 Karakter: Benjamin Gabulisse
Megjegyzés: ~ Genemnek
Sóhajtva húzom össze köpenyem, és bevetem magam az emberek forgatagába. A Nap éppen csak felbukkant, hogy átvegye a Hold uralmát, de a város olyan, mintha egy pillanatra sem állt volna le az élet. Gyümölcsök, és zöldségek friss illata, ami keveredik a földével, fűszerek erőteljes aromája, és a friss hal átütő szaga, ami minden mást elnyom, ha túl közel érsz hozzá. Árusok hirdetik portékájukat hangos kiáltásokkal, próbálják elcsábítani vetélytársaiktól a vevőket. Nők, akik a mai ebédhez szeretnék megvásárolni az anyagokat, gyerekek, akik lelkesen, nevetgélve rohannak a nyomukban, és férfiak, akik fáradtan indulnak dolgozni különböző helyekre. Csupa átlagos ember, akik mindennapi életüket élik. Valahogy nem érzem közéjük valónak magam. A nagy rohanásban észre sem vesznek, mégis olyan, mintha minden irányból gyűlölködő pillantásokat küldenének felém. Mintha mindenki ismerne, mintha mindenki tudná, hogy mit is csinálok valójában. Hogy az én munkám nem olyan tisztességes, mint ezeké a férfiaké. Hogy én nem gondoskodom úgy a családomról, mint ezek a nők. Hogy én teljesen más vagyok. Sokkal rosszabb, és… mocskosabb. Ezért nem szeretek kimozdulni a házból. Ezért töltöm minden időmet a falak között. Csak akkor hagyom el biztonságos börtönöm, ha fontos dolgot kell elintéznem. És persze akkor, ha engedélyem van rá.
Szorosan a falhoz lapulok, hogy a lovas szekér elférhessen mellettem a szűk utcán. Jól meg van pakolva különböző méretű fedett kosarakkal. Nem tudom, mi lehet bennük, de a mogorva férfi, aki a lovakat vezeti, mindenkit elrettent a kérdezősködéstől. Őt még sosem láttam erre, biztosan egy másik városból érkezett kereskedő. Régen sokan jártak ide, hiszen nagy, népes település vagyunk, viszont az utóbbi időben elmaradtak az árusok. Senki sem tudja, mi lehet oka, de ha lányok pletykái igazak, akkor nem csupán a mi városunk járt így. A környező vidékek mind ezzel küzdenek. Mi persze ebből semmit sem érzünk. A forgalmunk nem csökken. Az állandó vendégeink továbbra is visszajárnak, sőt, egyre több új férfi jelenik meg. Ez nem feltétlenül jelent jót. A mi életünk veszélyes, és bár másoknak talán nem sokat ér, mi szeretnénk megóvni. Ezért jöttem most ide. Ezért bízom benne, hogy a lányok nem hazudtak, és ez a férfi valóban a segítségemre lesz.
Szinte arcon csap a hőség, amint a hatalmas műhely udvarára érek. Mintha pár lépéssel újra a nyár legforróbb napjaiba léptem volna, pedig valójában hamarosan beköszönt az ősz. Jártam itt párszor gyerekkoromban apámmal, és már akkor nagyon furcsálltam. Nem értettem hogyan képes ember ilyen pokoli hőséget elviselni. Mintha lángok nyaldosnák a bőröd, és minden lélegzet égeti a tüdődet. Apa és a bátyáim azt mondák, csak sokat képzelek bele, hogy ez nem is olyan rossz, csupán én vagyok gyenge. Lehet igazuk volt, de az biztos, hogy bárkit megvisel ez a hely, aki nem itt nőtt föl.
Az épület ajtaja, amin egy szekér is könnyedén átférne, tárva nyitva van, és úgy ontja magából a meleget, mint egy sárkány hatalmas szája. Nem sok kedvem van bemenni, már most alig kapok levegőt, de nem sok mindent tehet. Valóban szükségem van a segítségére. Teszek egy-két tétova lépést befelé, de szerencsére nem kell sokáig mennem. A férfi, akit kerestem, épp egy üllő előtt áll, és egy izzó fémdarabot kalapál. A kalapácsot én meg sem tudnám mozdítani, ő viszont olyan könnyedséggel emeli feje fölé, és sújt le vele újra és újra, mintha a világ legkönnyebb dolgát tartaná a kezében. Mintha egy hatalmas óriás lenne, aki egy apró botot emelget. Kisebb koromban tényleg azt hittem, hogy ő egy igazi óriás, a testvéreim persze mindig kinevettek miatta, de én nem bántam. Elhittem, mert el akartam hinni.
Megbabonázva követem minden mozdulatát. Habár munkás férfiak közt nőttem föl, ő nem hasonlít egyikükre sem. Ő sokkal… férfiasabb. Bőre koszos, és gyengén csillog az izzadtság és por keverékétől, mégis tökéletesen látszik, ahogy izmai megfeszülnek alatta. Ő olyan ember, akit munka tett keménnyé. A sok elkészített szerszám és fegyver edzette meg. Mindenki elismeréssel beszél róla, mindenki meg van elégedve az általa készített holmikkal. Olyan szakértelemmel és elhivatottsággal dolgozik, ami kevés emberben van meg. Anya mondogatta mindig, hogy ha az ember olyasmit csinál, amit igazán szeret, akkor abban nagy sikereket érhet el. Ezért olyan jó Averill. Látszik rajta, hogy élvezi, hogy mennyire boldoggá teszi minden egyes kalapácsütés. Szinte bizsereg a levegő körülötte. Egy szót se kell szólnia, egyszerűen látszik rajta. Én legalábbis látom.
Hangos sistergés zökkent ki gondolataimból, sűrűn pislogva igyekszem újra élessé tenni látásom, de rá kell döbbenem, hogy nem velem van a gond. A műhely egy részét hatalmas gőzfelhő borította el, akkora hogy még Averill alakja is eltűnt benne. Mintha pár pillanat alatt köd ereszkedett volna az egész helységre. Sűrű, átvághatatlan köd, ami csak még nehezebbé teszi a légzést. Lehunyt szemmel igyekszem koncentrálni, hogy minden rendben maradjon. A testem tiltakozik, könyörög, hogy fussak el, de tudom, hogy nem lesz semmi gond. Csak meg kell szoknom. Ez egyszerű vízgőz, nem halálos, nem bánt, nem okoz közvetlen fájdalmat. Nem vagyok ostoba, hogy teljesen természetes dolgok elől meneküljek.
Nem telik sok időbe, és valóban helyreáll a rend. Sokkal jobban érzem magam, és bár még mindig kellemetlen a forróság, most már legalább nem érzem, hogy menekülnöm kéne. Furcsa, még mindig olyan, mintha bizonyítani akarnék a testvéreimnek azzal, hogy itt maradtam. Mintha megpróbálnám őket meggyőzni arról, hogy nincs igazuk. Hogy én igenis erős vagyok, hogy igenis képes vagyok mindent átvészelni. Pedig igazából magamnak szeretnék bizonyítani. Magammal szeretném ezt elhitetni, hogy még tovább kitartsak.
- Segíthetek valamiben? – szemeim kipattannak, és szinte összeesek a rémülettől. Úgy tűnik ez a mai reggel az álmodozásé. Megint sikerült annyira magamba merülnöm, hogy elfeledkeztem a külvilágról. Most, hogy a gőz eloszlott, Averill is észrevett. Az ő arca legalább annyira döbbent, mint az enyém. Valószínűleg ő is csupán most vette észre, hogy nincs egyedül. A kalapálástól nem hallotta, hogy megjöttem, na nem mintha annyira küzdöttem volna, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Most már viszont ideje elintéznem, amiért jöttem. Nem kaptam túl sokáig kimenőt.
Bátorságomat összeszedve sétálok közelebb, és csuklyámat is lehúzom fejemről. Szeretem, mert eltakarja hajam, amivel leginkább kitűnök a tömegből. Ilyen beszélgetésnél azonban túl illetlen lenne. Nem szeretném, ha annak gondolna, már így sem tettem túl jó benyomást azzal, hogy csak így megjelentem a műhelyében. Remélem nem hiszi, hogy kirabolni szerettem volna. Mondjuk, nincs túlságosan bűnöző kinézetem.
- Igen, én... szóval… - remek, ez nagyon értelmesre sikeredett. Ennyi erővel mutogathatnék is, talán még abból is többet értene meg. Fussunk neki még egyszer. – Sajnálom, Benjamin Gabulisse vagyok. A segítségét szeretném kérni, Monsieur Exmorr. Azt mondták, hogy bizalommal fordulhatok önhöz – sokkal jobb. Sokkal kevésbé ügyetlen, és sokkal meggyőzőbb. Anyám mindig jó modorra tanított, mások tiszteletére nevelt. Azt mondta, sose legyek olyan goromba, mint az apám. Persze ilyenkor mindig mosolyogott, hiszen szerette, annak ellenére is, hogy néha modortalan volt. Egy földművesnek persze nem sokszor van szüksége finom, udvarias társalgásra. Anyám azonban sosem akarta, hogy én is földművelő legyek. Sosem mondta, de láttam rajta, hogy nekem más sorsot szánt. Azt azonban nem tudhatom, hogy miért.
- Kik mondták? És miféle segítségről lenne szó? – Zavarban érzem magam a tekintetétől. Nem mozdul, csupán engem figyel. Mintha nem akarna lemaradni egyetlen rezdülésemről sem. Nagyon jól tudja, hogy ki vagyok. Szerintem azóta tudja, hogy beléptem ide. Nem megaláztatásból kérdezi, nem azért, hogy fájjon nekem, egyszerűen az én számból szeretné hallani. Nem akar feltevésekbe bocsátkozni, a biztosra megy. Kevés ilyen ember van. Sosem tudna ártani egy ártatlannak. Hogy honnan tudom? Talán a hangjából. Mély, kissé karcos, és számtalan érzelem rejlik benne. Sokkal többe mond el annál, mint amit szavai jelentenek. Ha az ember eléggé figyel, érezheti a biztonságot, ami árad belőle. A lányoknak igazuk volt. Mikor először mondták, nem hittem el nekik. Nem hittem el, hogy létezhet férfi, aki kedves és törődő az olyanokkal is, mint mi. Most már azonban látom. Ő valóban egy angyal, ahogyan mondták. Egy angyal kalapáccsal.
- A… a lányok – nem tudom, milyen szót kéne használnom. Amit az emberek mondanak rájuk, azok bántók és rosszindulatúak. Pedig ők nem érdemlik meg. Sokan nem tehetnek arról, hogy itt vannak, csupán a sorsuk fordul ellenük, ugyanúgy áldozatok, mint én. Ők megértenek, ők a barátaim, és sosem tudnám úgy nevezni őket, ahogyan az emberek teszik. Elítélik őket, pedig nem tudják milyenek valójában. Mennyire kedvesen és önzetlenek. Igen, önzetlenek. Bármikor, bármi áron segítenek egymásnak, a barátaik fontosabbak nekik, mint saját maguk. Persze vannak kivételek, de ők kevesebben. Azonban az alapján a kevés alapján ítélnek meg mindenkit. - Azt mondták, ön segített nekik, mikor szükségük volt rá. Fegyvereket készített nekik. Fegyvereket, amiknek az életüket köszönhetik. Úgy érzem, nagy bajban vagyok, és nem tudom, hogyan védhetném meg magam. Most nekem is segítségre van szükségem. Magára van szükségem, Monsieur – hangom reszketőssé válik a végére, de tartom magam. Nem fogok zokogva könyörögni. Sok mindent elvettek tőlem, de a büszkeségemtől még nem tudtak megfosztani.
Hosszú percekig csak bámul rám, végül aprót bólint. Legszívesebben felsóhajtanék a megkönnyebbüléstől, de nem teszem. Hálás szavakat suttogva hajtom le fejem. Biztosan tudja, hogy most valóban az életemet mentette meg. Megtehette volna, hogy nemet mond, de nem lett volna rá képes. Ha minden férfi olyan lenne, mint ő, akkor sokkal másabb lenne a világ, és a mi életünk is annyival könnyebb lenne. Már csupán egyetlen dolog van hátra. Talán a legnehezebb mindközül.
- Ami a fizetséget illeti…
- Ne törődjön vele. Amint elkészül, elviszem a házba – képtelen vagyok elrejteni hálás mosolyom. Nem tudom, mikor voltam utoljára ilyen boldog. Nem tudom, hogyan fogom meghálálni mindezt. Mi lehet elég nagy jutalom ezért a cselekedetért? Van pár napom kitalálni, de egy biztos. Nem maradok az adósa semmivel.
- Köszönök mindent! Most mennem kell, mert… Az ég áldja, Monsieur Exmorr! – sietve búcsúzom, arcomba húzom köpenyem, és ismét belevetem magam az emberek forgatagába. Hamarosan lejár az idő, amit kaptam, és én nem szeretnék késni. Vissza kell érnem a házba, ami minden fájdalmam és szenvedésem otthona. A házba, amit megvetek. Hiába volt boldog az idő, amit távol tölthettem tőle, most minden újra olyan lesz, mint eddig. Nem tudom, mikor láthatom majd ismét a koszos, csendes, kalapácsos angyalt.
oOoOo
Fáradtan, remegve kuporodok ágyamon, a vékony lepedőbe csavarva meggyötört testemet. Egy újabb borzalmas éjszaka, a lehető legborzalmasabb zárással. Gyűlölöm ezt a férfit. Teljes szívemből gyűlölöm, amennyire csak egy ember képes a gyűlöletre. Sokan megfordulnak nálam, sokan vissza is térnek, de ő a leggyakrabban. Két-háromnaponta jön, és nem elégszik meg mással, csak velem. Már legelső alkalommal éreztem, hogy ő más. A szemébe néztem, és tudtam, hogy sokkal kegyetlenebb, mit bárki, akivel eddig találkoztam. Ilyen mély, sötét pillantása nem lehet egy kedves embernek. Tekintete izzott, és nem ígért mást, csupán fájdalmat. Meg is kaptam. Azon az éjszakán sírtam először az ideérkezésem óta. Megfogadtam, hogy nem fogok, hogy erős maradok, és tűrök, ahogyan egy férfi tenné, de ott megtörtem. Mindem elszántságom összeroppantotta. Olyan könnyedén törte ketté, mint egy vékony kis botot. Azóta is csupán ő tudta elérni ezt. Azt az örömet viszont nem adtam meg, hogy lássa is. Csak az után engedek utat könnyeimnek, miután ő elment. Pedig tudom, hogy erre vár. Tudom, hogy ezt akarja látni. És addig nem nyugszik, míg meg nem kapja.
Egyre türelmetlenebb, és ezzel együtt egyre dühösebb. Ezt pedig rajtam vezeti le. Habár Fransois vigyáz ránk, nem engedi, hogy bajunk essen, hiszen mi vagyunk a vagyona forrása, mégis minden éjszaka után egyre több zúzósás, és kisebb sérülés bújik meg testemen. Csak a lányok tudják, hogy mit élek át minden alkalommal. Próbálnak meggyőzni, hogy áruljam be, hogy jelentsem miket művel, akkor biztosan kitiltanák, és soha többé nem kéne elviselnem, de nem tehetem. Bár kegyetlen, mégiscsak ő jár hozzám a legtöbbet, ő a legbőkezűbb minden vendég közül. Gyakran fizet többet, mint kéne, és csak ez számít. Így hamarabb összegyűlhet a pénz, és hamarabb hagyhatom el ezt a helyet örökre. Nem tudom, mihez fogok kezdeni, nem tudom, hogyan fogom eltartani magam, de egyelőre nem is akarom keresni a választ. Ennél az életnél bármi jobb.
Remegésem csak még tovább fokozódik, mikor halkan kopognak ajtómon. Ma már nem kéne vendégnek érkeznie. Mindig ő az utolsó, ezt az egyet kértem csupán Fransoistól, és ő beleegyezett. Talán mert amúgy is mindig későn érkezik, talán mert ő is tudja, mennyire megvisel, talán mert a maga módján próbál kedves lenni velünk, nem tudom. De akkor most miért küldött újabb embert fel? És miért kopog? Nálunk senki sem szokott kopogni. Bármikor készen kell állnunk arra, hogy egy vendég belép. Egymás előtt pedig nincs mit titkolnunk.
Kapkodva igazítom meg a lepedőt, letörlöm testem egy nedves ronggyal, majd visszadobom a sarokban álló edénybe, és elhelyezkedem az ágyon. Nem szólok egy szót sem, csak bámulok az ajtóra, nem invitálhatom be, mert mindig a vendégnek kell először megszólalnia. Van, aki nem szereti, ha a... a... Szóval nem szereti, ha beszélnek hozzá, mert ő nem ezért jön ide. Van, aki kifejezetten szereti, de ezt sosem tudni előre. Azokkal nincs probléma, akik már többször voltak itt, őket ismerem. Sok fájdalmas pofon tanított meg rá, hogy mit szeretnek. De ő nem tudom, ki lehet, így nem kockáztatok. Csak remélni tudom, hogy jól döntöttem
Lassan nyílik az ajtó, ám amint megpillantom az érkezőt, azonnal magam elé rántom a vékony lepedőt. Zavartan, vöröslő arccal pislogok a magas férfira. Rá nem számítottam. Tudtam, hogy érkezik, ha elkészül, de azt hittem ez csak napok múlva történik majd meg. Arcom lángol, közel olyan színben pompázhat, mint hajam. Már régen nem jöttem zavarba, azt hittem már nem is leszek képes, annyi férfi után, most mégis… talán mert ő az.
- Monsieur Exmorr, én… sajnálom… nem számítottam… - habogva tekerem szorosan magam köré a fehér anyagot, hogy minél többe takarjon belőlem. Becsukja az ajtót, majd pár lépéssel az ágy mellé érkezik. Elakad szavam, csak némán bámulom, ahogy előhúz egy apró tárgyat ruhájából. Szinte megbabonáz, pedig semmit sem tesz. Arca kicsit piszkos, és ruhája sem olyan szép és rendezett, mint a legtöbb erre járó férfinak. Ebből látszik, hogy ő valóban dolgozik, hogy ő igazán tesz valamit a pénzért. Bő inge sem tudja elrejteni alakját, de talán csak azért, mert én láttam az izmokat, amik alatta lapulnak. Ő különleges, és nem csak a külseje.
- Sajnálom, hogy megleptem, de elkészült, amit kért – egy pillanatra lehunyom szemem, élvezem mély hangját, majd a felém nyújtott tőrre pillantok. Nincs túldíszítve, nem túl nagy, de pont ezért tökéletes. Szinte észrevehetetlen, ha elrejtem valahol. Pont olyan, mint a többi lányé. Tökéletes önvédelmi fegyver. – Vegye el.
Remegő kézzel nyúlok érte, és fonom ujjaim a hűvös markolatra. Kicsit esetlennek érzem magam. Sosem tartottam még ilyet, nem tudom, hogyan is kéne használnom, de majd segítséget kérek. A lányok mindent meg fognak mutatni.
- Én… köszönöm – az apró fegyvert becsúsztatom párnám alá, ahol egyelőre a legbiztonságosabb neki. Később jobban szemügyre veszem, és kitalálom, hol lenne a legjobb hely számára, előbb azonban másvalamit kell elintéznem.
- Monsieur Exmorr… nekem nincs pénzem, de... de másvalamit fel tudok… ajánlani – sóhajtva engedem le a lepedőt ölembe. Még mindig eleget takar, de így biztosan érti, mire gondolok. Nem merek felnézni rá, csak zavartan bámulok magam elé. Szörnyen érzem magam. Gyűlölöm, ha a testem kell használnom, gyűlölöm, mégis minden nap ezt teszem. Ez azonban más. Ez most… nem tudom. Talán azért, mert ő sosem lenne durva. Talán mert benne megbízom. Máskülönben önként sosem mondanék ilyet.
- Ajánlja fel, hogy vigyáz magára, és nem fél használni a fegyvert, ha szükséges – döbbenten kapom fel fejem. Biztosan rosszul hallottam. Visszautasította? Én azt hittem… a lányok azt mondták, tőlük nem fogadta el, ezért azt hittem… De most engem is… ő valóban ennyire önzetlen. Valóban nem vár semmiféle fizetséget. Azt hittem ilyen emberek nem léteznek, és most itt áll előttem egy.
Bólintok, és búcsúzó szavait meg sem hallva figyelem, ahogy kimegy a szobámból. Én… Ezt… ezt tényleg nem hittem volna. Ő valóban egy igazi őrangyal.
|
