|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| linka | 2017. 01. 14. 19:01:44 | #34948 |
 Karakter: Patrick Bloom
Megjegyzés: Viciinek
Minden mozdulatát tisztán érzékelem, testének legapróbb rezdüléseit, légvételeinek puha neszezéseit. Az, hogy hibát vétettem, tiszta volt már az első csúfos pillanatban. Hülyeséget csináltam, amit még csak át sem gondoltam. Szívem szerint a saját hajam tépném, hiszen ismerem, tudok róla mindent, így tudom azt is, hogy elég egyetlen meggondolatlan tett, egyetlen tétova mozdulat, és mindaz, amit eddig felépítettünk, a porba hullik.
Két görcsös kéz feszül a vállaimnak, ellök magától, és én megtántorodom. Nem az erejétől, amit bevitt, hanem, mert nem számítottam rá. Tekintetében vegytiszta rémület tükröződik, arcának sápadtságát kiemelik kócos, sötét fürtjei.
- Layton... Layton én nem akartam...! - kabátjáért és esernyőjéért nyúl, majd rohan. - Layton, várj! - kapok karja után.
- Ne érj hozzám! - tépi ki karját érintésemből.
Nem megyek utána, ledöbbenve állok, felfogásra képtelenül. Úgy gondolom, elegendő idő telt el ahhoz, hogy végre megbízzon bennem. Hogy velem szemben ne a félelme győzedelmeskedjen, mégis megrettent, pedig soha, egyetlen egyszer sem bántanám őt. Biztos voltam a bizalmában, és most keserű a rádöbbenés, hogy tévedtem. Ugyanúgy megretten egyetlen érintésemtől, és ez fojtó haraggal önt el. Nem rá haragszom, hanem arra, aki ezt tette vele. Az apjára, aki a védelme, szeretete helyett csak fájdalmat volt képes adni neki, semmi mást.
- Haver, minden okés?
Ted jelenléte nem tölt el örömmel, ám bánatot sem érzek. Egyszerű fásult beletörődés.
- Minden a legnagyobb rendben – biccentem, és ő rám hagyja.
Elfogadja.
”-”-”-”-”-”
Hívtam őt.
Többször is kerestem, ám mindegyik alkalom eredmény nélkülien csengett le. Nem fogadta a hívásaimat, nem keresett, így én sem láttam értelmét a további próbálkozásoknak. Az, hogy elvágtam magam előtte minden téren, ennél egyértelműbb már nem is lehetne. De magamnak köszönhetem, mert tettem is azért, hogy mindezt kiérdemeljem. Most mégis szokatlan ez a csend. Újra vissza a mókuskerékbe, a nyomasztó hétköznapokba. A reggeleket újsággal, majd könyvek bújásával töltöm, elviszem feladni a csekkeket, konyhában hasznosítom anyámtól eltanult tudásomat, majd munkába indulok. Ted felbukkanásainak időpontja szervezetlen, ahogyan az élete is. Nincs logika tetteinek a hátterében, hol akad munkája, hol nem. Bár leginkább tévelyeg a szobák falai közt.
Egyetlen egy alkalom volt, mikor belátást engedett ténylegesen is az életébe, s nem csak, mint lakótárs fordult hozzám, hanem a segítségemet is kérte. Ezúttal nem pénzt kért, és nem is haladékot tőlem, hogy rendezni tudja az életét, hanem támaszt. Az, hogy a szüleivel rémes a kapcsolata, tudom. Nem hat az újdonság varázsával, ám az már némiképp engem is felrázott, hogy változtatásra adta a fejét. Nem világmegváltó lépéssel, mert az nem ő lenne.
- Fel akarod őket hívni... - dünnyögöm nagyot kortyolva kávémba.
- Nem tudom mennyire jó ötlet – von vállat félénken.
- Tedd meg, sokat nem veszíthetsz vele. Ők a szüleid, szeretnek, úgyhogy bármit is követtél el, biztos vagyok benne, hogy helyrehozható. Adj nekik egy esélyt, és magadnak is.
- Jó-jó – legyint, aztán az órára pillant. - Nem kellene már indulnod? Tudod, munka, meg az a töménytelen ömlengés, hiszti és Isten tudja még mi.
Magam is az órára nézek, aztán biccentve magamra veszem kabátom, és elhagyom az otthon melegét.
”-”-”-”-”-”
Értelmes, érdeklődő barna tekintet, kócos szőke hajzuhatag, és valami megmagyarázhatatlan homlokránc, amivel felkeresett. Problémáját ugyan eldarálta már, mégsem értem a lényeget. Megharagudott rám, mert engem kerestek és nem érték be vele. Erről én viszont nem tehetek. Átkapcsolják hozzám a hívót, s én érdeklődve hallgatom a vonal zúgását.
- Ki az? - szólalok meg kisvártatva.
Tétova hang szólal meg, számomra végtelenül ismerős, s régen hallott.
- Patrick... én vagyok...
- Layton?
- Figyelj, Patrick... én csak... szóval sajnálom, ami a múltkor történt, de tudnod kell, hogy
te nem tettél semmi rosszat. Én csak megijedtem, és... de most már túlléptem azon, ami
a múltban történt.
Siet, kapkod, szavai pörgősen hagyják el ajkait ugyan, mégsem tudom felvenni a
tempójukat. Alig értem ki gyors darálásából a lényeget. De azt hiszem valamicskét azért
sikerült el-elcsiippentgetnem.
- Várj egy kicsit, Layton.. - szakítom félbe óvatosan.
- Kérlek, Patrick, csak hallgass meg. Nagyon fontos vagy nekem, és én nem szeretnélek
elveszíteni. Része szeretnék lenni az életednek, már persze, ha engeded. Nagyon sokat
tettél értem, amiért örökké hálás leszek neked. Miattad tudtam új életet kezdeni, és
közben én rájöttem... én rájöttem, hogy.. - Elakadnak a szavai, levegővétele fülemben
recseg. - Össze-vissza beszélek – szólal meg kis idő múlva. - Inkább nem is mondok
semmit. Írtam egy dalt, és szeretném, ha meghallgatnád.
Elmélázok, holott tudom, hogy a válaszomra vár.
- Rendben – szólalok meg.
Legyen. Felsóhajt.
A hangfoszlányok, melyeket gitárjából előcsal, megdöbbent, s közben végtelenül
megindít. Tehetséges, és ezzel talán tisztában sincs, minden akkordban, megpendített
húrban érzelem vibrál, néma fohász, s vágy valami szebbre. Új életre, új lehetőségekre.
Kiskapura, ami által kiszakadhat végre múltjának hálójából, bár egy-egy szilánk
múlhatatlanul belé fúrta magát.
A dallam elhalásával az én ajkaimra valami mélabús mosoly költözik. Újabb susogós zörej, ahogy füléhez vonja a telefonját.
- Hol vagy most? - kérdem, mielőtt megszólalhatna.
- A parkban.
- Maradj ott – pattanok fel helyemről.
A fejhallgatót leszedem, majd a kabátomért nyúlok, s köszönve távozom.
A park innen ugyan nincs messze, mégis csigalassúsággal vánszorognak a percek, hiába szedem a lábam, hiába szaladok át az úttesten, mikor pirosra vált át a lámpa. A park bejáratához érve fellélegzem, kevés ember van, aki friss levegőre vágyva erre tévelyeg. Hangtalanul,s csöndesen lépek be, a kósza szellő esőillatot sodor magával. Borús felhők fedik el a kéklő eget, s én megtorpanok. Layton karcsú alakja maradásra int, már nem csak egy elárvult idegroncs, alakját nem vonja be borús, szívfájdító mélabú.
- Patrick! - kiáltja boldogan. Hangjából őszinte öröm pattan, gitárját a padnak támasztja, felpattan és szalad. Lélekszakadva rohan, míg én ösztönből mozdulok, s veszem fel lépteinek gyors egymásutánját.
Egyenest a karjaimba rohan, mellkasomhoz bújva ölel át.
Patrick, én úgy sajnálom, kérlek, ne haragudj, én... - hajába csókolok.
Hiányoztál, Layton – súgom fürtjei közé. Arcát felemelve rám tekint.
Kezem arcára simítom, s ő lábujjhegyre állva ujjai közé gyűri ruhám anyagát, a számra hajolva csókol meg. Finoman, óvatosan. Suta tapasztalatlansága ellágyítja ajkaim vonalát, magamhoz vonom, s elmélyítem tétova érintését, ő pedig hozzám idomul, félszegen ugyan, de viszonozza. Nyakamba karolva simul közelebb, és mikor elhajol sem engedem magamtól távolabb.
- Szeretlek Patrick – néz rám csóktól vöröslő ajkakkal, s ragyogó szemekkel.
Elmosolyodom, idült, buta kis mosolykával. Ennél jobban már akarva sem lephetne meg.
Ujjaim élével apró, pillekönnyű kis cirógatásokkal érintem kipirult arcát, sietéstől kócos frizuráját. Más, mint hetekkel ezelőtt volt. Arca már nem olyan sápadt, nem olyan bágyadt, s azok az örökké szomorú szemei is mosollyal tekintenek rám. Karcsúsága örökké tartónak tűnik, ám ruhái már nem lógnak rajta olyan elárvultan. Mosolya megnyugtat, hisz az elmúlt napokban számtalan rémkép kergetőzött elmém útvesztőiben, s volt ott minden, amit egy kicsit is esélyesnek tartottam arra, hogy megelevenedjen.
- Jól vagy? - kérdem kezemet elhúzva, azokat zsebeimnek mélyére száműzöm, mégsem mozdulok tőle távolabb.
Szeret, csókjának íze még a számon ég, mégsem tudok dűlőre jutni, hányadán is állunk most tulajdonképpen? A kérdésem tág körű, bármire érthettem, de pontosan tudja, mire gondolok. Mind a ketten tudjuk, hisz a testi sebek hamar begyógyulnak, a bőr beheged, ám a lélek bántalmai ezerszer rosszabbak, élethosszig tartó nyomot visel majd magán.
- Nem akarok hazudni, neked nem, nem is tudnék – mosolyodik el fásultan. - Nem tudom, mit mondhatnék, mert ez...Nem így megy – szusszan fel. - Mondhatnám, hogy a nehezén túl vagyok, van segítségem, de olyan emberek nem tudják levenni a vállaimról a súlyt, akiknek még csak elképzelésük sincs arról, min mentem át. Hogy mi minden volt, ami idáig vezetett.
- Nem is az a dolguk, hogy lepakolják rólad a terheket, hanem, hogy elfogadtassák veled a múltadat. Higgy nekem, mindig csak annyit kapsz, amennyivel meg tudsz birkózni. És te jó úton haladsz, szépen helyt álltál eddig is, és ez tiszteletreméltó.
- Én nem így érzem – sóhajtja.
- Már nem vagy egyedül, Layton – mosolygok rá. - Hidd el, és engedd, hogy azok, akik szeretnek, melletted legyenek. Hogy segítsenek.
- Mint te? - pillant rám fel rezignáltan.
- Mint én – bólintok rá készségesen.
.”-”-”-”-”-”
Idebent félhomály, míg az ablakon túl vihar tombol újra.
Rázza az ablakkeretet, tépi, szaggatja a fák ágait, s kóbor faleveleket szór szanaszéjjel az útra. Esőkabátok lógnak a fogasokról, ázottan, víztől csöpögősen, míg én ujjaimat a forró habokba merítem, s megküzdök az itt felejtett edényhalmokkal. Ketten lakunk itt, mégis, mintha hadseregnyi embert vacsoráztattunk volna meg, s mintha hetek óta nem lett volna, ki elmosogasson.
- Ted mikor jön?
Félénk, görcsös kérdés, ismerős tónussal, ismerős érzésekkel. Tudom milyen úgy ott lenni valakinél, hogy közben a ház másik lakóját a hátunk közepére sem kívánjuk. Tudom jól, mitől feszeng. Engem ismer, mellettem biztonságban van, és bár Ted sem ártott neki, mégis frusztrálja őt a jelenléte.
- Nem tudom, igazából fogalmam sincs, merre lehet, így a kérdésedet sem tudom megválaszolni.
- Ő nem dolgozik? - döbben meg.
Őszinteségemből csak egy vállvonásra futja. Többféleképpen is a tudtára adhatnám a választ. Köntörfalazhatok, hogy ne értsen meg semmit, burokba vonhatom, hogy elhiggye nekem. Hazudhatnék is akár, hogy kevésbé tűnjek előtte szánalmasnak. Nem érdemelné meg, mert, ha ő képes volt velem szemben az őszinteségre, nekem is menni fog.
- Ez ennél egy kicsivel komplikáltabb – szólalok meg halkan.
A televízió felzajong, ahogy bekapcsolja. Megértette, és elfogadta azt, hogy jelenleg nem megfelelő sem az alkalom, sem az időpont arra, hogy ezt megvitassuk. Ő már kiteregette úgymond a szennyesét, én viszont nem vagyok erre hajlandó. Mert őszintén? Mégis mit mondhatnék? Hogy az, akit lakótársamként nevezek, gyakorlatilag egy ingyenélő szerencsétlenség? Nem vizet nekem semmit, nem tesz semmit, amivel megkönnyíthetné az életem. Kölcsönkér és ha én nem adok neki, már világ legborzalmasabb embere címet könyvelhetem magamnak el. Ha segítséggel be is hívják valahová dolgozni, pár hónapnál tovább úgysem bírja ki. Ellátom őt mindennel anélkül, hogy viszonzást várhatnék.
- Patrick?
Felé fordulok, csöpögtetőre rakom az utolsó tányért is, majd a kezemről felszárítgatom a vizet, és felvonom fél szemöldökömet.
- Ha most újra rákérdezel, hogy biztos nem zavarsz-e, nem állok veled szóba többé – jegyzem meg félkomolyan.
Riadt arcát látva lassú félmosoly telepszik ajkaim vonalára. Volt egy sejtésem, s láss csodát. Milyen igazam lett. Pedig nem értem. Nem lenne oka arra, hogy feszengjen, pláne, hogy megkérdőjelezze újra és újra, hogy biztos vagyok-e az állításomban. Eddig sem zavart a jelenléte.
- És őt sem fogom? - próbálkozik be újra.
Ezen már tényleg elvigyorodom, fejemet csóválva ülök le mellé a kanapéra.
- Eddig sem zavartál, sem engem, sem őt. Egyébként meg ez az én házam, ha problémája lenne veled sem tehetne semmit, mert ebbe momentán nincs beleszólása. - Aprót biccent. - Mit nézünk egyébként? - fordulok a villogó képernyő felé.
Elhúzom a számat, mert a földből éppen egy félig betemetett lány tetemét emelik ki, aki meztelen, sápadt, még-sincs rajta nyoma az erőszaknak. Sőt, ha már itt tartunk, meglehetősen hétköznapinak tűnik. Már, ha lehet annak nevezni egy félig elhantolt karcsú testet. Layton látszólag odafigyel a cselekményre, szemeit meresztve bámulja a képernyőt, kerekre nyílt szemekkel, mintha csak golyóbisait szellőztetné. Arcára ráncok szöknek, tekintete elborul, s ajkait is apró, halvány kis csomóba biggyeszti.
- Merre jársz, hm?
Érintésemtől megrezzen, összébb húzza magát a pokróc alatt, és fejét a támlának hajtva a filmet kezdi el nézni. Nem tudom, mi lenne jelenleg a jó lépés. Hagyjam őt, hogy magát emésztve nézzen valamit ami szerintem még csak nem is érdekli, vagy rázzam fel apátiájából? Idegeneknél könnyű megoldást találni, egyszerű őket felébreszteni önmaguk által keltett transzukból, most mégis bizonytalannak érzem magam.
- Mi lesz, ha kiderül, hogy nekem ez nem megy?
Úgy helyezkedem, hogy felé tudjak fordulni. Érdeklődve, ám nem tolakodón.
- Mármint?
- Ott a parkban.. - kezd bele lassan, nyelvével benedvesíti kiszáradt, cserepes ajkait, majd tétován folytatja -, nem hazudtam neked. Abban a pár napban volt időm átgondolni mindent. Eleinte haragudtam rád, amiért kihasználtad a...
- Nem használtalak ki – szólok közbe.
- Nem – ért velem egyet. - Nem is ezt akartam mondani – ingatja meg a fejét. - Nem engem használtál ki és nem is a helyzetet, hanem egyszerűen éltél a lehetőséggel
- Layton..
- Ne kérj bocsánatot – mosolyog rám elárvultan. - Nem akarlak hibáztatni, mert nem is lenne rá okom. Te kész voltál arra, hogy elengedj, beletörődj mindenbe, és hagyd, hogy a továbbiakban eltűnjek az életedből. Lehet jobb lett volna, ha így történik. Elfelejtesz, aztán.. - megvonja a vállát.
Felhorkantok.
- Mintha az olyan egyszerű lenne.
- Tudod, eleinte a barátomnak akartalak, az újdonság izgalma, hogy odafigyeltél rám, támogattál, mellettem voltál annak ellenére, hogy vadidegenek voltunk egymás számára. Aztán valami lassacskán megváltozott, túl sok időt töltöttünk egymással, és... a barátok nem alszanak összebújva, nem igaz? - neveti el magát kényszeredetten. Nem szólok semmit, hagyom, hadd beszéljen ő. - Megijesztett, hogy ennyire közel kerültél hozzám, pedig tudom, hogy sohasem bántanál. Sőt, segítettél végig, mégis halálra ijesztettél, amikor átöleltél – újra vállat von, félszegen elmosolyodik, majd újra árnyak borulnak szemeire. - Hiányoztál, tudod? Azalatt az egy hét alatt rájöttem, mit veszíthetek. Ami azt illeti, erre rájöttem már hamarabb is, egyszerűen nem tudtam, mihez kezdjek. Ostoba módon viselkedtem, kiabáltam veled és faképnél hagytalak, pedig akár meg is beszélhettük volna. Eleinte csak a szégyen miatt nem kerestelek, aztán pedig a bizonytalanság emésztette a gondolataimat. Azt hittem, meggyűlöltél, mert lett volna rá okod.
- Mégis felhívtál – szólalok meg.
- Fel – ért velem egyet. - Mert hallani akartam a hangodat. De most nem tudom, mi legyen. Barátom sem volt még, de ez – int kettőnkre egy kósza mozdulattal -, mi nem vagyunk barátok. Te sohasem voltál a barátom, nem igaz?
Kérdése még, ha váratlanul is ért, nem amiatt rekednek nyelvem hegyén a szavak. Inkább amiatt, mert ő átlátta mindazt, amit én még csak bevallani sem voltam hajlandó önmagamnak. Az viszont, hogy nem tekintettem őt barátomnak, nem amiatt volt, mert egyéb szándékaim lettek volna vele, egyszerűen munka volt számomra. Valaki, aki rászorult némi útmutatásra, segítségre, pár kedves szóra.
- Valamit félreértesz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tévedsz, viszont rosszul és feleslegesen bonyolítod a mögöttes tartalmakat. Annyiban egyetértek veled, hogy nem tekintettelek barátomnak, de csöppet sem amiatt, mert netalántán az ágyamban kívántalak volna újra látni téged. Bármilyen őrültség is ezt állítani, de esetünkben te nem potenciális partnerként voltál számon tartva az életemben, hanem munkaként.
- És most? - kérdez rá.
- Most? - mélázok el. - Fogalmam sincs. Jó pár dologban te vagy nekem az első, hogy sorrendbe állítsam; rajtad kívül egyik hívómmal sem találkozta még személyesen. Nem volt rá okom, és egyszerűbb is úgy beleásni magam mások lelkébe, hogy csak a hangjukat ismerem. Ez pedig Vice versa. Egy arctalan hangnak mindig könnyebb megnyílni, mint egy húsvér személynek, aki előtted áll és bámul.
|
| vicii | 2015. 12. 01. 13:39:33 | #33694 |
Karakter: Layton Bourne
Megjegyzés: (Linkának)
A könnyeim megállás nélkül, egymás után potyognak, Patrick felsője pedig készségesen szívja magába őket. Szorosan simulok hozzá, magamba szívom a belőle áradó kellemes melegséget ami felolvasztja megdermedt lelkemet. Nem szól semmit, csak csöndben vár, közben a hajamat, hátamat simogatja.
- Nincs semmi baj.- súgja halkan a hajamba, a zokogásom pedig lassan csillapodik. A könnyeim elapadnak, úgy érzem, elsírtam már mindet. A teste mintha elszívná belőlem a remegést, a feszült szorongást, lassan nyugszom meg és simulnak ki a vonásaim. Megnyugtat már a puszta jelenléte, a gyengéd érintése, az illata… úgy érzem, le tudnék élni egy életet ezek között a karok közt.
- Köszönöm…- súgom halkan felpislogva rá, az utolsó könnyeket törölve ki a szemem sarkából. Még mindig hozzásimulok, úgy érzem, képtelen lennék ebben a pillanatban eltávolodni tőle. Akkor talán újra összeomlanék… - A-annyira köszönök mindent…
- Mindent?- kérdi meglepetten, értetlenül pislogva rám. – Hiszen nem is tettem semmit.
- Segítettél… és szeretném, ha tudnád, hogy ezért én nagyon, de nagyon hálás vagyok. Nélküled nem ment volna, a jelenléted és a támogatásod segített.- mondom őszintén a szemeibe nézve, a szívemből szólva.
- Miért hiszed, hogy köszönettel tartozol emiatt nekem?- kérdi gyengéd mosollyal, letörölve a nedvességet az arcomról.
- Mert más nem tette volna meg. Volt, hogy már kértem mástól segítséget, de az illető…- emlékek tolulnak elő és a torkomra fagyasztják a szót.
- Megijedt…- mondja halkan, befejezve a mondatot.
- De te nem.- mondom halkan, felpillantva rá. Ő volt eddig az egyetlen, aki tényleg kitartott, aki őszintén segíteni akart… ritka az ilyen nemes lelkű ember.
- Nem, de ez közel sem jelenti azt, hogy érzéketlen lennék, vagy hogy engem nem rázott meg ez az egész. Ugyanúgy elszörnyedtem a hallottakon, amikor legelőször beszéltünk, mint most. De úgy gondolom, ez egy egészen emberi és természetes reakció, hiszen az emberek ritkán találkoznak ilyesmivel.
- Nem is féltél?
- Szó sincs erről, de úgy gondolom valahogyan azt is megoldottam volna. Megígértem neked, hogy veled maradok, amíg szükségét érzed és ehhez tartani is szeretném magam.
- Nem értem.- mondom elszontyolódva, fejemet lassan a vállának döntve simulok vissza a karjaiba.
- Engem?- kérdi lágyan, de csak megrázom a fejem.
- Magamat.- súgom halkan.
Válaszomra csak halkan felnevet, jókedvű hangja pedig az én arcomra is mosolyt varázsol. Kis csend ül közénk, én pedig érzem, hogy valami fontosat készül mondani.
- Layton, még csak most alakul a személyiséged. Fiatal vagy még, így ne hidd, hogy eddig ismerted magad, mert szó sincs róla, hogy tisztában lennél a saját értékeiddel.
- Mégis mennyi idő akkor, míg az ember megtalálja önmagát?- kérdem válaszra várva, elgondolkodó arcát fürkészve.
- Fogalmam sincs. Én magam úgy gondolom, hogy erre nincs recept. Hiszen az élet addig nevel, míg te magad fel nem adod a küzdelmet.
- A jó pap is holtáig tanul.- motyogom halkan, ahogy felötlik bennem a mondat. A tanár úr szokta mindig mondogatni… ez volt az egyik kedvenc mondata, szinte mindenhez hozzáfűzte…
- Igen Layton, úgy valahogy.- nevet fel halkan, végül lassú, lusta mozdulatokkal áll fel mellőlem. – De most pihenj.
- Elmész?- kérdem rémülten, utána mozdulva, de kezét finoman a vállamra téve nyom vissza az ágyra.
- Ma este már dolgozom, de holnap ígérem, újra eljövök.
- Biztos?- kérdem halkan, reménykedve, miközben magamra húzom a takarót. Összegömbölyödök, hogy minél előbb felmelegedhessek, aztán magamhoz húzom a gyógyulj-meg-macit is.
- A szavamat adom rá Layton Bourne.- mondja őszintén, én pedig fenntartások nélkül hiszek neki. Lehajol hozzám, majd finom puszit lehel a homlokomra. Mosolyogva nézem, ahogy intve egyet kilép a kórteremből.
*
Még pár napot bent töltök a kórházban, Patrick pedig el is jön egyszer, utána viszont csak telefonon beszélünk. Órákon át csevegünk, elmesélek neki mindent, mit mondanak az orvosok, a gyámügyesek, mit gondolok, mitől félek, miket tervezek… elmesélek mindent. Hogy szeretnék végre a tanulásra koncentrálni, elvégezni az iskolát, aztán egyenlőre munkát keresni, végül munka mellett tovább tanulni… nem is tudom, szeretnék valami zenéhez köthető pályát. Mondjuk megtanulhatnék hangszerelni.
A doktor úr javaslatára meglátogat egy pszichológus is, hogy segítsen rendbe tenni az életemet. Hogy végre elmúljanak a rémálmok és a pánikrohamok, és leküzdhessem a gátlásaimat. Na és persze az önértékelési gondjaimat. Kapok néhány gyógyszert is, amik esténként segítenek elaludni és a rémálmok nagy részét is elűzik.
A kórházból elhelyeznek egy gyermekotthonban, másik három korombeli fiúval lakok egy szobában. Egész kedvesek, mindegyik csendes és visszafogott, jól kijövünk. Senki nem beszél arról, hogy került ide és mi történt vele, és ez így teljesen rendben van. Újra elkezdek iskolába is járni, egy másikba iratnak át, államiba. Nehéz megszokni az új arcokat. A többi gyerek inkább csak levegőnek néz, de legalább tudok figyelni az órákon és rendesen tanulni is a dolgozatokra. Sok lemaradást kell behoznom, már most jobbak kicsit a jegyeim.
Az otthonban minden délután egy órát beszélgetnem kell a pszichológussal és mindenféle fura házifeladatot kapok. Hogy írjak magamról, hogy képzelem el a jövőmet, írjam le szerintem milyen egy normális család, meg soroljam fel a pozitív és negatív tulajdonságaimat, esetleg rajzoljak, mindenféle butaságot.
Néha még beszélünk Patrickkel telefonon, de egyre jobban hiányzik. Sajnos sokat kell túlóráznia, ezért nem igazán tudunk találkozni, de én egyre magányosabbnak érzem magam nélküle. Sokáig tartom magam, nem akarok a terhére lenni, sem pedig ráakaszkodni. Nincs jogom hozzá, hogy betolakodjak az életébe, de… de…
Egyik éjszaka megint előjönnek a rémálmok. Szörnyűséges rémálmok. Izzadtan, lihegve és halálra rémülten ébredek, a gondolatok pedig annyira kuszák a fejemben, hogy mire észreveszem magam, már felöltözve az utcákat rovom. Az eső zuhog, a vízcseppek végignyaldossák az arcomat és átnedvesítik a hajamat. A lábam már önmagától tudja, merre vigyen.
Csak figyelem a város lüktetését magam körül, az emberek, autók moraját, az eső zümmögését… az utcai lámpák narancsos fényének apró kis szikráit az esőcseppeken keresztül… mintha csillagok helyett ragyognának az éjszakában.
És ebben a tökéletes pillanatban végtelenül szabadnak és szörnyen magányosnak érzem magam.
Tétován állok meg a lépcsőház ajtaja előtt, de végül bemegyek. Megkeresem a már oly jól ismert ajtót, aztán megállok előtte és csak bámulok. Csend… talán nincs is itthon senki…
Sóhajtva vetem hátamat a hideg falapnak, majd lecsúszok a tövébe és térdeimet átölelve bámulok a sötétségbe. Patrick…
Talán el is alszom várakozás közben, de a közelgő léptek hangjára felkapom a fejem. És ahogy a lépcsőfordulóban felbukkan az ismerős sziluett, a testem magától indul meg, felpezsdülő örömmel vetem magam a nyakába.
- Patrick…!- kiáltom a nevét boldogan, ő pedig bár láthatóan meglepődik, azért visszaölel. Csodálkozva, de szeretettel pillant le rám, nem is kérdez, csak előveszi a kulcsait és kinyitja a bejárati ajtót. Megvárja, míg belépek, majd behúzza magunk után az ajtót. Míg megpróbálom lefejteni magamról a vizes kabátot, Patrick elvonul telefonálni egyet, majd szintén vetkőzni kezd.
- Kérhetek egy pohár vizet, m-mert…- motyogom elvörösödve, tekintetemmel a cipőm orrát tanulmányozva. Megáll ingjének gombolása közben, elgondolkodva méreget egy percig, aztán bocsánatkérő kis mosollyal néz rám.
- Kérlek, ne haragudj.- mentegetőzik halkan, de csak megrázom a fejem. Otthonosan veszem lépteimet a fürdőszoba felé, kiveszek egy törülközőt a kis szekrényből, majd visszatérve mosolyogva a kezébe nyomom. Csak néz rám egy hosszú pillanatig, arcomat firtatja, én pedig elbizonytalanodva nézem, ahogy lassan kúszik csak mosoly az arcára. Megrémülök azoktól az aggódó, pásztázó szemektől. Aztán ahogy peregnek a másodpercek, valami más kezd csillogni azokban a szemekben, valami olyasmi, amit eddig még sosem láttam.
Érzem, ahogy kezei a vállamra simulnak, majd lassan közelebb húz magához. A szívem a torkomban dobog, ahogy lassan közeledni kezd felém. Megbénulnak a végtagjaim, képtelen vagyok megmozdulni, de talán nem is akarok…
Tágra nyílt szemekkel nézek a közeli szempárba, csak hagyom, hogy megtörténjenek az események. Ajkunk egymáshoz ér, az érzésre pedig összerándulok kissé. Finom, lágy puszit lehel szám szegletébe, majd ajkát finoman végighúzza az enyémen… én pedig csak állok a karjaiban ledermedve, döbbenten az élmény előtt, de a lelkem egy része azt súgja, ez jó, ez valami új… ez egy változás.
Finom puszi csak az egész, semmi több, csak egy kis pilleszárnyszerű érintés. Hosszú és magával ragadó, tele szeretettel, gyengédséggel, figyelemmel… a lelkem pedig felragyog, mégis van ott valami legbelül, ami nem hagy nyugodni, ami elrontja ezt a csodálatos pillanatot.
És ekkor bevillan egy szörnyű emlék.
Hirtelen megrémülvelököm el magamtól, Patrick pedig hátratántorodva, megriadva néz rám. Pihegve, kétségbeesett arccal, halálra rémülten meredek rá.
- Layton… Layton én nem akartam…!- próbál magyarázkodni sietve, de sarkon fordulva felkapom a kabátomat és az esernyőmet, aztán kirontok az ajtón. – Layton várj!- kiált utánam, megragadva a karomat.
- Ne érj hozzám!- sikoltom, miközben kitépem a kezem a szorításából, majd lélekszakadva rohanok le a lépcsőn. Kint az utcán futás közben rángatom fel magamra a kabátom. A könnyeim megállíthatatlanul potyogni kezdenek. Rohanok, megállás nélkül, és minden lépésnél egy újabb borzalom elevenedik fel bennem. Fájdalmasabbnál fájdalmasabb emlékek, megalázóak, rémisztőek…
Hangosan zokogva állok meg végül egy fa tövében. A parkban találom magam, ahol olyan sokat játszottam… mostanában elő sem vettem a gitáromat.
Hátamat a fának vetem, és utat engedek a könnyeimnek. Miért? Miért kell egy ilyen szép pillanatot is megmérgeznie? Már börtönben van, de még most is béklyóban tartja a lelkem. És nem akarja elereszteni…
Én… én akartam azt a csókot. Minden porcikám vágyott rá, de a testem egyszerűen nem tudta még feldolgozni… az a kis mozdulat előhozott minden rettentő emléket és egyszerre ötlött fel bennem az a sok borzalom, amit velem művelt.
Elveszettnek és magányosnak érzem magam, holott tudom, van egy ember, akinek fontos vagyok. Szörnyű, elszigetelt érzés.
*
Patrick keresett néhányszor az elmúlt napokban, de nem akartam beszélni vele. Szükségem van egy kis időre, hogy helyre tegyem magamban a dolgokat. Egy hét után ő is feladta, nem hívott többet. Én pedig személyes kérésre többet járhatok a pszichológushoz elbeszélgetésre. Kicsit segít, de tudom, hogy magamnak kell pontot tennem a dolog végére és elfelejteni a dolgokat, amik megtörténtek.
A fordulópont a szüleim tárgyalása. Nincs nehezebb, mint belépni tárgyalóterembe és szembe nézni apámmal. Ott áll, láncra verve, vérben forgó, gyilkos szemekkel, és amikor megpillant, felüvöltve vetné rám magát. Az őrök visszafogják, de ő közben fenyegetéseket üvölt felém. A szemem könnybe lábad, de megemberelem magam.
Felszólítanak a tanúk padjára, az ügyész pedig kérdezősködni kezd. Elszorul a torkom, ahogy szembe nézek a sok döbbent, kíváncsi emberrel. Többször megremeg a hangom, miközben mesélek. Tekintetemet a földre szegezem, képtelen vagyok felnézni, csak hallgatom a döbbent sikkantásokat, szörnyülködő hangokat…
Óráknak tűnik, mire végre kiléphetek a teremből. Lihegve lazítom meg a nyakkendőmet, majd a mosdóba sietek, hogy hideg vízzel megmoshassam az arcom. Nem megyek vissza a terembe. Képtelen vagyok.
Apámat végül tizenkét évre ítélik, anyámat pedig ötre.
Úgy érzem, talán ez a szakasz végre lezárult az életemben.
Nem is gondoltam volna, mekkora megkönnyebbülés lesz az ítélethirdetés. A tudat, hogy rács mögé kerül és nem bánthat többé. Arra egyenlőre nem akarok gondolni, mi lesz tíz év múlva, a gondolatot mélyen száműzöm a tudatom legmélyére. Csak a jó dolgokra akarok most koncentrálni.
*
Nagy levegőt veszek, ahogy felemelem a telefonkagylót. A szívem már könnyebb, mégis szorongok. Gombóc van a torkomban a gyomrom pedig bizsereg. Kicseng a vonal, egy idegen hang szól bele, én pedig megköszörülve a torkomat megkérem, hadd beszéljek Patrickkel. Kis szünet után átkapcsolnak, Patrick pedig bizonytalanul szól bele.
- Ki az?- kérdi halkan, kíváncsian, talán kicsit rosszat sejtve. Beletelik pár pillanatba, mire erőt veszek magamon és meg merek szólalni.
- Patrick… én vagyok…
- Layton?- kérdi döbbenten, én pedig nagyot nyelek.
- Figyelj Patrick… én csak… szóval sajnálom, ami a múltkor történt, de tudnod kell, hogy te nem tettél semmi rosszat. Én csak megijedtem, és… de most már túlléptem azon, ami a múltban történt.- hadarom el egy szuszra.
- Várj egy kicsit, Layton…- szakít félbe, de nem engedem, hogy végigmondja.
- Kérlek Patrick, csak hallgass meg. Nagyon fontos vagy nekem, és én nem szeretnélek elveszíteni. Része szeretnék lenni az életednek, már persze ha engeded. Nagyon sokat tettél értem, amiért örökké hálás leszek neked. Miattad tudtam új életet kezdeni, és közben én rájöttem… én rájöttem, hogy…- akadok el, majd inkább nagy levegőt veszek és újrakezdem. Ennek így most nem sok érelme van. Hiába gyakoroltam el újra meg újra, mit fogok majd neki mondani, most egyszerűen semmi nem jut az eszembe. – Össze-vissza beszélek. Inkább nem is mondok semmit. Írtam egy dalt, és szeretném, ha meghallgatnád.- nyögöm ki végül. Hosszú csend ül a vonalra, én pedig idegesen várom, hogy mit fog szólni, végül némi várakozás után megszólal.
- Rendben.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, majd leteszem magam mellé a telefont, az ölembe veszem a gitáromat, és játszani kezdek… lehunyt szemekkel, a szívem legmélyéről…
Elhalnak az utolsó akkordok is, én pedig úgy maradok egy pillanatra, ujjaimmal a gitáron. Mintha még mindig hallanám a dalt…
Újra a fülemhez emelem a telefont, várakozva hallgatózok.
- Hol vagy most?- kérdi halk, kedves hangon.
- A parkban.- mondom halkan.
- Maradj ott.- köti a lelkemre, majd bontja a vonalat, én pedig hevesen dobogó szívvel tekintek az új mobilom kijelzőjére. Zsebre csúsztatom, majd hevesen szorítom magamhoz a gitáromat izgatott várakozásomban. A percek mintha óráknak tűnnének, mire végre feltűnik a távolban a sziluettje. Sietős léptekkel közelít, majd mikor rám akad a tekintete, egy pillanatra megtorpan. Látom az arcán a meglepettséget, majd a tekintete felcsillan.
- Patrick!- kiáltok fel boldogan, majd sietve a padnak támasztom a gitáromat, felpattanok és lélekszakadva rohanni kezdek felé. Ő is futásnak ered, majd széttárja a karjait és félúton találkozunk. Könnybe lábadt szemekkel vetem magam a karjaiba, ő pedig szorosan ölel magához. Lehunyt szemekkel fúrom az arcom a mellkasába, miközben kétségbeesetten csimpaszkodom belé. Felcsuklok, miközben próbálok gátat szabni a könnyeimnek, több-kevesebb sikerrel.
- Patrick, én úgy sajnálom, kérlek, ne haragudj, én…- hadarom összefüggéstelenül a szavakat, de csak puha csókot lehel a fejemre.
- Hiányoztál, Layton.- súgja fürtjeim közé, én pedig boldogan pillantok fel rá.
Egyik kezét az arcomra simítja, ezúttal pedig én vagyok az, aki lábujjhegyre állva leküzdi a köztünk lévő távolságot. Ajkam az övére simul, először meglepődik, majd még szorosabban ölelve, finoman elmélyíti a csókot. Végtelenül puha, meleg, kellemes érzés kerít hatalmába, a szívem mintha belefacsarodna ebbe a rengeteg boldogságba. Nyakát átkarolva simulok a mellkasához, bátortalanul viszonozva a csókot, félénken. Nem is igazán tudom, hogyan kell csókolózni… az igazat megvallva, nem is csókolóztam ezelőtt még soha…
Mikor elválunk egymástól, nem lazít az ölelésen, én pedig ugyanolyan lelkesen simulok hozzá.
- Szeretlek Patrick.- jelentem ki a legnagyobb határozottsággal, a szemébe nézve közben. Semmi nincs, amit ilyen biztosan tudnék az életben, mint ez az érzés, ami lassan, biztosan alakult ki bennem és elborított teljesen.
|
| linka | 2015. 09. 26. 22:23:44 | #33508 |
Karakter: Patrick Bloom
Megjegyzés: Viciinek
Elcsigázottan nézem a békésnek épp nem igazán nevezhető arcát.
Lejjebb ment ugyan a láza, hiszen már koránt sem olyan tűzforró a teste, mint mikor Ted behozta őt, de még így sem vagyok teljesen nyugodt és elégedett. Ez az állapot átmeneti, könnyedén változhat és ugyanúgy felszökhet a hője. Gyógyszert pedig nem tudnék hogy beletukmálni. Nincs magánál, nem tudnám vele lenyeletni se a kapszulát se a port, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy szabad-e neki gyógyszert adni egyáltalán. Azzal lehet még több kárt okoznék benne. Más megoldást meg nem ismerek. Gyógyszer vagy hűtőfürdő és kész, részemről kifújt minden lehetőség, ami átmeneti megoldást nyújthatott volna.
Nyugtalanul fordulok Ted felé, arcára tisztán kiül az aggodalom és az értetlenséggel vegyített döbbenet. Az, hogy Layton elájult különösebben nem jó hír. Mindössze annyit jelent, hogy még mindig rettentően magas láza van, amit muszáj, hogy levigyünk valahogy. De lehet, hogy erre nincs is szükség. Elvégre annak idején az emberek gyógyszerek nélkül is tökéletesen megvoltak. A szervezet tudja a legjobban, hogy éppen mi az, amire szüksége van. A láz sem véletlen. Layton szervezetében felszaporodtak a baktériumok, amik egy adott hőfokon pusztulnak csak el. Egy olyan hőfokon, amit még egy ember kibír.
Van így értelme megszüntetni a fiú lázát?
- Ájult – szólalok meg kisvártatva -, így legalább rövid időre ugyan, de megszabadul az álmaitól.
Látom, hogy szóra nyitja a száját és tudom azt is, hogy kérdései vannak felém. De nem érzem magam késznek arra, hogy egytől egyig meg is válaszoljam őket, így csendre intve napolom. Van most kicsivel fontosabb dolgunk is, mint megvitatni személyes kis háborúinkat. Tudom, hogy újabb állásinterjúra ment el, amiből nem lett semmi, mert neki eszében sincs munkába állni. Hiába akad lehetőségből számtalan a rendelkezésére. Ha valamit nem akar elkezdeni, az nem is lesz elkezdve soha. Őszintén szólva engem már nem is érdekel. Régebben aggasztott, aztán idegesített is, mert ingyenélőnek gondoltam. Nevetségesen ostoba vagyok, hogy a tények ellenére sem dobom őt ki a lakásból. Helyette engedem neki, hogy legyen hol laknia. Mert egy barátnak ez a dolga, nem igaz? Segít, ha éppen arra van szükség. Támogat, biztat, leüvölti a fejed, ha valami nagyon elvetemültet készülnél esetleg elkövetni.
Érdekes, mert én mindig így képzeltem el egy igazán jó barátot, és magamat is annak tartom, pedig soha, eddigi életem során egyszer sem üvöltöttem le oktatási célzattal senki fejét sem. Nem azért, mert az illető nem érdemelte volna meg, hanem egyszerűen nem tartottam fontosnak az adott problémát annyira, hogy a kapcsolatunk rossz irányba forduljon el. Mert Ted pontosan ilyen. Támadásnak veszi a segítséget, nem viseli a kritikát és ezáltal elhatárolja magát a kudarcoktól is. Jobban mondva kitartóan hisz benne, hogy azzal, ha nem veszi figyelembe mások szavait, minden megvan oldva.
Sokáig hittem benne én is.
Aztán... aztán sok minden megváltozott.
Rájöttem, hogy az élet sem olyan mesés, mint amilyennek gyerekként látja az ember.
Az is pusztán illúzió, álombéli mese, amit a felnőttek próbálnak meg elhitetni a csemetéikkel. De azt hiszem ez a rendje mindennek. Erre mondják azt, hogy addig jó, míg még gyerek az ember. Azért, mert akkor még tudatlanságban él, békében és boldogságban.
Irigylem őket.
Irigylem mindannyiukat és közben boldog is vagyok, hiszen az egészséges felnőtté váláshoz egy boldog, felhőtlen és harmonikus gyerekkorra van szüksége mindenkinek.
Olyanra, amit Layton nem igazán kapott meg, noha ugyanúgy megérdemelné ő is.
De ezen kár is agyalni, hiszen változtatni rajta nem igazán lehet. Legtöbb, amit tehet mindenki az az, hogy elfogadjuk a helyzetet és segítünk a fiúnak, hogy túltegye magát a múltján. Mert bár próbálja magát tartani, de ettől még a felszakadt sebei ugyanúgy ott lüktetnek rajta és a lelkét rágják legbelül.
Ágyba fektetem, betakarom és vizes ruhát hozva mellé ülök, majd a homlokára teszem, bár túl sok sikert nem várok ettől sem. Adok neki időt, de ha nem megy lejjebb a láza, akkor kénytelen leszek hozzá orvost hívni vagy én magam elvinni őt egyhez. Mindenesetre a legtöbb, amit adott pillanatban tehetek az az, hogy cserélgetem rajta a borogatást.
- Ma sem mész be ezek szerint – lép be hozzám Ted, gőzölgő bögréket tart mindkét kezében, amik közül az egyiket hamar a magaménak tudhatom. Finom kávé illat, mélyet szippantok belőle és kellemesen felsóhajtok, aztán megértve szavai jelentését, elkomorulva Layton pirospozsgás arcára, nyirkos tincsire és mocorgó testére pillantok, majd megrázom a fejem.
- Amint magához tér annyira, hogy az emlékei elérjék őt, lázálmai lesznek – szólalok meg újra, hideg vízbe merítve a törülközőt, aztán kicsavarom alaposan és megtörlöm vele Layton arcát, majd a homlokára teszem borogatásként. Várakozva figyelem Tedet. - Vannak dolgok, amiket még nem ismersz róla és vannak, amiket még nekem sem árult el. Nem szeretnélek ebbe belerángatni, épp elég, ha engem nyomaszt a fiú helyzete. Szükségtelen, hogy álmatlan éjszakáid legyenek neked is. Késő van, vacsorázz meg, ha még nem ettél, aztán menj és pihenj le. Rád is rád fér már, hogy kialudd végre magad.
- És te? Veled mi lesz?
- Nem hagyhatom addig itt, míg a láza le nem megy.
- Őszintén kételkedem benne, hogy ez be fog következni.
- Tudom – sóhajtom. - Én is...De nem akarom azonnal orvoshoz vinni.
- Érthető okokból – bólint megértően. -, viszont, ha nem lesz jobban, akkor...
- Akkor kórházba visszük – bólintok rá és hosszasan figyelem, ahogy kilép az ajtón és maga mögött gondosan bezárja azt.
De addig még mindkettőnknek küzdenie kell. Nekem a lázával, hogy mielőbb lejjebb vigyem, Laytonnak pedig a lázálmaival, amik lassacskán ugyan, de úrrá lesznek rajta. A halovány reszketések felerősödnek és minél többet rázza őt a görcs a motyogása is felerősödik. Öntudatlan szavak kuszasága, látszólag összefüggés nélkül. Az apját és az anyját kérleli szüntelenül. Az apját, hogy ne bántsa, s az anyját, hogy ne hagyja magára, aztán fogadkozik, hogy jó lesz, amitől én még inkább ledöbbenek. Azt tudtam eddig is, hogy nehéz gyerekkora volt. De még álmomban sem számítottam erre. Ezért jött volna el otthonról a szakadó esőben? A családja elől menekült? Ez így érthető is lenne, a kifordult világnézete és a megroskadt lelke, ezért kerülheti az embereket és emiatt bízik meg bennük nehezen.
De egy idegent mégis képes volt felhívni, amiért tőlem csak tiszteletet érdemel. Más az ő helyzetébe talán már réges rég beleroppant volna.
Nem nézem le amiatt, hogy többször megpróbálta elvenni önkezével az életét, hiszen az ő helyében lehet én már hamarabb megtettem volna. Ítélkezni külső szemlélőként mindig könnyebb. És bár ez a téma számomra még mindig idegen, nem tehetek úgy, mintha nem lenne jelen Layton életében. Azzal is foglalkozni kell és foglalkoztam is, bár mégsem olyan remek szakértelemmel, hiszen nem sikerült elkerülnöm, hogy a fiú megkísérelje újra az öngyilkosságot. Még a hírekbe is bekerült vele.
Ő lett a helyi látványosság, hiszen tragédiákról mindig jobb beszélni a hírekben. Azt egyszerűbb eladni az embereknek, növeli a nézettséget, mert a negatívumokra, a kritikákra, rosszindulatú pletykákra és tragédiákra mindig akad vevő.
Álmosan figyelem az ágyban kucorgó testet, vékony és meggyötört, verejtékben és a saját lidérceinek körében vergődik. De nem, nem ez győzött meg végül arról, hogy ideje őt kórházba vinnem, hanem az elgyötört könnyei, amiket némán hullajtott és a keserűség, ami a hangjával tőrt elő, amikor felzokogott.
Bevittük a kórházba és míg én az orvosnak magyaráztam el a történteket ő addig a fiút vizsgálta meg, kapott injekciót, amibe fájdalom és lázcsillapító volt, aztán infúzióra kötötték, hogy ki ne száradjon és, hogy antibiotikummal is kezelni tudják a helyzetnek megfelelően.
Nagyot hazudnék, ha azt mondanám, hogy az éjszakám a kórházban nem telik el borzalmasan. Jó ideig Ted is bent marad, aztán őt hazazavarom, mert szent meggyőződésem, hogy a lakás ajtaját se csukta be egyikünk sem sietségünkben és persze távozásának a fő oka mindenképpen a szemei alatt elhúzódó karikákban keresendőek. Az éjszakai nővér ugyan felajánl nekem egy kórházi ágyat, amit udvariasan vissza is utasítok. Meglehetősen kellemetlenül érezném magam rajta. Zavarna a helyzet, így kényelmetlenebb, de kellemesebb befoglalni az ágy melletti széket. Hazamenni semmiképpen sem akarok, nem szeretném magára hagyni Laytont. Így is épp elég kellemetlen lesz neki, mire magához tér és felfogja, hogy hol van. De ez csak a kisebb rossz, nem tudom, hogy hogyan mondjam el neki, hogy kénytelen voltam kiszivárogtatni néhány információt róla. Az orvosnak tudnia kellett néhány dologról, a hegeket és zúzódásokat látta ő is, amikor megvizsgálta. Rákérdezett nyíltan és én nem hazudhattam neki. Nem szokásom eleve, de ebben a helyzetben nem is tehettem volna meg. Én mindössze csak a megoldással segítettem ki, azzal a megoldással, amire ő maga is rájött volna előbb-utóbb.
Megigazgatom rajta a hófehér, kikeményített és zavaróan steril takarót, aztán én is megpróbálom felvenni az adott esetben legkényelmesebb testhelyzetet, de nyugodt pihenésben még így sem reménykedem.
Elfúló köhögésre riadok, aztán a sípoló zihálásra és Layton fájdalommal villanó tekintetére.
Már nincs lázasan kipirulva az arca, de a sápadtsága megrémiszt.
Felszínesen lélegzik, halkan szuszog és ezen még az sem segít különösebben, hogy a fejtámlája meg van emelve, gyakorlatilag félig-meddig ülőhelyzetben van. Legalább, ha lenne némi hatása, de egyenlőre semmi, és ez még csak a kezdete a betegségnek. Nem fog egyhamar kigyógyulni belőle, elnyúlhat akár hetekig is, főleg nála, hiszen rémesen le van gyengülve az immunrendszere. Nem ártana valami vitamint is szednie.
- Layton...! Végre magadhoz tértél! - sóhajtom megkönnyebbülten, az egész éjszakán át tartó ücsörgéstől teljesen elzsibbadtak a lábaim, így megpróbálom őket kinyújtóztatni, de még további percekre is szükségem ahhoz, hogy a vérkeringésem helyrerázódjon a végtagjaimban.
- Patrick... mióta vagyok itt?
Ha valakinek kételyei támadnának Layton betegségével kapcsolatban és nem lenne elég ránézni az arcára, mindössze várniuk kellene, míg megszólal, hiszen alig van hangja, gyenge és erőtlen, de legalább már jól van annyira, hogy nézelődjön a kórterembe.
- Az este hoztalak be. Átaludtad az egész éjszakát, szörnyű rémálmaid lehettek. Most... - homlokomat ráncolva pillantok az órámra. - Még nincs tíz óra – állapítom meg, amit Layton egy apró biccentéssel fogad.
- Egész este itt voltál...?
Megvonom a vállam.
- Aggódtam érted – simítom kezemet az övére, nyirkos a bőre, de ettől eltekintve mosolyogva szorítja meg az enyémet. - Az orvosok szerint tüdőgyulladást kaptál. Egyszerű megfázásnak indulhatott, de mivel eléggé le volt gyengülve az immunrendszered, könnyen kialakult – magyarázom ő pedig rábólint. - Most intravénásan antibiotikumot kapsz, és azt mondta az orvos, hogy oxigénterápiát is javasolni fog. Pár napig biztosan bent tartanak – teszem hozzá, amire újfent rábólint. - Nagyon megijedtem, mikor Ted megjelent veled – megborzongok a puszta emlékre. - Miért nem húztál kabátot, mikor ilyen hideg van? - korholom le. Pedig semmi jogom megkérdőjelezni a döntéseit és a tetteit, puhán simít végig a kézfejemen.
- Ne haragudj, de miközben összepakoltam néhány cuccom, valaki hazajött, én pedig megijedtem. Nem akartam találkozni sem anyámmal, sem pedig az apámmal. Ezért kiszöktem az ablakon, mielőtt észrevettek volna.
Meglep a vallomása, és mindaz, amit mond, de csak bólintásra vagyok képes. Mondani már nem tudok semmit, hiszen belép az orvos. Lehet, ideje lenne, hogy kimenjek. Elvégre az valami vizitszerűség. Az pedig csak a betegre és az orvosra tartozik. Rám már nem igazán.
- Mr. Bourne, örömmel látom, hogy felébredt – az ágyhoz lép mosolyogva, amit a fiú viszonoz is a maga szerény, szelíd módján. - Most gyorsan megvizsgálnám. Felülne, kérem?- veszi elő a fonendoszkópot, aztán megvizsgálja. Pár percig hallgatózik, majd bólintva engedi, hogy visszafeküdjön. Beleolvas a kartonjába, lejegyzi a véleményét, aztán nyugtató mosolyt küld. - Elégedett vagyok a javulással. Szépen fog gyógyulni. Még pár napot bent tartjuk a biztonság kedvéért. A gondokat baktérium okozta, arra intravénásan antibiotikumokat kap, és ma már elkezdjük az oxigénterápiát is. Meglátjuk, milyen ütemben fog javulni az állapota, és ha elégedettek leszünk az eredménnyel, a hét végére akár már haza is mehet – pontosan ez az a téma, amit én szerettem volna kihagyni a mai napból, vagy legalábbis megoldani, hogy én magam ne legyek fültanúja. Layton mosolya megtörik, eltűnik nyomtalanul, mintha soha nem is létezett volna. Lesütött szemekkel süllyedek el a csöndben. - De előtte el fog látogatni magához egy kedves hölgy, szeretném, ha beszélgetne vele – közli halkan, elköszönve, majd kilép.
Torkomat köszörülve állok meg egy helyben.
- Látták a sebeket a hátadon. Kérdezősködtek – susogom halkan. - Nem tudtam, minek örülnél jobban, ha nem szólnék, vagy ha elmondanám, amit tudok. De azt hiszem, maguktól is rájöttek, nem kellett sokat segítenem – vonok vállat.
- Jól tetted. Örülök, hogy kiderült. Már úgyis csak fél év van, míg 18 leszek, és ha arra az időre állami gondozásba kerülök is, nem bánom. Addig legalább lesz időm összeszedni magam és eltervezni, hogy mihez is kezdjek az életemmel – jelenik meg halvány mosoly a szája szegletében. Kezét fogva szorítom meg biztatóan.
A nap további része mondhatni gyorsan lepereg.
Apróbb semmiségekről beszélgetünk, olyan témákról, ami egyikünket sem köt le különösebben, de legalább felold mindkettőnket, a helyzetet és azt a zavaró tényt, hogy kettőnkön kívül vannak még itt mások is. A többi beteg és a hozzátartozóik. Ilyen szempontból nem igazán értem, nekem mi jogom lenne tulajdonképpen itt lenni. Nem vagyok se rokon, se semmi. Mindössze egy barát, akivel nemrégiben ismerkedett meg. Ehhez képest meglepődtem, amikor a nővér felajánlotta nekem az itt maradás lehetőségét, noha eleve kételkedem benne, hogy elmentem volna. Layton ébredését még mindenképp megszerettem volna várni, ami úgy hiszem érthető is. Elvégre én hoztam őt be. Talán emiatt sem gondolták, hogy különösebben veszélyt jelentenék a betegre, így maradhattam. Valamivel később – még bőven ebédidő előtt – Ted is beugrik, édességet és egy plüsst hoz, amin csak jót mosolygok. Annyira tipikus gesztus és az ilyesfajta ajándékoknak mindenki örül. Ez alól Layton sem kivétel.
A bonbon elfogyasztása után nem sokkal Ted távozik és az ebéd is megérkezik. Idejét látom, hogy vegyek magamnak a büfében valami ehetőt, mert ugyan különösebb gondom a csokoládéval nincsen, de azt aligha nevezhetném laktató ételnek.
A kellemes társaságban elfogyasztott meglehetősen száraz és ropogós ebéd után még beszélgetünk valamennyit, aztán délután felé egy fiatal – igényesen kinéző – nő kopog, majd lép be hozzánk.
- Mr. Bourne? - kérdi kedves, meglehetősen barátságos hangon.
Layton úgy tűnik már kevésbé örül a nő megjelenésének.
- Igen. De szólítson Laytonnak – mutatkozik be apró mosollyal és a nő is közelebb lép hozzánk. Itt az ideje, hogy távozzak.
- Az én nevem Olivia. Olivia Dunham. Azért jöttem, hogy beszélgessünk kicsit.
A fiú bólint és hellyel kínálja a nőt. Aztán felém fordul és én pontosan tudom, mire szeretne megkérni.
- Patrick, magunkra hagynál minket? - bátortalanul kérdi, mintha még ő maga sem lenne igazán tisztában azzal, hogy valóban ezt akarja-e.
Rábólintok a kérésére, utoljára még megszorítom a kezét, aztán magukra hagyva őket távozom. Nekem is elegem volt már a folytonos ücsörgésből, idejét látom, hogy járnak egyet és így legalább a fejemet is kiszellőztethetem. A kórházban hiába van tárva nyitva szinte minden egyes ablak, levegő ettől függetlenül nem igazán cserélődik. Vagy, ha igen, akkor a friss is átveszi a kórházak jellegzetes szagát, fertőtlenítő valamiféle állott mulandósággal. Mert hiába vannak itt az orvosok és az ápolók, a halált még így sem tudják elkerülni. Gyakran a legtöbb, amit tehetnek az a várakozás. Adagolni a gyógyszereket, nyugtatót és fájdalomcsillapítót, aztán bízni benne, hogy a beteg békésen elalszik örökre. Úgy hiszem ez a legtökéletesebb halál. Nincs plusz fájdalom, nincsenek könyörgések és a néma kérdések sem őrjítik meg a dolgozókat. Az éjjel, amikor Laytont behoztam, a szomszédos ágyban is letakartak hófehér lepedővel egy testet. Ismerem az egésznek a menetét és tudom azt is, hogy az osztályon dolgozóknak nem ez a legelső esetük, hogy valakit az éjjel folyamán elveszítenek, de ettől függetlenül ugyanolyan nyomott lesz az egész napi hangulatuk. Még mindig jól érződik, hogy a világ körülöttük egy kicsit belassult és még úgy is, hogy közben mindenki teszi a dolgát ugyanúgy.
Lehunyt szemekkel húzom fejemre a kapucnimat, hogy ennyivel is védjem magam a kint tomboló vihartól. Hajnalban még csendesen esett, de azóta már órák teltek el és a szelíd zivatar viharrá nőtte ki magát. A sarki kisbolt nincsen messze, tíz perc alatt megteszem az utat és így időt is adok Laytonéknak, hogy mindent meg tudjanak beszélni. Nekem innentől kezdve túl sok közöm már nincsen az életéhez.
Az élete kezd egyenesbe jönni és különösebben rám így már nem sok szüksége van,. És az is lehet, hogy egy idő után már csak egy horgony lennék neki. Valaki, aki emlékezteti őt mindarra a borzalomra, amit az apja elkövetett ellene és vele.
De amíg önként kéri, addig vele maradok és támogatom őt mindenben. Ez a legtöbb, amit érte tehetek.
A nyitott ajtó felől Layton elesett hangját hallom.
De miért hagyták, hogy bárki kihallgathassa őket?
Az a beszélgetés csak rájuk tartozik.
- 13 éves voltam, mikor először megtörtént. Rájött, hogy ezzel sokkal jobban tud bántani. Hogy így elveheti minden önbecsülésemet, porba tiporhat és megalázhat. A verést még elviseltem volna, a sebek begyógyulnak, de amit művelt velem… napról napra, minden alkalommal egyre rosszabb, egyre elviselhetetlenebb volt. Folyamatosan molesztált. Erőszakos volt. Általában… általában egy kiadós verés után következett, amikor már nem maradt erőm ellenkezni – mondja csöndesen, aztán felrázza őt a zokogás.
Tudtam a történtekről, elmondott mindent a legelső hívásakor, de úgy hallani mindezt a borzalmat, hogy közben láthatom a könnyáztatta arcát, egyszerűen borzalmas és megérthetetlen. Felfoghatatlan az egész, az, hogy vannak emberek, akik így büntetik saját gyerekeiket az életükért. Ahelyett, hogy szeretettel nevelnék, inkább pokollá teszik minden percüket.
- Értem Layton. A doktor úr majd meg fog vizsgálni, hogy az eredményekkel vádat tudjunk emelni, jó? - nyújt át figyelmesen és együtt érzőn egy zsebkendőt.
- Mi… mi fog most történni?
A nő bezárja a kezében tartott noteszt, majd feláll ültéből.
- Vádat fogunk emelni. Apád a bántalmazás és a szexuális erőszak miatt fog felelni, anyád pedig amiatt, hogy mindezt tétlenül tűrte. Amíg tart majd az eljárás, távol tartási végzést kérünk, hogy ne jöhessenek a közeledbe. Vigyázni fognak rád itt a kórházban is. Aztán állami gondozásba kerülsz, addig nem mehetsz el, amíg nagykorúvá nem váltál, de utána is maradhatsz egy ideig, ha akarsz. Tanulhatsz majd, választhatsz szakmát, vagy járhatsz főiskolára.
Egyszóval rendezhet mindent és élheti úgy az életét, ahogyan mindig is szerette volna. Mozdulatlanul engedem, hogy a nő elköszönjön, aztán mellettem elhaladva távozzon. Őt is megviselte ugyanúgy ez a beszélgetés, nincs ember, akire ne lett volna hatással.
Layton Bourne apja egy szörnyeteg!
Valaki, aki az életet sem érdemelné, pedig hiszek benne, hogy gyerekként ő sem volt különb a többitől. De akkor mi romlott el? Hogy romlott el?
Mitől vált ő ilyenné? Vagy mindig is ilyen volt és mindössze csak titkolta mindenki elől az igazi arcát?
Ledobom a péksüteményes zacskókat a kis szekrényre és leülve ölelem magamhoz a még mindig zokogó fiút.
- Ó Layton... - elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy őt megismertem. Hogy egy ilyen tökéletes, bátor és erős embert megismerhettem.
Csendes szipogással szorítja ruhámat, míg én szótlan némasággal figyelem az ablaküveghez verődő esőcseppeket és a fiú haját, majd hátát simogatom. Szavakban nincs semmi se, amit mondani tudnék neki. Életemben legelőször néma vagyok. Eddig olyan könnyedén ment minden. Lehet, hogy lélekben gyakorta kimerültem, de aztán hamar túljutottam rajta. Ez akkor miért olyan más most? Számtalan emberrel beszéltem, akiknek volt Laytonéhoz hasonló életük, és voltak, akik feladták, nem jutottak el a megoldásig és hagyták magukat megtöretni. De ez itt most annyival másabb. Hiszen úgy néz ki, hogy végre megoldódni látszik az egész. Az apja megbűnhődik majd, ahogyan az anyja is, és a fiú is végre azt teheti majd, mint amit mindig is szeretett volna. Tanulhat, barátokat szerezhet és kezdhet egy teljesen új életet.
- Nincs semmi baj – lazítom körülötte el a karjaimat, engedem, hogy kedve szerint elhúzódhasson, ha szükségét látja.
Meglepő, hogy nem teszi. Nem tesz egyetlen olyan mozdulatot sem, amivel tőlem kerülhetne távolabb.
- Köszönöm... – pislog rám fel könnyes szemekkel -... a-annyira köszönök mindent.
- Mindent? - lepődöm meg őszinte döbbenettel. - Hiszen nem is tettem semmit.
- Segítettél... és szeretném, ha tudnád, hogy ezért én nagyon, de nagyon hálás vagyok. Nélküled nem ment volna, a jelenléted és a támogatásod segített.
- Miért hiszed, hogy köszönettel tartozol emiatt nekem? - mosolyodom el megsimítva az arcát.
- Mert más nem tette volna meg. Volt, hogy már kértem mástól segítséget, de az illető...
- Megijedt... - fejezem be helyette bólintva.
- De te nem – halkítja le a hangját.
- Nem, de ez közel sem jelenti azt, hogy érzéketlen lennék, vagy, hogy engem nem rázott meg ez az egész. Ugyanúgy elszörnyedtem a hallottakon, amikor legelőször beszéltünk, mint most. De úgy gondolom, ez egy egészen emberi és természetes reakció, hiszen az emberek ritkán találkoznak ilyesmivel.
- Nem is féltél?
- Szó sincs erről, de úgy gondolom valahogyan azt is megoldottam volna. Megígértem neked, hogy veled maradok, amíg szükségét érzed és ehhez tartani is szeretném magam.
- Nem értem – hajtja le bánatosan a fejét, homlokát a vállamnak dönti és gyámolítást várva visszabújik az ölelésembe.
- Engem? - kérdem.
- Magamat – dünnyögi.
Halkan felnevetek és látom, hogy az ő ajkain is megbújik ugyanúgy egy kedves kis mosoly. De a kimondatlan kérdés ugyanúgy ott függ közöttünk. Lassan ideje, hogy megszólaljak, és elmagyarázzam neki mulatságom okát.
- Layton, még csak most alakul a személyiséged. Fiatal vagy még, így ne hidd, hogy eddig ismerted magad, mert szó sincs róla, hogy tisztában lennél a saját értékeiddel.
- Mégis mennyi idő akkor, míg az ember megtalálja önmagát?
Elgondolkodva figyelem az arcát, míg fejben számításba veszem az esetleges válaszokat. De őszintén?
- Fogalmam sincs. Én magam úgy gondolom, hogy erre nincs recept. Hiszen az élet addig nevel, míg te magad fel nem adod a küzdelmet.
- A jó pap is holtáig tanul – motyogja halkan.
Felnevetek újra.
- Igen Layton, úgy valahogy – állok fel mellőle. - De most pihenj.
- Elmész? - néz rám megriadva.
Vállánál érintve nyomom őt puhán vissza az ágyra és bólintok.
- Ma este már dolgozom, de holnap ígérem, újra eljövök.
- Biztos? - húzza magára a takarót, összegömbölyödik alatta és a macit is átöleli.
- A szavamat adom rá Layton Bourne – simítom meg az arcát és lehajolva hozzá homlokon csókolom.
/ Egy hét múlva. /
A munka nem keverhető a civil élettel!
Ez az elsődleges szabály, amit hallottam és, amit most meg is szegtem.
Tudtam már akkor, hogy hibát követek el, amikor találkozót beszéltem meg Laytonnal, de nem is gondoltam, hogy ilyen mélyre ásom majd magam az életében. A hívások folyamán sok mindent megtud az ember, életeket és sorsokat egyaránt, de a hívó kiléte továbbra is jótékony homály marad.
De ezúttal nem. Most minden más, és pontosan amiatt, mert én ostoba voltam.
Mert...mert...mert.
Azért, mert én úgy akartam valakin segíteni, hogy ő már réges rég lemondott mindenről. Azt hiszem ezt hívják bukásnak, hibának, valaminek, ami mindenképp azt vonja maga után, hogy én rontottam.
De, ha úgy vesszük, akkor ennek köszönhetem azt is, hogy most van nekem Layton, vagy, hogy én vagyok neki. Egyre megy.
Miután visszaálltam a munkába túlóráztam is, így aligha jutott arra időm, hogy ellátogassak a kórházba is. Telefonon volt, amikor órákon át beszéltünk, de az mégis csak más, mint személyesen. A legutóbbi hívás alkalmával megtudtam, hogy Laytonnak már másfajta segítségre is szüksége van. Egy pszichiáterre, aki segíthet neki túljutni a szorongásain, a rémálmain és az időszakos pánikrohamain.
Erre az én jelenlétem már kevés, de tudom, hogy Layton erős.
A gyógyuláshoz pedig erő kell.
- A tüdőgyulladásból hamar és a sebeiből hetek, de maximum egy-két hónap alatt felgyógyul, bár néhány maradandó heg emlékeztetni fogja majd őt a történtekre. De ami a legrosszabb, és ami a betegek igen magas százalékában a lelki traumát okozza, az a nemi bántalmazás.
Homlokomat masszírozva bólintok. Tökéletesen megértem, ahogyan azt is, hogy az orvos miért írt fel a fiúnak nyugtatókat és antidepresszánst. Mert megviselte őt az emlékezés, mert túl mélyek a lelki sebei és az önértékelése is drasztikusan megváltozott. De nem értem, nem értem még mindig, hogy az orvosa miért hívott most fel. Miben lehetnék a segítségére?
- Miért hívott fel? - kérdezek rá nyíltan, telefonomat még jobban a fülemhez szorítom, hogy tisztán hallani tudjam a válaszát.
- Patrick, ahogy én látom Layton biztonságban érzi ön mellett magát, és ez sokban segít.
- Csak össze van zavarodva – sóhajtom hátamat a falnak döntve.
- A gondolatai most tiszták, érzi, hogy nem maradt magára a problémáival, és a segítséget is elfogadja. Ez biztató jel, de ettől eltekintve nem szeretném, ha félreértene engem, nem szeretném, hogy azt higgye, hogy gyors gyógyulásról van most szó.
- Azt nem is vártam.
- Gondolom maga is tudja, hogy mennyit segíthet neki.
- Természetesen – felelem ásítva. Félelmetesen hosszú volt ez a nap, nem csak az éjjel, de ma is úgy nagyjából egész nap a telefonokat vártam és szinte kávén éltem. - Nos, akkor röviden ennyi, úgy gondolom, mindent megbeszéltünk – köszön el, majd bontja a vonalat.
Újabb sóhaj, ahogy elteszem a telefonomat, a kiüresedett bögrét elmosva a szekrénybe teszem, aztán kabátomat magamhoz véve köszönök és kilépek a hűvös levegőre. Az eső most mintha lecsendesedett volna, de jól tudom, hogy ez is csak egy átmeneti állapot. Egész hétre ilyen időt mondtak, és nagyon úgy fest, hogy ezúttal az évszak is tartani fogja magát a többnapos esőzésekhez. Különösebben nem rajongok a hőséghez sem, de mindenképpen jobb, mint ez a folytonos zápor. Kapucnimat újra a fejemre húzom, de hasztalan, hiszen hamar átnedvesedik, és így olyan mindegy, hogy van-e a fejemen valami vagy nincs. Legközelebb lehet nem ártana, ha esernyőt is hoznék magammal, azzal elkerülhetném könnyedén azt, hogy bőrig ázzak és a hajam is teljesen átnedvesedjen, amíg hazaérek.
A pocsolyák felszínén sárgás lámpafény redőzik, túl békés minden, nyugodt és elhiteti az emberrel, hogy a környék is az. Hogy maga a világ gondtalan, túl szép és túl tiszta.
Túl tökéletes ahhoz, hogy mi, gyarló emberek benne éljünk.
Átszaladva a zebrán félig-meddig már a táskámba túrok bele, hogy a kulcsaimat előhalászhassam. Ted ma éjjel nem lesz otthon, elment a szüleihez, ha jóm rémlik a reggeli beszélgetésünk és csak másnap délután várható vissza. Addig is nyugalom.
Hiányoznak az ilyen délutánok, amikor nincs rajtam kívül senki más a házban. Az úgy kellemes. Szeretem.
- Patrick...!
Ijedten kapom fel a fejem és ösztönből ölelek vissza, orromba kellemes illat kúszik, ismerős és barátságos mosollyal találom magamat szembe, amikor lepillantok, de a jelenléte talány számomra. Késő este van már, besötétedett és a vihar is felerősödött újra, de ezúttal melegen felöltözött és egy ázott esernyőt is a kezében szorongat.
Időközben az ujjaim közé akadt kulcscsomót kiszedem a táskámból és a zárba illesztve kinyitom, majd belököm az ajtót, aztán hagyom, hogy Layton előre menjen. Míg ő magáról a víztől csöpögő kabátot hámozza, én telefonálok egyet, hogy ne keressék őt és ne is aggódjanak érte, aztán bontom a vonalat és lehámozom magamról a pulóveremet.
- Kérhetek egy pohár vizet, m-mert...
Zavartan fordul tőlem el és az én ujjaim is megakadnak ingem gombolásában. Nem a legbölcsebb tőlem, hogy pont az ő közelében öltözködöm, megtörtént ez már máskor is, de akkor még minden más volt. Az egész helyzet nem volt ennyire kellemetlen, hiszen Laytont is ezeregy probléma gyötörte, és a hátán húzódó sebei is rányomták bélyegüket a hangulatára és figyelmére.
- Kérlek ne haragudj – sóhajtom bocsánatkérő kis mosollyal.
Gyorsan megrázza a fejét, eltűnik a fürdőben, aztán egy halványkék törölközővel tér vissza, amit apró mosollyal nyom a kezembe. Ezúttal beletelik egy kis időbe, míg viszonozni tudom neki, amit ő észre is vesz, mert elbizonytalanodik és lassacskán a mosolyát halvány ijedtség váltja fel. Aggaszt a helyzet, az, hogy rémálmai vannak, és az emlékei is elevenen élnek benne. Vajon elhozta magával a gyógyszereit is? Nem kérdezhetek rá nyíltan, egyszerűen ilyet nem tehetek meg.
De aggódom. És ez az aggodalom százszor rosszabb mindennél.
Érzem, ahogy a szívem süllyedni kezd, olyan, mintha valami húzni kezdené lefelé és lefelé, és lassacskán tudatosodik bennem, kristálytiszta bizonyossággal, hogy beleszerettem ebbe a fiúba, igazán és elviselhetetlenül. Száraz torokkal nyelek és közelebb húzom őt magamhoz, hogy az orruk hegye összeérjen, és elfordítva a fejem egy gyengéd csókot lehelek ajkának a szegletébe.
Szerkesztve linka által @ 2015. 09. 26. 22:38:12
|
| vicii | 2015. 08. 02. 16:27:00 | #33270 |
Karakter: Layton Bourne
Megjegyzés: (Linkának)
Lassan, kellemesen ébredek. Finom meleg ölel körbe, és olyan kényelmes, mintha tollpihéken aludnék. Ma éjjel kivételesen nem voltak rémálmaim… végigaludtam az éjszakát, ami kivételes. Általában rémálmoktól gyötrődve forgolódom és alig alszom néhány órát. Kipihentnek érzem magam, de ahogy nyújtózni kezdek, a csontjaim ropogni kezdenek. Rám férne még néhány ilyen este, hogy rendbe jöjjek.
Ásítva ülök fel az ágyban, majd megköszörülöm a torkomat. Kicsit fáj, de nem vészes. Majd elmúlik.
Tétován körbepillantok, de nem látom Patricket, így hát kikelek egy ágyból és óvatosan felfedezőútra indulok. Fel is fedezem a konyhában, ahogy egy bögre kávét szürcsölget elmélyülten.
- Szia…- köszönök rá az ajtóból, kirántva a gondolataiból, mire kedvesen rám mosolyog, engem pedig jó érzés tölt el.
- Szép jó reggelt. Pirítóst vagy rántottát kérsz reggelire?- kérdi könnyedén, én pedig megvonom a vállam.
- Neked melyik lenne jó?- kérdem beljebb lépve. Majd azt eszem, amit ő.
- Emlékszel még, miről beszélgettünk tegnap?- pillant rám rosszallóan, miközben nekilát a reggeli elkészítésének. - Ne próbálj másoknak megfelelni, míg magadnak nem tudsz. Ne hagyd, hogy más döntsön helyetted, mert biztosra veszem, hogy neked is van saját, önálló akaratod. Belegondoltál már, mégis mennyi idő és energia megy el azzal, hogy másoknak próbálsz megfelelni, míg a saját céljaid, vágyaid háttérbe szorulnak?- korhol le, én pedig elszégyellem magam. Igaza van, ideje, hogy a sarkamra álljak és én legyek a saját sorsomnak kovácsa.
- Ne haragudj…- motyogom szégyenkezve.
- Nem haragszom.- nyugtat meg, én pedig leülök a konyhaasztalhoz. Patrick egy bögre forró teát tesz elém, én pedig mohón kapok rajta, nagy kortyokban kezdem nyelni, de a végére elér a köhögés. Nem nagyon foglalkozom vele, amúgy is gyenge az immunrendszerem, rendszeresen megbetegszem, de ahogy jönnek, olyan észrevétlenül el is szoktak múlni.
Rántottát reggelizek pirítóssal. Egyszerűen mennyei! Általában nem szoktam reggelizni, ami azt illeti, vacsorázni sem sokszor, így ez most rettentő jól esik. Nem is hittem, hogy képes vagyok ennyit enni, de meglepem magam, mert eltakarítok mindent a tányéromról.
- Ha ezt befejezted, akkor szólj, és átkötözzük a sebeidet. Nem látom feltétlen szükségesnek, de jobb megelőzni a bajokat és nem árt, ha ránézek a sebeidre.- mondja, én pedig bólintok, miközben egy újabb köhögési rohammal próbálok megküzdeni. Miután befejeztem a reggelit, Patrick gyorsan elpakol, aztán elővarázsolja az immáron tiszta ruháimat. Felöltözök, utána pedig kicseréli a kötésemet.
Épp csak végzünk, mikor Ted ront be az ajtón, fülig érő vigyorral.
- Szia, csibe.- vigyorog rám, én pedig megütközve, zavartan nézek fel a férfira. – Este jövök, feltételezem még ébren leszel, úgyhogy szükségtelen magammal vinnem.- fordul Patrickhez, és a kezébe nyom egy jókora kulcscsomót.
- Ma este dolgozom, próbálj meg időben megérkezni, különben az ajtó előtt fogsz éjszakázni.- vigyorog rá Patrick, miközben elteszi a kulcsokat, majd Ted int és ugyanolyan hirtelen távozik, ahogy meg is jelent.
Elérkezik a búcsú ideje is, összepakolom a kevés holmimat, amit magammal hoztam, Patrick pedig elkísér az ajtóig. Még utoljára megígérteti velem, hogy pihenek, amint hazaértem, és bár tudom, hogy erre nincs sok esély, azért szavamat adom.
Nehéz szívvel távozok.
*
Megállok a bejárati ajtó előtt és lélegzetvisszafojtva figyelek. Semmi hang. Óvatosan megpróbálom kinyitni az ajtót, de az zárva. Hatalmasat dobban a szívem. Hála istennek, ezek szerint nincs itthon senki. Megfordulok hát és megkerülöm a házat. Nyitva maradt az ablakom, és szerencsére senki sem foglalkozott azzal, hogy becsukja, ezért hát óvatosan becsúsztatom a gitáromat, majd nyögve én is bemászok.
Odabent huzat van, a hideg levegő átjárja a házat. Nincs befűtve. Újra rám jön a köhögés. Előrángatom a szekrény aljából a hátizsákomat, majd nekilátok beletömködni néhány cuccot. Igaza volt Patricknek, a saját lábamra kell állnom, kiállnom magamért és nem mások elvárásai szerint élni.
Ehhez viszont az első lépés, hogy eltűnjek innen és soha többé ne kelljen visszajönnöm. Majd keresek egy hajléktalan szállót, vagy ilyesmi. Ha szerencsém van, sikerül olyan munkát találnom, ahol délután, vagy este kell dolgozni, így befejezhetem az iskolát és leérettségizhetek. Ha nem, akkor kénytelen vagyok otthagyni. Majd később, ha megengedhetem magamnak, befejezem levelezőn.
Összeszedek néhány fontos dolgot, a hideg levegőtől pedig vacogni kezd a fogam. A szemeim égnek és kicsit kóvályog a fejem is. Már épp egy kabát után kutatok, mikor meghallom, ahogy valaki motoz a zárnál. A szívem hevesebben kezd dobogni, gondolkodás nélkül összekapom a cuccaimat és kisurranok az ablakon. Lehúzott fejjel araszolom körbe a házat, nehogy meglássanak, figyelve, hogy a lehető legkisebb zajt csapjam. Odabent megszólal a tévé, majd kotorászás, végül pedig üveg szisszenése.
Mikor az utcára érek, lélekszakadva kezdek rohanni. Először talán visszamegyek Patrickhez, elmondom neki a tervem, tanácsot kérek. De nem akarok nála lakni, a saját lábamra szeretnék állni. Akárhogy is, akármilyen nehéz is lesz, magamnak kell boldogulnom.
Lelkesen szaladok, mikor elhajt mellettem egy autó és az úttestről felverődött jéghideg víz teljesen beterít. Sípolva szívom be a levegőt, a szívem hevesen kezd el verni és a tüdőmbe is fájdalom nyilall. A fenébe… ilyen az én formám…
Dideregve fonom magam köré a karjaimat, de nem sokat segít. Majd’ megfagyok, a szél pedig kegyetlenül fúj át vizes ruháimon. Köhögés tör rám, a szemem könnybe lábad, az egész arcom ég, közben mégis vacogok. Forogni kezd a világ… el-elhalványul minden…
Feltűnik egy ismerős arc, elmosolyodva felé nyúlok… Ted… aztán végleg elsötétül minden.
*
Hidegre ébredek. Mindenhol hideg, a csontjaimig hatol, annyira hűvös, hogy már szinte éget. Sípolva szedem a levegőt, olyan hirtelen térek magamhoz, hogy fel sem tudom fogni, hol vagyok, vagy mi történik körülöttem. Csak a kiutat keresem, menekülnék valami meleg felé, el innen, de erős karok tartanak vissza.
- Próbáld meg kibírni, míg le nem megy a lázad.- hallok meg egy hangot a távolból, mintha egy üvegfal mögül szólna. Tompa és messzinek tűnik… de felismerem…
- Hideg… nagyon hideg…- nyögöm összekoccanó fogakkal.
- Tudom és ne haragudj, de nincs más választás.- próbál megnyugtatni, a hangja aggódó, mézként csöpög a fülembe, segít, hogy ne veszítsem el ismét az öntudatom.
- Ne, kérlek… nem akarom…- nyögöm elkeseredetten, megragadva egy kart, újra és újra összerándulva a hidegtől. – Elég… elég volt…- nyüszítem könnyes szemekkel, a szoba még mindig forog körülöttem, a tárgyak hol kitisztulnak, hol pedig újra elhomályosodnak.
- Majd ha lejjebb ment a lázad.
- Patrick… kérlek… nem bírom tovább…- csuklik oldalra a fejem a mellettem térdelő test vállára. Könnyeim erőtlenül csordogálnak. Hideg kéz simítja meg a homlokom, én pedig behunyom a szemeimet a kellemes érintésre. Végül nagy sokára karok fonódnak körém és kiemelnek a hidegvízből, én pedig reszketve bújok hozzá, kétségbeesetten keresve a meleget, amely a testéből árad. Remeg minden porcikám, a világ megfordul körülöttem, újra elájulok.
*
Szörnyű lázálmaim vannak. Egy sötét, elhagyatott házban rohanok, amely úgy tűnik, nem áll másból, csak szövevényes folyosók hálózatából. Egy sötét alak a nyomomban van, a nevemen szólít, mindenfélét ígérget, csak álljak meg… a lelkemig hatol a rémület. Tudom, hogyha elkap, végem van… nem látom az arcát, csak a falra vetülő árnyékát… kísértetiesen hasonlít apámra…
Hangosan sikoltozva, csapkolódva dobálom magam.
Aztán egy újabb álomba csöppenek. A ház bejáratánál állok, a szívem a torkomban dobog, reszketek minden porcikámban. Lassan fordítom el az ajtógombot, majd ahogy belépek, leesik az állam. Patyolat tisztaság uralkodik mindenhol, a foszló, pecsétes szőnyeg helyett hófehér álom teríti be a padlót. A szakadozott tapéták helyén friss, élénk színű, barátságos festés. A kopott bútorokat újakra, modernekre cserélték. Ámuldozva lépek beljebb, fedezem fel ezt a teljesen új környezetet, mikor megpillantom anyámat a konyhában, derekán kötény, a haja kontyban, semmi smink, semmi kivágott felső. Dudorászva szolgálja fel a vacsorát.
- Anya…?- kérdem döbbenten, az arca ugyanaz, de egy teljesen más nő áll előttem.
- Layton, hát megjöttél? Mosd meg gyorsan a kezed aztán vacsorázunk, jó? Apád is mindjárt befut.- görcsbe rándul a gyomrom ennek hallatára, de ekkor kinyílik mögöttem az ajtó, és megpillantok egy öltönyös, frissen borotvált, elegáns embert, akit kölni illata, nem pedig izzadságé és söré jár körbe.
- Sziasztok kedveseim! Apa végre megjött!- vigyorog, a hangja végtelenül vidám és kedves. Teljesen döbbenten, gyökeret vert lábbal bámulok rá. Beljebb lép, a felöltőjét a fogasra akasztja, meglazítja a nyakkendőjét, majd a komódra helyezi az aktatáskáját. Ahogy elhalad mellettem, én rémülten hátra lépek, de csak mosolyogva összeborzolja a hajamat.
- Szia fiam. Milyen volt ma a napod?- kérdi könnyed társalgási hangon, én pedig csak zavartan megrázom a fejemet. Csak nézem, ahogy anyámhoz lép, pajkosan elkapja a derekát majd megcsókolják egymást. Mint két igazi, szerető házastárs. Még sosem láttam tőlük ilyet. És hogy ilyen tisztelettel és kedvesen beszélnének egymással.
- Layton, gyere már, rád várunk.- neveti anya, én pedig lelkesen beszaladok az étkezőbe. Már mindenki az asztalnál, apa az asztalfőn ül, anya tőle balra, így én a jobb oldalán foglalok helyet. Amikor leülök, döbbenten veszem észre az új farmernadrágomat és a halványkék inget, amit viselek.
- Nahát…- lehelem döbbenten, a szívem repes.
- Jóétvágyat mindenkinek!- harsogja apa, majd nekilátunk, közben vidáman nevetgélve csevegnek, megbeszélik a napjukat… én pedig csak hallgatom őket, miközben fojtogat a sírás. Mindig… örök életemben ilyen családról álmodtam. Csak egy átlagos, normális családról… sosem akartam gazdag lenni vagy sikeres, csak… csak boldog…
- Fiam, neked nincs semmi mondanivalód?- fordul felém apa kedélyesen, én pedig csak megrázom a fejem.
- Szívesebben hallgatlak benneteket.- mondom reszketeg hangon, felmosolyogva rá, őszintén, boldogan… ahogy még soha… meglepődik, aztán mosolyogva közelebb von magához és csókot nyom a hajamba. Felnevetve törlöm ki a könnyeket a szemeimből.
- Szeretlek titeket… annyira szeretlek titeket…- zokogom a karjaikban, belesimulva az ölelésükbe… és amikor a világon a legboldogabb vagyok, akkor tűnik el minden… újra a régi, romos, mocskos házban vagyok, a sört vedelő, részeg apámmal és anyámmal, aki rikítóan ki van sminkelve és alig van ruha rajta. Az anyámmal, aki egy bárban táncol, és az apámmal, aki részeges és agresszív. Újra rám szakad a rémálom… hangosan zokogok…
*
Halk pittyegésre ébredek… fertőtlenítő szag csapja meg az orrom. Mikor kinyitom a szemem, elvakít a fehér fal. Fáradtnak, végtelenül fáradtnak érzem magam, de már nem ráz a hideg és végre úgy érzem, nem fogok belülről elhamvadni. Viszont a mellkasom nyom és minden lélegzetvétel kicsit fáj. Ahogy mély levegőt veszek, elfog a köhögés.
A hangra valami mocorogni kezd mellettem, én pedig meglepetten pillantok oldalra. Az ágyam melletti kis széken Patrick kuporog, éppen aludhatott, mert álmoskásan pillant rám, majd megkönnyebbült mosoly jelenik meg az arcán.
- Layton…! Végre magadhoz tértél!- nyögi fellélegezve, majd kinyújtóztatja elzsibbadt tagjait.
- Patrick… mióta vagyok itt?- kérdezem rekedt hangon, körbepillantva. Infúzió van a karomba szúrva, és egy többágyas szobában fekszem, csak egy fehér függöny választ el a többi betegtől.
- Az este hoztalak be. Átaludtad az egész éjszakát, szörnyű rémálmaid lehettek. Most…- mondja elgondolkodva, miközben a karórájára pillant. – Még nincs tíz óra.- állapítja meg, én pedig bólintva konstatálom magamban.
- Egész este itt voltál…?- kérdem meglepetten, ő pedig csak megvonja a vállát.
- Aggódtam érted.- magyarázza, a kezét az enyémre simítva, én pedig mosolyogva szorítom meg. Melegség önti el a szívem. – Az orvosok szerint tüdőgyulladást kaptál. Egyszerű megfázásnak indulhatott, de mivel eléggé le volt gyengülve az immunrendszered, könnyen kialakult.- tájékoztat, én pedig bólintok. Sejthettem volna, hogy nem lesz jó vége. – Most intravénásan antibiotikumokat kapsz, és azt mondta az orvos, hogy oxigénterápiát is javasolni fog. Pár napig biztosan bent tartanak.- teszi még hozzá, én pedig könnyed bólintással konstatálom. Nem panaszkodhatok, meleg van, kapok ételt és még figyelnek is rám. És nem utolsó sorban annyit aludhatok, amennyit csak akarok.
- Nagyon megijedtem, mikor Ted megjelent veled…- mondja visszaemlékezve, hangjában borzongással, én pedig bocsánatkérően nézek rá. – Mért nem húztál kabátot, mikor ilyen hideg van?- korhol le, én pedig megsimogatom a kézfejét, amit még mindig kitartóan szorítok.
- Ne haragudj, de miközben összepakoltam néhány cuccom, valaki hazajött, én pedig megijedtem. Nem akartam találkozni sem anyámmal, sem pedig az apámmal. Ezért kiszöktem az ablakon, mielőtt észrevettek volna.- vallom be, ő pedig meglepetten néz rám, majd bólint. A kirakós egy újabb darabja.
Ekkor belép az orvos is, szinte végszóra, egy negyvenes éveiben járó, magas, őszes hajú férfi, kellemes megjelenéssel és barátságos mosollyal.
- Mr. Bourne, örömmel látom, hogy felébredt.- lép az ágyam mellé mosolyogva, én pedig szintén mosolyt küldök felé. – Most gyorsan megvizsgálnám. Felülne, kérem?- veszi elő a fonendoszkópot, én pedig engedelmeskedem, szabaddá téve a mellkasomat. Megborzongok, mikor a hideg fémkorong a bőrömhöz ér, majd nagy levegőket veszek, ahogy az orvos kéri. Pár percig hallgatózik, majd bólintva engedi, hogy visszafeküdjek. Alaposan megnézi a kartonomat, belefirkál valamit, majd megnyugtatóan rám mosolyog.
- Elégedett vagyok a javulással. Szépen fog gyógyulni. Még pár napot bent tartjuk a biztonság kedvéért. A gondokat baktérium okozta, arra intravénásan antibiotikumokat kap, és ma már elkezdjük az oxigénterápiát is. Meglátjuk, milyen ütemben fog javulni az állapota, és ha elégedettek leszünk az eredménnyel, a hét végére akár már haza is mehet.- közli, nekem pedig rögtön lehervad a mosoly az arcomról. Ő is elkomolyodik, Patrick pedig lesüti a szemeit, mintha már tudná is, mi következik. – De előtte el fog látogatni magához egy kedves hölgy, szeretném, ha beszélgetne vele.- teszi még hozzá az orvos, majd további szép napot kívánva távozik. Csend ül közénk, amit végül Patrick tör meg egy kis torokköszörülés után.
- Látták a sebeket a hátadon. Kérdezősködtek.- meséli halk hangon, kissé zavartan. – Nem tudtam, minek örülnél jobban, ha nem szólnék, vagy ha elmondanám, amit tudok. De azt hiszem, maguktól is rájöttek, nem kellett sokat segítenem.- vonja meg a vállát, én pedig bólintok.
- Jól tetted. Örülök, hogy kiderült. Már úgyis csak fél év van, míg 18 leszek, és ha arra az időre állami gondozásba kerülök is, nem bánom. Addig legalább lesz időm összeszedni magam és eltervezni, hogy mihez is kezdjek az életemmel.- mosolyodok el halványan, Patrick pedig láthatóan megkönnyebbül. Megfogja a kezem és biztatóan megszorítja.
*
Lassan vánszorog az idő, mi pedig kedélyesen beszélgetünk. Oldott a hangulat, szóba kerül mindenféle butaság. Patrick megnyugtat, hogy a gitárom biztonságban van, és hogy végig mellettem fog majd állni és segít, bármi következzék is. Még Ted is benéz, hoz magával egy plüssmacit meg bonbont, amit együtt, nevetgélve falunk fel.
Eljön az ebéd is, valami nem túl bizalomgerjesztő, főzeléknek csúfolt masszát kapunk, de a kinézetének ellenére egész ehető. Patrick is vesz magának valamit a büfében és együtt elfogyasztjuk. Már a délutánban is bőven benne vagyunk, mikor halk kopogás hallatszik. Mindketten felkapjuk a fejünket.
Egy magas, sovány nő áll az ajtóban, arcán bizalomgerjesztőnek szánt mosollyal. Hosszú, szőke haja egy copfban összefogva, kék szemei intelligensen csillognak. Farmert és inget visel.
- Mr. Bourne?- kérdi, nekem pedig lefagy az arcomról a mosoly, a gyomrom görcsbe rándul már csak a gondolatra is, hogy egy idegennek kell majd mesélnem mindarról, amit átéltem.
- Igen. De szólítson Laytonnak.- mutatkozom be udvariasan, kis mosolyt erőltetve az arcomra, ő pedig közelebb lép, alaposan végigmérve minket.
- Az én nevem Olivia. Olivia Dunham. Azért jöttem, hogy beszélgessünk kicsit.- mondja kedvesen, én pedig bólintva hellyel kínálom, és ő helyet foglal egy kis széken, az ágyam mellett.
- Patrick, magunkra hagynál minket?- kérdem bátortalanul, ő pedig megértően bólint, még utoljára megszorítja a kezemet, majd távozik. Mi pedig kettesben maradunk.
- Egy barátja?- kérdi a nő kedvesen, én pedig bólintok.
- Igen. A lelki segélyvonalon keresztül ismertem meg.- mondom, amiből ő már sok mindenre következtet, de nem kertel, nyíltan kérdezősködni kezd, nekem pedig össze kell szednem minden lelkierőmet ahhoz, hogy válaszolni tudjak.
- Te hívtad fel őket?
- Igen.
- Miért?
- Hogy… hogy meghallgasson valaki. Öngyilkos akartam lenni és nem tudtam erőt meríteni sehonnan. De Patrick segített.
- Ha jól informált vagyok, néhány hete tényleg próbálkoztál öngyilkossággal. A múltban pedig többször is.- vesz elő egy kis noteszt, én pedig bólintok, miközben ő lapozgatni kezdi. Aztán megáll az egyik oldalnál, és elővesz egy fényképet, amit még az orvosok készíthettek a hátamról, mikor bekerültem. – Mesélnél nekem a sebeidről? Hogy szerezted őket?- kérdi, én pedig megfogom a képet és döbbenten veszem szemügyre. Ez borzasztó. Évek óta nem volt merszem megnézni a hátam a tükörben. Most már tudom, hogy miért. Őszintén iszonyodok attól, amit látok… Az a sok heg, és a sok friss seb… hogy fér el ennyi belőlük a hátamon.
Nagyot nyelek, majd inkább visszaadom a képet. Olivia fürkészően nézi az arcom.
- Az… az apám tette… megvert, sokszor, már egész kicsi korom óta.- nyögöm halkan a szavakat, ő pedig bólintva írni kezd.
- Mikor lehetett a legelső alkalom?- kérdi, én pedig szemöldök ráncolva próbálok visszaemlékezni.
- Nem tudom… talán óvodás lehettem, vagy még kisebb. Nem tudnám megmondani.
- Hol volt ekkor az édesanyád? Nem próbált megvédeni?- kérdi, és mintha az arcán őszinte felháborodás terülne szét. Ez kicsit segít jobban megnyílnom.
- Az anyám… az anyám olyankor mindig elfordult. Bement egy másik szobába, vagy a konyhába. Egyedül hagyott vele és nem avatkozott közbe. Sosem próbált megvédeni.- mesélem halkan, a kék szemekben pedig együttérzés csillan.
- Értem. És mért nem próbáltad elmondani valakinek, hogy bántanak otthon?
- Megtettem. A középiskola elején elmondtam mindent az egyik tanáromnak. Ő néhányszor ellátogatott hozzánk, beszélt az apámmal, fenyegetőzött, hogy feljelenti, ha azonnal nem hagyja abba a bántalmazásomat, de… de egyszer történt valami. Mr. Calaway egyszer csak felmondott és elköltözött. Aztán az apám megfenyegetett, hogyha bárkinek is el merem mondani, megöl.- mondom, tekintetemet a takarómra függesztve, ujjaim között gyűrögetve a vékony, fehér anyagot.
- Vagy úgy… többször is megfenyegetett?- kérdi, én pedig bólintok.
- Sokszor. Először azt mondta, meg fog ölni, de ahogy telt az idő, elkezdtem provokálni. Szerettem volna… szerettem volna, ha vége lesz annak a borzalomnak. Ki akartam provokálni, hogy egyszer elvesse a sulykot. De rájött. Ellenem fordította. Azt mondta, hogy ne higgyem, hogy ilyen könnyen meg fogom úszni. Hogy nem fogja engedni, hogy meghalljak, hogy mindig ott lesz mellettem, nem fogok tőle megszabadulni soha. Öngyilkossággal próbálkoztam, nem is egyszer, de mindig megakadályozta.- súgom visszaemlékezve, megborzongva az emléktől. Olivia a kezemre simítja az övét, majd biztatóan rám mosolyog. Nagy levegőt véve összeszedem magam.
- Mi lehetett az indítéka? Mi vehetett rá egy apát, hogy bántsa a saját gyermekét?- kérdezi, én pedig keserűen elmosolyodott.
- Már egész kicsi korom óta nem hallottam mást, csak hogy baleset vagyok, egy nem kívánt gyerek, elrontottam az egész életüket. Hogy nem kellett volna megszületnem.- vonok vállat, ő pedig bólintva írni kezd a kis füzetébe.
- Értem. Köszönöm, hogy válaszoltál, Layton. Tudom, hogy nagyon nehéz volt, de bátor fiú vagy.- mosolyog rám, én pedig kényelmetlenül fészkelődni kezdek. A szemem sarkába könnycseppet gyűlnek.
- Volna még valami…- mondom fojtott hangon, Olivia arcáról pedig lefagy a mosoly. Feszülten figyel, nem szól, hagyja, hogy elég erőt gyűjtsek, hogy beszélni kezdjek.
- Nem csak vert.- kezdek bele lassan, kis szünetet tartva a mondatok között. – Meg is erőszakolt.- nyögöm ki, karjaimat magam köré fonva. Mozgást észlelek a szemem sarkából, és odapillantva Patricket veszem észre, aki néhány szendviccsel és üdítővel tért vissza, talán feltételezte, hogy már rég vége a beszélgetésnek. Mi tagadás, tényleg hosszúra nyúlik. Belépni készült, de most megtorpant, döbbent arckifejezéssel figyel.
- 13 éves voltam, mikor először megtörtént. Rájött, hogy ezzel sokkal jobban tud bántani. Hogy így elveheti minden önbecsülésemet, porba tiporhat és megalázhat. A verést még elviseltem volna, a sebek begyógyulnak, de amit művelt velem… napról napra, minden alkalommal egyre rosszabb, egyre elviselhetetlenebb volt. Folyamatosan molesztált. Erőszakos volt. Általában… általában egy kiadós verés után következett, amikor már nem maradt erőm ellenkezni.- mondom, a könnyeim lassan potyogni kezdenek, ráz a zokogás.
- Értem Layton. A doktor úr majd meg fog vizsgálni, hogy az eredményekkel vádat tudjunk emelni, jó?- mondja biztatóan, egy zsebkendőt átnyújtva, én pedig szipogva bólintok.
- Mi… mi fog most történni?- érdeklődöm, ő pedig becsukva a noteszét, felállva válaszol.
- Vádat fogunk emelni. Apád a bántalmazás és a szexuális erőszak miatt fog felelni, anyád pedig amiatt, hogy mindezt tétlenül tűrte. Amíg tart majd az eljárás, távoltartási végzést kérünk, hogy ne jöhessenek a közeledbe. Vigyázni fognak rád itt a kórházban is. Aztán állami gondozásba kerülsz, addig nem mehetsz el, amíg nagykorúvá nem váltál, de utána is maradhatsz egy ideig, ha akarsz. Tanulhatsz majd, választhatsz szakmát, vagy járhatsz főiskolára.- tájékoztat kedves hangon, én pedig bólintok. Nem hangzik olyan szörnyen.
Ezek után elbúcsúzik, majd távozik, Patrick pedig sietve belép, a kaját a kis szekrénykére teszi az ágyam mellé, majd leül és szorosan magához ölel. Szipogva bújok hozzá.
- Ó Layton…- súgja a hajamba, én pedig behunyt szemekkel, sóhajtva simulok a karjaiba.
|
| linka | 2015. 06. 29. 22:32:34 | #33108 |
Karakter: Patrick Bloom
Megjegyzés: Viciinek
Szomorú szemekkel figyel, pillái árnyékában halvány cseppek remegnek, de nem törik meg, reszketeg lélegzetet vesz és kitartja a szemkontaktust. Bátor és tiszteletreméltó. Erős, még csak nem is sejtheti, hogy mennyire az. Egyedül ő tudhatja mégis mióta tarthat ez a rémálom az életében, de eddig végig hősiesen viselte a sorsát, mintha reménye sem lenne arra, hogy kitörjön valahogyan.
Hihetetlen még mindig, hogy a környezetében élők miért hagyják őt teljesen egyedül. Mennyiből telik segíteni egy rászorulón?
Ha eljátszaná, hogy minden rendben van, ha beadná mindenkinek, hogy az ő élete is szép és ragyogó, pont olyan, mint mindenki másé...De nem.
Minden magáért beszél. A szemei, beesett arca, csont sovány teste, szép lassan emészti fel az élet, holott még előtte van minden. Ha az emberek figyelnének egy kicsit, akkor észrevehetnék a jeleket, de nem figyelnek, mert egyszerűbb így, mert ilyen az emberi természet. Mindig a könnyebb utat választjuk, mert az a kényelmesebb. Sokkal könnyebb egy elütött állat mellett elhajtani, mint megállni, betenni a hátsóülésre és elvinni egy állatorvoshoz.
- Tudod, ha valakinek egész életében azt hajtogatták, hogy egy semmirekellő, hogy nem érdemel semmit, akkor egy idő után elkezdi maga is elhinni, hogy így van – suttogja nyelve egyet, szemeit lesütve, míg én víztől csöpögő kabátomat a másik szék támlájára terítem. Felkönyökölök az asztalra és hozzá közelebb hajolva nézek rá várakozón.
- És te mindig mások szabályai szerint akarod élni az életed? - kérdem őszinte kíváncsisággal.
Nem tudom. Talán az ő helyzetében én is ezt tenném. Én is megpróbálnék megfelelni a mások által támasztott elvárásoknak. Hiszen mindenki ezt teszi. Az elismerést hajtja, mindenki szeretné másoktól azt hallani, hogy „ köszi, nagyon jó voltál „. Mindenki szereti, ha megdicsérik, mindenki szereti, ha kiegyensúlyozott kapcsolataik vannak, ha nincs több neheztelő vetélytárs és nincs több szükségtelen összeütközés. De mindezt lehetetlen megvalósítani, nem tudsz egyszerre önmagadnak és mindenki másnak is megfelelni.
Várakozva figyelem ráncokba gyűrődő homlokát, látom a vonásain, hogy ez egyszer komolyan elgondolkodott a szavaimon, így nem is zavarom meg, amikor az asztalunkhoz lép a pincérnő. Tudom, mi tenne neki most jót a leginkább, így rendelek neki egy bögre forró teát és ezúttal magamnak is azt kérek. Átfagytam és még mindig vizesek a ruháim, így inkább nem kockáztatom meg, hogy még jobban áthűljek. Nekem is jót fog tenni egy meleg tea. Még akkor is, ha úgy kimondottan nem a kedvencem.
A pincérnő közeledésével hátrébb csúszok én is, hogy ő kényelmesebben le tudja elénk pakolni a csészéket. Sajátomat magamhoz veszem és belekortyolok. Kellemes íze van, nem túl édes, de nem is az a nagyon savanyú. Pont megfelelő arányban keveredik benne minden. Türelmesen figyelem a velem szemben ülő fiút, és még akkor sem mondok neki semmit, amikor gondolatai közül riad fel. Átfagyott, csontos-fehér ujjait a csészére fonja és nagy kortyot iszik a forró italból.
- Nem – szólal meg valamivel később. - A saját szabályaim szerint akarok élni, nem másoké szerint – magyarázza meg az iménti kijelentését. Elmosolyodom. - Adok még egy esélyt... az életnek.
Lassan beszél, ízlelgeti az általa kimondottakat, de nem fogja magát meggondolni. Nem gondolhatja meg magát! Ha eddig eljutottunk már nem fogom hagyni neki, hogy hátraarcot vágjon és minden, amit eddig felépített, elússzon és szétfusson a semmibe. Itt leszek mellette végig, támogatom én, ha mindenki más majd ellenzi a lépéseit. Nem várom el, hogy minden egyből és azonnal rendezzen az életében. Elég, ha apróbb lépéseket tesz.
- De előbb szükségem van egy kis időre, hogy erőt gyűjtsek – susogja halkan.
- Kezdhetnénk azzal is, hogy ellátjuk a sebeidet. El kell mennünk egy orvoshoz – jegyzem meg komoran, nem szeretném, hogy teljesen elfertőződjenek, azt nehezebb rendbe hozni. Szükségtelen még több problémát generálni, miközben már így is van bőven elég. Tiltakozóan felnyikkan, apróra húzza magát, de nálam ezzel semmit nem fog elérni. Nem akarom, hogy az eddigieknél is rosszabb legyen neki, és, ha így fogja ellenezni az orvos látogatást a továbbiakban is, hát találok rá más megoldást. Fertőtleníteni mindenképp szükséges.
- Kérlek, csak azt ne... - nyögi keservesen, fél, holott nincs mitől. Ott azért vannak az emberek, hogy segítsenek, és nem azért, hogy még több kárt okozzanak.
- De ha a seb elfertőződik...- kezdenék bele, de ő hamar félbeszakítja a mondandóm.
- Ha elfertőződik, akkor elmegyek. De csakis akkor – szögezi le, de nekem ez így sehogyan sem tetszik. Mire megyünk akkor, ha már elfertőződik minden sebe? Miért lenne azt jó kivárni neki? Csak még több fájdalom. Felsóhajtok, de nem hagyom ennyibe.
- Rendben van – válaszolom. Nem megyünk orvoshoz.
*
Halkan nyitom ki az ajtót, óvatosan, hogy a kelleténél ne csapjak nagyobb zajt, hiszen van már, aki alszik, és nem szeretném felverni. Laytonnak már szóltam, ha lehet, akkor halkabban közlekedjen, persze eddig sem csapott túl nagy zajt a lépteivel, de jobb biztosra menni mindenben. Ami azt illeti Ted igazán nehéz eset, így senki nem csodálkozott azon, hogy végül nálam kötött ki teljesen leégve. Megpróbálta az életet egyedül, a saját lábára állt és munkát keresett, de hamar feladott mindent. Én voltam az utolsó lehetősége, így befogadtam magamhoz, hagyom hadd maradjon, amíg jónak látja és közben segítek neki, amiben szükséges. Az ember segíteni akar neki, ahogyan csak tud, de nem igazán lehet. Nem hagyja. Annyira egyszerű ember. Ő mindent feketén-fehéren lát, neki minden csak jó és rossz. Nekem sosem ment ez a gondolkodás.
Óvatosan zárom be magunk mögött a fürdőszoba ajtaját, idebent a házban kellemes idő van, de a vizes ruhák még így is átfagyasztják a csontjaimat. Lehúzom magamról a kabátomat, a pólómat, mellkasomat pedig egy kisebb törölközővel kezdem el szárítgatni. Nem én vagyok most az elsődleges, de úgy mind a kettőnknek kényelmesebb a sebek tisztítása, ha közben én nem didergek és a ruháimból sem csöpög a friss kötésre a víz. Sietve dobom a nyakamba az átnedvesedett anyagot.
- Vedd le a felsőd – kérem halkan, miközben a csap fölötti tükrösszekrényhez lépek, hogy kivegyek belőle mindent, amire még szükségem lehet.
Nem látom értelmét annak, hogy kisebb ragtapaszokkal bíbelődjek, azok semmire nem jók, legfeljebb, ha az ujját vágja el valaki, de itt most annál valamivel nagyobb felületű sérülésekről van szó. Néhány gézt és kötszert veszek elő, amiket utána követ a betadin. Szükségtelen hígítanom, hiszen azt már korábban megtettem, így elég azt is kipakolnom a szekrény szélére a kötszerek mellé. Úgy tűnik végeztem és minden megvan, amit fel szeretnék használni. Betadinos vattával a kezemben fordulok meg, hogy jobban szemügyre tudjam venni a testén sorakozó sérüléseket, és hiába tudok az életéről, a látvány még így is megrázó. Egész mellkasát és karját kékes-lila foltok tarkítják, a zúzódások mellett több vágás is sorakozik, mélyebbek és kisebbek egyaránt. Van, mi egészen új, és van, ami már gyógyulásnak indult. Elveszem a háromlábú sámlit a mosdókagyló alól, leteszem elé és megkérem, hogy üljön le. Úgy talán még neki is kényelmesebb lesz. Hátat fordít nekem, és amíg én közelebb hozom magamhoz a holmikat, ő megpróbál úgy elhelyezkedni, hogy valóban kényelmesebb legyen utána az ücsörgés. Nem lesz gyors művelet, míg minden sérülését kitisztítom. Rengeteg van, mindegyik súlyos, de csak némelyik igényel kötést is. Azokra is inkább azért teszem majd rá, hogy ne ragadjon beléjük a ruha.
- Ez csípni fog – sóhajtom.
A legsúlyosabbak a hátán vannak, ezek csúnyán be is gyulladtak. Egyszerűen hihetetlen, az, amit látok, az, amin átmehetett ezekért a sebekért. Előttem van, látom, érintem a sérüléseit, és mégsem tudom elhinni, hogy ez tényleg igaz. Óvatos érintésekkel próbálok dolgozni, ügyelve rá, hogy ne nyomjam bele nagyon a véres, felszakadt bőrbe, de van, ahol nincs más lehetőségem.
- Senkinek sem szabadna ennyit szenvednie – szólalok meg halkan.
Az egészen frisstől a több napos zúzódásokig minden színárnyalat megtalálható. Félóra is beletelik, mire minden súlyosabb sebet kötés takar el. Vállát érintve jelzek, hogy végeztünk, a mai napra már éppen eleget kínoztam őt és nem áll szándékomban több fájdalmat okozni neki.
Arcát tenyereibe rejtve fújja ki a levegőt, orcáin bánatos könnycseppek peregnek le, és megroggyannak a térdei, amikor ingatag lábaira áll. Aggódva nyújtom felé a kezem, de elutasít.
- Keresek neked valamit, amit felvehetsz. Mindjárt jövök – mondom magára hagyva.
Jó ideje itt élek már, így nincs olyan ruhám, ami teljesen az ő mérete lehetne, és még Ted sem tud kölcsön adni, mert ő is jóval testesebb ennél a fiúnál. Sőt, talán még tőlem is magasabb és nagyobb férfi. Szekrényemet kinyitva egy puhább anyagú pólót veszek ki, ami ha másra nem, arra mindenképp jó, hogy kellően eltakarja őt, ne fázzon és a kötéseket se húzza.
- Ezt találtam, remélem, jó lesz – lépek be a fürdő ajtaján. - Alsónadrágot sajnos nem tudtam hozni, azok mind nagyok lennének rád.
- Köszönöm – veszi el tőlem a ruhát és én újra magára hagyom.
Addig, amíg ő a fürdőben bíbelődik az öltözködéssel, én is magamra kapok valamit, aztán ágyneműt húzok és megcsinálom neki az ágyat, amiben aludni tud majd. Nekem megfelel a kanapé is, nem kényelmes, de nem is hosszútávra szándékozok oda kiköltözni. Rövid időn belül Layton is betoppan, és ahogy jól sejtettem hatalmas hozzá képest a póló, de nekem nem úgy tűnik, mint akit a méret annyira zavarna. Kényelmesen elfér benne. Mosolyogva pillantok rá, nincs jobb színben, ugyanúgy egy eleven seb az egész fiú, de legalább ma estére biztonságban lesz és vigyázhatok rá. Ennyit mindenképp megtehetek érte, megérdemli, hogy legyen mellette valaki. Míg ő körülnéz, én dobok még egy párnát az ágyra és az ágyterítőt is lehúzom róla.
- Megvetettem neked, én majd alszok kint a kanapén – mondom felvéve egy takarót, de az a rám szegeződő nyílt, őszinte tekintet nem hagy tovább menni. Egyszerre könyörög és kérlel.
- Kérlek... elférünk ketten is, kis helyet foglalok... maradj itt...
Lassan bólintok. Megvárom, míg bebújik a takaró alá, aztán én is követem őt jóval óvatosabban. Figyelem, ahogy a hasára fordul, azon fekszik, hogy ne húzódjanak a hegek és ne nyomódjon semmi.
- Köszönöm – susogja könnyekkel küszködve. - Annyira köszönöm, Patrick.
Szelíd mosollyal oltom el a lámpát, hagyom, hogy békés csend és nyugtató sötétség ereszkedjen kettőnkre.
- Pihenj, Layton. Szükséged lesz az erődre.
Lehunyt szemekkel hallgatom mocorgásának a zajait, aztán már csak a puha szuszogását. Nem értem, miért kérte, hogy mellette aludjak. Talán amiatt, mert bűntudatot érez, vagy egyszerűen fél magára maradni. Bármi is az oka nem bánom. Itt van, biztonságban van, más nem számít.
*
Szeretem a csendet és a nyugalmat, sosem zavart, ha magamra hagytak és ha hallgattak mellettem. Valahogy mindig is jobban ment úgy a gondolkodás, mint zajban és hangzavarban. Arcomat a tenyereimbe gyűröm és a lehető legnagyobb óvatossággal kelek ki az ágyból. Puhán nyomódik alattam a matrac, anélkül, hogy felkelteném mozgolódásommal a még mindig mélyen alvó fiút. Layton még mindig nagyon gyengének és fáradtnak tűnik. Magam sem értem, hogy miért, de aggodalom szorítja a mellkasom, pedig itt van mellettem. Egyenlőre még biztonságban tarthatom. Halk sóhaj szökik ki az ajkaim közül, felhúzom rá a takarót, ami alatt teste elernyed, kezével még jobban magára húzza és szinte eltűnik benne. Sötét haja az arcába lóg és én észre sem veszem, hogy mozdulok. Óvatosan seprem ki a puha tincseket, míg ő aprón megmozdul. Nem ébred fel, öntudatlanul közelebb araszol a testével, arcát a tenyerembe simítva. Mosolyogva figyelem békés arcát, sokkal jobban tetszik így, gondtalanabb, kedvesebb és angyalibb. Óvatosan elveszem a kezem, semmit nem vesz észre, csendben alszik tovább.
Odakintről finom illat csapja meg az orromat. Ideje lenne reggeliznem, Laytont még hagyom pihenni. Rá fér.
Ted a konyhapultnak dőlve áll, levest főzött, ha jól látom és egy narancs bögrét tart a két keze közt. Elemeli a szájától, amikor észrevesz, megfogja a másikat és hozzám lépve a kezembe nyomja azt. Meglepően komor az arca, aminek okát szükségtelen elárulnia, rá van írva, bele van vésve minden mozdulatába.
- Jó reggelt, Patrick – köszönt semleges hangon.
Tekintetét elfordítja tőlem és figyelmét a kezében lévő tárgyra és annak tartalmára összpontosítja. Forró, még mindig gőzölgő tea.
- Köszönöm a kávét – kortyolok bele a forró italba. - Istenem – suttogom jól esően, ahogyan a keserű folyadék lecsúszik a torkomon. Lassan élvezek ki minden egyes pillanatot.
- Parancsolsz? - ráncolja össze a homlokát zavarodottan.
- Ezt te készítetted?
- Nem kell hozzá nagy tudás – fintorodik el. - Erre még én is képes vagyok.
Biccentve hagyom, hogy bögréjét az asztal sarkára tegye és visszavonuljon a szobájába. Ideje lenne, hogy segítsek neki elrendezni az életét, mert ez így nem mehet a végtelenségig. Maradhat, mert megígértem, hogy befogadom, amíg még szüksége van a segítségemre, de ő egyértelműen nem töri magát, hogy munkát találjon. Szemeimet dörzsölve döntöm csípőmet a szekrénynek, míg a fazékban gőzölgő zavaros folyadékot figyelem. Ha jól látom valami porleves lehet. Ideig-óráig elűzi az éhséget, de egyáltalán nem laktató. Még mielőtt neki látnék reggelit készíteni, a fürdőbe megyek és kimosom, aztán berakom a szárítóba a tegnap elázott ruhákat. Ma még újra átkötözöm a sebeit, aztán már rendben lesz. Ha a továbbiakban nem sértik fel még jobban a bőrfelületet, akkor begyógyul nyomtalanul. A már most meglévő hegekkel nem tudok mit kezdeni, ha valami nem megfelelően van lekezelve az bizony hegesedéssel gyógyul.
- Szia...
- Szép jó reggelt – mosolygok az ajtóban álldogáló fiúra kedvesen. - Pirítóst vagy rántottát kérsz reggelire?
- Neked melyik lenne jó? - bizonytalanodik el.
- Emlékszel még, miről beszélgettünk tegnap? - kérdem nekilátva a reggeli elkészítésének. Ha nem tud dönteni, megkapja mind a kettőt. - Ne próbálj másoknak megfelelni, míg magadnak nem tudsz. Ne hagyd, hogy más döntsön helyetted, mert biztosra veszem, hogy neked is van saját, önálló akaratod. Belegondoltál már, mégis mennyi idő és energia megy el azzal, hogy másoknak próbálsz megfelelni, míg a saját céljaid, vágyaid háttérbe szorulnak?
- Ne haragudj – hajtja le a fejét bűnbánóan, sötét tincsei arcába hullanak, ártatlan és gyámoltalan benyomást kelt, ugyanakkor tudom, hogy némi segítséggel ez lehet akár a múlt is. Nincs szüksége irányításra, meg tud állni a maga lábán is, egyszerűen lökésre van szüksége, egy mentőövre, ami visszaránthatja a szakadékból és kitart mellette a végsőkig.
- Nem haragszom – teszem le elé a bögre teát, kellemesen meleg még, de nem annyira, hogy leforrázza vele a torkát. Köhögve kezdi el fújkálni, majd utána hatalmas kortyokban magába gyűri az egészet, amit egy kiadós reggeli is követ. Szó nélkül eszik, nem ellenkezik és nem panaszkodik, így arra következtetek, hogy annyira azért nem is lehet olyan rossz a főztöm. Igaz, egy tojásrántottát meg némi pirítóst nem nagy kunszt összedobni, de örülök neki, ha jóízűen eszi. - Ha ezt befejezted, akkor szólj, és átkötözzük a sebeidet. Nem látom feltétlen szükségesnek, de jobb megelőzni a bajokat és nem árt, ha ránézek a sebeidre.
Köhögve próbál meg biccenteni, mialatt a bögréjét is megpróbálja egyenesbe hozni és nem kilötykölni belőle semmit. Még a legnagyobb igyekezetemmel is beletelelt jó időbe, míg a meleg házba értünk, áthűlni pedig nem tart pár percnél tovább. A legtöbb, amit tehet, az az, ha megpróbálja kialudni a frissen szerzett betegségét és én is csak remélni tudom, hogy egyszerű meghűlésről van szó.
Reggelijét befejezve elpakolom az edényeket, aztán a ruháit elővéve hagyom, hogy magára húzza őket, aztán átcserélem a gézt is, amit még az este tettem rá fel. Nem lettek súlyosabbak, de nem is javultak olyan látványosan, amit nem is csodálok. Mélyek és biztosra veszem, hogy nem épp a legsterilebb eszközök által lettek a testére szórva a véres lenyomatok. El nem bírom képzelni még mindig, hogy miért történhetett ez az egész borzalom pont vele. Mégis mit követett el?
- Óh, hát itt vagytok? - mind a ketten összerezzenünk az ajtó hangos döndülésére, ahogyan Ted kivágja azt és megkapaszkodik az ajtófélfában. Úgy tűnik történhetett vele valami, ami visszahozta a kedvét. - Szia, csibe – vigyorodik el Laytonra pillantva, majd felém fordul és egy egyszerű vállveregetést követően a kezembe nyomja a saját lakáskulcsát, amit még korábban adtam neki. - Este jövök, feltételezem még ébren leszel, úgyhogy szükségtelen magammal vinnem – ad magyarázatot felvont szemöldökömet látva.
- Ma este dolgozom, próbálj meg időben megérkezni, különben az ajtó előtt fogsz éjszakázni – vigyorodok el, magamhoz veszem a kulcscsomót, zsebem mélyére süllyesztem és elköszönünk tőle mind a ketten.
Ennek sem láttam túl sok értelmét, de van nem is egy tippem arra, vajon merre mehet most el. Kiismertem már annyira, hogy a jó kedvét leginkább az éjszakai élet hozhatja vissza teljesen. Szemeimet lehunyva megdörzsölöm a homlokom és utoljára még megígértetem Laytonnal, hogy amint hazamegy, lepihen és alszik még egy nagyot. Szeretném, ha legalább neki nem esne komolyabb baja.
*
Még fáradtan ugyan, de már útra készen várakozom a konyhaasztalnál ücsörögve. Tenyereim rejtekében fémes kulcs csörren, ahogyan újra és újra elbíbelődöm a karikára aggatott medálokkal. Nem is értem minek vannak rajta ezek a színes mütyürök. Nincsen semmi jelentőségük, megnehezítik a mindennapokat, és azt, hogy kényelmesen el lehessen tenni a zsebbe. Tekintetem minduntalan az óra felé vándorol, az elem ki lett benne ugyan cserélve, de maga az óra koránt sem lett beállítva a megfelelő idő szerint, így több óra késéssel futja le saját köreit. Türelmetlenül fordulok az ajtó felé, míg arra várok, hogy végre betoppanjon rajta Ted, de csak nem akaródzik neki jönni. Mintha meg is feledkezett volna az ígéretéről. Ökölbegyűrt ujjakkal veszem ölembe a táskám, de még mielőtt alaposan szemügyre vehetném, Ted ront be az ajtón.
- Patrick! A... a csibe....
Látom, ahogyan ájultan fekszik a karjai közt.
- Mármint Layton? - nézek rájuk döbbenten. - Mi történt vele?
- Összeesett. Az úton, idefele jövet találtam rá, nincs magánál.
Ahogy a nyakához érek, hogy megnézzem a pulzusát, hamar feltűnik, hogy a teste tűzforró. Felszökhetett a láza...Átveszem és azonnal a fürdőbe viszem. Egyenlőre megpróbálom én levinni valahogyan a lázát, de lehet, hogy egyedül ezzel már nem fogok tudni boldogulni és orvosra lesz szükség. Amint beérek az ájult fiúval, első dolgom, hogy levetkőztessem. Felelőtlen és ostoba lépés volt tőle újra kijönnie a szabadba, legfőképpen ilyen lenge öltözetbe. Hideg vizet engedek a kádba, és beleültetem, hogy legalább a lázát lejjebb vigyem. De alighogy beleteszem, reszketve tér magához és szinte reflexszerűen mászna ki onnan, de nem engedhetem.
- Próbáld meg kibírni, míg le nem megy a lázad – suttogom a füléhez hajolva, nedves tincseit kisimítom az arcából, de továbbra is erősen markolja a kád peremét.
- Hideg... Nagyon hideg – vacogja a fogai között.
- Tudom és ne haragudj, de nincs más választás.
- Ne, kérlek... nem akarom – kapaszkodik a kezembe remegve, míg én folyamatosan a testét locsolom a vízzel, de csak nagyon lassan hűl le. - Elég... elég volt – vágja körmeit remegve a kezembe.
- Majd, ha lejjebb ment a lázad.
- Patrick... kérlek... nem bírom tovább – hajtja arcát hozzám.
Felsóhajtva simítom tenyeremet a homlokához, valamelyest már sikerült lejjebb vinnem a lázát, de még nagyon távol áll az egészséges testhőtől, viszont itt sem ülhet az örökkévalóságig. Óvatosan emelem ki didergő testét, ő pedig kapaszkodva bújik hozzám teljesen.
|
| vicii | 2015. 06. 23. 15:11:13 | #33071 |
Karakter: Layton Bourne
Megjegyzés: (Linkának)
A percek, az órák egymás után vánszorognak, eltelik egy nap, aztán megkezdődik a következő is, az én gondolataim viszont újra és újra visszakanyarodnak valakihez. Csak rá tudok gondolni, a kedvességére, az aggodalmára. Fájdalmaim mellé egy újabb csatlakozik, a bűntudat tépi a lelkem.
Végül este, mikor az égő tűzgömb lebukni készül a horizont alá, én pedig képtelen vagyok újra hazamenni és szembenézni a félelmeimmel, az utam ismét ugyanahhoz a telefonfülkéhez vezet, ahol kezdődött ez az egész, különös kapcsolat.
Tanácstalanul, magamban őrlődve bámulom a kagylót, próbálom elfelejteni a hátamon egyre erősebben, egyre fájdalmasabban égő, kezeletlen sebet. Szinte sugárzik belőle a hő, mintha lázas lennék. Tompítja a gondolataim folyamát, de végül pár perc elteltével tárcsázok. A szívem az egyetlen napfényes pont felé húz a sötétségben. Nem tudom megszakítani a kapcsolatot kettőnk között, és már előre félek, milyen bajba fogom sodorni. De szükségem van rá.
- Haló, lelki segély vonal, segíthetek?- kérdezi egy dallamos hang, én pedig zavartan nyelek egy nagyot, a torkom kattan, a szám kiszárad. Megremeg a kezem, eszembe ötlik, hogy leteszem, de végül is halkan, erőtlenül, félve beleszólok.
- Én… én… Patrickkel szeretnék beszélni…- mondom vékony, bátortalan hangon. Hosszú, meglepett csend, majd végül kis zörgés után megkérnek, hogy várjak. A tenyerem izzad, ahogy szorongatom a fekete műanyagot, tűnődöm, vajon tényleg helyesen cselekszem-e… de nincs időm a következményekre gondolni.
- Lelki segély vonal, segíthetek?- darálja immár egy ismerősebb hang, lelkem húrjai pedig megpendülnek a hallatán. A szívem máris kevésbé zakatol, az égő érzés pedig mintha már most tompább lenne.
- Sajnálom.- mondom halkan, mélyen beszívva a levegőt, a lelkem legmélyéről. Annyira sajnálom, hogy ismét felhívtam. Hogy akkor felhívtam. Hogy egyáltalán meg kellett ismernie.
- Szia, Layton. Mit sajnálsz?- kérdi értetlenül, a nevem annyi gyengédséggel ejtve ki, amennyit talán egész életem folyamán nem tapasztaltam még.
- Azt, hogy csak úgy elrohantam… Én… nem akartalak téged megbántani. Ne haragudj.- nyögöm végül sután, homlokomat a hűs üvegnek támasztva. A testem reszketni kezd az enyhüléstől
- Semmi baj. Megértem, ha túl sok volt neked ez az egész.- mondja, hangjában megértés, megannyi éledő érzés. Annyira… élettel teli hangja van. Behunyom a szemem, és a hallatán el tudom képzelni, mi minden kavaroghat benne, mennyi mindenen őrlődhet magában, milyen nyíltan élheti meg az érzéseit… fantasztikus lehet, ha őszinte tudsz lenni magaddal és a világgal is, ha nem kell rejtegetned az érzéseidet és a gondolataidat, ha büszkén kimutathatod őket. Ha nem kell minden pillanatban attól félned, hogy fogják őket ellened fordítani.
- Miért csinálod ezt?- kérdem halk, elkeseredett hangon. – Miért próbálod rendbe hozni mások életét?- súgom az üres fülkének, hangom visszhangzik a zárt térben.
- Csak segíteni akarok. Az emberek magányosak, elzárkóznak egymás elől az önérdek miatt. Védeni próbálják magukat, igyekeznek elrejteni minden támadási felületet, mintha csak a rossz jöhetne át. Ezzel természetesen az örömtől is ugyanúgy elzárkóznak.- hallgatom a szavak súlyát, önkéntelenül nagyot nyelek, hogy leküzdjem a keletkezett gombócot a torkomban. Úgy érzem, meg fogok fulladni. – Gondold csak végig, az emberek, akikkel nap, mint nap találkozol az utcán, ők boldogok? Békében élnek egymással? Van valaki mellettük, akivel megoszthatják a terheiket?
- Nem…- nyögöm levegő után kapva, a szavak súlya rám nehezedik, úgy érzem, nem bírom megtartani magam.
- Layton, azza, ha segítséget kérsz, nem aggatsz senki nyakába semmit. Pláne a saját nyomorodat nem. Vannak, akik örök-némák maradnak, önmagukba szorulva üvöltenek, de mégsem elég erősek ahhoz, hogy beszélni tudjanak róla. Mindenkinek van keresztje. Még a legmagányosabb embereknek is szükségük van emberi kapcsolatokra. Sőt, talán nekik a leginkább.
- Én nem akarom, hogy te is a részese legyél ennek az egésznek, nem akarom, hogy kikérdezz, hogy megszánj és…
- Nincs jogom az életedbe avatkozni.- szakít félbe. Zaklatottan hallgatom, felkavarodott bennem minden. – Layton, én a barátod vagyok, nem a terapeutád. Annyit mondasz el magadról, amennyit akarsz.
- Én ezt nem akarom, ezt az egészet. Miért ezt kapom? Rossz ember vagyok?- fakadok ki a könnyeimmel küszködve. Mit tettem? Mit tettem, amiért most ezt érdemlem?
- Figyelj rám, nem vagy rossz ember és nem tettél semmit, amivel ezt kiérdemelhetted volna. De tudnod kell, hogy halál van a hangodban. Az a szürke, fásult lemondás, ami a beletörődéssel, a meghajlással ér egyet. Vannak ilyen emberek, vannak, akik nem tudnak vagy nem akarnak fellázadni a sorsuk ellen, de te ehhez még fiatal vagy, Layton. Te még nem fáradhatsz bele a küzdésbe.- mondja keményen, a csüggedtséget viszont, ami átjárja minden tagom, nem tudom olyan egyszerűen lerázni.
- Nem akarom az életet, már nem bírom. Nem vagyok erős, soha nem is voltam az, és az ez egész túl sok. Már nem bírom tovább, túl nehéz.- súgom, az összeroppanás határán állok. Megéri küzdeni? Megéri valamibe még ennél is nagyobb energiát fektetni, mikor nem biztos a győzelem? Kockáztatni, vállalni a veszélyt, hogy valami még rosszabb legyen, csak egy halvány reménysugárért…?
Nem tudom. Nincs több erőm harcolni, felemésztettem mindent, hogy eddig túlélhessem. Annyira fáradt vagyok.
- Layton.- szól lassan, erélyesen, próbálva elérni hozzám. – LAYTON, kérlek ne tedd.- képtelen vagyok megszólalni. A gondolataimat mintha egyszerűen kiszippantották volna, nem maradt már, csak a zúgás, a fájdalom és a zsibbadtság. – Layton, könyörgök, hogy ne! Te ennél sokkal okosabb vagy, sokkal több. Neked itt még nincs vége.
- Rám nincs szüksége senkinek.- súgom vékony hangon.
- Hol vagy pontosan?- kérdi kis tétovázás után, szinte parancsolóan, én pedig magam elé bámulok. Az üveg még mindig vérmaszatos, elkenődött, koszos, barnás foltokká változott a vörös szín. Végül lehunyom a szemeimet és megadom magam.
Adok egy esélyt az életnek. Most utoljára.
Az eső halkan kopogni kezd az üvegen.
*
Ahogy kifújom a levegőt, a kávézó ablaka kis foltban bepárásodik. Bámulok ki a szakadó esőbe, a testem rázza a remegés, teljesen átfagytam, a ruháimból csavarni lehetne a vizet. Amúgy sem voltam túl vastagon felöltözve, de legalább a hideg eső a sebeimet lehűtötte. Most mintha kicsit kevésbé égne.
Az esőfüggönyön át megpillantok egy sötét alakot, ahogy sietős léptekkel erre tart, majd szinte beront a kávézó ajtaján. Tétován rápillantok, ahogy dideregve lesöpri magáról a vizet, ami még nem ivódott bele a ruháiba. Körbepillant, majd ahogy rám talál a tekintete, hozzám lép és leül velem szembe. Zaklatottnak, de határozottnak tűnik, olyan embernek, aki biztos magában és pontosan tudja, mit akar az élettől.
Remélem, egyszer én is ilyen leszek.
- Engedd meg, hogy meghívjalak egy teára, legalább, ha rövid időre is, de felmelegít egy picit.- ajánlja fel, ezúttal pedig félreteszem a büszkeségem. Egy garas, még annyi sincs nálam, ezért belegyezően, hálásan bólintok.
- Miért nincs még eleged belőlem?- kérdem reszkető hangon, próbálva visszatartva a sírást, ami már a torkomban van. – Miért vagy velem ilyen kedves?
- Miért gondolod, hogy te még ennyit sem érdemelsz meg?- kérdi végtelen kedvességgel a hangjában, én pedig nagy szemekkel, szomorúan rámeredek. Végül reszketegen nagy levegőt veszek és kidörgölöm a szemeimben a könnycseppeket.
- Tudod, ha valakinek egész életében azt hajtogatták, hogy egy semmirekellő, hogy nem érdemel semmit, akkor egy idő után elkezdi maga is elhinni, hogy így van.- mondom nagyot nyelve, lesütve a szemem, Patrick pedig levéve a kabátját a szék támlájára teríti, majd felkönyököl az asztalra, és kicsit közelebb hajol. Szinte vonzz a pillantása.
- És te mindig mások szabályai szerint akarod élni az életed?- teszi fel a kérdést, én pedig hirtelen elszégyellem magam. Mikor a pincérnő megjelenik, próbálom minél kisebbre összehúzni magam, és amíg Patrick leadja a rendelésünket, én lehorgasztom a fejem és a szavain gondolkodom. Hogy mindig mások szabályai szerint éltem-e az életem? Azt hiszem… igen. A válasz egyértelműen igen. Mindig féltem a sarkamra álltam, megijedtem a következményektől. Ezért mindennek én voltam az elszenvedője, és meg sem próbáltam kitörni ebből a szerepből. Azt mondogattam magamnak, hogy egyszer úgyis vége lesz, hogy befejeződik majd… de nem így lett. Beletörődtem az áldozat szerepébe.
Felriadok, ahogy a csésze koppan előttem az asztalon. Felpillantok Patrickre, aki két kezében tartja maga előtt a forró teával teli csészét, kavargó szemei rám szegeződnek, olyan érzés, mintha egészen a lelkemig lelátna. Vajon egész idő alatt, míg el voltam foglalva a saját gondolataimmal, engem nézett?
Két kezem közé fogom én is az átforrósodott kerámiát, szinte iszom magamba a melegét. Nagyot kortyolok a citromos teából, a gyomromban szétáradó melegségre pedig felsóhajtok.
- Nem.- mondom végül, próbálok határozott lenni, ő pedig értetlenül felvonja a szemöldökét. – A saját szabályaim szerint akarok élni, nem másoké szerint.- válaszolok a korábbi kérdésére, a csésze eltakarja a száját, de a szemei mosolyogni kezdenek. – Adok még egy esélyt… az életnek.
Lassan ejtem ki a szavakat, ízlelgetem őket, próbálom befogadni a belőlük áramló komolyságot és határozottságot. Nagy levegőt véve behunyom a szemeimet egy pillanatra. Tudom, hogy nehéz lesz. Nehezebb, mint eddig bármi. Őszintén szólva nem tudom, elég erőm lesz-e hozzá, hogy kibírjam. De minden esetre megpróbálom.
- De előbb szükségem van egy kis időre, hogy erőt gyűjtsek.- mondom halkan, ismerem magam és a korlátaimat is. Időbe telik, mire megszilárdul bennem az elhatározás.
- Kezdhetnénk azzal is, hogy ellátjuk a sebeidet. El kell mennünk egy orvoshoz.- mondja határozottan, mire szinte felnyüszítek, még kisebbre próbálva összehúzni magam.
- Kérlek, csak azt ne…- nyögöm. A csontomig hasít a rémület, ha a fertőtlenítő szagú, személytelen kórházi szobák jutnak eszembe, a fehér köpenybe burkolózó emberek, akik néha nem is tűnnek embernek. Érzéketlennek látom őket, akik pontosan tudják, milyen hatalom is van a kezükben, emberi életekkel játszanak és hatalmuk van a fájdalom felett. Hatalmuk van élet és halál felett.
- De ha a seb elfertőződik…- kezdene heves ellenkezésbe, de félbeszakítom.
- Ha elfertőződik, akkor elmegyek. De csakis akkor.- szögezem le, mire egy hosszú pillanatig méreget, majd megadóan felsóhajt.
- Rendben van.- egyezik bele, én pedig megkönnyebbülök.
*
Zörög a kulcs, kattan a zár, majd egy téglalap alakú fénysugár hasít a sötétségbe, ahogy kinyílik az ajtó. Csendesen belépünk a lakás ajtaján, Patrick előre figyelmeztetett, hogy a szobatársa nagy valószínűséggel már mélyen alszik. Első utunk a fürdőszobába vezet, ahol becsukja az ajtót mögöttünk, hogy tompítsa a beszélgetésünk hangjait.
Lehúzza a vizes kabátját és a fürdőkádba dobja, majd követi egy póló is. Egy törülközővel áttörli a felsőtestét, majd a nyakába akasztja, én pedig tanácstalanul bámulom a fürdőszoba padlóját, csak hogy ne kelljen meztelen mellkasára néznem. Feszélyez a meztelenség, egyenesen a frászt hozza rám és úgy érzem, görcsbe rándul tőle a gyomrom.
- Vedd le a felsőd.- kér halkan, miközben egy kis szekrényben kezd matatni, hogy elővegyen mindent, amire szükség lehet. Bizonytalanul toporgok, a gondolattól, hogy én vetkőzzek le, még inkább frászt kapok. A szívem a fülemben dobog, a vérem zubog az ereimben és úgy érzem, szédülni kezdek. De nagy nehézségek árán mégis elkezdem kigombolni a vizes, elnyűtt inget, ami amúgy is három számmal nagyobb nálam.
Segíteni akar. Segíteni akar. Csak segíteni akar.
Mantrázok magamban, próbálok úrrá lenni a remegésem, kevés sikerrel, ezért elbíbelődöm egy darabig a gombokkal. Végül az inget sután összehajtom és a kabátra teszem, a fürdőkádban. A belőlük csöpögő víz lassan csordogál le a folyón.
Összefonom a karjaimat magam előtt, a szégyen pírja elönti az arcom. Lesütöm a szemem.
Néhány pillanattal később Patrick végez a pakolással, és csak azután pillant rám. Megpróbálja leplezni, de még így is látom a döbbenetet a szemében. Nyel egyet, mielőtt lecsavarja a fertőtlenítő kupakját.
Pedig még a hátamat sem látta.
A mellkasom tele van kék és zöld foltokkal, a régebbiek már sárgásak, lassan felszívódnak. Itt-ott apró, kör alakú hegek, cigaretta csikk nyomai. Akad egy mély harapásnyom, vágások, hosszú, vékony sebhelyek.
Egy kis sámlit varázsol elém.
- Ülj le kérlek.- mondja fojtott hangon, én pedig felszegem az állam, összeharapom a fogaimat, hátat fordítok neki és leülök rá. Hosszú percekig semmi sem történik, majd motoszkálást hallok. Kiszolgáltatottnak és elveszettnek érzem magam.
- Ez csípni fog.- tájékoztat, én pedig bólintva jelzem, hogy tudomásul vettem. Leheletfinom, pilleszárny-szerű érintést érzek, mégis kínzóan mar belém a fájdalom, ahogy nekilát lefertőtleníteni a sebeket. Kiver a hideg veríték, a fürdőkád szélébe kell kapaszkodnom, de egy hang sem hagyja el a számat. Könnyek gyűlnek a szemembe és lassan, forrón folynak végig az arcomon.
- Senkinek sem szabadna ennyit szenvednie.- súgja halk, szomorú hangon.
Sokáig, nagyon sokáig tart a művelet, nekem legalábbis óráknak tűnik. Mikor bekötözi, elevenen ég, a csontomig hatol a kín. Kell egy kis idő, amíg csillapodni fog.
Ahogy jelzi, hogy végzett, sípolva szívom be a levegőt, majd reszketegen kifújva egy pillanatra a kezeimbe temetem az arcom. Erőt gyűjtök, hogy ne essek össze, mikor felállok. Még így is megroggyan a térdem, a mosdókagylóba kell kapaszkodnom. Patrick a kezét nyújtja, aggodalmasan néz rám, de csak megrázom a fejem. Nem találom a hangom.
- Keresek neked valamit, amit felvehetsz. Mindjárt jövök.- surran ki gyorsan, én pedig pár percig egyedül maradok a gondolataimmal. A falnak támaszkodom, homlokomat nekidöntöm és lehunyom a szemem. Végtelen fáradtság tör rám. A lelkem mélyén… mégis nyugodt vagyok.
Az igazat megvallva rég voltam ennyire nyugodt. Ez a férfi… tele van jósággal. Egyszer majd meg fogom hálálni neki mindazt, amit értem tett. Mikor majd rendbe hozom az életem és módom lesz rá. Sosem elfelejteni, mennyi mindent tett értem. Amennyit még senki más… ha minden embernek jutna csak egy töredéke is a kedvességéből, jobb hely lenne a világ.
- Ezt találtam, remélem, jó lesz. Alsónadrágot sajnos nem tudtam hozni, azok mind nagyok lennének rád.- jelenik meg egy fehér pólóval.
- Köszönöm.- mondom rekedten, ennyi telt csak tőlem ebben a pillanatban. Újra magamra hagy, én pedig nekilátok, hogy lefejtsem magamról a vizes nadrágot. Teljesen levetkőzöm, szárazra törlöm magam majd belebújok a pólóba. Isteni az érintése a bőrömön, szinte simogat, ahogy hozzám ér. Leér egészen a combomig, így eltakar mindent. A mérete óriási, akkora rám, mint egy sátor, mégis fantasztikusan érzem benne magam.
Tétován kidugom a fejem a fürdőszobából, és a résnyire nyitva hagyott ajtó felé botorkálok a sötétben. Bekukkantok rajta, és mikor meglátom a pakolászó Patricket, óvatosan beljebb lépek. Már ő is átöltözött, alsónadrág és póló van rajta.
Rám pillantva puhán elmosolyodik, majd leveszi a francia ágyról az ágytakarót. Varázsol valahonnan még egy párnát, én pedig kissé bizonytalanul leülök az ágy szélére. Megszemlélem a helyiséget.
Kedves, barátságos, de letisztult. Nincs telezsúfolva, ráadásul tiszta és rendezett. Árad belőle a rendezettség.
- Megvetettem neked, én majd alszok kint a kanapén.- mondja, miközben felnyalábol egy takarót, én viszont kérlelően nézek rá. Nem akarok egyedül maradni. Most nem. Az már túl sok lenne…
- Kérlek… elférünk ketten is, kis helyet foglalok… maradj itt…- kérlelem, ő pedig rám néz azokkal a sokat mondó, kavargó szemekkel, végül bólint. Bemászunk hát a takaró alá, én végtelenül óvatosan hasra fekszem, így kímélem a legjobban a sebeimet. Rá nézek, ő pedig szótlanul engem bámul.
- Köszönöm.- súgom könnytől csillogó szemekkel. – Annyira köszönöm, Patrick…
A hangom elhal a szoba csendjében, magukba szívják a falak, a bútorok. Puha mosolyt küld felém, majd leoltja a kis lámpát az éjjeliszekrényen. Sötétség borul mindenre, óvó, megnyugtató sötétség.
- Pihenj, Layton. Szükséged lesz az erődre.
A mély, duruzsoló hang felmelegíti a lelkem. És talán életemből először tudok mélyen, igazán pihentetően aludni.
|
| linka | 2015. 06. 13. 00:50:06 | #32984 |
Karakter: Patrick Bloom
Megjegyzés: Viciinek
Hunyt szemekkel hallgatom a környező zajokat, a testem már fáradt, a kialvatlan éjjelek miatt igényli a pihenést, de egyre csak zakatoló elmém nem hagy nyugodni. Ideig-óráig el tudtam húzni ezt az egészet; a megcsömörlött gondolatokat árkokba taszíthatom, hiszen olyan könnyű nem gondolni semmire, de az ember hamar belefárad a taszító csendbe. A reggelen lassan szűrődik át az ágy illata, valahonnan kintről meztelen léptek dobbannak és egy egészen halk, torokból induló dúdolás vegyül a frissen főtt kávéval. Sóhajtva túrok mindkét kezemmel a hajamba, nem számolom a perceket, talán ha két óra eltelt azóta, hogy beléptem az ajtón. Lehet, hogy annyi sincs. Most valahogy mintha időn kívül volnék.
Három nap telt el a hívása óta, három néma, üres, hangoktól megtépett nap.
Aggódom érte, mert még olyan fiatal. Előtte van az élet, amit nem így, nem ilyen körülmények között kellene leélnie. Nem kérdeztem meg, van-e testvére, hogy van-e egyáltalán bárkije, akire számíthat. Azt hiszem, hogy sejtem a választ csak nem hiszem el, mert az azért mégsem lehet, hogy valaki ilyen árván csak itt álljon ebben a nagyvilágban. Az nem lehet, hogy ehhez az elveszett, megtört hanghoz ne tartozzon valami meleg otthonnal kecsegtető háttér. Ilyen egyszerűen nem lehet.
- Patrick...- halkan, óvatosan nyíló ajtó -... alszol? Zavarok? Esetleg jöjjek vissza később?
Zavarban van, tükrözi ezt a hangja, kérdéseinek sora, mimikája és minden egyes gesztusa. Az emberek akarva, akaratlanul gesztusokkal kommunikálnak, könnyebbé válnak így az elhangzott szavak, jobban érthetővé. És nekem bűntudatom van, amiért alig-alig beszélünk. Egy fedél alatt élünk és mégis, alig tudok róla valamit, pedig jó barátom. Régóta ismerem, és mindazt, amit róla tudok, már nem aggathatnám rá. Számomra ugyanaz a kisfiú, akihez annak idején odamentem, letelepedtem mellé, beszélgettünk, megismerkedtünk, és örök barátságot fogadtunk egymásnak. Őt ismerem, de ezt az új Tedet még nem. Róla még nem tudok semmit sem, ami bánt és zavar.
- Nem, nem zavarsz. Mondd, miben lehetek a segítségedre? - eresztek meg egy gyenge mosolyt.
Szívesen segítek bármiben, legalább azzal is terelni tudnám gondolataimat arról az egész borzalomról, amit a hírekben mondtak be az éjjel. Egy fiatal fiú, aki szinte még alig élt és máris a halál karmaiba vágyja magát. Ismerem a történetét, a családi helyzetét, de az apja beszámolója még engem is mélységesen megdöbbentett. Szemrebbenés nélkül hazudott, mesét mondott, amit talán még ő maga is elhitt volna, ha kívülállóként szemlél és hallja a történetet. Tökéletesen felvázolta egy depresszióval küzdő fiatal életét, jellemvonásait és tetteit. A legszebb az egészben az az, hogy még Ted is elhitte minden mézzel csöpögtetett szavát, a szívfacsaró drámáját és a mesterien előadott színjátékát. Elhitte, hogy a fiúval van a baj, természetesen mindig a gyerekben keresi mindenki a hibát, miközben maga a szülő fertőzi be az élet legapróbb örömeit is. Magától értetődő, hogy mindig a felnőtteknek van igazuk, hiszen ők az idősebbek, ők éltek hosszú-hosszú évekig. Ők azok, akik bölcsek és szavaik kőbevésettek.
- Patrick, hé, minden rendben van? Olyan vagy, mintha elbambultál volna. Ez nem vall rád. Furán viselkedsz. Még mindig azon a kölykön kattog az agyad? Lépj túl rajta, nem menthetsz meg mindenkit. Felhívott, mert abban a helyzetben, amiben lehetett, azt látta a legmegfelelőbbnek, de nem tarthatsz fent egy beszélgetést anélkül, hogy a másik fél ne akarná. Nem rajtad múlt. Ne emészd magad érte, hiszen számtalan hozzáhasonló él a Földön, és te nem fogadhatod mindegyiket a szárnyaid alá.
- Mindenkit nem, de ő felhívott, segítséget kért és én semmit nem tudtam tenni. Évek óta ezzel foglalkozom és abban a pillanatban, amikor vele beszéltem, egyszerűen nem tudtam semmi használhatót mondani. Nem jutott eszembe semmi, ami ösztönzésre sarkallhatta volna.
- Ösztönzésre? Mégis miről beszélsz? Ő már rég feladta, fogadd el végre, hogy nem a te bűnöd. És amúgy is, életben van, még idejében akadtak rá és hazavitték őt.
- Nem adta fel... akkor még nem. A hívása egy segélykiáltás volt, amire valami véletlen folytán én adtam neki választ. De mindegy is, miért kerestél?
- Elfogyott a tej és a kávéd is erősen megcsappant. Talán ideje lenne lejjebb vinned az adagot. Nem egészséges, a te korodban semmiképp, sőt, a tőled idősebbeknek sem.
- Rendben, lemegyek a boltba – mosolyodom el. - És köszönöm a javaslatot, ígérem számításba veszem majd.
*
Reggel kilenc van, csúcsforgalom. Körülöttem emberek hömpölygő hada, egy fiatal fiú az egyik pad közelében, kezében gitár. Hangol és megpendíti az A-t. Mellettem a közkuka hangosan pendülve felnyög, míg én a lábamat fájlalom mert talán egy egészen kicsit elbambultam. Egyszerűen hihetetlenek az ilyen emberek, azok, akik némi pénz érdekében órákig, napokig képesek fagyban, hőségben, esőben és viharos időkben kint ácsorogni. Mások megbotránkoznak rajtuk, még, ha nyilvánosan nem is mutatják ki, én azonban felnézek rájuk. Tisztelem őket a kitartásuk miatt. Állnak a megszokott helyeiken nap, mint nap, és az életek elfolynak előttük. A fiú énekhangja varázslatos, egyszerűen magával ragad és nem ereszt többé, és az emberek pár percre megállnak. Lassan egy kis kör formálódik köré, áhítatos csendbe burkolózva, meghatottan hallgatják a lágyan eső dallamokat. Arról énekel, hogy az élete hideg, idegen és üres. Keserédes hangja lelassul, tartalmat nyer. Egyesével, egymásba olvadva siklanak le a dallamok, aláhullanak a szavak, aztán ő újra felkapja őket még mielőtt a talajra érhetnének és viszi, ritmusra fogja őket, örök körforgásba vonja minden kiejtett hangocskát.
Lehunyt szemhéjai megrebbennek, a szempillákat kósza szellő fésüli, elhalkul és a hangja eggyé olvad azzal a csönddel, amit ő teremtett. Amit ő hagyott maga után tehetségének nyomaként.
Tehetséges és talán nem is sejti, mennyire. Megtapsolom őt.
- Ez gyönyörű volt – suttogom alig hallhatóan. Nem néz rám, még csak felém sem fordul, de nem is várok tőle feleletet. Elég, ha dicséretként veszi a szavaimat. Csendesen, magába mélyülve szedegeti össze a magával hozott holmiját, hihetetlen milyen mélységű szeretettel érinti a gitárját, ami bár nem új darab, de láthatóan ápolva van. Fontos lehet neki. Édességgel a kezében teszi el a gitárját is.
- Köszönöm...
Rövid időre, mintha megfordulna velem a világ. Nincs olyan szó, ami kifejezhetné a döbbenetem. Elfojtok magamban mindent, hiszen mégis mit mondhatnék neki?Az a hang, az ő hangja. Lágy és megtört, nyomasztó búskomorság és elveszettség. Nem hazudtam, hanem igazat mondtam neki, amikor az emberekről meséltem neki, hiszen valóban úgy gondolom, hogy csodálatos teremtmények vagyunk mi mindannyian. Időnként a csendből olvasom ki őket, néha nézésekből és tekintetekből, mások pedig egyszerűen kibontakoznak a szürke, közönyös tömegből. Ismeretlenül is hozzám lépnek és minden felszólítás nélkül mesélni kezdenek magukról, a szeretteikről, tragédiáikról; mesélni kezdenek az életükről. De ő nem, ő most teljesen más. Csak egy beszélgetés, ennyi volt mindössze, ezzel indult, de nem hittem volna, hogy valaha is összefutunk majd. Neki ismerem az életét, beavatott engem a magányába.
Néma szoborként figyelem, ahogyan az édesség csomagolópapírjával ügyetlenkedik. Segíthetnék neki, talán felajánlhatnám, hogy adja nekem, majd én kibontom, de nem tehetem. Azzal csak földbe tipornám. Gyengének és tehetetlennek gondolná magát a szavaimtól. Lehet...nem tudom. Talán csak én gondolok mindig mindent túl.
Hosszas idő árán ugyan, de sikerül kibontania,megkönnyebbült sóhaj, aztán gyorsan bekapja. Fiatal még. Vajon mennyi idős lehet? A szörnyű életek nincsenek életkorhoz kötve.
- Te írtad? - kérdem leülve mellé a padra. Halványan biccent, kerüli a szemkontaktust. Felismert engem, vagy egyszerűen mindenkivel szemben ilyen tartózkodó és óvatos. Lopva nézek rajta végig, aggodalmam jelenléte láttán sem hagyott alább, talán csak még inkább felerősödött. Csont sovány, elnyűtt pulóvere alól vékony, sápadt kezek kandikálnak ki, bőre mély árnyakkal, véraláfutásokkal szennyeződött. Szegény fiú, vajon mikor ehetett utoljára? - Nem vagy éhes? - kérdem.
- Nem...
Az emberek, mikor hazudnak, mindig apróbb érintésekkel foglalják le magukat, lehajtják a fejüket, megérintik a hajukat, akár az orrukat. De ő nem tesz semmit, csak az édes cukorkát rágja és szorosan öleli a gitárját.
- Pedig meghívnálak reggelizni.
Talán ez az egész már nem is az én hatásköröm. Zsebébe süllyeszti a kezét, aprópénzek koccannak fémesen az anyag rejtekében. Van pénze. De mennyi? Az elég neki arra, hogy folytatni tudja a mindennapokat? Vajon sértésnek vette az ajánlatomat? Lehet rosszul nyitottam, porba tiportam a segítségemmel, de nincs semmi más, amit érte tehetnék. Mindig csak egyvalamivel foglalkozom, azzal, ami adott pillanatban a legfontosabb. És itt most ő az, Istenem, hiszen két ujjal átfoghatnám a karját olyan vékony.
- Kösz, de van pénzem – utasít vissza.
Igen, van pénze, valamennyi apró, de az mégis mire elég?
- Layton... - szólítom meg gyengéden.
Még, ha sikerül is valamennyi pénzt összegyűjtenie nap, mint nap, egyértelmű, hogy azt nem ételre költi el. Amikor felém fordul, valami a gyomrom legmélyén megvonaglik. Nem undor, nem szánalom, inkább döbbenet és hitetlenség. Néhány ütés, ami felsebezte a száját, szemei körül sötét, árnyakkal és vérrel festett duzzanat, de a szemek üressége a legijesztőbb. Sötét haja árnyakba vonja a tekintetét, egészen eltakarja a szűk, fakó fénnyel gomolygó pupillákat.
- Sajnálom – mondja halkan.
A csend körbeölel minket. Átható, tompa némaság. A nyalóka pálcikáját az aprók közé süllyeszti, még szorosabban magához vonja a gitárt, és búsan ráhajtja az állát.
- Mit?
- Hogy kitettelek ennek az egésznek. Nem lett volna szabad felhívnom azt a számot. Átragasztom másra a nyomorom.
- Ne mondj ilyet. Azért hívtad fel azt a számot, mert támogatásra volt szükséged. Én pedig azért vettem fel, mert igyekszem legjobb tudomásomhoz híven segíteni másoknak – simítom tenyeremet bátorítóan a hátára. Válasza egy fájdalommal átitatott halk nyögés. Félve húzom el a kezem, a fiú testén finom kis remegések futnak végig. - Ne haragudj... - kérem elfojtott döbbenettel, de az az apró, félszeg kis mosoly még a tekinteténél is szívfájdítóbb. Felém fordul, puhán nézelődik, összekapcsolja a már korábban is hallott hangot a kinézettel, hogy egy teljes embert kaphasson eredményül. Aztán hosszan kitartja a szemkontaktust, engedi, hogy belesüppedjek a bánatos tekintetébe. Layton egy csendes, visszahúzódó fiúcskának tűnik, sötét hajjal és bánatos szemekkel. Magába forduló és önmagával küzdő fiú, és annyira, de annyira fiatal még. Nem ezt érdemelné. Vonásai túl tapasztaltnak tűnnek fiatalságához képest, a mozdulatait átjárja a figyelem és a bizalmatlanság. A szemei pedig fáradtan és megtörten tartanak tükörsima tükröt megsanyargatott lelkéről.
- El kellene látni a sebeidet – mondom nyugtalanul. Kitudja milyen mélyek, ha beleragad a ruha anyaga csak még több fájdalmat okoz neki. Halvány mosollyal néz rám, ez az a mosoly, amit soha nem akartam látni senki arcán sem. Ezt a beletörődött, fájdalmas, tehetetlen, elfogadó mosolyt.
- Mennem kell – feleli.
Feláll a padról, vállára kapja a gitárját és elsiet.
- Layton... Layton, várj! - kiáltok utána.
Szaporábbra veszi a lépteit. Elszalad.
- Köszönök mindent! - kiált még vissza.
Úgy nézek körül, mintha mindenki engem figyelne, hirtelen az egész park egy rosszalló szemöldökbe húzódik, és én nyugtalanul ülök, mintha megbotránkozott pillantások kereszttüze égetne, de a tömeg csak közönyösen áramlik körülöttem tovább. Senki nem törődik az imént történtekkel. Senkit nem érdekel az a vézna, gyenge fiú, akinek segítségre van szüksége. Senkit nem érdekel mások sanyarú sorsa. Addig nem, amíg ők maguk át nem érzik más helyzetét és át nem élik mindazt, amit ő.
*
Sóhajtva merülök el az engem körülvevő csöndbe, végre egy kis nyugalom és béke. Deby kisétál a konyhába, apró szoba, nem is igazán konyha, szertár volt annak idején, de mi átalakítottuk és bútorokkal rendeztük be. A lány pár percig dudorászva pepecsel, bögrék koccannak össze, lever egy műanyagtálat és bosszankodva felveszi a földről. Tálcával egyensúlyozva lép vissza, az asztalra csúsztatja és visszaül az előbbi helyére. Elgondolkodva nézem a kavargó folyadékot, benne tejszínnel és tömérdek cukorral. Fel sem tekintve folytatom, hangomban egyenlő arányban keveredik némi borús bánat és tehetetlen lemondás.
- A minap összefutottam vele... - szólalok meg valamivel bizonytalanabbul. Nem tartom jó ötletnek ezt az egészet még most sem. Ilyesmi ritkán fordul elő. De miért pont velem? Miért pont én?
- Mármint kivel? - kérdi elkerekedő szemekkel, bögréjét az asztal lapjára simítja, és az üveglapra pecsételt kávéfoltot egy megszakított szalvétával itatom fel. Nem mondok neki semmit. Már tudhatná, hogy kiről van szó. Tudnia kell! - A fiúval, aki... akinek az apja egy vadállat? Istenkém, hogy van szegény?
Erőltetetten felnevetek, lassú kortyokkal fogyasztom az émelyítően édes kávémat.
- Borzalmasan. Nem mutatja, de Deby, az arca, a teste. Mindenütt zúzódás, véraláfutás és eleven seb. Nem tudom hogy bírja ki.
- Patrick, nem is bírta ki. Véget akart vetni az életének, még a hírekben is benne volt, ahogyan az a szörnyeteg apja is.
- Nagyon is könnyű megtörni egy ember akaratát – suttogom magam elé meredve.
Elborzadásszagú csendbe süppedve üldögélünk az asztalnál. Néhányan még csatlakoznak hozzánk, halkan duruzsolnak, beszélgetnek és röviden felnevetnek egy-egy buta vicc hallatán. Ez is egy módja a feszültség levezetésének. Odakint sötét van. Bent pedig nincsen levegő. Elmémre nyugodt homály ereszkedik a fáradtságtól, elsimítva a néha-néha feltörő gondolataimat, amik aztán fulladva vesznek bele a tudatomat borító dermedt ködbe. Magamba mélyedve bámulom az üveglapot, rajta bögrékkel és rászáradt pohárnyomokkal. Vajon ki hagyhatta őket ott?
- Patrick, hívásod van!
Értetlenül ugrok fel ültemből, kimorzsolom szemeimből az éppen csak felsejlő álom és pihenés gondolatát, aztán tunya mozdulatokkal elindulok fogadni a hívást. Nem értem. Olyan sokan vagyunk, annyian fogadhatnák akár helyettem is a hívásokat. Vagy legalább csak ezt az egyet.
- Lelki segély vonal, segíthetek? - kérdem eldarálva újra a már jól betanult szöveget.
- Sajnálom – végtelenül ismerős hang szólal meg a vonal másik oldaláról, de azt már nem egészen értem, mi miatt kér tőlem bocsánatot.
- Szia, Layton – köszöntöm kedvesen. - Mit sajnálsz?
- Azt, hogy csak úgy elrohantam. Én... nem akartalak téged megbántani. Ne haragudj.
- Semmi baj. Megértem, ha túl sok volt neked ez az egész.
- Miért csinálod ezt? - kérdi őszinte értetlenséggel. - Miért próbálod rendbe hozni mások életét?
- Csak segíteni akarok. Az emberek magányosak, elzárkóznak egymás elől az önérdek miatt. Védeni próbálják magukat, igyekeznek elrejteni minden támadási felületet, mintha csak a rossz jöhetne át. Ezzel természetesen az örömtől is ugyanúgy elzárkóznak – előrehajolok ültömben, tenyereimmel a combomon támaszkodom. Layton jól hallhatóan nyel egyet. - Gondold csak végig, az emberek, akikkel nap, mint nap találkozol az utcán, ők boldogok? Békében élnek egymással? Van valaki mellettük, akivel megoszthatják a terheiket?
- Nem... - nyögi ki elfúló hangon.
- Layton, azzal, ha segítséget kérsz, nem aggatsz senki nyakába semmit. Pláne a saját nyomorodat nem. Vannak, akik örök-némák maradnak, önmagukba szorulva üvöltenek, de mégsem elég erősek ahhoz, hogy beszélni tudjanak róla. Mindenkinek van keresztje – csendesen, mélyen beszélek. - Még a legmagányosabb embereknek is szükségük van emberi kapcsolatokra – mosolyodom el. - Sőt, talán nekik a leginkább.
- Én nem akarom, hogy te is a részese legyél ennek az egésznek, nem akarom, hogy kikérdezz, hogy megszánj és...
- Nincs jogom az életedbe avatkozni – vágok közbe puhán. - Layton, én a barátod vagyok, nem a terapeutád. Annyit mondasz el magadról, amennyit akarsz.
- Én ezt nem akarom, ezt az egészet. Miért ezt kapom? Rossz ember vagyok?
A hangja keserűen megremeg, ezúttal nem hibázhatok és nem hagyhatom, hogy bontsa velem a vonalat.
- Figyelj rám, nem vagy rossz ember és nem tettél semmit, amivel ezt kiérdemelhetted volna. De tudnod kell, hogy halál van a hangodban. Az a szürke, fásult lemondás, ami a beletörődéssel, a meghajlással ér egyet. Vannak ilyen emberek, vannak, akik nem tudnak vagy nem akarnak fellázadni a sorsuk ellen, de te ehhez még fiatal vagy, Layton. Te még nem fáradhatsz bele a küzdésbe.
- Nem akarom az életet, már nem bírom. Nem vagyok erős, soha nem is voltam az, és ez az egész túl sok. Már nem bírom tovább, túl nehéz.
- Layton – szólalok meg halkan, megremeg a vonal, hallom az utcák zajait. - LAYTON kérlek ne tedd. - Ökölbeszoruló ujjakkal hallgatom a kitartott csendet. - Layton könyörgök, hogy ne. Te ennél sokkal okosabb vagy, sokkal több. Neked itt még nincs vége.
- Rám nincs szüksége senkinek.
Lehunyom szemeimet egy fél percre.
- Hol vagy pontosan? - kérdem határozottan.
És ő tétovázva, egészen bágyadtan adja meg a címet.
*
Senki nem kötelezett erre, de nem is állítottak meg, holott mindenki tudja, még én magam is, hogy őrültség ez az egész. Nem segíthetek senkinek sem, úgy nem, ha minden percben elbizonytalanodik. Nem tudja, mit szeretne. Nem tudja, hol van helye a Földön.
Összehúzom magamon a bőrkabátomat, az egyre sűrűbben záporozó esőcseppek tompa koppanásai közül szitokszavak hallatszanak át. Néhány pillanattal később ingerült léptek zaja, dühödt fújtatás, majd kilépek végre valahára a főutcára. A zivatar, ami egészen eddig a két háztömb takarásában szelíd zápornak tűnt, most egy tornádó erejével vág arcon.
Tüsszögve lépek be a békés kis kávézó ajtaján. Jól esik a meleg, fázósan dörzsölöm össze a kezeimet. Hiába siettem, még ennek ellenére is csavarni lehetne belőlem a vizet.
Layton elveszetten, és hozzám hasonlóan elázva ül az egyik félreeső asztalnál. Dideregve öleli magát és mikor kihúzom a vele szemben lévő széket, felemeli a fejét. Csak nézem őt, kifürkészhetetlenül. A ruhája gyűrött, a szemei beesettek és vörösek a sírástól, a haja lelapult, nedvesen tapad az arcához.
- Engedd meg, hogy meghívjalak egy teára, legalább, ha rövid időre is, de felmelegít egy picit.
Halványan bólint, most még önmagához képest is sokkal hallgatagabb.
- Miért nincs még eleged belőlem? - kérdi elakadó lélegzettel, szemeiben halovány könnycseppek remegnek. - Miért vagy velem ilyen kedves?
- Miért gondolod, hogy te még ennyit sem érdemelsz? - kérdem szelíden.
Szerkesztve linka által @ 2015. 06. 13. 11:31:19
|
| vicii | 2015. 06. 07. 19:20:21 | #32957 |
Karakter: Layton Bourne
Megjegyzés: (Linkának)
- Az... az apám... megvert... már sokszor... és... és... meggyalázott... meg akarok halni... nem akarok így élni tovább... mit tegyek...? Nem tudom, mi mást tehetnék már...- csuklik el a hangom, a zokogás pedig újra erőt vesz rajtam. Ahogy megmozdulok, hátamba nyilall a fájdalom, le, egészen a csontjaimig. Elakad a lélegzetem, de fogaimat összeszorítva, óvatosan ficergem magam egy másik pózba. Véres hátam maszatos foltot hagyott a telefonfülke üvegén. Elgondolkodva, könnyes arccal, ábrándosan érintem hozzá az ujjam, hogy egyetlen szót mázoljak önnön véremmel: remény…
- Mikor gondoltál először öngyilkosságra?- hallom a feszült hangot, valahonnan távolról, a valóságból szól hozzám. Feleszmélve pislogok, majd behunyom a szemem, arcomon keserű mosoly fut szét, felnevetek, cseppnyi vidámság nélkül.
- Mikor gondolsz arra, hogy lélegzel?- kérdem halk hangon, keserűen, mire zavart csend fogad, végül némi gondolkodás után a válasz is megérkezik.
- Csak akkor, mikor valami az eszembe juttatja.- mondja végül bizonytalanul, én pedig nedves arcomat a felsőm ujjába dörgölöm.
- Pontosan.- mondom halkan, könnyeim lassan elapadnak. Nem marad más, csak kongó üresség a lelkemben, a fájdalom, a bánat, az elkeseredettség mind elszivárog. Mintha üres héj lennék csupán… kellemes, zsibbadt érzés, mentes mindenféle rossztól… - Tudod, van az az érzés, amikor már túl sok minden. Amikor… már felgyülemlik benned minden. Minden újabb szó és tett egy pofon, ami hátrataszít. Úgy érzem, mintha egy szikla peremén állnék.- súgom üveges szemekkel, kibámulva egy pislákoló utcai lámpára, nézve csak, ahogy küzd, hogy tovább éghessen, de természetesen nem kell sok, és végleg kiég…
- Nézd Layton, lehet, hogy kilátástalannak érzed a helyzetet, de hidd el: nem az. Túl fogsz billenni rajta, segítek neked.- mondja mély, megnyugtató hangon, én pedig reszketegen sóhajtva rázom meg a fejem.
- Mégis hogyan?- kérdem kétségbeesetten, szemeimben már nem remeg könny. Rég túl vagyok a síráson, ez már annál sokkal mélyebb fájdalom. Ez az egész az én hibám… mert nem érek semmit. Nem tudom megvédeni magam, és nem segít rajtam senki, mert semmit nem érek… nem kellek senkinek… csak egy emberi selejt vagyok, aki tévesen született erre a világra… - Miért nem tetted még le? Miért beszélgetsz egy olyan emberi ronccsal, mint én?
- Az emberek csodálatosak, kérlek, ne használd a roncs kifejezést.- mondja higgadtan, kérlelő hangon, én pedig fáradtan dörzsölöm meg vörös szemeimet.
- Az apám alkoholista…- kezdek bele a tanmesébe halkan, hátha jobban átlátja a helyzetet, ha megtudja, milyen családi hátterem van. – Én… én sosem tettem ellene semmit, és ő mégis… eleinte csak megvert, aztán annál is többet akart. De én ezt nem akartam, próbáltam segítséget kérni, volt, aki megpróbálta, beszélt az apámmal, aztán ő is magamra hagyott. Azt hittem, már megtanultam és elfogadtam a halált, de nem megy. Mindig van, aki visszarántson. Még az öngyilkossághoz sem vagyok elég erős. Félek, Patrick.- súgom elhalkulva, visszagondolva eddigi sikertelen próbálkozásaimra. Az utolsó pillanatban mindig, mindig visszarántott… még azt sem engedi, hogy meghalljak… neeem… neki ez sem elég… élete utolsó napjáig kínozni akar, apró kis cafatokra szaggatni a lelkem, elvenni minden emberségem… csak mert annak születtem, akinek…
Ahogy bevillan egy régi emlék, elborzadok, a levegő bennem reked egy hosszú percre. Élesen rajzolódik ki elmémben minden apró részlet, mikor rám törte a fürdőszoba ajtaját, és hideg, ernyedt testemet kirángatta a véres vízzel teli fürdőkádból. Félig voltam csak eszméletemnél, de emlékszem, ahogy gyorsan bekötözte felvagdosott csuklóimat és széles, elégedett vigyorral azt mondta: „Ennyivel nem úszod meg, fiam. Ilyen könnyen nem vethetsz neki véget.”
Ahogy elhalványul az emlék, úgy csökken a sokk is, feleszmélve kapok levegőért. A csontjaimba jéghidegen mar a kétségbe esés.
Nem… én nem akarok egy ilyen életet… ha létezik Isten, inkább büntessen a pokolban, ennél rosszabb úgy sem lehet… képtelenség, hogy létezzen dolog, ami az életemnél szörnyűségesebb…
- Layton…- halk hang, szinte meg sem hallom, a gondolataim már messze járnak, távol innen. – Csak figyelj a hangomra, rendben?- neszezés csupán, alig jut el a tudatomig, és ahogy körvonalazódik fejemben az ötlet, már nem is számít. – Itt vagyok, segítek. Te is tudod, hogy ezen nem egyedül kell végigmenned.
- Sajnálom, hogy feltartottalak…- szólok bele szomorúan, bánatos kis mosollyal arcomon. Hálás vagyok neki, amiért támaszom volt ezekben a percekben. Remélem, neki boldog élete van.
- Layton!- kiáltja rémülten, pontosan tudva, milyen döntésre jutottam.
Leteszem a telefont.
Aztán lelkem teljes ürességének tudatában kelek fel, majd lépek ki az éjszakába, magam mögött hagyva a vérmaszatos telefonfülkét.
*
Majdnem tökéletesen teljes a sötétség. A feketeség, mint eleven massza, mindent felfalni látszik, lassan, komótosan kebelezi be az ajtókat és a falakat, elemésztve őket teljesen, kitörölve létezésüket a világból. Mintha sűrű lenne és nyúlós, ragacsos… vágyat érzek, hogy kinyújtsam felé a kezem, hogy engedjem, ahogy a hideg, nyirkos sötétség körülfonja, majd centinként lassan faljon fel, mígnem nem marad más, csak a tökéletes, néma csend, és a végtelen, mély sötétség. A semmi.
De a lelkem mélyén tudom, hogy az egész csak illúzió, hogy a sötétségen túl semmi sem veszett el, minden bútor, minden fal, minden a helyén van. Csak számomra lett láthatatlan. A hideg semmi csak ábránd marad.
Az egyetlen gyér fényforrás a szoba közepén elhelyezett tévé. A fehér fény belemar a feketeségbe, visszaszorítja azt, sugarakat mar ki belőle, sejtelmes fénybe borítva az egész nappalit.
Tompán, homályos szemekkel figyelem a híradást, a híradós hölgy halk hangja morajlásként jut csak el hozzám, a tudatom mégis fel tudja dolgozni a hallottakat.
- Az éjszaka folyamán a rendőrség elfogott egy fiatalkorú fiút, aki a közeli vasútállomástól néhány száz méterre a sínekhez lopózott, eddig tisztázatlan okok miatt. A fiúra egy járókelő figyelt fel, miközben autójával elhajtott a sínek mentén húzódó autó úton. Szándékára nem derült fény, de valószínűleg öngyilkosságot szeretett volna megkísérelni. A rendőrök hazakísérték. Az édesapa értetlenül áll a történtek előtt.
Ezután beadnak egy rövid interjút, ami valószínűleg tegnap délelőtt készülhetett. Apám tettetett döbbenettel, szomorúan meséli, hogy az utóbbi időben milyen magamba forduló lettem és hogy fogalma sincs, mi állhat a dolog hátterében. Keserű, szarkasztikus mosolyra húzódik a szám.
A következő pillanatban egy kérges tenyér nagyot csattan az arcomon. Az ütés erejétől megperdülök, majd arccal a padlóra zuhanok, karjaimat magam elé tartva védem meg az arcomat a zuhanástól. A bőröm lüktet, fájóan ég, a nyelvem hegyével pedig fémes ízt érzek. Felrepedt a szám.
- Azt hitted, ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem…?- kérdi már-már kéjesen elégedett hangon, perverz élvezettel tölti el, hogy felettem állhat. Hogy irányíthat, és pontosan tudja, mennyi fájdalmat okoz nekem ezzel. Hogy minden alkalommal a lelkem egy kis darabja meghal. És minden alkalommal távozik belőlem az ellenállásom egy része is. Egyre kevésbé látom értelmét a harcnak és a menekülésnek. – Képes lettél volna köszönés nélkül itt hagyni apucit?- horkant felháborodottan, én pedig homlokomat a széttaposott, koszos szőnyeghez nyomom. Lehunyom a szemeimet, hagyom, hogy a szám sarkában csordogáló kis bíbor folyó vörös pöttyöt hagyjon az anyagon. – Figyelj rám, ha neked beszélek!- csattan fel hirtelen, majd nagyot rúg az oldalamba, én pedig megrándulva fordulok oldalra, hogy magzat pózba gömbölyödjek. Keményen összeharapom az állkapcsom, csak azért sem adom meg neki az élvezetet, hogy hallhassa, mennyire szenvedek. Egy nyögés sem fog kicsúszni a számon. Ezúttal nem. – Na mi van, elvitte a cica a nyelved?- kérdi gúnyosan, cipője orrát az arcomhoz nyomva fordítja maga felé a fejem. Felpillantok sötét alakjára, sziluettjét csak a tévéből sugárzó gyér fény öleli körbe. Nem látom az arcát, csak a csillogó szemét. Azt az ocsmány élvezettől csillogó szempárt.
- Drága fiam… tőlem sosem fogsz megszabadulni. Az enyém vagy, az enyém minden porcikád, az enyém a lelked is… azt hiszed, engedni fogom, hogy valaha is öngyilkos légy? Ott leszek mindig, ott leszek és megakadályozlak…- súgja élvezettel, én pedig megrándulok, mikor lassú mozdulattal elkezdi kikapcsolni az övét. A szívem gyorsabban kezd verni, lassan kezdek remegni, a lelkem legmélyéről. Csak ezt ne… - És amikor eltávozok erről a világról, akkor is ott leszek. Kísérteni foglak az álmaidban, mert az enyém vagy. Enyém a rühes életed is. Azért vagy, hogy élvezetemet leljem benned.- súgja, miközben lassan kihúzza a bőrszíjat a bujtatókból. Gombóc van a torkomban, fogaimat az alsó ajkamba mélyesztem. A vér íze némileg megnyugtat, de a remegésemen nem tudok úrrá lenni. Lassan könny gyűlik a szemembe.
- Mindig ott leszek, bárhová mész, bármit is csinálj… ott leszek benned.- hajol le hozzám, két kezében markolva az övet. Hanyatt fordulok, az oldalamba fájdalom nyilall, de nem foglalkozok vele, kúszni kezdek hátrafelé. Élvezettel felnevet, miközben ráérősen lépked utánam. A vérem a fülemben lüktet, a félelem a csontjaimig hatol. Hangosan kapkodom a levegőt, a hátamon lévő régebbi, be nem forrott sebek égni kezdenek, ahogy a hideg falnak ütközöm a hátammal. Megáll előttem két lépéssel, két keze között kifeszíti az övet, és csak néz le rám, néz azokkal a kegyetlen szemekkel, amelyekkel mintha lelátna a lelkem legmélyéig… mintha látná az összes mocskos titkomat, egyszerre idéz fel bennem minden szörnyűséget, ami valaha is történt.
Nem bírom tovább, az izmaim görcsbe rándulnak, nagy levegőt veszek és hirtelen mozdulattal fordulok négykézlábra, hogy a tőlem balra eső fürdőszobaajtó felé vessem magam, hogy bezárkózhassak előle, hogy elmenekülhessek…
De ekkor suhintás, és a bőrszíj élesen mar a hátamba, újabb sebet szakítva a többi közé. A levegő a tüdőmben reked a hirtelen, maró fájdalomtól. A könny kicsordul a szemem sarkából, keményen harapom össze a fogaimat, de csak azért sem kiáltok fel. Felnevet, én pedig tovább vergődök az ajtó felé, de ekkor megragadja a bokámat és visszaránt. Keményen a hajamba markol, felránt a földről, a térdem elemelkedik, egész súlyomat a fejbőröm tartja. Szisszenve, levegő után kapva markolom meg a csuklóját, körmeimet a bőrébe mélyesztem, de mintha meg sem érezné. Húzni kezd a földön, a nappali közepére vonszol, majd hanyag mozdulattal a földre taszít. Újra menekülnék, nem hagy cserben a túlélési ösztön.
- Hát még ezek után sem maradsz nyugton? Miért nem törődsz bele a sorsodba?- kérdi vihogva, utánam kap, megmarkolja a pólómat a hátamnál, visszarántana. Kinyúlva a kezem a fal melletti komódra talál, megtalálom a kis asztali lámpát, lerántom, a vezeték kiszakad belőle, a konnektorban marad. Teljes lendületemből az arcába vágom, a búra lerepül, az égő széttörik a halántékán, néhány szilánk az arcába fúródik. Felordít, elméjét elborítja a vörös köd, vicsorogni kezd.
- Kibaszott kölyök! Pedig én akartam adni egy esélyt, felajánlani egy könnyebb utat… de ha szenvedni akarsz, nem állok utadba…- sziszegi, miközben fölém lép, erőszakkal a hátamra fordítva. Harcolok, rúgok, harapok, de könnyedén összefogja egy kezével a két csuklómat, majd kapok egy újabb hatalmas pofont. Egy pillanatra elsötétedik a világ, kong a fülem, fekete pöttyök táncolnak a szemem előtt. Fél kézzel elkezdi kigombolni a sliccét.
- Utolsó esély… szopd szépen apuci farkát, és nem leszek olyan durva…- súgja, mire undorodva pillantok fel rá, majd nemes egyszerűséggel az arcába köpök. Ez az utolsó szál, elszakad a cérna és féktelen haragra gerjed… én pedig felsikoltok…
*
Lágy dallamok pendítik megtépázott lelkem húrjait, megnyugtatva, vigasztalva azt. Kiszorítják a körülöttem elterülő világ zajait, a szél susogását a levelek között, a madarak csicsergését a fák ágain, az emberek duruzsoló moraját, az autók távoli robaját. Ebben a pillanatban nem létezik semmi más, csak a végtelen nyugalom, az édes, biztonságos magány, és a gyönyörű dal, ami ujjaim nyomán kél öreg, kopott gitáromon. Néhányan megállnak, hallgatnak pár pillanatig, majd aprót dobva a földön elhelyezett tokba tovább állnak. Egy szerelmespár a közeli padon összeölelkezve hallgat. Egy kíváncsi, szöszi kislány a sarkán hintázva hallgat egy darabig, majd pénz híján a kibontatlan nyalókáját dobja a tokba, mikor az anyja indulásra szólítja.
A zene az én nyugtatóm, egyetlen vigaszom ebben az életben, ami még jelent valamit. A zene tényleg gyógyír minden sebre, főleg a lélek sebeire. Eltüntetni nem tudja őket, de mint valami hűs balzsam, befedi a vágásokat. A lelkem legmélyéről zenélek, elmondom vele minden bánatom, kitárom kínzó magányomat a világ felé, bohókás dallamok mögé rejtve azt. Nem várom, hogy bárki meghallja az akkordok között. Egyetlen célom, hogy a derűs szívbe valami kellemes, édes sajgást csempésszek, valamit, ami után az ember forró csókot nyom kedvese homlokára, szorosabban öleli magához gyermekét, sietősebb léptekkel igyekszik haza. Valami késszúrásszerű, tompa fájdalom, amitől eszébe jut az embernek minden, ami fontos számára.
Elhal a dallam, én pedig pár másodpercig még behunyt szemekkel, mozdulatlanul élvezem, ahogy visszhangzik az elmémben a dal. Majd magányomból halk, lassú taps szakít ki.
- Ez gyönyörű volt.- mondja halkan, én pedig fel sem pillantva, lágyan mosolyodom el. A hang szívsajdítóan ismerős. Elérzékenyülve simítok végig a régi, ütött-kopott Gibsonon, majd finoman felveszem a földről a tokot. Összeszedegetem belőle az aprót, majd a zsebembe gyömöszölöm, a nyalókát a kezembe fogom, miközben bezipzározom a gitárt.
- Köszönöm.- mondom halkan, az alak pedig megpróbál elfojtani egy döbbent nyögést. Hát felismerte a hangom.
Elbíbelődöm az édesség csomagolásával, végül sóhajtva bekapom. Már két napja nem ettem egy falatot sem, a gyomrom korgása rég abbamaradt, de a mennyei, édes íztől, most újra összerándul.
- Te írtad?- kérdi halkan, miközben leül mellém, én pedig biccentek. Még mindig nem nézek rá. Nem vagyok képes ránézni az után, aminek kitettem. Tudni, hogy egy ember öngyilkosságra készül, de mégsem tudsz tenni semmit, hogy megakadályozd… kínzó lehet.
Bűntudatom van.
- Nem vagy éhes?- kérdi halkan, reménykedve, hogy talán hajlandó leszek beszélgetésbe elegyedni, de továbbra is szűkszavú maradok.
- Nem.- hazudom nyugodt hangon, a kínzó éhség segít elterelni a gondolataimat. Segít, hogy kiürülve maradjon a fejem, hogy ne kezdjem visszajátszani az elmúlt órák történéseit. Abba belerokkannék.
Ráharapok a nyalókára, az pedig reccsenve hasad szét a fogaim alatt. Rágni kezdem, miközben homályos szemekkel bámulom magam előtt a hepehupás macskakövet, szabad kezemmel magamhoz ölelem a lábaim közé támasztott gitárt.
- Pedig meghívnálak reggelizni.- mondja sután, én pedig a zsebemre simítom a kezem, a sok apró összekoccan benne.
- Kösz, de van pénzem.- utasítom el, az összejött apróból bármelyik kávézóban vehetnék egy szendvicset. Persze másra fogom majd költeni, de ezt neki nem kell tudnia.
A nyalóka pálcáját rágcsálva, üveges szemekkel bámulom magam előtt a hepehupás macskakövet.
- Layton…- súgja végül halkan, én pedig megrándulok a nevem hallatán. Ennyi gyengédséggel, ennyi aggodalommal még senki nem mondta ki a nevem.
Vajon láthatta a híradást…?
Felpillantok rá, ő pedig hátrahőköl. Nem is csodálom, borzasztóan nézek ki, ezért hagyom, hogy borzos, fekete hajam újra az arcomba hulljon. A szám felrepedt, a bal szemem körül randa, lila monokli, az arcom egyik fele pedig piros, csúnyán fel van dagadva. És ez még csak az arcom.
- Sajnálom.- mondom halk hangon, talán az utca morajától hallani sem hallotta. Csend ül közénk, puha óvó csend, én pedig lehunyt szemekkel élvezem. A nyalóka pálcikáját a zsebembe süllyesztem, majd két kézzel ölelem magamhoz a gitárt, államat a fekete tok tetejére fektetem.
- Mit?- kérdi megszeppentem, mire vállaim előre görnyednek.
- Hogy kitettelek ennek az egésznek. Nem lett volna szabad felhívnom azt a számot. Átragasztom másra a nyomorom.- súgom el-elakadó hanggal, szarkasztikusan, megrándulva, mikor gúnyos mosolyra kanyarodik sebes ajkam.
- Ne mondj ilyet. Azért hívtad fel azt a számot, mert támogatásra volt szükséged. Én pedig azért vettem fel, mert igyekszem legjobb tudásomhoz híven segíteni másoknak.- tájékoztat, kezét tétován a hátamra simítva, de mikor pólón keresztül hozzám ér, megrándulva, hangosan nyögök fel a fájdalomtól. Rémülten kapja el a kezét, én pedig finoman remegni kezdek. – Ne haragudj…- szabadkozik, én pedig bánatos mosollyal rápillantok. Most először nézem meg magamnak komolyan, kihez is tartozik pontosan az a bársonyos, mély bariton, a látványtól pedig egészen megmelegedik a szívem.
Szóval ő lenne a hang gazdája.
Tőlem úgy egy fejjel magasabb, teste finoman izmolt, ruganyos. Sötét színű inget visel és farmernadrágot, fehér bőre szinte világít a tavaszi napsütésben. Az arca egészen jóképű, bele is pirulok, ahogy jobban megnézem magamnak. Állkapcsa markáns, álla szögletes, finom, sötét borosta borítja az arcát. Ajkai dúsak, haloványak, orra egyenes. Hullámos, csillogó gesztenyebarna haj keretezi az arcát, mégis, ami legjobban felkelti a figyelmemet, azok a szemei. Azok a csokoládébarna, kavargó szemek. Alattuk sötét karikák.
Úgy a húszas évei közepén járhat, a szemei mégis mintha évszázadokkal idősebbek lennének nála. Felkavaró.
- El kellene látni a sebeidet…- mondja aggódva, én pedig halovány mosolyt küldök felé. Még sosem aggódott értem olyan ember, aki alig ismer.
- Mennem kell.- mondom nemes egyszerűséggel, miközben felállok, a gitáromat a vállamra kanyarítom, a mozdulattól összerándulok.
- Layton… Layton, várj!- kiált fel óvón, mikor megiramodok.
- Köszönök mindent!- kiáltom utoljára, majd fürge léptekkel, az emberek között szlalomozva elillanok. A szívemben kis melegség lobban.
Bár lenne lehetőségem megismerni… beszélgetni vele, mint ahogy a normális emberek szoktak. De nem engedhetem, hogy közel kerüljön hozzám. Csak úgy tudom megvédeni az engem körüllengő szennytől, ha nem engedem közel.
|
| linka | 2015. 05. 31. 15:41:08 | #32916 |
Karakter: Patrick Bloom
Megjegyzés: Viciinek
Az ablakon keresztül figyelem a napnyugtát, ami lassacskán vérvörösre festi a várost, olyan, akár egy művész, aki a múlt ábrándképeit vázolja precíz ecsetvonásaival. Mögöttem a kávé békésen rotyog a tűzhelyen, mellette egy kannában teavíz melegszik. Szemeimet lehunyva süppedek bele az engem körülvevő méla nyugalomba. Ódon, szürke csend vesz körül, csupán az óra kegyegi saját létének mulandó szavait. Ujjaimmal ritmust ütök felhúzott térdeimen, alig-alig érintve farmerom sötét anyagát. A fülhallgatómban egy ismeretlen zene üvölt, zakatoló gépeket, egyszerre lépő sereget idéz a dallam, lanyha szívdobogást és menetzajt.
Segít kikapcsolni és gondolkodni. Békét teremt legalább annyi időre, míg beérek a munkahelyemre. Lassú ívvel húzódnak mosolyra ajkaim. Mindössze egy nyári munkának indult, nem is igazán a pénz miatt, erre tessék. Még mindig elmegyek, minden este ott ülök a székemben, és lassan már második otthonomnak tudhatom be az épületet. Családomként szeretem a csapatot, de a jó dolgok ellenére van, hogy még ennyi év tapasztalattal is gyomorgörccsel várom az újabb hívót. Amíg más emberek egy apró botlás miatt is hónapokig panaszkodnak, sajnáltatják magukat, addig van, aki minden bántalmazást, szidást, sanyargatást szótlanul visel.
Óh, milyen hálátlanok olykor a szavak.
Néha csak úgy vannak és lehetetlenség velük kifejezni azt, amit az ember úgy igazán mondani szeretne.
Homlokomat ráncolva kapcsolom ki a zenét és teszem el a fülhallgatót, de a ház még mindig kong az ürességtől, pedig Ted is itthon van. A falón lógó óra egyre halkabb, egyre álomszerűbb a hangja, míg végül egy utolsó halk rezzenéssel elhal, a mutató menthetetlenül belebukik utolsó erőtlen csapásába. Hunyt szemekkel várok, de a csend hosszú másodpercekig bizalmatlanul ül a lakás falai közt, mintha nem érezné szemernyi szükségét sem az ittlétnek. Töpreng, körbekémlel, tekintete érdeklődve megugrik a bútorok közt, aztán kiugrik az ablakon.
Az üvöltés vadul és váratlanul csap fel, maga mögött dördülő ajtócsapódást hagy. Kipattannak a szemeim és hirtelen azt se tudom, mi történt. Úgy fest elbóbiskoltam.
- Miért üvöltözöl? - nyögöm fáradtan, tenyeremet lehunyt szemeimre simítva. Bánt a fény, túl fáradt vagyok még ahhoz, hogy tisztán, homály nélkül lássam a környezetem. - Történt valami veled?
- Nem, de te késésben leszel, ha tíz percen belül nem indulsz el. Lefőtt a kávéd, keményre főzted a teavizet és mondtam már, hogy cserélj elemet az órában, mert már alig ketyeg.
- Jó, megyek-megyek – húzom össze magamon a vékony bőrdzsekimet, táskámat a vállamra kanyarítom, de az ajtóban még visszafordulok felé. - Az elemet te is ki tudod cserélni, és hálás lennék érte, ha rendbe szednéd a konyhát. Tényleg sajnálom, hogy nem figyeltem oda jobban a teádra.
Engesztelő, féloldalas kis mosollyal csukom be magam mögött az ajtót, minden nálam van ahhoz, hogy átvészeljem az éjszakát; kávé, gumicukor, némi étel és hatalmas nagy lélekjelenlét. Hosszú lesz ez is, mint mindig, de már tartom magam annyira edzettnek, hogy ne kottyanjon meg. Máskülönben nem is csinálnám. Mindössze attól tartok, hogy ma este megint lesz egy személy, akiért majd átaggódhatom a munkaidőmet és az elkövetkező napjaimat. Hiába mondják százan, hogy távolodjak el a valóságtól. Hogy a magánéleti gondjaimat hagyjam a munkahelyem kapujában, ahogyan az odabent történteket is hagyjam a falak között. Ez egyszerűen nem megy. Lehetetlen, hiszen nem tudok úgy viselkedni, mint akit nem ráznak meg a történtek. Nem tudok elhatárolódni és nem is akarok. Mind a kettő az életemhez tartozik. A munkám is. Emiatt is segít az, ha időnként összeülünk és megbeszéljük egymás közt a hívásokat, a történteket. Ettől persze ugyanúgy anonim marad minden, hiszen nem nevezünk meg senkit. Egyszerűen csak mesélünk egymásnak az ügyről, és legalább ennyivel is kevesebb teher nyomja majd a vállainkat.
Fellélegezve figyelem a kihalt teret, a város utcáira tompán esnek a szürkület fényei. Cakkos szélű felhők mögött bíbor fénnyel bújik a lemenő Nap, a járda és út betonjaiból fülledt, áporodott csatornaszag árad. Magányosan koppannak a lépteim, a város ilyenkor még kihalt, még pihen az éjszakai élet előtt. Nem lakom messze a munkámtól, így gyalog vagy akár biciklivel is könnyűszerrel megtehetem az utat. Szívesebben vagyok szabadban, minthogy a tömegközlekedést használjam. Mire odaérek az épülethez már teljesen besötétedik. A levegő gőzölgő füstként mar a tüdőmbe; sajog a torkom, lábaimban zsibbadt lüktetés fészkeli be magát. Siettem ahogyan csak tudtam és még így is késésben vagyok. Táskámat lecsúsztatom a vállaimról, berobbanok az ajtón és csak egy intésre van időm, miközben átvergődöm az összehúzott fotelok között. Néhányan kávéikba kortyolnak, diskurálnak és mosolyognak. Napi 150 hívásra mindig számíthatunk, de ez nincs kőbe vésve és természetesen nem törvényszerű. Vannak nyugodtabb napok, olyanok, ahol nem kell teljes éjszakákon át a székben gubbasztanunk.
- Késtél. Kávét?
Puha mosollyal fogadom el a bögre gőzölgő finomságot.
- Késtem – értek egyet Debyvel. - És köszönöm, életmentő vagy.
Lehámozom magamról a vékonyka bőrkabátomat, felakasztom azt a fogasra, aztán elfoglalom helyemet a fotelomban és várok. Úgy igazán nem is tudom mi mást tehetnék. Apró kortyokban iszom ki a kávémat, kaptam bele cukrot is, figyelmetlenségből és fáradtságból. Fintorogva hagyom koppanni a bögre alját, távolabb csúsztatom magamtól és felteszem a fejhallgatómat, számhoz igazgatom a mikrofont és fogadom az első hívót.
- Lelki segély vonal, segíthetek?
A vonal túlsó végén feltörő zokogás az éjszaka csendjébe tipor. Előregörnyedek a székemben és megtámaszkodok könyökeimmel a lábaimon. Hallgatagon várok. Idő, míg megnyugszik annyira, hogy újra beszélni tudjak. Gondolatban végigfuttatok mindent, amit korábban tanultam, amit korábban tapasztaltam. Minden egyes hívás felér egy türelemjátékkal. Itt nem elég egyszerűen csak beszélni, minden rezdülés fontos, lényeges. Minden megtett lépés előre lendíthet, de akár bukásra is ítélheti az éppen csak kialakuló törékeny kapcsolatot.
- Megmondod nekem, mi a neved...? - kérdem kedvesen.
- Lay.. Layton – susogja reszketeg hangon.
- Szia Layton. Az én nevem Patrick. Elmondod nekem, mi a baj?
Apró, halk kis sóhaj.
- Én...én... meg akarok halni...
Szemeimet lehunyva döntöm hátamat a támlának. Pontosan ez az a téma, amit mindig is kerülni szerettem volna. Öngyilkosság. Az, hogy valaki önkezével vetne véget az életének, több, mint borzalmas. Mérhetetlenül nagy önzőségnek tartom, pedig tudom, hogy jócskán vannak helyzetek, ahonnan már úgy tűnik nincs menekvés.
- Miért? Bántott valaki?
- Az... az apám... megvert... már sokszor... és... és... meggyalázott...- csuklik zokogásba a hangja. - Meg akarok halni... nem akarok így élni tovább...Mit tegyek...? Nem tudom, mi mást tehetnék már...
Elborzadva hallgatom. Erre egyszerűen...Nincsenek szavak. Nincsenek kifejezések. Csak gondolatok, szabad, végtelen, magukba bukó gondolatok. Szótlanul hallgatom az el-elakadó lélegzetét, felcsukló zokogását, és hallom a néma kérést; „Segíts”.
Hiába lépek kapcsolatba a hívókkal, hiába nyújtok számukra támaszt, sosem tudok segíteni. Úgy, olyan szinten nem, mint amit ők elvárhatnának.
Sosem.
Mégis meddig lehet nem segíteni?
A vonal másik feléről egy levegővétel, mint amikor bele akarnak szólni.
- Mikor gondoltál először öngyilkosságra? - kérdem végül, még mielőtt meggondolná magát és elveszíteném.
Felhívott a segítség reményében. Nem tehetem meg, hogy magára hagyom. Hiába vagyok tudatában annak a borzalomnak, amit vele tehettek. Elsődlegesen nem arra kell koncentrálnom, hanem azt kell megtudnom, hogy mennyi erő és kitartás van még benne. Hogy meddig tudja még tartani magát. Layton a vonal túloldalán felnevet, sírósan és megmagyarázhatatlanul.
- Mikor gondolsz arra, hogy lélegzel?
Nem értem őt, a válaszát és be kell valljam ez zavar. Van a hangjában valami, ami nincs rendben.
- Csak akkor, mikor valami az eszembe juttatja – felelek rövid idő után.
- Pontosan – ért velem egyet csendesen, halkan szipog, de már nem sír és nem zokog. Vihar előtti csend. - Tudod, van az az érzés, amikor már túl sok minden. Amikor... már felgyülemlik benned minden. Minden újabb szó és tett egy pofon, ami hátrataszít. Úgy érzem, mintha egy szikla peremén állnék.
- Nézd Layton, lehet, hogy kilátástalannak érzed a helyzetet, de hidd el: nem az. Túl fogsz billenni rajta, segítek neked.
- Mégis hogyan? - fakad ki kétségbeesetten. - Miért nem tetted még le? Miért beszélgetsz egy olyan emberi ronccsal, mint én? - idegesen, zihálva sóhajt bele a telefonba.
- Az emberek csodálatosak, kérlek, ne használd a roncs kifejezést.
- Az apám alkoholista...- lassan beszél, halkan, mintha most próbálná meg összeszedni a gondolatait. - Én...Én sosem tettem ellene semmit, és ő mégis...Eleinte csak megvert, aztán annál is többet akart. De én ezt nem akartam, próbáltam segítséget kérni, volt, aki megpróbálta, beszélt az apámmal, aztán ő is magamra hagyott. Azt hittem már megtanultam és elfogadtam a halált, de nem megy. Mindig van ki visszarántson. Még az öngyilkossághoz sem vagyok elég erős. Félek, Patrick.
Szavak kavarognak a fejemben, mindegyiknek ismerem a jelentését, de nem ismerem magukat a szavakat. Layton lélegzete kimarad, majd úgy tűnik, mintha hármat pótolna be egy ideje alatt. A hangja akadozik és kapkodja a levegőt.
- Layton...- óvatosan áramlik ki a fogaim közül a levegő, próbálok hatni rá, megnyugtatni őt, anélkül, hogy átérezhetném a helyzetét. - Csak figyelj a hangomra, rendben? - kérem halkan. - Itt vagyok, segítek. Te is tudod, hogy ezen nem egyedül kell végigmenned – csitítom.
A hang vékonyabb, és kicsit szomorúbban érkezik, mint gondoltam:
- Sajnálom, hogy feltartottalak...
Csend: halálos, néma, kitartó csend.
- Layton! - az artikuláció pontos, jól érthető, és ő leteszi a készüléket.
Meredten bámulok magam elé. Hitetlenül húzom el szám elől a mikrofont. Nem tudom elhinni, hogy bontotta a vonalat.
*
Államat kocogtatva lapozom az újságot, az ebédlőasztalnál ülök és ömlik körülöttem a fény. Ted köntösben, a tarkóját dörzsölve kerül elő. Hunyorogva botorkál a szekrényhez, bögrét halászik magának, teával tölti fel és helyet foglal a kanapén.
- Helló – köszöntöm belekortyolva a kávémba. Nemrég főztem le, de már kezd kihűlni.
- Helló, Patrick. Hogy vagy képes ilyen korán kelni?
Érdeklődve nézek fel, felesleges mozdulat, hiszen nem láthatom őt. Akkor nem, ha mögöttem ül. Hallom, hogy neszez valamit az újságokkal, aztán zaj tölti meg a teret. Valami ostoba reggeli rajzfilm. Visszafordulok a reggelihez és mogyoróvajat pakolok a szendvicsekre, sokat, precízen. Megcsinálom neki is, így legalább kevesebb takarításra váró felület marad. Az én kezemben biztosan áll a kés. Tányérokra teszem a szendvicseket amikből az egyiket Tednek adom és a másikkal visszavonulok a szobámba. Aggasztó ami az éjszaka történt, ha több eszem lett volna, akkor számíthattam volna tőle erre a lépésre. Csak bízni tudok benne, hogy nem tett semmi meggondolatlant.
|
| vicii | 2015. 05. 12. 10:13:40 | #32840 |
Karakter: Layton Bourne
Megjegyzés: (Kezdés Linkanak)
Az életem… egy véget nem érő, hosszú, morbid vicc.
Bizonytalanul állok fel a padról, a gitáromra óvatosan felhúzom a régi, ócska tokot, majd bezipzározom. Sóhajtva veszem a hátamra, majd végignézek a kihalt sétányon. A nap már lebukóban van, egy sercenéssel villódzva felkapcsolódnak az utcai lámpák. A lábam csak nem akar elindulni a hazavezető úton, a szívem nehéz. Erre a néhány órára legalább, amíg itt vagyok és zenélhetek, elfeledhetem, ki is vagyok valójában és boldog lehetek. Igazán boldog. De ahogy az akkordok elhalnak, minden újra az eszembe jut, minden újra visszazökken a régi kerékvágásba.
Nagy levegőt veszek, majd végül is elindulok. Akaratlanul is olyan lassan sétálok, amennyire csak tudok, kerülő úton megyek haza. Talán ha elég késő lesz, apa már aludni fog és be tudok surranni…
Egy sötét kis sikátoron sétálok végig, mikor bizonytalan nyávogást hallok. Megtorpanva nézek körül, de a sötétben semmit nem látok, végül a kuk környékén észre veszek valami mocorgást. Bizonytalanul lépek közelebb, majd leguggolva mosolyodok el.
- Hát szia cica, mi a helyzet…?- nyújtom felé a kezem, ő pedig elkeseredetten nyávog még néhányat, majd bizonytalanul közelebb lépked. Nedves kis orrát az ujjam hegyéhez érinti, majd bizakodva szökken közelebb, dorombolva dörgölőzik a lábamhoz. Nagy, kerek szemekkel nyávog fel rám ismét. – Éhes vagy, mi? Kidobtak otthonról? Vagy csak túl messzire jöttél, és nem találsz vissza…?- kérdem elgondolkodva, inkább csak hangosan gondolkodva, majd a gitáromat óvatosan a falnak támasztom és leveszem a hátizsákom. A mélyére túrok, majd előveszem a szendvicsem maradékát, kicsomagolom a celofánból és a macska felé nyújtom. Hangosan dorombolva szaglássza meg, majd mohón harapdálni kezdi, én pedig mosolyogva teszem le neki a földre. – Tessék, csak ennyim van, de a tiéd lehet. Egyél.- simogatom meg hosszan, majd felállok. Felveszem a holmim, egy ideig még nézegetem a lakmározó cicát, majd lassan tovább lépdelek. Utánam néz, elkeseredetten felnyávog, de nem mozdul a szendvics mellől.
- Bocs pajti, de neked is jobb, ha nem jössz velem.- intek neki búcsút, majd kifordulok a szűk sikátorból.
Még pár háztömb, aztán megállok a bejárati ajtó előtt. A szívem hevesebben kezd dobogni, enyhén remegni kezdek. Nagy levegőt veszek, próbálok megnyugodni, majd a bejárati ajtóra tapasztom a fülem és hallgatózok. Összemosódott zaj, azt hiszem valamilyen sportcsatorna lehet… mellette pedig hangos, egyenletes horkolás… megkönnyebbülten fújom ki az eddig bent tartott levegőt.
Hangtalanul nyomom le a kilincset, és a lehető leglassabban nyitom ki az ajtót, hogy az ne nyikorogjon. Ugyanilyen óvatosan beteszem magam után, majd lábujjhegyen végigsétálok az előszobán és bekukkantok a nappaliba. A tévé előtt, a fotelben, apám teljesen kinyúlva, kezében egy fél üveg sörrel, nyitott szájjal horkol. A helyiség túlsó oldalán a szobám ajtaja nyitva. Nagyot nyelek, majd megpróbálok végiglopakodni rajta. Már majdnem ott vagyok, már csak másfél méter… annyira koncentrálok, hogy észre sem veszem a szőnyegen előttem elterülő üres sörösüveget. Belerúgok a cipőm orrával, mire az hangosan csörömpölve vágódik a falnak. Összerezzenve, halálra rémülten nézek a fotel felé.
A nagy, ernyedt alak megrándul, hangosan horkant, majd bizonytalanul felemeli a fejét.
Neh… neh…! Könyörgöm, csak ezt ne!
- Layton…? Layton, te vagy az?- kérdi rekedt, álomittas hangon, bizonytalanul körbenézve, én pedig a falhoz simulva próbálok láthatatlan maradni, beleolvadni az árnyakba. – Rühes kölyök, legalább válaszolj, ha kérdezlek!- recsegi, nekem pedig a gyomrom görcsbe rándul, a szívem hevesebben kezd el verni. Ha nem válaszolok… feldühödik és biztos észre fog venni… ha válaszolok, a következmények akkor is egyértelműek… talán… ha megpróbálok berohanni a szobámba… talán magamra tudnám zárni az ajtót, amíg még ilyen kába…
Nagy levegő… az alak megmoccan, lassan feltápászkodik a fotelről, én pedig ezt a pillanatot választom, megiramodok az ajtó felé, kivágom magam előtt, a táskámat és a gitáromat az ágyra dobom, legalább a gitárnak ne legyen semmi baja… befelé lendülök, vágom be az ajtót magam mögött, már a kulcsot fordítanám el, mikor hirtelen erővel kivágódik, én pedig nyekkenve terülök el a földön. Halálra rémülten pillantok fel a sötét alakra, akinek sziluettjét csak a tévé fénye világítja meg.
- Büdös kölyök, hát válaszolni luxus?!- förmed rám, én pedig rémülten araszolok a földön a szoba másik vége felé.
- Hagyj békén! Ne nyúlj hozzám!- sikoltok kétségbeesetten, de mintha meg sem hallaná, részeg, bizonytalan léptekkel közelít, belemarkol a nadrágom szárába és visszaránt. Halálra rémülten, hasra fordulva menekülnék, de elkapja az egyik kezem és hátra szorítja. Fájdalmasan felszisszenve szorítom össze a fogam. A szívem legmélyén lassan beletörődök, hogy megint meg fog történni… csak azon imádkozom, hogy ezúttal verés legyen, hogy ott fejezze be…
- Koszos kis fattyú, azt hiszed, így beszélhetsz velem?! A saját apáddal?! Majd én megtanítalak a tiszteletre!- ordítja a fülembe, majd felránt a földről, a kezem természetellenes szögben kicsavarodik. Felordítok a fájdalomtól, könny gyűlik a szemembe, de rá se hederít. Kivonszol a nappaliba, majd fél kézzel kioldja az övét és kihúzza a bújtatókból. Maga felé fordít, összefogja a kezeimet, és bárhogy ellenkezek, sikerül összekötnie az övvel. Majd a falon lévő fogasra akasztja a másik végét, a lábam szinte nem is éri a földet, csak a lábujjammal tudom tartani magam. A vállam fájdalmasan feszül.
- Rühes szarházi, majd én megmutatom neked…- mondja nehezen pörgő nyelvvel, majd bizonytalanul körbe néz. Meglátja mellettem a falnak támasztva az egyik esernyőt, és felcsillanó szemekkel kapja fel. A szadizmus kiül az arcára, ahogy letépi rólam a pólót, majd lendületből, hatalmasat sújt a hátamra. Felsikoltva rándulok össze a fájdalomtól, forró könnyek peregnek le az arcomon.
Tébolyult tekintettel, kegyetlenül súlyt le újra és újra, kíméletlenül, nem törődve a könyörgésemmel se. Érzem, ahogy forró vérem elborítja a bőröm, lassan kúsznak lefelé a cseppek a hátamon, hogy aztán a földre pottyanhassanak, bíbor pöttyöket hagyva a szőnyege. A lábam elernyed, a vállam tartja tovább az egész súlyom. Az ájulás szélén vagyok, a forró, kínzó fájdalom a csontomig hatol. De ennyivel nem éri be, neki nem elég, ha csak a testemet sanyargathatja… a lelkemet is szét akarja tépni…
Röhögve húzza le a sliccét, és mikor előkerül merev férfiassága, sírógörcsöt kapok. Nincs már elég erőm ellenkezni. Lerántja rólam a nadrágot, majd kegyetlenül belém vágja magát. Megremegve nyikkanok fel, görcsbe rándul az egész testem, és ahogy kíméletlenül döfködni kezd, imádkozok a megváltó ájulásért…
*
Zokogva zárom magamra a szobám ajtaját, majd remegő tagokkal botladozok a fürdőszobába, hogy lemossam magamról a vért és a testnedveket. Minden porcikám sajog, a bőröm ég… benedvesítek egy törülközőt, és azzal próbálom finoman letörölgetni magam, de ahogy a víz a nyílt sebhez ér, felszisszenek, annyira csípi. Nagyjából mégis sikerül megtisztítgatnom magam. A sebek lefertőtlenítésével vagy bekötözésével nem is bajlódok, képtelen lennék rá, nincs elég erőm… talán ha szerencsém van, elfertőződik és véget vet a szenvedésemnek…
Felhúzom az egyik régi, kikopott farmeremet meg egy lenge pólót. Ahogy a finom anyag a bőrömhöz ér, könnyes szemekkel szisszenek fel. El kell menekülnöm… el kell mennem innen… nem tudok itt maradni…
Bizonytalanul, remegő lábakkal állok fel az ágyamra, majd kinyitom az ablakot, és ügyetlenül, de sikerül kimásznom rajta. Átverekedem magam a gondozatlan kerten, a hideg, éjszakai levegő csípi a bőröm, de nem is akartam felsőt húzni, nem tudnám elviselni a sebek miatt.
Dideregve mászok át a kerítésen is, majd remegő, gyenge léptekkel, magamat átkarolva kezdek bóklászni az utcán. Üresnek, összetörtnek érzem magam belül… istenem… mit követtem el előző életemben, hogy most ezt érdemlem…? Milyen szörnyűséget tettem…?
A könnyek némán folynak végig az arcomon, megcsillan rajtuk a telihold ezüstös fénye. De senki sem látja. Soha, senki sem látja őket…
Bizonytalanul megállok egy telefonfülke előtt, kinyitom az ajtaját, majd leroskadok a kis fa ülőhelyre. A hideg üveglapnak támasztom a hátam. Először nagyon fáj, de a hideg megnyugtatja az égő sebeket… üveges szemekkel bámulok magam elé, a lelkemben tátongó ürességtől még magam is megijedek. Arcomat a tenyerembe temetem, és néhány néma percig csak didergek szótlanul, reszketek a lelkem legmélyéről… majd ujjaim között megpillantok egy reklámot a fülke oldalára ragasztva. Lelki segély vonal…
Magam sem tudom, miért, de felemelem a kagylót, és lassú, remegő ujjakkal bepötyögöm a számot. Szükségem van… szükségem van pár kedves szóra… bíztatásra… akármire… vagy csak hogy ne legyek egyedül…
- Lelki segély vonal, segíthetek?- kérdi egy lágy, férfias hang, én pedig nem tudok megszólalni. A kagylót a fülemhez szorítom, könnyes szemekkel bámulok előre a semmibe, és ekkor kitör belőlem valami… olyan keservesen kezdek el zokogni, mint eddig még soha…
A hang a vonal túlsó végén nem szól, csendesen hallgat, megvárja, amíg összeszedem magam, és mikor halkul a sírás hangja, végtelenül gyengéd hangon megszólal.
- Megmondod nekem, mi a neved…?- kérdi halkan, kedvesen, én pedig szipogva törlöm az arcom a pólómba. Kell néhány pillanat, mire eléggé összeszedem magam.
- Lay… Layton.- nyögöm reszkető hangon.
- Szia Layton. Az én nevem Patrick. Elmondod nekem, mi a baj…?- kérdi halkan, én pedig nagyot sóhajtok, küzdve a sírás ellen.
- Én… én… meg akarok halni…- súgom halkan.
- Miért? Bántott valaki?
- Az… az apám… megvert… már sokszor… és… és… meggyalázott…- fullad a hangom megint zokogásba. – Meg akarok halni… nem akarok így élni tovább…- fakadok ki elkeseredetten… - Mit tegyek…? Nem tudom, mi mást tehetnék már…
|
|
