- Tölts még, had oltsam szomjamat! – rikkantom.

Olyan ez, mint mikor elõször adnak a fiatal fiú lábára korcsolyát a télen. Ijesztõ, új, de ahogy megszokja átcsap élvezetbe s kacagásba. Nos, nekem az ivóverseny is ily móka s kacagás, ha csatlakozom, ha nem. Hisz ha csak nézhetem oly jó kedvre derít a részeg bajtársak látványa, bár a legjobb velük együtt inni s dülöngélve egy csontrepesztõ birkózás után elindulni hazafelé. Szép is az élet, hiába sajog pár testrészed, ettõl érzed csak igazán, hogy élsz. Fõleg az üres ágy s ház láttán, aminek ablakából nem szûrõdik ki a meleg, férjet hazaváró tûz lángja. S ilyenkor a korcsolya eltörik, a kacagás abbamarad s a jókedvet átváltja valami egyszerû érzés, amitõl szabadulni oly nehéz: a magány.

Nagyot sóhajtva zárom be magam után a vaskos ajtót. A tûz melyet még elindulásom elõtt gyújtottam, már csak parázslott haloványan. Hûvös volt, oly rideg a szoba, ahova férfiember nem igen tért szívesen vissza. Ez mégis az én kuckóm volt, ahol hajdanán alacsony s mosolygós asszonykám sürgött s forgott, hogyha netán hazavet a tenger, étel s ital várjon, no meg ölelõ keze. Ám ennek már rég vége, keseregnem se kéne rajta, azonban az italba rejtett alkohol az, ami ilyenkor hamar kedvemet veszi eme helyen. Nem is teketóriázok ám oly sokat az ajtóban állva, pár futó gondolat még s esek is neki tüzet gyújtani, majd vetkõzni, hogy az ágyba bújva kialudhassam eme megsemmisítõ érzést.

Igazán beletörõdhettem volna már a helyzetembe, de sajnálatos módon csak akkor nem voltam ily keserû lefekvéskor, ha azt nem a saját házamban kellett megtennem. Már jó pár hete kikötöttünk a falunkban, s azóta esténként mulattunk ha megtehettük. Meggyászoltuk a két halottunkat, kik már nem rakhatták szülõföldjükre lábukat újra. Ceremóniák, pihenés majd mindenki ment a saját dolgára. Hisz a hajózás mellett mindannyiunknak meg volt a saját dolga: valaki földmûves volt, akadt ács, asztalos s kovács is. Én igazán egyikhez se tartoztam, hisz atyám, aki jó hírû kovács, inkább az idõsebb fiait részesítette elõnyben. Így én a fosztogatásból élek, meg abból, ami akad. S utóbbi, nos, nem mindig túl busás.

Reggel az elsõ sugarakkal kelek. Az elõzõ esti italozásnak hála jó mélyen aludtam, pihentetõen. Nem is gondolom mily fontos ez a nap elején, még akkor sem mikor a faluban nagy mozgolódás támad. Én gyújtósnak keresek ágakat s gallyakat a közeli erdõ szélén ahelyett, hogy lemennék megnézni mi is ez a nagy érdeklõdés. Mikor visszaérek a kuckómhoz, nagybátyám vár ott. A falnak támasztja hátát, a kor ráncai mellett arcán az aggodalomé is megjelenik.

- Björn! – löki el magát s indul meg felém, mikor meglát. – Csak hogy itt vagy… el nem tudtam képzelni merre vetett a sors. – Fél mosollyal az ajkamon emelem meg kicsit a kezemben lévõ gallyakat, mire õ bólint egy aprót, hogy látta. – Azonban nem lesz ennyire szükséged, legalábbis a közeljövõben biztos nem.

- Mire érted ezt, Arvid? – vonom fel kérdõen a szemöldökömet. S bár sejtem, hogy a válasz nem lesz éppen a legszívmelengetõbb nagybátyám nézésébõl s testtartásából, nem számítok arra, ami végül elhagyja szakállal körbeölelt ajkait.

- Merciában a mieinket lemészároltatta azaz áruló s álszent senkiházi. – Még levegõt sem veszem a döbbenettõl. - Holnap reggel indulunk… tudod mi a dolgod. – Nem mond semmit sem, csak sarkon fordul, s elindul vissza.

- Ki mondja el apámnak? – szólok utána, mire megáll s visszanéz rám. A húguk, vagyis az én nagynéném ama földre költözött a családjával. Nagy veszekedés is volt belõle, de nagybátyám meggyõzte az öccsét, hogy a fiatal húguk had követhesse a szívét. Itt már nem akadt volna nekik föld, ott azonban bõven.

- Majd én… - feleli halkan, majd visszanéz a válla felett. – Elég ha az én fejemet üti le jogos mérgében. Te addig készülõdj, ha az istenek is úgy akarják még ma este útra kelünk.

Figyelem a távozó alakját, ahogy apám mûhelyéhez igyekszik. Oly sok érzelem kavarog a mellkasom szorításában, hogy mentem felrobbanok tõle. Veszek pár nagy levegõt, majd végül csak megindulok, hogy terhemet lerakhassam a döngölt padlóra. Nem mozdulok, csak fejemet fordítom kissé oldalra, hogy a felakasztott fegyvereimre szegezhessem tekintetemet. Figyelem egy darabig a nemes acél s a díszes markolat ötvözetébõl készült kardot s tõrt. Úgy tûnik újra használhatom majd õket azokon, kik véremet vették galádul.

¤¤¤¤¤

Az út, melyet már oly sokszor megtettem most felkorbácsolja lelkemet. Úgy tombol, akár a tenger egy heves vihar esetén: el akarok süllyeszteni mindent, mi rajta evez legyen az kecses hajó, vagy tutaj. Ama pár túlélõ ki eljutott hozzánk, maréknyi férfi, pár gyermek s asszony, arról számoltak be, hogy a harcosok célirányzottan arra készültek, hogy megöljék õket, mind. Írmagjukat is ki akarták irtani.

Egyszerûen alig várom, hogy lábamat ama földre rakhassam, ahol véremet ontották az árulók. Meg akarom õket bosszulni. Bár úgy lenne, ahogy lelkem reméli: a családom jól van, sikerült elmenekülniük s bujkálva kihúzniuk jöttünkig. Odin nem lehetne ettõl kegyesebb: azonban ha hagyta eme tragédiát, ésszerû, hogy mind a nagynéném s gyermekei is odavesztek. Én azonban reménykedem.

Egészen a partraszállásunkig. Ott elhagy minden remény a rombolást s a földön hagyott, oszladozó holtestek látványától. Ha mi barbárok vagyunk, akkor azok, kik ezt tették a sok gyermekkel s asszonnyal, szörnyetegek. Mi is ezt tennénk velük? Nos, nem feltétlenül. Míg kereskednek velünk, míg használják eszüket, melyet az állítólagos Istenüktõl kaptak, ez nem fordulhat elõ. Õk mégis megtették ezt velünk, ennek pedig komoly következménye lesz.

A parton hamar nyílzápor vár minket, de felbõszült szívünk úgy visz az angol kutyák felé, hogy azok félelmükben még célozni is elfelejtenek. Több nyílvesszõ suhan el fülem mellett, de egy sem sebez meg. Odin akarata ez: a bosszúszomjas fiainak adja kegyét, had öljék le a galádakat, kik vérét vették. Egyedül egy nagy fejsze van kezemben, melyet egész úton oly élesre csiszoltam, hogy akár húst is vághatnék vele. Mindkét csizmámba rejtettem egy-egy tõrt végszükség esetére, azonban most azoknak hasznát nem venném.

Minden izmom megfeszül a két karomban, ahogy a közeledõ ellenség felé suhintom hatalmas nagy fejszémet. Az éles penge úgy viszi húsát, mintha vaj lenne; csontja ropogását pedig még én is hallom.  Jajveszékelése akkor hagy alább, mikor keze után nyakát veszem célba örök némaságra kárhoztatva. Érzem, hogy az elsõ halottam után vérem még sebesebben száguld testemben. Körülöttem mindenki harcol, fém koccan fémmel, férfi ordít fel fájdalmában, íjvesszõ suhan a part felé.

- Bana þeir! Allr! (Öld meg! Mindet!)

Nekem sem kell kétszer hallanom királyunk felbõszült ordítását, jóravaló alattvalójaként folytatom tovább a szembejövõ angolszászok kíméletlen levágását. Mikor a part már a miénk, s a falu határait is megtisztogatjuk az illetéktelenektõl, kinek rokona volt eme házakban elindul útjára. Hódításaink során eme nyár elején kikötöttünk eme parton, s meglátogattuk nagynénémet s családját. Takaros kis házuk volt a falu szélén, egy szép nagy földdel, amit a férje gondosan mûvelt.

Most azonban minden romokban hever, a ház félig leégett a pajta szint úgy. Arvid, vagyis a nagybátyám, vet rám egy pillantást, melyben ott van a beletörõdés és a fájdalom csillogása. Együtt indulunk hát el, hogy felfedezzük mit rejt ama kis kunyhó, melyben legutolsó emlékeink alkalmával még göndöröket kacagtunk.

Ami fogad, az örökre az emlékezetembe vésõdik. Bomlói nõi tetem, melyet az állatok dézsmáltak meg, onnan nem messze egy nagyobb leányé. Vada, a legidõsebb gyermek. Összeszorul a mellkasom, s míg a két halottat nézem, Arvid csendesen kivonul. Nehezen tudom csak elszakítani tekintetemet a véremrõl, mely oly meggyalázottan hevert a földön. Azt a kis értéket, amit gondosan összedolgoztak elvitték, a nagyanyám melltûjét sem láttam Gala nagynéném foszlott ruháján.

- Dag odakint fekszik – lép az ajtóhoz Arvid. – Az álaltoknak hûlt helye. Azonban Magnust nem találom… - Kiver a veríték eme szavak hallatán, s keserû szívvel fordulok felé.

- Nincs a birtokon…? – kérdem halkan, mire egy gondterhelt bólintást kapok válaszul. – Nem tudjuk eltemetni? – Arvid válaszra nyitja a száját, ekkor azonban egy viking társunkat fedezzük fel, ki futva közelít felénk.

- Nem sérültetek meg? – néz végig rajtunk, mikor odaér. – Remek. Bevesszük a várat, ez Ragnarok parancsa: a király s a lánya élve kell. A sebesültek s a fiatalok, no meg az idõsebbek itt maradnak tábort verni és szépen lassan a sírokat kiásni. – Összenézünk nagybátyámmal. Látom rajta azt, mi bennem is oly örvénylõen kavarog: itt a bosszú ideje.

Azonban eme bosszú több napig várat magára. Lehet a falut hamar bevettük, azonban kevés katona volt csak kiküldve a védelemre. A vár már sokkal nehezebbnek tûnt, de nem azoknak, kik nappal harcoltak, éjszaka pedig halottaikat, nõket s gyerekeket temettek. A bosszúvágy fûtött minket, s oly kitartóak voltunk mint a medve lazacvonuláskor: addig nem adtuk fel, míg fel nem falhattuk õket.

Háborgó lelkem akkor kezd el csak nyugodni, mikor a várudvaron belül onthatom a szászok vérét. Úgy viszi õket fejszém, úgy töröm csontjukat, mint gyermek tépkedi a zsenge bimbókat. Ki utamba esik, annak mentén életét veszem nem figyelve öreg e vagy fiatal. Innen nem menekülhet meg senki se, ha rajtam múlik. Elsõk között lépem át a vár küszöbét, s ekkor már verítékem az általam lemészárolt férfiak vérével keveredik bõrömön. Arvid végig a nyomomban van, nem tágít mellõlem. Együtt indulunk el a hatalmas kõbarlangban, hogy megtaláljuk ama két személyt, kit királyunk oly nagy áhítattal akart a karmaiban tartani.

Egyre kevesebb õr kerül az utamba, mintha odakint a nagyjuk már lelkét kilehelte volna. Persze ez cseppet sem zavar, így még könnyebb az elõrenyomulás. Csak remélni merem, hogy engem ér ama dicsõség, hogy az áruló királyt az enyém elé vihessem. Majd megöl a bosszúval átitatott düh, melyet iránta érzek. Alkut köt, majd saját katonáival lemészároltatja azokat, kik békében meghúzzák magukat a part mentén halászatból s földmûvelésbõl élve. Az ilyennek nincs helye eme világon.

Egyszer csak mozgolódást hallok magam elõtt. Mintha valaki sebtében szedné lábait a lépcsõk felé, hogy magasra juthasson. Megragadom fejszémet, hogy a felém futó katonát úgy levághassam, mint elõtte a többit. Azonban hamar rá kell jönnöm, hogy ez nem ily egyszerû: asszony szalad felém, szép kelmében, eszeveszetten. Onnan veszem ezt, hogy egyenesen nekem rohan, s egy darabig oly kábán dõl nekem, mintha azt sem tudná hol van éppen. Elég gyengéden átkarolnom derekát, oly vékony s karcsú. Ha ellenkezne se kellene megerõltetnem magamat.

Lassan emeli fel rám arcát, s míg riadt tekintete engem pásztáz, én is felmérem csinos orcáját. Nem oly pufók vagy élettel telien vöröslõ, mint a mi asszonyainké. Orra is ily kecses mint õ maga, ajkai kissé szétnyíltak s zihál a futás miatt, azonban biz ezekre mondják, csókra teremtette õket Odin. Ékszerek s finom ruha borítja el kecses alakját, kétség sem fér hozzá, hogy nemesi sarj. Haja borzosabb, hullámosan omlik a hátára. A fényben szõkésen csillog, a hullámok gödreiben pedig világosbarnán. S ami a legfontosabb: koronához hasonlót visel fején. Csak nem…?

- Hercegnõ? – kérdezek rá latinul, melytudásomat Arvid tanította nekem kitartóan. Sosem gondoltam volna, hogy hasznát veszem, de tiszteletbõl ezt sosem hangsúlyoztam.

- I-igen – érkezik az oly halk válasz, melyre igen koncentrálnom kell. – Adaline vagyok és... – Nekem sem kell több, amit akartam megtudtam, ezek után már nem menekülhet sehova.

- Velem jössz – közlöm vele, míg felkarját alaposan megragadva elindulok vele. Meg kell keresnem Arvidot, hogy elmondhassam neki mit találtam, aztán pedig együtt ki kell vinnünk innen a leányt. Õ most már a mi foglyunk.

- Ne! – kezd bele a kiabálásba, ami legkevésbé hiányzik most nekem. Rángatja kezét, de oly sziklaszilárdan tartom, akár a farkar állkapcsa a szarva torkát. – Kérem, ne! Elõbb... Elõbb mutatnom kell valamit, kérem!

Nem tudom mit hord össze, a szavai kiejtése se olyan, mint Arvidé. Persze ez sem akadályoz meg abban, hogy megértsem mit szeretne. Sietõsen lépkedek, hogy minél hamarabb kijussunk innen, kockázatos lenne, ha megtámadnak. A hercegnõ azonban továbbra is kitartóan rángatja kezét a szorításomban. Érzem, ahogy az érdes bõröm az õ puha bõrét dörzsöli, nyúzza. Szinte az inak fülsértõ hangját is hallom, ahogy fájdalommal könyörögnek enyhülésért. A leány azonban nem tágít.

Nem bírom tovább, megállok. Szinte belém szalad, annyira azzal van elfoglalva hogyan tépje le vékony kezét. Mérgesen nézek smaragd szemeibe, hátha így felfogja mily lehetetlen helyzetbe került, ahol eme apró próbálkozása mit sem ér.

- Velem jössz! – mordulom még egyszer, ha elõbb nem értette volna meg.

- Kérem, várjon! – könyörög.  – Muszáj mutatnom valamit... valakit. – Az utolsó szava gyanakvást ébreszt bennem.  Mit akar ily kitartóan tõlem? Talán olyan elé vezetne, ki megmentheti tõlem? Nem. Ez nem fog megesni. – Gleðja! (Kérem!)

Ez az én nyelvem, az én hazámé, az én anyaföldemé, s ez hagyja el eme angolszász fruska ajkait. Az én nyelvem. Honnan tudhatja ezt, kitõl tanulta? Talán az enyémektõl? Azoktól, kik most az apjának hála eme helyen leltek örök nyugalomra?

A hercegnõ rezzenéstelen arccal néz szemembe, oly kitartóan mely arra ad okot, hogy elkezdjek bízni abban, nem fog lelövetni egy íjásszal sem. Ha pedig igen, hát Odin akarta így, hogy meggyengülve skandináv szavain s kérlelõ égkövein belerohanjak vesztembe. Aprót bólintok, majd elengedem kezét is. Megkönnyebbülten csillannak fel szemei, s rögtön meg is fordul. Int, hogy kövessem, majd meg is indul. Úgy szedi apró lábait, mintha az élete múlna rajta.

Nos, az is múlik. Jót virulok magamban eme gondolaton, azonban nem lankadhat a figyelmem: ha netán szökni próbálna vagy csapdába csalna, nos azt megbánja. Kicsit megnyugszom, mikor Arvid fordul a folyosóra egy másikról. Megpillantva engem s a kisasszonyt értetlenül csillannak szemei, de nem szól semmit, csak követni kezdi õ is. Tucatnyi folyosót szelünk át, ezernyi ajtót hagyunk magunk mögött a szûk lépcsõkrõl pedig szó se essék.

Utunk végül egy ugyan ajtónál végzõdik, mint amit újra s újra elhagytunk. A hercegnõ kinyitja eme ajtót, majd beljebb megy. Én követem, Arvid pedig kint áll õrt.

- Magnus! – szólal meg a leány, amitõl hevesen kezd el verni a szívem. Ha ez csak egy rossz tréfa, rútul meglakol hát érte…
 
- Most már elõjöhetsz, ég er hér. (Itt vagyok.)

Csak figyelem a hercegnõt, nem hiszem el, amit az ajkait elhagyta. Egy szavát sem. S ekkor a vaskos, szépen díszített faszekrény ajtaja megmozdul, majd egy apró kezecske bukkan fel borzos szõke hajkoronával. A szívem nagyon dobban, mikor az apróság oly ismerõs szemeit rám szegezi. Ha tehetném csak odalépnék hozzá, hóna alá nyúlva felkapnám s megpörgetném a szobában hangosan kacagva.  Él.

- Björn? – kérdi halkan, mely zene füleimnek s gyógyír sebzett szívemnek.

- Én... – szólal meg a hercegnõ, azonban cseppet sem érdekel ki vagy mi õ, csak az apró lábak tulajdonosának szentelem minden figyelmemet. Él. Semmi baja.

Rögtön fél térdre ereszkedem, hogy egy magasságban lehessek a kis túlélõvel. Oly virgonc még eme rengeteg szörnyûség után is. Boldog vagyok, hogy nem esett baja, hogy él s itt lehet újra velünk, a családjával. Szorosan a karjaimba vonom, magamhoz ölelem törékeny kis testét gyöngéden. Pár szippantás gyermeki illatából, melybe a leány illata is belekeveredett. Igaz is, a hercegnõ.

Felállok, majd a fiú hátára teszem kezemet s kiirányítom nagybátyjához. Látom a férfi öreg szemein a döbbenetet, no meg pár könnycseppet is.

- Magnus? – kérdi halkan, míg a kisfiú õt is megöleli. – Ezt meg… hogy és…?

- Nem ez most a lényeg. Vidd biztonságba, a mieinkhez – mondom neki, míg Arvid rosszat sejtve néz rám. – Én kiviszem a hercegnõt.

- Fél szemmel sebezhetõbb vagy, te is tudod – suttogja halkan, mire én bólintok.

- Tudom. De nem fogunk kockáztatni – vetek egy pillantást a nagybátyámra, ki rögtön megért mindent. Ha úgy adódik, elmetszem a torkát.  Nem szól egy darabig semmit, csak elengedi Magnust, majd leakasztja oldaláról a kötelet. Tudom miért adja, így hát elveszem.

- Odin vigyázza az utadat, Björn – kapja fel az értetlen kisfiút, aki még kinyújtja felém kezét. Futólag simítok rá egy ujjbeggyel apró kézfejére.

- Vigyázz rá, Arvid – szólok utánuk, míg az apró fiúcska smaragdzöld tekintetét rám szegezve öleli át nagybátyja nyakát. Ezernyi kérdés kavarog fejemben, így lépek vissza a hercegnõ szobájába. Gondosan bezárom magam mögött az ajtót, s míg a leány ijedten figyeli minden mozdulatomat, én elmormolok magamban egy imát Odinhoz, amiért ily kegyes volt.

- Itt volt? – kérdem, míg a kötelet tapogatom s fejemmel az ajtó felé intek. Keresem közben a latin szót, azonban nem lelem, így hát saját nyelvemen kérdezek tovább. – Allar meðfram? (Mindvégig?) – Alig láthatóan, de bólint. Retteg. S van is miért.

- Az erdõben találtam rá – kezd bele latinul, de oly módon hadar, hogy igen figyelnem kell minden szavára. - Elhoztam és itt bujtattam, hogy senki ne találhasson rá. Senki nem tud róla...  Is-ismered õt? – Nem tetszik ez a kérdés.

- Ismertem a szüleit. – Válaszom rideg, de nem tartozik rá ki nekem ama apróság, kit a szekrényében rejtegetett a mészárlás óta. Fejét csak leszegi, majd mintha mormogna valamit az orra alatt, engem ez azonban nem igazán érdekel. El kell vinnem a táborba, most.

- Snúa í kring! (Fordulj meg!) – mordulom.

 Remeg az egész teste, biztos arra számít, hogy megölöm. Nos, ha a sors úgy hozza, nem fogok habozni, azonban most élve kell a királyomnak én pedig mindent megteszek, hogy így is maradjon. Megragadom kecses csuklóit, majd a durva kötelet alaposan, puha bõrét nem kímélve összekötöm. Nem fog meglógni elõlem, erre mérget veszek.

Megragadom a nõt, majd elindulok vele az udvarra, hogy ott egy csapat férfihoz csatlakozva visszatérhessek a táborhoz. Talán a királyt is sikerült elfogni, s teljes a siker. Ámbár ez kevésbé érdekel már, hisz unokaöcsém élve kikerült eme szörnyû helyrõl. Testvéreimet látom minden nyitott ajtó mögött: mi mozdítható s fénylik zsákba pakolva viszik el. Ki mondta, hogy csak bosszút állni fogunk? Valamivel be kell fedni a sebeket a szívünkön, erre pedig jó módszer az arany.

Az udvarig egészen jól haladunk, ott aztán belünk fut a baj. Egy csoportnyi katona, kik megúszták a vérengzést egyenesen felénk tartanak nem épp boldogan. Nekem sem kell több, a sok kard látván egyik tõrömet elõhúzom csizmámból, majd a hercegnõt magam elé fogom. Egyik kezemmel a puha hajába tépek, felemelem fejét, a másikkal pedig a fegyvert szegezem selymes bõrének.

Ha kell, elmetszem. Ez sugárzik egész lényembõl, melyet az ellenséges katonák is éreznek. Jobban féltik úrnõjüket, mintsem nekem rontsanak, így én szépen lassan elhátrálhatok tõlük mindenféle harci kiáltás nélkül. Csak addig kell húznom az idõt, míg testvéreim jól meg nem tömik zsákjaikat, hogy aztán elindulhassanak vissza – ama ajtón keresztül, mely eme udvarra nyílik. Pár lépés kell csak s a legfürgébbek meg is érkeznek.

Ahogy az elsõ kiáltás elhangzik, s a hercegnõ fejét kapja el onnan, elengedem a selymes tincseket. A tõr is tovatûnik oda, ahonnét jött, a csizmámba. Nem kívánok lóra szállni, így a nemesi sarj kénytelen lesz az én társaságommal beérni a partig tartó séta során. Persze nem a járt utat választom, hanem az erdõt, melynek dús növényzete elrejthet az esetleges katonák elõl. Emellett, a természet mindig megnyugtatja háborgó lelkemet.

Segít a séta, hisz mikor elhagyjuk az erdõt sokkal nyugodtabbnak és megfontoltabbnak érzem magamat. Egész szép hely ez, s tetszik, hogy nem kell ezernyi bundát magamra aggatnom, hogy halálra ne fagyjak.

A távolban, ami nincs is oly messze, a táborunk füstjei láthatóak. Ittlétünk alatt nem késlekedtünk, kezdetleges erõdöt is állítottunk levert facölöpökkel körbezárt fallal. Pár társam csatlakozik hozzám, bár innen már könnyedén meg tudom oldani a fogoly szállítását. Éhes vagyok már s le akarom mosni magamról a vért, ami már jócskán rám is száradt. A fejszém is hasonlóan festhetett, kemény munka állt elõttem.

- Miss Ada! – csendül egy fiúcska hangja. A leány rögtön Magnus felé fordul, ajkán mosollyal melyet nem tudok hova tenni. Annyira meglep ez, hogy a hercegnõ könnyedén kitépi magát a fogásomból s leguggol. Nem hiszek a szememnek, mikor az unokaöcsém boldogan veti magát a nyakába, hogy megölelhesse jó szorosan. Nem csinálok semmit, figyelem õket. Miután kiölelkezik magukat, Magnus végigméri a kisasszonyt, hogy aztán megrovó tekintetét rám emelhesse. A hercegnõ mond neki valamit, azonban mielõtt bármi is történhetne, ismerõs hang csendül fel nem messze tõlünk.

- Magnus, hagyj levegõt a vendégünknek. – Kihúzom magamat a királyunk elõtt, majd észbe kapva inkább a földön guggoló nõért kapnék, azonban királyunknak nem ez az akarata.

- Hagyd csak, így pont jó lesz – mosolyogja, majd átvált az angolok nyelvére, melybõl egy kukkot sem értek. Szemöldökömet ráncolva figyelem beszélgetésüket, s igaz nem értek semmit sem a feszültséget érzem.  Mikor csend telepedik közéjük, egy pillanatra fejembe ötlik, talán most fogja kilehelni a hercegnõ a lelkét, azonban nem ez történik. Királyunk nevetésbe kezd, melyet nem tudok hova rakni. Kacagva mond valamit a leánynak, majd hátat fordít s otthagy minket.

Egy darabig csak állok ott, szemöldökömet felhúzva. Nem szeretem, mikor nem értek a helyzetbõl semmit sem, azonban õ a királyunk így nem szólhatok egy szót se. Kifújom a levegõt, majd lenézek Magnusra, ki a hercegnõt öleli épp vigasztalóan. Mit kezdjek ezzel a kölyökkel, aki oly erõsen ragaszkodik a nõhöz? Nem szidhatom le azért, hogy fogva tartójával jó viszont ápol, se azért, mert olyasvalakit keresett szeretett családja elvesztése után, akitõl szeretetet kaphat.

- Gyere Magnus – intek a fejemmel, míg a kisfiú óvatosan elengedi a kócos Adaline-t.

- Nem akarok… mi lesz Miss Adával? – pislant fel rám szomorú szemekkel.

- Azt a királyunk majd eldönti – felelem nemes egyszerûséggel, majd fél kézzel a hóna alá nyúlva felkapom könnyed testét. Belekapaszkodik igaz a nyakamba, de tekintetét nem veszi le a lassan felemelkedõ nõi alakról. Én is vetek rá egy pillantást, majd karomon a gyermekkel megindulok megkeresni nagybátyánkat. Éhes s szomjas vagyok, le akarom magamról mosni a vért s verítéket, tisztára akarom törölni fejszémet. Akad bõven dolgom még.

A gyermek végig csacsog nekem, miközben apró ujjaival a fonott tincsemmel játszik nagy beleéléssel. Elmeséli milyen volt a szekrényben, hogy Miss Ada illata mindig megnyugtatta s még ezernyi mást is, melyet vegyes érzelmekkel a szívemben hallgatok. Ha kellett volna, elvágom a torkát egy egyszerû mozdulattal. Nem hezitáltam volna, úgy fûtött a bosszúvágy. Tudom, hogy mindannyian egy szebb s jobb helyre kerültek, de ez járt nekik. Értük.

- Végre itt vagy – jelenik meg Arvid felénk igyekezve. Gondterheltnek tûnik, amit nem igazán értek eme remek idõszakban. – Magnus, gyermekem, nem akarsz véletlenül Olafhoz odamenni s újra megszámolni vele a kelyheket? – kérdezi kedvesen, míg átveszi tõlem.

- Hát… ha muszáj – jegyzi meg a kisfiú, majd megindul a nagy mamlasz felé, aki barátságos mosollyal üdvözli a kis túlélõt.

- Miért küldted el kincset számolni? – kérdezek rá, mire Arvid int a fejével, hogy vonuljunk kicsit arrébb. Ez egyre gyanúsabb s jót egyáltalán nem jelent.

- Akad pár olyan dolog, ami aggaszt. Elsõnek is a király elmenekült – kezdi, mire én fájdalmasan felszisszenek. – Ez a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy hova – fonja össze karjait mellkasa elõtt. -  Wessexbe. Összeszedi magát, majd ellenünk vonul. Azonban mi pár nap múlva kihajózunk, a hercegnõvel a fedélzetünkön vissza a városunkba.

- Tessék? – vonom össze a szemöldökömet.

- S akkor a jó öreg Harlan felbuzdulva azon, hogy leöltük a várnépét, kifosztottuk s elraboltuk az egyetlen gyermekét a környék összes viking faluját végig fogja ölni, még akkor is, ha már a sajátjai is beolvadtak közéjük – folytatja gondterhelten.

- Akkor visszajövünk s elkapjuk – felelem nemes egyszerûséggel, mire nagybátyám felsóhajt. Nem szól semmit, csak mélyen a szemembe néz. – Most pedig elmegyek enni s inni. Az éhség fog elvinni lassan – morgom orrom alatt, majd elindulok a tábortûz felé. Mindvégig érzem magamon Arvid tekintetét. Akar tõlem valamit, de nem mondta ki. Utálom mikor arra vár, hogy kitaláljam mit szeretne velem tudatni. Végül inkább egy szomjat oltó itóka után nekiesek a vért lemosni magamról. Tisztán a fejem is jobban fog.

Este van már, én is sokkal derûsebben látom a világot. Magnus Arvid nagybátyánk mellett ücsörög, s csak csipegeti az ételt. Persze, biztos nem oly finom a férfiak fõztje, mint amit anyja vagy a királyi udvar szakácsai készítettek, s az angolok földjén nincs olyan finom vaddisznó, mint nálunk, de be kell ezzel is érnie. Én is pontosan ezt teszem. Farkas éhes vagyok, nem válogatok étel se ital közül.

Sindri és Garth telepszik mellém, hogy egy kis férfias beszélgetésbe mehessen át a vacsoránk. Remekül elszórakozom régi bajtársaim körében, akik egy kis alkoholnak hála igazán belelendülnek a szócsatába. Szíves örömest csatlakozom hozzájuk, s oly komoly indokokat sorakoztatok fel amellett, miért is oly jó nekem, hogy eme portyán asszony nélkül tengetem napjaimat, hogy még én is elhiszem.

Hamar nyugovóra térek ezek után, húz a fejem s testem is fáradt már. Hosszú nap áll mögöttem.

A következõ nap reggelén segédkezem a férfiaknak abban, hogy a zsákmányt a hajókra cipeljük. Halottainkat már eltemettük, kellõ képen meggyászoltuk õket, miközben szívünket egyfajta irigység járta át azért, amiért õk már a Valhallában lehettek. Királyunk is mozgolódik, azonban én nem tulajdonítok. Még egy pár nap, ami alatt én a foglyunk felé se nézek, s indulhatunk is. Próbálok ettõl az ügytõl a lehetõ legjobban elhatárolódni, ugyanis a megérzéseim azt súgják ez a leghelyesebb, amit tehetek. Nagybátyám azonban elvállalja a fogoly felügyeletét, s esténként mindig a leánnyal vacsorázik a kicsi Magnusszal együtt.

Arvid úgy dönt, hogy unokaöccsét befogadja, a kisfiú sok idõt tölt vele együtt. Magnus azonban nagyon ragaszkodik Adaline-hoz, akivel én magam is egy hajón utazok, hogy nem tudom elképzelni mi lesz vele, ha többet nem láthatja. Hisz ez vár rá. A királyunkat ismerve vagy asszonyt csinál belõle, de a helyzetre való tekintettel inkább rabszolgát. Eme helyzet engem nem zaklat fel, sõt, így van ez jól. Mindig is ezt tettük: fosztogattunk s rabszolgákat hoztunk magunknak. Ha akadt közöttük csinos asszony, akkor csak még boldogabbak voltunk.

A napok gyorsan telnek, a tenger hiába zord, mi küzdünk. A hercegnõ is egész jól bírja a barbár férfiak társaságát. Szerintem az apró Magnus ad neki hozzá erõt, aki folyton körülötte van, beszél hozzá. Nagybátyámat hazánk közeledtével egyre furcsábbnak és idegesebbnek vélem, azonban okét nem sejtem. Talán a család jajveszékelésétõl tart, hogy csak a fiú maradt életben? Hisz ez is több mint reméltük.

Eme hatalmas nagy kérdésre nem is kapok sokáig választ, még akkor sem, mikor hajúink a végcélúkhoz érkeznek. Én megkapom a nyakamba Magnust, míg kezemben a két zsákot tartom, ami hozzám s nagybátyámhoz tartozik. Addig Arvid a királlyal s az értékes túszunkkal elindulnak a nagyterem felé. Tove, nagybátyám felesége, az ki megindul felénk széles mosollyal az ajkán.

- Hála az isteneknek! – suttogja, míg megölel engem, s rögtön lekéri nyakamból az apróságot, hogy sok-sok csókkal üdvözölhesse. – Gyertek csak kedveseim, gyertek. Fõztem finomat, egyetek és pihenjetek. Magnus drágám, neked… neked meg majd csinálunk alvóhelyet, mit szólsz hozzá drágám? – kérdezi a könnyeivel küszködve, míg pár tincset a kisfiú füle mögé simít. – Arvid merre van? – néz rám végül, mire én a fejemmel Ragnarok hatalmas háza felé intek. – Mi dolga ott?

- Majd elmesélem a házban – jegyzem meg halkan, majd felveszem a két nehéz szõtte zsákot. – Elsõnek is etesd meg eme növésben lévõ kis harcost – vigyorgom Magnusra pillantva.

¤¤¤¤¤

Másnap nagy ünnepséget rendeznek a nagyteremben halottaink gyászolására, a bosszú gyümölcsére s a túlélõk tiszteletére. Én is részt veszek ezen a mulatságon, ahogy a környékbeliek többsége. Ilyenkor ingyen ehetünk s ihatunk, ki lenne oly bolond, hogy kihagyja ezt? Senki. Igen kellemes már pár korsó sör után a hangulatom is, mikor Arvid lép mellém.

- Beszélnünk kell, most. – Nagyot sóhajtva nézek fel rá, mire õ int a fejével, hogy nem csak sietõs a dolga, de azt se akarja, hogy más is hallja. Nem tudom mi az, ami miatt ily feszült, de hamarosan úgyis megtudom. Elindulok utána a tömegen keresztül ki, a hideg levegõre.

- Mirõl lenne szó? – kérdezek rá rögtön, míg nagybátyám egy szimpatikus farönköt választ ki az udvaron.

- Mennyire bízol meg bennem, Björn? – teszi fel a kérdését, amire én csak a szemöldökömet ráncolom. – Mennyire?

- Az életemet is rád bíznám, de hogy jön ez most ide? – Nem tetszik, hogy kérdésre mindig csak kérdés a válasz, ahogy az se, hogy gondterhelt arccal hümmög egyet, majd feláll.

- Rád akarok bízni valamit. Pontosabban valakit.

- Kit? – nézek a szemeibe, de õ nem szól semmit se, csak int a fejével, hogy kövessem.

- Mindent elõkészítettem, az a lényeg, hogy minél hamarabb elinduljatok – kezd bele, míg a hátsóudvar felé vezet. – Nem szólhatsz senkinek semmirõl. Ne álljatok meg reggelig. Kerülõvel menjetek Skalaholt felé, majd forduljatok Bulandshofoinak.

- Bulandshofoi csak egy kis kikötõ falu… - szólok közbe, mire nagybátyám megáll.

- Tudom. Azonban ott nem fognak titeket keresni – feleli halkan. – Az a közelben van, de tõlünk északra. Õk azt fogják hinni, hogy délre tartotok, Hvitának – indul el újra, én pedig értetlenkedve követem.

- Követni? Miért? – Nem felel ezekre a kérdésekre, csak folytatja.

- Egy lóval kell mennetek, s tudod is melyikkel. Felnyergeltem már, odakészítettem pár apró csecsebecsét, legyen mivel fizetned a szállásért, ételért és a hajóért. – Egyre jobban összezavar s a mellkasomban növekvõ feszültség szétterjed a testemben.

- Hajóért? Arvid, mégis mirõl beszélsz?

- Olyan embert keres majd az átkelésnél, aki ért a dologhoz s mer kockáztatni – villantja felém öreg róka szemeit. – Ne légy önfejû, ha sokat is kér érte, fizesd meg. Lesz abban az erszényben elég arany annak a leendõ fajankónak. S most várj itt egy kicsit –int nekem, azonban én ezt nem hagyom annyiban.

- Ha nem vállalom? – vetem fel a kérdést, mire óvatosan visszalépdel, s megragadja az aktuálisan rajtam lévõ szõttes felsõt.

- Akkor több árvát menthetsz majd hátralevõ éveidben, mint ahány férfit eddig öltél. Ezt akarod? A fél életedet azzal tölteni, hogy asszonyokat, férfiakat és gyerekeket bosszulj meg?

- Veled mi lesz? – szusszantam a következõ kérdést. Kezdem összerakni a képet, melyet eddig az északi köd rejtegetett elõlem. – Mi lesz ha rájönnek, hogy te is benne vagy?

- Nem fognak – feleli gunyoros mosollyal. – S ezen ne aggódj annyit, fiam – teszi hozzá halkabban, majd elenged s kedveskedve megpaskolja kezével arcomat. – Inkább amiatt aggódj, hogy végig tudd vinni! Minden hitem benned van fiú. Ha fiatalabb lennék, én magam tenném ezt meg. Most pedig had nézzem meg az õröket. Az egyik nemrégiben már jól a korsó aljára nézett, a másik is hamar így jár.

Válaszként csak bólintok, õ pedig vet még rám egy utolsó pillantást, aztán elnyeli a sötétség. Nagyot sóhajtva dõlök neki a falnak, míg várakozom. Megrettenek mikor a nem messze lévõ mellékkijárat erõteljesen kivágódik, majd egy láthatóan részeg viking férfi ki nem támolyog rajta, hogy könnyítsen magán. Észre sem vesz, sõt, az ajtót sem zárja be maga után, ahol nagybátyám is bement. Fülelek, hátha hallok valamit. A lépések zajára visszahúzódom, de mikor egy ismerõs köhintést hallok meg, elindulok.

- Mindkettõ kuka – jelenti ki Arvid.

- Honnan veszed, hogy velem jön? – kérdezem halkan. – A hercegnõ – teszem hozzá, hogy érzékeltessem tudom miben sántikál.

- Már megbeszéltem vele. Igazából együtt találtuk ki, roppant eszes fehérnépség – hallom a hangján, hogy mosolyog. Kedveli. – Az egyik õrnek is segített az ivásban, úgymond. Szerencsére mindkettõ úgy alszik, mint a bunda, már próbáltuk õket felkelteni, de lehetetlenség – kuncogja. – No, szedd a lábadat, ettõl nincs okunk vidámnak lenni! – komolyodik meg, majd gyorsabban szedi lábait. Nem akarok vele pont most vitába keveredni, miszerint itt egyedül õ szórakozott jól.

Pár folyosón átrobogva érkezünk egy ajtóhoz, ami elõtt két férfi fekszik, hangos horkolással. Most már értem mi visszhangzott végig az utolsó két folyosón: õk. Felismerem Gable-t és Kadent bennük, akik nemsokára igen kényes helyzetben lesznek. Nagybátyám eközben a már elkobzott kulccsal próbálja kinyitni az ajtót, azonban én elkapom a kezét s suttogva megkérdezem.

- S ha nem sikerül? – kérdezem sziszegve. – Ha elkapnak…? Ha lebuksz? Gondoltál a családodra, Tove-ra és a gyerekeidre? – Arvid szabad kezével a vállamra simít, amivel belém fojtja a szót, majd csak ennyit mond:

- Sikerülni fog. Te vagy az egyik legjobb embere Ragnaroknak, az én vérem is vagy. Miért kételkednék? De siessünk! - enged el, majd elfordítja a zárban a kulcsot. Vet felém egy pillantást, én pedig egy aprót bólintva arrébb lépek, hogy figyeljem, nem e jön valaki.

Halk ajtónyikorgás, majd latin szavak foszlánya jut el hozzám. Értem, hogy a nagybátyám átismételi a tervet, szóba kerül valami papír is, aztán motoszkálás majd kilépnek az ajtón. A vállam felett nézek hátra a jó szememmel. Adaline az, hétköznapi ruhát viselve, akár az itteni viking asszonyok, haja összefogva s egy kis batyut tart magánál.

- Akkor mindenetek meg van. Siessünk – suttogja halkan Arvid latinul, majd egy nagy levegõt véve elindul kifelé. Nem nézek a mellettünk szaladó leányra, csak az utat figyelem, no meg fülelek, nehogy valaki szembe jöjjön velünk. A kijáratnál elõre megyek, majd intek, hogy jöhetnek..

- Az istállóhoz – adja ki az utasítást immár anyanyelvén nagybátyám, amire biccentek egy aprót, majd elindulok.

Nem tudom miért teszem mind ezt. Egyszerûen mondhattam volna nemet is, nem kényszeríthetne bele Arvid. Azonban volt valami a tekintetében, ami arra sarkal, álljak ki érte. Neki van családja, gyerekei, nekem nincs senkim és igazán semmim. Lehet egy szinten feláldoz, de ha ezzel tényleg életeket menthetek, hát ezen ne múljék. Legfeljebb nem jövök vissza, nehogy kivégezzenek. Ott maradok valamelyik faluban és… nem tudom még. Akad idõm kitalálni, remélhetõleg.

- Björn, nem fogom még egyszer elismételni az alap utat, tudod te mit kell tenned. Mindent elõkészítettem, azonban… - vet egy pillantást Adaline-ra, majd rám is. – Nem kelthetsz nagy feltûnést s nem szabad felismerniük. A tetoválás így is nehézség s a szemed is. A fejszét pont ezért nem viheted.

Megáll bennem az ütõ. Mi az, hogy nem vihetem? Ez olyan, mintha halálos küldetésre küldene. Dühösen csillan szemem, majd nagyot fújtatva gyorsítok a lépteimen. Ezt már nem! Felejtse el, kockáztatok mindent s azt, ami tényleg az enyém, elvenné.

- Ha nem oly feltûnõ – szólal meg halkan Adaline erõs akcentussal, de érthetõen – miért lenne baj?

- Kockázat – tudja le nagybátyám. – Érthetõ voltam, Björn? – Válaszul bólintok egy aprót, majd mikor az istálló elé érünk, kinyitom az ajtót s benézek. Nincs itt a lovászunk, õ is biztos éppen eszméletlenre issza magát.

Besietünk, majd miután felkötöm a kis batyut is a lóra, felsegítjük a hercegnõt. Arvid rám néz, majd vállba vereget, sõt, félig át is ölel.

- Vigyázz magadra – suttogja a fülembe, majd elenged. – Most pedig menjetek! Híreteket se halljam sokáig. 

Nekem sem kell kétszer mondani, felülök a leány mögé a lóra, majd megfogom a kantárt s a kitárt ajtó felé irányítom. Ügetésre fogom, majd a falu határa felé irányítom. Hátra se nézek a mulatozástól hangos nagyteremre s a királyunk lakhelyére. Nem tudom mi vár rám, s pontosan ezért enyhén balra irányítom a testes állatot, hogy mielõtt belevetnénk magunkat az éjszakába, magamhoz vehessek pár dolgot. A kis ház üresen áll a többitõl nem messze. Ez az én lakom, ahol elõzõ este is nyugovóra tértem, s ahová most is siettem. A fejszémért.

- Nem fogja nekem megmondani mit s hogyan tegyek, ha már az életemet kockáztatom miatta… - morgom az orrom alatt, mire az elõttem ülõ Adaline érdeklõdve rám néz. – Nem hozzád szóltam – közlöm vele. – Azonban várj itt. El kell hoznom valamit – ugrik le mögüle a lóról, majd besietek a házba, hogy az egyik falnak támasztott fejszémért induljak. Felkapok egy asztalra készített kötözõ csomót, majd kimegyek.

- Rakd arrébb a lábadat! – szólok oda neki sietõsen, mire õ zavartan húzza kicsit feljebb. Rögtön neki is esem, hogy odarögzítsem a fejszét, melyet a hátamon nem hozhatok a hossza miatt. Így is a ló faránál lesz a vége. Miután végzek megkerülöm a lovat, majd a másik oldalról ülök fel.

- Csak emerrõl száll le s fel a lóról – mutatok magam mellé. – Érted?

- Értem – bólint aprót. – Arvid nem mondta azt, hogy… hogy ne hozd? – kérdez rá óvatosan a fejszére, míg én Skalaholt felé irányítom az állatot.

- Ezt mondta, igen – helyeselek. – Azonban valamivel meg kell védenem magunkat. A két tõr a csizmámban pedig, még mindig nem elég hozzá – felelem. Láthatóan meglepetten szusszan egyet, mire én széles mosoly ül ki az arcomra. – Igen. Akkor is onnan kaptam elõ.

- Értem – suttogja halkan, mintha szellõ lengene körbe minket.

- Most pedig próbálj pihenni, hosszú út áll elõttünk – teszem hozzá sokkal kedvesebb hangnemben. – Nem szeretnék megállni, mert leájulsz a lóról.

Nem szól semmit sem, meg se mozdul, én pedig nem erõltetem ezeket. Tanácsot adtam neki, nem pedig parancsot. Azonban ha netán leájulna, én biza a lóhoz kötözöm ama fennmaradó spárgával, amit magammal hoztam.

A friss, csípõs északi levegõ jót tesz a kissé tompa fejemnek. Ama sör, melyet az este folyamán elfogyasztottam már el is veszítette a hatását, oly józannak s tiszta gondolatúnak érzem magamat, ami ritkán fordul elõ velem. Így akad idõm s biza erõm is gondolkodni mindenen, ami eme rövid idõ alatt történt.

Arvid nagybátyám annak idején az öreg király egyik jó embere volt, aki sok-sok tanácsot adott neki. Azért is beszélt jól latinul, mert nem egyszer vitte magával az öreg különféle kereskedelmi tanácskozásokra. Egészen addig így ment ez, míg Odin el nem ragadta tõlünk, s a fia, Ragnarok nem lépett a trónra. Õ sokkal tüzesebb és erõszakosabb királynak bizonyult, aki mind a saját nép, mind pedig az ellenségei ellen vaskézzel lépett fel. Persze ok nélkül õ sem harapott, azonban ha kellett, veszett kutyává változott.

S biztosan utánunk fog küldeni sok-sok remek harcost. Ezért is kell a fejszém, habár társaim ellen nem akarom használni. Az lenne a legjobb, ha eme utat végig vihetném anélkül, hogy saját véremet ontanám. Akkor igazán boldog s elégedett lennék. Azonban attól tartok, ez szinte lehetetlen. Ahogy nagybátyám is kihangsúlyozta, sok jellegzetes ismertetõjegyet viselek magamon, amire büszke vagyok. Hisz mindenki rögtön tudja kirõl is van szó. Kívánhat ettõl jobbat egy harcos? Nem.

A lovunk kitartóan üget arra, amerre irányítom. Rossz szavam nem lehet rá, mikor ketten ülünk rajta, jól meg is van pakolva. Elõny ez nekünk, Arvid most is jól választott jószágot. Hosszú út áll még elõttünk, picit vissza is kell majd fordulnunk, kerülõt téve. Remek ötlet ez, én is így tennék,azonban remélem ez nekik se jut hamar az eszükbe. A tipikus Björnre gondolnak csak, aki a rövid utat válassza, kevés gonddal. Az pedig biza tényleg délnek vezetne, egyenesen Feldarholmrba vezetne.

Hajnalodik már, mikor hív az anyatermészet s a lábaim is fájnak a mozdulatlanságtól. Adaline elõre bukott fejjel szundikál, félig nekem dõlve már. Még álmában is vigyáz arra, hogy minél kevesebbet érintkezzen velem.  Mikor lassítok a lóval, s a fák közé vezetem azonban felriad, s ijedten néz körbe.

- Megtámadtak? – kérdezi.

- Ha csak a természet nem, akkor biza nincs itt semmiféle támadás – felelem szórakozottan. – Járni akarok és pisálni egyet – jelentem ki, amire picit összerezzen. – Oh, persze. Hercegnõ fülének ez nem való, elnézést – kuncogom szórakozottan, majd mikor az állat megáll, leszállok róla.

Alig érzem a végtagjaimat, a hólyagomat azonban a kelleténél is jobban. Sziszegve állok picit egyhelyben s rázogatom lábaimat, hátha úgy hamarabb abbamarad a kellemetlen zsibbadás.  Eközben a leány is óvatosan lecsusszan a lóról azon az oldalon, ahol én is. Picit megbicsaklik a lába, mire a nyeregbe kapaszkodik. Felhúzott szemöldökkel figyelem, amit õ is észrevesz.

- Rég ültem ennyit lovon – néz rám zavartan. – Aludtam is. Kellemetlen érzés van a lábamban.

- Zsibbadnak – mondom rá a megfelelõ szót, amit nem ismerhet még a nyelvünkbõl. – Az a kellemetlen érzés. A zsibbadás.

- Zsibbadás… - ismételi halkan, én pedig megmosolygom mily lelkesen próbálja memorizálni azzal, hogy újra és újra elmondja.

- No, én elmegyek egy kicsit – sóhajtom. – El ne szökj! Úgyis épp hazafelé viszlek – mutatok rá figyelmeztetõen, amire õ csak elmosolyodik félszegen. – Addig járj még pár kört, sokáig nem állunk még meg.

Miután végzek a végezni való dolgommal, elégedetten sietek vissza, hogy újra nyeregbe pattanhassak. Elsõnek hagyom felülni a hercegnõt, természetesen. Nagy sóhajjal huppanok mögé, hogy aztán a kantár után nyúlhassak. Kivezetem az állatot az útra, majd újra ügetésre ösztökélem.

- A falu, a következõ. Milyen messze van? – kérdezi Adaline, mire én gondolkodóba esem.

- Talán délidõre odaérünk – felelem. – Ott majd eszünk s iszunk, ha erre szeretnél kitérni – teszem hozzá, miután alaposabban átgondolom.

- Inkább a harcosok érdekelnek – válaszolja. – Mennyi elõnyünk lehet?

- Ha délnek indultak elsõnek, akkor, ha így haladunk lesz két nap is. Ha utánunk is küldtek csapatot, akkor kevesebb, mint egy fél nap. – A hercegnõ a homlokát ráncolva néz hátra rám a válla felett, majd nagyot sóhajtva bólint. – Nem lesz gond – nyugtatom vele együtt magamat is.

Innentõl újra csendben folytatjuk utunkat, mely még igen hosszú. Elõzõ este óta nem igazán ettem se ittam, s igaz jó pár napig bírom alvás nélkül, ez eme két alapvetõ dologról már kevésbé mondható el.  Késõ délután már oly módon mardos az éhség s a szomjúság, hogy a terhelt állatot jobban meghajtom, hogy hamarabb odaérhessünk a faluba.

Mikor kezd ismerõs lenni a terep, lassítok kicsit. Igaz, míg megtömjük a bendõnket s leöblítjük ezt jó viking sörrel, a lovat is megetetem s itatom, no meg hagyom pihenni is kicsit. Sajnos ezután folytatódik a megpróbáltatása, ahogy nekünk is.

A dombon felfelé, már tudom mi fog minket várni a tetején, no meg pár bár füstcsík is szemeink elé tárul a távolban. Türelmetlenül szusszanok egyet s sarkamat az állat oldalába bököm, hogy ügetésben haladjon felfelé. Mikor felérünk, a kicsiny falu házai tûnnek fel a távolban, apró mozgó emberekkel. Az erdõ körbe öleli a falut, ahol sok vadász járhat most is. S vajon hány ismerõs bukkanhat fel?

- Itt megállunk. Keresünk egy patakot s én hozok ételt a faluból – közlöm, míg az állatot újra elindítom. – Kockázatos bemenned a faluba. Lehet akad ott olyan harcos, ki velünk tartott s felismer. Akkor pedig utunknak vége van.

- Várok a lóval – feleli engedelmesen. – Csak siess. Erre tévedhet egy vadász – teszi hozzá, amivel meglep. Nagybátyámnak igaza volt, tényleg okos. Más nõnek ez meg se fordulna a fejében.

- Sietek. Te pedig ne szökj meg – teszem hozzá szórakozottan, míg a fák közé vezetem az állatot.

Az elmúlt néhány év alatt megtanultam, hogy így hozza a tudomásomra, ha valamiben még a látszat kedvéért sem szándékozott kikérni a véleményemet, vagy egyáltalán megosztani velem a dolgot. A legutóbbi alkalommal Northumbria királyával kötött névleges szövetséget – amit azóta sem bocsátottam meg neki –, de talán még annál is megrázóbb volt, amikor az elõzetes tájékoztatásom nélkül, az orrom elõtt nemcsak békét kötött az északi pogányokkal, hanem egyenesen szövetséget ajánlott nekik.

Tény, hogy késõbb, alaposan végiggondolva az utóbbi döntést egyáltalán nem is találtam akkora baklövésnek. Ezek az északiak rettegésben tartottak itt mindenkit, minket is beleértve, és éppen ezért egy esetleges velük kötött szövetség nagyon is elõnyös lehet bizonyos szempontból. Arról nem is beszélve, hogy minél több idõt töltök a királyságba költözött földmûvesekkel, annál biztosabban kezdenek megdõlni a fejemben a róluk kialakult vadember-legendák. Családok élnek ott, teljesen átlagos és normális, hozzánk hasonló, kedves emberek. Egyedül a kultúráink különböznek – e szempontból viszont sajnos kénytelen vagyok némileg igazat adni a barbár-históriáknak –, és az is biztos, hogy vannak közöttük kifejezetten félelmetes emberek is, de ettõl még nem lesznek a Sátán szolgái.

Út közben nem kell a hátam mögé tekintgetnem, hiába indultam ismét az északiak földjeire, tudom, hogy nem követ senki. Az õrök – mint mindig – azt hiszik, hogy a szobámban töltöm a délutáni szunyókálásomat. Valójában elég szomorú, hogy elhiszik rólam: minden másnap képes lennék órákon keresztül csak aludni... de így legalább nem kérdezõsködnek, és pláne nem próbálnak meg utánam jönni.

- Miss Ada! – A vékonyka kiáltás rögtön magamhoz térít a gondolataimból, lelassítom a lovamat és a fejemet felkapva kezdek figyelni.

Az északiak gyermekei szoktak így szólítani, akik nem tudják kimondani a nevem... Már közel vagyok a földekre vezetõ úthoz, de abban egészen biztos vagyok, hogy egyik család sem engedné a gyerekeiket egyedül kószálni az erdõben, úgyhogy nem tudom hova tenni a kiáltást. Talán csak képzelõdtem?

- Miss Ada!

A kiáltás ezúttal sokkal közelebbrõl hallatszik, és a következõ pillanatban megpillantom a hang gazdáját is: egy a magas fûbõl és növényzetbõl alig kilátszó, szõke fürtökkel borított üstököt, egyenesen az én irányomba sietve. Teljesen lefékezem a lovat és gyorsan lecsusszanok a nyeregbõl, éppen akkor, amikor egy kisfiú bukkan fel közvetlenül elõttem.

Nem is kell gondolkoznom, kicsoda, azonnal felismerem, rengeteg idõt töltöttem már a családjával.

- Magnus? – guggolok le hozzá aggódva.

Fogalmam sincs, mit kereshet itt egyedül, de ami igazán megijeszt, az az üldözött tekintet, amivel világoszöld szemei engem figyelnek. Valami halálra rémítette, de elképzelni sem tudom, mi történhetett. Ösztönösen nyúlok felé, hogy megnyugtassam, de mire kettõt pislogok, õ már szinte a nyakamba veti magát, kis ökleivel a köpenyembe kapaszkodik, arcát pedig a nyakamba rejti. Zokogva kezd rettentõ gyorsan hadarni, persze a saját nyelvükön, amivel csak még jobban megnehezíti a dolgomat. Magamhoz ölelem és a megnyugtatóan simogatni kezdem a hátát, miközben minden erõmmel azért küzdök, hogy megpróbáljam megérteni, amit mond. Nem sok mindent tudok felfogni a sírástól el-elakadó hadarásból, de néhány szó egészen tisztán megragad, majd vészharang módjára szinte üvölteni kezd a fejemben.

Drengr (harcosok). Mannskaði (mészárlás). Læ (pusztítás). Faðir ok móðir (apa és anya). Hvatvetna (minden). Dauðr (halottak).

Úgy érzem, megfordul velem a világ. Valakik megtámadták az itt élõ északiakat?! Elpusztítottak mindent és mindenkit lemészároltak... Önkéntelenül is jobban szorítom magamhoz a kis Magnust, halkan, megnyugtatóan suttogva a fülébe, és bár nem értheti a szavaimat, érezhetõen megnyugtatja a lágy duruzsolás. Az én gondolataim közben folyamatosan kavarognak, a legkülönbözõbb teóriák kergetik egymás a fejemben, próbálok rájönni, hogy történhetett ez, és ami a legfontosabb: ki tehette?

Várjunk csak... Errõl az oldalról Wessex királysága határos velünk... Ráadásul apám éppen nemrégiben utasította vissza Eardwulf király ajánlatát, aki a kezemre áhítozott egy szövetség reményében. Hát persze! Már akkor megsértõdött, ráadásul õ nem bírt el az északiakkal annak idején, úgyhogy bizonyára felháborította, amikor a fülébe jutott a tény, miszerint apám nemcsak képes volt vereséget mérni rájuk, de inkább velük lépett szövetségre, mint vele. Biztosan így akart most bosszút állni, de csak várjon, míg apám megtudja, mi történt!

Félig a saját, félig az õ nyelvüket használva megkísérlem elmagyarázni Magnusnak, hogy mennyire fontos, hogy minél hamarabb eltûnjünk innen, és hogy neki is velem kell jönnie. Szerencsére nagyon okos kisfiú, rögtön megérti a helyzetet, aztán zokszó nélkül hagyja, hogy a nyeregbe emeljem. Én is felülök mögé és egészen az ölembe húzom, de látszólag õ ennek csak örül, mert rögvest szorosan a derekam köré fonja a karjait, az arcát a mellkasomhoz döntve. Indulás elõtt alaposan betakarom magunkat a köpenyemmel, mert nem szeretném, hogy megfázzon, és egyébként sem árt, ha rejtve marad a kíváncsi szemek elõl.

Eleinte úgy szólt a tervem, hogy Magnusszal együtt rögtön apám elé járulunk, de aztán inkább meggondolom magam. Szegénykém annyira végtelenül meggyötörtnek és fáradtnak látszik, hogy nincs szívem rögtön apám elé citálni õt, ezért inkább bedugom a saját ágyam megannyi párnája közé, majd alaposan betakargatom. Senki nem látott minket visszajönni és szeretném, ha ez egyelõre így is maradna – nem kell tudnia senkinek Magnus ittlétérõl, amíg apám el nem dönti, mi legyen a következõ lépés.

Magnus nem enged el olyan könnyen, a csuklómat szorongatva tart vissza a távozástól, világoszöld szemeivel félve pislog rám a takaró alól. Elmosolyodva ülök vissza mellé az ágy szélére, majd a szabad kezemmel – azzal, amelyiket nem szorítja – a haját simogatva eldúdolom neki azt az altatódalt, amit még anya énekelt nekem minden éjszaka, amikor még köztünk volt.

Mikor Magnus már békésen szuszog és a kezemet is elengedte, óvatosan felállok az ágy szélérõl, aztán olyan halkan távozom a szobámból, amilyen halkan csak tudok. Egyenesen a nagyterem felé veszem az irányt, de ott az õrök arról tájékoztatnak, hogy a király visszavonult a dolgozószobájába – Æthelbert társaságában. El kell fojtanom egy fintort a seregparancsnok említésére, az a minden hájjal megkent fickó túlságosan is nagy befolyással bír apám fölött, pedig majdnem egykorúak. Talán éppen ez utóbbi miatt is rettegek annyira attól, hogy egyszer majd arról is meggyõzi a királyt, hogy neki ígérje a kezem... Tudom, hogy meg fogja próbálni, látom, hogy néz rám, és tudom, hogy nem éri be a parancsnoksággal, apám koronájára fáj a foga.

Nem kívánom megvárni, míg befejezik a bizalmas beszélgetésüket, a legkevésbé sem érdekel, hogy mirõl lehet szó – egy ilyen kegyetlen orvtámadással szemben aligha lehet bármi fontosabb. A helyiséghez érve már emelem is a kezem, hogy egyszerûen csak berontsak, de az utolsó pillanatban megállít valami, a figyelmem pedig a résnyire nyitott ajtón kiszökõ hangfoszlányokra összpontosul.

- Örülök, hogy sikerrel jártál – hallom meg apám vidám hangját, tompa puffanásszerû hangokkal kísérve, mint amikor egy ember a másik hátát lapogatja meg.

- Hát még én, felség – válaszol Æthelbert nyájas hangja. – Azoknak a pogány barbároknak éppen ideje volt megtanulniuk, hol a helyük.

Élesen beszívom a levegõt és elborzadva a szám elé kapom a kezem. Az õ mûvük...? Apám tervelte ki az egészet...?

- Egészen biztos, hogy senki nem szökött meg, ugye? – kérdezi apám, miközben valamelyikük hallhatóan bort tölt két kupába.

- Lista és létszám alapján semmire nem mernék megesküdni – feleli óvatosan Æthelbert –, de arról biztosíthatom, felség, hogy ha valakit szökni láttunk, azt késlekedés nélkül lenyilaztuk.

Teszek egy tétova lépést hátra. A szívem a torkomban dobog, de a fülemben is visszhangzik a gyors ütemû dübögése, miközben megpróbálom feldolgozni, amit az imént hallottam. Nem Eardwulf volt, a legkevésbé sem – apám maga rendelte el az északiak lemészárlását. Eszembe jut az ágyamban alvó ártatlan kisfiú, és hálát adok a Magasságosnak, hogy végül megváltoztattam a döntésemet, és nem hoztam magammal azonnal. Édes Istenem, köszönöm, hogy nem engedted! Csak te tudhatod, mi történt volna vele, ha mit sem sejtve az oroszlánok közé dobom.

- Nem is értem, hogy képzelték ezek az északi pogányok, hogy majd megtûrjük õket a földjeinken – horkan fel apám. Keserû gyûlölettõl izzó, elítélõ hangjára ösztönösen a homlokomhoz emelem a kezem, hogy keresztet vethessek édesapám lelki üdvéért. Vajon nyerhet valaha bûnbocsánatot ártatlan emberek hidegvérû lemészárlásának elrendeléséért?

A hallottaktól még mindig kissé sokkosan éppen sarkon fordulnék, mikor hirtelen szélesre tárul apám dolgozószobájának az ajtaja. Æthelbert jelenik meg elõttem, az arcán színtiszta megdöbbenés és némi félelem – valószínûleg aggasztja, mennyit hallhattam.

- Hercegnõ? – hebegi, de én le sem veszem a szemem a néhány lépéssel mögötte álló apámról.

- Hogy tehetted? – suttogom.

- Adaline, ez nem a te dolgod – dorgál meg, mintha csak egy kislány lennék, aki kihallgatta a felnõttek beszélgetését. – Túl fiatal vagy még, hogy megértsd, mi...

- Ahhoz elég idõs vagyok, hogy megértsem a hazugságot és az árulást! – vágok közbe dühösen. – Ígéretet tettél az északiaknak, apám, védelemrõl, földrõl és szövetségrõl! – Egy kissé meg is emelem a hangom, mire mindketten idegesen a folyosóra pillantva tesznek felém egy lépést. – Ártatlan emberek éltek ott, családok, gyermekek, egyszerû földmûvesek! Hogy voltál képes...

- Adaline! – csattan fel apám. – Elég legyen! Gyere be is beszéljük meg kulturáltan a dolgokat.

- Annyira kulturáltan, amilyen kulturáltan ártatlan emberek haltak meg? – nézek a szemébe hûvösen, de csak egy elnyújtott sóhajt kapok válaszul.

- Éppen ezért nem osztottam meg veled a szándékaimat korábban.

- Miért? Mert nekem jutott egy kevéske józanész is, és megpróbáltalak volna lebeszélni errõl az õrültségrõl? – Látom, hogy apám szóra nyitja a száját, de egyelõre nem hagyom. – Mit fogsz mondani az északiaknak, amikor visszatérnek? Mert hogy visszatérnek, erre mind a ketten mérget vehettek, és amikor tudomást szereznek a történekrõl, elõbb fognak gyilkolni, és majd csak azután kérdezni.

- Természetesen Wessex lesz érte a felelõs – kotyog közbe Æthelbert, mire apám vet rá egy megsemmisítõ pillantást.

- Wessex? – fordulok az apám felé mosolyogva. – Hogy aztán majd önzetlenül felajánlhasd a segítségedet és együtt lerohanhassátok a szomszédainkat?

- Adaline! – sziszegi apám dühösen és figyelmeztetõen, amibõl már teljesen biztos lehetek benne, hogy rátapintottam a lényegre.

- Hercegnõ... – Æthelbert felém nyúl és megfogja a karomat, de lerázom magamról a kezét.

- Imádkozni fogok mindkettõtök lelki üdvéért – vetem oda. – Már ha létezik ilyesmire bûnbocsánat.

Sarkon fordulok és sietõs léptekkel a lehetõ leggyorsabban távozom. Hallom, hogy mindketten utánam kiabálnak, de nem foglalkozom vele, meg sem állok a szobámig – aminek az ajtaját ezúttal kulcsra zárom magam mögött. Még mindig zaklatottan és feldúltan dõlök neki a vastag tölgyfából faragott ajtónak, de aztán amint a szemeim megtalálják az ágyam felsõ részén, a takaró alatt ütemesen emelkedõ és süllyedõ kupacot, rögtön elterelõdnek a gondolataim.

Szükségem lesz egy megbízható szövetségesre, ha Magnust biztonságban akarom tartani.

* 3 hónappal késõbb *

A szemem sarkából éppen kiszúrom, ahogy Freida halkan belép a nagyterembe az oldalsó ajtón. Az apám háta mögötti széles asztalhoz lép, majd fürge mozdulatokkal elkezd étellel megpakolni egy tálcát.

- Szóval... – szólalok meg, felkeltve és elterelve apám figyelmét, aki így felvont szemöldökkel felém fordul. – Elmondod, miért erõsítetted meg az õrséget? Hemzsegnek a katonák az udvarban.

- Northumbria partjainál látni vélték a pogányok hajóit – feleli apám halálos nyugalommal. – Nem kötöttek ki, valószínûleg ide tartanak.

Freida tálcája már alaposan meg van pakolva pirítóssal, kaláccsal, lekvárral, mézzel, sajttal, némi gyümölccsel, és egy jókora kancsó tejjel. Kis híján elmosolyodom, mert pontosan tudom, hogy hatalmas adag ide vagy oda, az utolsó morzsáig el lesz pusztítva a tálca tartalma.

- Érdeklõdni jönnek, vagy bosszút állni? – kérdezem félvállról.

- Æthelbert azt mondta, senki nem szökött meg – jelenti ki apám.

- Ó, és ha õ ezt mondja, akkor az biztosan úgy is van – jegyzem meg, mire rám mered, de én csak felvonom a szemöldökömet. – Bizonyosan te sem adtál elég hitelt a szavainak, ha ennyi katonát gyûjtöttél a palota köré.

- Talán csak elõre összehívtam õket, hogy a pogányok segítségével megszerezhessem Wessex földjeit. Honnan is tudhatnád?

Freida hangtalan léptekkel kiegyensúlyozza a tálcát a nagyterembõl és eltûnik az ajtó mögött, miközben én felveszem az asztalkendõt az ölembõl és megtörlöm a számat.

- Onnan, apám – felelem nyugodtan –, hogy bármennyire is szeretnétek, nem vagyok ostoba. – A tányérom mellé helyezem a kendõt, majd felállok és kissé meghajtom felé a fejem. – Engedelmeddel.

Meg sem várom a válaszát, távozásra készen sarkon fordulok, de alig teszek néhány lépést, mikor megállítanak a szavai.

- Æthelbert ismételten megkérte a kezed.

- Ez esetben kérlek közvetítsd felé a válaszom, miszerint továbbra sem szándékozom feleségül menni hozzá – vetem oda a vállam felett, és újra elindulnék, de ezúttal szabályosan földbe gyökereznek a lábaim a szavai hallatán.

- De igen.

Nagyon lassan fordulok meg, hitetlenül suttogva. – Tessék?

- Hozzámész Æthelberthez – jelenti ki a szemembe nézve. – Már megadtam neki a válaszomat.

Érzem, ahogy a harag lángjai lassan éledezni kezdenek a szívemben.

- A te válaszodat? – kérdezek vissza feldúltan. – Minden tiszteletem a tiéd, apám, de ez az én életem! Nem megyek hozzá senkihez csak azért, mert te azt mondod!

- Nem csak az apád, hanem a király vagyok, Adaline! – csattan fel apám, erõvel lökve hátra a székét. – Ha azt mondom, hogy hozzámész, akkor hozzá fogsz menni!

- Nem! – rázom meg hevesen a fejem.

- Ugyan miért nem? Æthelbert gazdag, makulátlan családból való és kiváló harcos. Mi mást akarhatsz még? – tárja szét a kezeit, nekem pedig a nyelvemre kell harapnom, hogy ne vághassam rá, ami elõször eszembe jut... de mintha a gondolataimban olvasna. – Csak nem szerelemre vágysz? – Nem válaszolok, de minden az arcomra lehet írva, apám pedig legnagyobb döbbenetemre elneveti magát. – Egy király lányaként szerelembõl akarnál házasodni?

A szavai, a belõlük áradó gúny és a nevetése kegyetlenek, tõrként fúródnak a szívembe. Könnyek gyûlnek a szemembe, tudtam, hogy apám megváltozott, de fogalmam sem volt, hogy ennyire.

- Te nem szeretted anyát? – suttogom, mire egykettõre kifejezéstelenné válik az arca.

- Ne keverd össze a kettõt. Már más idõk járnak.

- Õ soha nem engedte volna, hogy helyettem dönts az életemrõl – mosolyodom el szomorúan.

Egy pillanatra mintha megvillanna valami a tekintetében, de gyorsan rendezi a vonásait.

- Amint elrendeztük a helyzetet ezekkel a barbárokkal, megtartjuk az esküvõt.

- Hvað er rangt?

Elmosolyodom a kedves suttogásra, és amikor kis kezek fonódnak hátulról a derekam köré, megfordulok.

- Nincs semmi baj, Magnus – guggolok le elé.

Megsimogatom az arcát, mire boldogan elmosolyodik, szikrázó zöld szemeibe vidámság költözik.

- Szomorú vagy – billenti félre a fejét. – Nem szeretem.

- Já – ismerem el –, en ekki hafa áhyggjur. (Igen, de ne aggódj.)

Az elmúlt hónapokban, amióta elhoztam és a szobámban bújtatom õt, szoros barátság alakult ki köztünk. Olyan, mintha a kisöcsém lenne, és tudom, hogy õ is szinte a nõvéreként tekint rám. Az elsõ néhány nehéz, bizalmatlansággal és félelemmel teli nap után fokozatosan egyre jobb lett minden. Eleinte kissé bonyolult volt megértenünk egymást, de hamar rájöttünk, hogy ha kölcsönösen tanítgatni kezdjük a másikat a saját nyelvünkre, azzal igencsak megkönnyítjük a dolgunkat. Rá kellett jönnöm, hogy Magnus nagyon okos, rendkívül gyorsan beletanult a nyelvünkbe, gyorsabban, mint hogy én belejöttem az övékbe.

Nem tudom, a népe tud-e arról, hogy mit tett az apám, de én tudom a legjobban, hogy nagyon is volt, akinek sikerült megszöknie a mészárlás elõl. Talán nem Magnus volt az egyetlen, könnyen lehet, hogy mások is megmenekültek, és az is lehet, hogy van köztük legalább egy felnõtt férfi, aki megtalálta a módját, hogy visszajusson a népéhez. Ha pedig ez történt, akkor az északiak nem kérdezõsködni jönnek majd... hanem bosszút állni.

***

Az északiaknak nem egészen két hétig tart, hogy visszaverjenek minden védekezési kísérletet és eljussanak a palotáig.

Meg sem kísérelték a barátságos kérdezõsködést, a békés tárgyalásokat, vagy bármi olyasmit, ami apám és hõn szeretett parancsnoka elképzeléseit támasztaná alá. A tetteik sokkal inkább bizonyítják a tényt, hogy nem Magnus volt az egyetlen, akinek sikerült megszöknie. A történtek ellenére a kisfiúnak egyelõre nem árulom el, hogy a népe ismét itt van, mert bár fogalmam sincs, hogy apámék képesek lesznek-e megvédeni a palotát, elõször ki kell találnom valami jó fedõtörténetet. Nem ismerem elég jól az északiakat, ezért nem lehetek biztos benne, hogy ha megtalálják a fiút a szobámban, nem fogják-e árulónak tartani.

Amikor az északiak már a várudvaron belül vannak, egyre nehezebbé válik a titkolózás Magnus elõtt. Érzékeli a feszültséget, hallja a küzdelem hangjait, fél és kérdezõsködik. Az apám minden nappal eggyel több õrt állít az ajtóm elé, akik közül néhányan a legváratlanabb pillanatban is képesek lennének bejönni, ezért Magnusnak egyre gyakrabban kell elrejtõznie a szekrényben, a ruháim között. Ettõl csak még frusztráltabbá válik, mert hiába alhat továbbra is mellettem minden éjszaka, - érthetõ módon – nap közben sem szeret sokat bujkálni.

Egyik nap éppen aggodalmasan pillantok az erkélyajtó szigorúan behúzott függönyeire, amikor Magnus megszólal az ágyamon gubbasztva.

- Éhes vagyok – emeli rám nagy szemeit.

- Tudom, litli (kicsim) – simogatom meg a haját. Freida valóban sokat késik a reggelivel. – Hadd nézzem meg, hol késlekedik Freida, hm? – mosolygok rá.

Viszonozza a mosolyomat és bólint egyet. – Jó.

- Addig is tudod mi a dolgod, igaz? – nézek a szemébe.

Újabb bólintás a válasza, mielõtt a másik oldalon lemászna az ágyról és elindulna a szekrényem felé. Mielõtt elbújna a ruhák között és becsukná a szekrényajtót, még egyszer hátrapillant rám a válla felett, én pedig biztatóan rámosolygok, ami láthatóan megnyugtatja, mert gyorsan behúzódik a rögtönzött menedékébe.

A szobámból kilépve igyekszem úrrá lenni a megmagyarázhatatlan idegességemen. A harcok mintha egyre közelebbrõl hallatszanának, de biztosan csak képzelõdöm, ugye? És mindennek semmi köze nem lehet Freida késlekedéséhez sem... Pedig már az is átkozottul furcsa, hogy egyetlen õrt sem találok a szobám elõtt.

Lesietek az emeletre vezetõ lépcsõn, áthaladok a nagyterem felé vezetõ folyosón, aztán a szolgálók lakrészébõl nyíló konyhai épület felé veszem az irányt, de legnagyobb döbbenetemre még az alkalmazotti szobák elõtt majdhogynem szó szerint belerohanok Æthelbertbe.

- Hercegnõ?! – mered rám hüledezve. – Mit keres még itt? Az elõbb küldtem a szobájához legalább tíz embert, hogy kísérjék biztonságba! Már régen az alagútban kellene lennie õfelségével együtt!

- Mirõl beszélsz? – kérdezek vissza értetlenül és megrázom a fejem. – Senki nem volt a szobámnál, még a folyosón sem találkoztam egy lélekkel sem. Mégis mi elõl kellene az alagútba menekülnöm?

Æthelbert úgy néz rám, mintha teljesen elment volna az eszem.

- Itt vannak, hercegnõ. A pogányok legalább egy órája bejutottak a palotába.

- A palotába? – kérdezem elhaló hangon. Istenem, Magnus!

Sarkon fordulok, hogy azonnal visszamenjek érte, de Æthelbert megragadja a karom.

- Mit képzel, hová megy? Most azonnal velem kell jönnie! Lekísérem a...

- Nem megyek sehová! – rántom meg a karom a szorításában, de nem enged el. – Eresszen el, ez parancs!

- Én nem... – Benne reked minden mondanivalója, amikor a tenyerem hangosan csattan az arcán. Meglepetésében még a karomat is elengedi, én pedig rögvest ki is használom a kínálkozó lehetõséget és sarkon fordulva visszafelé kezdek rohanni.

Addig nem hagyom el ezt a palotát, amíg Magnust biztonságban nem tudom. Mondjon bárki bármit, az apám és Æthelbert is menthetik az életüket minden és mindenki elõtt, de én nem fogom magára hagyni Magnust, amint mit sem sejtve kuporog a szekrényem mélyén!

Még az emeleti lépcsõt sem érem el, mikor a nagyterem elõtti folyosón ismét megállítanak, ezúttal egészen más, kissé barbárabb módszerrel. Egy pisszenést sem hallok, de még csak árnyékot sem látok megmozdulni magam körül, a következõ pillanatban azonban valami erõs és széles ragadja meg a derekamat, én pedig a hátammal egy falnak ütközök.

Ijedt, fájdalmas és kissé meglepett nyögéssel ragadom meg a derekamat gúzsba kötõ, tárgyat, bármi is legyen az... és rövidesen levegõért kell kapkodnom, mikor rájövök, hogy az a valami nem más, mint egy alkar. Egy olyan hosszú alkar, ami majdhogynem egymagában körbeéri a derekam.

Még ezek után is kell pár másodperc, hogy felmérjem a helyzetemet és rájöjjek: a folyosó falai továbbra is mellettem vannak, tehát aminek nekiütköztem, az nem egy fal, hanem valakinek – az alkar gazdájának – a teste.

Pánikszerûen próbálom kiszabadítani magam a szorításból, amit legnagyobb döbbenetemre hagy is, azonban csak addig hagy mozdulni, míg szembefordulok vele, akkor rögtön megragadja a felkarom, hogy ne tudjak elszaladni. Amikor elõször felpillantok, rögtön fel is forrósodik az arcom – az elõttem álló férfi felsõtestét nem takarja semmi. Sok történetet hallottam már errõl, hogy az északi harcosok közül sokan egyáltalán nem viselnek a felsõtestükön semmit, mégis egészen más ezzel ténylegesen szembesülni. Igyekszem nem nagyon megbámulni a férfi nagyon is szembetûnõen domborodó izmait, fõleg a bõrén éktelenkedõ vérfoltokat – ami valamiért biztos vagyok benne, hogy nem az övé –, inkább az arcára fordítanám a tekintetem, de ahhoz is zavarba ejtõen magasra kell emelnem a fejem.

Hideg kék szemek vizslatnak élesen... illetve csak egy. A férfi bal szemét szürke fátyol borítja, és bár még soha nem láttam ehhez hasonlót, a szeme körül végigfutó hegbõl ítélve biztos vagyok benne, hogy a sérülés következtében a szeme is megsérülhetett. Mindez azonban semmit nem vesz el az arcának értékébõl, a komor arckifejezése, a hûvös méregetés, és annak ellenére, hogy õ is egy északi, ez a férfi tagadhatatlanul jóképû.

Ez a felismerés azonban valami megmagyarázhatatlan módon megrémiszt.

- Hercegnõ? – szólal meg legnagyobb döbbenetemre latinul, pillantásával a fejemen lévõ tiarát méregetve.

A kiejtésén lenne mit csiszolni, azonban egészen ámultba ejtõ, ahogy azon a rendkívül mély, dörmögõ hangján latin szavakat ejt ki. A kérdésétõl viszont valamiért rossz elõérzet kerít hatalmába – miért akarja tudni, hogy én vagyok-e a hercegnõ?

- I-igen – felem halkan. – Adaline vagyok és...

- Velem jössz – vág a szavamba, miközben minden kertelés nélkül még erõsebben szorítja ujjait a felkarom köré, aztán jóformán maga után kezd húzni.

Görcsbe rándul a gyomrom, azonban egyelõre nem a saját életemet féltem. Magnus jut eszembe, aki minden valószínûséggel még mindig a szekrényemben kuporog, miközben fogalma sincs, mi történik és miért nem értem még vissza.

- Ne! – kiáltok fel rémülten, a férfi azonban rám sem hederít. Megpróbálom kihúzni a kezem a vasmarok szorításából, de mind hiába. – Kérem, ne! Elõbb... Elõbb mutatnom kell valamit, kérem!

Egyre vehemensebben rángatom a karom, nem törõdve azzal sem, hogy saját magamnak okozok fájdalmat, viszont a számításaim bejönnek: a folyosó végéig nem jutunk el, mire a harcos már meg is unja a dolgot. Olyan hirtelen torpan meg, hogy kis híján a hátának ütközök, jegesen csillogó szeme éles pengeként fúródnak az enyémekbe.

- Velem jössz! – mordul rám.

- Kérem, várjon! – esdeklem kétségbeesve, mikor ismét el akarna indulni. – Muszáj mutatnom valamit... valakit. – Látom a gyanakvást a tekintetében, amibõl tudom, hogy érti, amit mondani akarok. – Gleðja! (Kérem!)

A szemei egy egészen rövid pillanatra elkerekednek, de nekem ezt is éppen elég kiszúrnom, hogy tudjam: nyert ügyem van. Még így is hosszú, idegõrlõ másodperceken keresztül némán néz rám, és bár én kitartóan nézek kérlelõn a szemébe, kezdek elbizonytalanodni. Lehet, hogy mégsem gyõztem meg...?

Éppen mikor már kezdeném elkönyvelni magamban a csúfos vereséget, biccent egy aprót és elengedi a karom. Megkönnyebbült, boldog mosollyal fordulok sarkon és indulok az emeletre vezetõ lépcsõ felé, aztán már éppen intenék, hogy kövessen, de ahogy a hátam mögé pillantok, már látom is, hogy jóformán a sarkamban lépkedve követ. Ennél a ténynél talán csak az ráz meg jobban, hogy egy kicsivel lemaradva mögötte már egy másik északi férfi is követ minket... Próbálom nem megsemmisíteni ezt a nehezen megszerzett elõnyt, csak semmi gyanús vagy hirtelen mozdulat, még a lépteim tempóját is igyekszem megzabolázni, nehogy úgy tûnjön, mintha menekülnék elõlük – pedig legszívesebben azt tenném.

A szobámhoz érve benyitok az ajtón és beljebb is megyek néhány lépést, szerencsére csak azzal a férfivel magam mögött, aki elkapott a folyosón, a másik kint marad.

- Magnus! – szólok hangosan. – Most már elõjöhetsz, ég er hér. (Itt vagyok.)

A harcos tekintetét olyan intenzíven érzem a tarkómon, hogy azon sem csodálkoznék, ha lyukat égetne a koponyámon, de nem merek ránézni. A következõ pillanatban óvatosan, halkan kinyílik a szekrényem ajtaja, ami mögül Magnus világosszõke tincsei, majd élénkzöld szemei is felbukkannak. Rámosolygok, amit röviden viszonoz is, de aztán a pillantása feljebb siklik és megállapodik a mögöttem álló férfin. Látom, mekkorát nyel, ezért egy pillanatra megrémülök, hogy talán fél tõle, de mielõtt még felé indulhatnék, megszólal.

- Björn? – suttogja.

A szemem sarkából meglepve pillantok a férfira. Björn? Ez lenne a neve? Nos, mindenestre remélem, hogy nem õ Magnus apja, mert ha azt hiszi, hogy elraboltam a fiát, valószínûleg a következõ öt percet sem fogom megérni, ráadásul éppen Magnus orra elõtt fogja elvágni a torkomat... vagy még rosszabb.

- Én... – kezdeném, de elhallgatok, mikor Magnus hirtelen kilõ a férfi irányába.

Egy kissé megszeppenve figyelem a jelenetet, amint a harcos féltérdre ereszkedik, hogy egy pillanatra magához szorítsa a kisfiút, mert bár az arca teljesen semleges marad, a szemében megcsillan a szeretet szikrája. Sajnos egyre biztosabb vagyok benne, hogy õ Magnus apja... Nem hagyja viszont, hogy a kisfiú sokáig csüngjön rajta, hamar feláll, majd Magnus hátára teszi a kezét és kitereli az ajtón. Vált néhány szót az ajtó elõtt várakozó másik férfival, feltehetõen rábízza a kisfiút, bár csak halkan eldörmögött hangfoszlányok jutnak el hozzám a mondandójából.

Amikor a férfi visszalép a szobába és becsukja maga mögött az ajtót, ösztönösen hátralépek egyet és nyelek egy nagyot. Valamit rejteget a háta mögött az egyik kezében, láttam hogy elvette a társától, de nem tudom, mi lehet az... Egy tõr? Egy kés? Vagy valami sokkal több szenvedéssel járó halált szán nekem?

- Itt volt? – szólal meg az ajtó felé intve a fejével. – Allar meðfram? (Mindvégig?)

Sietve bólintok egyet. Rettenetesen félek, a szívem olyan hevesen dobog a mellkasomban, hogy alig kapok levegõt, viszont éppen ezért egyetlen szót sem lennék képes kinyögni az õ nyelvükön. Istenem, segíts, hogy megértsen legalább néhány szót!

- Az erdõben találtam rá. Elhoztam és itt bujtattam, hogy senki ne találhasson rá. Senki nem tud róla... – Homlokráncolva, kissé félrebillentett fejjel figyel, de a fejem továbbra is biztonságosan ül a nyakamon, úgyhogy valamennyit biztosan megértett. – Is-ismered õt?

A pillantása a másodperc töredéke alatt megkeményedik. – Ismertem a szüleit.

A hanghordozása és a tekintete súlya alatt szégyenkezve hajtom le a fejem, hiszen pontosan értem, mit akart velük üzenni és tudom, hogy igaza van.

- Afsakið... (Sajnálom...) – suttogom alig hallhatóan, vélhetõen nem is jut el hozzá a hangom.

- Snúa í kring! (Fordulj meg!) – hallom a hangját hirtelen olyan közelrõl, hogy nem is tudok mást tenni, mint rémületemben engedelmeskedni a parancsnak.

Fel vagyok rá készülve, hogy hátulról fogja elmetszeni a torkom, esetleg keresztüldöf a felsõtestemen egy kardot, vagy a fejembe állítja azt az ijesztõ harci baltát... de hálát adok Istennek, hogy legalább Magnusnak nem kell végignéznie. Már éppen elkezdenék mormolni egy imát, mikor mindkét csuklómat megragadja és a hátam mögé kényszeríti, hogy aztán egy durva kötéllel erõsen összekötözhesse a kezeimet. Ezek szerint nem fegyvert kapott a másik harcostól. A szívem már a torkomban dobog, rémisztõbbnél rémisztõbb képek jelennek meg a lelki szemeim elõtt, mígnem már úgy érzem, hogy menten össze fogok esni.

Elevenen akarnak elégetni? Lefejeznek az udvaron? Engem is áldozatként mutatnak be a pogány isteneiknek, mint az állatokat a termésért? Keresztre feszítenek...?

Bénultan hagyom, hogy a harcos immár a hátam mögött szorosan összekötött kezekkel vonszoljon maga mellett a folyosókon, ki a palotából. Sehol nem látok õröket vagy katonákat, nem látom sem az apámat, sem a parancsnokot, mindenhol csak az északiak lopkodják bõszen apám és a püspök kincseit. A férfi egy pillanatra sem áll meg, miközben kifelé kormányoz az épületbõl, a túlélésem elsõ reménysugara viszont amúgy is várat magára, amíg az udvarra érünk.

Hogy aztán ugyanolyan hirtelen semmivé is legyen, mint ahogy jött.

Egy csoportnyi katona bukkan fel elõttünk – a mieink –, akik meglátva, mi történik, azonnal, kivont fegyverrel felénk iramodnak. Az északi harcos viszont olyan gyorsan mozdul, hogy még én sem tudom követni, pedig velem történik: az egyik pillanatban még maga mellett rángat, a következõben viszont egyszerûen maga elé penderít, a nyakamhoz szorítva egy hosszú pengéjû tõrt, amit nem tudom, honnan húzott elõ. Mivel a kezeim már egyébként is meg vannak kötözve, szabadon markolhat bele a hajamba a tarkómnál, egy kicsit hátrébb is feszítve a fejem, hogy a tõr pengéje a bõrömhöz simuljon és ezt az õrség tagjai is jól láthassák.

A katonák megtorpannak, de nem engedik le a fegyvereiket, feszülten figyelik az északi férfi minden mozdulatát, ahogy lassan elhátrál tõlük, engem végig maga elõtt tartva. Nem tudom, hogyan vagyok képes megõrizni minden maradék méltóságomat még ebben a helyzetben is, de az égiek bizonyára törõdnek velem, mert nem engednek utat a rémület könnyeinek sem. A katonák lassú léptekkel, biztos távolból követnek minket, egészen addig, amíg a palotából kijövõ északi harcosok mögéjük nem kerülnek.

Éppen idõben kapom félre a fejem, hogy ne kelljen végignéznem a jelenetet, csak a szörnyû hangokat kelljen hallanom, ha már itt vagyok. Nem törõdöm a fejbõrömbe hasító fájdalommal sem azon a részen, ahol a mögöttem lévõ férfi még mindig a hajamat fogja, csak ne lássam... Õszintén meglep, amikor a harcos szinte rögtön elengedi a hajamat és a kést is elveszi a nyakamtól. Talán mégsem akarnak brutális módszerrel megölni, ha nem muszáj?

Az már valahogy meg sem érint, mikor pillanatnyi hezitálás nélkül elvezet a lovak mellett. A palota lehetne messzebb is a parttól, de így is egy jókora erdõn kell majd átvágnunk, hogy odaérjünk. Elvégre miért is pazarolnánk az idõnket az út megkönnyítésére?

***

Mire az utolsó fák közül is kiérünk, a kötél kidörzsöli a csuklóimat, sajog mindkét talpam, az arcomat és a karomat kisebb-nagyobb karcolások borítják, a ruhám több helyen is elszakadt, a hajam pedig körülbelül a szénakazalhoz lehet hasonló. Az embernek nem könnyû távol tartania magát az ilyesféle balesetektõl, ha összekötözött kezekkel rángatja maga mellett egy északi óriás.

A táborhelyüket megpillantva ismét borsónyi nagyságúra szûkül a gyomrom és a mellkasom is összeszorul. Rengetegen vannak. Rengeteg ember, rengeteg sátor, rengeteg fegyver és rengeteg felszerelés – a mögöttük a tengervízen pihenõ hajóhad nagyságáról nem is beszélve. Nagyot nyelek, miközben az engem irányító harcos és három másik kísérõnk társaságában átmegyek a félelmetesnek tûnõ kapuszerûségen, ami leginkább egy dárdákból összetákolt kerítéshez hasonlít.

- Miss Ada! – üti meg a fülem egy nagyon is ismerõs kiáltás.

Rögtön megfeledkezem minden félelmemrõl, mosolyogva fordulok Magnus hangjának irányába, majd egyszerûen kitépem a felkarom a harcos szorításából, hogy letérdelhessek a földre. A kisfiú jóformán a nyakamba veti magát, kis kezeivel másodpercekig ölel szorosan, ugyanis legnagyobb meglepetésemre a mellettünk álló férfi nem lép közbe, noha érzem magunkon a tekintetét. Amikor Magnus elenged, rögtön az összekötött kezeimre téved a tekintete, aztán felméri az apró karcolásokat is rajtam, mielõtt – és ezt képtelen vagyok megállni mosoly nélkül – szinte megrovón nézne föl a harcosra.

- Minden rendben van – suttogom neki megnyugtatóan.

- Magnus – dörren egy hang néhány lépésnyire tõlünk –, hagyj levegõt a vendégünknek.

Felpillantva egy már nagyon is ismerõs arcot látok meg. Apám soha nem engedte, hogy csatlakozzam hozzájuk, amikor a tárgyalások alkalmával együtt étkezett az északiakkal, de én titokban meglestem õket, úgyhogy pontosan tudom, ki ez a férfi. Mindkét oldalt lenyírt, de egyébként hosszúra hagyott haja ugyanúgy van befonva, a szemei ugyanolyan hidegen és számítón csillognak. Ez itt az északiak királya.

A kísérõmként szolgáló férfi már nyúlna a karomért, hogy talpra rántson, de a király leinti.

- Hagyd csak, így pont jó lesz – mosolyog le rám hûvösen, majd nem is olyan meglepõ módon a mi nyelvünkön folytatja, amit õ is folyékonyan beszél. – Üdvözlünk a táborunkban, hercegnõ! Ne aggódj, ha válaszolsz egy egyszerû kérdésre, nem is kell tovább itt maradnod, szabadon távozhatsz.

- Mit akar tudni? – kérdezem semleges arckifejezést erõltetve magamra.

- Hol van az apád? – lép közelebb. – Hol tudott elszökni és hova ment?

Ennél jobban nem is könnyíthette volna meg a dolgom.

- Nem tudom – szegem fel az állam, tartva a szemkontaktust, még ha nehéz is. Válaszul elmosolyodik.

- Úgy tudom, ez a ti Istenetek – grimaszol egyet – tiltja a hazugságot.

- Nem téved – felelem kimérten. – Mint mondtam, nem tudom, hol van az apám.

- Figyelmeztetlek, kis hercegnõ – hajol egy kicsit közelebb. – Két nap múlva visszaindulunk, és ha addig nem lesz meg az apád, téged viszünk magunkkal.

Nyelek egy nagyot, a tüdõm ég, mert nem kapok levegõt, de ha belehalok sem fogom kimutatni a rémületemet. Még mindig a király szemeibe nézve kihúzom magam a földön térdelve, majd lassan elismétlem a válaszomat.

- Nem tudom, hol van az apám. – Magam is kissé elõrehajolok, suttogóra fogva a hangom. – De ha tudnám sem mondanám el.

A király néhány másodpercig még fogva tart a pillantásával, így próbálván megtörni, de nem hagyom magam. Nem leszek gyenge, még az õ kedvükért sem! Amikor ezt végre a király is belátja, ismét felegyenesedik, majd legnagyobb megdöbbenésemre hangosan, hátravetett fejjel nevetni kezd.

- Légy üdvözölve köztünk, hercegnõ! – kiáltja vidáman. – Talán két nap a táborban elég lesz ahhoz, hogy meggondold magad.

Szerencsére az utolsó szavaira már hátat is fordít, így nem láthatja a szemeimbe költözõ színtiszta halálfélelmet.