- Mint mindig, de lassan kezdelek megszokni.- megnyugodva felsóhajtok, nos igen nehezen tudok ezen a szokásom változtatni, hogy ne legyek ennyire túl buzgó. – Gyere be.- nem is kell kétszer kérnie rögtön megyek utána.

- Elõször is, szégyelld magad. Felelõtlen vagy, akár meg is fázhattál volna.-  – Ne aludj mások ajtaja elõtt, nem egészséges.- bevettem a kiskutya szemeim, hogy ne haragudjon rám. – Hiányoztál, Ryu. Örülök, hogy látlak.- vallja be, mire ismét ezerrel vigyorogni kezdek és magamhoz ölelem szorosan. Nem is tudja mennyit jelent ez nekem.

- Te is nekem, már nagyon aggódtam érted!- lehelem a fülébe, mint mindig most is kimondok mindent, amit gondolok.

- Ne haragudj, amiért olyan hirtelen eltûntem, de úgy éreztem, el kell menekülnöm egy kicsit.- mondja, amit teljesen megértek. Minden ember életében van egy olyan pont, amikor egyedül kell lennie.  Elengedem, majd kimegyünk a konyhába és teát kezd készíteni, én meg persze segítek neki.

- Semmi baj, én igazán megértem, ha magányra van szükséged. És… szóval… gondolkodtál?- nyugtatóm meg, majd megkérdezem mire jutott velünk, ha jutott egyáltalán.

- Megállás nélkül gondolkodtam.- feleli, majd a forró vizet a bögréinkbe önti, majd leülünk. Beleteszem filtert, majd 6 teáskanál cukrot teszek bele mivel nagyon édesen szeretem, amivel igen csak kitudom borítani a környezetem, de mit tegyek, ha imádom az édeset. Teszek bele egy kis citromlevet, majd kevergetni kezdem a teámat és csak várok türelmesen.

- Tudod… rájöttem, hogy kedvellek, nagyon is.- szólal meg hirtelen és hogy ezt mondja, már nagyon sokat jelent és már meg is szólalnék, de õ nem engedi, ezért türelmesen végighallgatom.

– Viszont még nem vagyok rá felkészülve, hogy a saját boldogságomat helyezzem elõtérbe. Nem tudok elég önzõ lenni hozzá. Én… még mindig gyászolok, de azt hiszem, a gyászom a végéhez közeledik. Szóval… azt hiszem, ha elég kitartó leszel és megvárod, hogy igazán eltemessem magamban a fájdalmam… akkor adok egy esélyt kettõnknek. Ígérni nem ígérek semmit, de adok egy esélyt.- mondja el nekem. Elmosolyodom, majd megfogom a kezét.

- Nekem már ez is bõven elég. Boldog vagyok, hogy ezt mondod, el sem tudod képzelni, mennyire.- mosolygok rá és minden szavam õszinte. Tudok várni amíg csak kell és az a fõ, hogy nem mondott nemet és amíg van egy pici esélyem addig nem fogom feladni.

- Ryu, egy napon a szíved fog a sírba vinni.- erre felnevetek, hogy mennyien mondták már ezt nekem.

- Akkor boldogan fogok meghalni.- vigyorgok rá és nyelvemet is kinyújtom.

- Hihetetlen vagy…- rá kacsintok, majd ismét csönd lesz, amit most én szakítok meg.

- Casey… én igazán nem akarok tolakodó lenni, és talán túl korán kérdezem még, és ha így van, akkor kérlek, szólj rám, vágj fejbe vagy valami, de… nem lenne kedved holnap délután eljönni velem valahova?- kérdezem félénken pedig ez nem vall rám, de nála minden más.

- Nos… valószínûleg a szerkesztõm amint megtudja, hogy újra itthon vagyok, el fog kapni és minden munkát a nyakamba zúdít majd, de ugye amit nem tud, az nem fáj neki…- kezd bele én pedig egyre lelkesebb leszek.– Szóval talán el tudom intézni, hogy… Catlin…? Caren…?- kezdi el tippelni, mire felnevetek. Olyan kis édes.

- Carolyne!- segítem ki, na nem mintha sokáig megjegyezné.

- Carolyne, hát persze… szóval talán el tudom intézni, hogy Carolyne ne tudja meg, hogy itthon vagyok.- ez a nap egyre jobb és jobb.

- Kis komisz.- vigyorgok rá, mire én kapok egy nyelvnyújtást.

- Szóval? Akkor holnap mikor ér véget a munkaidõd?- kérdezi mire elgondolkodom picit és végiggondolom.

- Délután négykor, ha szerencsém van és nem kell túlórázni.- felelem.

- Oké, akkor eléd megyek.- mosolyog rám.

***

 Ma a szokottnál is jobban fel vagyok pörögve, hiszen végre itthon van az angyalkám és ma randizunk, mert nekem ez egy randi. Naná, hogy egész nap róla beszélek, na nem mintha eddig nem róla beszéltem volna, de most fõleg. Éppen az egyik vendégemen alkotok, amikor bejön Aka, hogy itt van a kicsike. Bocsánatot kérek és rögtön kiszaladok hozzá.

- Kiscicám, már vártalak!- kapom fel vigyorogva és megpörgetem, majd lerakom.

 – Viszont épp van nálam valaki, ezt még be kell fejeznem. Egy fél óra, és mehetünk. Addig beszélgess Aka-channal.- paskolom meg Aka hátát, majd visszamegyek és tovább dolgozok immáron még jobban felpörögve. Fél óra alatt tényleg végzek és kisétálok az elégedett vendégemmel.

- Mehetünk, kiscicám?- kérdezem tõle.

- Persze. Viszlát, A… A…- próbálni elköszönni, de Aka nevét se tudja.

- Akashi. A neve Akashi.- kuncogok.

- Persze… viszlát, Akashi!- int neki, drága barátom is hasonlóan tesz.

- Legyél jó, Aka-chan.- mosolygok rá, mire azért kapok egy kis vigyort tõle, majd távozunk.

- Hova megyünk?- érdeklõdik rögtön.

- Aki kíváncsi hamar megöregszik. Legyen meglepetés hamarosan megtudod. – mondom sejtelmesen.

- Na jó legyen talán addig kibírom. – kuncog édesen.

- Remélem is. Amúgy tudod meg kell jegyeznem, szóval tudom a név memóriád szörnyû, de hogy Aka nevére se emlékszel, aki azért lássuk be nem egy hétköznapi figura. – jegyzem meg ledöbbenve. Tudom jól, hogy Akashit tuti nem érdekli ez, de én akkor se fogom fel.

- Nem direkt csinálom és tényleg nem hétköznapi, de akkor se ugrott be a neve. Bocsi. – motyogja bûnbánóan, mire felnevetek.

- Butus nem haragszom csak nem értem, de majd találkozz még vele és biztos megjegyzed a nevét. Amúgy jól elbeszéltetek? – kérdezem kíváncsian, hiszen Akashi a mai napig nem egyszerû személy.

- Úgy legyen. – biccent. – Igen jól vagyis szerintem. Eleinte szûkszavú volt és inkább én beszéltem, de utána õ is. – meséli el.

- Ez már csak Aka – chanra vall, de nagyon örülök, hogy elvoltatok, mert tudod bármi is lesz köztünk szeretném, ha jól kijönnétek egymással. Tény, ami tény nem könnyû eset, de nagyon jó ember és barát, és én még a morgását is imádom, olyan kis édes tõle. – nevetek fel. – Tuti ma is az agyára mentem, mert folyton rólad beszéltem,na nem mintha eddig nem tettem volna, de most pláne. – vallom be lazán.

- Hogy tudsz te ennyire könnyedén kimondani ilyen zavarba ejtõ dolgokat? – kérdezi piros pofival ami annyira édes, hogy kap a buksijára egy puszit.

- Én csak õszinte vagyok és kimondom, amit gondolok.  Azt meg külön élvezem, ahogyan reagálsz rá. – vigyorgok pimaszul.

- Mocsok vagy am remélem tudod. – durcázik, de végül felnevet. – Jó lenne, ha több ilyen ember lenne, mint te. – mondja édesen.

- Csak egy kicsit. – kuncogok. – A végén még te hozol zavarba, de jól esik, amit mondasz.  Pedig nem vagyok én olyan nagy szám, bár a szám elég nagy. – nevetek fel. – Látod errõl beszélek nem tudom mikor kell befogni és ilyen hülyeségeket mondok olykor na jó elég sokszor vagy éppen olyan témára tapintok, amire nem kéne. – csak mondom és mondom ismét, de a kiscica jól szórakozik rajtam.

- Tényleg nem vagy semmi. – kuncog. – Komolyan te mindig megtudsz nevetetni.

- Ez az egyik szuperképességem. – kacsintok rá.

- Az már biztos. – bólint egyetértõen. Idõközben a közlekedési eszközök segítségét és igénybe vesszük, hogy odajussunk a meglepi helyre. Útközben elmondjuk a napunkat, majd olyan bõ háromnegyed óra után meg is érkezünk.

- Állatkert?? – kérdezi döbbenten.

- Igen vagy talán baj? Elmehetünk amúgy máshova is csak tudod, annyira szép idõ van meg nagyon szeretek ide jönni. – kezdek elmagyarázni, mire az egyik ujját az ajkamra teszi.

- Elég legyen. Mondtam egy szóval is, hogy baj? Nekem teljesen megfelel már nagyon rég nem voltam. – nyugtat meg. – Túl sokat aggódsz te kis bolond. – csóválja meg a fejét.

- Megnyugodtam és igen tudom. – nevetek fel zavartan.

- Akkor menjünk. – indulunk el, majd megvesszük jegyeket és persze ragaszkodom hozzá, hogy én vegyem, belemegy azzal, feltétellel, hogy õ is meghív valamire, amibe belemegyek.

- Jó, hogy ilyen jó idõ van még és még viszonylag késõn megy le a nap, bár legközelebb korábban kell jönni, persze csak, ha lesz legközelebb. – teszem hozzá.

- Benne vagyok. – mosolyog rám. El is indulunk és persze be nem áll a szám és olyan lelkes vagyok, mint egy kisgyerek, ezzel folyton megnevetetve a kiscicám és nem csak õt, hiszen igazán érdekes látványt nyújtunk, fõleg én.

- Gyere menjünk a simogatóba, de vegyünk kaját is nekik. –zsongok be teljesen.

- Olyan vagy tényleg, mint egy kisgyerek. – nevet fel.  – Menjünk, menjünk, de én veszem kaját, ehhez ragaszkodom. – jelenti ki.

- Vettem fõnök. – vigyorgok, majd elmegyünk csemegét venni, majd az állatetetõbe, ahova õt is becsalom.

- Tudod Ryu alapból nem vagy hétköznapi figura és az emberek amilyenek tudnak lenni biztos, hogy ítélkeznek, de most ahogyan lelkesülsz, na attól még jobban megdöbbented a jelenlévõket, komolyan mondom, ahogyan néztek téged, annyira vicces volt. – nevet fel ismét jóízûen.

- Ez így van, könnyen tudnak ítélkezni, de engem nem érdekel, hiszen csak azok véleményére adok, akik fontosak meg szeretem õket. Meg amúgy bevallom szoktam élvezni a reakciókat, fõleg amikor Akashival vagyok az még jobb. – kuncogok.

- Jól teszed és azt elhiszem. – mosolyog rám.

- Olyan szép mosolyod van kiscicám. – jegyzem meg, mire elpirul.

- Köszi, de inkább etesd a kecskéket. – motyogja édesen.

- Tudom én egyszerre csinálni a kettõt édesem. – vigyorgok, de azért most befogom, vagyis nem hozom egy darabig zavarba. Kis ideig itt vagyunk még, majd elindulunk kifele.

- Jól érezted magad? – kérdezem kíváncsian.

- Igen nagyon, jó ötlet volt idejönni. – mosolyog rám.   – Nos és megyünk még valaha? – pillant rám.

- Ennek nagyon örülök, és naná, hogy van. Ebben biztos vagyok, hogy tetszeni fog. – mosolygok, majd egy tóhoz megyünk, ahol csónakázni lehet.

- Csónakázás? Lassan lemegy a nap, az nem baj? – érdeklõdik.

- Itt nem mivel ki van világítva és nyitva van estig jó idõben. Benne vagy? – simítok az arcára, de el is veszem a kezem.

- Ohh naná, ez nagyon jól hangzik. – lelkesül fel.

- Akkor menjünk. – megvesszük a jegyeket, majd az egyik csónakba bemászok, majd besegítem.

- Köszi. – fogja meg a kezem, majd õ is bemászik.

- Evezzünk együtt? Vagy csak én evezzek vagy te szeretnél? – sorolom fel az összes lehetõséget.

- Legyen együtt. – kuncog, majd neki kezdünk, és igen hamar összehangolódunk.

- Mit szólsz, ugye milyen szép? – pillantok körbe, miközben megállunk. A nap már éppen lemenõbe van, és a környezet is gyönyörû, ahol vagyunk.

- Igen meseszép. Köszönöm, hogy elhoztál meg az egész napot. – mondja édesen.

- Ne köszönd szépségem. – cirógatom meg az arcát. – Inkább én köszönöm, hogy eljöttél velem, nagyon sokat jelent és az meg fõleg, hogy mosolyogni látlak. – mondom lágy hangon.

- Te se köszönd. – mosolyog rám és a kezemre simít. – Melletted nem lehet nem mosolyogni és ez tényleg nem mûmosoly. – teszi hozzá édesen.

- ÁÁáá végem van. – engedem el.

- Mi a baj? Rosszat mondtam? – nézz rám értetlenül.

- Nem, csak olyan édes vagy, hogy azt már büntetni kéne. – jelentem ki tökre komolyan.

- Ehhhh miket beszélsz?? Tiszta bolond vagy. – pirul el fülig és elfordítja fejét.

- Tény, ami tény sok hülyeséget beszélek és bolond vagyok, de ez mind igaz, hogy nagyon édes vagy. – ismétlem meg magam, majd az álla alá nyúlva finoman magam felé fordítom a tekintetét. – Csak nem zavarban vagy? – kérdezem meg a nyilvánvalót.

- Most is azt beszélsz és persze, hogy zavarba vagyok. – háborodik fel. – Te ezt tényleg élvezed ugye??

 - Igen nagyon. – kuncogok.  – Eddig bírtam viselkedni, de már nem bírok. – nevetek fel, mire a következõ pillanatban a rosszaság lefröcsköl.

- Ohh na megállj. – nevetek fel, majd elkezdem én is fröcskölni és így tovább, aminek az a vége, hogy egyik pillanatban olyan nagy hévvel hajolok ki a csónakból, hogy beleesek.

- Ryu jól vagy? – kérdezi szinte nevetéstõl sírva, amikor feljövök a felszínre.

- Persze persze csak kicsit vizesen. – nevetek, hiszen ez annyira rám vall.

- Na gyere. – segít vissza a csónakba, de még mindig nevet. – Komolyan ez annyira filmbe illõ volt. – nevet, de már hasát fogja.

- Ez nálam teljesen normális kissé béna vagyok. – nevetek én is, egyáltalán nem veszem magamra, hogy nevet rajtam. Megrázom a hajam, majd lekapom a felsõmet.

- Viszont a hajam nagyon szétment??? Áááá az zavar a legjobban. – túrok bele, na igen kényes voltam a hajamra nem kicsit.

-Nem… jó így. – feleli zavartan, amit elsõre nem értek, de ahogyan végigmérfélénken, leesik mi a helyzet.

- Milyen édes vagy. Nyugodtan nézegess csak, nem vagyok szégyenlõs. – vigyorgok majd megfogva kezét a felsõtestemre teszem és végighúzom rajta. – Tetszik, amit látsz?? – lehelem a fülébe. Nagy gyerek voltam, de egyben egy perverz állat is.

- Casey...- kezdenék bele bár magam se tudom, hogy mit kéne mondanom pontosan.

- Nem fogok errõl beszélni. – mondja komolyan, mire csak felsóhajtok, és igen bánatosan nézzek rá. Tényleg egy idióta vagyok ez nem kétség. Nem akartam rosszat csak hát igen csak kíváncsi természettel vagyok megáldva.

Minden mozdulatát figyelem, így amikor felcsúszik a kölcsön kapott felsõje akaratlanul is odavándorol a tekinteten a sebhelyére. Nem mond, semmit csak elmegy a fürdõbe. Magamba csak átkozom magam, majd végül én is felöltözök, majd kimegyek a konyhába reggelit csinálni. Érzem még csak el se kezdõdött a nap és már elrontottam, pedig annyira nem akartam. Amikor meghallom, a lépteit felé fordulok.

- Kérsz kávét? Teát? Mit szeretnél enni reggelire? Van pirítós, tudok sütni rántottát, van lekvár, szalámi...- hadarom el egyszerre, azért hozom a formám ilyen téren.

- Tejeskávé jó lesz, lekváros kenyérrel. – bólintok és gyorsan mindent elé pakolok, majd leülök vele szembe. Én is azt eszem, mint õ csak a kávét én nyolc cukorral iszom, amivel mindenkit ki tudok akasztani, de hát, ha én így szerettem. Megnyugtat, hogy a kis szépség is 6 cukorral issza.

Kivételesen most csöndbe maradok, mert igen csak szégyellem magam és félek, hogy ismét valami hülyeséget mondok, így csak tömöm a fejem és nem is nézem, de érzem, hogy õ nézz engem.

- Valami gond van?- pillantok rá.

- Semmi... csak azon gondolkodtam, hogyan tudsz folyton mosolyogni. - döbbentek nézek rá. Oké ezt szinte mindenki megkérdezi, de most hirtelen nem értem mégis, hogy jött ide.  - Felejtsd el. Nekem viszont lassan mennem kellene. – már éppen mondanék valamit, de témát vált. Megfigyeltem ezt többször szokta tenni. Kérdezz, de pillanatokon belül inkább legyint, és azt mondja hagyjuk. Igazán érdekes.

- Áh, persze. Adjak ruhát? Talán van néhány holmim, ami neked is jó lenne...- viharzok be, bár nem örülök, hogy elmegy, de biztos ezer dolga van, meg közre játszhat az ügyes kis akcióm, azért nagyon remélem ezzel nem rontottam még mindent és hajlandó lesz még velem találkozni, de most elsõ az, hogy találjak neki valami ruhát, ami megteszi, amíg haza ér. Igen csak sok ruhát dobálok ki és már szinte teljesen belemászok a szekrénybe, amíg meg nem találom a megfelelõt.   - Kell itt lennie pár régi darabnak, amiket kinõttem...

Amikor végre meg van odaadom neki, majd elmegy visszaöltözni én pedig visszapakolok. Nem akarom, hogy elmenjem.

- Köszönöm a vendéglátást. – mosolyog, amikor már elkészül. Nem hagyhatom, csak így elmenni. Tudni kell, hogy mennyire sajnálom a dolgokat.

- Casey, én...- kezdek bele, de ismét a szavamba vág.

- A hétvégén lesz egy kiállításom egy közeli galériában. Szeretném, ha eljönnél. – közli, mire teljesen meglepõdöm, mert erre nem számítottam. Szóval akkor nem haragszik?. - Tessék, itt a cím és az idõpont. - kapom meg a címet is, de még mindig képtelen vagyok megszólalni. Azt hittem, hogy mindent elrontottam, erre elhív egy kiállítására, ami nagyon sokat jelent és olyan boldog vagyok, hogy megszólalni se tudok, ami ugye csoda nálam. - Még egyszer köszönök mindent. Viszlát. - köszön el, majd amikor csukódik az ajtó, csak kapcsolok. Gyorsan átöltözöm, cipõt húzok és belenézzek a tükörbe. Ohh bassza meg a hajam nagyon nem áll jól, de ha most elkezdem csinálni, akkor lekésem a kicsikét, és õ fontosabb. Beletúrok azért a hajamba párat, majd felkapom a cipõmet, meg a táskámat és elkezdek levágtázni a lépcsõn, csoda, hogy nem esek le.

- Hazakísérhetlek?- kérdezem lihegve, komolyan mindjárt kiköpöm a tüdõm. Na igen nem vagyok sportember, csak a paplant szeretem gyûrni, de azt nem kicsit.

- Persze.

Elmosolyodom Ryusan úgy a nap folyamán elõször.

- Szóval... nem haragszol?- kérdezem meg végre, miközben már megyünk is hozzá.

- Dehogy haragszom. A kíváncsiság nem bûn. Csak... olyan dolgokat juttattál eszembe, amikre már nagyon rég nem akartam emlékezni. – megnyugodtam, hogy nem haragszik és teljesen megértem õt, hiszen vannak dolgok, amikrõl nem szívesen beszél az ember és nem akar rá emlékezni.

- Ó, értem...- bólintok, de azért rendesen mar a bûntudat, mert nagyon érzékeny témára tapintottam, komolyan ehhez is tehetség kell már.

- Menjünk a parkon keresztül. – bólintok, és nem hozom fel többet a témát, tényleg az a fontos, hogy nem haragszik. - Sokszor járok erre. A park valamiért mindig megnyugtat. - elmosolyodom megértem õt.

- Mi tagadás, tényleg nagyon békés hely. Én is sokszor járok errefelé. – jegyzem meg, majd élvezem ezt a kellemes témát, amit még én se török meg, most ez csönd nagyon is kellemes. Egy darabig még így ballagunk végül Casey töri meg a csendet.

- Ryu… hogy tudsz te mindig olyan vidáman mosolyogni…?- kérdezi meg ismét, amit reggel, de most vár is a válaszra.

- Tudod, az én életem sem fenékig tejfel, bármennyire is annak látszik. Engem is érnek rossz dolgok az életben, de tudom, hogy mindig számíthatok a barátaimra, fõleg Akashira. És ez megnyugtat… meg amúgy is, mi értelme minden miatt bánkódni? Ha az ember csak szomorkodik, akkor nem látja meg az igazán fontos dolgokat. - mondom el mosolyogva. Tény, hogy én szerencsés vagyok és szerencsére nem ért olyan szörnyûség az életben, mint Akashit vagy Caseyt, még ha nem tudom mi is az, de én se vagyok mindig boldog, az mást, hogy ezt nem mutatom ki. – Meg amúgy is, minden rossz után valami jó következik. – nevetek fel és remélem, ezzel nem vagyok közhelyes, de én tényleg így gondolom, bár lehet azért, mert én egy kicsi dolognak is tudok örülni.

- Csodállak érte, hogy akkor is tudsz mosolyogni, mikor szomorú vagy. – mintha csak Akashit hallanám, ezt õ is sokszor mondja. A vállára simítok és lágyan pillantok rá.

- Ez csak azért van, mert nem egyedül kell viselnem a terhet.

Ott van a családom és barátaim köztük az én morcos, de nagyszívû legjobb barátom. Az élet sokszor zord és kegyetlen, és az ember nem mindig lehet erõs, mert az képtelenség, meg alapból társas lények vagyunk, képtelenség mindennel egyedül megküzdeni.

- Ryu… ígérd meg, hogy te nem fogsz elhagyni…- ismét meglep és nem is kicsit. Finoman magamhoz ölelem és nyugtatni kezdem. Szeretném tényleg boldognak látni és segíteni neki. El akarom ûzni a bánatot és enyhíteni a fájdalmát, amennyire csak lehet.

- Ígérem… én sosem foglak magadra hagyni, mindig itt leszek veled…- suttogom, minden egyes szót komolyan gondolva. Még szorosabban ölelem és éreztetni akarom vele, hogy nincs egyedül, hogy itt vagyok vele. Egészen addig ölelem, amíg úgy érzem meg nem nyugszik. – Jobban vagy?- kérdezem lágy hangon.

- Igen… bocsánat…- megcsóválom a fejem, olyan kis bolond.

- Ugyan, nincs miért bocsánatot kérned. – nyugtatom meg, majd tovább menve megérkezünk hozzá.

- Nem jössz fel egy teára?- felcsillannak a szemeim. Ez a nap mégis csak nagyon jó lesz.

- Érezd otthon magad. Nézelõdj, én addig átöltözöm. – bólintok, majd leveszem a cipõmet és a nappaliba megyek és az új képeit kezdem el nézni. Annyira, de annyira tehetséges, hogy arra nem találok szavakat. Nem tudom megunni a képeit naphosszat, tudnám õket nézni.

- Ryu, idehoznád a táskámat?- hallom meg a hangját.

- Persze, hozom!- szólok vissza, majd felveszem és ki is megyek hozzá. Odaadom neki, majd leülök vele szembe.

- Gyönyörû…- igen ez a megfelelõ szó rá. – Ez a vers nem hasonlít az eddigiekre. – adok hangot az elõbbi gondolataimnak. – Te mindig annyira szomorú, szívbemarkoló verseket írtál, de ez… ez annyira szép és kedves. – nem igen értem ezt a hirtelen váltást, de ez is nagyon tetszik.

- Ezt a verset azután írtam, hogy megismertelek. – kitágulnak a szemeim és még el is pirulok, pedig nem szokásom, de a szavaival teljesen zavarba hozz. Ekkora hatással lennék rá? Ez annyira hihetetlen, de nagyon boldog vagyok tõle. Eme kellemes pillanatot a csengõje szakítja meg.

- Casey, drágám, elkészültél a kézirattal?- halok meg egy nõi hangot, biztos a szerkesztõje.

- Épp most dolgozom rajta… õõõ…- leteszem az iratot, majd kimegyek hozzájuk.

- Carolyne, édesem, Carolyne! Nem igaz, hogy nem tudod megjegyezni!- nem igen értem a jelenetet. – Mit látnak szemeim… micsoda jóképû fiatalember!- elvigyorodom és büszkén kihúzom magam. – Ez az elsõ alkalom, hogy idegen létformát látok Casey lakásán…- ez egyre jobban tetszik.

- Õ itt Ryu, egy barátom.- illedelmesen köszönök, majd ahogyan folytatják a beszélgetést kezdem érteni az elõbbi kis jelenetet.

- Ryu? Az õ nevét bezzeg meg tudtad jegyezni, az enyémet azóta sem!- felnevetek, majd kettesbe maradunk és el is panaszkodja nekem, hogy milyen rossz a név memóriád, így fõleg meglepem, amikor mondom, hogy alig ismerjük egymást. Ez a nap egyre jobb és jobb és egyre boldogabb leszek. Kicsit még beszélünk, elmondom, hogy ismerkedtünk meg, de mást nem mondok magukról. Visszamegyünk, majd teával kínálom õt is.

- Készen vagyok. – dõl hátra elégedetten.

- Végre. Szép munka. Nos, akkor én megyek is. – teszi el a remekmûvet. – Örülök, hogy megismerhettelek Ryu. – pillant rám.

- Én is Carlyne. – mosolygok rá.

- Legalább te megjegyezted a nevem, nem úgy, mint egyesek. – nézz szúrósan Caseyre.

- Bocsánat tudod, hogy nem direkt csinálom. – emeli fel védekezõen a kezeit nevetve, amihez mi is csatlakozunk. Szerintem igen csak vicces, bárha az én nevemet nem tudná megjegyezni és én is morcos lennék, de hát nincsenek ilyen problémáim. Kikísérjük, majd a nappaliba megyünk, de én még mindig vigyorgok, na, nem mintha máskor nem tenném, de most ismét fülig ér a szám.

- Elárulod, min vigyorogsz most ennyire? – kérdezi kíváncsian.

- Nos tudod igen csak hízok az egóm, hogy az én nevem tudod ilyen rövid idõ után, a mûvedrõl meg nem is beszélve. Sikerült rendesen zavarba hoznod, hogy ekkora hatással vagyok rád. Komolyan még mindig nem fogom fel, ez olyan, mint egy álom. – szinte repkedek a boldogságtól.

- Khmm nos, igen a névmemóriám egyszerûen pocsék. – nevet fel zavartan. – Kicsit szerintem azért túlzol, de nem tagadom tényleg nagy hatással vagy rám. Tudod Ryu én még soha nem találkoztam hozzád hasonló emberrel, és inkább én vagyok a szerencsés, hogy ott azon a napom a vonaton megismerkedtünk. – mondja lágy hangon a szavaitól pedig nagyot dobban a szívem. Lehajtom a fejemet, mert érzem ismét sikerült zavarba hoznia, pedig ez fordítva szokott lenni.

- Valami rosszat mondtam? – kérdezi kissé aggódva, mire felnézzek rá.

- Dehogy csak ismét igen csak zavarba hoztál és õszintén nem vagyok ehhez hozzá szokva, de nagyon jól esnek, a szavaid el se tudom mondani, hogy mennyire és én is így érzek, ahogyan te és nem csak azért mondom, mert az egyik példaképem vagy és rajongok a mûveidért. A személyedben egy igen csak különleges, édes és imádnivaló fiút ismerhetem meg. – mosolygok rá és most õ pirul el, de igazán. Mi tagadás ez a felállás sokkal jobban tetszik.

- Elég lesz már. – motyogja, mire felnevetek.

- Annyira édes vagy, komolyan megzabálok. – nevetek jóízûen, mire eleinte csak durcásan nézz végül õ is nevetni kezd.

Jó pár percig nevetünk, majd abbahagyjuk. Mellé ülök és az arcára simítok.

- Most ahogyan nevettél úgy éreztem tényleg szívbõl jött és nem csak automatikusan ugye? – kérdezzek rá.

- Nem, ez nem megjátszott, te tényleg megmosolyogtatsz és jókedvem lesz melletted. – mondja édesen és az arcát a kezembe simítja.

- Azon leszek, hogy mindig jókedved legyen és boldog legyél, és ha mégis bánatos vagy, akkor majd én elûzöm.  Tudod szépségem te nekem…. – nem tudom befejezni, mert megszólal a telefonom. – Bocsi ezt fel kell vennem.

- Hol a jó büdös picsába vagy? Már két órája itt kéne lenned… - üvölt bele a kedves barátom és akkor esnek le a dolgok, hogy nekem dolgoznom kéne talán most.

- Ehh bocsi…. megyek, megyek. – nevetgélek.

- Csak gyere már. – csapja rám a telefont.

- Khmm bocsi, de mennem kell. – sóhajtok fel. Igaz én vagyok a fõnök, de akkor is egyenrangúak vagyunk Akashival, na meg nem így megy, hogy gondolok egyet és nem megyek be, nem az a fajta vagyok csak hát most valahogy elfelejtettem.

- Ne haragudj, én tartottalak fel. – mondja bûnbánóan.

- Ugyan már nem tudtad, hogy dolgoznom kell, én vagyok a szétszórt. Köszönök mindent és sajnálom, hogy így alakult. – kezdek el készülni, vagyis felveszem a cipõm.

- Semmi gond. Akkor eljössz ugye a kiállítósamra? Sajnos addig nem érek rá. – sóhajt fel fáradtan.

- Ki nem hagynám. Akkor ott találkozunk, és ne hajtsd túl magad. – adok egy puszit, majd gyorsan elrohanok, mert nem szeretnék idõ elõtt meghalni.

Szerencsére jön a busz és felpattanok rá. Imádok dolgozni, de most kivételesen nem. Pont vallani akartam, hogy tetszik nekem, erre akkor szólal meg a telom, talán ez a sors keze volt, hogy ne tegyem meg? Lehet, de akkor se érdekel, mert legközelebb, akkor is el fogom mondani, hogy tetszik és nem is kicsit. Úgy érzem, hogy nincs senkije, bár azt nem tudom, hogy melyik nemhez vonzódik, vagy egyáltalán én tetszem neki, de ki fogom deríteni, és ha van esélyem, akkor igen is meg fogom hódítani.

Fél óra alatt be is érek és persze Aka jól leszedi a fejem, de nagy nehezen, de sikerül megbékítenem fõleg, hogy még ilyen nem történt meg bármennyire is szórakozott vagyok. A kicsike sokkal nagyobb hatással van rám, mint hittem. Elmesélek neki mindent és örül nekem, én meg megígérem, hogy máskor figyelni fogok.

A nap további része nyugisan és jól telik, úgy ahogyan a többi, majd szépen lassan eljön a kiállítás napja, amit nagyon vártam és nem csak a képek miatt, amiknek a nagy részét láttam, hanem miatta, mert már igen csak hiányzik.

El is készülök olyan két óra alatt, amelybõl másfél óra a hajam elkészítése volt. Ez egy különleges nap és most fõleg jól kell kinéznem. Megadom a módját és elegánsabban öltözök fel vagyis veszek el egy  fekete zakót és alá inget, mely olyan színû, mint a szemem szinte. A nadrágom pedig szintén egy elegánsabb, vagyis a többi ruhámhoz képest az. Mondjuk, tisztában vagyok vele, hogy alapból kifogok tûnni a tömegbõl, hiába öltöztem most fel visszafogottabban, de ez vagyok én és akinek nem tetszik ne nézze.

Elkészülve taxit fogok, majd odamegyek a megbeszélt helyre. Odaérve már pont hívni akarnám, amikor megpillantom.

- Szia Casey, Jó látni. Hogy vagy? Izgulsz? – kérdezem kíváncsian.

- Szia Ryu. Jól vagyok és téged is jó látni és nem izgulok. Azt hiszem válaszoltam mindenre. – kuncog. – Örülök, hogy egyben megúsztad a múltkorit.

- Ehh bocsika. – nevetek fel. – Ohh igen még kicsit balhézott, de aztán megenyhült. Bevetettem a kiskutyanézésem, melynek nem lehet ellenállni. – vigyorodom el.

- Örülök, hogy hamar megenyhült. Ebben nem kételkedem. – kuncog édesen. – Bocsi most mennem kell. Érezd jól magad. – int, majd eltûnik.

Egyre többen és többen lesznek, majd végül tart egy kis rövid beszédet utána pedig a képeket kezdem el nézni. Pár emberrel el is beszélgetek és látom, meglepem õket, mert nem mondták volna meg a külsõm alapján, hogy értek azért a mûvészethez valamennyire, na meg van önálló, értelmes gondolatom. Az e fajta ítéletek nem esnek rosszul, már megszoktam. A legtöbb ember elsõre mindig a külsõ alapján ítél, és vannak olyanok is, akik még arra sem képesek, hogy elbeszélgessenek az illetõvel, mert már elõre megbélyegzik. Nincs mit tenni az emberi ostobaság határtalan.

Pár óráig nem is tudunk beszélni, de nem haragszom rá, hiszen persze, hogy mindenki keresi a társaságát, és ha van ideje tudom, hogy megkeres, idõm meg van. Éppen kint üldögélek a teraszon és egy pohár bort iszok, amikor megjelenik.

- Könyörgöm, ments meg és rabolj el, - mondja édesen.

- Ohh ez izgin hangzik. – kuncogok, majd megiszom a maradék bort és felállok. – Gyere, sétáljunk el kicsit. – mosolygok rá.

- Menjük, menjünk, mielõtt még betalál valaki ismét. - kuncogok, majd kisétálunk a közeli parkba.

- Ne haragudj, hogy csak most tudtam idejönni hozzád. – sóhajt fel, majd amikor távolabb mentünk leülünk egy padra. Biztos elfáradt már a lába a sok álldogálásba.

- Ne szabadkozz. Nem csodálom, hogy mindenki keresi a társaságod. Igen csak népszerû vagy és szerintem nem csak a képeid miatt.  Lemerem fogadni, hogy mindkét nem próbálkozik nálad. – mondom õszintén, ezzel is felvezetve a témát, hogy randira hívjam.

Nem mond, semmit igen csak megszeppentem nézz rám, majd felnevet.

- Nos, nem tudom, te mit látsz, de errõl szó sincsen. Oké nem mondom, hogy nem hívtak randira már páran, de én nemet mondtam. Õszintén nem érdekeltek és amúgy is az e fajta felhajtásokat se bírom, ha tehetném, kihagynám õket, de olykor meg kell mutatnom magam, de most, hogy itt vagy sokkal jobb a helyzet. – mondja édesen, arról nem is beszélve, hogy igen csak örülök, hogy senki nincs, aki érdekli.

- Ezt örömmel halom és tudod, örülök, hogy nincs senkid és nem randizol senkivel. – megfogom az egyik kezét. – Múltkor akartam mondani, hogy nagyon tetszel és nem csak, mint barát tekintek rád. Mond, csak randiznál velem? – teszem fel a kérdést, remélve, hogy nem ijesztem el vele. Még ha nemet is mond vagy éppen ez túl gyors neki, akkor türelmesen várok, mert megéri. Napról napra jobban tetszik és senki nem érdekelt ennyire, mint õ.

- Beszélni... a legnehezebb dolog a világon õszintén, a szívünkbõl szólni, és felfedni mások elõtt lelkünk legféltettebb titkait. – igen ez így van és ezt fõleg Akán tapasztaltam, hiszen én magam nem tudom milyen érzés ez és remélem soha nem is fogom megtudni. Az ablakhoz sétál és elhúzva a függönyt kinézz rajta. - Megosztani másokkal olyan gondolatokat, érzéseket, amiket még magunknak sem merünk bevallani igazán... tudod Ryu, én nem igazán vagyok a szavak embere. Félek kimondani mindazt, ami a lelkemben lakozik, mert rettegek, hogy az elhangzott szóval az emlék is messze száll... ezért inkább hallgatok, mélyen megõrizve magamban az érzéseimet, néha engedve, hogy bekússzanak az ujjaimba és kiszökjenek a tollon vagy az ecseten keresztül. – mintha csak a barátomat hallanám, de õ még nehezebb eset volt és az is haladás volt. A nagyobb kérdés vajon õ mitõl lett ilyen? Odamegyek hozzá és a vállára simítok, majd amikor hátranézz, rámosolygok.

- Nem tudom. Nekem idõ kell...- ez teljesen normális és van bõven is belõle.

- Én mindig itt leszek, hogy meghallgassalak. – mosolygok rá õszintén, sosem beszélek a levegõbe. Kezemre simít, hogy milyen finom érintése van.

- Attól tartok, nem áll rendelkezésünkre annyi idõ, amennyi nekem kellene. – suttogja és letolja a kezemet. Ismét nem értem, hogy mire gondolhat, de remélem nem lesz ebben igaza.

- Hol is vannak azok a képek, amik miatt tulajdonképpen itt vagyok?- vált hirtelen és ismét mosolyog. Nagy levegõt veszek, hogy én is túl lépjek vagyis legalább látszólag az elõbbi eseményeken.

- Jah, a képek! Persze, milyen ostoba vagyok, majdnem elfelejtettem... gyere, bent vannak a szobámban, mindjárt meg is mutatom. – hadarom el zavartan, majd be is megyünk a hálóba, ahol szintén vannak képek, ahogyan a lakás szinte minden pontján. Mikor belép, feltûnik, hogy fel sziszen és a combjára simít. Már feltûnt, hogy az egyik lábára biceg, vajon baleset vagy így született?

- Valami baj van? Fáj a lábad?- kérdezem rögtön aggódva.

- Csak megerõltettem egy kicsit, ennyi az egész. – valamiért úgy gondolom, több van a hátérbe, de nem kérdezek rá, bármennyire is kíváncsi vagyok.

- Gyere, ülj le ide. – húzom az ágyhoz finoman, majd elõkeresem a mappáimat, és ami volt némi rend is eltûnik, mivel mindent felforgatok. Lepattanok, mellé majd mutatkozni kezdem õket és csak mondom és mondom, amíg az utolsó képig nem érek.

- Na? Ne kímélj, csak az igazat!- hebegem kissé idegesen, elvégre a példaképem fog most véleményt mondani.

- Nem is szándékoztam hazudni. Kezdjük a pozitívumokkal. A képeid mozgalmasak, dinamikusak, tele vidám, élénk színekkel. Az ingerek szinte leigázzák a nézõt, érdeklõdést keltenek. Minden pillanatban más újdonság fedi fel magát, ezzel szinte rabul ejtve a nézõt, arra késztetve, hogy minél tovább szemlélje a rajzot. Részletgazdag alkotások, amik tükrözik az egyéniségedet és a stílusodat. - el se hiszem ez tényleg egy álom. Dicséri a képeim basszus tényleg jól hallom? Legszívesebben most is ugrálnék vagy repkednék örömömbe, hmm de jó lenne, ha lennének szárnyaim… megrázom a fejem, hogy ne most elmélkedjek ilyen hülyeségeken.  - Viszont a kontúrok durvák. – kezd bele a hibákba, de egyáltalán nem zavar, hiszen ebbõl tudok tanulni és még jobb lenni. - A vonalvezetésed vad, túl éles, ami sokszor zavaró lehet. Egy rózsát nem rajzolhatsz le így, mert a növény elveszti a lágyságát, a kellemét. Finomítanod kell a technikádon. A másik nagy hibád pedig a színek hibás kombinálása. Szeretem ezt a színkavalkádot, soha, senkinél nem láttam még hasonlót. Ez nálad amolyan stílusjegy, ahogy észrevettem. Viszont sokszor a színek nem harmonizálnak egymással a képeiden. Ettõl az egész összeállítás zavaros lesz és kaotikus, ez a színáradat pedig eltereli a figyelmet magáról a rajzról. Összességében ennyi. Ha ezeken változtatsz, páratlan mûvész lehet belõled. – ezt már említette Akashi is, hogy figyeljek a színekre és igyekszem is, de elszalad sokszor velem a ló és mire észbe kapok kész is a kép, de mostantól még jobban figyelni fogok.

- Köszönöm! Ez rengeteget jelentett számomra! Mindent megteszek majd, hogy kijavítsam a hibáimat és...- mosolygok, boldogan még mindig nem tudom felfogni a szavait és azt se, hogy itt van pedig ez a valóság. Feltûnik, hogy nem figyel rám és az egyik képemet kezdi elnézni, ami a nappaliba van, amelyet egy tetoválásnak csináltam végül megfestettem. Egyre jobban nézi és hiába magyarázok a képrõl nem is figyel, csak odamegy és leülve írni kezd. Kicsit még beszélek hozzá, végül elmosolyodom és rájövök, hogy teljesen felesleges. Annyira édes és aranyos és jó vele dumálni. Tetszik nem is kicsit. Vajon lenne esélyem? Annyira titokzatos, de remélem több dolgot megtudok róla. Olyan szép és formás kis teste van és azok szemek, a csókolnivaló ajkairól ne is beszélve. Nem tagadom minden szempontból megismerném közelebbrõl és szívesen megnézném a kipirult arcát miközben kéjesen vonaglik alattam, de az is elég, ha egy barátja, ismerõse vagy talán a tanítványa lehetnék, bármi, csak vele lehessek.

Picit figyelem még végül odamegyek hozzá és a kanapéról lekapom a plédet és ráterítem, de még erre se kapcsol. Szívesen belelesnék az irományába, de ilyet nem szabad, így magára hagyom, de még egy villanyt kapcsolok. Kimegyek a konyhába, majd egy cigi után, a vacsit kezdem el csinálni. Már lassan kész, amikor a kis tündérke belibben.

- Nahát, végeztél?- pillantok rá, vigyorogva.

- Igen...- feleli zavartan. Édes istenem hogy lehet valaki ennyire kis cukorfalat?

- Próbáltam szólni, hogy legalább ne a földre ülj le, de meg sem hallottál. Még arra sem reagáltál, mikor egy takarót terítettem a válladra. Nagyon belemerülhettél az írásba!- nevetek fel, de nem rosszból.

- Ne haragudj. Csak megihletett az egyik képed, és mikor eszembe jut valami, azt egyszerûen muszáj leírnom.- elmosolyodom lágyabban. Velem is szokott ilyen lenni olykor.

- Ugyan, emiatt ne kérj bocsánatot. Sõt, szívbõl örülök, hogy az egyik képem ihletett meg. – mosolygok ezerrel, ez igen csak nagy bók nekem.

- Viszont most már késõre jár. Itt vacsorázol, ugye?- kérdezem és remélem, hogy igent mond, bár úgyse engedem el addig, amíg nem eszik.

- Dehogyis zavarsz! Az nagyszerû lenne! – mosolygok fülig érõ vigyorral. – Nos akkor csücsülj le és hamarosan kész is a vacsora. – húzom neki ki a széket.

- Köszönöm, de ne segítsek? – pillant rám édesen.

- Nem – nem, te csak helyezd magad kényelembe és csak az a dolgod, hogy megtömd a pici pocid. – kacsintok rá.

- Oké. – ül le édes kis félénk pofival.  – Mi finomat csinálsz? Jó illata van.

- Köszönöm szépen, remélem ízleni is fog. Kérlek szépen Ryu féle csirkés – gombás tejszínes husikát, tésztával. – mondom el, de akkor kapcsolok. – Ugye nem vagy vega? És szereted egyáltalán a csirkét? Gombát? Tejszínt és a tésztát? Mert, am szívesen csinálok bármi mást. – hadarom el kétségbeesve, õ pedig csak hangosan felnevet.

- Elég lesz… nem vagyok vega és mindent szeretek… - nyögi ki nagy nehezen a nevetés közbe.

- Huuu, akkor megnyugodtam. – veszek egy nagy levegõt és én is nevetni kezdek.

- Olyan vicces vagy. – kuncog tovább.

- Igen ezt mindig megkapom pedig az elõbb nem akartam az lenni. – túrok a hajamba zavartan.

- Igen sejtettem, de vicces volt, ahogyan elõadtad, de egyben igen figyelmes vagy. – még bókol is nekem, dobok egy hátast mindjárt.

- Ez nálam természetes, na meg igyekszem jófiú lenni. – vigyorgok, és mellé tisztelgek is egyet.

- Azt sejtettem. – kuncog tovább, majd elhallgat hirtelen. – Biztos nem vagyok a terhedre?

- Angyalom. – lépek elé és az arcára simítok lágyan. – Nem vagy, figyelj egyedül lakok, de még ha nem is így lenne te itt mindig szívesen látott vendég vagy, ok? – nézzek mélyen gyönyörû szemeibe.

- Oké, köszönöm. – pirul el halványan.

- Nem kell megköszöni. –simítok ismét végig az arcán, majd ellépve tõle teríteni kezdek. – Amúgy meg számomra a megtisztelõ, hogy itt vagy velem, nekem kéne köszönetet mondanom.

- Egyezzünk meg, hogy semelyikünk nem hálálkodik mindenért, oké? – ez jó alku.

- Benne vagyok. – bólintok, majd befejezem a terítést. – Már csak pár perc és meg van a kaja. Mit iszol? Van almalé, sör, víz és tea.

- Almalé az jó lesz. – máris töltök neki és magamnak is.

- Meg is van, olyan izgatott vagyok, bár nem szokott panasz lenni a kajámra, persze azért még nem tudok mindent megcsinálni. – magyarázok a találás közbe.

- Biztos finom lesz. Jó étvágyat. – megvárja, még leülök, majd én is mondok egy jó étvágyat és enni kezdünk.

- Ez isteni Ryu. – mondja édesen.

- Tényleg? Ugye nem csak úgy kedvességbõl mondod? – kérdezem izgatottan.

- Nem, tényleg ízlik. – elmosolyodom, egyre boldogabb vagyok.

- Ennek örülök.  – kaja közben leginkább én magyarázok, ami egyáltalán nem meglepõ és miután ötször megkérdezem, hogy jól lakott e, rendet rakunk. Ragaszkodik, hogy segíteni akar így belemegyek, de szerencsére van mosogatógép így könnyû dolgunk van.

- Nos az alvás, hát csak egy ágyam van, de nyugodtan aludj ott meg adok neked alvós cuccot. – magyarázok már bent.

- Nem akarlak kitúrni, aludj csak te nyugodtan az ágyadba nekem jó lesz a kanapé. – ebbõl nem engedek.

- Biztos, hogy nem. Vagy én alszok a kanapén vagy együtt alszunk az ágyba elég nagy. - legjobb lenne együtt aludni, de kétlem, hogy arra rábólint.

- Akkor aludjunk együtt. – motyogja kissé zavartan, én meg elõször csak nagyokat pislogok. Nem hittem, hogy lehet fokozni az örömöm, de mégis.

- Ez megbeszélve. Nyugi nem horkolok. – nevetek fel. – Na, akkor adok alvóst, és amíg fürdesz, addig húzok neked ágynemût. – mielõtt bármit is mondana, beviharzom és hozok neki egy pólót és egy alsót. – Parancsolj, gyere, mutatom a fürdõt. – oda is megyünk és egy törcsit is kap. – Kell még valami?

- Elég lesz, köszönöm. – mosolyog, én pedig kimegyek és elkezdem felhúzni a takarót meg a párnát. Belegondolva, hogy ott fürdik, a formás testén, ahogyan végigcsorog a víz, még így belegondolva is rögtön merevedésem lesz, szóval ne is gondoljunk rá. Oké valami undorítóra kéne gondolni… áááá meg is van… a volt matektanárnõm, fújj, amikor kiránduláson bikinibe láttuk. Nagyon, nagyon nem volt szép látvány. Elfintorodom, de a kellõ hatás meg van. Gyorsan befejezem az ágyazást és végszóra a kicsike is megérkezik. Nagyon édesen fest, bár örülnék, ha a pólóm nem lenne ilyen nagy rá.

- Kész vagyok. Kicsit tényleg nagy. – kuncog.

- Csak egy pöppet. – nevetek fel. – Nos, akkor én is megyek, addig nyugodtan tévézzél, vagy amit szeretnél. – kiveszek a macis alsónacim és elmegyek tusolni. Hidegebb vizet eresztek, hogy teljesen lehûtsem magam. Igaz mos se láttam belõle sokat, de mégis jobban szemügyre vehetem formás lábait, melyeket még a nõk is megirigyelhetnék. Nem mond sokat magáról, interjúkat meg fõleg nem ad sûrûn ott is csak a képeirõl nyilatkozik szûkszavúan, de a magánéletérõl semmit se mond. Vajon van párja? Bár akkor nem lenne ennyire szomorú, és igaz lehet, tévedek, de úgy érzem ez nem szerelmi bánat, hanem annál sokkal több. Finoman, majd próbálok puhatolózni, nem akarok rámenõs lenni és elijeszteni.

Elkészülve megtörülközök, majd fogat mosok, felveszem az alsóm, majd visszamegyek hozzá.

- Vissza….. – nem tudom befejezni, mert édesen durmol már. Szegénykém, biztos nincs sok ideje pihenésre, na meg én is értek, ahhoz, hogy leszívjam mások energiáját. Lekapcsolom a villanyt, majd befekszek óvatosan mellé.

- Aludj jól kicsi múzsám. – simítok az arcára, majd jó darabig figyelem õt végül elalszom.

***

Reggel kinyitva a szemeim, megpillantom õt. Milyen jó lenne máskor és így kelni, hogy az õ arcát láthatom. Nem bírok ellenállni a kísértésnek és óvatosan kisimítok az arcából egy tincset. Lassan közelebb fekszek hozzá és nagyon finoman simogatni kezdem az arcát. Kedvem lenne megcsókolni és lopni tõle egy icipici csókocskát. Közelebb hajolok hozzá és az ajkaink már szinte összeérnek, de akkor felülök gyorsan.

- Nem szabad. – suttogom magamnak és a hajamba túrok. Tiszta hülye vagyok. Visszapillantok rá és most tûnik fel, hogy a balcombja nincs betakarva, sõt a póló is fel van csúszva. Még jobban végigmérem pofátlan módon, de akkor feltûnik valami…. egy sebhely? Pont erre a lábára biceg. Odanyúlva, meg akarom lesni, de amikor megfognám, felsõt hirtelen megragadja a kezem, mire szinte szívrohamot kapok.

- Te meg mit csinálsz? – nézz rám igen csak kétségbeesve és dühösen.

- Ne haragudj Casey én csak….. ááááá egy idióta kíváncsi majom vagyok… nem akartam rosszat… - mondom komolyan és igen csak bûnbánóan. Megfogom a kezét és picit megszorítom. – Bocsáss meg. – hajtom le a fejem. Mindent így elcseszni, ehhez is csak én értek.

- Most olyan, mintha megállt volna az idõ...- meglepetten pillantok rá hirtelen nem értem, mire is gondol.

- Megállt volna az idõ? Ezt hogy érted? Kifejtenéd, kérlek?- pillantok rá kíváncsian.

- Nem haladunk se elõre, se hátra, el vagyunk szigetelve a világtól. Te nem érzed úgy, hogy az idõ is megállt körülöttünk?- még inkább megzavar, most ezt azért mondja, mert áll a vonat és nem haladunk?. Elmosolyodva csak megrázza a fejét és a nadrágromra pillant inkább. - Azt mondtad, megmutatod a tetoválást. – ohh tényleg a tetoválás, majdnem elfelejtettem.

- Órákig dolgoztam rajta, míg ilyen lett, bár szerintem még így sem közelíti meg a te szintedet, bár nagyon igyekeztem. - magyarázok, majd feltérdelek és felhúzva a nadrágom alját megmutatom neki. Végigsimít rajta, mire picit megremegek, annyira finom érintése van. Kíváncsian pillantok rá, annyira érdekel a véleménye.

- Ezért érdemes festeni. – ismét csak meglepetten pillantok rá. - Jó érzés, hogy valakit megihletek, hogy valaki õszintén szereti a képeimet és a verseimet. Tudod, egy mûvésznek nincs ennél nagyobb ajándék. – ohh így már mindent értek. Visszaigazítom a nacim és leülök ismét.

- Igen, sejtem, mert én is ugyanezt, legalábbis hasonlót érzek, mikor tetoválok. Nincs is annál jobb, mikor látod az emberek arcán az elégedettséget és a szemükben a csillogást, és tudod, hogy egy életre nyomot hagytál bennük. - mondom lelkesen, tényleg nincs is annál jobb érzés, mint másnak örömet szerezni.

- Furcsa egy szerzet vagy te. – ezt már sokszor megkaptam. Zavartan a hajamba túrok, tény, hogy van egy egyfajta stílusom.

- Ne haragudj, sokszor elragadtatom magam. Azért remélem, nem ijesztettelek meg nagyon, de tudod, én már csak ilyen vagyok. – tényleg remélem, hogy nem ijesztettem el, mert annak nagyon nem örülnék. Nem mond semmit, csak bámulni kezd. Baszki lehet, hogy csokis maradt az arcom a süti miatt, amit a vonat elõtt majszoltam el?. - Mi az, van valami az arcomon?- kérdezem, és rögtön tükröt kezdek keresni. Többek között, ezért hordok magamnál, na meg szeretem nézni a helyes kis pofim.

- Nem, semmi, csak elgondolkodtam. Jó néha találkozni ilyen életvidám, energikus emberekkel. Ilyenkor úgy érzem, újra élek. – megkönnyebbülve elrakom a tükröm és elgondolkozom a szavain. Ezekkel a jelzõkkel sokszor illetnek, de csak egy ember szájából hallottam, hogy ilyenkor úgy érzi, hogy él, még pedig Akashi szájából, amikor még megismerkedtünk.

- Te tényleg egy igazi mûvész vagy... sokszor olyan homályosan fogalmazol, hogy nem is igazán értem, hova akarsz kilyukadni. – nevetek fel zavartan, bár ezt kivételesen értettem, mondjuk tény, konkrétan nem tudom miért is mondta, hiszen nem ismerem, de olyan jó lenne, ha ez a találkozó megismétlõdne, de ha nem fogok, akkor is fogok mindig emlékezni rá.

- Talán nem is baj. - sóhajt fel és szomorkásan kipillant az ablakon. Mosolyog, de a tekintete szomorú, de vajon mitõl? Szívesen meghallgatnám és segítenék neki.

Picit még nézz kifele, majd visszafordul felém és beszélgetni kezdünk, vagyis leginkább én beszélek, ahogyan máskor is, de megtudok egy fontos infót még pedig, hogy egy helyen szállunk le és egy városba lakunk. Most komolyan én ezt nem tudtam? Hát milyen rajongó vagyok, hogy még ezt se tudom? Õ persze jókat kuncog rajtam, legalább megnevetettem.

- Merre laksz?- kérdezz rá és rögtön elmondom. - Hazakísérlek, hogy lepakold a csomagjaidat, aztán velem jössz.- jelenti ki lazán, nekem pedig leesik az állam. Oké, meg vagyok zavarodva.

- Veled? Mármint, úgy érted a lakásodra?- biztos jól értettem? Ez nem csak egy álom?

- Adok neked egy képet. Ajándékba. És szeretném, ha te választanád ki. – még jó, hogy ülök, mert tuti, hogy felborulnék. Ez egy álom, de tényleg. Találkozok vele, kapok autogramot, elbeszélgetünk és még egy képet is kapok? Egyre jobban imádom ezt a napot. Miután mind ezt végig pörgettem az agyamba hirtelen magamhoz ölelem.

- El sem hiszem! Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! Annyira köszönöm, egy álmom váltod valóra! Fogalmad sincs, milyen sokat jelent ez nekem, mintha a mennyekben járnék! Nem is tudom, hogy köszönjem meg. – hadarom el és szinte repülök a boldogságtól.

- Kezdetnek az is megteszi, ha engeded, hogy levegõhöz jussak. – rögtön elengedem. Baszki annyira béna tudok lenni. Rögtön bocsánatot kérek és szabadkozni kezdek, de szerencsére csak kuncog rajtam most is, ami számomra egyáltalán nem sértõ. - Megjöttünk. – felkapom a táskám és szállunk is. Most legszívesebben ugrálnék örömbe és fel – alá futosnék, de inkább nem teszem, mert a végén tényleg dilisnek nézz, bár valamilyen szinten az is vagyok.

- Tényleg, ha nem vagyok túl tolakodó, megkérdezhetem, te honnan jöttél? Mármint, ahogy látom, nincs nálad túl sok cucc, viszont elég messzirõl jöhettél, ha már akkor is fent voltál a vonaton, mikor én felszálltam. – ezt már meg akartam kérdezni, csak valahogy mindig más volt a téma.

- Egy barátom sírját látogattam meg. - basszus ehhez is annyira értek. Komolyan kell nekem, ennyire kíváncsinak lennem.

- Ó, vagy úgy, sajnálom, nem tudtam...- suttogom bûnbánóan. Idióta vagy Ryu, egy orbitális nagy marha.

- Tényleg nem tudtad, szóval nincs miért bánkódnod. – vonja meg a vállát. Oké tényleg nem tudtam, de akkor is rossz, de nem mondok többet. Odaérve hozzám fel akarom hívni, de visszautasítja, így egyedül rohanok fel, párszor megbotlok a lépcsõbe, de egyszer se esek pofára, pedig értek hozzá. Ledobom a cuccom, majd megyek is vissza hozzá. Nem elég, hogy egy városba lakunk, hanem még tökre közel is. Most, ha nem találkozunk, akkor ezt sose tudom meg. vonom meg a vállam. Valahol, valaki nagyon szeret engem, hogy ilyen jó dolgom van.

- Üdvözöllek szerény hajlékomban. – izgatottan lépek be, úgy érzem magam, mintha mondjuk, a Fehér házban lennék, de ez még jobb. Csillogó szemekkel nézzek körbe, valahogy így képzeltem el a lakását, egy igazi kis mûvészlakás.

- Nahát...- hirtelen csak ennyit tudok kinyögni, én akinek be sem áll amúgy a szája.

- Egy teát?- bólintok, majd az egyik félkész képét kezdem el nézni. Még mindig nem hiszem el, hogy itt lehetek. Magamba csípek, picit felszisszenek, de ez tényleg nem állom. A teát megköszönöm, majd bemegyünk a nappaliba. Leteszem a teát és hirtelen azt se tudom, hogy hova nézzek. Most így belegondolva ezeket én látom elõször és még kapok is egyet? Annyira boldog vagyok.

- Hát ez?- hirtelen egyik képen ragad meg a tekintetem. Ez a kép más, mint a többi, sõt ilyet még egyetlen kiállításán se láttam.

- Ez magánügy. – mondja komoran és letakarja. Ismét egy érzékeny pontra tapintottam a mai nap, fõleg van ehhez érzékem- Rajta, válogass. Ezek közül akármelyiket elviheted. - bólintok és próbálom az elõbbi jelenetet elfelejteni és élvezni a pillanatot.

- Az életben nincsen mindenre konkrét válasz Ryu. Neked szeretnék adni egy képet és kész és azt is tudom, hogy nálad jó kezekben lesz. – mondja édesen, hát mentem megzabálom.

 - Vigyázni is fogok rá és kincsként fogom õrizni, cserkész begyszó. – mosolyodom el, de komolyan beszélek.

- Igen tudom. – bólint, majd leül, és a teáját kezdi el inni, én pedig követem a példáját és én is kortyolgatni kezdem a teám, de közben folyton a képeket lesem.  – Arra gondoltam, hogy ha van kedved és idõd valamikor, akkor eljöhetnél hozzám és megnézhetnéd te is a mûveim és még tanácsokat is adhatnál, persze tényleg, csak ha van kedved, de én nagyon örülnék neki. – pillantok rá.

- A következõ napokba nem érek rá, de lehet róla szó, add meg a számod és majd hívlak, ha ráérek. – ez nekem bõven elég.

- Oké. – bólintok, majd megadom a számom és ismét elmerülök a képekbe és úgy fél óra alatt sikerül is választanom egyet, de ez alatt az idõ alatt hangosan fejtem ki persze a véleményem.

- Ezt szeretném. – mutatok rá. A festményen egy törött szárnyû kék lepke van egy hervadt virágon.

- Rendben van, akkor is becsomagolom neked. – így is tesz. – Parancsolj. – nyújtja át.

- Köszönöm szépen. Én akkor megyek is nem akarlak zavarni és akkor várom a hívásod. – mosolygok rá és elveszem a képet. Szívesen maradnék még, de nem akarom zavarni és sok lenni egyszerre.

- Majd jelentkezem. Örülök, hogy találkoztunk. – mondja kedvesen.

- Én még inkább. Vigyázz magadra. – picit elgondolkodom, majd adok neki egy puszit az arcára. – Viszlát Casey. – mosolygok, majd kiengedem magam és elmegyek. Nem bírtam ki, hogy egy puszit ne adjak neki.

Igaz nem lakik messze tõlem, de most taxit fogok a kép miatt, nehogy valami baja essen. Haza érve rögtön gondolkozni kezdek vajon hova is rakjam a képet. Legyen a nappali központi helyen vagy inkább a hálóba? Hmm, a nappali lesz a legjobb, úgyis itt vagyok a legtöbbet, na meg tudok büszkélkedni vele. Darabig még nézem, majd elkezdek kirámolni, de a mosást holnapra hagyom, mert ma semmi kedvem hozzá. Elõször úgy vagyok vele, hogy majd holnap mesélek Akashinak, hogy milyen jó dolgom volt, de nem bírom ki, így felhívom, majd megbeszélve vele egy találkozót, átmegyek hozzá és mindenrõl beszámolok neki tövirõl. hegyire, na meg az elmúlt napokról is. Drága barátom most még inkább nem tud lelõni, annyira fel vagyok pörögve.

Egész sokáig fent vagyok, és végül nála alszom.

***

Másnap reggel haza megyek még, majd elkészülve elmegyek dolgozni. Ma is, ahogyan tegnap is, beszélek róla és sokat gondolok rá. Kíváncsi vagyok vajon mikor fog keresni, mert biztos vagyok benne, hogy fog és nem csak kedvesen akart lekoptatni, õ biztos nem ilyen.

A negyedik nap elteltével megszólal a telefonom egy szombat délelõtti napon. Felveszem és legnagyobb örömre õ az. Meg is beszélünk egy találkozót a mai napra. Lerakva rögtön pakolni kezdek, mert kissé kupi van és tény, hogy nála se volt rend, de mondjuk az eldobált ruháimat, csak nem hagyom szanaszét meg, ha már elkezdtem, akkor a többi holmim is nagyjából összeszedem. Gyorsan végzek, mivel ezerrel a köbön pörgök. Oké a hûtõ se üres, de ha van valami extra kívánsága, akkor megoldom. Tényleg eljön hozzám, basszus ez megint olyan, mint egy álom. Ááá valaki lõjön már le, bár jelen pillanatban egy golyó se állítana le. Elmegyek tusolni igaz pár órája voltam, de nem számít, majd utána belövõm a hajam és felöltözök, mert csak nem melegítõnaciba fogom fogadni, mire elkészülök, rá pár percre megszólal a kapucsengõ. Odaszökkenek gyorsan és felvéve kinyitom neki az ajtót, majd a sajátomat, és az ajtóba támaszkodva várom.

- Szia Casey. – köszönök, amint megpillantom.

- Szia Ryu. – mosolyog rám, majd bemegyünk.

- Érezd magad otthon. – vezetem beljebb, miután levette a cipõjét. A lakásom teljesen olyan, mint én. Színes és teljesen egyedi, de még se sok és nagyon jól nézz ki. A falakon megtalálhatók az én mûveim közül is egy – kettõ, meg amit Akashitól kaptam és persze ott van a drága mûvészkém festménye is, emellett számos fotó is megtalálható, barátokról, családról, ahogyan a polcokon is a képkeretekbe.

- Tetszik a lakásod. – nézz körbe, majd az egyik képen akad meg a szeme, amin Akashival vagyunk.

- Õ a legjobb barátom Akashi. Igen nehezen sikerült rávennem a közös fotóra, de végül csak sikerült rávennem többre is. – kuncogok. Na, igen én, ha valamit egyszer a fejembe veszek meg is valósítom.

- Az ellentétek vonzzák egymást, nem de? – mosolyodik el.

- Ez így van. Jó páran megjegyezték már ezt ránk, de tudod, a látszat sokszor csal. – simítok a képre, amin én ezerrel vigyorgok, míg Aka a jól megszokott komor arccal van, de én így imádom.

-  Sok mindenkinek meg van a maga álarca a kérdés csak, hogy miért. Egyesek, hogy másoknak megfeleljenek, vagy éppen imponáljanak. Tudod, azért is szeretem a szakmámat, mert általa nagyon sok embert ismerek meg, és a legtöbbjükkel nem találkoztam többet, de egy életének egy részét megismerem és a testén meg is jelenítem. Alkotok, és közben hallgatok, sõt, ha tudok tanácsot is adok, mintha egyben pszichológus is lennék. – nevetek fel, majd rá pillantok. – Tegnap például bejött hozzánk egy öltönyös férfi, olyan tipikus üzletembernek nézett ki elsõre, amíg le nem vette a zakóját, majd az ingjét. A felsõtestének egy nagy része ki volt már varrva és egy újabbat én alkothattam rá. Sose tudhatod mit is takar a ruha vagy éppen egy mosoly, nem de? – most õ nézz rám meglepetten.

- Tudod Casey én szeretek mindent jó alaposan megfigyelni, minden egyes apró kis részletet, de ezt egy olyan nagy mûvésznek, mint te nem kell magyaráznom. A legtöbb ember észre se veszi, az apró dolgokat vagy éppen nem tud örülni neki, és ha így nézzük, akkor egy roppant egyszerû ember vagyok, aki képes örülni a napsütésnek, egy szivárványnak, vagy ha egy idegen rám mosolyog, már is feldobja a napom. – mosolyodom el picit. – Mivel szeretek mindent megfigyelni, fõleg ami, vagy aki érdekel, feltûnnek olyan dolgok, ami másnak nem vagy nem törõdnek vele, de most nem is a lényeg, hanem az, hogy téged is megfigyeltelek és meg kell, hogy mondjam nem mész ki a fejembõl az óta a nap óta. Azon a napon egy kedves, barátságos és igazán tehetséges fiút volt szerencsém megismerni, aki mosolyog, de ez a mosoly nem szívbõl jön és ez leginkább a szomorú tekintetedbõl látszik, mert ha egy ember boldog, akkor a lelke is ragyog nem pedig sír. – fejtem ki a véleményem végig a szemébe nézve, de elkapja a tekintetét és nem szól. – Amikor rákérdeztem, hogy mi vagy ki ihlet, akkor is elszomorodtál, mint akkor is, amikor azt mondtad nem is baj, hogy nem értem, hogy mirõl is beszélsz néha. – továbbra sem nézz rám, így az álla alá simítok, és magam felé fordítom a tekintetét. – Ne értsél félre, mert nem akarok vájkálni az életbe errõl szó, sincs, de ha beszélni szeretnél róla én a rendelkezésedre állok a nap 24 órájában. Bármikor hívhatsz, ha reggel van, ha hajnal, ha esik az esõ, ha süt a nap, bármikor. – mosolygok rá kedvesen, de többet nem mondok, csak várok vajon most mit fog lépni, mert az se lepne meg, ha most itt hagyna vagy éppen úgy tenne, mintha mi sem történt volna.