 Karakter: Gaston
Megjegyzés: ~ Hercegnőmnek
ZENE
Fegyver célra tart – céloz – és lő! Természetesen el is találom a galambot, hiszen én, Gaston sohasem tévesztek célt. LeFou, jó talpnyalóhoz méltóan elrohan a zsákmányért, majd hozza is vissza a többi közé. A zsákban már nem kevesebb, mint tíz galamb található, ebből már talán kijön egy vacsora nekem. Ennél kevesebb a fél fogamra sem elég, nem hogy arra, hogy energiát szolgáltasson ennek a csodás testnek!
- Hű, Gaston, igazán jó vagy ma! Pont olyan jó, mint eddig, sőt, még jobb! Te vagy a legjobb, Gaston – zagyválja LeFou, körülöttem ugrándozva. Csak a nyilvánvalóról beszél, nem is kellene hallgatnom rá, hiszen én magam is tudom, hogy tökéletes vagyok, de mégis jól esik, hogy ő is elismeri. Nem mintha sokat adnék a véleményére, mert egyáltalán nem érdekel, hogy ő mit gondol, de mindig jó mástól is hallani, hogy én vagyok a legtökéletesebb férfi az egész világon.
- Tudom – jelentem ki nyugodtan. A házamnak, a polgármester házának és a kocsmának a fala is ékesen bizonyítja, hogy rajtam kívül nem kell senki más a falunak. Én vagyok a legkirályabb vadász messze földön, én vagyok a leghelyesebb férfi széles e világon. Én vagyok a tökéletesség földi példánya. Miért legyek hát szerény?!
Végezvén mai napra a vadászattal, visszaindulunk a városba. LeFou elsiet a henteshez, hogy előkészíttesse a vacsorámat, én pedig meglátok egy ismerős kék ruhácskát, és egy ahhoz tartozó majdnem tökéletes alakot. Természetesen, mivel én vagyok a tökéletes, mindenki más csak tökéletlen, vagy majdnem tökéletes lehet – Belle pedig eme utóbbi kategóriába esik. Legalább olyan szép, mint én, és majdnem olyan okos is. Nem tökéletes, de megteszi; a vadászatnak tehát még nincs vége! Nem fogom tagadni, majdnem mindent megkapok a világon, amit csak akarok. A falu és a környék legjobb vadásza vagyok, mindenki imád engem itt, és persze jóképű is vagyok. Az egész életemet úgy töltöttem, hogy kiérdemeltem az emberek tiszteletét irántam, mindent megtettem azért, hogy ilyen nagy legyen MINDEN tagom, és hogy senki másra ne számíthassanak, csakis rám. Mindig is megkaptam mindent, amire vágytam.
Kivéve Őt.
Szép kis barna fejecskéje ismét egy unalmas könyvbe temetve, úgy mászkál a városon keresztül, mint valami szellem. Nem szabadna ilyeneket csinálnia, a végén még elüti őt valaki, és akkor már nem lesz túlságosan szép, én meg itt maradok egy majdnem tökéletes pár nélkül. Pedig ő a legszebb a városban, ő az, aki megfelel az elképzeléseimnek. Persze, az apja egy őrült, nem túl jó rokonnak, de ha feleségül veszem, én leszek a családfő, könnyedén megszabadulhatok, bedobhatom valami bolondok házába, ott jó helyen lesz. Belle, ez a csodás szépség viszont szerencsére nem örökölte apja bolondságát, ő teljesen normális. Vagyis… majdnem. Kicsit túlságosan antiszociális, álmodozó, borzasztóan sokat olvas, és eléggé makacs is, de mindez kinevelhető egy nőből. Az apja nevelte rosszul, ez egyértelmű, de egy ilyen férfias férfi, mint én, könnyedén kikezelhet egy olyan szabadelvű nőcskét, mint Belle, ebből a butaságból.
Fölhívni magamra egy nő figyelmét, nem kellene megerőltetőnek lennie. Sőt, akárhová megyek, női szemek százai követik minden mozdulatomat. Tudom, hogy lélegzet elállító vagyok, és hogy hogyan nyűgözzem le bármelyik lányt a környéken.
Úgy tűnik, ennek az egyetlen lánynak kivételével. Hiába vagyok mellette, figyelemre sem méltat, folytatja a könyv olvasgatását.
- Hello, Belle! – köszöntöm a legcsodálatosabb, legragyogóbb, díjnyertes mosolyommal. Szó szerint díjnyertes, húsz éves koromban kaptam a város hölgy lakóitól a díjat, mely hálószobám falát díszíti. Most mondja bárki is, hogy nem fontos a fogunkkal foglalkozni!
- Hmmm… - Rám se néz, felém sem fordul, folytatja tovább az olvasást. Milyen udvariatlan! Egyértelműen az apja hatása… nem véletlenül nem szabad egy befolyásolható lánykát egy bolondra hagyni. Teljesen elvadul, nem tanulja meg az illemet, hogy figyelni kell az ilyen tökéletes lényekre, mint én.
- Mit olvasol? – próbálkozok valami válasz kicsikarásával, de újfent nem sikerül fölhívni magamra a figyelmét. Megsértődhetnék, hogy ennyire sem méltat, ám őt csak nem okolhatom azért, mert az apja nem tanította meg a jó modorra! De minden meg fog oldódni, amint a feleségemmé válik! Az apja bekerül a diliházba, elveszem az összes könyvét, és rászabadítom a tripletteket, hogy tanítsák meg, hogyan kell illendően imádni engem, és hogyan tegyen meg mindent a kedvemre.
Nem engedem magam lerázni, így a végén mégis csak rám pillant, majd nagyot sóhajt, mintha olyan szörnyű lenne még a látványom is. Pedig tapasztalatból tudom, hogy meglehetősen kellemes látvány vagyok, én mindig megcsodálom magam a tükörben.
- A Szépség és a Szörnyeteget olvasom. Ez a kedvenc könyvem – magyarázza álmodozó arckifejezéssel. Kedvenc könyv? Az olyan, mint a kedvenc sör márka? Többször is olvasta, már tudja, hogy mit kaphat tőle? Kiveszem a kezei közül, hogy áttanulmányozhassam, de semmi érdekeset nem látok benne. Ebben még képek sincsenek!
- Hogy tudod ezt olvasni? Nincsenek benne képek sem! – kérdezem. Próbálom megérteni, mi lehet ebben olyan jó, de nem értem. Pár szót csípek el belőle lapozgatás közben, de valahogy nem áll össze a történet. Valami varázslatról, szörnyről, és egy lányról lehet benne szó, ezek a szavak többször is szerepeltek benne, de hogy ennek mi értelme…? Ilyen nincs a valóságban, jobban járna, ha nem olvasgatna ilyeneket, a végén még ő is úgy jár, mint az a vén, bolond Morris.
- Létezik olyan, hogy képzelőerő. Használom! – mondja éles hangon, és sértődötten visszaveszi a könyvét. Megrántom a vállam, a képzelőerő nem sokat segít nekem a vadászatban, és a boldogulásban, pláne nem a nőknek a háztartás vezetésében, de majd úgyis kinevelem belőle.
- Mindegy is, elég az elvarázsolt hercegekből, meg a hasonló butaságokból! Gondolkozhatnál azon, hogy sokkal fontosabb dolgokkal töltsd az idődet! Mint például velem! – mosolygom megnyerően. Belle viszont ahelyett, hogy karjaimba omlana, csak felhúzza szemöldökeit, és puffog egy sort.
- Mint veled?! Hah! – csattan föl, és összefonja karjait mellkasa előtt. Ugyan, kislány, amúgy is nézem a melleidet, nem kell még rávonnod a figyelmemet!
- Ugyan már, Belle, miért nem sétálsz velem egyet? Elmehetnénk a kocsmába, megnézhetnéd a trófeáimat, aztán megmasszírozhatnád a lábaimat! – ajánlom fel ezt a csábító lehetőséget. A háttérből hallom a triplettek olvadozását, hogy ők szívesen elkísérnek engem bármerre, de engem nem ők érdekelnek. Ők hárman nem érnek fel hozzám.
- Gaston, nekem nincs időm erre. Segítenem kell apámnak – sóhajtja. Ha nem tudnám jobban, azt hihetném, hogy nem szeret a közelemben lenni. Még jó, hogy én ennél jobban tudom, hiszen mindenki szeret a közelemben lenni! Én vagyok a világ közepe, persze, hogy mindenki velem akar lenni! Belle viszont egyszerűen csak elfordul tőlem, és hosszú, gyors léptekkel magamra hagy.
Még ilyet! Mit gondol ez a lány magáról?! Majd én megtanítom neki, hogy így nem viselkedhet velem! Még akkor sem, ha az apjáról van szó, akit a vérségi kötelék miatt tisztelnie kell. De mint menyasszonyomként, nem viselkedhet úgy, mintha én mit sem érnék!
- LeFou, hagyj magamra! – intek a talpnyalómnak. Vadászok még egy kicsit – egyedül! Nem foglalkozom a nyavalygó pojácával, fogom a puskámat, és útnak indulok. Nem a környék vadjait akarom leteríteni, úgyhogy először a lovamért indulok, majd miután felnyergeltem, az erdő nyugati régióiba kalandozok. Bár az egész erdőt még nem ismertem ki, bízok magamban, hogy haza találok, így nem figyelem, merre megyek. Én tökéletes vagyok, nem tévedhetek el.
Az erdő most nyugodt, csendes. Nem élettelen, hiszen mindenütt hallani az állatok hangjait, de a nagyvadak másfelé kalandoznak. Hagyom őket, nem megyek utánuk. Majd ha az utamba akadnak, vadászok rájuk, de most mégis csak inkább lovagolok. Néha kell kis nyugalom az emberektől, fárasztó tökéletesnek lenni. Jó dolog, és nem cserélném el tökéletlenségre, de LeFou folyamatos lábatlankodása kezd az agyamra menni. De hát ez van, ha az ember olyan csodálatos, mint amilyen én vagyok. Együtt kell élnie azzal, hogy minden más ember tökéletlen. De én férfiasan viselem sorsomat!
Ahogy egyre beljebb haladok az erdőbe, olyan területekre érek, amerre eddigi kalandozásaim, vadászataim során még nem jártam. A fák sokkal szúrósabbak, a levegő sokkal sötétebb, vészterhesebb, sehol egy állathang. Mégsem akarok visszafordulni, hiszen én nem félek semmitől! Én vagyok Gaston, engem nem ijeszthet meg holmi köd, vagy sötét erdő! Erőt veszek magamon, és folytatom tovább az utat lovam egyértelmű ellenkezése ellenére.
És milyen jó, hogy nem fordultam vissza! Hát mi van itt?! Mióta van a környékünkön egy kastély? Soha nem hallottam róla, pedig aztán én mindent tudok. Hogy ne tudnék mindent, ha egyszer én ilyen fantasztikus vagyok? Amiről én nem tudok, az nem is létezik!
Akkor ez mégis hogy létezhet?!
Közelebb lovagolok a kapuhoz, ahol végül megállok, és kikötöm tiltakozó lovamat. Ugyan már, maradj nyugton! Körbe nézek, aztán mivel úgysem lakik itt senki, a sajátomévá teszem, hogy aztán Belle-t is magamévá tehessem. Egy ilyen kastélynak még ő sem fog tudni ellenállni, és ha meglátja, hogy nekem mim van, egyből a karjaim közé fogja vetni magát! Megpróbálkozom a kapu kifeszítésével, de meglepő módon ehhez még nekem sincsen erőm. Nem értem, hogy ilyen hogy lehetséges, de valami nem hajol meg izmos karjaim csodás ereje előtt. Ahogy körül nézek, látom, hogy az egyik ablak nyitva van, a fal köveit pedig könnyedén meg lehet mászni, úgyhogy hiába látom, hogy a nap már alig süt át a felhők között, hiába kellene visszafordulnom, és öt korsó sört legurítanom, akkor is most hódítom meg ezt a kastélyt!
A szél dermesztően fúj a lombok között, nem egyszer majdnem meg is csúsznak kezeim az erős légmozgástól, ám nem tágítok. Ez a kastély még ma az enyém lesz! Akár fúj a szél, akár sötét van, akár majd megfagyok – az enyém lesz!
Átkozott legyek, ha én visszamegyek üres kézzel! Még mielőtt a mélybe zuhannék, megkapaszkodok az egyik kiálló vízköpőben, és arról már könnyedén fölnyomom magam az ablakpárkányra. Sok sebet szereztem, de végül csak fölértem! A sebek pedig úgyis csak hősiességemet bizonyítják, csak még férfiasabb leszek tőlük, tökéletességemen mit sem változtat.
Bemászom az ablakon, puskámat előre szegezve. Nem lakik itt senki, az biztos, de lehet, hogy az idők során állatok belakták, nem akarom, hogy tökéletességem egy állat miatt haljon meg. Hallok is valami mély morgást, biztosan farkas, vagy medve. A sötétségből jön a hang, nem látok semmit, ám ahogyan közeledik a morgás, úgy válik egyre kivehetőbbé egy félelmetes, szőrös, szarvas alak. Azonnal lövök, nem akarok én meghalni, ám hiába tudom, hogy találtam – hiszen én egyetlen célpontot sem vesztek! – mégis közeledik a szörny. Hátrálásom közben elbotlok valamiben, és immár a földön csúszva hátrálok. Tüzelésre készen állok, ám még mielőtt elsüthetném ismét, a felbőszült állat kiveri kezemből a puskámat, és védelem nélkül maradok. Éles állkapcsaitól puszta kezeimmel tartom távol magamat.
- Betolakodó! – morogja arcomba a szörny, mélyen, veszélyesen. – Meglőttél. – Meglepődve pislogok, nem gondoltam volna, hogy a szörnyek tudnak beszélni. A pillanatnyi figyelmetlenségem miatt a veszélyes agyarai közelebb kerülnek tökéletes nyakamhoz, mint ahogyan azt akarnám, ám sikeresen visszanyerem lélekjelenlétemet, és lábaimat felhúzva ellököm magamtól támadómat.
- Mi vagy te?! – lihegem, miután talpra tápászkodtam nagy nehezen. Még sosem láttam ehhez a lényhez hasonlót.
|
