 Karakter: Arrius Quintus Corvus Maximus
Rómába jövetelemnek csupán egyetlen oka van: a rabszolgapiac, mely minden hónap első pár napján a leggazdagabb zsákmányban. A piac zsúfolásig telve mindenféle emberrel, kiket sűrűn kikerülve határozott léptekkel sétálok végig a felsorakoztatott koszos népség előtt. Mind láncra verve, rongyokba öltöztetve, kiüresedett, avagy rémült tekintettel, mások gyűlölködve bámulnak vissza rám.
Ezen férfiak fölött csupán elsiklik a tekintetem, s inkább egy életerősnek tűnő férfit mérek végig, akin látszik, hogy bírja a munkát.
Helyes, éppen ilyenekre van most szükségem.
Kiválasztok kettőt a sorból és még egy középkorú asszonyt is szemügyre veszek aki talán a ház körüli teendőket végezné. Most hogy előreláthatóan a kápuai villámban maradok több szolgára lesz szükség, mint akik fenn tartják a ház épségét, s Rómában van a legnagyobb választék, máskülönben nem utaztam volna napokat idáig.
Éppen eleget láttam már e város pompájából ahhoz, hogy életem végéig elég legyen.
Ezek a falak, szobrok, templomok, arénák, s minden más mi naggyá teszi Rómát sokszázezer élet elvétele árán válhatott ilyenné. S még mindig, még most sem volt elég.
- Uram, nézze meg ezeket is, a legjobbak akiket csak talál! – rángat elő három fiatal nőt a tömegből – Ez itt csak tíz dénárium!
- Már választottam. – fordulok vissza – Azt a kettőt és az asszonyt. – intek az idősebb nő felé a sor végén, a kereskedő rögvest előrángatja az összest, s miután az intézőm kifizeti az árukat a lánc végét megragadva vezeti őket a kocsi felé, de jómagam még nem tartok velük. Még van egy hely, ebben a bűnös városban amit feltétlenül meg kell látogatnom, habár kétséges, hogy megtalálom-e amit keresek.
- Tullius, vidd a szállásra őket, kapjanak enni, fürdőt és tiszta ruhát. – nézek az intézőmre mire az tisztelettelje főhajtást követően elvezeti a rabszolgákat.
A poros köveken lépkedve elgondolkodva mérem végig a kínált portékákat, de egyik sem ragadjam meg annyira a figyelmem, hogy megálljak miattuk. Kápuában is van bordély szép számmal, bár Licillus háza híresebb mindnél, mert állítólag olyan kincsek rejlenek a vízpára leple alatt, melyekért érdemes ideutazni. Jártam már ott évekkel ezelőtt, háborúból jövet, kiéhezetten azonban aligha tudtam értékelni a kincseit.
Elhaladva néhány ételt kínáló sátor előtt megcsapja az orromat a romlott hal éktelen bűze, mit a kóbor macskák szaggatnak az asztalok alatt, míg a vendégek mit sem törődve a rothadó hússal falják fel az utolsó szálkáig az eléjük tett ételt.
Mint a vadállatok, amik rászabadultak Rómára. S a britonokat mondják barbárnak…
Megannyi ehhez hasonló undorító látvány fogad még mire elérem a bordély díszes kapuját. Egy fiú leszegett fejjel elveszi a lovam kantárját, majd elvezetné azt az istállók felé, de megállítom.
- Még az éj leszállta előtt távozom. Vigyázz addig rá, s megjutalmazlak. – dobok fel egy érmét a levegőbe mit gyorsan el is kap és a markába szorít.
- Köszönöm uram!
Lassan sétálok be az előcsarnokba, befogadva a megannyi látnivalót, a túlzott pompát, aranynak tűnő díszítést a falakon, az árkádokról aláhulló színes függönyöket, mik aligha takarják el mi zajlik mögöttük, csupán sejtelmes titokzatossággal burkolják be a kéjt élvező vendégek garmadáját.
A levegő nehéz, súlyos illatoktól terhes, a szökőkút tetején rózsaszirmok lebegnek, a medencékben hívogató táncot lejt egy-egy erre hivatott szépség.
A csalogató látványt felváltva egy hatalmas test kerül elém, hízelgő mosollyal hájas képén, s mégis oly díszes öltözetben, ékszerekkel teleaggatva, mely talán többet nyom mint ő maga.
- Licillus házának megtiszteltetés, hogy fogadhat téged uram! Légy üdvözölve minálunk! – hajol meg mérsékelten – Válogass kedvedre, bármelyikük a rendelkezésedre áll.
- Nem érdekelnek a szajhák. – szólok közbe kimérten, hogy elhallgattassam a hízelgést – Különlegességet keresek, mi elnyerné annyira a tetszésem, hogy már holnap kifizessem az árát. Ilyennel tudsz szolgálni?
- A legjobb helyre jöttél uram! – húzódik ismét vigyorra a szája. Büszkén fordul a hatalmas főhelyiség felé, húsos mancsával előre mutat. – Házunk legértékesebb kincse, még érintetlen, és egyedülálló egész Rómában!
Befelé indulok, hogy magam is megbizonyosodjam e szépség valódiságáról, hisz egy bordély tulajdonos szavahihetősége kétes, de még azelőtt megragadja a tekintetem, mielőtt Licillus szólásra nyitná a száját.
A főterem bejáratával szemben ül egymagába a fiú, aki nem lehet más mint az a bizonyos szépség. A haja az első pillanatban kitűnik a többiek sötét tincsei közül, az övé ugyanis szinte fehérnek tetszik, s bár a párás félhomály miatt a szeme színét nem láthatom tisztán, mégis mintha az is haloványabb lenne…
Megfigyelek minden apró részletet, de tovább nem várok, Licillust hátrahagyva egyenest elé lépek, hogy közelről is megbizonyosodjam a szemének valós kékségéről.
Sok mindent láttam már élete során, számtalan asszonyt kínáltak fel, számtalan szebbnél szebb fiút tartottam a karomban, de hogy itt, Róma szívében lelek rá arra, ami még az én tekintetem is elragadja, nem számítottam soha.
Újra végigpásztázom a testét, a vékony tóga körül feltáruló bőr tejfehér színének krémes puhasága hívogatóbb, mint minden más ebben a fürdőben, mégsem mozdulok. Rezzenéstelen vonásokkal nézek mélyen a halovány szemekbe, mik riadt nyugtalansággal merednek rám mióta csak megpillantottam, s meg sem mozdul.
- A vendégedet minden esetben illően kell köszönteni gyermek. – szólalok meg lassan, kimérten, hogy véletlenül se értse félre szándékom, s még ezen állapotában is felfogja a hallottakat.
Elpillant mellettem, nyilván Licillus felé, majd felállva mély meghajlással üdvözöl, ahogy illik.
Valóban kicsi, alacsony teremtés. És nagyon fiatal.
Vajon mióta élhet már ebben a bordélyban?
Finom ujjait a markomba csúsztatva terel maga felé, majd egy elfátyolozott helyre vezet. Némán figyelem, érdeklődve szemlélve minden újabb felfedezést, hisz jól akarok választani.
Valójában már meg is tettem.
A kicsi páholy telis tele díszes párnákkal, heverőkkel, a padlót szőnyegek borítják, melyen egy kis asztal foglal helyet, gyümölcsökkel, s borral megpakolva.
Ez a túlzott pompa nem épp a kedvemre való, nem is foglalkozom vele túlzottan, ami igazán érdekel az úgy is itt van előttem.
A hatalmas párnákból kirakott heverőre ültet, ő egy másikat húz elő, s velem szemben foglal helyet. Éles szemeim nem kerülik el, hogy még távolabb is húzódik tőlem, de nem teszem szóvá. Az viszont zavar, hogy egyre inkább rettegve pillant fel, aztán le is süti a tekintetét, amilyen hamar csak tudja.
Talán a sebhelyem rémiszti meg, talán szerepet játszik, avagy az ismeretlentől tart, még nem tudom, de a szándékaim között nem szerepel hogy kárt tegyek benne semmiképp.
- Néma volnál? – szólítom meg, ahogy a percek egyre csak múlnak fölöttünk.
A hangomra összerezzen, de nem fordítom el a fejem tőle, s végre megszólal.
- Nem, uram. – mondja lágyan megremegő hangján - Mindössze azon morfondíroztam, hogyan járhatnék kedvedben.
Ő nem tudhatja, de máris a kedvemben járt, mégsem fejezem ki szándékom. Még nem.
- Kezdetnek az is elég lesz, ha nem mustrálsz így. Nem a kivégzésedre készülök. – elkényelmesedem kissé, most hogy ráakadtam arra amit keresek nem sietek sehová.
Sápadt bőrén rózsaszínes pír jelenik meg, s azonmód le is süti a szemeit, mint aki szégyelli a tettét.
Tudja mi az a tisztelet, s ha nem is feledkezik meg erről nem kell tartania tőlem.
- Tölts egy kis bort! – intek az asztal felé, ő pedig rögvest teszi is amit mondtam.
Kecses mozdulattal emeli meg a serleget, hogy a kezembe adja, remegése alig látható ugyan, de még mindig tart tőlem.
Iszom néhány kortyot a vöröslő italból, közben elnézek a válla fölött. Licillus egy oszlop mellett ácsorogva tesz úgy mintha nem erre figyelne.
- A gazdád rendkívül óvatos. Ennyire nagy értéket képviselnél? – nézek rá, a szemeit kutatva.
- Úgy tudom, uram. – válaszol halkan, lesütött pillákkal.
Azt el is hiszem. A fizetségről még nem esett szó, de nem lesz kevés. Viszont megéri.
- Ülj közelebb hozzám. – egyenesedem ki, a serlegem letéve a faragott asztalkára.
A szépség lassan emelkedik fel a párnáról, majd közelebb húzva azt visszaül. Így már kedvem szerint elérhetem, érinthetem, a teste helyett mégis előbb a hajához emelem a kezem.
A puha szálak akadálytalanul siklanak az ujjaim között, s ahogy meglibbennek, gyenge rózsaillatot érzek. Itt mindennek tömény és nehéz szaga van, a fürdőolajok és kencék amiket használnak minden mást elnyomnak, talán még a bőre illatát is.
- Mily különös szín. – simítok végig rajta még utoljára, mielőtt engedném kicsúszni a szálakat az ujjaim közül.
Óvatosan pillant fel, s mint először most is hamar elmereng. Ezúttal nem szólom meg, csakhogy zavartalanul csodálhassam tiszta tekintetét, mi oly kék, akár nyár idején az égbolt.
Hogy lehet, hogy még senki sem szerezte meg őt magának?
- Mi a neved gyermek?
Szavaimra megrezzen, s most fogja csak fel hogy ismét illetlenül mustrált. Elrebeg egy bocsánatkérést, mi leginkább egy kismadár csipogására emlékeztet. Közben felemelem a serlegem, hogy igyak egy keveset az édes borból.
- Caeso uram. – felel lágy hangján mi szinte simogatja a fülemet.
- Caeso… - igen, illik hozzá. Római csengésű, ő maga azonban már kevésbé tűnik rómainak. Ahhoz túlságosan hibátlan és szép hogy hadizsákmány legyen, de hamarosan elég időm lesz rá, hogy mindent megtudjak róla amit csak szeretnék.
- Egy kis gyümölcsöt, uram? – emel le egy bronztálcát az asztalról, óvatosan a combjaira helyezve tartja, míg megszemlélem a választékot. Apró falatok, hogy könnyedén fogyasztható legyen.
Két ujjam közé csippentve felemelek egy kis darab barackot és az ajkai elé tartom. – Előbb kóstold meg és mondd el milyen.
Hallani akarom a hangját…
Tétován hajol csak előre, míg én türelmesen, szótlanul kivárom hogy óvatosan a dús ajkak közé fogadja a gyümölcsöt, úgy, hogy a bőre ne érjen az enyémhez. Bármily érdektelen is lennék, akkor sem tetszene ez a tartózkodás, de nem fogok szót emelni ellene, sem neheztelni ezért. Még nem a tulajdonom, akkor sem ha csupán órák kérdése, és először látom, anélkül hogy bármit is tudnék az életéről. Talán most először lát sebhelyes férfit, lehet ezért óckodik.
Idővel hozzá fog szokni.
- Milyen? – emelek fel egy újabb darabot, készen arra hogy én magam is megízleljem, de még várok. Várom a hangját.
- Ízletes, uram. – hajtja meg kissé a fejét.
- Nem ezt kérdeztem gyermek. Mondd el milyen! – utasítom, s egyetlen pillanatra sem vesztem szem elől, míg a serlegemből az utolsó korty bort is eltűntetem.
Idegesen moccannak az ujjai a tálca szélén, látom, hogy apró ujjait rászorítja, a körmei szinte belefehérednek a mozdulatba, de a hangja ugyanolyan lágy marad mikor megszólal, csupán apró remegés színezi, mit avatatlan fül észre sem venne.
Ügyesen leplezi félelmét, de velem szemben mégsem elég körültekintőn.
- Édes… puha, érett… a húsa lédús, friss… – sorolja bizonytalanul, de nem szakítom félbe.
Élvezet hallgatni ezt a hangot, talán majd fel is fog olvasni nekem, esetleg énekelni valamit, ha ahhoz lesz kedvem.
Lassan rágom meg a barackot, kiélvezve a zamatos ízt, mi szétterül a nyelvemen. Caeso tekintete hol rám, hol a tálcára kúszik, s mikor újratöltené a serlegem nemet intek. A sok ital csak elbódítja az ember elméjét, s én szeretem ha a gondolataim tiszták.
- Elég lesz. – hagyom hogy elvegye a serleget, s letegye az asztalra – A kedvemre akartál tenni gyermek. – egyenesedem fel, s nézek körbe az áttetsző organza fátyol mögött.
Most már jóval több vendég van, mint mikor én idejöttem.
- Mit kívánsz tőlem, uram? – hajol meg ültében miután letette a gyümölcstálcát. Kezei puhán simulnak a szőnyegre, tógája alól kilátszó karja hibátlan, tejfehér és sima. Sehol egy durva szőrszál, bőrkeményedés, vagy heg, még egy árva szeplő sem rontja el tökéletességét.
Mintha csak az istenek teremtették volna ilyenné.
- Azt kívánom… - ismétlem a szavait, közelebb húzódva ujjaimat az álla alá simítom, majd feljebb biccentem a fejét - … ha beszélsz hozzám, a tekinteted ne legyen lesütve, keresse az enyémet.
- Ha megengeded uram…
- Parancsolom! – szólok rezzenéstelenül. Ha megveszem őt, az egésze az enyém. Miért hagynám hát hogy megfosszon ettől a gyönyörű szempártól?
Nem tud meghajolni, mert még mindig tartom az állát, hüvelykemmel végigívelek a selymes arcon. Mintha egyetlen erősebb érintés felsebezhetné ezt a lágyságot, nem is érek hozzá durván, többet követelőn.
Sejtem miért áll őrt Licillus pár oszloppal odébb. Azt mondta ez a fiú érintetlen, mégis egy bordélyban él, s bárki láthatja, érintheti. De nem kaphatja meg.
Elengedem őt, majd felállok, tógámat a karomra igazítva rendezem el a ruhám, egyébre nincs is szükség. Caeso is nyomban felpattan, s mikor elhagyom a páholyt mélyen meghajol, de még Licillus felé haladva is a hátamon érzem a tekintetét.
- Meg volt vele elégedve, uram? – áll elém hízelgőn, de mintha enyhe idegesség futna át a vonásain.
Talán attól tart panaszt emelek, hogy valami hibát találtam a kincsében, ezért sem követeltem semmit? Aligha…
- Mondd az árát. A fizetséget holnap hajnalban megkapod érte. – nézek ellentmondást nem tűrőn a mohó arcra, mi rögvest felragyog szavaimra.
- Ezer dénárium az ára, uram. Aranyban…
Aranyban? Most már nem csodálom, hogy miért nem szerezte meg senki. Caeso áráért közel háromhavi gabonát vehetnék a rabszolgáknak, s még borra is telne. Egy kisebb vagyon, miből egy egyszerű ember évekig élne.
S mégsem gondolom egy pillanatig sem, hogy nem éri meg.
Bár tucatnyi rabszolgafiút kaphatnék helyette, tán húszat, vagy harmincat is, de egyikük sem lenne olyan mint ő.
- Megkapod. – biccentek rá végül, mire láthatóan megkönnyebbül. Végig ő maga kísér a kapuk felé, még lovamat is elővezetteti. – Kora reggel legyen készen.
- Úgy lesz uram! Addig is, az istenek legyenek veled! – hajol meg széles mosollyal előttem.
Felülve a lovamra megfordítom hogy a római villám felé vigyen ahol ez alatt a pár nap alatt tartózkodtam.
Szép, de közel sem mérhető a kápuai villámhoz, ami az otthonom, s ahová már most visszavágyom.
Egy-két napot viszont még kibírok, s mikor legközelebb ott hajtom álomra a fejem, Itália legértékesebb kincse lesz majd mellettem…
|
