Végre felemeli a fejét, és rám néz, majd mielõtt megszólalhatnék, már ömlik is belõle a szó, én pedig alig bírom követni, amit mond.

-          Hiroki Sawada, mondd csak, te tényleg ekkora egoista – mondja, és még a magázódást is elfelejti. - …vagy?! Mindig csak Én, Én, Én, Én és Én. Mi a baj velem, amiért utálsz, én nem fogok rá akaszkodni, mert te nem szeretnéd, én csak egy ártatlan szegény gazdag kicsi fiú vagyok, aki nem kapja meg a játékot, amit kinézett magának a polcról. Az én játékom nem úgy mûködik, ahogy elvártam, pedig fizettem érte. Minden körülötted forog a világodban – hajol közelebb hozzá az asztallapra tenyerelve, én pedig elhûlve hallgatom. - Nem. Önzõ alak vagy!

-          Roku! -  torkolnám le, mert teljesen félreérti a szándékomat, ám õ felemeli a kezét, jelezve, hogy hagyjam, hadd mondja végig. Hát hagyom. Igazából még mulattat is, hogy így kifakadt. Mintha Shinjit látnám magam elõtt, amint a barátommal, Akirával pöröl.

-          Lefogadom gazdag családból jöttél és mindent alád toltak. Csak kinyitottad a szád és megkaptad, amit kértél, de mondok neked valamit. A világ nem ilyen. Az én világom nem! Én mindenért keményen megküzdöttem, és ha a világom részét akarod képezni te is ezt fogod tenni. Meg fogsz küzdeni azért, amit annyira szeretnél, hogy értékelni tudd azt, mikor megkapod! Ez a bajom veled! – pirul el a hatalmas szónoklata végén, én pedig alig tudom megállni, hogy el ne nevessem magam. Az most nem lenne jó.

-          Pontosan…. mi is? – kérdem óvatosan, bár sejtem a választ.

Éppen válaszolna, amikor megjelenik Hiroshi-kun a fõfogásokkal. Az egyiket Roku elé teszi, a másikat elém. Roku el is felejti, mit akart mondani, mert az ételre koncentrál.

-          Köszönöm, ez… csodaszép! – mondja Roku a pincérre nézve.

-          Kedves egészségükre – mondja Hiroshi-kun, és távozik is. Hiszen vannak más vendégek is rajtunk kívül.

Én csak mosolygok, és szerintem Roku rájött, hogy jól szórakozom a reakcióján. Mérgesen bámul rám, majd enni kezd, és úgy tûnik, ízlik neki, mert kezd megenyhülni. Én magam is hozzálátok a pompás vaddisznóhoz, majd csak akkor térek vissza az elõbbi témához, amikor már legalább az étel fele elfogyott.

-          Mit is mondtál, mi a bajod velem? – kérdem kíváncsian, és udvariasan Roku felé fordulok.

-          Az, hogy ilyen vagy… vagy is… Ön. Hogy, ilyen – bök felém a késsel, amiért nem szólok, bár illetlen dolog. A hevessége a múlté, én pedig szélesen elmosolyodom. Olyan aranyos, ahogy most zavarban van. Annyira emlékeztet Ryu-ra.

-          Tudod, ha nem tudnám, hogy te voltál a körzet egyik legjobb társalkodója megkockáztatnám, hogy valami gettóból szabadultál ide. Egy host soha sem lehetne ennyire… szabad szájú – jegyzem meg. Volt már dolgom hostokkal, szóval tudom, mire számíthatok tõlük. Roku viszont meglepett. Kellemesen.

-          Hála Önnek már nem vagyok host.

-          És ezért neheztelsz rám?

-          Naná! – fakad ki mérgesen két falat között. - A snack bár kétszer kevesebbet fizet! Így csak fenntartani tudom magam, de cseppet sem tudok félre tenni!

-          Még is mire spórolsz?

-          Egyetemre fogok menni – jelenti ki határozottan, mire meglepõdöm. Az nem semmi, céljai vannak. A legtöbb hostnak nincsenek, ami sajnálatos. - Állatorvosira.

-          Miért? Miért pont arra?

-          Szeretem az állatokat. Van is egy kutyám, a neve Yummi. Nagyon édes, ha látná, biztos lenne benne. Mi több, azonnal belé is szeretne!

Úgy tûnik, jó ötlet volt az ebéd, mert Roku a telefonját is elõveszi, és megmutatja a kutyáját. Egy yorkshire terrier, vagyis egy padlócirkáló, ahogy én nevezem az ilyen ölebeket. Aranyos, bár én nem vagyok annyira oda a kutyákért. Roku a kutyájáról mesél, meg a szülõhelyérõl és a családjáról. Thaiföld valóban gyönyörû hely, én magam is megfordultam ott nem egyszer. Egyszer Ryu is velem utazott és három gyönyörû hetet töltöttünk a tengerparton. Életem egyik legszebb élménye.

-          Haza szoktál látogatni? – kérdem kíváncsian, hiszen biztosan hiányoznak neki a szülei.

-          Nem gyakran… küldök hazulra pénzt, de… a szüleim nehéz helyzetben vannak, így állandóan dolgoznom kell. A mi szakmánkban nincs ünnepnap… olyankor többet kapunk, szóval jobban megéri. A karácsony maga az aranybánya… vagyis… volt. Már nem érint… - biccent. -  Szeretem a snack bárt, de a fizetését annyira nem.

-          Mit szólnál, ha tennék neked egy olyan ajánlatot, amit nem tudnál visszautasítani.? Beszéljünk tisztán – váltok halkabbra, és közelebb hajolok hozzá, hogy más ne hallja, mit mondok. - Neked jól esne a pénzem, nekem pedig jól esne a társaságod. Dolgozz nekem. Legyél a petem.  

Összevonja a szemöldökét, majd hátrébb húzódik egy kicsit és úgy néz rám. Az az érzésem, sejti, mirõl van szó, de nem érti pontosan. Nekem viszont pont olyan fiú kell, mint õ. Egy ilyen vad, szabad szellemû, szabad szájú kölyök, aki végre felráz a letargiából.

-          Az… olyasmi, mint egy rabszolga, nem?  - kérdi bizonytalanul.

-          Nem egészen. Mit szólnál, ha holnap este meglátogatnál a lakásomon? Ott elmondanék mindent bõvebben.

-          Hiroki-san… - kezd bele, de végül nem folytatja. Kell neki a pénz, nekem meg az õ társasága. Egymásra vagyunk utalva és ezt õ is tudja.

-          Csak eljössz és beszélgetünk. Ha nem tetszik az ajánlat, akkor sem lesz semmi baj, csak meghallgatod és akár utána el is mehetsz. Megegyeztünk? – kérdem egyszerûen. Nem fogom kényszeríteni, de azon leszek, hogy belemenjen.

Biccent, majd felhozza, hogy nem tudja, hol lakom. Sebaj, én tudom, hol lakik, így felajánlom, hogy este nyolcra kocsit küldök érte. Õ meg beleegyezik, mert érzi, úgysem tehet mást. A pénz nagy úr tud lenni.

Ezek után nyugodtan folytatjuk az étkezést, majd az ebéd végeztével nekem muszáj visszamennem az irodába. Hiába, a munka nem várhat, és rengeteg papírmunkám van, amit még ma el kell végeznem. Néhány szerzõdést kell átnéznem, telefonokat lebonyolítanom pár ügyféllel és eldöntenem, hogy egy bizonyos tévéadóra most szükség van-e, vagy nem. Hívok Rokunak egy taxit, amit elõre ki is fizetek, majd elküldöm a fiút oda, ahová menni akar. Nagyon várom már a holnap estét, de látom rajta, hogy õ még mindig feszeng. Mint aki nem érti pontosan, mit is akarok tõle. Emlékeztetnem kell magam, hogy õt nem nevelték ki petnek, nem támaszthatok olyan követelményeket elé, mint amiket Ryu esetében tettem. Errõl eszembe jut, hogy szerzõdést kell írnom, amihez fel is hívom az ügyvédemet. Õ tapasztalt ilyen ügyekben, és még aznap este hatra megbeszélünk egy idõpontot.

~*~

A másnap hamar eltelik, részben a munkával, részben azzal, hogy újra egyeztetem az ügyvéddel a már megírt szerzõdést. Õ ugyan óvatosságra int, de én is tudom, hogy a meredek ez a talaj. Persze, ha Roku nem egyezik bele és nem írja alá, legfeljebb buktam a dolgot. De van egy olyan érzésem, hogy alá fogja írni, kell neki annyira a pénz, hogy ne nagyon kekeckedjen. Nem akarok tõle semmi ”olyasmit”, amit egy normális pettõl. Nekem a társasága kell, a személye, nem a teste. Õ nem Ryu, és ezt folyton az emlékezetembe kell vésnem. Hasonlít rá, de Ryu fiatalabb volt nála, valamivel szebb is, de pont ilyen kívánatos. Rokunak sem telne sok idejébe, hogy levarázsolja rólam a nadrágot.

Este hétre már otthon vagyok, gyorsan megfürdök, átöltözöm és kocsit küldök a fiúért. A személyzetnek szólok, hogy vendégem lesz, készítsenek valami harapnivalót és teát. Kubota Shouta-san, a komornyikom mindenrõl intézkedik, így mikor fél kilenckor jelenti, hogy Roku megérkezett, csak biccentek. Az este kissé hûvös, így a nappaliban várom õt egy asztal mellett, a kanapén ülve. Mikor megérkezik, egy pillanat alatt felmérem ezt a kis csodát. Fehér ingben van, sötétkék öltönyben, fekete cipõben, fekete nyakkendõben. Én magam egy fehér inget és szürke öltönyt viselek hozzávaló nyakkendõvel. Roku elegánsan meghajol, majd hagyja, hogy Kubota-san az asztalhoz vezesse.

-       Jó estét, Sawada-san! – mondja, mielõtt helyet foglalna.

-       Jó estét, Roku-kun! – biccentek, miközben az egyik fotel felé intek, hogy üljön le. – Örülök, hogy eljöttél. Teát?

-       Kérnék szépen! – mondja, mire intek Kubota-sannak, hogy töltsön. – Köszönöm! – fordul a komornyik felé, aki rezzenéstelen arccal hajol meg, miután mindkettõnknek tölt egy-egy csészével. Az õ számára mindenki, aki vendég, tiszteletet érdemel.

-       Parancsolnak még valamit az urak? – kérdi udvariasan Kubota-san. Régi bútordarab, már gyerekkoromban is itt szolgált, mielõtt apám nekem adta a házat a személyzettel együtt.

-       Köszönjük, nem, Kubota-san – rázom a fejem. – Elmehet!

-       Ahogy parancsolja, uram – biccent, majd hangtalanul távozik.

Roku elgondolkodva néz utána, majd megízesíti a teáját. Én magam is így teszek, és iszom egy kortyot. A legjobb fajta rózsatea, mást nem is nagyon iszom, csak minõségi, kizárólag szálas teát. Hagyom, hogy Roku körbenézzen, szemmel láthatóan tetszik neki a nappali. Szép nagy, ízlésesen berendezve. A falak halvány krémszínûek, az ablakokon sötétzöld függönyök vannak, a bútorok pedig kellemes világosbarna színûek. A kanapén és a foteleken világoszöld huzat, a padlón krémszínû, puha szõnyeg van. A nappali egyik falánál hatalmas üvegajtón át lehet kimenni a teraszra, ahol egy kis üvegasztalka és néhány fonott szék van. A falakat tájképek teszik kellemesebbé.

-       Tetszik? – kérdem, miközben egy szem házi készítésû eperdzsemes kekszet rágcsálok.

-       Megjárja – von vállat Roku, mire csak mosolygok. – Jó nagy – mondja, ma témát vált. – De nem ezért hívott ide. Azt mondta, társaságra vágyik. Pontosan mi lenne a feladatom, Sawada-san?

-       Okos fiú vagy – biccentek, majd a sütemények felé intek. – Vegyél! Mind házi készítésû, sokkal jobb, mint a boltban kapható vackok.

-       Köszönöm! – Egy halvány mosoly suhan át az arcán, miközben elvesz egy süteményt, és megkóstolja. – Ez tényleg nagyon finom. Jobb, mint amit a klubban ettem a vendégekkel.

-       Ennek örülök – bólintok. – De hogy a tárgyra térjünk, elmondom, mire gondoltam. Te nem vagy pet, így a hagyományos dolgok szóba sem jöhetnek. Nem leszel úgymond olyan társaság, mint azok a fiúk, akiket kiskoruktól erre nevelnek ki. Ugyanis az esetben testi kapcsolatot is kéne létesítened velem, amire ugyebár nem vagy hajlandó. – Látom, hogy elsápad, és már szólna, amikor felemelem a kezem, jelezve, hallgasson végig. – Nem szándékozom lefeküdni veled, hacsak te ezt önként nem akarod. A feladatod annyi lesz, hogy társaságot nyújtasz nekem. Ez azt jelenti, hogy beszélgetsz velem, ha úgy akarom. Ezen kívül köteles vagy megjelenni velem bizonyos társasági eseményeken.

-       Miféléken? – kérdi bizonytalanul.

-       Partikon, összejöveteleken, ahová az emberek nem igazán érkeznek egyedül – magyarázom. – Céges bulikon is. Ezekre sajnos nekem is kötelességem elmenni, bár néha sikerül magam kihúzni egy-egy alól. Annyi a dolgod ilyenkor, hogy kedvesen mosolyogsz, bókolsz és beszélgetsz. Ehhez jól értesz. Ezen kívül nagyon szeretek színházba, operába és balettre járni, ami sokszor szintén társadalmi esemény. Ezekre is el kell jönnöd velem.

-       Szóval azt akarja, hogy elkísérjem ide-oda, mintha valami host lennék, igaz? – kérdi, lassan megértve a dolgot.

-       Pontosan, kivéve, hogy te az én állandó és személyes kíséretem lennél – mondom bólintva. – Örülök, hogy megérted. A szolgálataidért itt laknál nálam, kapnál egy saját szobát és természetesen anyagi juttatást is minden hónapban. Egyetemre akarsz menni, nem? Az sokba kerül. Ezen kívül, ha nincs rád szükségem, azt csinálsz, amit akarsz. Tanulhatsz, ami elengedhetetlen az egyetemi felvételihez. Vagy sétálhatsz a birtokon, igénybe veheted a könyvtáramat. A házban és a birtokon bárhová elmehetsz, de az engedélyem nélkül nem léphetsz ki a kapun! Világos?

Látom, hogy meghányja-veti magában a dolgot. Úgy tûnik, az, hogy nem mehet el innen, nem tetszik neki túlságosan. De végül bólint. Nagy kõ esik le a szívemrõl.

-       Van még valami? – kérdi óvatosan.

-       Igen – bólintok. – A birtok elhagyásának tilalma az egyik, amit be kell tartanod. A másik pedig… - Elgondolkodom. Ryu volt szobája. Oda sem mehet be, de mit mondjak, miért nem? És miért kéne megindokolnom? Semmi köze hozzá. – A másik dolog, hogy egy bizonyos szobát kerülnöd kell. Ne kérdezd az okát, hosszú és bonyolult. Majd megmutatom, melyiket. Nem szeretnélek a közelében találni, világos?

-       Rendben van – bólint egyszerûen, bár látom, hogy furdalja az oldalát, miért nem mehet oda. – Kérdezhetek valamit?

-       Kérdezz! Mit szeretnél?

-       A kutyámat hozhatom?

-       Igen, és bár nem nagyon kedvelem a kutyákat, de ha nem rág meg semmit, nem piszkít a házban és te gondoskodsz róla, akkor jöhet. De ha bármi kárt okoz, mennie kell, rendben? – nézek mélyen a szemébe, hogy megértse, komolyan gondolom. Bólint, hogy megértette, mire elõveszem a szerzõdést. – Már írattam egy szerzõdést az ügyvéddel. Minden benne van, amit most elmondtam. Olvasd át, gondolkodj el rajta, hogy valóban akarod-e. Nem kell sietned, és nem kell még ma döntened – csúsztatom elé a papírt. – Bár én örülnék, ha igent mondanál. Ám a döntés a tiéd. 

Beszélgetésünk további részébõl kisül, arra apellál, hogy arra apellálok: nem lesz jó neki, így megszabadulok tõle.
Micsoda pökhendi alak! Miért csinál úgy, mintha a fejemben olvasna, miközben egyáltalán nem is erre gondolok?! Igazából…semmire sem gondolok. Azon elmélkedem milyen szép is az a zakó amit visel, és hogy mennyire tetszik ez a textúra és a színválasztás. Tudom, földi dolog, de engem lekötnek és boldoggá tesznek az ilyen materiális javak. Minden esetre elveszem tõle a felém nyújtott papírost amin a szép kézírással megjelölt hely neve és az idõpont szerepel. Biccentve teszem a kötényem zsebébe, aztán elköszönök tõle magam is egy apró meghajlással.
Tényleg szép volt az az öltöny…tetszett nekem, talán vehetnék én is egy hasonlót.

***

A hely hangulatos, már-már nyugatias. Minden esetre nagyon nyitott és a növények is tetszenek, az pedig hogy fényáradatban úszik egyenesen maga a tökély. Elmélkedve nézek ki az ablakon az asztalnál ücsörögve ahová a pincérfiú vezetett. Kezemmel idegesen babrálok az asztal közepére tett virág leveleivel, ajkaimat harapdálom. Csinos a ruhám, égszínkék ing, hozzá illõ farmerrel és egy nagyobb, meleg kötött hófehér kardigán. Nem a külsõm miatt aggódom, sokkal inkább feszéjez a társaság, aki idõ közben meg is érkezik. Túlságosan is csinos, gazdag és sármos. Elég fiatal ahhoz, hogy megszeressem és elég öreg ahhoz, hogy megbánjam ezt a szeretetet. Nem akarom megkedvelni, mert ha megkedvelném sokkal többet veszíthetnék vele, mint amennyit nyernék. Ezért is vagyok annyira ellenséges.
Kialakult a fejemben róla egy kép, és ha ez a piktúra megváltozna valószínûleg a vesztemet okozná.

-          Szia, Roku-kun! Régóta vársz?

A kérdésre hirtelen azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Nem értem miért tegez, ha én magázom. Azt hiszem az illem megkövetelné, hogy õ is magázzon engem, hiszen még csak nem is ismerjük egymást. Véletlen szerencsének köszönhetõ a találkozásunk (bár a vak szerencse ettõl egészen messze áll, hiszen neki választottak ki egy katalógusból. Valószínûleg leinformálták így a kevésbé fontos adatokat, mint például mi a kedvenc színem, milyen zenéket szeretek és milyen nyelveken beszélek már biztosan tudja, mint ahogy én is tudom az allergiáit és azokat a témákat amirõl nem lehet vele társalogni) és lényegében nem is ismerjük egymást a kötelezõ adatokon kívül. Mi nem vagyunk barátok és lényegében a korkülönbség sem számottevõ….miért tegez?!

-          Csak úgy tíz perce.- rántom meg a vállam szórakozottan, adva a lazát. Igazából az a tíz perc beillik tizenötnek is. Nem szeretek késni és várni sem. Tíz percnél többet senkire sem várok a megadott intervallumon túl.- Nem gondoltam volna, hogy ilyen pontos lesz, Sawada-san.

-          A pontosság egy üzletember elsõ ismérve. Iszol valamit?

-          Egy üdítõt.- sandítok rá.

-          Két kólát, Hiroshi-kun.

Magamban hozzáteszem a „kérünk” csoda szavacskát ezért rosszallóan meg is ingatom a fejem míg Hiroki a másik irányba pillant, tekintetével a pincérfiút kísérve. Talán õ is tetszik neki. Ha nincs ló, jó a szamár is. Elképzelt csúnya jellemrajzához feljegyzem ezt is.
A felszolgáló hamar vissza is ér, megkapva az üdítõmet biccentek hálásan, elsuttogok egy köszönömöt és belekortyolok az italba.

-          Van valami ajánlatod mára, Hiroshi-kun?

-          Ajánlhatom a vaddisznót áfonyamártással, mellé burgonyakrokettel. Esetleg egy jó kacsamellet fehérboros szószban rizzsel és zöldséggel, egy csipet bazsalikommal megbolondítva. De nagyon finom a garnélarák is zöldségkörettel.

-          Akkor én a vaddisznót választanám.- mondja kedvesebb hangon, majd felém fordul.- És te, Roku-kun? Mit szeretnél? Nem muszáj az ajánlatból, ehetsz, amit szeretnél.

-          Nekem jó a fehérboros kacsa.- válaszolok a személyzetnek azonnal, helyette.

-          Értettem, uraim.- mosolyodik el szélesen.- Késõbb megnézik a desszertkínálatot is?

-          Feltétlenül

Azzal a fiú elsiet, én pedig ismét kettesben maradok az üzletemberrel.
Érzem az arcomon a tekintetét ami így józanul még inkább zavarba hoz. Tudom mire gondol, tudom, hogy a szemeivel vetkõztet. Legalább is azt hiszem, hogy tudom mire gondol. A fejemben alkotott kép szerint ezt tenné. Ezért inkább partnerem helyett a plafont, berendezést fixírozom.

-          Azt hittem, a magafajták csak a drága, flancos éttermeket kedvelik – szólalok meg végül, hosszas várakozás után. – De ez itt egész normális hely.

-          Nem vagyok az a hivalkodó típus – válaszolja. – Jobban kedvelem a szolid, csendes helyeket, és itt jó a kiszolgálás, finom az étel. Miért fizessek háromszor annyit valamiért, amit olcsóbban és finomabban is megkapok.

-          Szóval maga nem a pénzszóró fajta, mi?

-          Nem, nem herdálom feleslegesen a pénzt . De miért vagy velem még mindig ilyen ellenséges? Mi rosszat tettem én veled? Jó, megcsókoltalak, de ennyi. Eszem ágában nem volt ”olyasmit” csinálni veled.

Megcsókoltál, és ennyi?
Szemrebbenés nélkül hazudik a szemembe. „Õ nem az  a pénzszórós fajta, hiszen miért fizetne többet azért amit olcsóbban is megkaphat és sokkal jobbat”. Mindezt egy olyan embernek mondja akinek az órabére megegyezik(megegyezett)  az itt szaladgáló pincérek napi keresetével és akit olyan pezsgõvel itatott aminek az árából egy szegényebb falu egy egész álló hétig ellakmározna? Mi ez, ha nem pénzszórás?!
Arról már nem is beszélve, hogy „nem akart semmi olyat csinálni velem”. Ha nem akart volna nem mászott volna rám az elsõ adandó alkalomnál a lugasban. Bele sem merek gondolni mi lett volna akkor, ha részegebb vagyok és  kisebb a veszélyérzetem a félelmemnél.

-          Persze, most ezt mondja. – morgok az orrom alatt.

-          Hiroma-san mondta, hogy nehéz eset vagy…- csóválja meg a fejét rosszallóan. Szemöldököm szinte a hajvonalamig szalad, agyamat elfutja a pulykaméreg. Mi az, hogy én vagyok a nehéz eset?! - s nem hazudott. De ne aggódj, ha meg akartalak volna fektetni, nem teperek ennyire. Elhívtalak ebédelni, és utána mindenki megy a maga útján, ha ezt akarod. Én nem fogok rád akaszkodni, pedig hidd el, nagyon különleges vagy. Pont ezért akartalak jobban megismerni, de úgy tûnik, megint bakot lõttem.

Magamban tízig számolok mielõtt temperamentumom legyûri ép elmémet. Arcom fájdalmas grimaszba torzul, hitetlenkedve rázom meg a fejem, még a magázódást is elfelejtem.

-          Hiroki Sawada, mondd csak, te tényleg ekkora egoista – valami ízes szóval illetném ám inkább lenyelem-… vagy?! Mindig csak Én, Én,Én,Én és Én. Mi a baj velem, amiért utálsz, én nem fogok rá akaszkodni, mert te nem szeretnéd, én csak egy ártatlan szegény gazdag kicsi fiú vagyok, aki nem kapja meg a játékot, amit kinézett magának a polcról. Az én játékom nem úgy mûködik, ahogy elvártam, pedig fizettem érte. Minden körülötted forog a világodban.- hajolok közelebb hozzá az asztallapra tenyerelve.- Nem. Önzõ alak vagy!

-          Roku.-  torkolna le azonnal, ám felemelve a kezem mutatom felé a tenyerem jelezve, hogy hallgasson végig.

-          Lefogadom gazdag családból jöttél és mindent alád toltak. Csak kinyitottad a szád és megkaptad amit kértél, de mondok neked valamit. A világ nem ilyen. Az én világom nem! Én mindenért keményen megküzdöttem és ha a világom részét akarod képezni te is ezt fogod tenni. Meg fogsz küzdeni azért, amit annyira szeretnél, hogy értékelni tudd azt, mikor megkapod! Ez a bajom veled! – pirulok ki a szenvedélyes szónoklattól.

-          Pontosan….mi is?

Szóra nyitnám a szám, de ekkor megjelenik a pincér kezében a két fogással. Elõször elém kerül az étel, majd  a férfi elé. Váratlanul ért az érkezés, így szavam felejtem, ámultan nézem a fogást, majd a felszolgálót.

-          Köszönöm, ez…csodaszép!

-          Kedves egészségükre.- azzal távozik.

Hiroki csak mosolyog.
Mintha remekül szórakozna az egész jeleneten, jó étvágyat kívánva lát neki a saját ételének. Magam is ezt teszem, az elsõ falat után mintha kissé megenyhülnék, elégedetten nyögve billentem hátrébb a fejem, szemeim lecsukva élvezem ki a falat adta örömöt. Egyszerûen mennyei!

-          Mit is mondtál, mi a bajod velem?

-          Az, hogy ilyen vagy…vagy is…Ön. Hogy ilyen.- bökök felé a késsel illetlenül, de legalább a stílusból visszább vettem. Csak még szélesebb mosolyra húzza az ajkait, így láthatom a szabályos fehér fogsort.

-          Tudod, ha nem tudnám, hogy te voltál a körzet egyik legjobb társalkodója megkockáztatnám, hogy valami gettóból szabadultál ide. Egy host soha sem lehetne ennyire… szabad szájú.

-          Hála Önnek már nem vagyok host.

-          És ezért neheztelsz rám?

-          Naná!- fakadok ki.- A snack bár kétszer kevesebbet fizet! Így csak fenntartani tudom magam, de cseppet sem tudok félre tenni!

-          Még is mire spórolsz?

-          Egyetemre fogok menni.- jelentem ki határozottan.- Állatorvosira.

-          Miért? Miért pont arra?

-          Szeretem az állatokat. Van is egy kutyám, a neve Yummi. Nagyon édes, ha látná, biztos lenne benne. Mi több, azonnal belé is szeretne!

Az étel sokkal oldottabbá tesz, oly annyira elfelejtem korábbi sérelmeim, hogy még a telefonom is elõveszem, rövid keresgélés után pedig a férfi elé csúsztatom a készüléket egy képpel, amin Yummi épp vendégségben vizslat egy kismacskát.

Az ebéd további része már sokkal ötetlenebben telik. Elfelejtve esetleges korábbi sérelmeimet mesélek neki leginkább Yummiról vagy arról a helyrõl ahol születtem. Nincsenek rossz emlékeim és szeretem Thaiföldet. Elmesélem az emlékeimbõl felidézett tengerpartot, a nyüzsgõ várost. Élveteg, széles mosoly ül ki az arcomra ahogy rá gondolok. Mintha…honvágyam is lenne.

-          Haza szoktál látogatni?

-          Nem gyakran… küldök hazulra pénzt, de…a szüleim nehéz helyzetben vannak így állandóan dolgoznom kell. A mi szakmánkban nincs ünnepnap…olyankor többet kapunk, szóval jobban megéri. A karácsony maga az aranybánya…vagyis…volt. Már nem érint…- biccentek.-  Szeretem a snack bárt, de a fizetését annyira nem.

-          Mit szólnál, ha tennék neked egy olyan ajánlatot, amit nem tudnál visszautasítani. Beszéljünk tisztán.- vált halkabbra, közelebb hajol, hogy csak én hallhassam.- Neked jól esne a pénzem, nekem pedig jól esne a társaságod. Dolgozz nekem. Legyél a petem.

Összevonva a szemöldököm húzom hátrébb a fejem. Hallottam már ilyesmirõl, de potosan nem tudom mi az.

-          Az…olyasmi, mint egy rabszolga, nem…?  - kérdem, hangomból kihallatszik a kétség.

-          Nem egészen. Mit szólnál, ha holnap este meglátogatnál a lakásomon? Ott elmondanék mindent bõvebben.

-          Hiroki- san…- kezdenék bele, zavarom teljesen eluralkodik rajtam. Lesütve a szemeim tördelem az asztal alatt az ujjaim. Kell az a pénz…a fenébe is.

-          Csak eljössz és beszélgetünk. Ha nem tetszik az ajánlat, akkor sem lesz semmi baj, csak meghallgatod és akár utána el is mehetsz. Megegyeztünk?

Miután biccentek egy aprót és felhozom az apró mementót, miszerint nem tudom hol lakik csak lelegyint. Õ tudja, hogy én merre lakom, és ha nem bánom kocsit küldet értem este nyolcra.

Nem bánom, sõt! 

Érzem, hogy ledermed, majd elhúzódik, és lendületbõl pofon vág. Én meg csak lesek, hogy mi baja, amikor Roku dühös szemekkel felemelkedik és rám mered.

-           Még is hogy gondolta ezt Sawada-san? Ha prostituáltat keres, menjen másik személyhez, én nem megyek privát szobába és ezt sem tûröm el. Host vagyok! És most befejeztük.

Az asztalra csap, majd dühödten hagy ott engem, én pedig fel sem fogom, hogy mi történt. Sonoda-san egybõl jön is, és mélyen hajlongani kezd, miután Roku füstölögve távozik. Még mindig nem értem a dolgot.

-       Elnézését kérem, Sawada-sama! – hajol meg mélyen. – Nem is tudom, hogy kérjek bocsánatot Roku tiszteletlen viselkedése miatt. Kérem, ne jelentsen fel minket. Ha bármivel tudom kárpótolni, csak szóljon. Esetleg hozathatok egy sokkal engedelmesebb fiút is, ha…

-       Semmi szükség rá – hárítom el, majd felállok, és egy nagyobb pénzköteget dobok az asztalra. – Ha megbocsát – mondom, majd távozom.

Sonoda még utánam jön, egyre csak hajlong, a bocsánatomért esedezik, pedig nem is vagyok mérges. Inkább csak értetlen. Mégis, mi a fene történt? Csak egy csók volt, de… lehet, hogy rosszul tettem? Ennyire elszoktam volna már a fiúktól? Vagy egy host ennyire más, mint egy pet? Ryu sosem bánta, ha megcsókolom. Nem értek semmit, így inkább hazamegyek. Lehet, hogy rossz ötlet volt az egész, és nem való nekem az ilyesmi. Talán meg kéne fogadnom apám tanácsát, elvenni egy gazdag kis csitrit és gyereket csinálni neki. De arra úgysem lennék képes.

~*~

Napokig emésztem magam, mire végre újra képes vagyok elmenni a klubba. Ahol kiderül, hogy Roku kilépett, és ez is miattam van. Vagy legalábbis ezt hiszem. De bocsánatot kell kérnem tõle, amiért olyan rondán viselkedtem, hiszen ez a legkevesebb azok után, hogy engedély nélkül megcsókoltam. Végül úgy döntök, beszélek Hiroma Takuya-sannal, akié a hely. Õ fogad is, és miután meghallgat, nagyot sóhajt.

-       Roku mindig is ilyen volt – mondja a fejét csóválva. – Nagyon sajnálom a történeteket, mivel õ volt az egyik legjobb hostunk. Miatta lett felkapott a hely. De ha úgy döntött, hogy kilép, nem tehetek semmit. Erõvel nem tarthattam itt.

-       Ezt megértem, Hiroma-san – biccentek. – De szeretnék bocsánatot kérni tõle, viszont sem a címét, sem a számát nem tudom.

-       Most egy snack bárban dolgozik – mondja Hiroma-san. – Megadom a címét, de ígérje meg, hogy nem fogja zaklatni. Nagyon érzékeny fiú, és történt már pár incidens, ami miatt… hogy is mondjam…

-       Értem, mire céloz – válaszolok. – Óvatos leszek, nem fogok felkavarni az állóvizet.

-       Azt már megtette – mosolyodik el. – Roku még sosem reagált ilyen hevesen egy vendégére sem. Szerintem ez magának szólt – jegyzi meg, miközben lefirkantja a címet egy papírra, és felém nyújtja. – Sok szerencsét, Sawada-sama.

-       Köszönöm! – hajolok meg, majd távozom.

Már elmúlt záróra, mire odaérek. Az ajtó még nincs csukva, de a táblát már megfordították. Kellemes, ízléses hely, közel van mindenhez. Mikor belépek, megpillantom Rokut, amint egy táblára írogat. Gondolom a másnapi menüt. Nos, ez legalább nem bár, hanem egy bisztró. Itt biztos nem kell a hátsóját riszálnia és flörtölnie.

-       Elnézést! – szólalok meg, mire Roku ijedtében a krétát is eldobja, majd egy cifrát káromkodva felém fordul.

Persze azonnal felismer, és összehúzza a szemét. Ezek szerint, még mindig haragszik rám. Nagyszerû, akkor ez nem lesz könnyû menet. Hát igen, úgy tûnik, haragtartó, de nem is hibáztathatom. Talán mégsem tettem rá mély benyomást. Vagy talán túl mélyet is. Nem tudom.

-           Zárva vagyunk – közli, majd leül a pultra és lekecmereg róla.

-           Tudom, pontosan fél órája.

Értetlenül néz rám, miközben a köténykéjét huzigálja. Elképesztõen édes, ahogy zavarban van. Még el is pirul, miközben lopva engem fixíroz. Szóval zavarba lehet hozni a szépséget, én pedig egyszeriben megbánom, amiért idejöttem. De túl kell esnem rajta, bocsánatot kell kérnem, bármilyen nehezen is fog menni.

-           Hiroma-san volt oly kedves és elárulta, hogy itt dolgozol. Sajnálom, hogy nem folytatod a karriered a bárban, biztos remek host voltál… - mondom, de durván félbeszakít. Annyit legalább megtehetne, hogy végighallgat.

-           Tényleg azért jött, hogy errõl társalogjon? Mennyire remek host lehettem….?

-           Nem. Igazából azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésemért és engesztelésként elhívjalak vacsorázni.

-           Köszönöm az ajánlatot, de én nem vacsorázok. Haza kell mennem, otthon már várnak rám.

Milyen édes. Ha várná otthon valaki, akkor nem dolgozott volna hostként. Fõleg nem dolgozott volna éjjel. Hazudik, és legfeljebb valami kisállata lehet, vagy a porcicák az ágya alatt.

-           Mégis kicsoda?

-           Az nem tartozik Önre, Sawada-san – fonja keresztbe a két karját, amibõl tudom, hogy nem akar válaszolni. Tehát az elevenjébe tapintottam. Rám néz, mintha a fejembe akarna látni. Régen volt már részem ilyenben. - A bocsánatkérést elfogadom, és ezzel így minden rendben is van.

-           Ragaszkodom a vacsorához.

-           Mint említettem haza kell mennem – rázza a fejét. - De holnap szabadnapos vagyok. Ha valóban ennyire fontos, ebédeljünk együtt. Mit gondol?

Elgondolkodva nézek rá, majd elõkapom a mobilomat. Ahogy elnézem, a másnap húzós lesz, egész napra be vagyok táblázva. De a koreaiakkal való délutáni tárgyalást maximum átteszem a jövõ hétre. Egyébként is ezek folyton rinyálnak, hogy túl sok pénzt akarok. De hát istenem, ha terjeszkedni akarnak, akkor bizony fizessék meg az árát. Külföldiek…

Gyorsan írok egy emailt a titkárnõmnek – szegényt elõre sajnálom -, hogy valamilyen indokra vonatkozóan tegye szabaddá a holnap délutánomat. Rokut nem akarom elszalasztani, ha már idejöttem, õ meg nagy kegyesen eljönne velem ebédelni. Bár szerintem arra számít, hogy lemondom. Nincs szerencséje.

-       - Ha arra gondoltál, hogy úgysincs megyek bele – emelem fel a fejem, miután elküldöm az emailt -, akkor peched van. A holnap délutánom egytõl szabad. – Közben elõkapok egy papírt és tollat, majd ráfirkantom a kedvenc, shibuyai éttermem nevét. – Találkozzunk fél kettõkor itt – nyújtom át a papírt, amit elvesz. – Kellemes hely, és fél kettõre nagyrészt lemegy a tömeg.

-      -  Mibõl gondolja, hogy azt akartam, hogy ne jöjjön el? – kérdi összevont szemöldökkel.

-     -  Az arcodra van írva – vonok vállat. – Üzletember vagyok, jól tudok olvasni az emberi érzelmekben. Üzletkötésnél fontos, hogy tudd, mit gondol a másik. Reménykedtél, hogy megszabadulsz tõlem, és most csalódott vagy, amiért mégsem. Javíts ki, ha tévedek, Roku-kun.

Nem válaszol, amibõl arra következtetek, hogy a lényegre tapintottam. Sajnos, túl jó emberismerõ vagyok. Bár, ha tényleg az lennék, akkor most nem lennék itt. De van valami ebben a fiúban, ami nagyon megfogott, és ami miatt meg akarom ismerni. Tudom, hogy õ nem Ryu, de nagyon hasonlít rá még akkor is, ha a mentalitásuk teljesen különbözõ. Ryu mindig kedves volt, szelíd, mosolygós és bújós. Roku viszont… teljesen más, de talán ez az, ami vonz benne.

-       - Nos, megfelel? – kérdem végül, kizökkentve Rokut a gondolataiból. – Mert ha igen, én mennék. Még van egy kis dolgom.

-       - Megfelel – mondja, de a hangjában hallok némi csalódottságot. – Akkor holnap, Sawada-san.

-      -  Igen. Hát… további jó munkát, Roku-kun – köszönök el, majd távozom.

Tudom, hogy arra számít, hogy nem megyek el, de nem lesz szerencséje. Ha õ ilyen makacs, akkor én is az leszek. Elvégre öt éve nem tüzeltek fel ennyire.

~*~

Másnap délután pontban fél kettõkor lépek be az elegáns, nyugati étterembe. Nem túl drága hely, de nem is baj, nekem megfelel, mert finom az étel és elsõrangú a kiszolgálás. A titkárnõm persze nem örült, amiért megint annyi pluszmunkát sóztam a nyakába, de lassan kezdi megszokni. Igaz, nem volt tõlem szép dolog, amiért olyan késõ este zaklattam, de megoldotta a dolgot. Bár elmondása szerint a koreaiak morogtak, amiért a jövõ hétre tettem a megbeszélést, de egy rossz szavuk sem lehet. Megkapják, amiért fizetnek.

Mikor belépek, megpillantom Rokut a törzsasztalomnál, és egybõl arrafelé veszem az irányt. Közben intek az egyik ismerõs pincérnek, aki azonnal jön is utánam az ét- és itallappal. Az asztalhoz érve rámosolygok a fiúra.

-      -  Szia, Roku-kun! – mondom, majd helyet foglalok. – Régóta vársz?

-       - Csak úgy tíz perce – von vállat. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen pontos lesz, Sawada-san.

-     -  A pontosság egy üzletember elsõ ismérve – mosolygok, majd elveszem az étlapot. – Iszol valamit?

-      -  Egy üdítõt – mondja, miközben rám sandít.

-       - Két kólát, Hiroshi-kun – mondom a fiatal pincérnek, aki csak biccent, majd távozik.

Utána nézek. Huszonegy éves, és nekem köszönheti, hogy egy éve itt dolgozik. Különben fene tudja, mi lenne vele. Rossz belegondolni. Felsóhajtok, majd az étlapot kezdem tanulmányozni. Úgy tûnik, új fogások is vannak, így azokat nézem meg elsõnek. Hiroshi-kun hamarosan hozza is az innivalókat, majd megáll, és türelmesen vár, míg választunk.

-       - Van valami ajánlatod mára, Hiroshi-kun? – kérdem udvariasan.

-     -  Ajánlhatom a vaddisznót áfonyamártással, mellé burgonyakrokettel – válaszol a pincér. – Esetleg egy jó kacsamellet fehérboros szószban rizzsel és zöldséggel, egy csipet bazsalikommal megbolondítva. De nagyon finom a garnélarák is zöldségkörettel.

-      - Akkor én a vaddisznót választanám – mondom, majd Rokuhoz fordulok. – És te, Roku-kun? Mit szeretnél? Nem muszáj az ajánlatból, ehetsz, amit szeretnél.

-       - Nekem jó a fehérboros kacsa – néz a pincérre.

-      -  Értettem, uraim – mosolyog Hiroshi-kun. – Késõbb megnézik a desszertkínálatot is?

-       - Feltétlenül – biccentek, majd Hiroshi-kun elsiet, hogy leadja a rendelésünket a konyhán.

Felveszem a poharam, és iszom egy kortyot. Tudom, hogy beszélgetést kéne kezdeményeznem, de most valahogy nem megy. Rokura pillantok, aki a berendezést tanulmányozza. Nekem tetszik, nagyon ízléses, semmi felesleges cicoma, szép, letisztult formák. Leteszem a poharat és hátradõlök.

-     -  Azt hittem, a magafajták csak a drága, flancos éttermeket kedvelik – szólal meg Roku, mire csak pislogok. – De ez itt egész normális hely.

-       - Nem vagyok az a hivalkodó típus – válaszolom. – Jobban kedvelem a szolid, csendes helyeket, és itt jó a kiszolgálás, finom az étel. Miért fizessek háromszor annyit valamiért, amit olcsóbban és finomabban is megkapok.

-       - Szóval maga nem a pénzszóró fajta, mi? – sandít rám fél szemmel, mintha tudni akarná, miben sántikálok.

-       - Nem, nem herdálom feleslegesen a pénzt – vallom be. – De miért vagy velem még mindig ilyen ellenséges? Mi rosszat tettem én veled? Jó, megcsókoltalak, de ennyi. Eszem ágában nem volt ”olyasmit” csinálni veled.

-       - Persze, most ezt mondja – morog, de nem reagálok.

Nem válaszolok, semmi kedvem belemenni egy ilyet meddõ vitába. Már eldöntötte, hogy gonosz vagyok, csak ágyba akarom vinni. Minek védekezzek? Vagy talán mégis jó lenne.

-     -  Hiroma-san mondta, hogy nehéz eset vagy – csóválom a fejem. – És nem hazudott. De ne aggódj, ha meg akartalak volna fektetni, nem teperek ennyire. Elhívtalak ebédelni, és utána mindenki megy a maga útján, ha ezt akarod. Én nem fogok rád akaszkodni, pedig hidd el, nagyon különleges vagy – fordulok el. – Pont ezért akartalak jobban megismerni, de úgy tûnik, megint bakot lõttem.

Néma csend. Nem tudom, hogy most megsértõdött, vagy megbántódott, vagy mi a fene. Végül megfordulok, és azt látom, hogy Roku a fejét lehajtva ül, a vállai rázkódnak. Már megint mit csináltam? Miért olyan nehéz vele?

Belém karol, és hatalmas mosollyal az arcán hagyja, hogy vezessem. Tudom, hogy megjátssza a mosolyt, az örömöt, hiszen host. Nekik munkaköri kötelességük boldognak látszani, pedig valószínûleg egyáltalán nem ugrik ki a bõrébõl. Nem kell pszichológusnak lennem, hogy tudjam. Végül elvezetem a rózsalugashoz, a kedvenc helyemhez. Pont oda, ahol annak idején Ryuval is mindig üldögéltünk.

-           Micsoda remek parti – mondja, mint aki kényszeredetten próbál beszélgetést kezdeményezni. Végigpillant a kerten, és tekintete megállapodik a rózsákon. Azok voltak Ryu kedvencei, csak az õ emléke miatt tartom meg még mindig õket, hogy legalább addig se haljon meg igazából. – És csodálatos kert.  Sawada-sama úgy látom remek ízléssel van megáldva a virágok terén. 

-           Te szereted a virágokat, Roku? – kérdem, csak hogy mondjak valamit. Bár talán tényleg érdekel a fiú, hasonlít Ryura, és fogadok, hogy Akira pont emiatt választotta nekem õt.

-           A liliom a kedvencem.

-           És mi az oka? 

Betanult mozdulatokkal, betanult hangszínnel beszél, ahogy elõ van neki írva. Annyira mesterkélt az egész, mint amilyen Ryu volt eleinte, míg nem tanulta meg, hogy mellettem önmaga lehet. Feszélyez a dolog, legszívesebben elrohannék, de ha már Akira összehozta ezt az egészet, mégsem okozhatok neki csalódást. Hallgatom Roku beszédét, de inkább csak hangjának duruzsolása köt le.

-           És legfõképpen az illata. Tudta, hogy nagy dózisban halálos mérget jelentenek? Ki hinné, hogy valami, ami ennyire szép ilyen veszélyes lehet! 

Némán biccentek, udvariasan úgy téve, mintha figyelnék rá, hogy ne essen rosszul neki. Valószínûleg õ is pont úgy élvezi ezt az egészet, mint én, és valójában a háta közepére sem kívánja a társaságomat. Meg az egész partit.

-           Ha untatom távozhatok, kereshetek valaki mást, aki kellemesebb társaságot biztosít.

-           Nem. Ne haragudj, de annyira emlékeztetsz valakire… - mondom halkan, végre teljesen felé fordulva. Ha a szemei picit másmilyen formájúak lennének…

-           És ebbõl nekem elõnyöm vagy hátrányom származik? 

-           Nem tudom… - közlöm csendesen. Még én is érzem a hangomból áradó fájdalmat. 

-           Igazán mély benyomást tehetett rád ez a valaki Sawada-sama. De most nincs itt, csak te és én, és egy üveg jól behûtött pezsgõ. Szóval mit szólnál ahhoz, ha egy idõre megpróbálnánk elfeledni a hétköznapi bajokat és kikapcsolódva élveznénk egymás társaságát? 

Kinyitja a pezsgõt, majd elõször tölt nekem, aztán magának. Jófajta itóka, bóvlit nem is szolgálnak fel nálam, csakis minõségi alkoholt. Iszunk, beszélgetünk, Roku nyelve is megered. Lassan teljesen besötétedik, csak a hold, a csillagok és a lámpák adnak fényt. Látom, hogy Roku pillái kezdenek nehezülni, arca kipirul. Valószínûleg részeg. Mondjuk nem csoda, hiszen két üveg pezsgõt benyakaltunk ketten. Így még gyönyörûbb, még kívánatosabb, mint egy még ki nem nyílt rózsabimbó. Látom, hogy az órájára pillant.

-           Untatlak talán? – kérdem felvont szemöldökkel. 

-           Sosem mondanék ilyet! Csupán kilencig tart az invitünk, ezt követõen távoznunk kell. 

-           Akkor távoztok, amikor én mondom. Én fizetek, én vagyok a házigazda – jelentem ki ellentmondást nem tûrõen. Akármennyire is nem kívánom a partit, ez a gyerek, ez a srác mégis különleges. Meg akarom fektetni, vagy legalább megcsókolni, és elélveztetni, ha mást nem tehetek. Vágyok rá, nem akarok még egyedül maradni.

-           Sawada-sama, én lennék a legboldogabb, ha maradhatnék, de nem tehetem.  Nagyon jól éreztem veled magam, nem is számítottam rá, hogy ennyire remek társaságom lesz – mondja egy szuszra, és biztos vagyok benne, hogy hazudik. Hazudnia kell. Ryu is hazudott nekem annak idején, míg félt tõlem.

Hátradõlök, meglazítom a nyakkendõmet, miközben egyik kezem Roku kezére téved. Milyen puha a bõre, bársonyos, biztos mindenféle kencét használ rá, mint a többi host szokott.

-           Hogy neked milyen elképesztõek a szemeid – ingatom a fejem, miközben kezem lassan az arcára téved, és egyre közelebb hajolok hozzá. Meg akarom csókolni, érezni akarom az ajkait az ajkaimon, fel akarom térképezni a száját, át akarom ölelni, bele akarok túrni a hajába.

Ám az utolsó pillanatban oldalra fordítja a fejét, így az ajkaim arcának puha, bársonyos bõrét érik. Mesterkélt szemérmességgel nevet fel, ahogy tekintete újfent találkozik az enyémmel. Szándékosan csinálta, én pedig még csak mérges sem lehetek érte.

-           Hálás vagyok a remek társaságért, szívesen látnám a Midnight Butterflyban, ha egyszer arra vinné az útja. Mennem kell, jó éjszakát Sawada-sama – hadarja, majd felemelkedik, meghajol és sietõsen távozik.

Csak nézek utána, miközben nem mozdulok, csak jól elraktározom a fejemben a hely nevét. Midnight Butterfly, vagyis Éjféli Pillangó. Igen, pontosan illik a helyre a neve. Egy hely, ahol a pillangók csak éjjel táncolnak. És én meg fogom szerezni ezt a kis pillangót.

~*~

Nem tudom kiverni a fejembõl Rokut, így még aznap este telefonálok a klubba, hogy holnapra foglaljanak le nekem nála egy nagyon korai idõpontot. Sajnos este hétkor még egy megbeszélésen kell részt vennem, így délután hatnál tovább nem maradhatok, így fél ötre foglaltam õt le. Tudom, hogy a klub négykor nyit, és olyankor még nincsenek vendégek. Így kettesben lehetek vele, és talán végre alkalmam lesz megcsókolni is. Az ital nekem is kissé a fejembe szállt, érzem is, ahogy visszaindulok a vendégek közé. A hostok távozásával leült a hangulat, amit Akira próbál feldobni egy kis élõzenével. Mikor meglát, egybõl odajön hozzám.

-     -  Jól eltûntél a fiúval – kezdi, mielõtt még alkalmam lenne bármit is mondani. – És milyen? Megfelelõ volt a választásom?

-    -   Direkt csináltad, mi? – kérdem kíváncsian, miközben tudom a választ. – Nyugodt lehetsz, kellõen felhergelte a kedélyemet. Annyira, hogy látni akarom.

-      - Jól vagy? – teszi a homlokomra a kezét a barátom, de egy dühödt tekintet kíséretében elrántom a fejem. – Csak azért kérdem – mentegetõzik -, mert öt évig senki sem érdekelt, erre most hirtelen találkozni akarsz azzal, akivel alig két órát töltöttél? Mi történt, Hiroki?

-      - Csak kíváncsivá tett a srác, ennyi – vonok vállat. – Meg akarom dugni, elvégre ezért tartják õket, nem?

-      -  Õ nem Ryu – mondja ki azt, amit én is tudok. Tudom, hogy csak figyelmeztetni akar, de nem vagyok hülye. Viszont kedves, hogy aggódik értem.

-      -  Tisztában vagyok vele – bólintok, majd a vendégek felé indulok. – Na, gyere, essünk túl ezen az estén, ha már megszervezted.

Akira vigyorodva siet utánam, szerintem mulattatja a dolog, engem azonban rohadtul nem. Roku nem Ryu, hiába hasonlítanak, hiába hangzik hasonlóan a nevük. Õk két külön ember. Igen, emberek, nem árucikkek, és hirtelen szégyellem is magam, amiért magam is csak egy megdugható alanynak tartottam Rokut. Negyed órája még le akartam smárolni, és ezért is átkozom magam. Nem értem, mi van velem, de ez a kölyök teljesen megbabonázott, ha akaratlanul is. Neki én azonban csak egy újabb munka voltam, egy újabb kuncsaft, akinek bájolognia kell. Fogadok, a háta közepére sem kíván, és nem fog ugrálni örömében, ha holnap megint láthat. Valószínûleg alig várja, hogy elfelejtse a búvalbaszott gazdag ürgét, akivel kénytelen volt két órát együtt tölteni.

~*~

Másnap pontos vagyok, szokták is mondani, hogy utánam lehet igazítani az órát, mert még az életben nem késtem el sehonnan. Erre mérhetetlenül büszke vagyok, hiszen a pontosság a legfontosabb dolog az életben. Aki nem tud pontos lenni, az léha, lusta, megbízhatatlan. Sofõröm pontosan öt perccel fél öt elõtt áll meg az impozáns, gyönyörû klub bejárata elõtt. A cégéren fenn a név mellett egy éjszakai pillangó látható, míg a név alatt a top 5 host képe és neve. Meg sem lep, hogy Roku képe áll az elsõ helyen. Szóval a klub legjobb hostja, legalábbis most. Ebben az iparban ugyanis elõfordul, hogy havonta cserélõdnek a nevek, a képek attól függõen, éppen kinek sikerül felkapaszkodnia a ranglétra csúcsára. Pontosan érkezem, Sonoda Akiyoshi már siet is elém.

-      -  Sawada-sama, isten hozta! – hajol meg mélyen. – Roku már várja Önt. Erre tessék! Szabad a kabátját? – beszél, miközben egy fiatal srác, talán egy pincér, vagy alacsony rangú host elveszi a kabátomat és felakasztja. – Szóval, meg volt elégedve a mi kis virágszálunkkal, igaz? Pompás! – mosolyog olyan kenetteljesen, hogy majdnem elhányom magam. Undorodom az ilyen talpnyaló, csúszómászó emberektõl. – Roku! Roku, szépségem! Itt a vendéged, akit annyira elbûvöltél, hogy repetát kér belõled.

-     -  Nem vagyok édesség! – hallok egy meglehetõsen morcos hangot, majd mikor Roku meglát, hirtelen a szája elé kapja a kezét, mint aki valami illetlent mondott.

-       - Szervusz, Roku! – mosolygok rá. – Örülök, hogy újra élvezhetem a társaságodat.

Sonoda hamar el is tûnik, Roku pedig néhány másodperc után kapcsol, hogy vendége van, mégpedig én. Feláll, és mélyen meghajol, majd az egyik box felé megyünk, és ott foglalunk helyet.

-       - Nagyon örülök, hogy újra láthatom, Sawada-sama! – mondja az elõre betanult szöveget, bár a tekintete inkább zavart. – Parancsol egy teát, süteményt?

-    -   Köszönöm! – biccentek udvariasan, majd körbenézek a teremben. – Igazán ízléses a klub, tetszik.

-      - Örülök neki – hallom a választ, miközben Roku teát tölt nekem, és elém tolja a tejet, mézet, citromot és cukrot. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar viszontlátom.

-       - Felkeltetted az érdeklõdésem, Roku – magyarázom, miközben némi mézet és citromot teszek a teába. – A tegnap este igencsak különleges volt, de jobb ha tudod, nem én választottalak ki téged. A barátom, Akira nagyon jól tudja, milyen az ízlésem, és bár nem igazán értettem egyet vele a hostokat illetõen, be kell vallanom, hogy nagyon jól éreztem magam veled. És veled ellentétben, én nem játszottam meg magam.

Nem válaszol, csak elkerekedett szemekkel néz rám. Tudja, hogy lelepleztem, tudja, hogy nem hazudok. Kényelemesen hátradõlök a puha plüsshuzaton, és iszom egy kortyot a forró teából. Roku lesüti a szemét.

-       - Én… én nem… - kezdené, de közbeszólok.

-       - Nem vagyok vak – mondom egy halvány mosollyal. – Te nagyjából annyira akartál tegnap velem lenni, mint én ott lenni a partin. Nem vagyok kezdõ, nem elõször van dolgom hostokkal, és nem szeretem, ha valaki megjátssza magát és félrevezet. De nem is haragudhatok rád, hiszen ez a munkáddal jár. Viszont – hajolok közel, és mélyen a szemébe nézek -, ha velem vagy, légy nyugodtan önmagad! Nem számít, ha pimasz vagy, nagyszájú, esetleg csöndes, csak ne játszd meg azt az embert, aki nem vagy. Az õszinteség sokszor sokkal célravezetõbb, akkor is, ha fáj.

-      -  Én is jól éreztem magam önnel – mondja halkan, a szemében látom a megbánást. – Tényleg, igazat mondok. Bár… az is igaz, hogy…

-     -  Nem akartál odamenni, igaz? – mosolyodom el. – Gondolom egy újabb elkényeztetett, gazdag férfinak gondoltál, akinek nincs jobb szórakozása, mint ártatlan kisfiúkkal tölteni az estéit. Mert ha így van, akkor nem ismersz. Az ember nem mindig az, aminek látszik. Néha pedig pontosan az, aminek látszik. Érted?

A fejét rázza, így hanyagolom a témát, és iszom egy újabb kortyot. A tea nagyon finom, meg is dicsérem, aztán csak beszélgetünk. Mindenféle semmiségrõl, Roku pedig kezd feloldódni. Most, hogy nem játssza meg magát, sokkal természetesebb, a modora nem mesterkélt, a mosolya nem mû. Kedves, csevegõs fiú, aki mellett repül az idõ. Okos, ez nem kérdés, mert amikor a mûvészetekre, azon belül is az irodalomra terelõdik a szó, meglepõen jól tartja velem az iramot. Pedig a klasszikusokat nem sokan ismerik, de õ igen profi. Aztán áttérünk a modern irodalomra.

-      -  Mi a kedvenc könyved? – kérdem, és meglep, ami válaszol.

-      -  Az ”Egy gésa emlékiratai” – mondja lelkesen. – Annyira gyönyörû, szenvedélyes és igaz. És a gésák világa annyira lenyûgözõ. A karakterek bámulatosak, a történet magával ragadó, ahogy Sayuri és az elnök egymásra találnak arra pedig nincsenek szavak.

-      -  Az a könyv egy halom szemét – mondom elhúzva a szám, mire a szemei elkerekednek. – Arthur Golden összehordott egy rakás hazugságot, hogy bestsellert csináljon belõle. A mû alaptörténete annyiban igaz, hogy Iwasaki Mineko, a hatvanas évek legnagyobb gésájának az élete alapján készült, akivel ez a pacák interjút készített. A történetet késõbb kiferdítette és telehintette mindennel, ami piacképessé tette a regényt. Golden a cél érdekében a gésákból prostituáltakat csinált, semmi mást. Luxuskurvákat, ha pontos akarok lenni, a mizuagéból a szüzesség kiárusítását csinálta. Hamis adatok, ferdítések és mindez azért, hogy minél nagyobb példányszámban adhassa el a világnak a szemetét. Nem csoda, ha Iwasaki Mineko hatalmas pert akasztott a nyakába, amit meg is nyert. Az a borzadály film meg, amit a könyvbõl csináltak, felér egy halálos ítélettel. De mit is várhatunk egy amerikai író által amerikaiaknak írt szennybõl készült amerikai filmtõl? Amit szintén amerikaiaknak készítettek. – Fújok egyet, majd a döbbent Rokura nézek, aki a szája elé kapja a kezét. – Ha engem kérdezel, inkább elolvasod a ”Gésák gésája” címû könyvet Iwasaki Minekotól. Az az igazi történet. Ezt a tûzrevaló hulladékot meg felejtsd el! Egyébként annak idején Mineko nagyon felháborodott, hogy Golden az általa szeretett és tisztelt személyekbõl gonosz szörnyetegeket faragott.

Roku egy szó sem szól, de szemmel láthatóan magába van zuhanva, amiért lealáztam a kedvenc regényét. Én csak egy õszinte kritikát fogalmaztam meg, és talán túl nyers voltam.

-      -  Figyelj! – mondom szelíden. – Nem akartam a lelkedbe gázolni, ez csak egy õszinte kritika volt a részemrõl. De való igaz, utálom, amikor külföldi írók a pénzért kiforgatják azt, amit nem ismernek. Ne haragudj, nem akartalak megbántani, Roku – nyúlok finoman az álla alá, és simogatom meg az arcát. – Sosem tudnék megbántani olyat, aki ilyen gyönyörû, és akiben ennyi szenvedély lakozik. Olyat, aki annyira el tudott bûvölni, mint hosszú évek óta senki.

-     -  Én nem… - kezdené, de nem várok tovább, és magamhoz húzva lágyan megcsókolom édes, puha ajkait. Meglepetten felnyög, és teste megmerevedik. Talán rosszul döntöttem.

Nem tudom, hogy Akira hogy tudott rávenni arra, hogy kerti partit tartsak. Persze, így is, úgy is idõszerû lett volna, de még mindig nem tudom, hogy adhattam be a derekamat. Öt éve, mióta Ryu már nincs velem, nem volt nálam összejövetel. Talán a barátom pont ezért akarta, hogy kimozduljak végre az önsanyargatásból. Elvégre, legalább minden leszervezett, még a dekorációt is a szabadban. Hála égnek, legalább jó idõnk van, az is valami. De tényleg a hátam közepére nem kívánom az egészet. Ráadásul még valami meglepetést is emlegetett, amitõl eleve égnek áll a hajam. Akira mindig meg tud lepni, de a meglepetései többnyire olyanok, amik vagy kínosan érintenek, vagy kellemetlenül. Viszont nemet nem mondhattam neki azok után, hogy ott volt velem Ryu halálát követõen. Õ volt az, aki talpra állított, amikor mindenki, még az apám is hátat fordított nekem. Ezért örökké hálás leszek neki.

Sóhajtva állok a hálószobámban, miközben öltözködöm. Elegáns, fehér ing, világos nadrág és zakó hozzáillõ fekete cipõvel és nyakkendõvel. Már minden készen áll, az étel is megérkezett, amit már asztalokra tettek a hatalmas sátrak alatt. Jó meleg van, de így legalább mindenki árnyékos helyen tud tartózkodni. Kopogást hallok, még szerencse, hogy éppen végeztem.

-     -  Szabad! – szólalok meg, mire nyílik az ajtó, és Akira sétál be rajta a maga fekete hajú, szemüveges valójában. A vörös ing, és hozzávaló fekete zakó-nadrág-cipõ-nyakkendõ összeállítás igazán jól áll neki. – Szeretnél valamit? – kérdem. Már meg sem lep, hogy úgy járkál a házamban, mintha otthon lenne.

-       - Hamarosan itt lesznek a vendégek – közli mosolyogva. – Úgy látom, elkészültél, szóval, gyere!

-       - Még mindig nem árulod el, mi a meglepetés? – kérdem kíváncsian.

-      -  Ne aggódj, idejében meg fogod látni – somolyog, amitõl lúdbõrös lesz a hátam.

-      -  Tudod, hogy utálom a meglepetéseket – morgom, majd elhagyjuk a szobát.

Lefelé menet még megnézem, hogy Ryu régi szobája zárva van-e. Akira nem szól semmit, õ pontosan tudja, mennyit jelentett nekem a fiú akkor is, ha ”csak” egy pet volt. Akirának is van egy, és nagy meglepetésemre nem hozta magával Shinjit. Ami talán jó is, mert a fiú tényleg kezelhetetlen néha, sokszor goromba, hangos és hatalmas féltékenységi jelenetekre képes. Néha elgondolkodom, hogy ki az úr kettõjük közül, ám Akira odáig van érte. Azt hiszem, valahogy úgy lehet vele, mint én voltam Ryuval.

-       - Hogyhogy Shinji nincs itt? – kérdem kíváncsian, mire Akira kelletlenül morog. – Tudod, mit fogsz kapni, ha hazamész?

-     -  Ne is mondd! – sóhajt a barátom, mire kénytelen vagyok halkan kuncogni. – Ne nevess ki! Mikor megtudta, hogy nem jöhet velem, hatalmas patáliát csapott és kijelentette, hogy még megbánom, ha hazadugom a képem. Mintha én lennék a pet és nem õ. Komolyan, néha nem tudom, miért nem adok túl rajta.

-     -  Mert vonzódsz hozzá – jelentem ki nevetve. – Akira, te mindig is kissé mazochista voltál, különben nem tartanál magad mellett egy ilyen kis vadmacskát.

Akira már nyitná válaszra a száját, de akkor kiérünk a kertbe. Már minden készen van, a díszek, az ételek, a székek, asztalok, a hatalmas, fehér sátor; minden a helyén van. Hamarosan a vendégek is megérkeznek. Ez csak egy szokásos, nyári parti a hozzám hasonló gazdag, sokszor unatkozó üzletembereknek. A legtöbbjük a feleségét, fiát, lányát, szeretõjét is elhozta. Nincs ebben semmi különleges, hiszen mi így szoktuk.

~*~

A parti már javában folyik, mindenki jól érzi magát, én is túl vagyok már a kötelezõ udvariassági körökön, amikor Akira meglapogatja a vállam, és eltereli a figyelmem. Hála égnek, mert egy igen unalmas társalgás közepén tartok az egyik régi ügyfelünkkel. Kedves ember, de rettentõen hosszúra tudja nyújtani a semmit. Barátom a kert szélére mutat, ahol egy csapat, talán öt-hat fiú várakozik. A ruhájukról azonnal felismerem õket. Hostok, ráadásul, ha jól látom, elég exkluzív hostok.

-     -  Te kurvákat hívtál ide? – kérdem halkan, miközben Akira mosolyogva int egy idõsebb férfinak, majd elindul felé velem együtt. Valószínûleg õ hozhatta ide õket.

-      -  Hostok, nem kurvák, bár pénzért bármikor megfektetheted õket. Igen, ez a meglepetés, vagyis nem egészen ez, hanem inkább… Odanézz! Õ a meglepetés – mutat az egyik fiúra, aki a többiektõl egy kissé távolabb áll.

Kelletlenül odanézek, ám amikor megpillantom az említett fiút, a szemeim elkerekednek. Valóban csinos, bár nagyon alacsony fiú. Szerintem alig lehet magasabb százhatvan centinél. Arca akár egy földre szállt angyalé, és már innen is látom, hogy a bõre világos, hamvas, sehol egy hiba, orra fitos, ajkai csókolni valók. A szemei azonban… kékek, ráadásul égszínkékek, ami elgondolkodtat. Vajon félvér lenne? Vagy pedig mint néha az ázsiaiaknál, esetleg természetes mutáció a dolog? Néha egy-egy japánnak is lehet zöldesszürke, vagy akár zöld szeme is a jól ismert sötétbarna, fekete vagy szürke helyett. A tekintete õszinte és kíváncsi, majdhogynem gyermeki, pedig biztos nem gyerek már. Elegáns öltönyt visel, de nyakkendõt nem, ami nem szokatlan. A hostok ha jól tudom, ritkán viselnek nyakkendõt, mert azt túl sok bonyodalom levenni. Észre sem veszem, mikor érünk a fiúkhoz, és az õket vezetõ férfihoz. Nem is nagyon hallom, hogy Akira mit beszél a vezetõvel, engem teljesen leköt ez a kis kékszemû tündér. Annyira hasonlít rá, és mégsem. Ryu arca is hasonló volt, a haja pedig… Fekete, és már látszatra is puha, mint a selyem. Õ is észrevesz, és leplezetlenül siklatja végig rajtam a tekintetét. Talán azt nézi, vajon elég jó parti lennék-e számára? Hiszen a hostok csak a pénzre hajtanak. Olyanok, mint a petek, csak utóbbiak nem kapnak pénzt a szolgáltatásokért.

-     -  Ó, látom, megtalálta klubunk ékességét – hallom egy idegen hangot, majd felocsúdva szembetalálom magam a vezetõvel. – Sonoda Akiyoshi vagyok, a Midnight Butterfly klub egyik helyettes vezetõje – mutatkozik be mélyen meghajolva. – Örvendek, hogy megismerhetem Sawada-sama. Ez a szépség pedig, akire ön szemet vetett, Anzen Toroku, a klub büszkesége és legszebb virágszála. MI általában Torunak, vagy Rokunak becézzük.

-     -  Örvendek, Sawada-sama! – hajol meg mélyen a fiú, minden mozdulata kifinomultság, és elegancia.

-      -  Úgyszintén – biccentek egy aprót, mozdulatom távolságtartó és kimért.

-      -  Úgy látom, igen magányos, uram – kérdi Toroku, miközben megrebegteti a pilláit. – Tudja, én tudnék ezen segíteni.

Tanácstalanul nézek Akirára, majd vissza a fiúra. A többiek már úgy tûnik, belevetették magukat a ”munkába”, de õ mintha rám várna. Barátom bátorítóan mosolyog. Végül is, miért ne? Csak egy kis beszélgetés egy idegennel. Majd azt gondolom, hogy… Nem, õ nem Ryu, én pedig nem akarok egy másik személyt az életembe! Alkalmi szex? Igen, az jó, abból semmi baj nem lehet, elvégre ezért van itt, nem? Csak ma este, utána úgysem látjuk többé egymást, nem igaz? 

-       - Rendben van – bólintok, és halványan elmosolyodom. – Menjünk, Roku! Egyékbént is meguntam az ácsorgást.