a rózsákon, melyek íves kupolát képezve borítanak minket árnyékba. – és csodálatos kert.  Sawada-sama úgy látom remek ízléssel van megáldva a virágok terén. 
- Te szereted a virágokat, Roku?
- A liliom a kedvencem.
- És mi az oka? 


Minden mozdulatom megtanultam, kifejlesztettem. Gesztusaim könnyedek, szórakozottak, ártatlan gyermeki bájt idéznek, mialatt lelkesedéssel magyarázom  miért is annyira gyönyörűek ezek a virágok, pláne a hófehérek. 
- És legfőképpen az illata. Tudta, hogy nagy dózisban halálos mérget jelentenek? Ki hinné, hogy valami ami ennyire szép ilyen veszélyes lehet! 
Némán biccent, arcán látom, bár testben velem van lélekben egészen máshol jár. Egyáltalán nem élvezi az egészet. 
- Ha untatom távozhatok, kereshetek valaki mást aki kellemesebb társaságot biztosít.
- Nem. Ne haragudj, de annyira emlékeztetsz valakire…
- És ebből nekem előnyöm vagy hátrányom származik? 
- Nem tudom…- közli, hangjában fájdalom, tétovázás csendül. 
- Igazán mély benyomást tehetett rád ez a valaki Sawada-sama. De most nincs itt, csak te és én, és egy üveg jól behűtött pezsgő. Szóval mit szólnál ahhoz, ha egy időre megpróbálnánk elfeledni a hétköznapi bajokat és kikapcsolódva élveznénk egymás társaságát? 

Kinyitva a pezsgőt öntök először neki, majd magamnak. Sorozatos koccintások követik tevékenységünket, majd egyre több ivás, végül szertelen beszélgetés. Bár nem mondanám, hogy nem feszélyezett mégis könnyedebb a légkör. 
Az este lassan leszáll, a kert lámpások fényeibe borul, lábainknál is kigyullad egy-egy így kellemes, meleg fényt kölcsönözve kuckónknak. 
Szempilláim egy pillanatra elnehezülnek, fejem megszédül. Túl sokat ittam.
Az órámra pillantok, tizenöt perc és kilenc lesz. 
- Untatlak talán? – vonja fel a szemöldökét a férfi. 
- Sosem mondanék ilyet! Csupán kilencig tart az invitünk, ezt követően távoznunk kell. 
- Akkor távoztok, amikor én mondom. Én fizetek, én vagyok a házigazda. 
- Sawada-sama, én lennék a legboldogabb, ha maradhatnék, de nem tehetem.  Nagyon jól éreztem veled magam, nem is számítottam rá, hogy ennyire remek társaságom lesz. 

Lazítva nyakkendőjén dől hátrébb, keze az enyémre talál, arcának vonásait akár csak elméjét jótékonyan rajzolja újra az alkohol mámora. 
- Hogy neked milyen elképesztőek a szemeid- ingatja meg fejét egyre csak morogva, másik keze arcomra talál, feje vészesen közeledik enyém felé.

Gyomrom bukfencet vet, elemi rettegés fut át rajtam. A legutóbbi hasonló incidens óta valahogy nem igazán tudom elviselni, ha a testi közeledés ilyen formába történik meg. 
Az utolsó pillanatban oldalra fordítom fejem, így csókja az arcomat illeti. Nevetve ingatom meg a fejem, leplezve rémületem simítok két kézzel kezeire. 
- Hálás vagyok a remek társaságért, szívesen látnám a Midnight Butterflyban, ha egyszer arra vinné az útja. Mennem kell, jó éjszakát Sawada-sama.

Megemelkedve hajolok meg előtte, majd sietős léptekkel távozom. 
A bejáratnál társaim várnak rám, mind egytől-egyig szélesebbnél szélesebb mosollyal. Én vagyok az egyetlen, aki füléig vörös, tétován várakozik. 
Szívéjes búcsút követően visszaszállunk a fekete furgonba s távozunk.
A megannyi faggatásra, miszerint milyen volt, mi történt, kivel és mennyit voltam nem vagyok hajlandó válaszolni. Túlságosan is különös és titokzatos volt ez a férfi ahhoz, hogy olyan legyen mint a többi. Felkeltette érdeklődésem ugyanakkor félelmem is. Ő nem olyan, mint a többi, mivel nála falba ütköztem. Lebonthatatlan, gigantikus téglafalba. 

… 

Másnap szabadnapom van, ám az azt követő napon előbb berendelnek. Én nyitom a bárt, továbbá főnököm állítása szerint korai vendéget kell fogadnom, akinek a későbbi időpontok már egyáltalán nem voltak jók. 
Bár kérték, elvből nem megyek a privát szobába. Semmiképp sem vagyok hajlandó betenni oda a lábam! Így aztán az egyik elkülönített boxban foglalok helyet, melegítem a teavizet, apró süteményeket helyezek az asztalra. Tevékenységek, melyekkel kissé szívélyesebbé tehetem a vendégvárást. 
Az órára pillantok. Még öt perc és itt lesz a titokzatos idegen. 
 


Andro2015. 07. 26. 13:04:47#33232
Karakter: Sawada Hiroki
Megjegyzés: (Anzennek)


Nem tudom, hogy Akira hogy tudott rávenni arra, hogy kerti partit tartsak. Persze, így is, úgy is időszerű lett volna, de még mindig nem tudom, hogy adhattam be a derekamat. Öt éve, mióta Ryu már nincs velem, nem volt nálam összejövetel. Talán a barátom pont ezért akarta, hogy kimozduljak végre az önsanyargatásból. Elvégre, legalább minden leszervezett, még a dekorációt is a szabadban. Hála égnek, legalább jó időnk van, az is valami. De tényleg a hátam közepére nem kívánom az egészet. Ráadásul még valami meglepetést is emlegetett, amitől eleve égnek áll a hajam. Akira mindig meg tud lepni, de a meglepetései többnyire olyanok, amik vagy kínosan érintenek, vagy kellemetlenül. Viszont nemet nem mondhattam neki azok után, hogy ott volt velem Ryu halálát követően. Ő volt az, aki talpra állított, amikor mindenki, még az apám is hátat fordított nekem. Ezért örökké hálás leszek neki.

Sóhajtva állok a hálószobámban, miközben öltözködöm. Elegáns, fehér ing, világos nadrág és zakó hozzáillő fekete cipővel és nyakkendővel. Már minden készen áll, az étel is megérkezett, amit már asztalokra tettek a hatalmas sátrak alatt. Jó meleg van, de így legalább mindenki árnyékos helyen tud tartózkodni. Kopogást hallok, még szerencse, hogy éppen végeztem.

-     -  Szabad! – szólalok meg, mire nyílik az ajtó, és Akira sétál be rajta a maga fekete hajú, szemüveges valójában. A vörös ing, és hozzávaló fekete zakó-nadrág-cipő-nyakkendő összeállítás igazán jól áll neki. – Szeretnél valamit? – kérdem. Már meg sem lep, hogy úgy járkál a házamban, mintha otthon lenne.

-       - Hamarosan itt lesznek a vendégek – közli mosolyogva. – Úgy látom, elkészültél, szóval, gyere!

-       - Még mindig nem árulod el, mi a meglepetés? – kérdem kíváncsian.

-      -  Ne aggódj, idejében meg fogod látni – somolyog, amitől lúdbőrös lesz a hátam.

-      -  Tudod, hogy utálom a meglepetéseket – morgom, majd elhagyjuk a szobát.

Lefelé menet még megnézem, hogy Ryu régi szobája zárva van-e. Akira nem szól semmit, ő pontosan tudja, mennyit jelentett nekem a fiú akkor is, ha ”csak” egy pet volt. Akirának is van egy, és nagy meglepetésemre nem hozta magával Shinjit. Ami talán jó is, mert a fiú tényleg kezelhetetlen néha, sokszor goromba, hangos és hatalmas féltékenységi jelenetekre képes. Néha elgondolkodom, hogy ki az úr kettőjük közül, ám Akira odáig van érte. Azt hiszem, valahogy úgy lehet vele, mint én voltam Ryuval.

-       - Hogyhogy Shinji nincs itt? – kérdem kíváncsian, mire Akira kelletlenül morog. – Tudod, mit fogsz kapni, ha hazamész?

-     -  Ne is mondd! – sóhajt a barátom, mire kénytelen vagyok halkan kuncogni. – Ne nevess ki! Mikor megtudta, hogy nem jöhet velem, hatalmas patáliát csapott és kijelentette, hogy még megbánom, ha hazadugom a képem. Mintha én lennék a pet és nem ő. Komolyan, néha nem tudom, miért nem adok túl rajta.

-     -  Mert vonzódsz hozzá – jelentem ki nevetve. – Akira, te mindig is kissé mazochista voltál, különben nem tartanál magad mellett egy ilyen kis vadmacskát.

Akira már nyitná válaszra a száját, de akkor kiérünk a kertbe. Már minden készen van, a díszek, az ételek, a székek, asztalok, a hatalmas, fehér sátor; minden a helyén van. Hamarosan a vendégek is megérkeznek. Ez csak egy szokásos, nyári parti a hozzám hasonló gazdag, sokszor unatkozó üzletembereknek. A legtöbbjük a feleségét, fiát, lányát, szeretőjét is elhozta. Nincs ebben semmi különleges, hiszen mi így szoktuk.

 

~*~

A parti már javában folyik, mindenki jól érzi magát, én is túl vagyok már a kötelező udvariassági körökön, amikor Akira meglapogatja a vállam, és eltereli a figyelmem. Hála égnek, mert egy igen unalmas társalgás közepén tartok az egyik régi ügyfelünkkel. Kedves ember, de rettentően hosszúra tudja nyújtani a semmit. Barátom a kert szélére mutat, ahol egy csapat, talán öt-hat fiú várakozik. A ruhájukról azonnal felismerem őket. Hostok, ráadásul, ha jól látom, elég exkluzív hostok.

-     -  Te kurvákat hívtál ide? – kérdem halkan, miközben Akira mosolyogva int egy idősebb férfinak, majd elindul felé velem együtt. Valószínűleg ő hozhatta ide őket.

-      -  Hostok, nem kurvák, bár pénzért bármikor megfektetheted őket. Igen, ez a meglepetés, vagyis nem egészen ez, hanem inkább… Odanézz! Ő a meglepetés – mutat az egyik fiúra, aki a többiektől egy kissé távolabb áll.

Kelletlenül odanézek, ám amikor megpillantom az említett fiút, a szemeim elkerekednek. Valóban csinos, bár nagyon alacsony fiú. Szerintem alig lehet magasabb százhatvan centinél. Arca akár egy földre szállt angyalé, és már innen is látom, hogy a bőre világos, hamvas, sehol egy hiba, orra fitos, ajkai csókolni valók. A szemei azonban… kékek, ráadásul égszínkékek, ami elgondolkodtat. Vajon félvér lenne? Vagy pedig mint néha az ázsiaiaknál, esetleg természetes mutáció a dolog? Néha egy-egy japánnak is lehet zöldesszürke, vagy akár zöld szeme is a jól ismert sötétbarna, fekete vagy szürke helyett. A tekintete őszinte és kíváncsi, majdhogynem gyermeki, pedig biztos nem gyerek már. Elegáns öltönyt visel, de nyakkendőt nem, ami nem szokatlan. A hostok ha jól tudom, ritkán viselnek nyakkendőt, mert azt túl sok bonyodalom levenni. Észre sem veszem, mikor érünk a fiúkhoz, és az őket vezető férfihoz. Nem is nagyon hallom, hogy Akira mit beszél a vezetővel, engem teljesen leköt ez a kis kékszemű tündér. Annyira hasonlít rá, és mégsem. Ryu arca is hasonló volt, a haja pedig… Fekete, és már látszatra is puha, mint a selyem. Ő is észrevesz, és leplezetlenül siklatja végig rajtam a tekintetét. Talán azt nézi, vajon elég jó parti lennék-e számára? Hiszen a hostok csak a pénzre hajtanak. Olyanok, mint a petek, csak utóbbiak nem kapnak pénzt a szolgáltatásokért.

-     -  Ó, látom, megtalálta klubunk ékességét – hallom egy idegen hangot, majd felocsúdva szembetalálom magam a vezetővel. – Sonoda Akiyoshi vagyok, a Midnight Butterfly klub egyik helyettes vezetője – mutatkozik be mélyen meghajolva. – Örvendek, hogy megismerhetem Sawada-sama. Ez a szépség pedig, akire ön szemet vetett, Anzen Toroku, a klub büszkesége és legszebb virágszála. MI általában Torunak, vagy Rokunak becézzük.

-     -  Örvendek, Sawada-sama! – hajol meg mélyen a fiú, minden mozdulata kifinomultság, és elegancia.

-      -  Úgyszintén – biccentek egy aprót, mozdulatom távolságtartó és kimért.

-      -  Úgy látom, igen magányos, uram – kérdi Toroku, miközben megrebegteti a pilláit. – Tudja, én tudnék ezen segíteni.

Tanácstalanul nézek Akirára, majd vissza a fiúra. A többiek már úgy tűnik, belevetették magukat a ”munkába”, de ő mintha rám várna. Barátom bátorítóan mosolyog. Végül is, miért ne? Csak egy kis beszélgetés egy idegennel. Majd azt gondolom, hogy… Nem, ő nem Ryu, én pedig nem akarok egy másik személyt az életembe! Alkalmi szex? Igen, az jó, abból semmi baj nem lehet, elvégre ezért van itt, nem? Csak ma este, utána úgysem látjuk többé egymást, nem igaz? 

-       - Rendben van – bólintok, és halványan elmosolyodom. – Menjünk, Roku! Egyékbént is meguntam az ácsorgást.



Szerkesztve Andro által @ 2015. 07. 27. 17:02:53


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).