Karakter: Akuo Shinya
Megjegyzés: (ágyasomnak)
Egy újabb születésnap, természetesen az enyém, amit a birtokon rendezek. Mindenki itt van, aki számít, kezdve a néhány keresztapával, akivel üzleti kapcsolatom van, aztán itt vannak a politikusok, rendőrök, orvosok, bankigazgatók, kórházigazgatók, egyebek, akiket némi anyagi javakkal támogatok. Természetesen hozták az embereiket, feleségeiket, szeretőiket, elkényeztetett, ostoba kölykeiket is. Mindenki hoz ajándékot, amiket én méla unalommal, de persze arcomon kellő elégedettséggel vizslatok. Értéktárgyak, kötvények, ékszerek, berendezési tárgyak. A szokásos ajándékok, amikből már annyi van, hogy a Tokió Öblöt is el lehetne vele rekeszteni a tengertől. Már semmi örömöm nem telik bennük, hiszen mindenem megvan, amire szükségem lehet, sőt, annál is több. A parti unalmas, mindenki fecseg össze-vissza, mintha egy csapat ostoba papagáj között lennék. Hízelegnek, törleszkednek hozzám, Tokió urához, akitől fél Japán retteg, a másik fele pedig ki akarja csinálni. Mondjuk, egyáltalán nem érdekel.
A mai alkalomra különös gonddal öltöztem, bár a kalap nem maradhat el. Vérvörös inget viselek arany hímzéssel, amelyhez borostyánkővel összefogott, egyszerű sál dukál. Nadrágom fekete, cipőm úgyszintén, elvégre meg kell adni a módját. Szemeim vérvörösek a kontaktlencse miatt, és senki sem mert egyenesen beléjük nézni. Szokott helyemen ülök, egy gyönyörűen faragott, mahagóni székben, amelyet külön nekem készítettek. Természetesen a vérvörös alapon lila színű bársonypárna nem maradhat el. Hirtelen egy újabb alak tűnik fel az ajtóban, majd emberem hangját hallom, ahogy bejelenti az illetőt.
- Kiriya Takashi – mondja Sato, mire az alak mélyen meghajol.
- Akuo-sama – szólal meg az idősebb férfi, és ekkor pillantom meg a tüneményt, akit pórázon maga után rángat. – Kérem, engedje meg, hogy átnyújtsam Önnek a születésnapi ajándékát. Ő itt Mitsuki.
Elég egy pillantást vetnem a kölyökre, hogy tudjam, nem lány ez, hanem fiú. Ráadásul igen gyönyörű, elsőrangú árú. Arca bájos, mint egy szende szűz kislányé, holott valószínű, már meghágták párszor. Haja a válláig ér, és lágyan öleli körbe az arcát. Ahogy egy pillanatra felnéz, megpillantom hatalmas szemeit, amelyek olyanok, mint az obszidián kövek, melyekből egy igen szép gyűjteményem van. Alkata vékony, inkább vézna, első látásra is látszik, hogy egy deka felesleg nincs rajta, sőt, inkább csontos. Termete apró, babaszerű. Egyszerű, hosszú, fekete női ruhát visel, lábán magassarkú, kezében ócska, elnyűtt bőrönd. Nos, akárhogy néz is ki, már most felébresztette az étvágyamat. Ráadásul legalább lesz okom megszökni erről az unalmas partiról.
- Köszönöm! – mondom mély hangon, mire a kölyök beleremeg. Helyes, ezt szeretem. – Igazán nagyszerű ajándék.
Megkapom a póráz végét, majd visszaülök, ő pedig engedelmesen a székem mellé telepszik hagyományos ülésbe. Szóval engedelmes kis állatka. Ez jó, tehát nem lesz vele sok gond. Azért majd kissé nem árt felhízlalni, jobban szeretem azokat a madárkákat, akiken némi fognivaló is van.
A vendégek, akik még nem adták át ajándékaikat, leteszik azokat, majd mikor mindenki végzett, folytatódik a fogadás. Én nem veszek részt benne, unom az egészet, és mikor az alkalom elérkezik, végül úgy döntök, hogy lelépek. Ki akarom próbálni az új kis kedvencemet.
- Figyeljetek oda, hogy a vendégek jól érezzék magukat! – adom ki az utasítást a fiúknak, bár enélkül is tudják a dolgukat. – Nem akarok semmilyen fennakadást.
- Igen, uram! – válaszolják egyszerre.
Végigsétálok a termen, magam után húzva a kölyköt. Mitsuki. Igazán lányos neve van, meg kell hagyni, de kit érdekel? Mikor hátranézek látom, hogy a padlót fixírozza, nem emeli fel a fejét, nem nézelődik, és ami a fő, nem szólal meg. Helyes, tehát alaposan meg van neki tanítva, mit lehet, és mit nem. Végül bevezetem a szobámba, ahol egyenesen a hatalmas, baldachinos ágyam felé tartunk. Az egyetlen olyan szoba, ami nyugati stílusban van berendezve az amúgy hagyományos, japán stílusú házban. A hátsó ajtó résnyire nyitva van, virágok illatát sodorja be a szél. Szeretem ha a kert felé ajtó picit nyitott, és talán majd megengedem neki, hogy megnézze, ha jól viselkedik. Végigsétálok a vörös perzsaszőnyegen, amely elnyeli lépteink zaját, madj megállok, és körbejárom a fiút, hogy minden oldalról megcsodálhassam. Csontos, sovány, mint akit éheztettek. Na, mint mondtam, ezen majd segítünk.
- Szóval Mitsuki – mormogom halkan, de beleborzong a hangomba. – Hány éves vagy?
- Tizenhat, Gazdám – feleli késlekedés nélkül halk, puha hangon. Engedelmes, talán tudja, hogyh a késlekedés büntetést von maga után.
- Fiatal vagy – nyúlok az álla alá, kikényszerítve, hogy vörös szemeimbe nézzen. Az arcán tisztán látszik a félelem, de nem merészel másfelé nézni. Durván hajába túrok, hogy hátrasimítsam tincseit a szeméből. Igazán gyönyörű arca van. – Nem is rossz – szusszantom. – Mutasd meg, hogy mit tudsz.
Magára hagyom az ajtóban, én pedig leülök az ágyamra, amelyet zöld színű, selyem ágynemű fed. Mitsuki leteszi a kopott bőröndöt, majd hangtalanul elém suhan. Ám tanácstalanul áll, mint aki nem tudja, mit is szeretnék, mit tegyen.
Egy ideig nézem, de nekem is kezd fogyni a türelmem. Elvégre, szórakozni akarok, Mitsuki azonban csak áll ott, mint aki odaragasztottak, arcán egyfajta félelem és rettegés keverékével. Végül elunom magam, és megragadom a pórázt, annál fogva rántom el térdelő helyzetbe. Ijedten felnyikkan, szemeit könnyek lepik el, és a fejét olyan alázatosan hajtja le, mint egy verést váró kutya.
- - Még ma csinálsz is valamit, vagy inkább egy kiadós korbácsolást akarsz? – kérdem némi dühvel a hangomban, mire összerezzen, és összébb húzza magát. Egész testében remeg, de nem érdekel. – Kezd elfogyni a türelmem, ringyó, és ne tudd meg, akkor mit csinálok veled!
- - Én… én… - kezdené, de felemelem a fejét és ököllel pofon vágom. Ajkai remegnek, és könnyek folynak végig az arcán. De nem esik el, ahhoz erősen tartom a pórázt.
- - Nem adtam engedélyt a beszédre, állat! – sziszegem fenyegetően, ő pedig hallgat, bár ahogy hallom, a könnyeit nyeli. – Kussolsz, megértetted? – folytatom, miközben fél kézzel kezdem kibontani a nadrágomat. Természetesen nem viselek alsónadrágot, így pillanatok alatt Mitsuki elé tárul nem elhanyagolható méretű férfiasságom. – Szopj le, talán arra képes vagy, hacsak nem adtak nekem selejtes árut. Ám ha csalódást okozol, eltöröm a gerinced, világos? – suttogom halkan, és élvezettel nézem, ahogy halálra rémül.
Hangomból érződik a gúny, a megvetés és lenézés, de a kis ribanc nem mer ellenkezni. Ütésem nyoma meglátszik az arcán, most még csak piros, de fél óra és belilul. Kit érdekel? Elvégre csak egy állat, egy haszontalan kis rongy. Nem is ember, nem is élőlény csak egy tárgy, akit használhatok, aztán ha nem kell, eldobhatok.
Végül előre hajol, és két kezébe veszi lankadt szerszámomat, majd óvatosan megnyalja a hegyét. Ám most nem akarok lassú játékot, túl dühös és csalódott vagyok, így miközben egyik kezemmel a pórázt fogom, a másikkal megragadom Mitsuki fejét erővel nyomom tövig farkamat a torkába. Érzem, hogy a teste megfeszül, de nem ellenkezik, hiszen én diktálom a tempót. Gyorsan túl akarok esni a dolgon, nem akarok lacafacázni, így gyors tempót diktálok a kis riherongynak. Élvezet, ahogy a szájában vagyok, ahogy a nyelve és az ajkai körbeölelik éledező merevedésem. Külön élvezet, hogy egész testében remeg, hogy a szemeit könnyek lepik el, kezei suta, remegő, mégis gyakorlott mozdulatokkal simogatják combom belső felét és a heréimet. De ennél többet akarok, meg akarok baszni, benne akarok lenni, hallani akarom, ahogy nyög, ahogy könyörög, ahogy sikít a folytatásért, vagy azért, hogy kegyelmezzek neki. Még mielőtt elélveznék, felrántom fejét, ő pedig nagy levegőt vesz. Arcán a totális halálfélelem látszik, ami csak növeli a vágyamat, és ajkaimra veszedelmes ragadozóvigyor húzódik. Annyira szeretem látni, amikor félnek, amikor rettegnek.
- - Vetkőzz! – adom ki az utasítást, mire remegő kézzel, ügyetlenül lehúzza a hátul levő cipzárt, és hamarosan elém tárul csontos, kiéhezett, vézna, de formás teste. Bordái kilátszanak, és több rajta az ín és csont, mint a hús. Nyilvánvalóan éheztették. A ruha alatt apró fekete fehérneműt visel, ami alig takarja, amit takarnia kell. Megszabadul tőle, és meg kell jegyeznem, hogy a farka legalább szép. Kicsi, de finom vonalú, szőrszál egy szál sem. – Undorítóan nézel ki – vetem oda kegyetlenül az igazságot, de nem válaszol. Mint aki már megszokta. – Nem baj, egyelőre megteszed, és ha jó leszel, majd ezen is változtatunk. Négykézlábra! – utasítom, mire teszi, amit mond. – Fordulj háttal!
Mikor ezt is megteszi, előveszem a síkosítót. Bár csinálhatnám anélkül is, de nem okoz élvezetet, ha az első alkalommal szétszakad a kurvám. Elkezdem kitágítani, mire összerándul, de nem mer se szólni, se megmozdulni. Csontos, de szép hátsója van, és gyorsan végzek a tágítással, majd immáron merev szerszámom minden további nélkül belevágom. Fájdalmas nyögés szakad fel belőle, miközben mozogni kezdek, és ezzel egyidőben felsőtestét lenyomom a szőnyegre, karjait hátrahúzom, és erősen megfogom. Nem tud mozdulni, lábai terpeszben vannak, ahogy gyorsan mozgok benne. Hallom a sírását, nyögéseit, fájdalmas kiáltását egy-egy nagyon lökés közben, ami csak még jobban felkorbácsolja vágyaimat. Lihegek, nyögök én magam is, de férfiasan, miközben élvezem, az alattam levő test vonaglik, remeg a félelemtől, fájdalomtól, rettegéstől. Fel akarja emelni a fejét, de egyetlen határozott mozdulattal visszanyomom. Teste már lucskos az izzadságtól, és én magam is kezdek izzadni. Nem rossz a gyerek, élvezet benne lenni, szóval ma nem verem meg, úgy döntök. Elég, ha fél, ha tudja, hogy ki az úr a házban. Végül hatalmas morranással élvezek bele, és mikor kihúzódom belőle, majd elengedem, egyszerűen eldől a szőnyegen. Összegömbölyödik, remeg, halkan szipog és a az arcán könnyek csorognak végig. De nem mer felállni, nem merészel ellenszegülni nekem. Felállok, visszahúzom a nadrágom és tőlem telhetően gyengéden hátba rúgom a dögöt, mire ledermed.
- - Ma megmenekültél, ribanc – vetem oda, majd az első emberem hívom. – Sato! – kiáltok ki, mire nyílik az ajtó, és belép a hatalmas termetű, fekete hajú férfi. – Vidd, és mosd le a kis szemetet, aztán adj neki valamit enni. Ó, és zárd be az előző kis kurva szobájába. Nem akarom, hogy megszökjön.
- - Igenis, uram! – hajol meg Sato. – Mi legyen a bőrönddel?
- - Dobd ki! – vonok vállat. – Majd kap új ruhákat.
- - Ahogy óhajtja – válaszol az emberem, majd odasétál Mitsukihoz és minden gyengédség nélkül felrántja a földről, aztán maga után vonszolja.
Lucifer surran be a hátsó ajtón, és nyávogva köszönt, mire leguggolok, és megsimogatom selymes, fekete bundáját. Nem kerüli el a figyelmem, hogy Mitsuki felém néz, és a szemében mintha szomorú vágyakozás csillogna. Rávillantom gyilkos pillantásom, mire elfordítja a fejét, Sato pedig kivonszolja az ajtón. Én pedig tovább becézgetem az egyetlen élőlényt, aki méltó a figyelmemre. A macskámat. A ruhák pedig még mindig a földön hevernek.
Szerkesztve Andro által @ 2015. 10. 24. 13:11:36
|
