Mindenhol csak a ládák… belépek, az elsõ dolgom az, hogy kitárom a hatalmas ablakokat, beengedve a lassan lenyugvó nap vérvörös színét. Ez valahogy meglágyítja az idegen vonásokat, minden él eltompul és bensõségesebb lesz. Elõvéve egy kis tálkát és egy füstölõkúpot gyújtok be, összeérintve a tenyereim ülök le, lehunyva a szemem. Koncentrálnom kell. El akarok szakadni ettõl a zajtól és káosztól. Egy hangra koncentrálok, mintha a szitár húrja lassan és hosszan pengene.

Hallom az ajtó nyílását, lassan kinyitva a szemem fordulok meg mosolyogva. Parvati velem jött, mint mindenhova. A kora meg nem mondható, a bõre sötét, mint a friss cédrus, a szeme sarkában mélyek a mosolyának ráncai, viszont az alakja szikár és magas. Vérnarancs és aranyszínû szári csillan meg rajta, sötét szeme mosolygósan hunyorít rám.

- Ki kéne pakolni, kedvesem – tárja a ládák felé a kezét. Kezeimen tartva a testsúlyom könnyedén pördülök át és meztelen, csattogó talpakkal futok mellé.

Az ágy nagy és széles, faragott oszlopokkal, de sokkal boldogabb vagyok, amikor a saját fekhelyem rendezem el. Hatalmas, fonott és széles tölcsér, melybe megannyi tömött párnát és puha pokrócot, kendõt rendezek, míg az egész egy fészekhez nem hasonlít. Nosztalgiával gondolok arra a pillanatra, amikor megkaptam; Ayser úr egy útjáról hozta nekem, elmondása szerint amint meglátta, én jutottam az eszébe. Azóta hív a kismadarának. A kellemes illat lassan betölti a szobát, kékes füsttel bodorog végig a magas falak között.

Jól haladunk. A falak csupasz felületére felkerülnek a mintás kendõk, a lábamhoz a puha szõnyegek.

Lassan már csak a Nap fele látszódik, minden árny megnyúlik. Még lassabbak készülõdni kéne vacsorához.

Felakasztom a hatalmas kalitkát a tartójára, kinyitva az ajtócskát és benyújtom a tenyerem. Öt kis pintyem van, akik azonnal a tenyerembe és az ujjaimba ülnek, puhán simogatom õket.

- Még nem engedhetlek ki titeket, sajnálom – biccentem oldalra a fejem – Ez új hely, és félek, hogy egy kóbor macska vacsorának néz titeket. Parvati – fordulok hátra – kezd elfogyni a magocska…

- Lent van egy hatalmas madárház – mondja nyugodtan, miközben az ékszereimet rendezgeti el a dobozaikban, keresve a megfelelõt a vacsorához. Tudjuk, hogy a mai estének hibátlannak kell lennie, hiszen úgymond „bemutatkozok” a társaság elõtt. Bár fogalmam sincs, milyen pozícióban. – Ha lesietsz, kérhetsz ott egy marokra valót, holnap pedig veszünk.

- Rendben – állok fel, visszacsukva a pici ajtót. Gyorsan lesimítom a nadrágom, kisietek a résnyire nyitott ajtón. Tényleg sietnem kell, ha Parvati át akar fazonírozni. Azért remeg bennem a nyugtalanság. Sok kérdésre számítok, faggatózásra, célba állításra, hiszen a hitünk nem egyezik. Ayser úr elnézte, sõt támogatta a szokásaimat, de itt?

Mi lesz a reggelekkel?

Ez a hely hatalmas… akaratlanul is lassítok a lépéseimen, elcsodálkozva a kilátáson. Gyönyörû… mégis olyan… elzárt. Éreztem már valahol ezt az érzést, valamikor régen, de az sokkal nyugodtabb volt. Békésebb és megingathatatlanabb. Egy szolgától megérdeklõdöm, merre van a madárház és arra veszem az utam. Tényleg sietnem kell, ha még vissza is akarok érni. Nagyon remélem, lesz lent valaki… nem lenne helyes csak úgy elvenni. talán kibírnák holnapig, talán még van annyi a zsákocskában.

Ahh… itt van. Érzem az illatokon, hogy itt van. De ez… zárt. Nem így képzeltem el… betolva az ajtót lassan lépek be, összeszorul a torkom, ahogy a különbözõ méretû, aprócska és hatalmas kalitkákat nézem. Szegények…

Valami végigsiklik a kövezeten, odakapom a fejem, ujjaimmal még mindig az ajtó élét markolva. Egy pillanatnyi meghökkenéssel nézek a herceg szemébe. Õ az, akitõl olyan furcsa érzésem volt, aki annyira nézett a nap folyamán, amikor elbúcsúztunk…

- Megleptél, Mahadi – töri meg a csendet. – Jelenléted szokatlan még a palotában.

Szívem mélyén inkább vállaltam volna az utazással járó minden kockázatot, nehézséget, kényelmetlenséget és kalandot, ha azzal Ayser úr mellett maradhattam volna.

- Fenséges herceg – hajolok meg egynesen háttal, összezárva a tenyereim.

- Eltévedtél talán?

- Szó sincs róla, hercegem – egyenesedek fel alázatos mosollyal, de a torkomra forr a kérés. Valami azt súgja, hogy tõle nem jó szívességet kérnem.

- Tehát a madaraimra vagy kíváncsi?

Ketrecben tartod õket… érzem az állatok punnyadt melankóliáját, az õszinte és boldog dalok hiányát. Számára ez csak hangzavar, számomra segélykérõ sikoltások kakofóniája.

- Ha megzavartalak, alázatosan kérem a bocsánatodat.

- Errefelé jövet láttál egy kislányt?

- A folyosók üresek voltak, fenség – mondom csendesen, leszegett tekintettel. Az egyik nehéz fonatom megindul a mozdulatra, a hátamról a mellkasomra csúszik.

- Lépj csak beljebb – invitál, én pedig nem mondhatok ellent. – Ha érdekelnek a madarak, körbevezetlek közöttük. Gyönyörködj bennük kedvedre.

- Megtisztelsz, herceg – nézek rá, megrebbentve a pilláim. Lassan lépek be, a hideg márványon apró párafoltokat hagy a talpam. Szemeim a madarakon cikáznak. Mindenféle faj… de mindegyik szép és díszes, hatalmas. Papagájok, kakaduk… színes tollak mindenhol. Odébb, hatalmas kalitkákban elkerítve a ragadozók, vadászsólymok… milyen gyönyörûek, s milyen csendesek.

- Valami… baj van, hercegem? – kapom el a pillantását.

- Semmi. Csak néztelek – biccentve sütöm le a tekintetem. A vizslató tekinteteket már megszoktam, nem csak útjaink során… Emlékszem, apró gyermekkoromban otthon is sokan megnéztek, én voltam a különc gyöngygyermek. Felém nyújtja a kezét, én pedig akaratlanul is a mellkasomhoz szorítom a sajátom. Az érintések… az egészen már. A vallásom nem engedi az idegenek és tisztátalanok érintését. Így is nehéz a helyzetem, minden áldott nap, a megfelelõ rítusok hiányában, nagyon nehéz a megtisztulás.

Persze ez bonyolult, hiszen a szerzetesek szerint pedig ez butaság és nagyzolás, az ego, hogy születési elõjogomnál fogva mások fölé helyezem magam. Mégsem érzem okos dolognak…

Ayser más volt. Õt maga apám áldotta meg, mikor neki adott, és a Gangeszban is megmártózott, lemosva magát. Mindezt csak azért, hogy megfoghassa a kezem.

De látom, a visszakozásom nem tetszik neki, bosszús szemvillanással engedi le a markát, amely üres maradt.

- Szereted a madarakat?

- Minden állatot szeretek és tisztelek, hercegem.

Lassan engedve a késztetésnek lépek elõrébb, kinyújtva az ujjaim simítom meg a hideg fémrácsokat. Szegények… Ne féljetek. A mozdulatra megemelik a fejüket, feléled a rácsok között élõ család, közelebb tipegve a rudacskájukon. Nem mondhatom, hogy nincsenek ellátva mindennel, de az akkor sem ugyanaz.

- Valóban gyönyörûek… - mondom csendesen. Csak ott tartom a kezem, hogy szokjanak, hogy megbízzanak… gyorsan és kíváncsian tipegnek, csivitelve.

Hirtelen megérzem a forró, meleg tenyér érintését a kezemen, azonnal ledermedek és felé kapom a fejem. Ösztönösen nyomom le a késztetést, hogy elrántsam a kezem; mégiscsak az uralkodó fia, ki tudja, milyen következményeket vonna maga után, ha mélyen megsértem, márpedig egy ilyen mozdulat súlyos sértés.

- Hercegem… megsértettelek talán…? – engedem le a hangom.

- Megsértettél, igen – rekeszti belém a levegõt. Ujjbegyével lassan, elnagyolt mozdulatokkal követi végig a cikornyás mintát a tenyeremben, hüvelykjével elidõzve a központi sötét folton. Megszívom az alsó ajkam, a kezét figyelve. Minden istenekre… mégis mit akar… - Jóvá akarod tenni a hibát?

De hát mit követtem el?! Remegõ tekintettel nézek a világos szemekbe, megrebben az ajkam, de nem tudom, mit mondhatnék. Nyugalom. Nyugodtnak kell maradnom. Mit mondhatnék erre…?

- Ashraf! – töri meg a beállt, kellemetlen pillanatot egy édes, szikrázó lánykahang – Ashraf, hol az ajándékom?

- Jade – fordul felém a kislány, én pedig kihasználva az ég által küldött lehetõséget kígyószerûen kisiklok az ujjai közül és halvány mosollyal meghajlok a kis hercegnõ elõtt. Nagy szemekkel néz rám, a ruháján szikráztak az aranyszálak.

- Te vagy az, aki ma érkezett, ugye? – pillognak a cicaszemek. Az egyik macskámra emlékeztet, sötét bundájú, néhol vörös fényû cirmos, ugyanilyen smaragdos szemekkel.

- Én, úrnõm – mosolygok rá, leguggolva, hogy egy szintben legyen az arcunk. Szeretem a gyerekeket. Olyan ártatlanok és békések, tökéletesen tiszták. Bennük még nincs rosszindulat és bántani akarás, azt csak késõbb tanulják meg és nevelik beléjük.

- Szépek a virágaid. Csinálsz nekem is? – kuncsorog. Tényleg olyan, mint a cicám. Felkuncogva egyenesedik ki.

- Ha megengedik, szívesen. Megtisztelsz, kis hercegnõ – hajolok meg, õ pedig kaján kis mosollyal rágja az alsó ajkát. – Bocsássanak meg, de vissza kell térnem a szobámba – lépek hátra, ám még mindig velük szemben hátrálok pár lépést, megadva a tiszteletet, hogy csak a végén fordítok nekik hátat, és kisiklok az ajtón. A szívem a torkomban lüktet.

XxX

Hosszabb nadrágot viselek, zártabb ruházatot. A derekamon sötétvörös kendõ, a hátamon rövid, aranyszállal kivarrt mellény. A mellkasomon hosszában és keresztbe laza pántként elomló vékony aranyláncok, a fonataim Parvati kibontotta és több tincsre bontva kreálta újra. Két elsõ tincsem átcsavarta színes anyagokkal, majdnem merevre, míg a hátán csak közéjük font és az egészet magas copfba kötötte, így kiemelve a nyakam és a tarkómon levõ mintát.

Amikor lemegyek, legnagyobb meglepetésemre maga az emír intett, hogy két helyre tõle foglallhassam el a helyem. Számomra ez furcsa volt, de halvány, hálás mosollyal meghajoltam és elegáns mozdulattal foglaltam el a helyem. Végigtekintve az asztalon felmérem a hihetetlen kínálatot. A sülteken gyorsan átszalad a szemem fájdalmas arccal, de lehunyom a szemeim. Sok gyümölcs, mindenféle tálak, magvak, pépesre és krémesre tört krémek, friss naan. Mögöttem Parvati foglelt helyet sötétvörös szárijában, melynek kendõjét a hosszú, fekete hajára igazította.

Mindketten csak friss gyümölcsöket és zöldségeket vettünk magunkhoz, néha halkan váltva pár szót a saját nyelvünkön. Önzõ módon a szívem mélyén nagyon is hálás voltam, hogy van olyan, ami még a sajátom és az is marad ebben az ismeretlen és domináns helyen.

- Mahadi – azonnal felkapom a fejem és tisztelettel biccentek az emír felé, várva a kérdését. Az arany megcsillan az ujjaimon, ahogy két ujjam között fogok egy szem sötétvörös szõlõt, lassan félberoppantva. Érzem magamon a tekinteteket… - Ayser nem sokat mesélt rólad, vagy csupán én éreztem kevésnek.

- Fényességed – biccentek alázatosan, nyugodtan. – Nincsenek titkaim színed elõtt.

- Ayser említette, hogy mûvelt vagy.

- Megannyi országban és népnél jártunk – biccentek, leengedve a kezeim. Parvati nagylelkûen meghámozott nekem egy narancsot, elõre nyújtva a tálon. Hálásan rámosolygok hálásan – s mindnek saját története és tudása van. Csupán hálás lehetek, hogy ebbõl én is a magaménak tudhatok egy apró töredéket.

- Csupán gyümölcsöt eszel?  - vonja fel a szemöldökét. Egy pillanatra megakadt a tekintetem a sült fácán szálkás húsán az ujjai között, és hogy a fényes szaft megcsillan a bõrén.

- Igen – felelem lassan. – A hitem tiltja, hogy élõlény életét kioltsam.

Így talán mégiscsak tisztelettudóbb és nem mertem megannyi vendég elõtt felvetni, hogy holtak testével elnehezíti a testét és megõrjíti az elméjét, akármilyen ízletesre és illatosra is pácolták a növények. Az ujjaim hûvös narancsillatúak, ahogy lassan és kimérten falatozok, miközben az emír a fiatalabb gyermekek kérdezgettek, mosolyogva és kedvesen válaszolok, ahogy tudok. Kivéve pár diót az egyik tálból a tenyerembe szorítom, a markomban roppantva össze a héját, megkínálva a mellettem ülõ kis hercegnõt, aki élvezettel szemezgette ki a héjak közül az ízletes dióhúst.

Tekintetem nyugodt és lágy, de a herceg hideg tengerszürke szemeit elkerülöm. Ha mégis rá kell néznünk, megõrizve a nyugalmam halványan mosolygok, hosszú ujjaim lassan mozdulnak, kerülök mindenféle sértés lehetõségét. Mesélek az országomról, a családomról, apámról, aki magasrangú pap, a gyerekeknek az isteneinkrõl, az istenemrõl, Síváról, aki hitünk szerint a táncával tartja egyben az életet és a világot, s ha csalódottságában elfárad, az egész mindenség összeomlik. Így természetesen a tánc és a zene nagy szerepet töltött és tölt be az életemben, a taníttatásomban.

Érzem magamon a herceg tekintetét, sötét szemeimben tükörként lobbannak fel a fekete lángnyelvek, ahogy kihúzom magam. Mellkasomon megcsendül az aranylánc, valami különös, földöntúli melódiával, lassan lehunyva a szemem oldalra fordítom a fejem, finoman lefelé nézve. Nem tudom, miért tettem. De tudtam, hogy ebben a pózban, ebben a szögben a legszebb az arcom, s csupán egyetlen pillanatra tartva meg a képet, elszakítva a láncot, amely kettõnk közé kezdett szövõdni, Parvatihoz fordultam, hindire váltva.

XxX

Hajnalban lassan siklok át az álmok országából. Az ágyam pont az ablak felé néz, így látom, hogy már szakadozik az éjszaka sötétsége, de a nap még messze jár. Ideje kelni.

Hideg, de illatos vízben mosom meg az arcom, felöltözve. Nedves ronggyal áttörlöm a testem, levéve az ékszereket magamról, mindet. Csupán egy rövidebb nadrágba bújok, mely a derekamra csavarodik, puha és fehér. Hajam fonatait egyszerûen felkötöm és egy kontyba csavarom a fejemen, majd kiveszem egy ládából a szõnyegem. valamivel nagyobb, mint én, különös, puha de stramm vászonból szõtt, mégsincs ilyen sehol máshol; Ayser vékonyra nyújtott kaucsuk-szálakat szõttetett bele, hogy semmilyen felületen ne csússzon és ne ázzon át. Mezítlen felsõtesttel, mezítlen talpakkal megyek ki a szobából, végig a még épp hogy ébredezõ palotán. Apró inasok futnak, készítik elõ feletteseiknek a munkát, hogy a végén a legfelsõ kaszt is felébredhessen a kész tökéletességbe.

Mindez számomra lényegtelen.

Megtaláltam a tökéletes helyet. Egy nagy árkád, széles oszlopokkal, gyönyörû mozaikkal, de ami a legszebb volt, keletre nézett és tökéletesen ráláthattam a kelõ napra.

Kiterítem a szõnyegem, az elejére ülök, lótuszülésbe helyezve a lábaim, kihúzom magam, elfoglalva a meditációs pozitúrát a mindent átható könyörület mudrájába teszem a kezem, összeérintve a hüvelyk és mutatóujjaim, lassan kezdek lélegezni, feltöltve magam az energiákkal.

Minden reggel.

Kizárom a külsõ hangokat. Kizárom a külsõ ingereket. Õk nem léteznek, én vagyok, az az egyetlen, rezgõ hang, ami lassan elhagyja a torkom, halkan, hosszan, egy levegõre, mely megrezegteti az ember csontjait is.

A reggeli rituálé.

Utána kinyitva szemem halványan elmosolyodok. Látom magam körül a lassan felkelõ Napot, mintha a bõröm minden pólusa szívná a vörös fényt. Hiába ültem már így órák óta, könnyedén állok fel, mintha már mióta bemelegítettem volna, és összetéve a tenyereim egy belégzéssel kinyújtózok, a hasamon kirajzolódnak az izmok.

Tudom, hogy nézõközönségem akadt. Ez több helyen gyakorta elõfordult. De az embernek meg kell tanulnia kizárni a külsõ világot.

Surja namaskara. A Napüdvözlet.

XxX

A végén csendesen fekszem a hátamon, „hullapózban”. Hallom, ahogy az ellazított izmaim körül lassan visszaroppannak a csigolyáim, ahogy feltöltõdök. Talán pont reggelire össze is tudom szedni magam, mintha mi sem történt volna.

A lépcsõkön pár szabadidejét töltõ testõr ült, nézett, meghajolva köszöntöttem õket és nekiállok felcsavarni a szõnyegem, amikor a perifériámba kerül a tengerszemû herceg.

- Ashraf herceg – hajolok meg, majd magamhoz fogom a szõnyegem.

- Lenyûgözõ – csattintja össze párszor a tenyerét, kissé értetlenül vonom fel a szemöldököm. Nem tudom, hogy gúnynak szánja-e a szavait. – Régóta gyakorolhatod.

- Gyermekkorom óta minden nap, felség – biccentek, kisöpörve egy tincset a szemembõl. A testem csillog az izzadtságtól, a cseppek lassan folynak végig a még élénken megránduló hasizmaim között.

- De gondolom ennél többet is tudsz.

- Minden nap más sorozatot gyakorlok – fogom magamhoz a szõnyeget, mintegy védelemként, falanként kettõnk között. Nem attól fél, hogy erõszakosabb lesz vagy olyasmit parancsol, amit nem akarok teljesíteni. Sokkal inkább azoktól az univerzális szálaktól tartok, amelyeket minden pillanatban szövõdni érzek, mikor a közelemben van. Megzavar. Összezavar, és nem tudom, mennyire engedhetem meg ezt magamnak. – Kérlek, bocsásd meg szolgádnak, hogy ilyen ápolatlanul mutatkozik elõtted – mondom csendesen. – Azonnal visszavonulok a szobámba, hogy rendezzem magam.

- Menj csak. A reggeliig még úgyis van idõd.

- Köszönöm – hajolok meg halvány mosollyal és fürgén a sarkamon fordulva elsietek. A kibomlott fonataim siklanak utánam a levegõben, ahogy majdnem futva próbálom eltépni magam a tengerszemek hatása alól.

Ameddig a szem ellát csak a végtelenbe olvadó aranyló homok csillog a napfényben. A messzeségbe nyúló izzó szemcsék olykor úgy mozognak a langyos szélben mint a tenger lágyan göndörödõ hullámai, máskor pedig végtelen nyugalomban pihennek a föld hátán. E végtelen béke az mi rendre tõrbe csalja az idegent, aki szerencsétlenségére nem ismeri fel a veszedelmet. Aki még nem tudja, hogy lehetetlen átkelni az Arany Övön, csakúgy, mint átúszni az óceánt. Vagy éppen csak nem hiszi el, ehelyett a saját sorsa kovácsává válva nekiindul a végtelennek. Talán leesnének a világ peremén ha elérnének odáig, de aki eddig a mélyére merészkedett sosem tért vissza.

A sivatag Allah örök otthona: kérlelhetetlen és hatalmas, fenséges és ragyogó. Õ az, aki elõre megírta a sorsunkat, amin nem változtathatunk. Allah akarata szent és sérthetetlen, így a sivatagra, az õ otthonára sem tudok másként tekinteni mint tisztelettel és csodálattal. Egy szépséges kincsre ami minden veszélye ellenére úgy vonz magához, mint bûn a halandó embert.

Ahogy sebes iramban végigvágtatok a dûnéken, Nesrin patái alól sárga porrétek száll fölfelé, de hamar a hátunk mögött tudhatjuk a fullasztó réteget és csak a friss forró levegõ az mi az arcomba csapódik. A szívem a paták tompa dobogásával egy ütemben ver, a vágta izgalmától szorosan tartom a gyeplõt, félelem nélkül, mintha rajtunk kívül semmi és senki nem létezne. Alig hallani csupán a két ló dobogását mögöttem. Az õrök közel járnak, hogy bármely rám leselkedõ veszélytõl megóvjanak, legyen az merénylõ avagy dühödt csörgõkígyó egy kiszáradt bozót tövében. De ma egyik sem állja utunkat, õk pedig a méter távolság ellenére is épp oly könnyedén fékeznek meg mögöttem, ahogy én is megállítom a kancámat.

Nesrin halk nyerítéssel ágaskodik a hátsó lábaira, a markom biztosan tartja a díszes kantár puha bõrét az ujjaim között, majd könnyedén a földre érkezem, megpaskolva az én gyönyörûségem pofáját.

- Maradj szépen Nesrinem, nincs mitõl tartanod. – vezetem lassan az oázis gyöngyszeméhez, egy apró kis tóhoz.

- Hercegem… - szál le a lóról Jafar, apám leghûségesebb katonája. Õszes hajú férfi, aki már régóta  szolgálja az emír családját. Sötét tekintete, erõt sugárzó tartása azonban jócskán megfiatalítja.

- Majd én megitatom Jafar. – hárítom el egy intéssel, míg a tenyereimbe vizet merek. Langyos, de tiszta vizû forrás ez, cseppjei értékesebbek talán még az aranynál is.

Rosszalló homlokráncolásáról tudomást sem veszek. Büszke mosollyal fésülöm át a lovam dús, éjfekete sörényét. A legpompásabb kanca aki valaha e világra született, nem létezhet olyan hely, ahol Nesrinnél gyönyörûbbet és fenségesebbet találnék, hisz még a saját ménemben is párját ritkítja.

Szépen lassan megitatom, elmerengve  pásztázok körbe az alacsonyra nõt datolyapálmák között, amiken jócskán fürtökben lóg az érett gyümölcs, majd magam is kimerek néhány korty vizet mielõtt ismét nyeregbe pattannék és folytatnám utamat a palotáig.

Jól esik a szél süvítése az arcomba, a testem azonban minden mozdulatnál emlékeztet az éhségre, hisz a mai nap még egy falatot sem ettem. Még jó pár óra van hátra napnyugtáig, amikor a szolgálók felszolgálják a báránysültet. Már a friss hús gondolatára is gyorsabb iramra ösztönzöm a lovam, pedig attól még nem kerül hamarább az asztalomra.

A palotában saját lakrészembe igyekszem. Anyámat is meg akarom majd látogatni, de elõbb megtisztítom magam a lovaglás porától, mert tiszteletlenség lenne ilyen állapotban elé járulnom.

Éppen a kaftán ujjait igazítom, míg a szolgálóm a derekamra köt egy aranyszínû övet, mikor valami megcsillan odakint az ablakon keresztül és szinte elvakít egy pillanatig. Elhessegetem Nasir kezeit, majd az ablak mellé lépek.

A palota udvarán apámat látom meg testõrei kíséretében, s egy idegen kocsit nehéz utazóládák társaságában. Nyilván vendég jött akirõl eddig nem tudtam, ezért kíváncsian nézelõdöm mikor fellebben a kocsi függönye, s egy színpompás öltözetû alak lebben elõ belõle.

Elsõ pillantásra tudom, nem Marákesi. Az sem telik sok idõben míg rájövök a származására bár több szempontból is nehéz eldöntenem. A kendõ elfedi elõlem az arcát, de a színek, az öltözete formák indiai származást sejtetnek.

Apám egy újabb feleséget venne maga mellé? – tûnõdöm el míg alaposan szemügyre veszem. Hirtelen felém fordul a kendõvel fedett arc. A nap túlságosan elvakít hogy kivegyen a szabadon maradt vonásokat, a kelme alól felcsillanó arany díszek elvakítanak, de még így is látom alacsony törékeny alakját. Túl fiatal és apró apám mellé. Eddig mindig a formás érzéki asszonyokat választotta ki, nem is értem… De jobb lesz utánajárni mielõtt anyám és a többi feleség megtudja.

Sietõsen hagyom el a hálószobám, szinte futva masírozva keresztül egész lakrészemen. Út közben összefutok a húgommal, Jáde-val, aki éppen a dajkájával kergetõzik. Máskor felkapom és megpörgetem az én smaragdszemû húgocskámat, de most csak rámosolygok miközben õ elfut a nehézkesen döcögõ dajka elõl, aki folyamatosan utána kiabál, csak addig hallgatva el míg illendõen üdvözöl.

- Fenséges hercegem!

- Hagyd Aida, messze még az este. – szólok rá, mikor elhalad mellettem, tudva hogy Jáde mennyire szeret a napon sütkérezni az állataival.

- Hercegem… - fújtat sûrûn az asszony megigazítva a haját fedõ sötét kendõt - … a fényességes emír rendelte ide… Jáde hercegnõ tanítóját.

- Azért adj neki még egy kis idõt. – somolygok cinkosan a húgomra, ki máris ragyogó mosollyal fut a karomba. Halkan a fülembe suttog.

- Ne árulj el apánknak Ashraf és az adósod leszek. – pislant komolyan.

Szélesen rámosolygok mielõtt letenném  földre. Alig hat éves, de néha sokkal okosabb és találékonyabb egy férfinál is.

- Nem foglak, de most sietnem kell. – közelebb húzódom hogy csak õ hallja – Sötétedés elõtt várlak a madárházban. Ajándékom van számodra. – azzal gyorsan elfordulok trónterem felé, mielõtt még kérdezõsködne mirõl is van szó, de még hallom hogy utánam kiállt mielõtt futásnak eredne.

A trónterem ajtaját a szolgák tárják ki ellõttem, s tovább nem is kell keresnem.

- Apám! – pillantok fel rá sürgetõn, s már kérdezném is kis az a lány aki az imént érkezett, mikor egy régen látott ismerõs arcra találok - Ahh, Ayser úr. Így már értem, mi az a nyüzsgés és láda-halom az udvaron. Újabb útról érkezett?

Ayser úr apám régi barátja, akit úgy tisztel mint senki mást. És bízik benne. Ayser mindig érdekes dolgokat szokott hozni egy-egy útjáról, a történetei pedig legalább olyan érdekesek.

- Épp ellenkezõleg, hercegem – mosolyog rám kedvesen – Indulok. Ám fenséges atyád megtisztelt azzal, hogy védelmébe vette az egyik legdrágább kincsemet.

- Valóban? – és vajon mi lehet az?

- Gyere elõ, kis madaram!

Egy vastag oszlop mögül lép elõ a lány, akit az ablakból láttam. Nem értem miért bujkált idáig, de megkönnyebbülésemre nem újabb feleségrõl van szó.  Allahnak hála! Sajnos, minthogy apámnak egy tucat felesége a perpatvar minden alkalommal elkerülhetettlen amikor új asszony érkezik. Az indiai lány kecsesen összeilleszti a kezeit, melyeket bámulatosan aprólékos vörös henna rajzok díszítenek és derékban meghajol elõttem.

- Vedd le a kendõd, elég volt már –fedi meg Ayser gyengéden, s nem is szólok közbe, mert tényleg kíváncsi vagyok erre a legdrágább kincsre, fõleg mivel a kendõ alól elõkandikáló bõr sokkal világosabb, mint a származásából adódna.

Lassan leengedi a kendõt az arca elõtt, finom árnyalatú bõre valamivel az enyémnél is világosabb, így kétségem sincs afelõl hogy félvér. Csakúgy mint én.

Mikor alaposabban szemügyre veszem kis híján tátva marad a szám a döbbenettõl. Háríthatnám a vakító napsütésre, a ruhákra, a színeire, de leginkább teljes egészében õ az oka a tévedésemnek. Még sosem fordult elõ hogy ne ismertem volna fel azt aki elõttem áll. Egy fiút.

Csodaszép arcát bármelyik háremhölgy megirigyelné, alakja kecsesen törékeny, szemei ragyogó sötét íriszek, mit csak kiemel a fekete körvonalú festék. A ruhái színpompásak, ezért is hittem rögtön lánynak. Marákesben a férfiak nem hordanak kendõt, a lila pedig különösen az asszonyok ékessége. Ami viszont leginkább ragyogóvá teszi még az aranyak mellett is, az az elképesztõen hosszú haja, a két vaskos fonat ami a vállain ível. A színük vetekszik a nap fényével, de ha lehet még annál is világosabb, ragyogóbb fényû.

A pillanat nem tart tovább, mint bármely másik, csak nekem tûnik úgy mintha percek óta csodálnám ezt a nem mindennapi szépséget, de amint felegyenesedik és ismét Ayser mögé húzódik felrázom magam a révületbõl.

- Mérhetetlen hála tölti el a szívem, hogy Mahadi vigyázó szemed oltalma alatt élhet. – mondja Ayser apám felé biccentve.

- Szívesen teszem, barátom. Látom, nem csak a számodra különleges.

Elfintorodom a szavaira, a különleges még nem jelent semmit. Csak annyit mint máskor, de az hogy apám észrevette érdeklõdésem… még nem tudom jó, vagy rossz jel e.

- Az én kis madaram minden tekintetben különleges. De mint a legtöbb madárka, Õ is akkor dalol a legszebben, ha boldog, nem igaz?

Madárka? Végigmérem õket, Mahadi szégyenlõs pillantását, Ayser gondoskodó tekintetét…

Milyen kapcsolat fûzi össze õket?

***

Alkonyatkor Ayser távozik, nekivág újabb hosszú útjának egyedül. Apám kijelöl új vendégünknek egy tágas lakrészt, s a szolgákon keresztül hamarosan mindenki értesül az új jövevényrõl. De mint olyan sokaknak közülük, nekem is ugyanaz a gondolat ragadt meg a fejemben: milyen szerepet szán apám a fiúnak?

Ezen tûnõdve teszem meg a rövidke utat a kertbõl a madárházba. Az olajlámpások fénye megcsillan a több tucat színes tollas szárnyain, a szivárvány színébe borítva a szobát. A csiripelés keveredik éles fülsértõ krákogással, dallamos énekkel, s néhány sikolyra emlékeztetõ hangra.

Egy kis aranykalitka mellett állok meg, ami finom fátyollal van letakarva. Nem kell sokáig várnom, vacsora elõtt az összes szolgáló az elõkészületekkel foglalkozik, Jáde pedig mestere annak hogyan kell kisurranni az éj leple alatt.

A lassú surrogó léptekre megfordul, meglepetésemre azonban nem a húgom áll a bejáratnál, hanem Mahadi.

- Megleptél Mahadi. – szólalok meg a beálló csendben – Jelenléted szokatlan még a palotában.

Nem sértésnek szántam, mindössze az igazat mondtam neki.

- Fenséges herceg! – érinti össze a tenyerét és hajtja meg magát.

- Eltévedtél talán? – lépek közelebb hozzá, a hátam mögött összefogott kezekkel.

- Szó sincs róla hercegem. – húzza halvány mosolyra az ajkait.

- Tehát a madaraimra vagy kíváncsi? – jobb kezemmel szélesen intek a színpompás szárnyasok felé.

Az ámulata hízelgõ, ez a csodás gyûjtemény valóban ezt érdemli, de nem lép közelebb.

- Ha megzavartalak, alázatosan kérem a bocsánatodat. – hajtja le a fejét, szemlesütve.

- Errefelé jövet láttál egy kislányt?

- A folyosók üresek voltak felség. – válaszol ismét halkan, de még mindig lesütött szemekkel, mintha tényleg a válaszomat várná és nem csak formaságok okán kért bocsánatot.

Jádénak már itt kellene lennie. Hacsak a dadus el nem csípte miközben kisurran… Viszont ha úgy is társaság nélkül maradok, el tudnék képzelni sokkal unalmasabb elfoglaltságot is annál, hogy egy tündöklõ indiai fiúcska kísérgessen.

- Lépj csak beljebb. Ha érdekelnek a madarak körbevezetlek közöttük. Gyönyörködj bennük kedvedre. – ajánlom fel.

Rám emeli hatalmas, szénfekete íriszeit melybe táncoló árnyakat festenek a lángok. – Megtisztelsz herceg.

- Valami baj van hercegem? – pislant óvatosan félre.

- Semmi. Csak néztelek.

Kinyújtom felé a kezem, várva hogy belehelyezze az övét, õ azonban csak áll és mereven bámul rám. Mikor nem teszi amit akartam bosszús sóhajjal ejtem vissza a kezem a testem mellé, s még ugyanazzal a mozdulattal fordulok az aranykalitkák felé. – Szereted a madarakat?

- Minden állatot szeretek és tisztelek, hercegem.

Közelebb jön végre. Ahogy viselkedik, mintha tényleg lány lenne. Találkoztam már indiai férfiakkal, de azok nem voltak hozzá foghatók. Mahadi gyönyörû és Ayser elmondása szerint „legdrágább kincs”.

Vajon ez a kincs Ayser ölelésébe bújt éjszakánként? Apám milyen szerepet szán neki?

Ha megkérném biztos a gondjaimra bízná…

- Valóban gyönyörûek. – hallom meg halk hangját közvetlenül magam mögött.

Büszkén elmosolyodom, de mikor felé fordulok újra komolyságot varázsolok az arcomra. A kezével puhán végigsimít az egyik aranyozott kalitkán, mintha a fém érezhetné a bõre tapintását. Az apró sárga, zöld és piros papagájok röpködni kezdenek odabent.

Mielõtt elhúzhatná onnan az ujjait, gyengéden, de határozottan fogom meg õket, szinte érzem hogy benne reked a lélegzet, de úgy döntök nem veszek tudomást róla. Szerintem Mahadi nem olyan szégyenlõs, mint amilyennek látszik. És szerintem Ayser úr szeretõje. Jobban belegondolva, annak a férfinak sincs hitvese és gyermeke sem… viszont van mellette egy gyönyörû félvér fiú akit annyira óv hogy egyenest egy emír védõ karjai közé helyezi.

- Hercegem… megsértettelek talán? – kérdi óvatos, alázatos hangsúllyal.

- Megsértettél, igen. – markolok rá a kezére, majd úgy fordítom a tenyeremben, hogy az aprólékos mintát végigsimíthassam a hüvelykemmel. Alig érezhetõ vonalak, de tudom hogy rengeteg idõbe tellett elkészíteni és Mahadinak nem csak a kézfejét díszítik a vörös vonalak. Dermedten figyeli a kezünket, a tekintetében a félelem szikrája. – Jóvá akarod tenni a hibát?

Képes lesz ismét visszautasítani? Még senki sem tette meg és ha az akinek gondolom õ sem fogja megtenni. Hisz Ayser a gondjainkra bízta és ki tudja mikor tér csak vissza?

Éppen válaszra nyitná az ajkait mikor apró lábak dobogása hasítja keresztül a csendet, mire mindketten felkapjuk a fejünket.

Jáde áll az ajtóban izgatott mosollyal az arcán. – Ashraf, hol az ajándékom?

Csendesen ülök a fátylak között, melyek jótékony homályként elmossák a külsõ világ mozgását. A nap átsüt, így minden arany és tompa bíborszínû, a vörös fonállal hímzett csillagok és virágok mozgékony árnyakat festenek a kezeimre.

- Ne légy letörve, kis madaram – teszi nehéz kezét a fejemre A férfi. Felemelve a tekintetem mosolygok rá, bár a szívem és a mellkasom nehéz. Mikor volt már, hogy elõször tette erõs ujjait a fejemre, ugyanilyen mosollyal, bár abban több öröme volt, mint ebben a mostaniban. Emlékszem, elém hajol, hogy a még alig élt magam szemébe nézzen, szeme vékonyra szûkült jókedvû hunyorítása közben, erõs kezét a fejemen nyugtatta. – Nem kell félned.

- Nem félek – sütöm le a pillantásom, de oly nehéz levegõt venni, mintha Káli ujjai markolnák a mellkasom, szaggatva. Õ is felsóhajt, hátradõl a párnán, figyelmesen nézem a mozdulatát, ahogy ujjai az ívesre vágott szakállába simulnak, kissé összeborzolva.

Visszaemlékezem arra a napra, amikor belépett a szobámba.

Az ablakban ültem és merengve néztem, ahogy a szobámban repkedõ színes pintyek hogy csivitelnek, kezemben egy szanszkrit tekercs, a védákkal. Már amikor megpillantottam az arcát, éreztem, hogy valami baj van, nagyon nagy baj…

- Kis madaram – simogatta meg a fürtjeim, melyeket most nem húzott le az aranyláncok súlya. Jaj, ismerem õt már mióta, a szeme villanásából is tudom, ha valami rágja a lelkét, de ez…

Messze utazik, nagyon messze és nagyon sokáig. Magával nem vihet, és felügyelet mellett nem akar itt hagyni, bármennyire is a család tagja lettem, akkor is…
Bár szomorúan hajtottam le a fejem, ragyogó mosollyal néztem fel rá. Pont elég nehéz volt neki a döntés, nem kell, hogy én is megterheljem. Nem lesz semmi baj.

Pontosan tudjuk, hogy ettõl még semmi sem változik. Én a kedves kis madara leszek, akárhova is megy, akárkinél is leszek.

Egy hét kellett, hogy teljesen összepakoljunk mindent. Egy szekéren jönnek utánunk életem darabkái, ládákba zsúfolva. Sóhajtva dõlök el, a fejem a combjára fektetve, átkarolom a lábát. A hajam két hatalmas fonatban kanyarog a párnán; jó érzés, hogy most itt van velem, pedig sokkal jobban szeret lóháton, mint egy ilyen kocsiban. Mosolyogva cirógatja meg a fejem.

- Hiányozni fog a muzsikád – néz rám. Felmosolygok rá.

- Még egy okkal több, hogy épségben és mihamarabb hazatérj, uram – hunyom le a szemem. Lassan végigfuttatja az ujjait a nyakamon, a vállamon, a karomon, elégedetten.

- Gyönyörû lett a minta – simítja végig a vörös csipkeszerû hullámokat, az aprólékos virágokat, amelyek a vállaim és az alkalom borítják, egészen az ujjaim végéig. Két napig ültem mozdulatlanul, hogy a henna el ne kenõdjön s tökéletesen díszítsen akár egy hónapig is. Kuncogva nézek fel rá, visszaülve a párnámra, magamhoz szorítva az egyik kendõm.
Olyan volt, mintha apám helyett apám lett volna. Tanított, védett, szeretett, és most elmegy…

- Köszönöm.

- Szeretni fogod ezt a helyet – mondja csendesen, de mindketten tudjuk: ha odakerülök… egy fenséges úrnak adott ajándékot az egyszerû ember nem kérhet vissza. És én most ajándék vagyok, egy szívesség, mely a két férfi bizalmas barátságára alapul.

De akkor is csak egy szolga, aki gazdát vált.

Végigmérem magam. A lábfejemen egyre karcsúsodó mintában hullámzik a festés, egészen a lábujjaimig, épp csak a talpamon nem… Rövidebb, bõ nadrágom vakító fehér, aranysujtásos, mint a rövid mellény is, amely a hátamat hûsíti, derekamon bíbor kendõ. A gazdám azt mondta, szép legyek… hát szépen felöltöztem, a szemem is kiemeltem egy fekete rudacska segítségével, szemhéjamon ezüstszürke por, amitõl még hatalmasabb a pillantásom. Az uram elégedett volt. Tetszeni fogok, azt mondta. Izgulok. Talán félek is.

Ujjainak egy mozdulatával hív magához, és mosolyogva megigazítja a tincseimen levõ díszt. Vékony láncok, melyen hullámosan fogják körbe a fejem, belefonva a fonataimba. Egy idõsödõ indiai asszony, aki mint szolga szolgája van mellettem, készíti a hajam vagy a festéseim. Kikerekednek a szemeim, megsimítva a gazdám kezét. Õ is remeg, finoman, a mosolya nem árul el semmit, de õ is aggódik, izgul. Már olyan sok éve vagyunk egymás mellett, és mégsem volt más mód a végére, csak az elválás?

- Nem lesz semmi baj – mosolygok rá biztatóan, két kicsi kezemmel megszorítom a nagy mancsot – Hiszen bízol bennük, uram.

Kint hangosak az emberek, de egyre halkul a tömeg moraja, a kofák kiáltása, ahogy a fényes méltóság palotája felé haladunk. Apró rést húzok a két bíbor vászon között, elámulva nézem a fehér falakat, melyek kizárják a világot s be az uralkodói családot. Minden csillog, marcona katonák hunyorognak a vakító, fehér fényben. Hosszú, vörös körmeimen megcsillan a napfény, zavartan húzódok vissza a kocsiba, még egyszer, utoljára átkarolom a gazdám nyakát, homlokom a homlokának döntve. Mély levegõt veszek, élvezve, ahogy az ujjaival puhán megsimogatja balzsamos, feszes izmaim. Imádkozok. Sivához, Visnuhoz, minden istenekhez, csak óvják meg.

- Megérkeztünk, uram – szól be az egyik testõr, és a gazdám a fejemre teszi a kezét. Érzem a biztatást és a meleget az ujjaiból, kedvesen hunyorítva fonom össze a lábaim, majd figyelem, ahogy kisiklik a vásznak közül, egy pillanatra beengedve a forró napot. Összehúzom magam, a bokámon megcsendülnek a vékony arany pántok, muszáj pár mély, az egész testem átszellõztetõ lélegzetet vennem. Kitágítom mellkasom izmait, lassan, hogy az éltetõ, nyugtató szellõ a testem minden porcikájába eljusson, mély és lassú levegõt veszek, még lassabban engedve ki, hangos szusszanó hang kíséretével. Nem lesz semmi baj. Ha a gazdám bízik az uralkodóban, nekem is bíznom kell. Sosem akarná, hogy nekem rossz legyen… elszégyellem magam az önzõ gondolat miatt. Hallom, hogy beszélgetnek, összefonom az ujjaim, majd felvéve lila kendõm a vállamra kanyarítom, a fejemre húzom, hogy az arcom és a hajam is takarva legyen.
A mellkasom zsibbad az izgalomtól.

Tényleg tetszeni fogok nekik? Mi lesz, ha idegesítõnek találnak? Ha nem felelek meg?
Nem akarom elhagyni a gazdám…

- Gyere – húzza szét a függönyt az ismerõs mosoly, felnyújtva a kezét – Röppenj le, kis madaram.

Hunyorítva sóhajtok egyet, megnyugtatva magam. A sors elkerülhetetlen, a karma kérlelhetetlen. Biztos megvan az oka, amiért az életemnek így kell alakulnia, vidámabban pillantok ki a tökéletes udvarra.

Lassan nyújtom ki a kezem a fátylak közül, a kendõt mélyen az arcomba húzva, hogy ne bántson a hirtelen és erõs napfény. Megfogja a kezem, óvatosan kinyújtom a lábam, a vékony, aranyfonalas saru megvillan, ahogy puhán a porba huppanok, megszorítva az uram ujjait, felpillantva rá. Izgulok… nem merem megemelni a tekintetem, engedelmesen és alázatosan lesütöm a fejem, összezárva a lábaim. Érzem a nap erõs sugarait a mellkasomon, a fonataim az elõvillanó bõröm cirógatják, ahogy belekap a szél. Összeszorítom az ajkaim, elpirulva a megannyi vizslató tekintet alatt, de aztán a számomra legfontosabb tekintet biztatóan bólint, kihúzom magam és gyengéd, kedves mosollyal teszem össze a kezeim, meghajolva.

- Namaste, fényes tekintetû emír, örül a szívem, hogy megtisztel a bizalmával – mondom csendesen, lágy hangon. A férfi magas, széles vállú, a szeme sötét és szigorú, de nem érzek belõle ellenségességet. A léptei nehezek és határozottak, igazi katonalépések, a sarkát vágja a padlóhoz elõször. Mennyiben különbözik ez az én gazdám puha lépéseitõl!

- Ayser, valóban különleges ajándékot adsz – int a kezével, én pedig felemelkedem, leengedve a kezeim, illõen lesütött szemmel. – Mi a neved? – intézi hozzám a szavait.

- Mahadi, hatalmas uram – mondom csendesen. Hallom a suttogásokat, ahogy a szavakat a hátukon viszi körbe a szél, az olaj illata által elnyomott izzadság szagát, de a hátam mégis megborsózik. Bár nem értem, hiszen mindenki figyel, egy pillantás ezek szerint mégis más. Kíváncsian emelem fel a tekintetem körbenézve; az árkádos ablakok mintás árnyékot vetnek, fehér anyagok susognak a meleg szélben, körülöttünk pár szolga, sok ember, számomra mindenki ismeretlen. Egy ablakra téved a tekintetem, elkapva egy fehér kendõ villanását, elmerengve nézem a számomra messzi és kivehetetlen arcot. Õ is néz, egy futó mozdulattal még mélyebben húzom a kendõm az arcomba. Megérzem a gazdám kezét a vállamon, engedelmesen beindulok a férfiak után. Elöl az emír, alig fél lépéssel lemaradva a gazdám, ami hatalmas megtiszteltetés, mögötte pedig én, összefonva ujjaim, rejtve az izgága reszketését.

Elképedve nézek körül. Ez a hely hatalmas!

Annak idején, amikor még nagyon kicsi voltam, emlékszem, apám egyszer kézen fogott, amikor a maharánihoz ment. Ott emlékszem a cizellált, betétes kapukra, a márványra és a sok aranyra, szantálfára, a drága füstölõk illatára. A mozaikos kupola kék és arany díszes, hatalmas, hatalmas…

Ámulva forgatom a fejem, halvány mosollyal. Istenem, milyen szép… felnézek a gazdámra, aki biztatóan biccent. Tényleg a hatalmasság bizalmát élvezheti, ha ilyen nyugodt szívvel gondol a sorsomra. Nincs félnivalóm.

A terem nyitott, árkádos, hatalmas asztal, megpakolva gyümölcsökkel, aranyozott, mintás kancsókkal. Lopott mozdulattal visszaigazítom a mellénykém a vállamra, a díszes láncok a nyakamban, a fel- és alkaromon hûtik a bõröm.

- Mahadi – felkapom a fejem, engedelmesen közelebb lépve. Elbámészkodtam, megérintettem vörösre festett ujjbegyeimmel a mozaikot, a gyönyörû freskókat. Még a falak is hûvösek, mégis érezni benne a drága füstölõk beszívódott illatát. Az asztalnál már jó páran ülnek, bár a tekintetükben kíváncsiság, tartózkodás, rosszindulatot nem vélek felfedezni. Kérdõn biccentek oldalra a fejem, a gazdámra pillantva.

Hirtelen nyílik ki az egyik díszes oldalsó ajtó, zavartan lépek hátrébb, ahogy egy jó apródnak illik, szinte elbújva az egyik oszlop árnyékában.

- Apám! – hallom az erõs hangot. Idegesen húzom még inkább az arcom elé a kendõm. Ez a vehemencia… - Ahh, Ayser úr. Így már értem, mi az a nyüzsgés és ládahalom az udvaron. Újabb útról érkezett?

- Épp ellenkezõleg, hercegem – elmosolyodok a kedves hangon – Indulok. Ám fenséges atyád megtisztelt azzal, hogy védelmébe vette az egyik legdrágább kincsemet.

- Valóban?

- Gyere elõ, kis madaram!

Sóhajtva egyet halvány, zavart mosollyal lépek ki az oszlop takarásából, a leendõ volt-gazdám mögött megállva. Összeillesztve a tenyereimben levõ két pontot meghajolok mélyen, egyenes háttal, összeszorítva a sarkaim.

- Vedd le a kendõd, elég volt már – szid meg, de a hangjában egy csepp szemrehányás sincs. Lassan bontom ki a nyakamnál levõ csomót, lehúzva a tincseimrõl a lila anyagot. A puha kendõ a vállamra hullik, ragyogó szemeimmel a hatalmas férfira nézek. Gyengéd mosollyal rebbennek meg a pilláim, lesütve a szemem érintem össze a tenyereim, meghajolva.

Nem merek felemelkedni, érzem a vizslató pillantását a hátamon, elõrehulló, a földet seprõ tincseimen, majd mégis kihúzom magam és illõen lesütött szemmel a gazdám mögé lépek, magam mögött összekulcsolva az ujjaim.

A fiatal herceg nem mond semmit, halvány pír folyik szét az arcomon.

- Mérhetetlen hála tölti el a szívem, hogy Mahadi vigyázó szemed oltalma alatt élhet.

- Szívesen teszem, barátom. Látom, nem csak a számodra különleges.

- Az én kis madaram minden tekintetben különleges – feszül meg büszkén a gazdám mellkasa, szerény mosollyal hajtom le a fejem, helyet foglalva mögötte egy párnán, magam alá húzott lábakkal, egyenes háttal. – De mint a legtöbb madárka, Õ is akkor dalol a legszebben, ha boldog, nem igaz?

                                                                                             ~OOO~

Kint állunk az udvaron, a gazdám most, hogy már nem vagyok vele, lóháton szándékozik távozni. Már nem a gazdám, a szívemben különleges helye lesz. Apám helyett apám, barátom.

- Ne félj, amint visszatérek, meglátogatlak – ellenõrzi lovának hámját pár mozdulattal. A szívemre szorítom a kezem, lágy mosollyal, fürtjeimbe tép a szél, halkan megcsendítve az arany láncszemeket egymásban.

- Tudom – mosolygok. Belül suttogom a mantráim. Könyörgök, könyörgök, minden isten, segítsétek õt… felnézek rá, ahogy elém lép, és megemeli a két tenyerét. Mosolyogva simítom az ujjaim az erõs marokba, megszorítom és picit megrogyva az elválás fájdalmától, megcsókolom a kézfejét. Meleg, érdes kezére szorítom az ajkaim, megremegõ vállal.

- Ugyan-ugyan, kis madaram – mosolyog, megszorítja az ujjaim. – Viseld jól magad.

- Uram – veszek le egy medált a nyakamból. Ez egy az otthoni, régi emlékeim közül, egy medál, mely az óvó, táncoló Sivát ábrázolja. Széles mosollyal hajol le, hogy felpipiskedve a nyakába tudjam akasztani, puha csókot nyomva az isten arcára – Óvjon minden erejével.

Némán, mereven állok, két kezem a szívemre szorítva, ahogy lóra pattan és szolgáival kivágtat a szélesre tárt kapun. Bele a lassan vörösödõ napba. Ó, istenek, vigyázzátok biztos lépteit.

A por lassan elült, én pedig leengedem a kezeim egy nehéz sóhajjal. Hát elment… Zavartan fordulok meg, végigmérve a hatalmas palotát. Mostantól itt élek. Egy fõméltóság… engedelmes szolgája vagyok. Nos, a kasztból nincs kilépés, csak a következõ életben.

Nem lesz rossz. Sõt, minden rendben lesz. Már láttam a szobám, a fürge szolgák hamar behordták a ládáim. Bizakodó mosollyal csattintom össze a tenyereim és hangtalan, fürge lépésekkel fordulok sarkon, a vastag fonatok lebbenve úsznak utánam a levegõben. Kipakolom a ruháim, a füstölõim, a tekercseim és könyveim…

Be akarom járni ezt a helyet vacsoráig, feltérképezve, körülnézve. Elvégre most már ez az otthonom.