Az éjszaka bajosan telik, egy ideig megkísérlek a saját ágyamon aludni arra apellálva, Stewart mégsem akkora darab, de koordinálatlan kéz és láb mozgása és az embertelen részeg horkolás a kanapéra számûz. Ezért viszonylag sajgó derékkal és gémberedett karokkal kászálódom le reggel a szófáról. Kiropogtatva hátam nyújtózok egyet, aprót nyögök elégedettségemnek hangot is adva, lábujjaimmal meggyûröm csöppet a lábam alatt elterülõ ujjnyi szõrös szõnyeget, a puha textilbe fúrom õket.
A reggeli rutint követõen indulhat a fõzõcske. A kotyogós felkerül a tûzhelyre, eközben vizet is melegítek, hogy biztosra mehessek az itóka sikerembe- ugyebár vannak akik a teát preferálják-. Ki akarok tenni magamért, mégiscsak vendég van a házban…
Nem készítek sok tojást, kettõnknek pont eleget. Színes paprika karikákba ütöm a tükörtojást, mellé felsütök pár bacont is, ám mielõtt tálalnám lehúzva a melegítõlapról teszem félre a fedõt rápakolva. Mivel sajnos nem úgy sikerült, ahogy a tumblr-on és a pinteresten láttam így fél úton pánikba esek és széttrancsírozom az egészet a fakanállal. Mindegy…rántottának még beillik.

Fel kell még keltenem Csipkerózsikát. Rutinos pultosként-  és egyetemistaként is- pontosan tudom mire van szüksége egy macskajajjal küzdõ embernek. Egy pohár víz és levél gyógyszer társaságában nyitok be.

-          Meg fogok halni… - szûrõdik a párnából a férfi hangja. Jót mosolygok ezen a kijelentésen, mellé sétálok, hogy láthassam az arcát is. Nem szeretném egyébként, ha a párnámba hányna.

-          Gyógyszer a fejedre, s egy kis víz.- Nyújtom felé az életmentõ szettet. Hálásan biccent aprót, felverekedi magát, mit aggódó arckifejezéssel nyugtázok. Csak semmi hirtelen mozdulat, ugye egyikünk sem szeretne találkozni a kis rókával?! Egy róka elég egy házba. – Aztán be ne piszkíts nekem.

-          Minek nézel te engem, kiskutyának? – dogoh.

-          Nem. Másnaposnak. Csináltam egy kis rántottát, gyere s egyél.

-          Oh, hát…- pislant körbe.- Nálad vagyok?

Micsoda megállapítás, Sherlock!
Megmosolygom a feltételezést.

-          Piros pont. Ágyba nem hozom neked.

-          Ne is, tuti szúrná a seggedet a morzsa, miután itt ettem. Hogy is kerültem én ide, hm?

-          Remek reggeli történet, elmesélem.

Végül is kitalálunk a konyhába, tálalom a reggelit majd nekilátva kezdem el mesélni hogyan ütötte ki magát ám nem felejtem ki a történet azon mementóit sem amik arról szólnak mennyire lovagiasan kísért haza és védett meg a kóbor kutyáktól és kukáktól testi épségét egyáltalán nem féltve.

-          Amúgy nem kell ma menned dolgozni, ugye?- kérdem fejem nekitámasztva az öklömnek, így könyökölök az asztalon. Ha anyám látna bizony nagyon elverne ezért, azt mondaná, „nem kocsmában vagyunk”.

-          Milyen nap is van ma?

-          Péntek. – próbálom eldönteni szórakozik-e velem. Nem lehet valaki felnõtt létére ennyire szórakozott!

-          Az jó, de úgy számilag.

-          Huszadika.

-          Nope, nem kell. Azt hiszem egy pillanatra megállt a szívem- könnyebbül meg, mellkasára téve a kezét masszírozza meg kicsit az említett szervet. Megmosolygom az egészet.

Egy ideig nem mondok semmit csak rágom és nyelem a falatokat, majd fejemmel a csinos kis kézzel faragott komód felé intek. Egy liverpooli garázsvásáron vettem még annak idején.

-          A ruháidat amúgy a szekrényre hajtogattam.

-          Köszi, ezért jövök neked eggyel.

-          Inkább kettõvel. – javítom ki. Látva az értetlenkedést önkéntelenül is nevetésbe török ki.

-          Levetkõztettél s még jöjjek neked kettõvel? Netán természetben fizessek?

Kezeit a mellkasára tapasztja, melleket imitálva rázza meg nem létezõ ikreit. Elõször fel sem fogom a kérdést, majd belegondolok az egészbe így mélyen, egészen fülig pirulok el. Túlságosan is zavarba hoz a gondolat.

-          Jaj, dehogy… csak vicceltem!- fixírozom inkább a biztos pontot a tányéron ami nem más mint egy piros pöttyöcske ami díszítés gyanánt szolgál.

-          Az jó, mert én is. Nem buzulunk.

Önkéntelenül is a tarkómra lapogatok.
Hogyan is terjeszd elõ valakinek ezt az egészet, akit lényegében nem érint és valószínûleg meg sem értené az egészet… Mérges lenne, ebben biztos vagyok, talán még meg is verne érte, ha megtudná- a foci nyelvével élve.-  valószínûleg másik kapura játszom a saját csapatomban. Már egészen gyerekkoromtól sejtem és remekül titkolom is csak….Én nem is tudom, nem is az, hogy titkolom ,csak nem verem nagy dobra.  Ha megkérdeznék persze tagadnám, de szerencsére nincs meg a feltételezés így nem kell nekem sem mentegetõznöm vagy témát terelgetnem. A kocsmában rengetegen tudják, együtt vagyunk Delmával így a lány tökéletes alibi lehet a felmerülõ esetleges problémákra. A kocsma vendégkörének zöme egyáltalán nem a megértõ férfiak közé tartozik. Valószínûleg nem csak az állásommal fizetnék, ha ilyesmi kitudódna. Persze, a melegség poén szinten oké, de ha komolyra fordul…nos…a társadalom vaskosabb része – azon része aki törzsvendég nálunk.- eléggé konzervatív és nem igazán fér bele a látókörbe az egynemû szerelem. Vélemény nyilvánításuknak eszközei pedig egészen korlátozottak így nem mernék rá mérget venni, hogy aznap este haza jutnék egy komolyabb tivornyát követõen.
A legszomorúbb, hogy úgy gondolom… Steward is igazából azon markos legények táborát erõsítené, aki elõbb verne agyon – nevelõ célzattal persze.-  mintsem hogy gratuláljon a nemi orientációmhoz. Ezért inkább csak kussban lapátolom az ételt és próbálom elterelni a gondolataim. A reggelit követõen elmosogatok, felöltözök majd a nézelõdõ férfi mellé lépek.

-          Mi az? Mi köti így le a figyelmedet? Nincs nagyon se focis se alkoholos dolgom.

-          Csak nézelõdöm. Egyedül laksz, nem is tudtam.

-          Nem kérdezted. Kicsi lakás, elvagyok benne.

-          Hát… én még az öregékkel lakom, szóval így is elõrébb jársz. Fõleg a macskás dolgokkal.

Zavartan nevetek fel, a tarkóra vakargatok, ahogy mindig teszem, ha ideges vagyok vagy zavarba ejtõ, számomra kellemetlen témát érintünk. Valami megtörik bennem annál a mondatnál, hogy „a szüleivel lakik”. Ha ennyi idõsen egy férfi még mindig a szüleivel lakik akkor az azt jelenti, hogy az a pali defektes. Stewardból pedig egyáltalán nem néztem volna ki, hogy bármi komolyabb problémája van, életképesnek is tûnt… keménynek képzeltem el valami garzonban ahol a nõk egymásnak adják a stafétát így váltva a másikat az ágyban. Persze a benne kialakult kép sem lehet rózsásabb rólam. Egy magának való gyömbér-gyökér aki megszállottságig gyûjti a macskás relikviákat.

-          Szeretem õket.- tudom le ennyivel.

-          Tényleg? Meg nem mondtam volna.- ironizál.

-          Jól van, jössz te még az utcámba!

-          Naná, fõleg, ha az az utca a báré.

-          Így is mondhatjuk… sõt, ha így mondjuk, akkor szinte minden nap komoly kockázatnak teszed ki magadat. S tudod, jössz eggyel! Ki tudja mire fogom azt az egy dolgot felhasználni.

-          Kezdek félni…

-          Kellett neked rekord megdöntõst játszanod tegnap este.

Még pár mondatot váltunk aztán készségesen lekísérem a kijáratig. Ott útba igazítom nagyjából merre induljon el, hogy megtalálja a kocsmát, aztán elbúcsúzunk egymástól.

***

Nem kell sokat várnom a viszontlátásig. Rövidebb szünetet vettem ki az eset után, hiszen elkezdõdött a dolgozati idõszak, így a szünet utáni elsõ munkanapomon be is téved. Pontosan abban az idõben vagyunk amikor még mindkét pultos bent van. Delma készségesen siet oda a pultnál helyet foglaló férfihez megtudakolni mivel szolgálhat, ám az csak megingatva a fejét rázza nemlegesen a kezét a szeplõs lány elõtt.

-          Nem-nem kiscsillag,  ne vedd magadra, de én a sztárpultostól kérem. Egész Glasglowban az én tündérkémnek a legügyesebb a keze.

-          Már megint be vagy rúgva, Stewart?- kérdem nevetve, míg átveszem Delma helyét. – Ugye tudod, hogy ez akkor megcsalásnak számít? Máshol hagytad a pénzed nagy részét.

-          Nem vagyok, de be leszek! – csap az asztalra határozottan. Azt hiszem valakinél fizetés nap volt. – Hol voltál eddig? Mert, hogy itt nem az biztos!

-          Iskolában.

-          Öreg vagy te már az iskolához! – kortyol bele a hideg korsó sörbe amit elé is teszek. Pár érmét elém pörget ami bõvel fedezi a borravalónkat is. Mosolyogva köszönöm meg, el is teszem. – még is milyen iskola ez?

-          Egyetem. Könyvelõnek tanulok.

Hümmög egy sort elégedetten, mintha gondolkodna valamin. Delma közben elmegy egy apróbb szünetre így kettesben maradunk. Egyelõre még kihalt a hely.

-          Szóval könyvelõ.- mormog.- hé, figyelj csak. Ha már sztárpultos vagy, gondoltam szólok neked. A rakodók között hallottam, hogy valami versenyrõl fecsegtek, te pedig tényleg nagyon szép söröket csapolsz.

-          Tudom melyikre gondolsz.- biccentek.- A „Skócia csaposa” címért mennek minden évben a pultosok.

-          És te? Te is megpróbálhatnád.

-          Meg is fogom…már dolgozok valamin. – kacsintok rá. Hiába próbálja kiszedni belõlem mi az, minduntalan csak a fejem rázom jelezve egy szót se vagyok hajlandó kinyögni a projektrõl.

***

Az elkövetkezõ idõszakban Delma egyre morcosabb lesz. Megfigyeltünk egy bizonyos tendenciát, miszerint hõs törzsvendégünk leginkább csak azokon a napokon tér be, mikor én is bent vagyok és az ominózus berúgós este óta egész jól ki is jövünk. Minden egyes nap újabb dolgokat tudunk meg a másikról és persze minden egyes nap megpróbálja megfejteni a titkot, mivel is készülök a nagy versenyre. Az egyik ilyen alkalom után zárás után jól össze is veszünk a lánnyal a raktárban.

-          Delma, ne mondd nekem, hogy féltékeny vagy Stewartra!- csattanok fel.

-          Lassan már több idõt töltesz vele, mint velem!- kiált rám vádlón, szemeibe könnyet csal a tehetetlen düh.

-          Nem tudom feltûnt-e, de õ egy vendég ez pedig egy munkahely. Naná, hogy foglalkozok vele, mivel…HÉ, had mondjak neked valami nagyon meglepõt: Az õ fogyasztásából kapjuk a fizetésünket.

-          Tudod mit?! Akkor ezután legyél csak boldog a te alkoholista kis barátoddal,  és bújj oda hozzá holnap este, mert mi befejeztük!

-          Te most szakítasz velem…?-meredek rá összeszûkült szemekkel.

A lány tanácstalanul néz fel rám, zavarodott grimaszba torzul az arca aztán ki is ront, egyenesen otthagy a kassza és boltzárással. Haza megy.
Így esik, hogy a másnapra esedékes egy éves évfordulónkat egyedül töltöm a Red Foxban. Aznap amúgy is zárva lett volna az üzlet, kikértem így a fõnöktõl, mert szerettem volna kettesben, gyertyafénnyel meg kutyafüle mi egymással meglepni a lányt. A kedvenc éttermünktõl már elõre rendeltem is, amit ugyebár már le sem lehet mondani, így egymagam állok be a pult mögé. Az ajtó nyitva ugyan de a lámpák közül kizárólag a pult mögötti van feloltva így adva hangulatot az egész pubnak. A pizza is egyhamar megérkezik, kifizetem a futárt, az ételt az egyik asztalra teszem és visszasétálva a pult mögé, felkötve kötényemet folytatom a kísérletezést.
Egyszer jártam az egyik szláv országban fiatalabb koromban ahol igazán különleges sört ittam. Ízre és esztétikailag is csodálatos volt, ezt próbálom reprodukálni. Elõször világos sörrel öntöm meg a magas falú poharat, majd sötéttel folytatom. Nagyon lassan, tökéletesen…nem is tudom hányadik poharam ez már amin gyakorlok. Persze a tulaj tud a tervemrõl, meg is engedte, hogy gyakoroljak, elvégre ha megnyerem a versenyt akkor a bolt egészen fellendül és új vendégkört is kaphat akár. Az utolsó lépés a hófehér hab. Elõre tolva a kart engedem a habot szabadjára, végül letéve a poharat a rácsra simítom el a hab tetejét késsel így lefelezve a fölöst.

Tökéletes lett. A pohár büszkén csillan a hangulatos fényben, alja áttetszõ borostyános, tiszta, középen átmenetesen elõször vörös mely egyre fentebb haladva válik ébenfeketévé, s a korona a tetején, a csinos, hófehér, tökéletesen kemény hab. Büszkén teszem ki a pultra kreálmányom, le is fotózom. Szívem szerint megosztanám mindenkivel, de a képet megtartom magamnak. Ez az én titkom, még anyukámnak sem mutatom meg, nehogy kikotyogja.
Ekkor nyílik az ajtó.
Elõször azt hiszem Delma gondolta meg magát, ám egészen más embert látok viszont. A borosta, vöröses haj azonnal felismerhetõvé teszi a férfit.

-           Stewart…te mit keresel itt? – meredek rá kérdõn.

-          Haza felé tartottam, megszokásból ide pillantottam, mivel tudom, hogy ezen a napon zárva vagytok, de…hátha, szóval ide néztem és akkor láttam, hogy mi van.- makogja kissé zavartan.- Szóval mi van? Te mit keresel itt? Mégsem vagytok zárva?- tekintete a pizzára téved.- Vagy zavarok? Azt hiszem vársz valakit, jobb ha megyek.

Már sarkon is fordul, hogy elinduljon ám engem is meglep a hang ami felszakad belõlem. Majdhogynem kétségbeesettnek hat.

-          Ne menj! Kérlek, maradj…én nem várok senkit és van egy fölösleges pizzám is… no meg valami más is. Gyere! Szükségem van egy teszt alanyra.

Nem kell neki kétszer mondani, bezárva maga elõtt az ajtót fordul sarkon, azonnal bontja is magáról a kabátot, felmarkolva a pizzás dobozt sétál a pulthoz, leteszi azt, felhuppan a pulthoz, mered a tarka sörre.

-          Ez meg mi a pokol?

-          Nem pokol. Vágott sör.

A bejárathoz sietek, gyorsan el is sodrom a reluxát így akadályozva meg a leskelõdõ szempárok vizslatását. Rosszul esne, ha valaki idõ elõtt meglátná a remekmûvet!
Visszasétálva a söntés mögé adok bõvebb tájékoztatást.

-          Világos sör, rajta barna sör és hab. Európa egyes részein nagyon elterjedt viszont itt még soha sem láttam és szerintem nem is olyan rossz. Felírtam az arányokat is, szóval kell egy teszt alany és te elég sok sört ittál már ahhoz, hogy eldöntsd milyen.

-          Hát…pofásnak pofás.- forgatja az ujjai között a poharat nagy szakértelemmel, majd az orrához emeli, megszaglássza. Végül szemöldököt emel s poharat felém, vakkant egy „Isten-Isten”-t és a pohárba húz.

Feszülten figyelem az arcának minden rezdülését, ujjaim a pultba marnak, megfeszülõ testtel támaszkodok a felületre.

-          Na…?- kérdem ideges izgalommal.

-          Nos, Ash…ez…BITANG JÓ!

-          KOMOLYAN?!- lelkesedem be.

-          Esküszöm neked, ez az egyik legjobb sör amit valaha ittam. Azt hittem moslék lesz, de nem…ez határozottan jó. Engem megnyertél vele. De arra ne számíts, hogy ezt a poharat már visszaadom neked.

-          Megtarthatod.- nevetek fel. – De errõl senkinek egy szót sem. Ezt viszem a versenyre és nem akarom, hogy kitudódjon.

Gyorsan lefirkantva az arányokat teszem el a papírt gondosan a pénztárcámba, majd csapolok magamnak is egy sört és megkerülve a pultot huppanok mellé, magunk közé húzva a pizzát. Elveszek egy szeletet, nagyot harapok belõle, jóízûen rágva. Megérdemlem ezt.

-          Mire ez a nagy hûhó?- int a pizza irányába.- Gondolom nem csak magadnak rendeltél ekkorát.

-          Egy évesek lettünk volna ma Delmával…úgy volt, hogy jön, de…

-          Kivel? A csapos csajjal aki itt van? – hüledezik közbevágva.

-          Igen.- biccentek halvány mosollyal. Nem hiszem el, hogy nem tudta…hogy eddig fel sem tûnt neki, hogy nem adott a pletykákra. Hiszen mindenki tudta ezt…

-          De hát azt hittem te buzi vagy. Már ne vedd magadra, de érted. Láttam filmeket és abban is ilyenek a buzik, meg olyan kis igényes vagy és a lakásod után…- hadarja, felvont szemöldököm láttán azonban abba is hagyja a monológot, bocsánatkérõen legyintget felém mialatt egy újabb kortyot iszik..- Hogy-hogy csak lettetek volna? Szakítottatok?

-          Nem tudom.

- Ugyan Ash, ez csak egy meccs volt…- szólal meg a pultos csaj, Delma.

- Ez nem csak egy meccs volt. Tizenöt mérkõzéses tipmix szelvény utolsó meccse volt, amin állt vagy bukott egy kisebb vagyon! – feleli a srác. Teljesen igaz van, a rohadt tipmixet én is elvesztettem!

- Õ lány, õ ezt nem értheti – közlöm morogva, míg az üres poharam fenekét kémlelem. Olyan szép, de olyan szomorú. Miért üres? Miért? Ami még fontosabb: mennyi pénzem is lett így oda? Fene vigye el. Inkább vedelek, lelkesen, mintsem szomorúan. Nem csatlakozom egy vitába se, csak a poharak fenekét ellenõrzöm lelkesen.

- Ma megdöntöm a rekordom Ash! – lelkendezem kedvenc pultosomnak, míg az asztalra csapom az újabb kivégzett poharamat. - Tölts még egyet! 

- Nem hiszem, hogy jó ötlet. Még egy whiskey és itt alszol – ellenkezik, míg csoda folytán négy kézzel törölget két poharat, öt törlõronggyal… várjunk… valami nem stimmel. Miért öt törlõrongya van két pohárhoz?

- No hát ha így is lesz, legalább jó társasággal leszek! – ellenkezem egy csuklással kísérve.

- Nem hiszem, én magam is szeretnék hazamenni – folytatja az élményrombolást.

- Minek, hiszen itt van szesz! – értetlenkedem. Ez nem normális!

- Otthon meg az ágyam van. – feleli nevetve, ami olyan dallamosan jólesõ. Ezt se állapítottam még meg.

- Hazakísérlek, már nagyon késõ lehet. Csak adj még egy utolsót, szíverõsítõnek! – kérlelem, míg a poharamat rázpitálom.

- No és téged ki kísérne aztán haza kapitány? – kérdez vissza. - Abban sem vagyok biztos, hogy a biciklidet meg tudod ülni ilyen állapotban.

- Sose féltsd az én állapotomat! – húzom ki magamat. Még kettõ ülésbõl kell választanom, melyikre rakjam a seggemet, addig elboldogulok.

- A biciklid állapotát féltem. – oktat ki, míg elpakolja a poharacskákat, az ÉN poharacskáimat, amikkel komoly kapcsolatot létesítettem. Minddel. Egyszerûen nem hiszem el, elveszi tõlem õket, és üresen hagyja õket és… és ki fogok száradni! Bóbiskolok, a szemeim is nagyon fáradtak a sok duplán meg triplán látásnak köszönhetõen, ezért se figyelem Asht. Annyira gyors, hogy biztos megfájdulna a fejem.

Azonban mikor kilép a pult mögül, s kattan valami, felkapom a fejemet.

- Hova mész? – kérdezem értetlenül. Még nincs világos…

- Haza, és jobban járnál, ha te is így tennél. – szemöldökömet ráncolom, s úgy próbálom felfogni a logikáját. Én itt ülök, mint vendég, szomjasan s lelkileg összetörve egy elvesztett tipmix s meccs után, õ meg hajnalhasadta elõtt haza akar menni, engem itt hagyva.

Míg ezt kiötlöm, oda lép hozzám, a kabátommal együtt. Felsegíti rám, majd a hónom alá nyúlva felállít. Mármint lábra.

- Hé, most meg mit csinálsz? – faggatom.

- Kinéztem, tényleg nagyon sötét van és félek hazamenni. Nagyon tudnám értékelni, ha egy ilyen erõs férfi, mint te kísérne haza. Máris nem félnék annyira – csacsogja, mire rögtön belelkesülök. Mikor kísértem haza bárkit is Paddyn kívül? Jaj, hát olyan régen! Ez de nagyon jó!

- Na hát én is ezt mondtam! Várjál, fel kell vegyem a kabátom – szusszanom, míg kifészkelem magamat a karjai közül. Nem hagyhatom itt a kabátomat, igazi bõr, attól festek vagánynak, nem maradhat itt valamelyik részeg állat még lenyúlná.

- Már felvetted – feleli, majd újra belém karolva indul meg velem a kijárat felé. Ennyire fél? Ez nagyon aranyos. Majd én megvédem!

Végig figyelek mindenkire, nem hagyom, hogy bántsanak minket. Látom ám Ashen, hogy tetszik neki, ilyen férfival keveset lóghat együtt. A bárban mindenki részeges. A lépcsõkkel meggyûlik a bajunk, olyan nagyokat kell lépni. Kezdek nagyon elfáradni a végére, de Ash ügyes fiú s meghálálja a védelmezésemet.  Belépünk egy lakásba, ahol aztán mocskos módon vetkõztetni kezd. Tudhattam volna! Micsoda bõr lehet a képén, megvédem, erre vetkõztet!

Szerencsére a felsõ s az alsó marad, aztán elenged. Nekem se kell több, úgy elálmosodom, erre ott az a csinos ágy a látókörömben. Nehézkesen felmászok rá, de mivel majd megsülök, nem takarózom be. Jó ez így nekem!

>>><<< 

Hányinger. Fejfájás. Kellemetlen meleg zsibbadás. Meg fogok halni? Ugye még nem? Ahogy kinyitom a szemeimet, túl nagy a fény, s inkább morogva átfordulok a hasamra, s az arcomat a párnába fúrom.

- Felkeltél végre? – hallom meg Ash hangját, majd szépen lassan eljut hozzám a konyhából kiszûrõdõ tojás illata s sülésének hangja.

- Meg fogok halni… - nyöszörgöm. Hallom, hogy odajön hozzám én pedig kilesek oldalra, hogy megnézzem mit akar.

- Gyógyszer a fejedre, s egy kis víz – nyújtja felém az említett dolgokat. Hálásan felnézek rá, majd oldalra fordulok, felülök, s beveszem a pirulát. – Aztán be ne piszkíts nekem – kuncogja, majd veszi el az üres poharat.

- Minek nézel te engem, kiskutyának? – nézek rá morcosan.

- Nem. Másnaposnak – oktat ki. – Csináltam egy kis rántottát, gyere s egyél.

- Oh, hát… - motyogom, majd nézek körbe. – Nálad vagyok?

- Piros pont – mosolyogja, míg hátrébb lép. – Ágyba nem hozom neked.

- Ne is, tuti szúrná a seggedet a morzsa, miután itt ettem – felelem, majd egy nagyot nyögve tápászkodom fel. – Hogy is kerültem én ide, hm?

- Remek reggeli történet, elmesélem – feleli, míg helyet foglal a kis asztalkánál, ahol pontosan két asztal fér el kényelmesen. Míg eszünk, elmeséli az elõzõ estét, s hogy milyen lovagiasan hazakísértem, majd kidõltem.

- Amúgy nem kell ma menned dolgozni, ugye? – kérdezi elmélázva, mire én összevont szemöldökkel kezdek el gondolkozni. Az nagyon gáz lenne, ha igen…

- Milyen nap is van ma?

- Péntek – válaszolja nyugodtan, míg figyeli az arcjátékomat. Próbálom kitaktikázni, de ennyi nem elég.

- Az jó, de úgy számilag – egészítem ki a kérésemet.

- Huszadika.

- Nope, nem kell – tudom le nyugodtan. – Azt hiszem egy pillanatra megállt a szívem – kapok a mellkasomhoz, amin jót kuncog.

- A ruháidat amúgy a szekrényre hajtogattam - bök a fejével egy kis komód féle felé. Ekkor esik csak le, hogy egy felsõben s alsóban vagyok.

- Köszi – motyogom. – Ezért jövök neked eggyel.

- Inkább kettõvel – feleli mosolyogva, majd a felvont szemöldökömön s értetlen képemet látva, felnevet.

- Levetkõztettél s még jöjjek neked kettõvel? – faggatom. – Netán természetben fizessek? – kérdezem, míg megrázom a mellkasomat. Erre rögtön csendbe lesz, s elpirul. Nagyon.

- Jaj, dehogy… csak vicceltem – süti le a tekintetét.

- Az jó, mert én is – felelem, majd nyúlok újra villáért s eszem tovább a rántottát. – Nem buzulunk.

Erre nem felel semmit, csak lapátolja magába a tojást. Miután megreggeliztünk, én felöltözöm õ pedig elmosogat. Addig is megnézem a kis legénylakását, ami takaros s szépen berendezett, de legfõbbképpen tiszta. Elgondolkozva nézegetem a dolgokat a lakásban, amik nagy része macskás, ekkor lép oda hozzám.

- Mi az? – kérdezi halvány mosollyal. – Mi köti így le a figyelmedet? Nincs nagyon se focis se alkoholos dolgom.

- Csak nézelõdöm – felelem. – Egyedül laksz, nem is tudtam.

- Nem kérdezted – dobja vissza a labdát. – Kicsi lakás, elvagyok benne.

- Hát… én még az öregékkel lakom, szóval így is elõrébb jársz - jegyzem meg halkan. – Fõleg a macskás dolgokkal – erre zavartan felnevet.

- Szeretem õket.

- Tényleg? – tetettem a hülyét. – Meg nem mondtam volna.

- Jól van, jössz te még az utcámba! – jegyzi meg karba tett kézzel, engem vizslatva.

- Naná, fõleg, ha az az utca a báré – vigyorgom.

- Így is mondhatjuk… sõt, ha így mondjuk, akkor szinte minden nap komoly kockázatnak teszed ki magadat. S tudod, jössz eggyel! Ki tudja mire fogom azt az egy dolgot felhasználni.

- Kezdek félni…

- Kellett neked rekord megdöntõst játszanod tegnap este – kuncogja.

Eleinte a fogamat piszkáltam a nyelvemmel az ütemre, hátha úgy jobb lesz. Nem lett. Próbáltam lelkesen dúdolni a rosszabbnál rosszabb régi számokat. Még a láncos húzását is elfelejtettem majdnem, annyira borzasztó volt. S mindezt azért kellett végig élnem, mert az egyetlen bent lévõ CD, amin normális zenék voltak, eltört reggel. Szóval, hogy ne csendbe dolgozzunk, s nehogy meghalljuk, mit kiabál a másik, Paddy, az ír fajankó, beállította egy „szimpatikus adásra”.Mindig is tudtam, hogy más az ízlésünk, de nem gondoltam, hogy ég és föld.

Hulla fáradtan, egész napos dühöngés után indulok el hazafelé. Hat óra van, ilyenkor egy jó kocsma sincs nyitva, a kedvencem pedig fõleg nem. Így inkább otthon jól megvacsorázom anyám fõztjébõl, majd letusolok. Lemosom magamról az olaj szagát, a fáradságot s a muzsika fájdalmas óráinak emlékét.

Hét óra is elmúlik, mire mindennel végzem s leteszem a seggemet a nappaliba. Apám felvont szemöldökkel figyeli minden lépésemet, sõt, jó pár nagybátyámat is nálunk eszi a fene. Itt már kezd valami nagyon gyanús lenni számomra, így az egyetlen szabad helyre ülök, míg anyám a konyhában matat. Alig merek levegõt menni a sok figyelõ szempártól, nem hogy megszólalni! Végül apám köszörüli meg a torkát, hogy belekezdjen.

- Azt hittük a kocsmában nézed a többiekkel a meccset. Ha netán velünk tartanál mégis, a hûtõben találod a sört, amit anyád behûtött.

Képszakadás, szájtátás. A meccs! Oh a meccs, az a meccs, amit már mióta beszéltünk a haverokkal. Bár mindegyik meccset alaposan kibeszélünk. Fõleg, ha skót csapatról van szó. S ez bizony skót csapat, méghozzá helyi s az angol kutyák egyik mihaszna szedett-vetett csapatát készülünk elverni. Én pedig elfelejtettem a találkozót a Red Foxban!

- Majd veszek a kocsmában, apa – pattanok fel hirtelen, mire az idõs rókák felnevetnek. Csak egy pulóvert kapok magamra, a farmernadrágom pedig épp úgy jó kocsmába, mint otthonra. Besietek a konyhába, adok egy csókot anyám arcára, aki csak int, hogy menjek már, késni fogok. Nekem sem kell mondani, biciklire pattanok s megindulok a Red Fox felé. Úgy tekerek, mint az õrült, hogy fél nyolc elõtt öt perccel odaérjek. Még rendelnem kell sört is!

Le se zárom a szerkezetet, csak betolom a többi ferdén álló közé. Bár pohár whiskey után igaz már nem számít milyen a bicikli, csak fel tudj rá szállni. Azonban még nem tartok ott, s színjózanul remekül le tudom parkolni egy szimpatikus helyre. Szóval a gyorsító eszköz a helyén, én pedig sietve berobogok a kocsmába. A televízió bekapcsolva, a jó helyeket már elfoglalták, s annyira méltatnak csak, hogy hátranéznek ki esett be épp idõben.

- Gyere McCord, épp idõben estél be! – szól oda félvállról Ian, mire én nagyot sóhajtva bólintok. Ez volt a cél, ezért tekertem õrülten, s ezért csapott el majdnem egy busz. Ha veszítünk, én valakit komolyan megölök.

- A szokásosat, ugye? – töri meg a gondolataim kuszaságát egy hang, míg leülök a pulthoz, máshol ugyanis nincs hely. Ránézek a pult mögött álló, ismerõsen ismeretlen vörösre, majd egy halvány mosollyal az ajkamon bólintok egyet.

- Mióta rohadnak itt? Meló óta ugye? – érdeklõdöm Ashtõl, míg a beugró sörömet csapolja épp. Válasza egy egyszerû, helyeslõ biccentés. – Tudtam! Én tudod miért késtem? – mutatok magamra, mire õ felsandít rám a nagy szemeivel érdeklõdõen, s most tagadóan rázza a fejét. – Elfelejtettem!

- Itt a söröd – teszi le elém, de azért hozzáteszi, ha netán nem tûnne fel. Rendes tõle, de nekem ma még ez csak az elsõ, szóval feltûnik, hogy tele van a pohár.

- Köszönöm – húzom oda, hogy belekortyolhassak. A felét le is húzom, addig Ash türelmesen áll elõttem s poharakat törölget. Biztos látja rajtam, hogy még nem fejeztem be, s mennyire igaza is van. Épp csak elkezdtem, s kellett az alkohol, hogy feldolgozzam az egész napos tragédiák sorozatát.

- Képes voltam elfelejteni, hogy ma meccs lesz! S tudod hogy jöttem rá? – kezdek bele, míg õ figyelmesen figyel. Újabb apró, tagadó fejrázás a válasz, én pedig folytatom. – Az egész McCord család férfi tagjai a nappaliban söröztek, mint valami nyugdíjas klub! Én meg a meló után, lefürödve, tisztán, tele hassal úgy gondoltam leteszem már a hátsómat s nézek valami filmet. Aztán mikor apám megkérdezte, hogy most otthon nézem e velük, rádöbbentem, hogy meccs lesz!

- Nehéz napod lehetett, ha elfelejtetted – jegyzi meg, míg újabb poharat vesz a kezébe. Én erre csak felsóhajtok, majd beleiszok a sörömbe.

- Három pohár whiskey után is pocséknak fog tûnni, ez halál biztos – felelem. – Eltört kocsma zene cd, Paddy pedig megtalált egy olyan adót, amit nem kellett volna. Ismered azt az ír fattyút. A zenei ízlése, ahogy az öltözködése is, kicsit régmúlt. Épp hogy opera nem ment… emlékszem valami olasz zenére, meg portugálra meg… - végül csak legyintek s újra beleiszom a sörömbe. Ekkor ujjonganak fel a tévé elõtt ülõk, én pedig kíváncsian kapom oda a fejemet. Elkezdõdött, már amennyit látok a képernyõbõl a sok vörös, borzos fejtõl.

- A fõnököd nem gondolkozott még azon, hogy lecseréli a régi dobozt egy olyan lapos masinára, amit fel lehet rakni a falra? – nézek Ash felé, aki épp kiszolgál két fiatalabb lányt.

- Nem tudom, nem hallottam tõle – feleli, miután kifizeti a két lány a pia árát. – Azonban jó ötletnek tûnik.

- Még milyen jónak! Még a végén látnék is valamit a labdából – morgom, míg megiszom az utolsó korty sörömet. – Jöhet a whiskey…

- Itt is van – rakja rögtön elém a pohárkát, tisztán, ahogy illik. Elismerõen hümmögök, míg õ tovasuhan kiszolgálni pár korán megszomjazott drukkert.

- Már kívülrõl tudod mi után mit iszok – motyogom, mikor elveszi a sörös poharamat. A pohárral játszom, közben pedig a képernyõt próbálom figyelni. Lehet jobban jártam volna, ha otthon nézem az öregekkel…

- Sokat jársz ide – tudja le ezzel, majd egy halk sóhajjal oda ül mellém. Érdeklõdve lesek felé, amit õ egy zavart mosollyal nyugtáz. – Ilyenkor mindenki a meccset nézi, s Delma kiviszi nekik a söröket. A tömény majd félidõnél kell, meg a végén az állástól függõen és…

- Nem kértelek számon kölyök – nevetem, míg a vállammal meglököm, hogy befejezze a szabadkozást. – Nem vagyok a fõnököd. Elõbb innám ki a kocsmát a vagyonából – vigyorgok rá, míg a whiskymet iszogatom. – Akkor bizony más állást kéne keresned, s hidd el, az nem nagyon tetszene, kölyök.

Egy hangos üvöltés rázza meg az öreg épület falait, mire én felháborodottan pattanok fel, hogy mirõl maradtam le. Így se látok sokat, azonban a morgolódásból rögtön levonom, hogy már az elsõ öt percben egy gól hátránnyal indul a csapatunk. Végül visszaülök, s felhörpintem a whiskymet, majd lerakom a pultra az üres poharat. Mikor Ash ugrik, hogy újra töltse intek neki, hogy maradjon csak a seggén. Olyan érzésem van, hogy ennek a meccsnek a végére mocskosul részegre iszom magamat, ha minden ilyen alkalommal benyomok egy pohárral…