- Eridjetek már a dolgotokra! – szólok végül rájuk mérgesen, mire mindegyik elcsendesedik. – Ez van, ez kell szeretni. Én se így terveztem. Maradunk, míg ez meg nem oldódik.

- De hát… így is késésben vagyunk! – szólal meg Boyd.

- Tudom. Ezért is igyekszem ezt hamar elintézni.

- Nem lehet egy nõt csak úgy, izzibe elvenni, Campbell – szól közbe Murray. – Három hét, míg kihirdetik, kivétel ha van bõven arany a zsebedben és jól tudsz papokat megzsarolni. – Újra elkezdenek morogni, mennének már haza. Én is, de asszony nélkül.

- Nem hinném, hogy három hétig itt fogunk lenni, fiúk. Ma biztos, holnap remélhetõleg indulunk is haza – jegyzem meg, míg a nyerget felrakom oda, ahonnan nemrégiben levettem, hogy felnyergeljem hátasomat.

- Anyád szíve meg fog szakadni – jegyzi meg Bran, mire mindenki elcsendesedik. – A nagybátyád se lesz boldog.

- Mert most ki az? – kérdezek vissza nagyot sóhajtva, majd mielõtt újra belekezdenének felesleges locsogásukba, arrébb állok körükbõl. Ellenõrzök még pár dolgot, õk pedig szerencsére nem jönnek utánam. Gondolkodom én mindenen, de értelmes dolog nem ugrik be. Legalábbis olyan, amivel kihúzhatnám nyakamat a bitófa alól. Ellenben nagyon sok dolog felvetõdik bennem, amit meg kéne beszélnem a leendõ arámmal – s Istenre mondom, soha nem fogom megszokni, hogy így kell hívnom, vagy nejemnek -, így el is indulok a fogadóba. Mintha Richrad megnyugodna képem láttán, nem menekültem el. Pedig ha tudná mily kedvem lenne felülni lovamra és meg se állni a világ túlsó végéig…

Ehelyett inkább felsétálok az emeltre s megállok Lydia befoglalt szobája elõtt, hogy bekopogjak. Hallom, hogy motoszkál, de nem nyitja ki az ajtót. Remélem nem õ fog megszökni, mert az igen kellemetlen lenne. Ezért is nyúlok a kilincs után, hogy lenyomva azt bemehessek hozzá.

- Azt hiszem beszélnünk kellene – szólok be a kis résen, mire õ gyenge testével rám akarja nyomni az ajtót.  - Te meg mit csinálsz? – érdeklõdöm, míg benézek a szobába. Nem sikerült neki kint tartania, de nem csoda ez.

- Nem tudnánk mondjuk az ajtón keresztül beszélni? – kérdezi erõlködve, míg igyekszik kitessékelni az ajtóval a szobájából. Nem értem mire fel eme nagy szûzleányi magatartása, az apját már rég nem érdekli, hogy egy szobában tartózkodunk e ketten. Sajnos. Nem kellett volna annyit innom elõzõ este, s talán a kocsmáros nem mond oly sok furcsaságot a rokonoknak… Nem akarok megnõsülni, még nem.

-  Azt hiszem a szemérmeskedéssel elkéstél – morgom, míg beengedem magamat. Ez cseppet sem tetszik neki, de hozzá kell szoknia, hogy bõven lesz ilyen még.

- Nos, akkor mirõl is akartál beszélni? – érdeklõdik cseppet sem kedvesen karba tett kézzel. – Sokáig fog tartani?

- Úgy sem sietsz sehova – közlöm vele nemes egyszerûséggel, majd helyet foglalok  a rozoga széken. – Nos, ha már úgy is sanyarú jövõ vár ránk egymás mellett, gondoltam pár dolgot már az elején le kellene fektetnünk.

- Remek – kommentálja sóhajtva, én pedig gyorsan végigmérem arcát. Fontos, hogy mibe mehetek bele, meg mibe nem. Nincs kedvem a visítását meg a sírását hallgatni.

- Már nem tûnsz annyira feldúltnak – jegyzem meg, mire õ nem túl úri hölgyesen rám ölti nyelvét.

- Azzal, ha hisztériázom, elérek bármit is? – szegezi nekem a kérdést szem forgatva, mintha én vertem volna az asztalt nagy hangon, hogy biza esztelenségem büntetését nem kérem.

- Nem tudtad volna, mondjuk az elsõ házasságod is így felfogni? – kérdezek rá. - Akkor mondjuk nem itt lennénk!

- Szerintem most ne ezen vitatkozzunk – oktat ki, nekem pedig lazul az övem, hogy azzal fenekeljem el. Nem, Rodric, csak a nászéjszaka után szabad. Akkor azonban alaposan elfenekelem, de mindenért. - S ha már tényeket beszélünk meg, szeretnék egy-két dolgot én is kijelenteni. Azt szeretném, ha Jane nõvérem és a férje ott lenne az esküvõnkön. Tõlem aztán a többi oda mennek, ahova akarnak, de õket szeretném ott látni. Teljesíthetõ?

- Házsártos egy boszorka vagy te… - morgom orrom alatt, míg fejben a hátralevõ idõt számolom, míg egyedül lehetek gondolataimmal az ágyamban. Erre õ odalép hozzám, majd megcirógatja az arcomat, mintha ez oly természetesen lenne közöttünk. Meglep, sõt, egy pillanatra le is merevedek, de õ csak vigyorog.

- Elõttünk az egész élet, hogy megszokd – jegyzi meg szórakozottan, majd lép el tõlem. Õ lehet ilyen boldog, de én nem.

- Szerintem ez nem ilyen vicces, Lydia – nézek rá komolyan, mire õ felém fordul és végig mér. – Még ha mi jól ki is fogunk jönni a négy fal között, belegondoltál, hogy hozzám kell költöznöd? – kérdezek rá, mire õ láthatóan meglepõdik. – Egy skót faluba. A klán vezérhez közel – ecsetelem tovább, míg õ egyre jobban elsápad. – És öhm… arrafelé nincs sok angol. Mondjuk úgy, hogy veled együtt lesz egy. Oh, várj, van egy ügyvéd is a szomszédos faluban, azzal együtt kettõ.

- Rodric… - néz rám, de én csak folytatom.

- És a legtöbben nagyon nem jól beszélik az angolt, legalábbis ezt fogják majd neked beadni – fejezem be, míg õ rémülten pislog rám. – Azonban ne aggódj, majd tanítok neked pár skót kifejezést, s ha megmutatod nekik a bájos oldaladat, amivel engem is az ujjaid köré csavartál – kezdek bele, majd meg is állok itt -, vagy várj… ez nem történt meg. Van neked bájos oldalad, Lydia? Ami majd visszatartja õket, hogy ne akasszanak fel minket együtt egy csinos fára a faluhatárban.

- Miért mondasz nekem most ilyeneket? – szegezi nekem a kérdést felháborodva.

- Mert felháborít a tudata annak, hogy fel se fogod igazán mit csinálsz! – állok fel. – A klán fejének unokaöccse vagyok, embereld meg magadat a házasság után, különben végünk. Nekem ennél több kérésem nincs, mert nem érdekel a többi. Olyan ruhát választasz, amilyet jól esik. Felõlem a fél családfádat elhozhatod az esküvõre, legalább lesz mirõl pletykálniuk majd évek múlva is. Azonban a mi – mutatok elsõnek rá, majd magamra – helyzetünk megkönnyítésének érdekében, jobb lenne, ha kicsit odafigyelnél arra mit mondasz és mit csinálsz.

- Nem kell megmondani, mit csináljak – közli velem mérgesen. – Nem vagyok olyan nõ, aki irányíthatsz!

- Igazad van – nézek rá. – Nem vagy még nõ. Csak egy kislány. Igaza volt édesapádnak.

- Hogy merészeled?! – emeli meg kicsit a hangját.

- Úgy, drágám, hogy rengeteg év van elõttünk, amit közösen kell elviselnünk. Nekem járni kell majd évente egyszer a vidéket az adóért, te meg otthon leszel egyedül. Tényleg egyedül. Úgy pedig lehetetlen túlélni eme földön. Így merészelem megjegyezni fontos észrevételeimet. Akad még kívánsága a kisasszonynak, vagy lemehetek, hogy édesapjával megvitassam szerelmünk beteljesülését? – érdeklõdöm.

- Nem kell gúnyolódnod, mert nem visz elõre – vág vissza. – S menj csak, ne is lássalak, míg konkrét dolgokkal nem tudsz elém állni! Azonban ne feledd el megjegyezni apámnak, hogy Jane nõvéremet is az esküvõnkön kívánom látni, férjuram – teszi hozzá, mikor már az ajtónál vagyok.

- Feltétlenül megjegyzem ezt a fontos dolgot, s nem engedem, hogy édesapád lebeszéljen, ne aggódj – nézek rá, majd zárom be magam után az ajtót.

 Most aztán beszélhetek Mr. Foresttel mindenrõl, amihez semmi kedvem se gyomrom. Nem leszünk jóban, ezt már érzem, de igyekszem valamennyire helytállni. 

-          De igen megtehetem Lydia! – csattan fel, mire engem csak még jobban elönt a méreg. Ilyen lenne az édesapám? Képes lenne ilyet tenni a tulajdon vérével?

-          Mondja ki nyíltan, mit akar, Mr. Foster – töri meg a csendet Rodrick. Rászegezem a pillantásom. – Mondja ki, ne húzza senki idejét. Ez se magának, se nekem, se másnak nem jó, kinek köze van hozzánk – figyelem ahogy a papa figyelme is Rodrick felé vándorol, és végigméri.

-          Legalább ebben egyetértünk. Essünk ezen a roppant kellemetlen helyzeten túl amilyen gyorsan csak lehet. Lydia – zavartan nézek rájuk. Ezek mégis mirõl beszélnek? – oly komoly helyzet ez, amire nincs csak egyetlen megoldás. Csorbát ütöttél a tisztaságodon, ennek híre megy és híre lesz, ha csak nem megyünk elébe. Ennyit tehetnél a családodért, mondjuk a nõvéredért meg a leendõ Fosterekért.

-          Én ugyan mié…? – kezdeném, de félbe is szakítanak. Még végig sem engedik mondani, hogy a nyavalya üsse meg õket. – És mégis milyen megoldást találtál már ki? –kérdezem, mire csend telepszik ránk. A csend nem jó. Az sosem jó…

-          Mr. Campbell már tudja. – Remek. Én nem.

-          Inkább csak sejtem, reménykedem még – jegyzi meg keserûen mosolyogva, mire csak jobban elbizonytalanodom.

-          Mirõl beszéltek itt virágnyelven? – nézem õket egyre jobban gyanakodva.

-          Házasságról – mondja végül halkan. Na azt már nem.

-          Házasságról? Nem akarok hozzád menni – mondom, mint a világ legtermészetesebb dolgát.

-          Az jó, mert én meg végképp nem akarlak elvenni, hallod e.

-          Fiatalok, ez nem akarás kérdése – szól közbe a papa is. Akkor nekem tényleg hozzá kell mennem? – Soha nem gondoltam volna, hogy skót võm lesz – sóhajtja. Na álljunk meg. Na álljunk meg, de nagyon gyorsan. Itt akinek van joga sóhajtozni az én vagyok.

-          Nekem meg angol apósom. Ejj. Ha kicsit jobban törõdött volna vele, nem lennénk itt – bök felém a fejével. Na ez azért már több a soknál!

-          Ne beszélj úgy, mintha itt sem lennék! Nem fogok hozzád menni, és erre – mutatok apára – te se kényszeríthetsz!

-          Nem emelem fel a hangomat, de csak azért, mert fontos, amit mondani akarok neked, te ostoba leány. Nem fogod fel milyen helyzetbe kerültél? Szóba hoztak egy skót férfival, míg te el voltál jegyezve. Szerinted ki fog ezek után elvenni? Egy parasztfiú? Az se, mert nem fogja tudni, hogy az õ gyerekével vagy e várandós! Ha nem mész hozzá, ki foglak tagadni. Nincstelen leszel, s az akaratom nélkül õ se fog elvenni. Egy lezüllött kis fruska leszel.

-          Mégis…! Ezt tennéd velem? – döbbenek le. Tényleg kitagadna? Cserben hagyna?

-          Nem szívesen. Szóval menj hozzá – int a mellettem ülõ felé.

-          Mert õ talán jobb, mint egy paraszt? – gúnyoldóm, mire mindenki pillantását érzem magamon.

-          Azt hiszem kibékülök a klán vezér egyik unokaöccsével – jegyzi meg mire ledöbbenve nézek Rodrickra. Hogy mi?

-          Nem kérdezted – veti oda. – Azonban feltûnhetett volna, hogy én parancsolok, ha nem locsogtál volna annyit.

-          Te pimasz! Veled kéne összekötnöm az életem? Eszem ágában sincs! – állok fel és indulok meg a szobám felé. – Én ezt nem fogadom el – kiáltom még, mielõtt becsapom az ajtót.

Magamra zárom az ajtót, és nekidõlök az ajtónak. Ezt nem tehetik meg velem. Azért mentem el otthonról, hogy ne kelljen megházasodnom, erre mit kell tennem? Megházasodni! Ez… ez… ez… Nonszensz! Felsóhajtva lépek oda az ágyamhoz, és dühömet a párnámon kezdem el kitölteni. Még hogy el voltam jegyezve! Senkinek nem mondtam igent! ÉN. NEM. VOLTAM. ELJEGYEZVE!

Mérgesen fújtatok egyedül. Hiába húzom fel magam. Nem tudok már mit csinálni, de elfogadni sem fogadhatom el ezt az egészet. Én ezt nem akarom… Nem akartam…. Magatehetetlenül ejtem le a kezeimet és elfekszem az ágyon. Most mégis mi lesz velem? Mit csinálok? Oldalra fordulva összegömbölyödöm. Nem szeretnék feleség lenni, nem akarom, hogy semmibe vegyenek és úgy bánjanak velem mint valami bútorral. Nem tudom meddig bámulom a lábam, de végül elnyom az álom.

Hangos kopogásra kelek és kilincsrángatásra. Morcosan felülve fordítom fejem az ajtó felé, és próbálom kitalálni ki lehet az. Nem, sajnos még mindig nem tudok átlátni a fán, így meg is kell szólalnom, akármennyire is nem akarok.

-          Ki vagy? – vetem oda álmosan és feszülten.

-          Szívem én vagyok az – hallom meg nõvérem hangját. – Gyere ki, beszélgessünk egy kicsit – kérlel engem.

-          Veled nem akarok beszélni – húzom fel térdeimet és államat pihentetem rajtuk. – Menj el, nincs mit beszélnünk! – duzzogok.

-          Lydia, ne csináld ezt! – hallom apa kemény hangját is, amire nem is válaszolok. – Lydia!

Figyelmen kívül hagyva õket, felállok és leülök az ajtó elé. Zárva van, úgy sem tudnak rám törni. Így legalább hallom mikor lesznek hajlandóak elmenni. Kíváncsi vagyok, hogy meddig zargatnak majd, bár a papát ismerve nem fogja könnyen feladni. Volt kitõl örökölni a makacsságom.

Órák telnek el, s én csak ülök és meredek semmibe. Lassan kezdek kissé lenyugodni is. Felnyúlva elfordítom a kulcsot a zárban, és feltápászkodom. Kinyitom az ablakot, s kissé kiszellõztetem a fejem, s ki is ülök a párkányra. Nem igazán tudok magammal mit kezdeni, de õszintén megmondva félik kimenni. Félek a tekintetektõl, és attól, hogy ki mit fog nekem mondani. Kezemmel a ruhámat szorongatom. és úgy bambulok ki.

Újboli kopogás, én pedig csak sóhajtozva indulok meg az ajtó felé. Ráteszem a kezem a kilincsre, de nagyon rá kell szánnom magam arra, hogy le is nyomjam, s végül ezt a mozdulatot a másik oldalon lévõ ember teszi meg. Megijedve hátrálok egy lépést, és húzom vissza a kezem.

-           Azt hiszem beszélnünk kellene – hallom meg Rodrick hangját, mire pánikszerûen próbálom visszacsukni az ajtót – Te meg mit csinálsz? – kérdezi besandítva a szobába.

-          Nem tudnánk mondjuk az ajtón keresztül beszélni? – kérdezem még mindig küzdve az ajtóval, de sokkal erõsebb nálam.

-          Azt hiszem a szemérmeskedéssel elkéstél – löki be az ajtót, én pedig dühösen felfújom az arcom. Azért ez mégis csak egy lány szobája!

-          Nos, akkor mirõl is akartál beszélni? – fonom össze dacosan karjaimat a mellemen. – Sokáig fog tartani?

-          Úgy sem sietsz sehova – jegyzi meg nyugodtan és leül a székre a sarokban. – Nos, ha már úgy is sanyarú jövõ vár ránk egymás mellett, gondoltam pár dolgot már az elején le kellene fektetnünk.

-          Remek – sóhajtom.

-          Már nem tûnsz annyira feldúltnak – kezdi el vizslatni az arcom. Mire csak nyelvet öltök rá.

-          Azzal, ha hisztériázom elérek bármit is? – kérdezem a szemeimet forgatva, mire rajta látom, hogy nem igazán tetszik neki a válaszom.

-          Nem tudtad volna, mondjuk az elsõ házasságod is így felfogni? Akkor mondjuk nem itt lennénk!

-          Szerintem most ne ezen vitatkozzunk. S ha már tényeket beszélünk meg, szeretnék egy-két dolgot én is kijelenteni – csak hitetlenkedve néz rám. Én nem az a feleség leszek, aki csendben tûr, bár ezt szerintem már õ is kezdi kapizsgálni. – Azt szeretném, ha Jane nõvérem és a férje ott lenne az esküvõnkön. Tõlem aztán a többi oda mennek ahova akarnak, de õket szeretném ott látni. Teljesíthetõ?

-          Házsártos egy boszorka vagy te… - morogja az orra alatt, mire odalépek, és megsimítom az arcát vigyorogva.

-          Elõttünk az egész élet, hogy megszokd – szórakozom magamban, és ellépek vigyorogva.

- Engedj elõre, kérlek. Megpróbálom elintézni.

- Szerintem egyedül már nem fog sikerülni – közlöm vele felvont szemöldökkel. – Nem mintha nem bíznék a csodálatos érveidben és beszédedben – teszem hozzá egy halovány mosollyal.

- Kérlek –hagyja el ajkát eme ritka szó, míg kezemre szorít. Ha ennyire akarja, legyen hát, így bólintok.   – És még valami. Ne kiabálj velem, mert olyankor nagyon ijesztõ vagy – jegyzi meg, majd siet is elõre, otthagyva engem nagyokat pislogva. Én, ijesztõ? Csak most tûnt fel neki? Skót vagyok, õ angol, ez természetes!

Azonban eleget teszek kérésnek, csak bemegyek a fogadóba, s kellõ távolságban megtámasztom a falat, míg õ helyet foglal a rokonai társaságában egy asztalnál.

- Úgy emlékszem azt mondtam tedd rendbe magad – kezd bele az édesapja rögtön. – Ha már hagytad magad megszöktetni, legalább tisztességesen állhatnál az apád elé. – Hát nem lehet elhinni, hogy szöktetné a lányát a nyavalya? Minek néz engem, ostobának? Persze hogy annak, hisz skót vagyok. Pedig ismerhetné eléggé a lányát ahhoz, hogy tudja, ez lehetetlen.

- Nem hagytam magam megszöktetni.

- Oh, akkor erõszakkal vittek el?

- Nem, a két lábamon mentem el – ismétli mosolyogva azt, amit én is mondtam a sógorának nemrégiben. – Mit olyan nehéz ebben elhinni? Szerinted komolyan képes lettem volna maradni, hogy eszközként használj? – Oh, itt jön Lydia, úgy hallom az édesapját se kíméli. Ezek után is azt akarja nekem bemagyarázni, hogy én megszöktettem a lányát?

- Van fogalmad róla mennyire összekuszáltad a jövõdet?

- Van róla fogalmad mennyire érdekel a véleményed? Hirtelen annyira érdekellek?

- Lydia, semmit nem tudsz arról Richard mennyit fáradozott azzal, hogy ezt a házasságot összehozza neked. És te mit teszel? – Tudtam, tudtam hogy úgy kellett neki férjet vadászni! - Elmész valami skóttal! – Nem, nem jött, letámadott, megfenyegetett, nem hagyott más választást, itt én vagyok az áldozat, de ha ezt meg merném jegyezni, errõl pletykálna egész Anglia. Egy skót férfit megkísértett egy angol leány, agresszívan.

- Ha Richardnak annyira fontos ez a frigy menjen hozzá õ – jegyzi meg Lydia hirtelen, mire a férfi mérgesen lép oda hozzá, hogy jól megszorongassa. Azonban a kisasszony nem hagyja most annyiban a dolgot, tetemes köpetet terít Richard képébe. A fogadóban mindenki õket nézi, így nem csoda a nagy hangzavar, amit a tette generált.

- Olyan vagy mintha vademberek neveltek volna fel! – közli vele az apja. – Elmész otthonról! Skótok szajhájává válsz, és leköpöd a nõvéred férjét!

- Már elnézést! – szólok rögvest közbe, mert ez már biza engem is pofán vág. – Lydia senkinek sem a szajhája – lépek közelebb, hogy érezzék jelenlétemet.

- Ha, az amit te mûvelsz jelenti angolnak lenni, akkor én többé nem akarok angol lenni! – ejti ki Lydia eme súlyos szavakat, ami nálam levegõhiányt eredményez, de a hallgató és nézõközönségnél újabb morajlást.

-  Lydia, gyere haza velünk… - nyúl húga keze után az idõsebb leány, de Lydia egyszer csak elhúzza tõle.

- Mintha most már bármit is megoldana az – jegyzi meg az apja. – Campbell, magának van felesége? – szegezi nekem hirtelen a kérdést, ami cseppet sem tetszik. Ha meg meri kérdezni, hogy akarok e, én neki esem.

- Nincsen uram.

- És maga helyesnek tartja ezt az egészet? – érdeklõdik, de fogalmam sincs mire akar kilyukadni. Sok mindent nem tartok egy helyesnek, mi tartozik neki bele az egészbe? Angol, kicsi a világa, nem kezdhetek bele nagy dolgokba.

- Mire gondol pontosan uram? – kérdezek vissza, s látom rajta, hogy máris elkönyvelt ostoba skótnak.

- Hát arra kedves Mr. Campbell, hogy maga helyesnek tartja azt, hogy egy tizenhét éves leány napokig utazik férfiakkal, akik már bocsásson meg, de nem tûnnek túl megbízható alaknak. – Játszanának ebek a tetemével!

- Mire is akar pontosan célozni uram? – kérdezek rá egyenesen, míg öklömet jól összeszorítom, hátha segít valamiben. – Mint már mondtam uram, egy ujjam nem nyúltam a lányához.

- Nos, Mr. Campbell én csupán arra szeretnék célozni, hogy mit gondol kinek fognak hinni, magának, vagy nekem, egy magas rangú angol nemesnek, amikor azt mondja, hogy kegyed egy tizenhét éves KISLÁNYT mocskolt be?

- Na de Papa! – csattan a nõi tenyér az asztalon. – Ezt nem teheted meg!

- De igen megtehetem Lydia! – közli vele a férfi. Kezd kirajzolódni elõttem a kép, a jövõm képe, mely nem rózsás, se napsütéses, inkább angolosan borús és nyirkos. A Foster család tagjai csak nézik egymást, nem szólnak, mintha most épp azzal próbálnák igazukat erõsíteni, hogy nem hangoztatják. Én mégis érzem a vereség szagát az orromban, ami Lydia felõl érkezik, s cseppet sem tetszik. Maga a tény pedig, hogy késni fogunk, több napot is immár, csak még jobban buzdít arra, hogy eme konfliktust hamar a hátam mögött hagyjam.

- Mondja ki nyíltan, mit akar, Mr. Foster - szólalok meg, megtörve a feszült csendet és szemkontaktust apa és leánya között. – Mondja ki, ne húzza senki idejét. Ez se magának, se nekem, se másnak nem jó, kinek köze van hozzánk. – Rám emeli tekintetét, végigméri alakomat, ahogy az asztalnál állok, a lányától nem messze, majd mikor a szemeimbe néz, szólásra nyitja a száját.

- Legalább ebben egyetértünk. Essünk ezen a roppant kellemetlen helyzeten túl amilyen gyorsan csak lehet. Lydia – fordul a leánya felé, aki máris összevont szemöldökkel nézi apját -, oly komoly helyzet ez, amire nincs csak egyetlen egy megoldás. Csorbát ütöttél a tisztaságodon, ennek híre megy és híre lesz, ha csak nem megyünk elébe. Ennyit tehetnél a családodért, mondjuk a nõvéreidért meg a leendõ Fosterekért.

- Én ugyan mié…? – kezdene bele, de én megköszörülöm a torkomat. Kapok egy igen ronda nézést, de nem figyelek rá. Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen helyzetben se fogja fel a helyét. Hihetetlen! – És mégis milyen megoldást találtál már ki? – kérdezi inkább meg, de érezhetõ hangjában a nem tetszés. Apja azonban nem felel, rám emeli tekintetét.

- Mr. Campbell már tudja.  – Hogyne tudnám! A kõkörös manóit erre, anyám mindig mondta, hogy az a jó szívem fogja egyszer a sírba pakolni testemet. Erre tessék, itt vagyok egy angol leány önzõségének hála. Miért én, Istenem, miért? Talán nem dobtam elég garast a templom perselyébe, esetleg nem voltam jó skót keresztény?

- Inkább csak sejtem, reménykedem még – jegyzem meg keserû mosollyal, míg fél szemmel a leányra nézek. – De ez is csak utolsó levegõ már.

- Mirõl beszéltek itt virágnyelven? – nézeget minket gyanakvóan Lydia, míg én nagyot sóhajtva leülök a lócára a bal oldalán. Apja nem válaszol, csak néz minket, azt hiszem velem akarja kimondatni. Mocskos angol ördögfajzat, mintha én ezt úgy akarnám!

- Házasságról – bököm ki végül halkan.

- Házasságról? – kérdez vissza értetlenül, míg engem néz. Méreget egy darabig, míg mintha szépen lassan megvilágosodna a szentlélek érintésétõl. – Nem akarok hozzád menni – susogja, mire én kínomban egy nevetés félét produkálok.

- Az jó, mert én meg végképp nem akarlak elvenni, hallod e.

- Fiatalok, ez nem akarás kérdése – szól közbe Mr. Foster is végre. – Soha nem gondoltam volna, hogy skót võm lesz – sóhajtja.

- Nekem meg angol apósom. Ejj – nézek rá, mire kapok tõle is egy igen ronda nézést. Igen, innen örökölte a lánya, ez biztos. – Ha kicsit többat törõdött volna vele, nem lennénk itt – bökök fejemmel Lydia felé.

- Ne beszélj úgy, mintha itt se lennék! Nem fogok hozzád menni, és erre – fordul az apjához – te se kényszeríthetsz!

- Nem emelem fel a hangomat, de csak azért, mert fontos, amit mondani akarok neked, te ostoba leány – kezd bele az apja szikrázó tekintettel. – Nem fogod fel milyen helyzetbe kerültél? Szóba hoztak egy skót férfival, míg te el voltál jegyezve. Szerinted ki fog ezek után elvenni? Egy parasztfiú? Az se, mert nem fogja tudni, hogy az õ gyermekével vagy e várandós! – sziszegi oda a lányának, ki nagyokat pislog rá. Azt hiszem csak most kezdi felfogni milyen hírbe hoztak minket. – Ha nem mész hozzá, ki foglak tagadni. Nincstelen leszel, s az akaratom nélkül õ se fog elvenni – mutat rám. – Egy lezüllött kis fruska leszel.

- Mégis…! Ezt tennéd velem? – kérdez inkább rá döbbenten. Igen jó kérdés, de az a baj, hogy meg tudom érteni. Van még két lánya, egy nemesi rangja, meg kell védenie azokat, akik hátra maradtak neki. Ej, hogy nem születtem parasztlegénynek.

- Nem szívesen. Szóval menj hozzá – int fejével felém, míg én már az asztalon könyökölök.

- Mert õ talán jobb, mint egy paraszt? – gúnyolódik Lydia, mire felé nézek. Annyira hihetetlen a helyzet, mintha mindent kívülrõl szemlélnék, mintha ez nem velem történne meg. Oh, szegény anyám, hogy fog sírni, hogy angol leányt vettem el. Apám megint nem fog hozzám szólni napokig… a vár nép meg, jaj, a vár nép.

- Azt hiszem kibékülök a klán vezér egyik unokaöccsével – jegyzi meg Mr. Foster, mire Lydia döbbenten néz felém. Szinte látni arcán a kérdést, hogy én ezt miért nem említettem meg soha.

- Nem kérdezted – tudom le ennyivel. – Azonban feltûnhetett volna, hogy én parancsolok – teszem hozzá, majd gúnyos mosolyra húzom ajkamat -, ha nem locsogtál volna annyit.

- Te pimasz! – susogja nekem oda. – Veled kéne összekötnöm az életemet? Eszem ágában sincs! – áll fel, majd néz végig azokon, kik az asztalnál vannak. – Én ezt nem fogadom csak így el – rikkantja oda nekünk, míg már a lépcsõn robog felfelé, s a döbbent csendben álló közönség sorai között csak még jobban csattan mögötte a szoba ajtaja, ami igazából már nem tartozik hozzá.

Én csak sóhajtok egy nagyot, majd felállok a lócáról. Indulnék én tovább is, ha a leendõ sógor el nem kapná a grabancomat. Igazán, kezdem unni ezt a helyzetet már.

- Csak nem szökni akarsz? – kérdezi, én pedig csak gondolkodom hogy került oda hozzám olyan gyorsan. Azt hiszem a döbbenet lelassította az agyamat.

- Minek? Tudják nevem, rangom, jöttöm, tán még azt is hol a házam – morgom -, minek szökjek? Nem leszünk hamar készen, az idõ szalad, a lovam indulásra kész, könnyítenék rajta, lenyergelném. Meg szólnék a fiúknak is, bár, ahogy látom ott állnak hátul, hogy tegyenek így. De ha akarja – nézek a férfi szemeibe -, velem jöhet. Kézen fogva is, sógor.

- Mocskos skót fattyú…!

- A szüleim a fogantatásom elõtt összeházasodtak, de köszönöm a bókját – tudom le ennyivel, míg kitépem kezemet a fogásából. Vetek egy pillantást Mr. Fosterre, de õ a gondolataiba van mélyülve, majd indulok is dolgomra. Nekem ez lesz az agyszellõztetés, mert hirtelenjében még az is eszembe jut, hogy én oda nem adom a kedvenc csizmámat majd Lydiának, hogy fényesítse ki, vagy nem hagyom majd neki, hogy leborotválja a képemet netán, ha nem tudom magamnak, mert tuti átvágja a torkomat.  Nem akarom elvenni, de nem lesz más választásom. Bár, így biztosan nem választanak meg klán vezérnek, aminek örülök. Nem szeretem a túl nagy felelõsséget. 

Összeszorítva fogaimat nézek a szemébe. Rohadék… Mintha te bármit is képes lennél megérteni vagy átérezni, de érzéketlen barom!

-          - Nem mondasz semmi se? Azt hiszed, majd a csendes ellenkezéseddel megoldasz mindent? – látom a vad dühöt a szemében, de legszívesebben szeme között köpném ezt az állatot.

-          - Elnézést, de hogy hívhatja magát úrnak, ha így bánik egy hölggyel? – a hirtelen hangra nem csak én de Richard is meglepõdik, s míg õ el is engedi az állam, én csak a szemem sarkából pillantok rá.

-          - Ilyen akcentussal nem szólnék bele mások dolgába – a figyelme elterelõdik rólam, s a skót férfit kezdi el pásztázni tekintetével.

-          - Nem hinném, hogy az akcentus bármit is számít – érzem magamon Rodrick tekintetét, ahogy az arcomat figyeli. – Megütötte a hölgyet?

-          - Mi köze hozzá? – veti oda Richard, mintha az õ tulajdona lennék. Újból ökölbe szorul a kezem.

-          - Megütötte?! – összerezzen a hangjától. – Lydia gyere. Gyere segítek felá… - nyúl felém, s én is mozdulok már, amikor Richard is mozgásba lendül s én ijedten visszahuppanok.

-          - Oh szóval te vagy az? Te szöktetted meg, ugye? – azt hiszik, hogy megszöktetett engem bárki is?

-          - A két lábán jött, nekem ehhez semmi közöm – feleli egyszerûen. Már csak a vállrándítás hiányzik. Nem lankad a figyelme beszéd közben, int, hogy menjek arrébb. – Bá ha ilyen rokonaim lennének, hát biza én is hamar felvenném a nyúlcipõmet – feltápászkodom a sárból, de nem szalasztom el egy szavát sem.

-          - Te kis…!

-          - Engem nem fog megütni, jó uram. Én nem hagyom, nem vagyok védtelen kisasszony – ha most nem ebben a helyzetben lennénk, már felemelném a hangom. Mi az hogy védtelen kisasszony??

-          - Azt majd meglátjuk! Bemocskoltad, te szemét skót, jól megcsináltad!- Rodrick csak elégedetten mosolyog, majd belelöki Richardot arccal elõre a sárba. Kedvem támadna nevetni, de valahogy mégsem megy. A torkomban dobog a szívem.

-          - A nõvéred férje?

-          - Az – felelem halkan.

-          - Megütött? – nem találom hirtelen a hangom, csak zavartan hátrálok egy lépést. – Lydia!

-          - Igen, meg de mégis mit számít…? – kerülget a sírás, alig bírom ki, hogy ne kezdjek el csuklani.

-          - Richard! – kiált fel Kitty, de tõlem csak pár szúrós pillantást kap.

-          - Ha kérdezlek, válaszolj, az istenit! – összerezzenek. Nem gondoltam volna,  hogy ijesztõ is tud lenni ez a férfi… Gondolataimból a lovak hangja ránt ki, ami nem jelent jó dolgot.

-          - Istenem, ez a papa…

-          - Remek, ez hiányzott már csak szegény fejemre – morogja az orra alatt, én pedig közelebb húzódom hozzá.

-          - Véged lesz, skót – szól oda Richard és már viszket a tenyerem, hogy odacsapjak, de megállom.

-          - Lydia, hogy nézel ki? – áll meg elõttünk a papa. Igencsak morcos tekintettel. Állom a pillantását, farkasszemet nézek vele, és nem vagyok hajlandó engedni. – Ha nem állna itt a nõvéred, meg Richard fel se ismernélek. Parasztruhában, koszosan… És miért piros az arcod?

-          - Talán mert a kedves sógora úgy gondolta, hogy van joga megütni õt, hogy a földre essen – szólal meg védelmezõm, mire én bent tartom a levegõm. Rossz válasz…

-          - Szóval te lennél az, aki tönkretette Lydiát és vele együtt minden tervünket? – mert én csak egy terv vagyok. Egy eszköz. Semmi más, miért is gondoltam valaha is, hogy bármi értéket jelentek.

-          - Rodric Filib Campbell a becses nevem jó uram, és egy kisujjal se nyúltam a lányához – feleli, de papának nem tetszik a válasza. Nem hisz neki.

-          - Oh, igen? Én nem ezt hallottam – pillant rám gyanakvóan. – Itt ez a fogadó, tökéletes lesz arra, hogy ráncba szedd magadat. Te meg – mutat skótomra – gondolkozhatsz azon mit mondasz, míg beérünk.

-          - Csak az igazat, uram – vágja rá rögtön.

A papáék elmennek elõttünk én pedig sóhajtva hajtom le a fejem. Ez nagyon nem jó így, nagyon nem jó,de nem hagyhatom, hogy ezek az emberek bajba kerüljenek miattam. Apáék mennek legelöl, mi hátul cammogunk, habár, ahogy elnézem Rodrick jobban izgul, mint én. Én legalább tudom mire számíthatok, ha a papáról van szó.

Mikor már majdnem az ajtónál vagyunk, elkapom Rodrick kezét, hogy álljon meg. Felemelve fejem minden bátorságomat összegyûjtve mosolyogom rá.

-          -Engedj elõre, kérlek. Megpróbálom elintézni – erõltetem magamra a határozottságot.

-          - Szerintem egyedül már nem fog sikerülni – vonja fel egyik szemöldökét. – Nem mintha nem bíznék a csodálatos érveidben és beszédedben – teszi hozzá ironikusan mosolyogva.

-          - Kérlek – szorítom meg a kezét, mire csak megadóan bólint. – És még valami. Ne kiabálj velem, mert olyankor nagyon ijesztõ vagy – engedem el a kezét, és elsasszézok elõtte.

Mély levegõt véve, ökölbe szorított kézzel indulok meg. Jól van Lydia. Erõs vagy, határozott vagy. Nem hagyod, hogy hazarángassanak, vagy uralkodjanak rajtad. Össze kell szedned magad, nem szabad gyengének látszódnod, fõleg nem a papa elõtt.

Beérve a papáék már helyet foglaltak az egyik asztalnál, és feszülten várnak õk is. Nem túl rózsás a helyzet. Nagy léptekkel indulok meg, és leülök a papával szemben, majd összefonom az ujjaimat az asztalon. Magamon érzem mindenki tekintetét, s szemem sarkából látom, ahogy Rodrick mögém jõve nekitámaszkodik a falnak.

-          - Úgy emlékszem azt mondtam tedd rendbe magad – vonja fel a szemöldökét papa, mire én is úgy teszek. – Ha már hagytad magad megszöktetni, legalább tisztességesen állhatnál az apád elé.

-          - Nem hagytam magam megszöktetni – kezdem el a mondandómat, de máris közbeszakít.

-          - Oh, akkor erõszakkal vittek el?

-          - Nem, a két lábamon mentem el – mosolygok tündérien. – Mit olyan nehéz ebben elhinni? Szerinted komolyan képes lettem volna maradni, hogy eszközként használj? – emelem meg a hangom, mire látom rajta, hogy is kezd ingerült lenni.

-          Van fogalmad róla mennyire összekuszáltad a jövõdet? – támad nekem, amit nem tudok annyiban hagyni.

-          - Van róla fogalmad mennyire érdekel a véleményed? – magasodok fel, és én is kiengedem a hangom.  – Hirtelen annyira érdekellek?

-          - Lydia, semmit nem tudsz arról Richard mennyit fáradozott azzal, hogy ezt a házasságot összehozza neked. És te mit teszel? Elmész valami skóttal!

-          - Ha Richardnak annyira fontos ez a frigy menjen hozzá õ – nézek rá lenézõen, mire õ nem bírja egy helyben és elkapva a vállam szorítani kezd. Én csak bosszúsan összegyûjtöm a nyálam és szemközt köpöm, mire a fogadóban lévõ közönségünk felhörög.

-          - Olyan vagy mintha vademberek neveltek volna fel! – fakad ki a papa. – Elmész otthonról! Skótok szajhájává válsz, és leköpöd a nõvéred férjét!

-          - Már elnézést! – kapcsolódik be a „beszélgetésbe” Rodrick is. – Lydia senkinek sem a szajhája – szólal meg kemény férfias hangján, közelebb lépve.

-          - Ha, az amit te mûvelsz jelenti angolnak lenni, akkor én többé nem akarok angol lenni! – vágom apámhoz, mire az emberek újból felmorajlanak, de még Rodrick is meglepetten mered rám.

Olyan mintha még az idõ is megállna. Papa próbálja feldolgozni azt, amit eddig hallott, és idegesen fújtatok, ahogy azt a bikák teszik, Richard pedig gyilkos dühvel a szemében méreget engem. Azt hiszem, most egy ideig nem fog a közelembe jönni… Minõ borzalom nem is értem hogyan fogom én azt túlélni. Szemem sarkából felsandítok a most már mellettem álló skótra, és próbálom kitalálni a gondolataimat.

-         -  Lydia, gyere haza velünk… - kapja el a kezemet Kitty,és kezdi el simogatni a kézfejem, de én csak elhúzom.

-          - Mintha most már bármit is megoldana az – veti oda a papa. – Campbell, magának van felesége? – szegezi neki a kérdést.

-          - Nincsen uram – feleli egyenesen a szemébe nézve. Nem tetszik nekem amerre az a beszélgetés halad.

-          - És maga helyesnek tartja ezt az egészet?

-          - Mire gondol pontosan uram?

-          - Hát arra kedves Mr.Campbell, hogy maga helyesnek tartja azt, hogy egy tizenhét éves leány napokig utazik férfiakkal, akik már bocsásson meg, de nem tûnnek túl megbízható alaknak – fejti ki, mire én is kezdem felkapni a vizet.

-          - Mire is akar pontosan célozni uram? – látom, ahogy ökölbe szorul a keze. – Mint már mondtam uram, egy ujjam nem nyúltam a lányához.

-          - Nos, Mr. Campbell én csupán arra szeretnék célozni, hogy mit gondol kinek fognak hinni, magának, vagy nekem, egy magas rangú angol nemesnek, amikor azt mondja, hogy kegyed egy tizenhét éves KISLÁNYT mocskolt be?

-          - Nade Papa! – csapok én is az asztalra. – Ezt nem teheted meg!

-          - De igen megtehetem Lydia!

Zavartan és ijedten nézek a két férfira, hol a papára, hol pedig Rodrickra. Kedvem lenne elsírni magam, de nem feltétlenül lenne célravezetõ.

- Tényleg nem kell olyan melegre – lép egyszer csak oda hozzám kínom fõforrása. – A langyos víz pont elég lesz.

- Persze, az kellene még, hogy valami nyavalya is elkapjon a hideg vízben – vágok vissza, míg fejben lepörgetem magam elõtt a helyzetet. Ha most ilyen zsémbes, betegen még jobban az lenne, s biztos bele is halna, csak hogy a lelkiismeretembe rúghasson egyet, utoljára.

- Rodrick – szólít nevemen, ami jobban meglep, mint a hangszín, amit használ. Meg is állok a mozdulatban. – Ne hajtsd ennyire magad egy fürdõvízért, ostoba férfi!

- Na, nézzenek oda – szólal meg valaki angolul a csapatból, amit röhögés és Lydia mérges pillantása követ.

- Azt az egy lábost még beleöntöd a kádba, aztán végre leülsz egy kicsit –intézi hozzám szavait, míg mellei elõtt összefonja karjait, s roppant házisárkányosan néz rám.

- Há’ el ne vegyelek már, az eszem itt menten megáll – dörmögöm orrom alatt anyanyelvemen, s tovább mondom a magamét, míg a kért dolgot teljesítem. Ahogy az utolsó forró csepp a kádba csöppen, már csapódik is mögöttem a fürdõ ajtaja, én pedig kint állok a fogadó ama részén, ami a mosakodóhoz vezet. Nagyot sóhajtva megyek tovább, hogy aztán a fiúk ugratásai középpontjába kerülhessek. Nem élvezem én, de hát ott ülnek az étel és ital felett, muszáj odatolnom a képemet. Étellel a számban, korsóval a kezemben ezerszer könnyebb kiállni a mocskos kérdéseiket.

Már én is jól érzem magam közöttük, mikor megjelenik a két lábon járó istencsapása, akit az ég rám bízott. Esetleg talán maga az ördög… hogy erre eddig miért nem gondoltam?  Bár, ahogy a kicsit bõ ruhájában lépked felénk, befont hajjal, tényleg úgy fest, mint egy kisleány, kit édesapja sirat, hogy lassan férjhez kell adnia. Bár, nálunk az igazi asszonyka ott kezdõdik, mikor domborodik és van mit rajta fogni. Nem ismerem az angol ízlést, nem is érdekel. Ha végre lekaparom magamról, legalább ne csontvázként távozzon. Azonban senki nem mondhatja, hogy nem vigyáztam rá kellõen. Még meg is fürdettem, s nézzenek oda, máris úgy fest, mint egy nõ, nem pedig egy hegyi, koszos manó!

- Gyere, egyél te is – intek neki, hogy jöjjön csak még közelebb. Bólint, majd szedi is apró lábait, hogy mellém huppanjon a viseltes lócára.

- Köszönöm, de nem vagyok éhes – jegyzi meg, majd a befont haját piszkálja, én pedig inkább befogom a számat egy falattal. – Köszönöm a fürdõt.

- Jót tett. Most már legalább lánynak nézel ki –jegyzem meg, míg beleiszom a sörömbe. A fiúk Lydia reakcióját figyelik, s látom rajtuk, hogy remek arckifejezésrõl maradtam le, de túlélem.

- Nos, köszönöm szépen? – kérdez vissza erõs gúnnyal a hangjában. – Ritkán kapok ilyen szép bókokat – teszi hozzá, amin jót vigyorgok. Jaj, hát ezen aztán ne múljék! Van még rengeteg ott, ahonnan ez jött. Szívbõl.

Mivel nem szólok vissza neki, így mással foglalja le száját. Szerencsére eszeget mellettem, így nem kell féltenem attól, hogy éhezni fog. Addig is elvagyok a fiúkkal, beszélgetünk errõl meg arról, szóba kerülnek a nõk is, fõleg ahogy fogy a sör. Mindegyiknek hiányzik a puha meleg, melyet egy asszonyi ölelés adhat, s ezzel egyet értek én is. Mit nem adnék egy kedves kis leánykáért!

Aztán pont ekkor kell a kis angol boszorkánynak az ingujjamat meghúzgálnia. Rá emeletem tekintetemet, erre oly nagyokat pislog rám, mintha rosszra csábítana. A gyomrom bukfencezik is, s sajnos nem az undortól. Nõszemély! Õ azonban nem áll le, újra megteszi, míg végül kénytelen vagyok hozzászólni.

- Mit akarsz? – böfögöm oda neki a kérdést, mire õ lebiggyeszti ajkait.

- Hol a szobám? – susogja alig hallhatóan, mire bennem rögvest elkezd dolgozni az összes elfogyasztott alkohol. Ej, nekem van még önuralmam, de nézzen bármelyik másik idiótára így az asztalnál, a legközelebbi szobáig se kell sétálnia. Felsóhajtok, korsómért nyúlok, mert hát biztosan kelleni fog. Még jól ülök itten, kellemesen felmelegítette farom a fapadot, õ meg már menne is? Igen, méghozzá nagyon, mert még arra is vetemedik, hogy közelebb hajoljon és sóhajtozzon. Erre már egy-két szempár rá szegezõdik, és nem az enyém.

- Figyelemre vágyik a kislány tán? Adok én neki – röhög fel Murray, nekem pedig most lesz elegem.

-  Oh az istenit, jól van – teszem le a félig teli korsómat, majd állok fel. Lydia rögtön kivirul, a fiúk pedig biztatni kezdenek, hogy az angol bula se különb a skótnál, ne aggódjak, ha felhajtom a szoknyát. Örülök, hogy az említett nem érti mirõl van szó, jobb neki ez így, nekem meg végképp.

Csibe módjára követ, majd mikor kinyitom az ajtót életre kel, és bereppen rajta boldogan. Pörög egyet, boldogan mosolyog, mintha õ ivott volna többet, nem én, majd az ágyra veti magát. Míg õ a szoba felmérésével van elfoglalva, én hallgatom a lentieket. Nem csak a mi kis csapatunk szállt meg itt, hanem más utazók is, sajnos. Az egyikük nagyon el van ázva, angol szukát kiabál, meg azt, mit fog vele tenni. Felsóhajtok, de csak aprót, nehogy Lydia kiszúrja a gondterheltségemet. Itt kell vele maradnom jó darabig, ha nem akarom, hogy baja essen. Leülök hát egy székre, míg õ már az ablakpárkányon ücsörög egy gyertya kíséretében. Lassan, de biztosan beszélgetésbe elegyedünk, kisebb veszekedésekkel megfûszerezve, de ez sem veszi kedvünket. Egyre nagyobbakat ásít, végül már én megyek oda, hogy ki ne essen az ablakon. Fél álomban van már, mikor az ágyhoz kísérem, s hagyom, hogy elhelyezkedjen magának.

Odalent már csendesebb minden, de még egy jó darabig az ajtajánál ücsörgök és szunyókálok, nehogy bárki úgy döntsön, hogy betér hozzá.

¤ ¤ × × ¤ ¤

Reggel hamar kelek, Lydiának még semmi nyoma, szóval hagyom aludni. Addig is lemegyek a fiúkkal, hogy elõkészítsem a lovakat az indulásra. Mikor szinte készen vagyunk, akkor indulok el érte, hogy felkeltsem, ha még nem tért magához magától. Elsõnek nem is akarok figyelni az angol nyelvû csetepatéra, de mikor a fogadós jön felém igensietõsen, megállok.

- Én komolyan azt hittem, hogy házasok, hallja e! – szól oda nekem, míg én értetlenül nézek rá. – Úgy voltam vele, maga gondja egy angol feleség, de a fene gondolta, hogy még szöktette is! Akkor befogtam volna a pofámat, de tényleg.

- Mi a fenérõl beszél? – nézek rá. Bele se gondolok, nem, mert nem akarom felfogni.

- A kisjányért jöttek. Akik magukkal jött.

Nekem sem kell több, nem kérdezek semmi más, megindulok futva. Nem tudom felfogni hogy találhattak ránk, pont itt. Mit nem vettem észre? Mi kerülte el a figyelmemet? És… mit mondhatott a fogadós?

Nem tudom egyik kérdésre se a választ, de mikor megpillantom Lydiát a sárban feküdve, egy idegen vörös kabátos férfi kíséretében, eldurran az agyam. Az arcát fogja, amin olyan kifejezés ül, amit még nem láttam soha. Tudom, hogy nem kedvel, de erre a férfira olyan tömény gyûlölettel és megvetéssel néz, hogy egy röpke pillanatra meglep.

- Nem mondasz semmit se? Azt hiszed, majd a csendes ellenkezéseddel megoldasz mindent? – kérdezi tõle a férfi, míg én veszek egy mély levegõt és újra megindulok feléjük.

- Elnézést, de hogy hívhatja magát úrnak, ha így bánik egy hölggyel? – szólok oda a férfinak, ki rögvest felkapja a fejét, és elengedi Lydia állát.

- Ilyen akcentussal nem szólnék bele mások dolgába – intézi hozzám a szavait, míg én odaérek hozzájuk. Nem messze tõlünk egy nõ ácsingózik, ki hasonlít a földön ülõre, de nem tesz semmi. Ekkor ugrik be, mintha mesélt volna valamit Lydia arról, hogy a nõvére milyen boldogtalan házasságban él egy vörös kabátossal.

- Nem hinném, hogy az akcentus bármit is számít – vágok vissza, míg a leányt bámulom. Egyik orcája jobban piroslik, ami egy röpke pillanat alatt elintézi az önuralmamat. -  Megütötte a hölgyet? – kérdezem.

- Mi köze hozzá?

- Megütötte?! – emelem fel a hangomat. – Lydia, gyere. Gyere, segítek felá… - folytatnám, míg felé lépek, már hajolok s nyújtom kezemet õ pedig rám emeli tekintetét, de az a mocskos angol elkapja a grabancomat.

- Oh, szóval te vagy az? – sziszegi a képembe. – Te szöktetted meg, ugye?

- A két lábán jött, nekem ehhez semmi közöm – felelem nemes egyszerûséggel, míg megfogom az egyik engem markoló kezét, a másikkal pedig mutogatom a leánynak, hogy álljon fel és menjen arrébb. – Bár ha ilyen rokonaim lennének, hát biza én is hamar felvenném a nyúlcipõmet – teszem hozzá, míg fél szemmel figyelem, ahogy Lydia feláll nagy nehezen a sárból.

- Te kis…! – enged el a másik kezével, hogy behúzhasson nekem, de sikeresen elkapom kezét.

- Engem nem fog megütni, jó uram. Én nem hagyom, nem vagyok végtelen kisasszony.

- Azt majd meglátjuk! Bemocskoltad, te szemét skót, jól megcsináltad! - Nem bír velem, igyekszik és próbálkozik, de nem megy neki. Arcomra elégedett mosoly kúszik, míg visszanyomom kezét az õ irányába, egészen addig, míg a ruhámat el nem engedi a szabad kezével, hogy így is több erõt adhasson a legyûrésembe. Nekem se kell több, összeszedem minden erõmet, majd akkorát lökök rajta, hogy kelljen neki pár lépés hátra, hogy ne essen a hátsójára.

- A nõvéred férje? – bökök fejemmel a férfi felé, míg Lydiához fordulok, ki nem messze áll tõlünk. Szemem sarkából látom, hogy pár társam megjelent a fogadó mögül, s felénk tart.

- Az – feleli halkan.

- Megütött? – kérdezem gyorsan, míg hátrálok egy lépést. Az angol megindul felém, kell az idõ, míg válaszol. – Lydia!

- Igen, meg de mégis mit számít…? – kérdez vissza a sírás szélén, szinte sikítva. Aztán a torkán ragad minden más, a szó és a levegõ is, mikor a sógorát elkapom ahogy felém lódul, s tovább taszítom a sárba. Most nincs olyan szerencséje, hogy meg tudjon állni, a lendület tovább viszi és pofával fogja fel az esést.

- Richard! – kiált fel a másik nõ, majd siet oda a sárból feltápászkodó férjéhez.

- Ha kérdezlek, válaszolj, az istenit! – szólok rá enyhén méreggel a hangomban Lydiára, míg õ döbbenten pislog hol rám, hol a földrõl feltápászkodó férfira. Nyitnám a számat, hogy tovább beszéljek, ekkor azonban patadobogásra leszek figyelmes. Mindenkiben benne reked a szó, ahogy egy csapat vörös kabátos bukkan fel az utca végében, és azt hiszem egy röpke pillanatra igen komolyan megrémülök.

- Istenem, ez a papa… - hallom meg Lydia halk hangját, míg közelebb lép hozzám. Ugyan, leány, nálam se lelsz most biztonságra, mert nem tudom eldönteni, hogy becsináltam e, vagy sem. Nem az életemet féltem, hanem ama vékony határt az angol és skót között, ami elválaszt minket a háborútól.

- Remek, ez hiányzott már csak szegény fejemre – dörmögöm orrom alatt, míg figyelem a közeledõ csapatot. Eközben a Richard névre keresztelt férfi is közelebb botorkál, képén elégedett mosoly ül.

- Véged lesz, skót – szól oda nekem, de csak felé pillantok. Nem fogom megadni neki azt, amit akar. Nem most, nem itt. Majd máskor kiverem pár fogát, hogy ne legyen olyan szép fogsora.

- Lydia, hogy nézel ki? – áll meg elõttünk az egyik lovas, s rögtön tudom, hogy Mr. Fosterhez van szerencsém. – Ha nem állna itt a nõvéred, meg Richard, fel se ismernélek. Parasztruhában, koszosan… - méregeti a lányát. – És miért piros az arcod? – Erre mindenki elcsendesedik, az én nyelvem azonban ég, oh de ég.

- Talán mert a kedves sógora úgy gondolta, hogy van joga megütni õt, hogy a földre essen – felelek a leány helyett, mire a férfi tekintete rám szegezõdik.

- Szóval te lennél az, aki tönkretette Lydiát és vele együtt minden tervünket? – A kérdést nem értem, mit tettem én neki tönkre? Semmit. Jó, talán elhoztam a lányát, de tudhatná milyen megátalkodott nõszemély ez.

- Rodric Filib Campbell a becses nevem jó uram, és egy kisujjal se nyúltam a lányához – felelem összevont szemöldököm alól, mire a férfi felhorkant és leszáll a lováról.

- Oh, igen? Én nem ezt hallottam – dörmögi, míg a lányára pillant, ki túl közel áll hozzám. – Itt ez a fogadó, tökéletes lesz arra, hogy ráncba szedd magadat. Te meg – mutat rám -, gondolkozhatsz azon mit mondasz, míg beérünk.

- Csak az igazat, uram – vágom rá.

-          - A maga felesége sincs éppen könnyû helyzetbe, tudja e – szólalok meg mélázásomból észhez térve. Szegény asszony, biztosan rengeteg türelemmel rendelkezik…

-          - Nõtlen skót lován ül, kisasszony – ahogy közelebb hajol érzem a teste melegét, és a lehelettét a fülemnél, amitõl kiráz a hideg. – Nõtlenén, ki nem ostoba.

-          - Oh, én ezt nem is mondtam – hangosan. Szemem sarkából rápillantok a férfira és próbálom leplezni zavarom, ami a hirtelen közelség miatt tört rám. – Ostoba férj mellett könnyû dolga van az asszonynak – suttogom vészjóslóan. – Ez köztudott.

-         -  Akkor megjegyzem – feleli, és hallom a hangján, hogy mosolyog.

Részemrõl lezártnak van tekintve a beszélgetés, majd kis idõvel késõbb széles mosoly költözik az ajkaimra. Fények, egy falu fényei. Igaz nem nagy, és még holnap ezekkel a férfiakkal tartok tovább, de végre meleg szalmába fekhetek kicsit. A szalma illata eszembe jutatja az otthont. Ám ez a melegség hamar kiszáll a szalmából, én pedig a vékony, alsószoknya nélküli ruházatomban igencsak fázok. Átölelem a vállaimat hogy melegítsem magam,de nem sokat segít helyzetemen. Aztán egy puha anyagot érzek magamon és felnézek

-          - Talán fél, hogy halálra fagyom? – kérdezem halvány mosollyal az ajkamon.

-           Elég gödröt ástam ma, nem kívánok még egyet. Aludjon korán kelünk. Nem vagyunk messze az egyik fõbb falutól, estig tán odaérünk. Ott meg fürödhet – istenem szinte a hideg is kiráz örömömben ettõl.

-          - Visszatérünk a jobban fekvõ magázódásra, Mr.Campbell?

-          - Jó éjt  - mondja még halkan, mire én nem tudom visszafogni a kuncogást. Beburkolózva a takaróba hajtom végre álomra a fejem mosolyogva. Reggel végre esélyem nyílik rendbe szedni magam, legalább is megmosni az arcom meg a nyakam egy kicsit, ami felfrissít. A hajamnak csak egy kiadós hajmosás segítene, így csak hátrasimítom. Összeszedve magam megyek segítõm után és végre nekiindulunk az útnak. Mesél nekem. Ahol járt, a hazájáról, a helyekrõl, én pedig áhítattal hallgatom. Sosem utaztam sehova, de mindig azt kívántam bárcsak megtehettem volna. Sajnos a hideg miatt gyakrabban hív a természet, mint általában, s ezt kísérõm nem is fél szóvátenni.

-          - Igazán visszatarthatnád hallod e. Vagy mozgasd a lábad a lovon – micsoda hasznos tanácsok..

-          - Férfiak! Nem tudom visszatartani. Egyszerûen nem. Emellett nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyit lovagoljak egyhuzamban – fejtem ki a véleményem. – Azonban, ha ennyire zavar titeket, miért álltok meg? Talán nem bírjátok hallgatni, ahogy sóhajtozom?

-          - Inkább csak félek, hogy besárgítod itt a lovamat – oooh, a tisztességtelen! Hogy meri! – A ruhádon már úgyse látszik meg.

-          - Olyan… de olyan…! – nem Lydia. Nem illik. Egy nõ nem káromkodik, fogd vissza magad. Erre felnevet mire én csak még jobban felkapom a vizet. Ez. Nem. Vicces.

-          - Ne aggódj, nem hagynám, hogy megszégyenülj. Azért ennyire faragatlan tuskó még én sem vagyok skót létemre. S igen, megint tegezõdöm – igazán eldönthetné már… - Ama dombok után vár rád egy alapos fürdés.

-          - Meleg vízben? – csillannak fel a szemeim.

-          - Abban ám – kislányos lelkesedésem erõt vesz rajtam. Végre lemoshatom a sok koszt magamról!

-          - Eszem sem tudom mikor fürödtem utoljára – simítok a fülem mögé egy tincset, ami elvándorolt a többitõl.

-          - Látod, ha szüleiddel maradtál volna, nem kellett volna nélkülöznöd – jegyzi meg, mire megmerevedek. Nem tudsz te semmit… - Édesapádé vagy édesanyádé volt az ötlet?

-          - Hogy férjhez adjanak egy vörös kabátoshoz? Édesapámé. Õ nem látja milyen boldogtalan a nõvérem… neki õ így is a tökéletes leánygyermek. Szófogadó, eljátszik mindent amit kell. Szenved, de oh, kit érdekel az? Anyámat talán, de nem tud vele mit kezdeni.

-          - Édesanyja nem rágja édesapja fülét? Nálunk így megy ez, aztán általában összejön – na igen. Náluk.

-          - Rághatja ám, konok ember õ. Nem hallgat rá, a józanérvekre se.

-          - Akkor már tudom honnan örökölted – vigyorog, mire én csak bosszúsan nézek rá. Persze… - És megérte megszokni? – komolyodik el.

-          - Még nem tudom – felelem kis töprengés után. Még semmi nem tudok, csak azt, hogy nem akarok férjhez menni – - Megkérhetnélek, hogy ne feszegessük tovább a témát?

-          - Meg, persze –feleli mire én halkan sóhajtok. Még jó hogy.

Ahogy elérjük a falut mosoly kúszik az arcomra, élvezem az embereket körülöttem. A gyerekeket, a felnõtteket, egyszerûen csak azt, hogy nem csak ezek az „úriemberek” az egyetlenek körülöttem. Egy fogadóhoz érve leszállunk a lovakról, és bizalmatlanul nézem skótom hirtelen közelségét.

-          - Megyünk és kérünk neked fürdõvizet, na? – vigyorog rám, mire én sem bírom ki.

-          - Oh, aztán te nehogy bemássz mellé Rodrick – kiáltanak oda hozzánk, mire én lesütöm a szemeimet. Erkölcstelen csürhe.

Szorosan Rodrick mellett közlekedve várom, hogy hogyan tovább, hiszen nem értem mirõl értekeznek.

-          - Gyere, menjünk. Akadt egy kis fennakadás, de megoldom, fürödhetsz – a szavai hallatán elönt a tiszta boldogság. – Igaz, nekem kell vizet melegítenem neked, e majd segítesz.

-          - Ezen ne múljék! – lelkesedem rögtön. – Új ruhát kértél?

-          - Oh, hogy az a…! Mindjárt jövök.

Feledékeny mindenit. Azon a szenthelyen megállva várom a ruhámat, majd amikor a kezemben van végre a ruha nézem ahogy… szenved. Vagyis, hordja a vizet és szenved. Alkalomadtán szikrákat szóró szemekkel nézek a férfi társaságra, akik odaszólogatnak neki, de õ nemigen foglalkozik vele. Mikor már a sokadik lábast viszi nem bírom tovább.

-          - Tényleg nem kell olyan melegre – lépek közelebb. – A langyos víz pont elég lesz.

-          - Persze, az kellene még, hogy valami nyavalya is elkapjon a hideg vízben – morgolódik az orra alatt.

-          - Rodrick – szólalok fel erélyesebben, mire megáll a mozdulatban. Elõször hívom hangosan a keresztnevén. – Ne hajtsd ennyire magad egy fürdõvízért, ostoba férfi!

-          - Na nézzenek oda – röhög fel a társaság, mire csak bosszúsan odakapom a fejem.

-          - Azt az egy lábost még beleöntöd a kádba, aztán végre leülsz egy kicsit – fonom össze a karjaimat ellentmondást nem tûrõen.

Hangos morgolódás amit elengedek a fülem mellett. Én nem fogom nézni, ahogy szenved nekem, és egészen eddig a hátsófelét nem tette le, hogy kicsit õ is szórakozzon. Azért én sem vagyok szívtelen és nem nézhetem, ahogy rohangál nekem a lábasokkal. Mikor beleöntötte az utolsó lábassal a vizet, kitessékelem, hogy végre tudjak fürdeni.

Felnyögök ahogy a bõröm a vízhez és, rögtön hátra is dõlök, hogy hajam és arcom is a vízbe kerüljön. Majd felülve elkezdem a hajamból kinyomogatni a koszt. A darab szappanommal gyorsan és alaposan próbálok mosdani ügyelve, hogy minden koszt kimossak a hajamból és a bõrömrõl. Felüdülés, mikor a sok rétegnyi kosz alól végre újra felsejlik a hajszínem. A kis karcolásokat csípi a meleg szappanos víz, de így legalább tudom, hogy hol sértettem fel magam. Majd csak hagyom magam kicsit feküdni a vízben. Ujjaim végérõl csöpög a víz a földre és a térdeim fáznak, mivel kint vannak a vízbõl a helyhiány miatt, de a boldogságom teljes. Jó dolog csak ülni. Semmi mást nem csinálni csak a vízben ülni. és pár percig nem azon gondolkodni mit is kezdek majd magammal.

Kimászva a vízbõl, amennyire csak tudom kicsavarom a nedvességet a hajamból, majd befonom, hogy ne kócosan és vizesen csöpögjön mindenfelé. Jól esik végre meleg és tiszta ruhát érezni magamon habár a zöld nem igazán az én színem. Megszemlélem magam a kopottas tükörben, amelyen már egy nagy repedés is ékeskedik. Végre újra emberien nézek ki. Még egyszer megigazgatom a szoknyámat, majd úgy döntök megkeresem Rodrickot, ami könnyebben ment, mint gondoltam. A többiek és sör társaságában.

-          - Gyere egyél te is – int maga felé, mire csak bólintva gyors léptekkel indulok oda. Helyet foglalva mellette ölemben a kezemmel nézem az ételt, bár nincs igazán étvágyam.

-          - Köszönöm, de nem vagyok éhes – közlöm, majd fonatomat kezdem el babrálni. – Köszönöm a fürdõt – mondom illedelmesen.

-          - Jót tett – vágta rá szinte rögtön. – Most már legalább lánynak nézel ki – iszik bele a sörébe, mire én csak megemelem a fejem és felvonom az egyik szemöldököm.

-          - Nos, köszönöm szépen? – kérdezem gúnyosan. – Ritkán kapok ilyen szép bókokat – morgolódom, mire õ csak elvigyorodik. Hmm… Addig vigyorogj amíg vannak fogaid…

Ezután nem is szólunk egymáshoz, én csak csipegetek az ételbõl – nehogy a végén még valami hálátlan fehércselédként emlegessenek -, ha angolul beszélnek hegyezem a fülem, de csak érdektelen témákról beszélgetnek, mikor pedig skótul, bármennyire is fordul a kíváncsiság mit is mondhatnak, nem tudom megfejteni. Telik az idõ egyre jobban nyúlik bele az éjszakába, s a férfiaknak egyre jobb a kedve, amitõl én csak egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Belekapaszkodom Rodrick ingujjába, hogy felkeltsem a figyelmét, majd nagy kislányos szemeimet bevetve meredek rá. Õ elõször értetlenül összeráncolja a szemöldökét.

-          - Mit akarsz? – értetlenkedik, mire csak lebiggyesztem az ajkamat.

-          - Hol a szobám? – kérdezem halkan, hogy csak õ hallja, mire felsóhajt, és másik kezébe veszi a söröskorsót. Láthatóan nem akarja elhagyni az asztalt, így én csak közelebb hajolok és ábrándozó hangon felsóhajtok míg szemeimmel még mindig az arcát pásztázom. Majd elfordulok és lebiggyesztett ajkakkal kezdem el sóhajtozva babrálni a hajam végét.

-         -  Oh az istenit, jól van – teszi le a korsót az asztalra, és feláll.

Mosollyal az arcomon követem fel a lépcsõn, majd mikor kinyitja a szobaajtót, szinte beröppenek, és pördülve egyet befekszem az ágyba. Ülésbe tornászom magam, majd körbenézek. Nem túl nagy, az ágy a szoba nagy részét ki is tölti, az egyik sarokban egy szék áll, az ajtó mellett pedig egy mosakodóasztal tükörrel, kancsóval és egy tállal a víznek.

Kimászom az ágyból és kinyitva az ablakot felülök az ablakpárkányra. A kellemes esti szellõ megmozgatja a szoba levegõjét, és kellemesen cirógatja az arcomat. Rodrick leül a székre, aminek karfája is van, így kényelmesen el tud helyezkedni. Nem is tudom mivel kezdõdött a beszélgetésünk, de végül beszéltünk mindenrõl. Össze is szólalkoztunk egyik-másik kijelentésnél, de csak csipkelõdtünk a másikkal. Arra sem emlékszem mikor aludhattam el.

Reggel a nagy ordibálás ébreszt fel álmomból, és a hangos kopogás az ajtón. Éppen csak felállok az ágyból – mikor kerültem én oda? – amikor már csapódik is ki az ajtó és legnagyobb megdöbbenésemre nõvéremet látom magam elõtt. Látom a fáradtságot a szemében a maszatot amit a könnyek hagytak.

-          - Lydia! – ölel magához, mire én nem tudom mire vélni a helyzetet.

-          - Mit keresel te itt?  - tolom el magamtól, de kezemmel még kapaszkodom a karjába. – Mond, hogy egyedül jöttél, kérlek – fog el rögtön a félelem.

-          - Ohh Lydia én… - kezd bele, de nem tudja befejezni, mert a hangos léptektõl õ is összerezzen. Megint magához szorít és simogatja a hátamat.

-          - Szóval itt bújkálsz! – hallok meg egy mély férfihangot. Ne… Miért pont neki kellett utánam jönnie még?

-          - Richard… - tolom el magamtól újra a nõvéremet. Oh már csak a férje hiányzott– Miben segíthetek? – kérdezem dacosan.

Kittyre pillantok a vállam fölül, de õ csak leszegett fejjel jön, mintha nem is akarna tudomást venni semmirõl. Ez megijeszt. Kiérve elengedi a kezemet, mire én felszisszenek és feltûröm a ruhám ujját. Látom a bõrömben a markának a nyomát.

-          - Szállj fel a lóra – utasít, mire én kihúzom magam, és dacosan felemelem a kezem.

-          - Nem.

-          - Lydia. Szállj fel a lóra – magasodik felém, de én csak összefonom a mellkasomon a karomat. Egyik pillanatról a másikra kerülök a földre, felfogni sem maradt erõm, hogy megütött. Arcomhoz kapok, és a másik, földön támaszkodó kezem ökölbe szorul. – Van róla fogalmad mit tettél?! – érzem, ahogy a kíváncsi emberek engem pásztáznak.

-          - MIÉRT NEM TUDSZ CSAK BÉKÉN HAGYNI – ordítok, és visszanyelem a könnyeimet. Nem láthat sírni, nem adhatom meg neki ezt az örömöt.

-          - Könnyebb lett volna, ha holtan találok rád valahol az erdõben, mint szajhaként – sziszegi mire elönt a méreg. – Szerinted anyád mit fog szólni ehhez? És az apád? Szégyent hoztál az egész családodra. Szerinted van így bármilyen esélyed egy bármilyen jövõre? Bárki el fog venni? Vagy egyáltalán tisztességes nõként fog rád tekinteni? Egy olyan férfival voltál illetlen órákon, aki nem a férjed és ráadásul a büdös skót! – záporozza rám a vádakat, mire én hirtelen megszólalni sem tudok.

-          - Te is ezt gondolod rólam? – fordulok a nõvérem felé, aki eddig szótlanul hallgatott.

-          - Lydia én… - kezd el hebegni, kerüli a tekintetem. Szóval így állunk…

-          - Értem én – állok fel, és ökölbe szorított kezekkel állok ott, remegve, de nem sírok. Nem sírhatok. - De nekem ne egy olyan férfi itélje meg a jövõmet, aki a feleségét nem képes boldoggá tenni.

-          - Semmit nem tehetsz magadért már Lydia – kapja el az állam. – Elástad a saját jövõdet…

Szinte harapni lehet a csendet, ami hirtelen telepszik ránk. Egyre gyorsabban dobog a szívem, de nem hagyhatom hogy az idegesség eluralkodjon rajtam.

-          - Szóval a kisasszony angol. Szabadna megtudnom, hogy mikor történt ez az eset? Nekünk nem jutott tudomásunkra hasonló – összeszorulnak az ujjaim.

-          - Van ez két napja is, igaz? – fordulok a mögöttem ülõ férfi felé, aki határozottan bólint. Jó… Akkor számíthatok rá végig a kis hazugságom alatt. – Egy erdõ szélén volt, magam sem tudom hol voltam, este is volt… nem tudom mi lett volna velem, ha ezek a skót férfiak nem segítenek ki.

-          - Kisasszony… szabadna megtudnom a nevét? – faggatózik. Miért nem lehet csak ennyiben hagyni a dolgot?

-          - Lisbeth Ridley, uram. Önben kit tisztelhetek?

-          - James Stanley, szolgálatára – igaz szemtõl szemben csak most találkozunk elõször,de a nevét már többször is hallottam.. Még szerencse, hogy csak hallottam… - Nem bántották önt? Nagyon maszatos, megviselt kegyen…

-          - És ön kicsoda? – hoppá. Ennyit a kedves hangnemrõl.

-          - Rodric Filib Campbell, uram.

-          - Õ talált rám – próbálok éket verni a  két férfi közti hangulatba. Az kellene még szegény fejemnek, hogy elkezdenek itt szócsatát vívni. – Nélküle nem lehetnék itt… sõt.. váltás ruha nem volt nálam, s érthetõen egyik férfi se hord magával fésût, szóval kérem nézze el megjelenésemet.

-          - Értem – úgy tûnik én már nem is igazán érdeklem, annyira bámulja segítõmet. – S nem bántották?

-          - Ugyan dehogy! Igazán úriemberek, skótokhoz képest, ha érti mire célzok – teszem hozzá, csak hogy ne legyek gyanús. Egy rossz szavam nem lehet.

-          - Ezt öröm hallani. Végre valami jó hír. Nem kíván velünk tartan? – meglepõdök, de rögtön rendezem a vonásaim. Mély levegõ Lydia… Mindjárt túlesel rajta. – Biztosan sokkal biztonságosabb és… kevésbé barbár lenne.

-          - Milyen messze vagyunk a falutól? – kérdezem skótomtól, aki megköszörüli a torkát, de válaszol.

-          - Estére ott leszünk, Miss.

-          - Akkor azt hiszem uram vissza kell utasítanom oly kedves ajánlatát. Estig kibírom még eme férfiak körében, aztán pedig kedves nagynéném biztosítja majd biztonságomat. Már biztosan nagyon aggódik, így is, oh szegény, biztosan az ájulás kerülgeti majd, ha meghallja mi történt velem! – próbálok a lehet legaggodalmasabb arcomat vágni, hogy elhiggyék.

-          - Nos, rendben van… Ha így dönt, nem rabolhatom el s nem kényszerírhetem akarata ellenére bármire is – ez most célzás akart lenni? – Azonban ha bármi gondja akadna fusson csak a vörös kabátosok felé, s kéressen engem.

-          - Lekötelez – biccentek és halvány mosolyt erõltetek az arcomra.

-          - Menjünk, minden rendben van fiúk – szól a többinek és elhaladnak.

Akkor megkönnyebbülés fog el mint még soha. Édes jó Istenem, ha valaha sikerül rendbe hozni az életem megígérem, hogy mostantól teljes átéléssel veszek részt a miséken és nem pedig beszélgetek hátul. Egyik kezemet a mellkasomra teszem és mélyet lélegzem. Nem gondoltam soha, hogy ilyen jó színészi képességekkel áldottak meg.

-         -  Jól átgondoltad ezt?

-          - Át ám – felelem rögtön. – Biztosan engem kerestek, azért faggatóztak ennyit… Azonban a kiengedett hajam, a kosztól sötétebb ruhám, a nevem s a történetem, no meg az, hogy helyeseltél, miszerint nem tegnap este kerültem eléd nem keltett bennük akkora nagy gyanút – fejtem ki a dolgokat. Biztosan értsék.

-          - Reméljük, hogy így van s nem erednek utánunk – ereszt ki egy mély sóhajt. – Mert biza akkor nem állok jót magamért.

Csendbe burkolózunk. Legalább is én nem szólok semmit, csak hallgatom a skót nyelvet és próbálok valami értelmet keresni benne. Amilyen furcsa hangok jönnek ki a torkukból szerintem megtanulni se lennék képes soha. Unalmamban bámulok a hajam alját. Amint találok egy kis helyet, ahol meghúzhatom magam, megmosom, ahogy a ruhámat is. Rodrickon kezdek el gondolkodni. Valószínûsítem, hogy féleszûnek néz amiatt, amit tettem. Ekkora bûn kicsit szabadnak lenni? Nõként alakítani a sorsom, és hagyni, hogy konkrétan eladjanak? Férfiként a lányát ugyanúgy bele fogja õ is kényszeríteni ebbe… Gondolkodásomból kizökkent mikor hirtelen megállunk.

-        -   Valami baj van? – kapom fel a fejem.

-          - Mi magunk sem tudjuk,azért küldtünk elõre két felderítõt. Azonban ahol ennyi füst van, ott tûz is volt, s ha ebbõl indulunk ki, akkor igen, baj van – mintha csak egy kisgyerekhez beszélne. – Ma este se fogsz fésülködni s új ruhát kapni, ha a faluval történt valami – érzem, ahogy a dühtõl a pír elborítja az arcom.

-          - Azt azért mondtam, mert a szükség szülte!

-          - Ugyan, egy ilyen nemesi kisasszony biztosan rettentõen érzi magát, hogy a csillagos ég alatt aludt elõzõ éjszaka s koszos lett a ruhája s kócos a haja.

-          - Micsoda faragatlan úriember maga! – vágok vissza rögtön, ám utána csendre intem magam. Nem Lydia, nem jó ötlet meggyûlöltetni magad azzal, aki segít.

Amíg várjuk, hogy a férfiak visszatérjenek leparancsol a lóról. Mintha lennék olyan kígyó, hogy elkötöm a lovát és elmegyek vele a semmibe. Micsoda ostoba gondolat… Kíváncsian nyújtogatom a nyakam mikor visszatérnek a felderítõk. Na? Indulunk? Mi történt? Rodric felém fordul és odaintve magához hív.

-          - Rossz hírek? – kérdezem már borús arccal, mire csak hasonlóan sötét pillantásokat kapok.

-          - A nap hõsei, mindenki forró szívvel szeretett vörös kabátosai felgyújtották a falut – hangján csöpög a gúny, amitõl már én érzem rosszul magam. – Sokan meghaltak, és sok a sérült – közli, majd pár másodperces csend.

-          - Akkor mire várunk? – kérdezem lehajtott fejjel.

-          - Tessék? – hallom a kissé ingerült kérdést.

-          - Mire várunk? Miért nem segítünk? – kapom fel a fejem és dacosan felnézek a szemeibe. – Nem tudom felfogni, hogy egy csapat jó erõben lévõ férfi, miért nem indult már el segíteni.

-          - S szerinted addig hagynánk téged csak úgy sétálni? Ki tudja mit csinálnál… - feledkezik meg ingerültségében a magázódásról. Micsoda vádak ezek? Ökölbe szorítom a kezem, és teljes testtel felé fordulok.

-          - Természetesen segítek ellátni a sérülteket!

-          - Kacagnom kell – fordul õ is felém. – Majd pont egy kényes angol fehércseléd!

-          - Egy gyermek akkor is egy gyermek ha angol, vagy skót, ahogy egy asszony is. Ember, ember. Ha segítségre szorul mit érdekel engem hol él és milyen nyelvet beszél – szemembe már dühös könnyek szöknek, de csak sikerül kivívnom az igazam, amit a csend jelez.

Visszaraknak a lóra, és megy a hangos skót beszéd. Letörlöm dühös könnyeimet és megtörlöm az orrom a ruhám ujjával. Sóhajtva egyenesedek ki, és figyelmen kívül hagyom a pillantásokat amikkel illetnek a férfiak. Van egy olyan megérzésem, hogy jobb is ha nem értem mirõl beszélgetnek ezek a férfiak.

Beérve a faluba orrom elé kapom a ruhám ujját. Minden beitatott a füst és a hirtelen érkezõ szag köhögésre késztet. Gyorsan próbálom rendezni a légzésemet, és eltekintek Rodric önelégült vigyoráról. Tartva magam a szabályhoz, amit hozott rögtön leszállok a lóról, miután õ is, és a nyomába szegõdöm. Mindig ott kell lennem mellette. A legtöbb férfi elkezdi elhordani a hallottakat, nekem pedig szemet szúrnak a sérültek. Belekapaszkodom az ingének az ujjába, és húzni kezdem. Ha már én nem mozdulhatok mellõle, akkor jöjjön vele!

A sebesültek között gyerekeket is pillantok meg, amitõl elszorul a torkom. Megpillantok egy-két asszonyt aki sebeket kötöz, vagy éppen újra kötöz. Elengedem Rodric ingujját, és felemelve szoknyámat lépdelek át a törmelékeken és térdelek le a gyermekek közé. Valakinek a feje sérült, látok karsérülést vagy égési sebet. Felnyúlva a derekamhoz megkeresem az alsószoknyám kis masniját és kioldom. Próbálok tiszta részt keresni, ahol fel tudom hasítani és amit lehet használni a sebkötözéshez. A férfi egy ideig figyel, majd odalépve az egyik nõhöz vált vele pár szót és otthagy.

Órákkal késõbb még koszosabban és fáradtan állok fel az emberek közül. Mit nem adnék most egy jó fürdõért… Ahogy sötétedni kezd lóra szállunk és még egy ideig haladunk a következõ falu felé. Ahol már ténylegesen otthagynak.

-        -   Nem néztem ki belõled – szólal meg halkan segítõm. Így is hátul megyünk, úgyhogy nagyon résen kell lennie annak, aki hallgatózni akar. – Hol tanultad meg hogyan kell sebet ellátni?

-          - Most már akkor tegezõdünk? – sandítok rá. – A fiatalabbik nõvérem férje kovács. Sok idõt töltöttem a mûhelyben és ott történnek balesetek.

-          - Értem – zárja le a beszélgetést, de én még nem fejeztem be a mondandóm.

-          - Nos, ha úgy is hamarosan elválnak az útjaink megosztok ÖNNEL valamit – nézek fel az égboltra. – Tudja, ha én nem is, akkor szeretném ha a lányaim és az õ lányaik már egy olyan világban éljenek, ahol õk dönthetnek az életükrõl…

-          - Ha nincsen férje, elég nehéz lány gyermeket szülni… - jegyzi meg, mire halványan elmosolyodom.

-          - Puff neki. Ennyit a mély gondolatomról – simítom hátra a hajam. – Gondolom félkegyelmûnek gondol.

-          - Nyugodjon meg. Nem csak én – hallom a hangján, hogy mosolyog.

Sóhajtva emelem tekintetem a most már csillagokkal teli égboltra. Bárhol is vagyok az ég mindig ugyanolyan, ez pedig lenyugtatja a lelkem. Ajkamat kisgyerekes mosolyra húzom, és keresem a régi csillagképeket, amiket még a nõvéreimmel találtunk meg. Aggódhatnak értem? William vajon hogy van? William… akárhányszor rápillantottam ma egy gyermekre õ jutott eszembe. Remélem jól vannak. Remélem mindenki jól van, és remélem, hogy én is jól leszek.

Mikor ismerõs hangokra leszek figyelmes, felkapom a fejemet s hallgatózom. Az elõttem ülõ leány is így tesz, bár közben hátával a mellkasomnak ütközik. Tudom jól, hogy most fog minden kiderülni, hogy most fogják eldönteni mit kezdjenek velem s a gonddal, amit a nyakukba hoztam. Amint meglátnak, rögvest kérdõre vonnak, hogy honnan szereztem a kis leánykát. A mesém hallatán felvont szemöldökkel néznek össze, láthatóan elhiszik, de attól nem tartják jó döntésnek.

- Csak ússzuk meg a következõ faluig egyben – morogja Murtagh. – Ma este maradhat, végtére is ha elengedjük biztosan kitalálná, hogy végigerõszakoltuk. Bár még a faluban is csacsoghatja ezt a fehérnépsége…

Nem igen merek ellenkezni, hisz én hoztam fejükre a bajt. Nem ellenkezem, nem szólok vissza, mikor leostobáznak s fafejûnek hívnak. Igazuk van, ilyen ostobaságra nem adja senki se a fejét, csakis én. Remélem hogy ezzel nem hozok háborút a klánunk nyakára, mert akkor biza magam sem tudom mit teszek. Egyszer tennék jót egy bajbajutott hölgyért s az is rosszul sülne el, mint Bruce bácsikám puskája. Szegény bele is halt, oly nagyot robbant. No, én még nem kívánok meghalni.

Addig lovagolunk, míg a csillagok fel nem kúsznak az égre, s a nap utolsó napsugara el nem tûnik a horizont mögött. Az állatok fáradtak, ahogy mi is. S azzal, ha egész éjszaka lovagolunk, nem teszünk senkinek se jót. Ha már üldöznek minket, úgyis mindegy, ha pedig nem, kipihenten több jó ötlet születik.

Mikor megállítom a lovamat, utasom kellemetlenül mocorogni kezd, s nem túl elégedetten nézelõdni. Táborozáshoz készülõdik mindenki, így jogosan akarom a kisasszonyt a földön tudni s nem a lovamon. Mégis, mikor a derekára simítom kezeimet, hogy segítsek neki a leszállásban, hátra fordul gyorsan s meglepetten, míg körmeit a kezeimbe mélyeszti, melyekkel nem elsõnek kívánok neki segíteni.

- Miért álltunk meg?!

- Jócskán késõre jár, így lepihenünk. Reggel korán indulunk tovább, és a következõ faluban pedig elválnak útjaink – magyarázom neki türelmesen, majd minden további szófecsérlés nélkül leemelem a nyeregbõl a földre.

- Nem tartom túl jó ötletnek – suttogja halkan, míg ijedt szemekkel körbenéz.– Apám biztosan kerestet – teszi hozzá, ami kinyitja pár skót férfi zsebében a bicskát.

- Mi vagy te valami nemesi angol szajha? – szólal meg Stewart, mire a többiek felnevetnek.

- Ami azt illeti – vág vissza a kisasszony nem túl bölcsen. – Az apám egy angol nemes. A nõvérem férje pedig egy magas rangú katona. – A csend, mely eme szavak hallatán köszönt ránk, oly teli van feszültséggel, hogyha pengét rántanék, vághatnám.

 - Azt a rézfán fütyülõ rézangyalát piros sipkában! Ezt a kis boszorkát utaztattam addig oly nehéz munkával szegény lovamon? S miatta fognak görcsöt kötni a szebbik felemre? – dünnyögöm orrom alatt anyanyelvemen, s igyekszem nem a kialakult vitába becsatlakozni. Ha ezt túlélem Istenem, ígérem, minden héten adakozom majd neked, bõkezûen s egy misét sem halasztok el, ha dögrovás kerülget, akkor se!

- Pihenünk! Majd korán indulunk tovább! – szól közbe Murtagh, akinek cseppet sincs kedve a feldühödött férfiakat lenyugtatni. Helyette arra buzdítja õket, ami miatt oly morcosak: pihenésre, hisz fáradtak.

Mivel jobb ötletem nincsen, otthagyom az angol nõszemélyt a lovammal, s neki állok a fekhelyünk elõkészítésének. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy a puha dunyhához és ágyhoz szokott õkelme jelenetet fog rendezni, mikor meglátja a kõpárnáját s lópokrócát. Nem is értem, hogy egy ilyen úri kisasszony miért adja a fejét arra, hogy elhagyja az oly jól ismert területét.

- Ha ilyen befolyásos családod van, nem hinném, hogy olyan cudarul bántak volna veled, ami miatt el kell szökni – lépek elé, hogy megkérdezzem tõle azt, ami szöget ütött a fejemben. – Szóval, miért menekülsz?

- Ez nem olyan, ami önre tartozik – néz a szemeimbe, de ahelyett, hogy elbûvölne, mint máskor a nõk teszik ezt velem, csak felbosszant.  -  Ez az én életem.

- Igen kisasszony, én viszont kockáztatom az életem, azzal, hogy segítek – közlöm vele komoran az igazságot.  – Szeretném megtudni azt az indokot.

- Én… Én… Összevesztem az apámmal – böki ki végül azt a hatalmas nagy indokot, aminek következtében nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek.

- Csupán ez az indok? – kérdezek vissza meglepetten, míg érzem, hogy vérem forrni kezd dühömben. Mi, skótok azt se tudjuk hogyan kaphassuk meg szabadságukat s jogainkat, hogyan védjük meg földjeinket s asszonyainkat, erre az angoli nemesi fattyaknak már az gondot jelent, ha az édesapjuk nemet mond egy szeszélyükre? Felháborító! Rodric, ma oly ostobaságot vittél véghez, melyhez nincs fogható.  

- Hozzá akart adni egy vörös kabátoshoz. Valószínûleg már táviratozott is, hogy mikor legyen az esküvõ – fejti ki bõvebben az indokát karba tett kézzel, mintha én lennék olyan ostoba s nem õ. – EZ az indok.

- S mi kifogása van egy fiatal angol gazdag hölgynek az ellen, hogy egy valószínûleg szintén gazdag férfihez adják férjhez, aki ráadásul elismert a hazájában? – faggatom tovább, bár félõ, hogy ezzel csak még mérgesebb leszek rá. Hihetetlen! Mi egy nõ dolga, ha nem az, hogy hozzámenjen egy férfihoz, aki majd szép házat ad neki, ruhákat vesz, míg az asszony vezeti a háztartást s örököst szül neki? Milyen helyen nevelkedett ez a boszorka?

- A nõvérem húszesztendõsen meghozta élete legrosszabb döntését azzal, hogy hozzáment egy vörös kabátoshoz.  Nap, mint nap látni, ahogy egyre jobban veszik ki belõle az élet. Elég elkeserítõ ezt látni. Tizenhét évesen nem szeretnék én is erre a sorsa jutni.

Ha az apja lennék, vagy netán vérrokona, attól tartok eme beszédért megadnám a jutalmát egy csattanó pofonnal. Ha nálunk így merne beszélni egy fiatal leány, biza az apja úgy elkalapálná, vagy az úr színe elé ráncigálná, hogy mindenki elõtt alázzák meg, hogy csak na! Sõt, hogy tetõzze még a mérgemet, az elõkészített fekhely helyett a lovamra mászik vissza, hogy azon aludjon. Nincs ez a boszorka senki s semmire se tekintettel. Legszívesebben itt hagynám, vigyék a farkasok haza, darabokban.

Mérgemben nem is csatlakozom a többiekhez, helyette a fekhelyemre fekszem, s próbálok aludni. Jobb ötletem nincsen, mert a többi mind kegyetlen s igazságtalan. Bár, az tény, hogy élvezném mindet.

¤ ¤ × × ¤ ¤

Hajnalhasadtával kelek, s segítek be a többieknek a készülõdésbe. Hamar tova akarunk állni, így hamar összeszedünk mindent, mi hozzánk tartozik, majd nyeregbe szállunk. A boszorka elõttem ül, haját kiengedte a reggeli készülõdés alatt, bár magam sem tudom milyen felindulásból.

Elég szépen haladunk, azonban egyszer csak megtorpannak a legelöl lévõk, így nekünk is meg kell állnunk. Nem értem mi történhetett, így kicsit felemelkedem a nyeregbe, s összeszûkített szemekkel próbálok jobban koncentrálni arra, amit látok. Rögvest vissza is huppanok a helyemre, ugyanis a vörös foltok idegességet ébresztenek bennem. Látom a lányon, hogy õ is ideges, bár nem igazán értem miért. Legalább megszabadulna tõlünk, a koszos skótoktól.

- Kisasszony! – összerezzenek a túl tökéletes angol kiejtésre, ami mellõlem hallatszódik.  – Minden rendben?

- Igen, uram – vágja rá a leány halvány mosollyal ajkain.  – Minden a legnagyobb rendben.

- Szabad akaratával van itt? –  Oh, hogy anyád szomorítana meg! Nem, magamhoz szíjaztam a kis bestiát, bár magam sem tudom, hogy kit büntetek vele jobban, õt vagy magamat!

- Igen, uram. Senki sem kényszerített arra, hogy itt legyek. Elengednének minket? – összerezzenek a hangnemére, én biza nem beszélnék egy ostoba angol kutyával… pardon, a kisasszony is hozzájuk tartozik, neki szabad. - Tudja sietek, hogy meglátogathassam a nagynénémet. A kocsit, amivel utaztam megtámadták, én pedig futva kerestem segítséget. Eme férfiak pedig megígérték, hogy elvisznek a célomhoz.

Csend telepedik az egész konvojra, még a vörös kabátosok se szólnak semmit se. Mindenki minket néz, a mellettünk lévõ angol kutya pedig tanácstalanul néz feltehetõleg a felettese irányába. Utat is engednek egy még pökhettebb idiótának, aki egyenesen felénk tart. Érzem Miss. Fosteren, hogy még õ is ideges lesz, ugyanis olyan mereven ül elõttem, mint még soha.

- Szóval a kisasszony angol. Szabadna megtudnom, hogy mikor történt ez az eset? Nekünk nem jutott tudomásunkra hasonló.

- Van ez két napja is, igaz? – fordul felém, mire én egy határozottat bólintok helyeslõen. – Egy igen erdõ részen volt, magam sem tudom hol voltam, este is volt… nem tudom mi lett volna velem, ha ezek a skót férfiak nem segítenek ki.

- Kisasszony… szabadna megtudnom a nevét? – érdeklõdik tovább a férfi. Látom a többieken, hogy roppant idegesek, mindegyikük vagy a kardjuk markolatát szorítja, vagy a puskájukat.

- Lisbeth Ridley, uram – biccent egy aprót köszönés képen. - Önben kint tisztelhetek? – kérdez vissza.

- James Stanley, szolgálatára – biccent vissza a férfi is. – Nem bántották önt? Nagyon maszatos a megviselt kegyed…

- Hisz a bozóton keresztül szaladt ijedten, ki tudja meddig – szólok én is közbe. – Milyennek kéne lennie, patyolat tisztának? – Nem tetszik Mr. Stanley-nek, hogy közbe szólok.

- És ön kicsoda? – máris nem olyan udvarias és nyájas.

- Rodric Filib Campbell, jó uram – húzom ki magamat.

- Õ talált rám – szól közbe Lydia. – Nélküle nem lehetnék itt… sõt… váltás ruha nem volt nálam, s érthetõen egyik férfi se hord magával fésût, szóval kérem nézze el megjelenésemet.

- Értem – méreget engem a katona. – S nem bántották?

- Ugyan, dehogy! – olyan hitelesen adja ezt elõ, hogy biza még én is elhinném, ha nem tudnám a háttérben rejtõzõ igazságot. Ez aztán igazi boszorka! – Igazán úriemberek, skótokhoz képest, ha érti mire célzok – teszi hozzá, nehogy túlságosan szimpatizáljon velünk, vagy ki tudja, lehet így is gondolja. Szíve joga, én se gondolok róla szebbeket ám.

- Ezt öröm hallani. Végre valami jó hír. Nem kíván velünk tartani? – kérdez rá hirtelen a katona, amire láthatóan a hazug kis szökött fehérnépség is megtorpan a hazudozásban. – Biztosan sokkal biztonságosabb és… kevésbé barbár lenne.

- Milyen messze vagyunk a falutól? – szegezi nekem a kérdést, mire én megköszörülöm a torkomat. Legszívesebben megkérdezném, hogy melyiktõl, de az igen gyanús lenne.

- Estére ott leszünk, Miss – felelem illedelmesen.

- Akkor azt hiszem uram vissza kell utasítanom oly kedves ajánlatát. Estig kibírom még eme férfiak körében, aztán pedig kedves nagynéném biztosítja majd biztonságomat. Már biztosan nagyon aggódik, így is, oh szegény, biztosan az ájulás kerülgeti majd, ha meghallja mi történt velem! – sóhajtja aggodalmasan, mire én legszívesebben megforgatnám szemeimet, de ugye az angol kutyák elõtt nem lenne túl jó ötlet…

 - Nos, rendben van… - méreget minket gyanakvóan. – Ha így dönt, nem rabolhatom el s nem kényszeríthetem akarata ellenére bármire is. Azonban ha bármi gondja akadna, fusson csak a vörös kabátosok felé, s kéressen engem.

- Lekötelez – biccent egy aprót Lydia, amit a férfi viszonoz.

- Menjünk, minden rendben van fiúk – szól a többiekhez, majd tõlünk, skótoktól el se köszönvén, tova ügetnek.

- Hogy a ménkû vigye el! Ez meg mi volt? – szólal meg Stewart. – A kis szuka megvédett minket?

- Ne hívd így, ha már egyszer megvédte a koszos seggünket! – szólok rá, majd elindítom a lovamat, s angolul a kisasszonyhoz szólok. – Jól átgondoltad ezt?

- Át ám – feleli. – Biztosan engem kerestek, azért faggatóztak ennyit… azonban a kiengedett hajam, a kosztól sötétebb ruhám, a nevem s a történetem, no meg az, hogy helyeseltél, miszerint nem tegnap este kerültem eléd nem keltett bennük akkora nagy gyanút.

- Reméljük, hogy így van s nem erednek utánunk – sóhajtom. – Mert biza akkor nem állok jót magamért.

Sokáig újra csend telepedik közénk, s ha beszélek is, csak a fiúkkal váltok pár szót. Murtagh mellénk lovagol, majd kikérdez minden szóváltásunkról, s mikor meghallja a kisasszony nevét, felsóhajtva közli, hogy biza nem hazudott, mikor elõadta, hogy milyen nemesi származású. Megbeszéljük, miszerint a faluban, ahova estére érünk biza lerakjuk, s otthagyjuk, miután szóltunk a helyieknek, hogy értesítsék a családját. Nem akarunk gondot ebbõl, s ha netán megtalálnak vele minket, igen nagyot kapnánk érte.

A terv jónak hangzik, s nem tûnik benne semmi bökkenõ sem. Helyette az élet görget elénk egyet, ugyanis már messzirõl látni a füstfelhõket a lemenõ napsugarak megvilágításában. Két felderítõ megy elõre, s erre Lydia is felkapja a fejét.

- Valami baj van? – kérdezi.

- Mi magunk sem tudjuk, azért küldtünk elõre két felderítõt. Azonban ahol ennyi füst van, ott tûz is volt, s ha ebbõl indulunk ki, akkor igen, baj van – ecsetelem neki, mire õ felsóhajt. – Ma este se fogsz fésülködni s új ruhát kapni, ha a faluval történt valami – teszem hozzá csipkelõdve, mire õ mérgesen rám villantja tekintetét.

- Azt azért mondtam, mert a szükség szülte!

- Ugyan, egy ilyen nemesi kisasszony biztosan rettentõen érzi magát, hogy a csillagos ég alatt aludt elõzõ éjszaka s koszos lett a ruhája s kócos a haja.

- Micsoda faragatlan úriember maga! – vág vissza, majd elfordítja a fejét s rám se néz. Nem is bánom, nincs kedvem vele vitatkozni… annyira.

Míg várakozunk a két felderítõre leszállok a lóról, hogy megmozgassam lábaimat. Lydiát is leparancsolom, nem bízom benne. Nem akarom, hogy elkösse a lovamat, már csak az hiányzik szegény fejemre. Mikor feltûnik a látóhatáron a két lovas, idegesen figyelem õket csípõre tett kézzel. Odasétálok Murtaghoz, s úgy hallgatom a beszámolót arról, hogy a falut felégették a minap, sok a halott s sérült. Az ok egyszerû: nem kívántak fizetni az angoloknak, hisz elég volt nekik a földesúr adója. Felszisszenek, majd a vállam felett hátranézek Lydiára, aki minket figyel. Most mi lesz?

-          - Lydia fogd fel, hogy nem akar senki sem kényszeríteni semmire! – kiabál vissza apám. Már õ is kezdi elveszíteni a türelmét, igaz egyikünk sem a kötél idegeirõl híres. – Lehetne olyan életed, mint Kittynek! Nézd meg milyen jól élnek a férjével!

-          - Kitty férje egy vörös kabátos! Alig van itt vele! Azt akarod, hogy én is egy besavanyodott asszony legyek huszonhárom esztendõsen, és üljek egész nap az ablakban mikor ér haza a férjem?!

-          - Ne beszélj így a nõvéredrõl!

-         -  Pedig én csak igazat mondom! Nézz rá Kittyre, szerinted boldog?! Na igen, neked nincs idõd elmenni a lányodhoz megnézni, hogy van, ezért csak mi vesszük észre Jane-nel!

-         -  Ne beszélj így velem! Több tiszteletet érdemlek, az apád vagyok! – mutatóujjával már veszélyesen mutogat a levegõben, ami sosem jó jel. Olyankor csinálja, mikor már nagyon erõsen kell koncentrálnia, hogy vissza tudja fogni magát.

-         -  Igen, és egy apa dolga az lenne, hogy boldogságot akarjon a gyermekének!

Ökölbe szorítom a kezem és hosszú léptekkel elindulok kifelé a szobából. Még hogy menjek hozzá egy magas rangú katonatiszthez, akit nem is ismerek és jóval idõsebb nálam! „Lydia szívem, mindened meg lenne és boldog lehetnél!” Na persze,  a mama is csak ezt tudja szajkózni. Nekik könnyû, azzal a személlyel házasodtak, akit teljes szívükbõl szerettek. Az anyagi biztonság miatt, el akarják venni tõlem ezt az érzést? Vagy ha legalább ismerném az illetõt, ha látnám… De nem, sürgõs, azonnal táviratozni kell majd a válasszal! Majd ha piros hó esik! Nem fogom hagyni, hogy engem is tönkretegyenek!

Kitty három éve ment hozzá a férjéhez, egy katonához, aki az idõ tájt itt õrjáratozott. Ismerték egymást, és egyik délelõtt megkérte a nõvérem kezét, aminek szüleink nem is örülhettek volna jobban. A boldogság nem tartott olyan sokáig, mint azt várták, hiszen a fiatalembert áthelyezték Kitty meg nem akarta elhagyni a falut, így csak vár, mindig vár, mikor jön a férje. Engem ez a sors nem vonz. Nem szeretném tizenhét esztendõsen elrontani az életem egy házassággal. Inkább vágyom arra az életre, ami Jane-nek adatott meg. Jane a helyi kovács felesége, Harryé akit öt esztendõs kora óta ismert. Tizenkilenc volt, mikor hozzáment feleségül, megszületett a kisfiúk William, és Jane most újra várandós. Mindennap látni rajta mennyire boldog.

Elhagyom ezt a helyet! Nem hagyom, hogy elrontsák a jövõmet. Az életem az én felelõsségem, ha én hozok rossz döntést felõle, elviselem, de nem hagyom, hogy másik irányítsák. Még ha szeretem õket, akkor sem! Szobámba érve pennát ragadok és írni kezdek. Nem akarok egyetlen szó nélkül elmenni. Végül félbehajtva a levelet otthagyom az asztalomon, majd mintha csak sétálni indulnék elindulok a faluba. Az emberek mosolyognak köszönnek, játszó gyermekekbe is botlok. Mikor elérem az erdõ szélét hátrapillantok, majd elõször csak hosszabb léptekkel indulok meg, majd szaladni kezdek.

Minél messzebbre minél északabbra kell jutnom! Ha kiérek valami földútra csak találkozom valakivel, aki szintén észak felé tart, és el tud engem is vinni egy darabon! Ágacskák akadnak a hajamba, ezzel kihúzva tincseket a szoros kontyomból. A talaj sáros, nem messze van egy mocsár, ami miatt szinte mindig nedves a föld. Figyelmetlenségemre, néha el-el botlok, ám meg tudok kapaszkodni valami ágban vagy farönkben, mielõtt a földön kötnék ki. Lihegve, megtépázott külsõvel próbálok fülelni, hátha meghallok valakit. Fogalmam sincs mióta futhatok, de egyre gyengébbnek érzem a lábam és nehezebb levegõt venni.

Elõre nyújtom a kezeimet, és óvatosan széthúzom az éles kis ágakat. Út! Itt van valami út! Megpillantok egy alakot, s rögtön felé fordulok. Magas robusztus alkat, skót, amitõl csöppet megrettenek, de rendezem az arcom. Nincs idõm most megijedni holmi skótoktól!

-          - Kérem segítsen! – szólítom meg, mire õ leplezetlenül végignéz rajtam. Más helyzetben leteremteném az udvariatlansága miatt.

-          - Miben segíthetek kisasszony? – száll le a nyeregbõl. Megrettenek egy pillanatra, de Lydia most bátornak kell lenni!

-          - Vigyen el innen, kérem – sütöm le a szemem. Felsóhajt, akkor ez most elutasítás vagy beleegyezés?

-         -  Komolyan gondolja ezt, kisasszony? Ne haragudjon meg, de mint látja – tárja szét a karjait. – nem angol vagyok.

-         -  Tudom, hogy skót. A Campbellek színeiben van – jegyzem meg. Nem vagyok buta lány, és azért egy vörös kabátos sógortól az ember tanul valamicskét ilyen téren. – Hajlandó lenne egy bajbajutott kisasszonynak segíteni, vagy alátámassza azt, hogy minden skót barbár? – kérdezek csípõsen. Csak sóhajt még egyet, és közelebb lép hozzám.

-         -  Elviszem ne aggódjon. Jöjjön, segítek felszállni – nyújtja felém nagy tenyerét. Biztos jó ötlet ez? Jajj Lydia most már benne vagy teljesen ne most kezdj gondolkozni! – Merre tart, hova vigyem? – emel fel a lóra, majd felszáll mögém.

-         -  Minél messzebb annál jobb! – jelentem ki határozottan, majd rápillantok. – Ugye nem dél felé tart? – mert akkor oda a tervemnek…

-         -  Pont ellenkezõleg. Északnak tartunk. Azonban – állítja meg a lovat. Miért? Menjünk! – igazán elmondhatná mit keresett egyedül az erdõben.

-         -  Az nem tartozik magára – vágom rá rögtön, és továbbra sem veszem le a szemem az állat sörényérõl.

-         -  Kisasszony, az én lovamon ül, az én engedélyemmel és segítségemmel. Legalább azt árulja el, merre vigyem, hol az otthona, kitõl kérhetünk segítséget… - csak rázom a fejem. Nem! Nem! Nem! Akkor vissza fog vinni!

-          - Mit csinál? – kérdezem rögtön mikor kezeit megint a derekamon érzem.

-         -  Én biza lerakom a lovamról – mondja nyugondtan.

-         -  Tessék? De… de hát azt mondta segít nekem! – nézel rá nagy szemekkel. Ez nem jó! Azt mondta elvisz! Vigyen is el!

-         -  S mondja, hogy segítsek, ha maga nem hajlandó nekem: - kérdez. – Egy skót, ki egy angol leányt tart maga elõtt a lován. Nem házasok, sõt még egymás nevét sem tudják. Mit gondol, mit fog a helyõrség gondolni eme kis meséhez szólni? – Rápillantok. Igaza van! Nem gondolkodtam… Mit tegyek? Mit kellene most tennem? Nem mehetek vissza…

-         -  Lydia Foster vagyok – mondom halkan. Nincs értelme ezt is titokban tartani, és továbbra is ilyen elutasítónak lenni.

-         -  Örvendek Miss. Foster – biccent. – Rodric Filib Campbell barbár skót, szolgálatára – halványan elmosolyodom. Legjobb bemutatkozás, amit valaha hallottam.

-         -  Merre tart? – érdeklõdöm.

-        -   A társaim után. Egy kis dolgok akadt a bozótban. Ha nem hív a természet, még mindig kutyagolhatna a feldagadt lábain – hívja fel a figyelmet a lábaimra.

-         -  Most hogy mondja… - érintem meg vörös bokámat. Futás közben is éreztem, hogy ekkora fájdalom lenne. – A pap megnyúzna, ha tudná még a lábamat is majdnem tönkretettem!

-          - S mondja csak, hol van a… „papa”? – oldalra fordítom a tekintetem. Kellett nekem megszólalni… - Gondolom az édesapjáról van szó. Hozzá igyekszik, esetleg tõle szökött meg? – meggondolatlanul felkapom a fejem. – Eltaláltam.

-          - Nem, egyáltalán nem! Én.., - mit mondjak? – Nem tartozik magára miért vagyok így. Lehet megtámadtak út közben, miközben atyámhoz igyekeztem, de az is lehet, hogy a gonosz mostohám elõl szököm betegeskedõ édesapámhoz – mondom a lehetõ legmagabiztosabban és szememmel egy pillanatra sem eresztem az övét.

-          - Remélem tudja mit csinál, kisasszony – csapunk át lassú ügetésbe, én pedig megkapaszkodom a ló sörényében.

-          - Ha a következõ faluban letesz, el is felejtheti, hogy valaha is találkoztunk Mr. Campbell – suttogom magam elé.

Makacsul nézek magam elé, ujjaim már belegabalyodtak az állat sörényébe. Kócos tincseim elõre hullnak, azt hiszem anyám elsírná magát, ha látna így engem. Mikor más férfiak hangját is meghallom, kissé összerezzenek, enyhén görbe tartásomból hirtelen egyenesedem ki, így háttal nekiütközöm a mellkasának. Nem fog el a legnagyobb öröm a gondolatra, hogy más skót férfiakkal kell együtt utaznom.  Továbbra sem veszem le tekintetem az állatról és nem szólalok meg. Nem is értem mirõl beszélnek.

A férfiak hangján érzem, ahogy kérdõre vonják segítõmet, ám ezt olyan nyelven, amit én nem érthetek. Kizárnak engem, bár talán jobb is ha nem tudom meg miket mondanak rólam. Néha jobb a tudatlanság. Kerülöm a tekintetüket. Egy csapat  skót férfi, rengeteg rakománnyal, adóbeszerzési után. Hát nem a legcsodásabb tényezõk, ha egy angol lány menekülni akar, bár azt hiszem a sors valahogy így büntet engem a döntésem miatt.

Lassan teljes sötétségbe burkolózik minden, csak a csillagok világítanak felettünk. Gyermekként a testvéreimmel sokszor lopództunk ki éjszaka, hogy aztán elfeküdve a füvön hullócsillagokat keressünk. Ez volt a mi hármunk titka, éveken keresztül, s ennek a hagyománynak a nõvérem házassága vetett végett. Azóta nem néztem a csillagokat, inkább csak olvastam a szobám magányában. Észre sem veszem, csak arra eszmélek, hogy fejemet felemelve keresem a régi csillagainkat. Ami végül kizökkent az álmodozásomból, hogy megálltunk. Miért álltunk meg?! Skótom kezeit érzem meg a derekamon.

-          - Miért álltunk meg?! – nézek rá meglepetten és kezeit markolom a derekamon.

-          - Jócskán késõre jár, így lepihenünk. Reggel korán indulunk tovább, és a következõ faluban pedig elválnak útjaink – emel le határozottan a lóról mintha csak egy batyu lennék.

-          - Nem tartom túl jó ötletnek – mondom halkan. Érzem, ahogy mindenki engem bámul, s eléggé zavarba hoz a helyzet. – Apám biztosan kerestet – nézek komolyan a szemébe.

-          - Mi vagy te valami nemesi angol szajha? – kiált oda az egyik férfi, mire többen nevetésben törnek ki.

-          - Ami azt illeti – szorul ökölbe a kezem. – Az apám egy angol nemes. A nõvérem férje pedig egy magas rangú katona – szûröm a fogaim között.

A nevetés abbamarad, és megfagy a levegõ. Segítõm elkezd valamit mormolni az orra alatt, amirõl fogalmam sincs micsoda lehet. Valószínûleg káromkodhat. Csípõreteszem a kezem és felsóhajtok. Haladnunk kellene, ezek meg itt állnak mint a faszent és nem történik semmi! Hangos párbeszéd veszi kezdetét a férfiak között. Oldalra fordítom a fejem és kezemmel elkezdem a mellettem lévõ állat nyakát simogatni. Zárjanak ki ha akarnak, engem nem érdekel!

-          - Pihenünk! Majd korán indulunk tovább! – szólal meg határozottan az egyik férfi, mire csak megforgatom a szemeimet. Nincs értelme szólnom.

Makacsul az állat mellett maradok, pofáját felém fordítja, mire felsimítok a homlokára. Néha-néha lopva pillantok a pakoló emberek felé, akik fekhelyet fabrikálnak, vagy tüzet csiholnak, nevetgélve. Fogadni mernék, hogy némi alkohol is hozzá fog járulni az örömhöz a közeljövõben.

-          - Ha ilyen befolyásos családod van, nem hinném, hogy olyan cudarul bántak volna veled, ami miatt el kell szökni – lép elém karba tett kézzel Mr. Campbell. – Szóval, miért menekülsz?

-          - Ez nem olyan, ami önre tartozik – nézek egyenesen a szemébe. -  Ez az én életem.

-          - Igen kisasszony, én viszont kockáztatom az életem, azzal, hogy segítek – mondja komolyan. – Szeretném megtudni azt az indokot.

-          - Én… - nyitom ki a számat és nagy levegõt veszek. – Én… Összevesztem az apámmal – mondom õszintén.

-          - Csupán ez az indok? – néz rám meglepetten, s talán kissé dühösen.

-          - Hozzáakart adni egy vörös kabátoshoz. Valószínûleg már táviratozott is, hogy mikor legyen az esküvõ – teszem karba a kezem. – EZ az indok.

-          - S mi kifogása van egy fiatal angol gazdag hölgynek az ellen, hogy egy valószínûleg szintén gazdag férfihez adják férjhez, aki ráadásul elismert a hazájában?

-          - A nõvérem húszesztendõsen meghozta élete legrosszabb döntését azzal, hogy hozzáment egy vörös kabátoshoz – nézek milyen a szemébe. – Nap, mint nap látni, ahogy egyre jobban veszik ki belõle az élet. Elég elkeserítõ ezt látni. Tizenhét évesen nem szeretnék én is erre a sorsa jutni.

Nem beszélünk többet, egymáshoz. Én inkább csak meghúzom magam, egy rönk segítségével visszamászok a ló hátára és átkarolva a nyakát szunnyadok el. Mindig is imádtam ezeket a nagytestû állatokat, csak sosem tudtam kibontakoztatni a szenvedélyem. Behunyt szemmel egy ideig még hallgatom, ahogy a férfiak beszélgetnek, bár gondolom õk is örülnek, hogy tisztes távolságban vagyok tõlük. Mintha valami betolakodó lennék az õ kis világukba…

Hajnalban korán indulunk tovább. Ásítozva álmos szemekkel haladunk, lenyûgözve nézem a napfelkeltét, amire eddig sosem figyeltem. Legtöbbször nem figyelem az ilyeneket, de most erre is alkalmam nyílt. Fülem mögé tûröm be a hajamat, mivel kontyomat már nem tudtam egyáltalán nem tudtam helyrehozni, így inkább leengedtem koszos és kócos tincseimet. Már alig várom, hogy végre fürödhessek egyet és tiszta ruha legyen rajtam.

Akik elõl mennek hirtelen megtorpannak, a szekér is megáll. Nyújtózkodva próbálok elõre tekinteni, hogy mi akasztott meg minket a haladásban. Vörös kabátok! Ijedten rezzenek össze a nyeregben, majd mély levegõt veszek. Nyugalom Lydia, nem lesz semmi gond, nem fog semmi sem történni. Kiegyenesedve a nyeregben, próbálok a lehetõ legbátrabbnak tûnni, oldalról rápillantok a mögöttem ülõ férfira.

-          - Kisasszony! – szólít meg az egyik kabátos férfi. – Minden rendben?

-          - Igen, uram – mosolyodom el halványan. – Minden a legnagyobb rendben.

-          - Szabad akaratával van itt? – faggatózik tovább meglepetten.

-          - Igen, uram. Senki sem kényszerített arra, hogy itt legyek – válaszolok a lehetõ leghatározottabban. – Elengednének minket? Tudja sietek, hogy meglátogathassam a nagynénémet. A kocsit, amivel utaztam megtámadták megtámadták, én pedig futva kerestem segítséget. Eme férfiak pedig megígérték, hogy elvisznek a célomhoz – mondom az elõre kigondolt mesémet, egyetlen rezzenés nélkül.