Most négy napig a szüleimnél voltam direkt ezért vettem ki négy nap szabit. Nagyon jó volt és rám is fért, hiszen már hiányoztak. Igaz már négy éve, hogy elköltöztem, de mégis csak a családom és nagyon jó viszonyban vagyok velük. Amikor tehetjük, akkor találkozunk, de telefonon mindenképpen beszélünk. Kis idõnk van még a vonat érkezéséig. Megveszem a jegyem, majd még beszélgetünk, majd amikor jön a vonat könnyes búcsút veszek tõlük és felszállok a vonatra. Az út elég hosszú több mint három óra, de unatkozni nem igen szoktam. Vagy olvasok, vagy alkotok, de legtöbbször az utastársaim szoktam szórakoztatni. Legyen öreg vagy idõs férfi vagy nõ engem nem érdekel mindenkivel jól eltudok beszélni bár ez fordítva nem mindig igaz, de ritka ha valaki nem kedvel.

Kabinos vonaton megyek és elég sokan vannak. Elõre sétálok, amíg meg nem látok egy helyet, ahol csak egy srác ül. Kinyitom az ajtót és belépek.

- Szia. Szabad ez a hely? – kérdezem meg tõle. Még csak nem is válaszol nagyon el van merülve az írásba. Beljebb megyek és óvatosan megrázom. – Bocsi beülhetek ide? –kérdezem meg ismét. Megrezzen és rám pillant és én hirtelen fel se fogom, hogy ez a valóság.

- Ez ez ez nem lehet. Te tényleg Casey Campbell vagy az író és festõ ugye? Csak te lehetsz ebben biztos vagyok. Én Ryu vagyok nagyon nagy rajongód. El sem hiszem, hogy most itt állsz, vagyis ülsz velem szembe. Kaphatok egy autogramot? – hadarom el egy szuszra. – Itt lesz valahol. – kezdek el kipakolni a táskámból. Elõkerül pár darab maripán, mivel imádom és mindig van nálam és napi szinten eszek. Elõkerül még egy tükör meg fésû, ami szintén mindig lapul a táskámba. A hajamra nagyon kényes tudok lenni és utálom, ha nem megfelelõen tapizzák. Nagy nehezen, de megtalálom a legújabb könyvét. – Itt is van, akkor aláírod? – nyújtom felé, de most veszem észre szegényt mennyire megijesztem.

- Ohh bocsi ne haragudj nem akartalak megijeszteni, csak hát totál vagyis még jobban felpörögtem most, hogy itt vagy. Én nem vagyok egy õrült fanatikus rajongó, aki követne téged vagy meglesne, vagy éppen elvenné a megrágott szendvicset vagy nem mosna kezet, azért mert kezet fogtál vele semmi ilyen én csak nagyon szeretem az írásod és a képeid is. Csodálom a tehetséged és mindig is szeretem volna veled találkozni és elbeszélgetni egy ilyen nagy mûvésszel, mint te. Erre itt van a nagy lehetõség és totál õrültnek tûnhetek. – ismét egy szuszra mondok el mindent. Sokan megkérdõjelezik, hogy lehet ennyit beszélni és nem megfulladni közbe.

- Tényleg bocsi. – nézzek rá bûnbánóan õ pedig még mindig kissé rémülten és döbbenten. Oké tény a helyébe lehet én is szívbajt kapnék. Már éppen azon vagyok, hogy keresek egy másik kabint bár semmi kedvem, amikor halkan, de megszólal.

- Semmi gond, de tényleg elsõre sokkoltál, de aláírom. – mosolyog rám. Õ milyen édes kis mosolya van na meg az egész megjelenése nagyon édes és helyes.

- Nagyon szépen köszönöm. – nyújtom át neki lelkesen, mint egy kisgyerek. Sokan megszokták kérdõjelezni, hogy tényleg 25 éves vagyok és ezt nem is vitatom. A lelkem egy része mindig gyerek fog maradni és ezzel szerintem semmi baj nincsen. Amíg aláírja a többi dolgom gyorsan visszapakolom.

- Nincs mit. Mit is mondtál, hogy hívnak? – pillant rám csodás fekete szemeivel.

- Ryu vagyok. – mosolygok. Biccent és alá is írja nekem. – Parancsolj. – adja vissza.

- Köszönöm még egyszer. Még mindig nem hiszem el. – ujjongok és tényleg alig akarok hinni a szememnek. – Figyelj nem bánod, ha maradok? Ez volt az elsõ kérdésem csak nem hallottad. Nem akarlak zavarni és azt se, hogy kellemetlenül érezd magad. – teszem hozzá.

- Maradj csak nyugodtan. – mosolyog rám ismét.

- Nagyszerû. – pattanok is le vele szembe. – Tudod az új mûved is egy remekmû. Minden eddigi kiadott mûved meg van. A képeid sajnos csak kiállításon láttam, mivel arra nincsen pénzem, hogy megvegyem, de gyûjtök rá, hátha egyszer sikerül mégis megszereznem. Tudod én is mûvész vagyok, vagyis afelé, mert tetoválók megszoktam otthon is festeni meg rajzolni, de hát az semmi hozzád képest. – magyarázok.

- Te tényleg szereted a mûveim. Köszönöm az elismerõ szavakat, de szerintem túlzol. – nevet fel picit. – Szerintem ne becsüld le magad, vagyis nem tudom milyen munkát végzel, de az is a mûvészet egy ága más mint az enyém, de te is alkotsz. – a szavai nagyon jól esnek.

- Komolyan mentem elpirulok egy ilyen nagy mûvésztõl ezt hallani. – vigyorgok szélesen. – Mond csak megkérdezhetem, hogy honnét jön az ihlet? Vagy mindig máshonnét? – kérdezzem kíváncsian.

- Ez maradjon az én titkom. – vágja rá rögtön, de annyira furcsa hangsúlyba, amit nem tudok hova tenni, de nem tûnik úgymond csak egy szimpla szakmai titoknak.

- Talán így jobb is vagyis az se jó, ha megtudod a bûvész titkát, akkor elveszíti a varázsát. – ezt félig ígyis gondolom, de tényleg érdekelne vajon ki vagy mi ihlete. Egyik legnagyobb hibám, hogy mindent tudni akarok.

- Ez így van. Mond, mi tetszik ennyire a mûveimbe? – már vártam ezt a kérdést.

- Huu, hogy is mondjam annyira egyedi és magával ragadó. Amikor olvasom vagy éppen látom egy mûved egyszerûen mindent kizárok magam körül, mintha csak én lennék és a te mûved. A legjobb szó rá talán, hogy kiragad a szürke hétköznapokból. Én tényleg nem csak a levegõ beszélek, és tény nem vagyok nagy mûvészszakértõ, de amiket te alkotsz az tényleg különleges és nem mindennapi. Meg tudod, engem te megihletsz, de tényleg. Volt, hogy elolvastam egy mûved és alkotni kezdtem, sõt bár most lehet tényleg egy õrültnek fogsz tartani, de az egyik mûved varrattam a vádlimra. Én megrajzoltam és a barátom és egyben munkatársam megcsinálta. Tény, ami tény közel se olyan szép, mint a tiéd, de talán felismerhetõ. Megmutassam? – kérdezem tõle. Hozom a formám és csak dumálok és dumálok. Többször volt, hogy nem vettem észre magam, hogy sok vagyok, de remélem most nincs így.

Mielõtt bármit mondana, hirtelen megáll a vonat és egy közleményt mondanak be.

- Kedves utasaink. Elnézésüket kérjük, de mûszaki okok miatt nem tudunk tovább haladni bizonytalan ideig. Türelmüket és szíves megértésüket köszönjük.