|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| CsigaBiga | 2015. 07. 23. 14:03:35 | #33217 |
 Karakter: Louis Milien
Megjegyzés: (Kitának)
A főnök közbenjárásának köszönhetően azonnal lett jegyem a 11:25-ös NY-LV járatra. Mivel lényegében az ő céljait teljesítem, így nem húzta a száját, hogy ilyen kéréssel álltam elé. A jegyzeteimet út közben még olvasgattam, és szereztem pár hasznos infót további weboldalak böngészésének köszönhetően.
Közeledett a délután 2 óra, mire végre megtaláltam a házukat. Las Vegas az éjszakai életéről híres / hírhedt presztízsnek örülhet, ez a környék azonban cseppet sem adta a tipikus „Vegas-baby” érzést. Olyan szinten tűz a nap, hogy egy lélek nincs az utcákon, mindenki igyekszik a házaknak egyáltalán nem nevezhető faszerkezeteik alá rejtőzni. Komolyan, mintha egy lepukkadt fekete-afrikai putriban járnék. Szűk, kacskaringós utcák, a házak helyén leginkább lakókocsik, mobil-home-ok szolgálják a lakhelyiségeket. Itt-ott látom, hogy a nap tüzelő sugaraival dacosan küzdő dagadt asszonyok teregetnek, vagy épp ordítoznak ki az „ablakból”, a legolcsóbb mexikói cigivel a szájukban az utcagyerekeknek, hogy ne verjék már halálra szerencsétlen kölyköt, akit épp a porban rugdosnak.
Ezek az utcák olyan szinten kurva egyformák, hogy fantasztikus módon, csak hamar el is térek utamról, így kénytelen-kelletlen vagyok az egyik ilyen asszonyságot megszólítani. Gondolva az esetleges következményekre, egy 20-as bankóval legyezgetem magam. A bankótól búcsúzhattam, de cserébe végre a hőn áhítatott ikrek „házánál” vagyok. Egyáltalán nem tűnik ki a többi ház közül: portája szeméttel, szaros pelenkakupaccal szegélyezett, döglegyek repkednek a kukának kinevezett szemétsarok körül, az ablakok redőnyei letépkedve, az ajtót pedig kisebb erőfeszítés nélkül is be tudnám rúgni…
- Miss Tasha? – hangom különösen zeng az utcában. Egy-két szomszéd a függönyök mögé bújva leskelődik, hogy mit akarhat egy jól ápolt, szemmel láthatóan sem idetartozó idegen ennél a háznál. Lépések zaját hallom, majd az ajtó nyikorgása jelzi, hogy nyitni fogják.
De nem. Csak résnyire hagyja Tasha, éppen hogy kilásson, és szemügyre vehessen. A szemeiről azonnal felismerem.
- Miss Tasha. A New York-i Egyetem végzős hallgatója vagyok, és a diplomadolgozatom elkészítéséhez lenne szükségem az ÖN segítségére.
- Nem érdekel – már csukná az ajtót, de lábam az ajtófélfa elé rakom óvatosan.Kérem, szánjon rám pár percet. A dolgozatom hitelessége múlhat az ön segítségén. – ez nem kérés volt, hanem az a fajta ellentmondást nem tűrő kisugárzásom, ami ellen eddig senki nem tudott védekezni… s a hatása itt sem marad el.
- 5 percet kap.
Nyílik az ajtó, beléphetek végre, bár itt még melegebb van, mint kint. Olyan ütemben kezd szakadni rólam a víz, hogy legszívesebben meztelenre vetkőznék. Betessékel a nappaliba, leültet majd pár perc múlva visszatér egy-egy hideg limonádéval. Áldásom a hölgynek, ez remek ötlet.
- Miért pont az én segítségemre van szüksége, Mr…?
- Hagyjuk a magázódást. Edmond Weis vagyok. Az elmúlt évek feltörekvő bandáiról szeretnék egy átfogó elemzést készíteni – tekintete elsötétül, ahogy szóba hozom a zenét. – de nem kell aggódnia, semmi személyeskedés.
- Akkor hát halljam.
- Nos. Ön és ikertestvére 16 évesen vágták a fejszéjüket a zeneiparba. Melyik kiadó karolta fel önöket, hogy kezdődött a siker?
Elkezd mesélni. Igyekszem tényleg elkerülni a személyeskedést. Rengeteget megtudok a menedzser és a zenészek kapcsolatáról, ami kissé aggasztó… főleg, a drog ügyek, amiket eltitkoltak a nyilvánosság elől.
- Dean-t nem érdekelte igazán az egészségi állapotunk. Az volt a fő, hogy nonstop nyomjunk reklámanyagokat és koncerteket. Ezt pedig drogok nélkül aligha bírtuk volna. – vallja be interjúnk végén az igazságot.
- Szabad tudnom, hogy Nicole-nak hogy sikerült a nagy felfedezés utáni csendet, lecsengést kezelnie?
- Nicole… tulajdonképpen Nicole miatt lettünk ejtve. Teherbe esett, és ezt Dean előtt nem tudta sokáig titkolni. Hatalmas veszekedések voltak, Dean-t nem egyszer állítottam le, mielőtt Nicole-nak esett volna. Abortuszra akarta kötelezni, holott Nicole eldöntötte: a gyermek marad. Így egyértelmű volt, hogy Dean ejti az ügyünket, a legkisebb megbánás nélkül kipenderített még aznap mindkettőnket a stúdióból, az egész ügynökségből. Utána persze Nicole teljesen maga alatt volt. Azt hiszem… szerelmes volt Dean-be, mert az incidens után még hónapokig próbált visszajárni.
- Azt lehet esetleg tudni, hogy a gyermekkel most hol élnek? Ne aggódjon, őt nem szeretném meglátogatni. – egészítettem ki mondókámat, mielőtt Tasha agyérgörcsöt kap.
- Együtt élünk. Együtt neveljük Robint, ugyanis a szülés után Nicole depresszióba esett és drogozni kezdett. Szerencsére most elmentek… a nagyszülőkhöz kicsit pihenni – akadt meg hirtelen mondandójában. Ennél gyengébb hazugságot se láttam még.
- Ééééértem… Akkor azt hiszem ennyi lett volna. Köszönöm a segítségét. Sajnálom, hogy raboltam az idejét, de most sietnem kell, hogy estére visszaérjek New York-ba, egy fontos előadáson részt kell vennem.
***
- Szerinted visszajön? – kérdezte tasha aggódva, Robint ölelgetve, aki épp cumisüvegből vacsorázott.
- Nem fog.
- Mit akart egyáltalán ez a pali?
- Nem tudom, drágám. De hogy nem egyetemi hallgató volt, az is biztos. – felelte Tasha határozottan. – Lehet, hogy szólni kéne Deannek…
***
Délutánra időben visszaértem, hogy még a főpróbára beslisszoljak, és megnézzem, mit alkot várhatóan az esti koncerten Nervo. Érdekes a viselkedése, néha olyan, mint egy nevetlen, önző kisgyerek, a színpadon pedig kész felnőttként tud villogni. A színpadról látom, hogy engem néz… és… zavarban lenne? Megköszörüli a torkát, láthatóan zavarja, hogy a székeke között itt egy idegen arc, aki félreérthetetlen tekintettel bámulja és várja az előadását.
Ahogy felhangzik az ismert dallam, hangja őrült erővel járja át az egész arénát, a hangmérnök nagyon jól végzi a dolgát, ő pedig minden beállításnak megfelelően változtatja hangszínét.
Amikor felhangzik Dean „5 perc szünet” kiáltása úgy érzem, hogy jól esne egy cigi, így angolosan távozok és utamat a legközelebbi kijáratig veszem. Oldalamon az elmaradhatatlan „Arena Staff” kártyával.
Hamarosan Nervo is csatlakozik… egy pipával a kezében?! Nocsak…
- Milyen rebellis – szólal meg, kiérve. Látom rajta, hogy rémlek neki, de az istenért nem tudja, honnan. Ez a fej önkéntelen nevetésre késztet.
- Ugyan, ez csak egy tábla. És nincs itt senki – bökök a tábla felé, mire rám mosolyog.
- Majd Maga vigyáz rám, én meg Magára, így teljes a felügyelet – csilingelve kacag, majd a fal tövéhez csúszik. – Ne haragudjon, de olyan ismerős, csak borzalmas a névmemóriám…
- Semmi gond, mivel nem mutatkoztunk be. Nemrég találkoztunk a New York-i fellépésén.
Nézek rá, belém csap a felvilágosodás. Ahaaaa.
- Maga az Erőltetett-pasas – ennyit a jókedvről.
- Ennyire a szívére vette? – megrántom a vállam.
- Vélemény és kritika, együtt tudok élni vele – mosolyog. – Hogyhogy most van itt? Kicsit korai.
- Épp erre jártam.
- Ahhha – Látszik, hogy hitetlenkedik, de óvatosan meglegyintem a staff-os kártyát. Kétkedése nem múlik el, de több mint a semmi.– Ha nem baj, most nem kérdezem meg, hogy tetszett.
- Elnézem – vigyorgok rá, ő pedig elneveti magát, kifújva a füstöt. - Azt hittem, a hangja miatt nem szabad dohányoznia – váltok egy, engem sokkal jobban érdekel témára.
- Ez csak illatosított füst. Placebo.
- Mire? Csak nem izgul?
- Több, mint százezer ember lesz itt – látom, ahogy megborzong – Persze hogy izgulok, de szerintem a lámpaláz egészséges.
- Milyen optimista… - kezdeném, de hirtelen a füléhez kap. Nyilván Dean érdeklődik holléte felől, hogy a próbát minél gyorsabban folytathassák.
- Oké, megyek, egy perc – szól vissza és feláll, eltéve a pipát – Örülök, hogy találkoztunk, Erőltetett-Úr.
- Minden jót. Még látjuk egymást – int.
- Úgy legyen – nevet vissza rám, majd eltűnik a tűzálló ajtó mögött. Szimpátiát érzek iránta. Ami ritka és fura. Főleg 2 „Erőltetett” beszélgetés után.
A próbára nem megyek vissza, inkább beülök egy internet-kávézóba és értesítem a főnököt a Vegasban hallottakról. Volt valami Tasha-ban, ami ámulatba ejt… a határozottság, a megingathatatlansága. Mintha egy begyakorolt szöveget nyomott volna le már ezredjére. Vajon gyanítja, hogy nem egy egyszerű hallgató voltam? Ezt majd megbeszélem bent…
***
Ez a koncert fantasztikus volt. Kritikai szempontból kifogásolhatatlan. Minden a helyén volt. Még Nervo erőltetett stílusa sem volt annyira látványos, mint múltkor a VIP klubban. A mostani after is egy lényegesen minőségi mása a múltkorinak, egyértelműen látszik, hogy ez a koncert számított. Gyanítom, hogy a jegyeladás miatt, de ez lehet bármi. Most viszont talán nem ártana kicsit közelebb kerülni Nervo-hoz. Örülnék, ha végre a tiszteletköröket mellőzve tudnánk egy kicsit belsőségesebben beszélgetni.
Dean láthatóan elengedte a fiút, mivel nem jár a nyomában, mint egy újszülött kiskutya. Az elkövetkező napokra nem írtak koncertet, így Nervo is szórakozhat végre. 1-1 jägerrel tartok felé, ahol a dúsgazdag rajongóitól éppen megszabadulva a backstage óvó ajtajai mögé rejtőzik. Szarok bele, hogy a biztonságiak elém állnak, oldalra libbentem a „PRESS” kártyát és Szezám tárulj! Máris Nervoval lehetek kettesben.
Elé rakom a neki szánt italt, majd ledőlök vele szemben a fotelbe és rágyújtok. Elégedetten szívom ki a füstöt, ő meg értetlenkedve néz rám.
- Gondoltam jól esne… ahogy látom a menedzsered most elengedett lazulni.
- Oh. Kösz. Ez kedves. – hebegi zavartan, de nem meri meghúzni.
- Ne aggódj, csupán GHB-t nyomtam bele, hogy majd elernyedt, mozgásképtelen testeddel rohangálhassak New York utcáin, mint Godzilla és felmászok veled az Empire State Buildingre.
Kitört belőle a nevetés. Na végre, feloldódni látszik. Talán megtörtem a jeget. Mosolyogva emeljük toast-ra italainkat, majd egy mozdulattal felhajtjuk és visszadőlünk.
- Elmondod végre nekem, mi a foglalkozásod, hogy véletlen mindig ott vagy a próbáimon, a koncertjeimen és az aftereken? – kérdezi komolyan, de szemei mérhetetlen kíváncsiságot tükröznek.
- Kritikus vagyok. Illetve szeretnék lenni. – az igazságtól nem járok messze, és ijedt tekintetével találkozva próbáltam nyugtatólag hatni. – De nyugi. Nem foglak szanaszét oltani a világ előtt. Nem az a célom.
- Hát akkor? – néz rám értetlenkedve, gondolom hozzászokott, hogy leginkább ócsárolják a munkáját. – A múltkor még én voltam az erőltetett androgün…
- Az a feladatom, hogy kritikát fogalmazzak meg veled kapcsolatban és ezt a mentoromnak kell majd átadnom. Ő pedig kiértékeli.
- Szabad tudni, ki a mentorod? Dean az összes kritikust ismeri, bizalmasabban kezelne, ha tudna róla…
- Ugyan már, Nervo. Komolyan azt hiszed, hogy Dean, aki a legkisebb napsugártól is óv téged, hagyná, hogy egy nyilvános kritikus ugrálgassa körbe az ENGEDÉLYÉVEL?!
Azért elég agyzsibbasztó megnyilvánulásai vannak, látszik, hogy semmi köze nincs a dolgok üzleti hátteréhez.
Sértődötten fordítja el arcát és szív az e-cigiből. Finoman fújja ki a füstöt, erotikus lassúsággal játszik a füsttel szájában. Most látom, hogy arca mennyire megviselte az esti koncertet.
- Na és nem félsz, hogy itt elkapnak?
- Nekem feleannyi félnivalóm, mint neked, ha Dean megtudja, hogy beengedtél egy vadidegent a backstage-be. Mégha magamtól is jöttem be – vetek azonnal véget felmerülő kétségeinek és nem tetszésének.
Csend telepszik közénk, csak szívjunk a saját bagóinkat.
- Amúgy hogy hívnak? Ha már a backstage-be keveredtél, legalább tudni szeretném, kinek a seggét rúgjam szét, ha miattad Dean lebasz – gonoszul mosolyodik el, én meg felhúzott szemöldökkel válaszolok kihívására.
- Edmond Weis – hazudom, ma már másodjára. Jobb ez így. – Ha nem baj, tiszteletben tartanám a művészneved – mosolygok rá.
- Akkor hadd halljam azt a nagyszerű kritikát, Edmond. Mi a véleményed a mai koncertről?
- Azért érdekel ennyire a véleményem, mert múltkor erőltetettnek neveztelek? – látom, hogy célba találok ezzel a kérdéssel, de visszafogottan elmondom az élményeimet. Örül, hogy ilyeneket mondok, persze, kinek ne esne jól egy kis ego-simogatás. De azért felhívom a figyelmét 1-2 technikai bakira, amit főként az éneklése okozott.
Sokáig beszélgetünk még, az idő szépen halad és mindketten jól érezzük magunkat. Igaz csak a szakmai kereteken belül mozgunk, és mégis jó. Akkor figyelünk fel igazán az idő múlására, mire a rajongók zaja elhal, és már csak feleannyian lézengenek a klubban. Hajnali 2:30.
- Basszus. 3-ra megígértem Dean-nek, hogy a szállodában jelentkezenek nála. Meg fog ölni.
- Elvigyelek? Ismerem a város legjobb taxisait, csak egy hívásomba kerül.
- Hagyd. Kint vár a limuzin. Örülök, hogy megismertelek.
- Szintén, Nervo.
Kezet fogunk, majd azzal a mozdulattal rántom közelebb magamhoz és csúsztatom hamis névjegykártyámat a farzsebébe. Finoman szippantok illatából, végül elengedem. Meglepetten, kipirulva piheg, nyilván mást várt, de túl gyors voltam, hogy le tudja reagálni.
- Vigyázz magadra. A következő koncerten találkozunk – suttogom halkan, azzal hátat fordítva távozok.
Nem várom meg, míg kijön a klubból, nem akarom látni, ahogy a hotel felé veszi az irányt a limóval. Csak hazarongyolok és még a hullafáradtságot legyőzve lefirkantom gyorsan pár sorban, amiket az elmúlt 24 órában tapasztaltam.
Reggel az asztalon ébredek. Az ágyamig sem jutottam el… és azok a kurva gondolatok….
Szerkesztve CsigaBiga által @ 2015. 07. 23. 14:04:44
|
| Kita | 2015. 06. 21. 21:16:56 | #33058 |
 Karakter: "Nervo"
Tütüpp. Tütüpp.
Gombnyomás.
- Igen?
- Jó reggelt, Nervo. Fél nyolc, ideje kelni – hallom Dean öröknyugodt hangját. Elmosolyodva nyújtózok ki. Imádom ezt a puha ágyneműt, ez az ágy kimondottan jó… örülök, hogy itt szálltunk meg a New York-szezonra.
- OK, kelek – ásítok egy hatalmasat és felülök az ágyban. Egy hatalmas, bő póló van rajtam, bugyival. Kényelmes, én meg kócos vagyok. Átcsoszogok a fürdőbe letusolni, hajat mosni, de minden természetes, kivételesen nem teszek sminket és a hajam is csak kiszárítom, amitől úgy nézek ki, mint aki most vett részt egy ádáz cicaharcban… Passzentos, fekete bőrszerű nadrág, Vans-cipő, creeper fazon, bő rövid ujjú, ellenzős sapka, napszemüveg. A körmeim még jók, majd eldönti a sminkes, hogy mit kezdjünk vele. Reggeliként friss zöldségsalátát kapok, préselt gyümölcsleves chia-maggal, hogy ne legyek éhes. Szigorú diétám van, amit még jobban leszűkít, hogy nem eszek semmiféle állati eredetű terméket. Semmi hús, szóval a felvágottak, sonkák, baconok kilőve; semmi tejtermék, sajtok, tejszínes krémek, joghurtok; nincs méz, nincs tojás.
De én boldog vagyok, elégedett és ragyogó. Már évek óta minden rendben van, szóval nincs okom panaszkodni. Ez az életforma az enyém.
- Szia kicsikém – az asztalon levő kalitkához megyek és kinyitom az ajtaját, a kezembe egy szőlőszemmel csalogatom ki a lakóját.
Mochi, egy fekete-fehér foltos, termetesen karcsú patkány surran ki a rácsok közül, két lábra állva szimatol és kunyerál. Egy kis tányérba pakolok neki zöldségeket és gyümölcsöket, együtt reggelizünk. Miközben a málnát és a szőlőt szemezem, hangos szörcsölés közepette tűntetem el a gyümilét, átfutom a facebookom és nyomok egy selfiet instára, face-re. Ezt megbeszéltük Deannel, hogy szabad, pláne ha jó példát mutatok. A rajongók szeretik látni, hogy a sztárnak van emberi oldala is, még ha ilyen fura is, mint én.
Csak fura, nem erőltetett.
- Nem vagyok erőltetett, ugye? – nézek a kis állatkámra, aki láthatóan jobban odavan a friss uborkáért, mint értem. – Ehh, áruló. Ma velem jössz, ugye? Vicces lesz, ahogy a sminkes csaj ugrál – vigyorgok.
Megcsörren a telefonom, miközben felveszem, végigmérem a műköröm miatt jelentősen hosszabbnak tűnő ujjaim. Tetszetős. Dean belém nevelte az évek során, hogy szeressem magam, mivel vékony vagyok, karcsú és tökéletes, mint egy baba.
- Igen?
- Negyed óra múlva lent vár egy kocsi a megszokott sofőrrel – hallom Dean friss, határozott hangját. Elgondolkozva szemezek egy eperrel – Mit szeretnél ebédre? Lehet hogy elhúzódik a fotózás, nem akarom az utolsó pillanatra hagyni.
- Még nem tudom – nézek rá – Hommost szeretnék friss zöldséggel és pitával.
- Csak ha teljes kiőrlésű.
- Jó az – biccentek – És ilyen préselt zöldséglevet. Ezt a reggelihez nagyon finoman csinálták!
- Rendben, ez belefér – látom lelki szemeim előtt, ahogy biccent és feljegyez mindent az iPadjére. – A fotózáson találkozunk.
- Oké – teszem le és egy szívószálas, hordozható üvegbe töltöm a maradék dzsúszt. Előveszem Mochi hordozóját és teszek egy dobozba a zöldségből, gyümölcsből, hogy ő is kapjon ebédet, benne van a kedvenc pokróc és játéka is. Leteszem a kezem, mire azonnal belemászik, egészen a nyakamig, ahogy megül a vállamon. – Gyere nagyfiú, jó buli lesz!
XxX
Innen is selfie, onnan egy werkfotó. csináltunk közöset Mochival, az egész stábbal, amikor végre végeztünk… fárasztó volt és tényleg sokáig eltartott, mivel másfél óránként új fotósorozat jött, új sminkkel, ruhával… de legalább az ebéd finom volt. Az nagyon… Dean pontosan tudja, mit hogy szeretek. Boldog mosollyal köszönök el, Mochi a hordozójában alszik.
- És ma? – nézek rá, miközben előveszem a pipám. Nagyon ritkán szívhatok el normális cigit, így Dean szerzett nekem egy ilyen modern vackot, de a placebo működik. Szívok, illatos, füst, kifúj, a világ boldog és tökéletes.
- Másfél óra múlva koncert – nyom a kezembe még egy préselt gyümölcslevet, révén ez a vacsora. Nem nehezedhetek el konci előtt, ahol minimum három órát kell leugrálnom teljes erőbedobással. – Holnap pedig énekgyakorlat. Több hibád is van a légzésnél, ki kell köszörülni a dolgot. Azt akarom, hogyha zokogsz is, tisztán énekelj.
Elgondolkodva meredek ki az ablakon. Igazán drámai.
- Rendben.
XXX
A koncert fantasztikus volt. Még Dean is elégedett volt. leizzadtam, de a sminkem tartott, imádtam, imádom, minden porcikám IMÁDTA, bizsergek az érzéstől, de ha nem ülhetek le gyorsan, összecsuklik a lábam.
- Fuuuu – nevetek – ugrálok, mint egy energiabomba. Dean terelget, nincs afterparty, majd a következő után.
- A következő koncert két várossal odébb lesz, a nagy stadionban – néz rám, miközben a kocsiban ülünk. Épp a műcigim szívom és a megérdemelt mindenmentes kekszeim nassolom. De jó, úristen.
- Mennyire nagy? – dőlök hátra, lerúgva a cipőimet.
- Teltház, minden jegy elkelt már hetekkel ezelőtt.
- Fuuu – fújom ki az orromon a füstöt. – Küldd fel ma a tánckaros lányokat, afterezünk, ha van kedvük.
- Pihenned kell – néz rám szigorúan, de édes kismacskásan elmosolyodok, ami ebben a neonos sminkben kissé talán groteszk. Hosszú hajamba színes szalagok és tollak vannak fonva, a szemem sötétre van kifestve, mintha világító kék szárnyak lennének a szemhéjamon, harcos smink, roaar.
- Naaa, lécccccci. Vicces lesz. Ígérem, holnap jó leszek – teszem össze a két kezem.
- Holnap vásárolni megyünk – jelenti ki a beosztást nézegetve. Felvillanyoz a dolog. – És utána Philadelphiába, ott lesz a koncert, a JFK Stadionban. Ülőhely 102 000, plusz az állójegyek.
- Király. De ne reggeltől vásároljunk – dőlök hátra kinyújtózva – Végre le akarok fürdeni és normálisan edzeni. A koncert lefáraszt, de nem ugyanaz.
- Rendben.
XxX
A lányokkal rohadt sokat marháskodtunk, az egyik új számhoz ökörködtünk kapásból koreográfiákat, amit fel is vettünk mobillal… ebből egy remek kis homemade stílusú klip lenne…
Már nagyon várom a fotózás utáni képeket.
Shopping a lányokkal. Chanel, Chanel. Az egyik új klipbe találtam egy nagyon vagány kabátot. Imádom magamon a ruhákat… sminkek, plusz a kiegészítő parókák, amit soha nem tudok megunni. Imádom, hogy nem kell egy stílusnál maradnom, annyi hajam van, amennyit csak akarok!
Furcsa érzésem van. Mintha néznének. Ez mondjuk általában normális, mégis megborzongva nézek körül. Fura…
- Nervo, gyere már!
- Megyek – futok utánuk. A felsőmből kilóg a tetoválás a kézfejemen, az al- és felkaromon, a karom belső felén. Szórakozottan piszkálom és beülök a nagy, sötétített autóba.
XxX
Philadelphia. Jó az idő, kihajolva a tetőablakon tárom szét a kezem és csak az agyam hátsó része imádkozik, hogy ne nyeljek le mindenféle muslicákat. Dean megrángatja a felsőm, hogy tegyem végre le a seggem.
- Holnap koncert, szóval ma megnézzük a helyszínt…
- De már léptem fel ott – nézek rá, magos kekszet rágcsálva.
- És ki kell próbálnod az új effekteket, beállítjuk a hangszínt, az emelőt, a ruha plusz részeit, ami a látványt adja…
- És a táncosok? Látni akarom az emelvényeket és a süllyesztőt! – nézek rá. Megvillan a szeme, de lassan elmosolyodik, megpaskolva a fejem.
- Ezt már szeretem.
XxX
- Ez… HAAAATAAAALMAAAAAAS – kiabálok, széttárt kézzel forogva a színpad előtti üres részen, ahol az állójegyesek vannak. Nevetve forgok, cigánykerekezek párat, aztán felfutok a színpadra. Picit meghatódok, összeillesztve a tenyereim egyenes derékkal hajolok meg. Hatalmas építmény, az előadó legyen alázatos a szakmája iránt. Sok ember lesz itt. Menjen minden rendben, nem akarok csalódást okozni.
- Gyere, próbáljuk ki a mikrofonokat – néz rám Dean, én pedig futok utána. Köszönök az embereknek, mosolyogva beszélgetünk pár szót. Természetesen a ruhám most is mindent takar, oldalt mélyen vágott felső, de azalatt az a rugalmas, passzentos és rafinált szabású felső, ami a szabásával és a mintájával okosan rejti a valódi bőröm. De még így is látszódnak az oldalamon a tetoválások. A hajam copfba fogattam, igen, beállok pár fotóra a munkásokkal, ha kérik, aláírok nevetve bármit, boldog vagyok, ölelés, puszi. Szeretem ezt az érzést, hogy szeretnek és hogy boldoggá tehetem őket.
Felállok a színpad közepére, egyelőre csak egy állvány és egy mikrofon, na meg én.
- Melyik számot vegyük előre? – berecseg a cucc, állítanak rajta. Dean fent áll a hangmérnököknél, nem is látom őt, de a fülembe beszél. A nézőtéren ül egy alak, egyetlen egy. Bizarr és fura a sok szép közepén egy fej, picit összeszorul a torkom. Nem, most figyelnem kell a munkámra.
- Kezd a Hey Mama refrénjével.
- Kapok ritmust vagy zenét? Nem kell olyan hangosan, aztán hozzáállítjátok a hangerőt.
- Persze – kezdik el…
Lehunyom a szemem, hangom, hogy a profi DJ által kevert zene beszivárogjon a bőröm alá, és lássam magam előtt a képeket.
„Beating my drum like dum di di dey,
I love the dirty rhytm you play.
I wanna hear you calling my name
Like Hey Mamma ma Hey Mamma ma… „
Kieresztem a hangon, a ritmusra mozgok, bár tényleg csak a vállammal, a lábaimmal finoman, hogy a hang pontosan érkezzen a mikrofonba. Mosolyogva, élvezve csinálom, mintha máris mekkora tömeg lenne.
- Kapok fejest is? – szólok bele, mikor Dean jelzi, hogy oké. Kicsit megköszörülöm a torkom, köhögök. Eléggé kiszáradtam. Dean lejön, kapok tőle egy termosznyi teát. Lassan kortyolom, miközben beszélget, magyaráz… intek neki, hogy körülnézek, visszaint, hogy menjek csak.
Eltűnt az a magányos alak a székekről, hova mehetett? Viszem magammal a kis teácskám és körülsétálok dúdolgatva.
Megvagy. Nem is mentél messzire, az egyik oldalsó kijáratnál bagózik, pont a Kérjük, Ne dohányozzon tábla alatt.
- Milyen rebellis – jegyzem meg félmosollyal, mellé sétálva. Olyan ismerős… félrebiccentett fejjel nézem.
- Ugyan, ez csak egy tábla. És nincs itt senki – néz rám. Elmosolyodok, előveszem az én pipám, beizzítva.
- Majd Maga vigyáz rám, én meg Magára, így teljes a felügyelet – nevetek, lecsúszva a fal mellett. – Ne haragudjon, de olyan ismerős, csak borzalmas a névmemóriám…
- Semmi gond, mivel nem mutatkoztunk be. Nemrég találkoztunk a New York-i fellépésén.
Nézek rá, belém csap a felvilágosodás. Ahaaaa.
- Maga az Erőltetett-pasas – jegyzem meg már kevésbé boldogan.
- Ennyire a szívére vette? – megrántom a vállam.
- Vélemény és kritika, együtt tudok élni vele – mosolygok fel rá. – Hogyhogy most van itt? Kicsit korai.
- Épp erre jártam.
- Ahhha – vonom fel a szemöldököm. Egy zárt próbára csak bejár, aha, persze, nagyon. Majd el is hiszem. – Ha nem baj, most nem kérdezem meg, hogy tetszett.
- Elnézem – vigyorog rám, én pedig elnevetem magam, kifújva a számon a füstöt.
- Azt hittem, a hangja miatt nem szabad dohányoznia.
- Ez csak illatosított füst. Placebo – nézek rá.
- Mire? Csak nem izgul?
- Több, mint százezer ember lesz itt – borzongok meg – Persze hogy izgulok, de szerintem a lámpaláz egészséges.
- Milyen optimista… - kezdi, én pedig felvigyorgok rá, amikor hirtelen a fülemhez kapok. A fülesbe Dean kérdezgeti, épp merre járok, ki kéne próbálni a táncos részekhez az emelvényt.
- Oké, megyek, egy perc – szólok vissza és felállok, eltéve a pipát – Örülök, hogy találkoztunk, Erőltetett-Úr.
- Minden jót. Még látjuk egymást – int.
- Úgy legyen – nevetek és kifutok a takart részből. Dean ne aggódjon, nehéz lenne lecsillapítani.
|
| CsigaBiga | 2015. 06. 19. 11:15:36 | #33040 |
Karakter: Louis Milien
Megjegyzés: (Kitának)
New York. Én drága New York-om.
A hajnal nyalábjai épp csak elkezdtek fitogtatni erejüket, ahogy gyenge sugarai kóstolgatják a felhőkarcolók talapzatát, egyre feljebb és feljebb merészkedve az épületek oldalán, hogy aztán 4. emeleti lakásom ablakán süssenek be, miközben még frissen lefőzött, gőzölgő kávém keveregetem a párkányon ülve.
Hálószobám ajtaja halkan nyikorog, ahogy a takarómba bugyolált, hajnali ébresztőtől kómás egyestés kalandom kivánszorog. Nem megyek hozzá, nem csókolom meg. Igazából az estéinken kívül nincs hozzá közöm, ezt pedig ő is tudja.
- Kávét a pulton találsz, teám nincs, zabpelyhet pedig a fent szekrényben találsz… - nagy koppanás, és az említett szekrény ajtaja eme fizikai hatásra ki is tárul – aminek épp nekimentél.
- Azt hittem, az esti kifárasztás után legalább egy ágyba reggelit kapok, Louis.
- Nem az én stílusom…
- Veszem észre – otthonosan mozog, látszik, hogy már gyakori feljáró éjszakai vendégem. – Ne aggódj, nem maradok sokáig, még nekem is van pár dolgom.
Cinkosan felhúzom szemöldökömet, amitől zavartan nyal egyet. Imádja ezt a tekintetem, és látom rajta, hogy türtőzteti magát minden szexuális megnyilvánulástól. Nem szól semmit. Jobb is így. Mindketten a saját dolgainkba feledkezünk, én például a délelőtti konferenciába, amin a főnök kifejezetten számít a megjelenésemre. De vajon minek… a helyi koncertbeszámolókkal teljesen időben vagyok, zenei és kulturális események terén is… Nem idegeskedek, lesz, ami lesz. Közben elkalandozok a legutóbbi koncerten, az utána lévő afteren… a zene bizsergető ritmusán, amit tegnap játszottak.
- Louis… - lágyan végigkarcolja mutatóujjával a csípővonalamat. Tekintetem felé fordítom. – Örülök, hogy figyelsz végre. Akkor este?
- Meglátjuk. Nem tudom, mikor végzek, Eric, és a főnök szavaiból ítélve… nem egyhamar.
Mikor öltözött fel?! A lényeg, hogy én még ráérek. Bőven.
- Te tudod, akkor max. hívsz. De ne késlekedj, még a végén lehet, hogy elhappol valaki más helyetted.
Ajj… a folytonos, kibaszott féltékenykedés.
- Nem fogok megszakadni, ezt már megbeszéltük. – játékosan nyújtja felém nyelvét, mire magamhoz rántom egy „az utolsó szó akkor is az enyém” csókra. Nem ellenkezik, néha-néha ajkaimba nyög halkan, mire megremegek, és inkább elengedem. Nem kéne… nagyon nem kéne.
- Pedig jó lenne megdönteni ezt a 3 napos maratont ma este is… - gyengéden ad egy búcsú puszit arcomra és már az ajtóban is terem. – Ha jó leszel, hozok valami finomat is – majd egy kacér kacsintással ki is viharzik.
Ránézek órámra és kávém maradékát felhajtom. Egy gyors zuhany, gyors bájolgás a házmesternővel, és máris a new york-i munkába menő, reggeli forgalomban érezhetem. Édes szmog. Hogy fog ez hiányozni, ha visszamegyek vidékre.
*mész a francokat, te itt nagyon jól vagy, és ezt tudod is*
A reggeli Times olvasása közben bebattyogok a kiadóhoz, ahol az ügyeletes titkárnő már tárt keblekkel vár. Mint minden egyes alkalommal, amikor tudja, hogy korán jövök.
- Hello édesem, van valami anyagod a számomra? – rákönyöklök az asztalára és felé hajlok.
- Neked mindig, szivi – akkor add már ide… - de nem adom ingyen – titokzatos mosolyával ugyan az őrületbe is tud kergetni, szerencsére nem az a szende szűz, naiv titkárnő, akit egy fél mondattal kifacsarnék.
- Mi az ajánlat?
- Egy ebéd. Ma.
- Te fizetsz.
- Akár – a végére már mosolygunk. Ezt a fajta munkahelyi flörtöt senki sem hagyná ki Clair-rel.
- Na, akkor kérem az anyagomat, mielőtt a főnök kinyír, hogy valamit nem néztem át.
Készségesen átnyújtja a kemény 2 darab borítékot, amiben úgyis tudom, hogy koncertmeghívó és jegy van.
Egy gyenge kacsintással el is oldalazok szák irodámba, ami a motivációim kis éléskamrája is lehetne. Az összes fal tetőtől-talpig ki van aggasztva koncertbeszámolókkal, fényképekkel, a leendő koncertek ismeretanyagaival és mindennel, ami New York éjszakai életét hivatott nekem nyilvántartani. A borítékokat ledobom, a legfontosabb, új projektet pedig, Nervo előadását jobban meglesem.
A hideg ráz a gyerektől, ha ránézek. Se nő, se férfi, nyílván a nemtelenség sikerének kulcsa. Valahogy idegen a tudat, hogy nem tudom, hogy nőt vagy férfit viszek az ágyamba. De piszok sikeres. Szóval este őt kell górcső alá vennem, és fogalmam sincs, mit várhatok tőle. Az összes koncertfelvétel, interjú le van tiltva minden videó megosztó médiumom, csakis a kiadó által készített felvételek engedélyezettek, amik… mondanom se kell, szart se érnek nekem.
Kopogtatnak az ajtómon.
- Jó reggelt, főnök – ezt a kopogást ezer közül is felismerném, habár amúgy is reggeli rituálém egy kiemelkedő eleme. A kopogásából tudom, hogy jó kedve van-e, vagy sem.
- Jó reggelt. Örülök, hogy korábban jöttél, ugyanis négyszemközt akartam veled beszélni.
- Hát nem a konferencián?
- Ez nem olyan dolog, amit egy konferencián lenne előnyös megbeszélni.
- Hallgatom – felülök asztalomra és csüngök szavain. Vele nem illik baszakodni, és ezt tudja rólam. Tudja, hogy figyelek rá, tudja, hogy nekem nem kell kétszer elmondani ugyanazt.
- Amiért valójában a konferenciára akartalak hívni, az Nervo esti koncertje miatt van. Kaptam egy bennfentes infót, miszerint Nervo menedzsere, Dean sáros – közben ledob az asztalra, mellém egy jó vaskos papírkupacot, amin gondolom, minden fellelhető infó feketén-fehéren ott áll róluk. – a baj csak az, hogy se Nervo-ról, se Dean-ről nem tudni semmit a szakmai pályájukon kívül.
- Nem lep meg. Dean ügyel Nervo nemiségének titokban tartására, ami azt feltételezi, hogy ő sem ad sok információt a magánéletéről… már ha egyáltalán van neki.
- A mappában az összes létező amerikai koncerthelyszín és a koncertjegyek vannak. – AZ ÖSSZES?! Hát ez piszok hosszú cikk lesz, előre látom… - az utazási költségeid minimálisan, de tudjuk állni.
- Értettem – azzal felálltam, és elfoglaltam asztalom belső oldalát az irodai gép előtt. – Akkor Dean-ről, mindent, amit lehet?
- Nem csak Dean-ről. Azt akarom, hogy fedd fel Nervo titkát, tedd tönkre Dean kis marionett bábuját, hogy megtudjuk, ez a fasz miben bűnös – mi baja van ennek? Ez a hangnem nem egy hír-hiénáéra emlékeztet, sokkal inkább…. egy bosszúállóra.
- Főnök, csak egy kérdés – adom be végül derekam az oldalamat fúró kíváncsiságnak. - Miért kéne Nervo-t is tönkretennem ahhoz, hogy Dean-t leleplezzük?
- Azért, mert Dean-t máshogy nem lehet. Csak így.
Ez kellőképpen elég válasz volt nekem. Van, nagy valószínűséggel, egy pszichopata alkatú, embertelen és rabszolgahajcsár menedzserünk, aki Nervo-t az orránál fogva vezeti. Ráadásul a főnök ismeri. Ez kétségtelen.
Az egész délelőttömet azon a kevés videón csüngve töltöttem, amiről megtudhatta bármit Nervo-ról. Hacsak a mozgását veszem alapul… jól begyakorolt mozdulatok, maximálisan belead mindent, ez nem is kétség, amikor minden előadás végére szakad róla a víz, de az éneke itt-ott megcsúszik. Ami a nehéz mozdulatok miatt elrontja az összhatást, ha egy szemfüles figyel.
Különösen nem nyűgöz le, az ő profilja egyedül a nemtelenségből fakad, ilyen hibákat a legjobb énekesek nem ejtenek, mert tudják, hogy kivitelezhetetlen ilyet színpadon művelni. Vagyis fiatalnak kell lennie.
Az ebéd Clair-rel simán ment, amikor nem jön elő a nimfomán szex hiányával és a „szemét” pasikkal, kimondottan kellemes társaság, és gyanítom, hogy észrevette rajtam, rohadtul nem vagyok vevő ma a hülyeségeire. Szűk ebéd és mentem is haza relaxálni a hosszú éjszaka elé nézve. Mert az lesz. Koncert + VIP after, másnap fotózás, amire valahogy be kéne jutnom és út közben még talán meg is kereshetném, melyik szállodát szemelte ki a 21. század új üdvöskéjének a menedzser főhadiszállásul jelenleg.
De addig… egy kis pihi…
***
A VIP szekció első meglepődésemre kisebb, mint reméltem. Nyilván a VIP pár száz, igenfontos vendégnek szól, akiket leginkább a menedzser szeretne az oldalán tudni, mint Nervo maga. Kétlem, hogy ennek a gyereknek köze lenne bármilyen szinten az üzleti részhez. Az előadás pontosan olyan, mint amit a videóktól is vártam. Azokat a részeket, amiket a mozgás miatt nem tud tökéletesen kiénekelni, egy-egy erotikusabb mozdulattal próbálja elfeledtetni a vendégekkel, ami ügyes próbálkozás, meg kell valljam. Főleg, ahogy elnézem a nézőket, akik, nők és férfiak vegyesen, tátott szájjal csorgatják rá a nyálukat.
Egy pohár brandy társaságában pedig csendesen végighallgatom az egészet. A hang- és fénytechnika maximálisan ki van alakítva, nyílván a menedzser érdeme, amit ebből a helyből Nervo részére létre tudott hozni.
- Fantasztikus, mit ki lehet hozni egy ilyen kis helyből csupán pénz és tehetség segítségével – társul mellém egy fiatal producer. Gyakran látom jazzkoncertek leszervezésénél, már jól ismerjük egymást.
- Csodálom, hogy ebbe nem lóg bele a kezed.
- Minek is lógna, Dean maga a mindenes Nervo előadásainak megszervezésében, és nem szereti, ha valakinek az ő véleményén kívül más gondolata támad. Elég monopolista geci.
- Látszik rajta… - bökök a nem is olyan idős férfi felé, aki épp elviharzik mellettünk, hálás kézfogásokkal és betanult mosollyal köszöni meg a gratulációkat, majd 1-2 emberrel komolyabban elbeszélget 1 pohár pezsgő társaságában.
- Hogyne látszana rajta… viszont én megyek tovább, öregem. Csak beköszönni jöttem, ha már megláttalak.
- Akkor további jó szórakozást neked is.
A koncert lassan véget ér, mire felhajtom italom maradékát és fürkésző szemeimmel elkezdem keresni Nervo-t. A pultnál áll, de valami nincs rendben vele. Látszik rajta, hogy remeg a szája, és gyorsan meghúzza a felest, hogy egy kicsit magához térjen. Megköszöni kedvesen, szelíden a gratulációkat, de mi a faszért nem veszi észre senki, hogy rosszul van?! Idióták…
- Nem kis tömeg gyűlt össze – szólalok meg, mikor elsétál mellettem, hogy kikerüljön a tömegből a friss levegőre.
- Igen – kezdi kedvesen, de láthatóan kimerülten. – Köszönöm, hogy eljött. Tetszett az este?
- Hát… - legyek őszinte? Leszek őszinte. –Nem voltam lenyűgözve.
Egyszerre köpni-nyelni nem tud. Valószínűleg még sosem kapott ilyen őszinte megnyilvánulást senkitől, mert nem szokta meg, hogy olyanok járnak a koncertjeire, akik nem fanatikus rajongók.
- Hogy érti? – kérdi zavarodottan, próbálva megtartani magabiztos fellépését.
- Erőltetni a nőiesség egy ilyen szélsőséges stílusát, miközben lássuk be… az ön stílusa a nemtelen, androgün fajta… inkább bizarr, talán még kínos is. Erőltetett, nem gondolja?
Nevetni tudnék, ahogy kikerekedett szemekkel bámul rám, és próbálja előásni, hol láthatott már engem, mert a korábbi VIP partikról nem vagyok ismerős.
- Én… hát… sajnálom. Tényleg. Nem tetszhet mindenkinek a zeném, de azért én próbálkozom. – próbál magyarázkodni, ez egyértelműen egy kezdő sztárra vall, aki magára veszi a negatív véleményeket is. Fiatal, ez már tuti… de kérdés, hogy mennyi idős. A nemiségen ráérek később gondolkodni. – Majd esetleg…
- NERVO! – szól mellettünk egy határozott hang. Dean. - Gyere, hosszú napod volt. – átöleli Nervo-t, miközben egy kabátot terít a hátára. Tényleg nincs jó bőrben. – Pihenned kéne. Jó estét. – utolsó mondata nekem szól. Figyel Nervo-ra, de nem felejti el, hogy én is itt állok, az üzleti szemlélete figyelemre méltó.
- Viszont. Épp beszélgettünk a művész… úrral? Hölggyel? – kérdezem elhumorizálva a zavart szituációt.
- Ez a kérdés sokakat foglalkoztat, és szeretnék, ha ez így is maradna – kezdi mosolyogva, de szemei ellentmondást nem tűrően utalnak rá, hogy a beszélgetésnek igencsak hamar vége lesz. – Ha megbocsát, Nervo már korán reggel óta talpon van, és holnap fotózása lesz.
- Természetesen. Nagyon örültem a találkozásnak – majd egy láthatatlan kézcsókot intek a művésznek, hadd higgyék, hogy én is bedőltem nekik.
Még nézem, ahogy remegő lábakon Nervo elsétál a helyszínről, majd lassan követem őket, csak annyira, hogy lássam, milyen kocsiba ülnek. Hátha mázlim van, és rajta lesz a szálloda neve. Szerencsém azonban elhagyott, ugyanis mire felértem a hűvös, de annál frissítőbb levegőre, a taxi már elviharzott. Bassza meg. De nem baj. Holnap úgyis tudom, hol tartják a fotózást.
Mivel úgysem lakok messze a helyszíntől, kényelmesen hazasétálok, miközben Nervo-n jár az agyam. Valahogy mégis van benne valami, ami miatt tényleg különleges, és nem a nemtelensége vonz, mint inkább a szemei. Élvezi a reflektorfényt, és maximálisan odateszi magát, de a szemei akkor is valamit elárulnak róla… hogy piszkosul magányos… és nagyon fiatal.
Eszembe jut, hogy Eric-nek megígértem, hogyha végzek időben felhívom. De fél 1 van. Pedig most jól esett volna a társasága.
Hazaérve a délelőtti káosz helyett rend fogad, és egy paplankupac a kanapén. Elmosolyodok. Hát mégse bírtál magaddal?
Lágyan ébresztem, vállát simítom, mire kókadt tekintettel, félálomban felnéz rám.
- Megjöttél végre? – mosolyog, de szemei még mindig alszanak – Ne haragudj, hogy nem szóltam, de… kurva szar napom volt és nem akartam otthon maradni…
- Elnézem – ülök le mellé, mire fejét az ölembe fekteti – de ha nem szeretnél holnap reggel egy erős görccsel a nyakadban ébredni, javaslom, vonuljuk át a hálóba.
Szemei tompán csillannak és nagy nehezen kikecmereg a takaróm fogsága alól, követve az említett szobába, és mint egy kötözött sonka, dől bele az ágyamba.
- Nem baj, ha ma mégse döntjük meg azt a 3 napos maratont?
- Ó, dehogynem döntjük meg, Eric… - búgom lágyan, rekedt hangon, ahogy fölé mászok az ágyban, és nyakába ráharapok. Elhalóan nyög fel, majd végre felém fordul.
Na végre… ez az, amire most mindkettőnknek szüksége van.
***
Másnap reggel Eric korán lelépett, én pedig kényelmesen az irodába mentem. A fotózást kihagytam, nem akarom, hogy feltűnést keltsek a stábnak, így a főnöktől kapott irathalmazt tanulmányozom és egy teljesen tiszta falat szentelek Nervo és Dean kapcsolatának kiderítésére. Deanről sokkal több infót találok, ez egyértelmű volt, többek között érdekes bulvárhíreket is évekkel ezelőtti incidensekről, lecsúszott celebekről, akiket fiatalon felkarolt, de ma már nyomuk sincs. Talán az esti koncert előtt 1-2 fiatalt meglátogathatok és kikérdezhetek… Itt van, pl. Tinie, egy szeleburdi, szélvész tini sztár, akiről a legfrissebb infó is közel 3 éves. Nyugodjék békében a New York-i köztemetőben. Fantasztikus…. nyílván a halott nem beszél.
Nézzük a következő 2, szintén Dean által felkarolt zenészpalánták: egy no-name, kb. 1 lemezes banda, a tagok mind elvonón és pszichiátrián csücsülnek 2 éve, kisebb-nagyobb, ám sikertelen szökési kísérletek végrehajtása után a New York állami kiskorúak börtönébe helyezték át őket, privát felügyelet alá. Na, ezek egy próbát még megérhetnek, több hónapos engedélyért nyivákolás után. A következő „áldozatok” egy ikerpár voltak, szerencsémre ők még élnek, és tiszták is. Akkor kezdjük velük. Tasha és Nicole, ti vagytok az egyetlen reményem.
Lakcímért és elérhetőségért a központi segélyvonalat hívtam, eljutni hozzájuk pedig korántsem volt olyan egyszerű, mint hittem. Ki gondolta volna. A Deanhez vezető szálak valahogy mindig elakadnak. Vagyis eldönthetem, hogy Nevada államba megyek meglátogatni a fiatalokat, vagy Nervo esti koncertjére ugrok be… és inkább az előbbit választottam. 2 nap alatt talán megleszek.
|
| Kita | 2015. 06. 01. 11:25:37 | #32923 |
Karakter: "Nervo"
TüpTüp. TüpTüp. TüpTüp.
Álmosan dörgölöm meg a szemeim, próbálom a puha, illatos ágyneműt a fejemre húzni, hogy kizárjam az irritáló hangú lüktetést, ami az ébresztőből jön. Csak még öt percet, könyörgök, csak még egy kicsit, olyan álmos vagyok…
Hiába vannak behúzva a függönyök, a fény élesebb, mint ahogy az égő-sajgó szemeim el akarnám viselni, úgyhogy félvakon tapizok az ébresztő némítása után. Hosszú műkörmöm végigvakarja a recés felszínt és lenyomom a gombot.
- Jó reggelt, Nervo, fél hát van, ébresztő.
- Megyek – recsegek ki a paplan alól, résnyire nyitott szemekkel. Ág és fáj és hagyjanak békén.
- Nervo! – reccsen Dean hangja, mire összébb húzom magam – Ki az ágyból, hétre ott vagyok érted.
- Legyen fél nyolc, reggelizni szeretnék – ülök fel sóhajtva. Lerángatom a hasamon a fehér ujjatlant, ami a nyakamig csavarodott alvás közben.
- Negyed nyolc, és tartsd a diétát.
- Igenis apuci – öltök nyelvet, hátrasimítva a hosszú, fekete tincseim. Ez a saját hajam, rengeteg és hosszú, már a derekamig ér, mégis könnyedén be tudom hajtogatni a legkisebb paróka alá is. Kinyomom a telefont és tárcsázom a szobaszervizt, hogy reggelit rendeljek magamnak. Szerencsére van választék az én étrendemnek megfelelően is, plusz kényeztetésképp kérek egy nagy adag assami fekete teát, hogy illatos legyen a reggel.
Zuhany, felrángatom a seggemre a passzentos fekete nadrágot és a speciális szabású felsőrészt kötöm fel, amikor hallom, hogy kopog a boy.
Rámosolygok, amikor bejön és elvörösödve nézi, ahogy épp a tükör előtt fonom fel a hajam, a hátam teljesen szabadon, fehér világít, az izmok és a csontok finoman domborodnak a bőr alatt, néhol elővillan a tetoválásaim fekete mintája. A felsőm speciális; a hátam teljesen szabadon hagyja, míg elölről a derekamig takar, s bár teljesen fekete, az anyagkombináció és a szabás miatt meg nem lehet mondani, hogy teljesen rám simul-e, vagy esetleg takarnia is kellene valamit ott, ahol az embereknek a melle van… provokatív, de megfelelően kiemeli az androgün stílusom.
- Köszönöm, majd én kitöltöm a teát – mosolygok rá, majd odaadva a jattot kiterelem a szobából. Nyugodtan nassolom a friss zöldségeket, egy kis tányérból hummust kanalazok hozzá, lassan iszogatom a teát, felhúzott lábbal ücsörögve a széken. Még sminkelnem is kell, mire Dean megjön értem, hogy menjünk a próbára. Uniszex legyen? Ha jól emlékszem, ma még az esti koncert helyszínét is meg kéne nézni…
Kihúzom a szemem, sötétlila, szinte fekete rúzst kenek fel, fésülködés, bőrkabát, és pont csörög a telefonom, hogy lent vár a kocsiban. A csomagjaim fent hagyom, úgyis ebbe a szállóba térek vissza hajnalban, a koncert után, jelenleg hosszabb ideig terveztünk New Yorkban maradni.
- Megyek már – mosolygok és felkapva a cipőim lerobogok a hallba.
Lent már vár a nagy, fekete autó, sötétített üveggel, a fejembe nyomok egy nagy karimájú, fekete filckalapot és napszemüveget. Szeretek egyben eljutni egyik helyszínről a másikra, mielőtt a rajongók széttépnek, mint egy átázott papírzsepit. Elgondolkodva nézem hosszú, vékony, fehér ujjaim, rajtuk a hegyes, centis fekete műkörmök. Rágyújthatnék még egy cigire táncpróba előtt?
- Jó reggelt – csicsergek bedobódva mellé, keresztbe dobom a lábaim. – Mi a mai napirend?
- Megtekintjük a helyszínt, egyeztetünk a klub tulajával, volt egy kis keveredés a fogadás VIP vendéglistáján – mondja. Deanra pillantok, orvul a cigitárcám után tapogatózva. Ha sikerül rágyújtanom, mielőtt észreveszi, el is tudom szívni. Dean megint makulátlan, sötétszürke, halszálkacsíkos, háromrészes öltönyben, fényes cipő, selyem nyakkendő. Tökéletes ellentétem. Mindig rendezett, mindig pontos, sötétbarna szemei pedig a színével ellentétesen olyan hidegen tudnak villogni az ellenkező rendezőkre, hogy neki lehetetlen ellent mondani. Az ő figyelmét semmi sem kerüli el, még az a fél szelet csoki se, amit lenyomnák suttyomban. Néha irritáló. De nélküle… Álmosan dőlök hátra, a termoszos kávém szürcsölöm, amit hozott, figyelmesen, cukor nélkül, mandulatejjel.
- Holnapután nagy koncert, de előtte fotózás lesz.
- Akkor marad az a smink?
- Meglátjuk, bár a terveket láttam, nem látom akadályát – pillant rám. – Reggeliztél rendesen?
- Igen – bólogatok. Nem tehetem meg, hogy kihagyok egy étkezést, bármilyen apró is, hiszen ha leesik a vércukrom, nem tudok megfelelő minőséggel végezni a munkám…
XxX
A helyszín tetszetős, nem nagy színpad, de ez egy nagyon VIP fellépés lesz, csak pár kiválasztottnak, ahogy Dean hívja őket. A legnagyobb kritikusok, lemezkiadók emberei, gerilla-gorilla marketing, tervezők, a leghíresebb bloggerek… egy kis beavatott közönség. Az új, még kiadás előtt álló lemezem számaiból válogattuk össze a listát, hogy beharangozzák, amit még lehet, így sokkal nagyobb lesz az áradás a holnaputáni nagykoncerten. A net felhergeli a néphet.
- Tetszik? Nem lesz nagy, a megszokott tánckar, oldala a süllyesztőben a zenekar, de az akusztika miatt ez nem akadály. Esztétikailag is oké – néz fel rám. A hely maga elég nagy, hátul asztalok, székek, bárpult. Elegáns, mégis, valahogy retró. Illik az album témájához.
- Megvan a számlista? – nézek le rá, rugózva párat, hogy mire figyeljek, ha a magas sarkúban nyomom. – A picit látványosabb verzió lesz, ugye?
- Igen, amit megbeszéltünk – lapozgat az iPadjén, keresve a bejegyzéseket. Mosolyogva nézek rá. Megköszörülve a torkon állok a reflektorfény közepére, Dean mellett áll a kicsi, idegességében izzadó bártulaj. Ott lesznek a hangszerek… próbálom elképzelni magam előtt, hátradobom a kilazult tincseim. Dudorászom a szám kezdetét, eleinte ritmus nélkül, lelki szemeim előtt lejátszva, hogy mégis, milyen lesz az akusztika…
Aztán kiengedem a hangom. Csak pár strófa, pár sor, az első versszak, refrénig, de látom magam előtt a fényeket, a két kedvenc táncosom, a kedvenc zenekarom tagjait, félig lehunyt szemmel énekelek, a hangom a megfelelő időben rekesztve, mintha két különálló vocoder lenne a torkomba hegesztve, két hangon egyszerre énekelve, hatalmas tüdőkapacitással.
- Jó lesz – mosolygok le, édesen oldalra biccentett fejjel pislogva az enyhén üveges tekintetű tulajra nézve. elegánsan leugrok a színpadról.
- Azért a fellépésen jobban kontrolláld a lélegzetet, rosszkor vettél levegőt. Mozgás közben is tökéletesen kell tartani a hangerőt – hívja fel Dean a figyelmem a hiányosságokra. Persze, ugráló koreográfia közben tökéletesen, hiba nélkül énekelni… erről vagyok híres. A teljesítmény professzionális kivitelezéséről.
- Úgy lesz – mosolygok. Kezet fogunk a tulajjal, aki enyhén meg van illetődve, aztán Dean mellett kiballagok az épületből. Sötétre festett ajkaim közé veszek egy elegáns, hosszú cigarettát, rágyújtok. Imádom nézni, ahogy a hosszú ujjaim között ellentétes látvány… - Van egy ötletem a következő albumra, ha ezt lenyomjuk.
- Először még ennek a turnéja fusson le.
- De nekem másra is van kedvem – morgok – Mi lenne, ha vegyítnénk? Van egy fasza klipötletem.
- Zsúfolt lenne – lapoz a ketyeréjén, félszavakkal válaszolva. Duzzogva puffasztom fel az arcom, miközben felteszem a lábam a szemben levő bőrülésre. – Majd megbeszéljük.
- De az csak államokon belüli lesz! Csinálhatnánk egy top válogatást, és abból egy nemzetközi turnét – nézek rá nagy szemekkel. Imádok utazni, jó, picit feszített menet, de ha jól beosztanánk, lenne időm várost is nézni…
- A helyszínen a bárpult mögött láttad a tükröket?
- Igen – nézek rá – Furcsa volt, hogy a stílustól függetlenül nem álltak előtte az üvegek.
- Forgatható – magyarázza, mutat egy videót – Ha gyorsan átöltözöl, egy plusz számot is be lehet nyomni, a koreográfiát tudjátok, és fel lehetne használni.
- Úristen, ez de jó – nézek rá szikrázó szemekkel. Ez állat lesz. Imádok improzni.
XxX
Imádok készülődni. Minden egyes alkalommal, nyugodtan, mégis valami kellemes, lámpalázas bizsergéssel a gyomromban kenem fel a sötét rúzst, veszem fel a kosztümöm. A mai napon valami tervezőzseni ruháját viselem, mély dekoltázzsal, de a minta és a szabás itt is becsapós, optikailag kivehetetlen. Body fazon, csípőkiemeléssel, és a mell- és fenékrészen a fazon a végében két tenyérmintává olvad a kényes helyeken. Szikrázik… sötét szem, sötét rúzs, szőke paróka. Még jó, hogy a közönség felnőtt. Végignézem magam a tükörben… azt hiszem, elégedett lehetek. végigsimítok vékony, feszes combjaimon, ami még vékonyabbnak tűnik a sötét necc és a magas sarkú csizma miatt. Megkordul a gyomrom, elvörösödve szorítom rá az ujjaim. Na, cssss… Igaz, utoljára ebédre ettem egy salátát, amit Dean engedélyezett, olivás-mustáros-citromos öntettel, de nyuhh, akkor is. Csss…
Még jó, hogy van narancslevem. Eltelít, energiát ad, és majd a szállodába visszaérve eszek valamit, vagy az afteren, hogy ihassak egy pohárkával.
- Még öt perc és kezdés – kopogtat be az egyik szervező, izgatottan mosolygok rá, még egyszer a tükörben ellenőrizgetve, hogy az erős, vakító vörös rúzs tökéletes-e. Nem szabad, hogy elkenődjön, hogy összetapadjon, minden legyen… a lehető legjobb.
Kimegyek a színpadra, a lenge öltözetű lánykák már nyújtanak, emelgetik a lábukat, csavargatják magukat, mit én tudom még. kedveljük egymás, bár én magas sarkúban is fél fejjel alacsonyabb vagyok náluk.
Az új album a Burlesque.
Dean szerint meg kell ragadni a művészibb érzékű, felnőttes, nőies és erotikára vágyó közönséget is.
Én benne vagyok.
Imádom ezt a ruhát. Könnyű benne mozogni, szellőzni, kiengedhetem a hangom, bár a reflektorok miatt a teli nézőseregnek csupán a buksik körvonalait látom. Imádom a koreográfiát, imádom a számot, imádok rá táncolni és azt, hogy a hangerő ellenére, ami alatt pedig löktet a színpad, hallom, ha kiabálnak vagy tapsolnak, de érzem, ha nehezebben veszik a levegőt, miközben könnyed csípőcsavarás közben végigsimítom az alakom. A hangom ott lebeg a fény alatt, erős… a szívem majd kiugrik, annyira… imádom ezt az egészet.
XXX
Az afterparty… notbad. Sokan vannak, a zenekar játszik, én pedig egy fekete nadrágban és fekete felsőben, felékszerezve, felkötött hajjal, de a sminket megtartottam, ahogy a flitteres felsőrészt is.
- Nagyszerű volt – teszi szőrös mancsát az egyik lemezkritikus a vállamra. Még a keze is bűzlik a szivartól, a kezében egy pohár whiskey – Ilyen kicsi termet ekkora hanggal!
- Köszönöm – pirulok el, belekortyolva a pezsgőmbe. Még jó, hogy van büfé, meg bár, szóval lassan, hogy ne kapjak gyomorgörcsöt, nassolom az epret és az olivabogyókat. Rendes kaját akarok, pizzát, sok zöldséggel. Éhes vagyok… Deant keresem a szememmel, hogy kiskutyaszemeim bevetve kuncsorogjam ki, hogy a kötelező körök és a megfelelő alkoholszint beállása után hazamehessek, és kaphassak egy pizzát is. Ügyes voltam, lemozogtam… Fáradtnak érzem magam, a kezeim hidegek. Esik le a vércukrom, hirtelen felhajtom az italom. Nem segít. Fogadom a gratulációkat, de egyre rosszabbul érzem magam, kiver a hátamon a hideg veríték.
Minden erőmre szükség van, hogy összetett és kulturált társalgást tudjak folytatni az egyre illumináltabb társasággal.
- Nem kis tömeg gyűlt össze – hallok magam mellett egy hangot. Az agyam egy pillanatra már kikapcsolt, révén a fáradtságtól, de nagy részében a kimerültségtől. A hasam már nem is korog, nem is fáj az éhségtől. Lassan elmúlik az üresség érzése. Lassan átlendülök a holtponton.
- Igen – mosolygok rá. Gyerünk, még egy kicsit legyek a topon, gyerünk! – Köszönöm, hogy eljött. Tetszett az este?
- Hát… - kortyol a poharába, lezserül megtámaszkodva a pulton, ami mellett állok. – Nem voltam lenyűgözve.
Ehh…?
Tessék?
- Hogy érti? – húzom ki magam, rápillantva.
- Erőltetni a nőiesség egy ilyen szélsőséges stílusát, miközben lássuk be… az ön stílusa a nemtelen, androgün fajta… inkább bizarr, talán még kínos is. Erőltetett, nem gondolod?
Elkerekedett szemmel meredek rá. Tessék? Várjunk csak… próbálom előszedni a nevét az agyamból. Az ipar legnagyobbjait ismerem. Személyes kapcsolatunk van Deannel a legtöbbjükkel, de az ő arcára nem emlékszem, a nevére meg még annyira sem. Magas, lezser vágású haj, elegáns, de mégsem annyira szélsőséges divattípus, mint mi…
- Én… hát… - zavarba jövök. Sokkal rosszabb, bizarrabb és intimebb kérdéseket is kapok egy interjú vagy talkshow közben, mint ez, de talán csak nem reagálom le megfelelően… nem tudok mit reagálni arra a szofisztikált megfogalmazásra, miszerint nem tetszik, sőt, szerinte rossz volt. – Sajnálom. Tényleg. Nem tetszhet mindenkinek a zeném, de azért én próbálkozom. Majd…
- Nervo – jelenik meg Dean és a kezét a vállamra teszi, kivéve az alkoholt a kezemből – Gyere, hosszú napod volt, pihenned kéne. Jó estét – mered a beszélgetőtársamra, aki ennyire összezavart.
- Viszont. Épp beszélgettünk a művész… úrral…? nővel?
- Ez a kérdés sokakat foglalkoztat, és szeretnénk, ha ez így is maradna – mosolyog nyájasan Dean munkamosolya, ahogy átkarolja a vállam és kifelé terel. – Ha megbocsát, Nervo már korán reggel óta talpon van, és holnap fotózása lesz.
- Természetesen. Nagyon örültem a találkozásnak – mosolyog, én pedig felvéve egy kabátot Dean takarásában elhagyom a helyszínt. Nagyon fáradt vagyok. A kocsiba eldőlök, összekuporodva az ülésen.
- Dean… - nézek rá, amikor már az úton halad simán a fekete kocsi. – tudom, hogy sokaknak nem tetszik, amit csinálok, de szerinted…
- Ne kezdj el kételkedni magadban – néz rám, a szemüvegének üvege rám villan – Jól csinálod, sőt, a lehető legjobban, és szereted is, amit csinálsz. Kaptál durvább dolgokat is annál, minthogy egy ilyen baromnak nem tetszik, amit csinálsz. Az irigyek, tudod.
- Irigyek – dünnyögök álmosan – Kaphatok pizzát? Vagy valami vacsorát?
- Meleg levest, hogy rendbe szedje a gyomrodat.
- Az is jó lesz – ásítok, de el is alszok. Holnap fotózás, és ha nem alszok eleget, nagyon meglátszik a bőrömön, de valahogy visszapörög a fejemben a férfi nyugodt tónusa, miszerint szerinte… bizarr. Kínos. Erőltetett…
Nem vagyok erőltetett.
|
|
