Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

Nanami Hyuugachi2014. 04. 12. 12:37:07#29723
Karakter: Dr. Matthew Noris
Megjegyzés: Reginek


Fárasztó napon vagyok túl, pedig még csak dél múlt, ráadásul hétfő! Voltam egy kihallgatáson, ahol eléggé be kellett vetnem a tudásomat, mert a gyanúsított kemény dió volt, de természetesen nekem sikerült megtörnöm, és bevallott mindent. A nap folyamán gyorsan elmegyek ebédelni egy közeli étterembe, majd megyek vissza az irodámba. A szokásos betegeim vannak ma, viszont délután egy érdekes srác jön majd. Nem sokat tudok róla, mert szeretem én kideríteni a dolgokat.
 
A fiú érkezése előtt, az egyik beteg lemondja a kezelést, így van két órám, amit pihenéssel töltök. Kezembe veszek egy francia nyelvű könyvet és olvasni kezdem. A középkorban játszódik, ahol büntetik és megvetik a melegeket. Mégis van két férfi, akik egymásba szeretnek, és testi kapcsolat is kialakul közöttük. Ezt a falu népe megtudja, és üldözni kezdik őket. Az egyiket sikerül megölni, de a másikat nem. Végül az, aki életben maradt, megöli magát, és a mennyországban végül tényleg együtt lehetnek. Érdekes és elgondolkoztató történet, néhol kicsit filozofikus leírásokkal. Nagyon szeretem ezt a könyvet, mert elgondolkoztat az emberi kegyetlenségen, hogy az emberi elme sötét bugyrai nem ismernek határt, ha arról van szó, hogy valakinek szenvedést okozzanak.
 
A csöngő hangos, éles vinnyogással töri meg az eddig kellemes csendet, melyben elmerülve olvastam. Felállok és gyorsan kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat, majd elindulok lefelé a lépcsőn. Kinyitom a hatalmas fa ajtót, és beinvitálom őket. A szülők mögött megpillantom a fiút. Vörös haja van, mely enyhén a szemébe lóg, ami arra utal, hogy magába zárkózik, szeretne elbújni a világ elől. Akárcsak a fejbe húzott kapucni. Kezein kötés van, ami nyílván az érvagdosásra utalnak, ami pedig a stressz levezetéshez vezethető vissza.
 
Kezet nyújtok a szüleinek, majd utána neki is. Nem fog velem kezet, vagyis verték őt és elég komolyan bántalmazták őt fizikailag is, nem csak lelkileg. Fél az érintéstől, még ha az nem is veszélyes rá nézve.
 
-          Alex – fia fejéről lehúzza a kapucnit.
-          Semmi baj – visszahúzom a kezem. – A kezelés másfél óráig fog tartani, kérem, akkor jöjjenek vissza a fiukért.
-          Doktor úr, nem lehetne esetleg, hogy itt maradjunk mi is? – aggodalom csendül a hangjában.
-          Nyugodjon meg asszonyom, nem fogom bántani Alexet. A számuk megvan, ha valami gond lenne – amit erősen kétlek -, akkor azonnal értesítem önöket! – nyugtatom a szülőket.
 
Megpróbálom letesztelni, hogy a vállára rakom a kezem, de félrelép. Távol áll tőlem, kartávolságon kívül. Az érintés puszta gondolatától is fél. Persze, ha azt idegen szeretné. A szüleitől elviseli és keresi az érintést, de mástól nem. Ez is arra utal, hogy komolyan bántalmazták.
 
-          Menjenek nyugodtan – gyakorlatilag kirakom őket és a fiút bevezetem a rendelő terembe. – Foglalj helyet – mutatok a kanapéra.
 
Leül, de rögtön lerúgja a cipőjét, maga alá húzza a lábait, és a kanapétól a legtávolabb eső sarokba fészkeli magát. Egy bontatlan buborékmentes vizet rakok le elé az asztalra, magamnak pedig töltök egy pohár vizet. Leülök a fotelba, és keresztbe rakom a lábam. Rá szegezem a tekintetem, de nem szólalok meg, csak nézem őt.
 
-          Hogy hívnak? – kérdezem nyugodt, barátságos hangon.
 
Nem válaszol.
 
-          Hány éves vagy? – teszek fel ismét egy kérdést.
 
Semmi válasz. Vagy fél órán keresztül, csak nézem, de ő egy pontot bámul végig. Nem emeli fel a tekintetét. Csak azt az egy pontot fixírozza.
 
-          Frusztrált vagy, nem akarsz itt lenni. Legszívesebben otthon egy sarokban gubbasztanál, hogy eltűnj a világ elől. Nem csinálnál mást egész nap, csak ott ülnél, és legszívesebben nem gondolnál semmire. Főleg nem azokra, amiket tettek veled. Azok a sötét gondolatok, amik a fejedben járnak, legszívesebben kitépnéd, eldobnád a lehető legmesszebb tőled. Elmondanád a szüleidnek, de nem akarod, hogy ők akár egy kicsit is szenvedjenek. Ezért vagdosod magad, feszültség levezetés. Úgy érzed, hogy a világ elárult, elfordult tőled. Hogy nem értik meg azt, amit te érzel, amit te átéltél.
 
Újabb pár perc csend, de utána rám tekint. Nem szól semmit, de szemei csillognak. Mintha, könnyezne. De nem meri kiereszteni a könnyeit.
 
-          Figyelj, itt nem élnek azok a szabályok, amik ott éltek! Ha sírnod kell, sírj nyugodtan. Én nem foglak megbüntetni érte. – nyomatékosításként egy doboz zsebkendőt teszek az asztalra.
 
Az idő többi részében nem szólalok meg, hagyom töprengeni. Csak nézem őt. Szegényt nagyon megkínozták. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet ilyen sötétséggel felnevelni valakit. Hogy ennyire érzelmi roncs legyen valaki.
 
Felállok és az íróasztalomhoz lépek. Az íróasztal legalsó fiókjából kiveszek két naplót. Az egyik látszik, hogy vadonatúj, de a másik használt, rongyos állapotban lévő. Ez az én naplóm volt, amit akkor írtam, amikor elvesztettem a páromat. Tényleg segített, mert amikor írtam, úgy éreztem, hogy valaki meghallgat, aki nem árul el. Lerakom mindkettőt elé az asztalra, majd visszaülök a fotelba.
 
-          Vidd haza ezt a kettőt. Az egyik üres, abba írj le mindent, ami az eszedbe jut. Hidd el, ez segíteni fog. A másik, pedig tele van írva. Ha nem tudod, hogy kéne írnod, nézz bele. Vagy ha szimplán érdekel, olvasd el. És mostantól szeretném, ha sírnál. Ha úgy érzed, hogy könnyek marják a szemed, vagy a torkod, nyugodtan engedd ki. – a csengő hangja riasztja fel őt. Összerezzen. – Nos, ők a szüleid lesznek. Kikísérlek.
 
Megvárom, míg felveszi a cipőjét, majd a két naplót megragadva, siet lefelé. Én csendesen követem őt. Meg sem várja a szülei ölelését, már száll is be a kocsiba. Felhúzza a térdeit és összegömbölyödik. Az anyja már nyúlna a pénztárcáért, de megfogom a kezét.
 
-          Kérem, hagyja! A mai órán meg sem szólalt. Szerdán várom őt ismét. Viszont szeretnék önökkel hosszasan elbeszélgetni. Megoldható lenne, hogy valamikor ezt megejthessük? Amikor mindkettejüknek alkalmas?
-          Természetesen. Holnap délelőtt tudna jönni? – kérdezi az anya.
-          Nekem az nem jó. Dolgozom. – szól közben az apa.
-          Ő a fiúnk! Ennyit nem tudsz érte megtenni? – kérdezi hangosan az anya.
-          Nyugodjanak meg! Alexnek nem tesz jót, ha magukat vitázni hallja! Évekig csak azért tartott ki, hogy magukat ismét lássa! De ezt holnap részletesen elmagyarázom! Holnap 9-re Önöknél vagyok. – mondom.
 
Elbúcsúzok tőlük, majd visszamegyek a rendelőbe. Felkapom a táskámat, a fontos dolgaimat beledobálom, szemüvegemet felkapom, és felrakom szemem elé. Kimegyek az ajtón, amit gondosan bezárok, majd sietve indulok el a kocsim felé. Még látom itt a kocsijukat, aminek hátsó ülésén ott gubbaszt, mindjárt sír. De még tartja magát.
 
Beszállok a kocsiba, és egyenesen a rendőrségre hajtok. Táskámat vállamra teszem, majd besietek az ajtón. Kikérem a rendőrségről azokat a neveket, akiket Alexszel együtt tartottak fogva. Rögtön felkeresem az elsőt a listán, és beszélek vele. A többieket is így sorra járom. Mindenki nagyjából rendben van lelkileg, csak Alexszel vannak ekkora gondok, mivel ő volt ott a leghosszabb ideig. Ezt nehéz lesz megoldani, de megfogom!
 
~*~
 
Másnap reggel kilenckor Alex szüleinek a házánál vagyok. Kopogok. Az anyja nyit ajtót és szemeiben könny csillan. Nem szólal meg, csak bevezet a nappaliba és hellyel kínál. Nem hoztam táskát, csak az irataimat, ami meg elfér a zsebembe. Az apa idegesen fészkelődik, az asszony pedig próbál távol maradni tőle, így a kanapé másik végébe ül.
 
-          Mondja uram! Mióta iszik? – nézek szemébe, s keresztbe rakom a lábaimat.
-          Mi van? – látszik rajta, hogy a megdöbbenése őszinte.
-          Jól hallotta! A viselkedése, és az, hogy a volt neje fél öntől, arra utal, hogy megverte őt. Ön pedig nem olyan ember, aki ok nélkül megütne egy nőt. Főleg nem a fia anyját! Vagyis amikor eltűnt a fia, nem tudta feldolgozni az elvesztését, és inni kezdett. Összevesztek, és megütötte a feleségét. Ez többször megismétlődött, de már nem mindig kellett elmenni a részegségig. Elég volt, ha megivott egy pohárral. A nejét okolta amiatt, hogy Alexet elrabolták. Meg sem fordult a fejében, hogy mit érezhet a felesége? Hogy saját magát vádolja? Csak önnön igazságérzete volt a fontos önnek! Végül a sok veszekedés, váláshoz vezetett.
-          Honnan tudja? – csak ennyit bír kinyögni a férfi.
-          Ezért vagyok a szakmámban az egyik legjobb. Felismerem az apró jeleket.
-          Sajnos ez igaz. Minden, amit elmondott. Ha tudtam volna, hogy ő is… hogy ő is saját magát vádolja, akkor nem viselkedem olyan rémesen vele.
-          Ezt elhiszem, de nem emiatt jöttem, hanem Alex miatt. Sajnálom, hogy ezt hallaniuk kell, de komolyan bántalmazták őt. Mind fizikailag, mind lelkileg.
-          Hogy képes erre valaki? – az apa keze ökölbe szorul.
-          Higgye el uram, több szörnyeteg van, aki rosszabb a fia fogva tartóinál. – kis szünetet tartok, míg mindketten összeszedik magukat. – Alex bizalmatlan. A világ és az emberek felé is. Még mindig retteg attól a két embertől, akik fogva tartották őt. Nem képes teljesen kifejezni az érzéseit, amit valójában érez.
-          Dr. Noris! Kérem, legyen őszinte! Van remény arra, hogy Alex újra normális legyen?
-          Arra, hogy olyan legyen, mint az elrablása előtt volt, arra már nincs esély. Inkább úgy fogalmaznék, hogy kemény munkával és hosszú úttal lehetséges az, hogy a maga módján normális ember legyen. De ez nagyon hosszú idő lesz, mivel nem szabad siettetni. Neki kell elsőként nyitni, különben nem tudok rajta segíteni. Rajta múlik, hogy mi lesz. Ha megnyílik, akkor tudok segíteni neki, hogy újra ember lehessen. Ha bezárkózva marad, akkor nincs rá semmi esély.
-          Értem. – mondja inkább csak magának az anya.
-          A tegnapi nap után, az a benyomásom, hogy éjszakánként rémálmai vannak. Nem tud tőlük aludni. Felírtam egy vitamint, egy nyugtatót, egy altatót valamint egy speciális nyugtató teát. Mindegyik receptre ráírtam, hogy mikor és mennyit kell bevenni. A teát, azt bármikor ihatja. Holnap odaadom neki.
-          Köszönöm, a nevében is.
-          Igazán nincs mit. Viszont nem tudom mindennap fogadni, csak heti ötször. Szóval szeretném, ha minden nap – kedd és vasárnap kivételével –, kettőre hoznák Alexet. Remélem, ez önöknek is megfelel.
-          Ön tudja, hogy mi a jó Alexnek! – helyesel az anya.
-          Akkor ezt meg is beszéltük. Nekem mennem kell. Holnap kettőre várom Alexet. – mosolyogva felállok, majd kezet fogok az apával.
 
Fél 11-re már ismét a rendelőm falai között vagyok. Le tudok még két beteget, majd megyek a rendőrségre. Vagyis pontosabban az FBI-hoz, mivel ők kértek fel, hogy profilozzak az egyik ügynél. Ez már az egész napomat kitölti. 


Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2014. 04. 12. 12:37:25


Regi2013. 11. 02. 19:18:17#28039
Karakter: Alexander Kinsey
Megjegyzés: ~ Nanaminak


ZENE

Kitikkadva, ziháló mellkassal riadtam fel. Kapkodva kerestem meg a villanykapcsolót, majd ültem fel törökülésbe az ágyon. Térdeimre könyökölve támasztottam meg fejem és próbáltam kontrolálni légzésem. Hosszú időnek tűnt, de édesanyám egy percen belül a szobámban termett, fejemet mellkasához szorítva ölelt. Karjai közé bújtam, akár egy kisgyermek, aki oltalmazót keres.

Gyermekként, mikor rettegtem a sötétben, ajkaimba harapva tűrtem, hisz erősnek kellett maradnom, később pedig én váltam a kisebbek védelmezőjévé. Ezzel szemben ekkor könnyeimmel küszködtem, nagyokat nyelve próbáltam lejjebb parancsolni a torkomat kaparó, fojtó gombócot.

- Nyugodj meg drágám, már nem bánthatnak – suttogta fülembe nyugtatva az anyai hang. Kezei lapockáim között vándorolt, jobbra, majd balra egészen addig, míg szűnni nem kezdett a remegés. Csak annyira húzódtam el anyámtól, hogy szemébe nézve megnyugtassam, mostmár minden rendben, mégha nem is.

- Csak egy rossz álom volt kincsem – simította ki hosszabb tincseim szemem elől, majd gyengéden arcomat is megcirógatta. Csak bólintottam párat, próbáltam helyeselni, de nem értettem egyet vele.

Minden rendben – A világ legnagyobb hazugsága.

Hiába szabadultam meg démonaimtól, örökösen kísértettek. Beférkőztek az életembe és az elmémbe, nemcsak nappal, de még éjjel sem hagytak nyugodni. Felvillantak előttem, akár a lidércek, én pedig ismét gyermek voltam és védtelen. A szipirtyó megragadta karom és megrázott, akár gyenge, fiatal fát az erős, őszi vihar, aztán számra tapasztotta ráncos, pacsuli szagú kezeit. „Maradj csendben te kis szaros, vagy különben megölöm anyut!” – vijjogta fülembe a varázsszavakat, ezzel véve rá a hallgatásra. Aztán csak a sötétséget láttam, az ablak nélküli kis lyukam négy falának vetületét.

Arcomat ismét anyám vállához fúrtam, de bármennyire is el akartam üldözni a képeket, annál inkább tudatomba férkőztek.

- Ne félj, itt semmi rossz nem érhet – csitított anya, én pedig erőtlenül markolásztam köntösének szélét. – Próbálj meg visszaaludni. Vagy maradjak még itt veled egy kicsit? – hangjában aggodalom ült, ami bennem mégnagyobb kétségeket ébresztett.

- Hozzak gyógyszert? – Kérdezte óvatosan, kimérten. Mély lélegzetet vettem, majd bólintva feleltem.

Felállt mellőlem édesanyám, majd elindult az említett anyagért, A GYÓGYSZERÉRT. Még a kórházban írtak fel egy bivalyerős altatót, melynek segítenie kellett volna álomba merülni. Bár akárhányszor használtam, az álom sosem jött el, hiába aludtam. Csak magával rántott, akár egy fekete lyuk, magába szippantott és lerántott a sötétségbe. Ébrenlét és alvás között lebegtem és tartottam tőle, ezúttal sem alakulnak máshogy a dolgok.

Édesanyám ott maradt velem, míg bevettem a kis pirulát, és visszafeküdtem az ágyamba. Nyakig takarózva kezdtem az éjjeli lámpa búrájára fókuszálni. Lassan mosódtak el dolgok, tűnt el a szoba, és anya mellőlem. Izmaim elernyedtek, tudatom elszállt és nem maradt más, csak újból a sötétség.

 

~*~

 

Hiába aludtam át a gyógyszer hatására az egész éjszakát, mégis fáradtan ébredtem, mely kihatott a hangulatomra is. A szokottnál még kevesebbet beszéltem, és az egész délelőttömet szobám egyik sarkában gubbasztva töltöttem. Kedvetlen voltam és lehangolt, emellett erőtlennek is éreztem magam, pedig ez lett volna az utolsó dolog, amit megengedhettem volna. Szüleim úgy vélték, ők már nem elegek a lelki felépülésemhez, így kerestek számomra egy pszichológust, abban a reményben, hátha ő majd képes lesz elmulasztani a rémálmaimat.

Nem voltam képes megmondani nekik, hogy az eredményesség valószínűsége teljesen kizárt…

Apa két óra táján jött el értünk a kocsival. Feszengve ültem be a hátsó ülésre, pulóverem kapucniját fejemre húztam, ujját pedig lehúztam, hogy egészen eltakarja kézfejem. Csupán szemem sarkából sandítottam ki a járókelőkre, akik látszólag nem tapasztalták még az élet sötét oldalát. Persze csak számomra nem sütött a nap, ezért véltem így a dolgokat…

Mikor odaértünk csak kevéske unszolással voltam hajlandó kiszállni a járműből. Nem is kedv, sokkal inkább lelki erő kérdése volt, hogy menni akarok, vagy sem. A lelki erőm pedig azt sugallta, legjobb lenne sarkon fordulnom, visszaülnöm az autóba és meghúzni magam összekuporodva az ülésen. De ehelyett lábaim előre felé vittek, egy hatalmas bejárati ajtó felé.

Két csengetés, majd már hallatszódtak is a közeledő léptek. Minden egyes nyikordulásnál kirázott a hideg, és igyekeztem a lehető legjobban elbújni szüleim háta mögött. Mikor kinyílt a fa szerkezet, egy mélyebb férfihang üdvözölt minket, és tessékelt beljebb. Apa a vállamra tette kezét, így biztatott, próbált belém lelket önte, bár nem túl sok sikerrel.

- Dr. Matthew Noris vagyok, örvendek a találkozásnak – nyújtott kezet szüleimnek, majd mikor felém fordult mégjobban leszegtem fejem és elkerültem pillantását, de ennek ellenére mégis kezét nyújtotta.

- Alex – nógatott kicsit édesapám és óvatosan lehúzta fejemről a pulóverem csuklyáját.

- Semmi baj – felelte a doktor, és visszahúzta a kezét. – A kezelés másfél óráig fog tartani, kérem akkor jöjjenek vissza a fiukért – konstatálta komolyan, mégis szelíd hangon.

- Doktor úr, nem lehetne esetleg, hogy itt maradjunk mi is? – kérdezte édesanyám.

- Nyugodjon meg asszonyom, nem fogom bántani Alexet. A számuk megvan, ha valami gond lenne – amit erősen kétlek -, akkor azonnal értesítem önöket – nyugtatta szüleim, majd vállamra akarta helyezni kezét, de ezt nem hagytam neki. Arrébb léptem, hogy ne tudjon elérni, majd kezeim felsőm zsebébe rejtettem. Apám elengedett egy kétkedő, egyben aggodalmas sóhajt.

- Menjenek nyugodtan – tessékelte ki őket a doktor, majd előre haladva bevezetett egy nagyobb szobába.

- Foglalj helyet – mutatott egy hosszú kanapé felé, én pedig nagy ívben kikerülve odacsoszogtam a bútorhoz.

Az első dolgom az volt, hogy lerúgtam a cipőm,majd gyors mozdulatokkal felkucorodtam a férfitől legtávolabb eső szélébe.

 

Nem akartam ott lenni, egyszerűen csak fel akartam szívódni és magamba zárni a gnodolataim.

 


Silvery2011. 11. 04. 23:11:30#17605
Karakter: Zack
Megjegyzés: (Loriannek)




Csend.
Már nem nevet, a fények mégis tovább táncolnak, dúdolgatnak a porlepte polcon sorakozó fényképek üvegkeretein. Nem nézek oda, mégis tudom. Hallom.
Kristályos, csilingelő a kacajuk.
Hátborzongató.
Hallgassanak már el.
- És miért vagy itt, Zack? – A meleg hang ismét gyengéd, krémes selymességgel cirógatja végig a levegőt, elűzi, felolvasztja a fények jégkristályos vihogását, s őszinte, mély, döbbent csenddel hinti meg a szoba feszült nyugalmát.
Az illata, a csillogása megbabonáz.
Tik. Tak.
A szorongás ismét rám talál.
Görcs. Rettegés. A verejték kesernyés bűze.

Levegő.
Megreszketek, az agyam levegővételre kényszerít, s a szívem rettegése behódol a testem szükségleteinek.
Mit kérdezett? Már nem emlékszem. Emlékezni akarok.
„És miért vagy itt, Zack?”
Miért vagyok itt… miért, létezik máshol is?
Nem hiszem.
Olyan könnyedén mondja ki a nevemet. Szeretem, mikor kimondja. A régi orvosom soha nem tette… miért nem tudom felidézni az arcát? Lehunyom a szememet, de már nem látom.
Volt az asztalán egy fénykép. Egy fénykép a családjáról. A kislány mosolya az elmémbe vésődött, de ha az apja arcát keresem, csak sötét foltot találok. Nem értem.
Boldognak tűnt.
És nem itt van, tehát máshol kell lennie, nem? Akkor mégis létezik? Nem akarok erre gondolni.
El akarom felejteni.
„És miért vagy itt, Zack?”
- Én… - Megakadok. Miért szólaltam meg? Mit kezdtem el mondani?
Érzem a körülöttem kavargó gondolatokat, apró, fürge kis pillangókként rebbennek szét, megtörve a szoba fényes mozdulatlanságát.
Menekülnek előlem.
Hiába… hiába nyújtanám ki a kezemet, kicsusszannának az ujjaim közül.
Az ujjaim közül, amiket görcsös merevséggel pihentetek az ölemben, az izmaim zaklatottan hullámzanak, ahogy némán küzdök levegőért.
A régi orvosom szerint van egy másik világ. Egy másik világ, ahol olyanok élnek, mint ő és a többi orvos. Olyanok, mint Tristan.
Akik mosolyognak.
Akik nevetnek.
Akik gyógyítanak.
Akik bántanak, újra és újra visszalöknek a porba, hogy utána ismét felhúzhassanak onnan kegyes, álszent mosollyal.
Az egészségesek.
Azt mondják, régen én is ott éltem. De engem nem vernek át. Emlékeznék, ha létezne egy világ a hófehér falakon, a rácsokon és a korlátokon kívül.
Emlékeznék. Ugye emlékeznék rá?
- Én beteg vagyok.
Vöröses vércsepp buggyan ki a feltépett körömágyból, megigézve figyelem, ahogy végigcsurran a sápadt bőrön, hogy végül a hófehér ruha anyagában találjon végső nyugalomra.
Fáj.
Olyan idegennek tűnik a hangom, a szavaim.
Idegen, mégis végtelenül természetes és egyértelmű a válasz.
Beteg vagyok. Ezért vagyok itt, ezért zártak el a többi embertől. Hogy az engem marcangoló kórság ne terjedjen szét az ártatlan és egészséges emberek világában.
Igaz?
- Értem. És mi a problémád?
Nem értem.
Megremegnek az ujjaim, újabb türelmetlen vércsepp rohan végig a bőrömön.
Fáj.
Direkt kínoz. Utálom a kérdéseket, amiket feltesz nekem.
Miért nem kérdez ő is a múltamról? Miért nem tesz fel szokványos, kikerülhető kérdéseket? Olyan kérdéseket, amelyekre könnyedén, őszintén mondhatom, hogy nem emlékszem?
Miért kell másnak lennie?
Éget a tekintete. Remegnek a kezeim.
Legyen már vége.
Ennek az egésznek… csak legyen már vége…
Ő az orvos. Neki kéne tudnia, hogy mi a problémám. Akkor miért tőlem kérdezi? Tanácstalan és segítségre vár? Tőlem aztán várhatja.
Még kisebbre húzom össze magamat, makacs, bizonytalan némaságba burkolózom, a szívem dobbanásainak lassú, félénk ritmusa felveszi az óramutató monoton kattanásainak lomha ütemét.
Megfojt a csend.
Ez a büntetésem?
Tik. Tak.
A szívem a fülemben dübörög, a halántékom hevesen lüktet.
Egyre gyorsabb, riadtabb.
Tik. Tak.
A szívdobbanások feszített tempója lehagyja a mutatók kattanásait.
Remegek.
Tik. Tak.
Szándékosan egyre lassabb és lassabb ütemet diktál, mintha csak kárörvendőn bizonygatni akarná a növekvő idegességemet. Sötét van…
Megőrjít. A nem létező emlékképek felizzanak, homályos kísértetként sikítanak a fejemben.
Megőrjít a csend.
Megőrjít a pillantása.
Direkt kínoz?
- Én… én... nem érzek semmit. Vagy.... nem jól érzem a dolgokat.
Szédülök. Nem teljesen vagyok tisztában vele, hogy mit jelentenek a szavaim, de minden jobb a csendnél.
- Ha akarod, együtt megoldhatjuk ezt.
Nem merek rá nézni. Ha látnám a mosolyát, a végén még belesétálnék a csapdájába.
Megoldani? Miről beszél? Nem tudjuk megoldani.
Miért hazudik nekem?
Gyógyíthatatlan vagyok. Tudom.
Fekete borítója van az aktámnak.
Mindenkié fekete, tudom. Nem vagyok hülye. Mindenki gyógyíthatatlan. Aki egyszer elveszíti a józanság fonalát, soha többé nem talál rá.
Ide csak befelé vezet út.
Kifelé csak a koporsóban…
Nem mondok semmit, hagyom, hogy a másodpercek némán elfolyjanak mellettünk.
Kimondja a nevemet. Megint.
Halk, gyengéd megszólítás. Irritál, hogy ilyen könnyedén kimondja a nevemet.
Irritál, hogy jó érzés hallani.
Felemelem a tekintetemet, elmerülök a csokoládébarna örvényekben.
Félek tőle. Félek tőle, mert ő más.
- Mit szeretnél most, ebben a pillanatban?
Csupán néhány másodperc, ennyi kell, hogy felfogjam a szavait.
A válasz egyértelműen, kétségbevonhatatlanul hasít a tudatomba.
- Hogy ne legyél itt.
Megint az a nevetés.
Halk, lágy, jókedvű… bódító mágiát csal a szoba sivár ürességébe.
Gyorsan elhal, és mély némaságba fúl.
A jó dolgoknak mindig hamarabb vége lesz. A jó dolgokat könnyebb elfelejteni.
Erre sem fogok emlékezni?
Emlékezni akarok. Annyira szeretnék.
Feláll a székről, a mozdulat gyengéd fuvallata darabokra szaggatja a dermedtséget, a milliónyi táncoló, fellebbenő, kavargó porszemcse élénk fénnyel, ezüstös csillogással kelti életre a fakuló fényeket.
Már megint.
Már megint elbűvölt az a mosoly, még mindig a hatása alatt vagyok. Nem ereszt.
Lassú, légies léptek puha suttogása.
Elámulva figyelem távolodó alakját, forró könnycseppek marják a szememet.
- Szia, Zack. – A hangja hosszan visszhangzik a fejemben, az ajtó halkan csukódik.
Elillan, szertefoszlik a látomás, csupán a felkavart szoba zavaros képét és a tépő hiányérzetet hagyja maga mögött.
A porszemek halk csilingeléssel koppannak a földön, mint megannyi darabokra hullott üvegszilánk.
Nem kell sok idő.
Elég néhány perc, a szoba ismét néma, dermedt, mozdulatlan.
Hiányzik belőle az élet… az élet, amit ő ide tudott varázsolni.
Hiányzik belőle a melegség. Az ő nem létező mosolya.
Nyílik az ajtó, az ápoló közli, hogy visszakísér a szobámba. Néhány röpke másodpercig értetlenül, kérdőn pislogok fel rá, végül mégis szó nélkül követem.
Nem értem.
Nem értem.
Még nem is találkoztam az új orvosommal.
~*~
Az idő elmossa az emlékeket.
Valaki könnyebben felejt, valakinek évekig tart, míg elhomályosulnak a gondolatai.
Nekem elég egy nap…
Mint ahogy a kristálytiszta víz átfolyik az aprólyukacsos szitán, úgy csúsznak ki a markomból az emlékfoszlányok. Az ő mosolya mégsem lett homályosabb, s ahelyett, hogy elfelejteném, minden másodpercben egyre élénkebben él bennem a kép.
Valami… valami a szívem mélyén azt suttogja, hogy nem álmodozó képzelgés volt csupán a létezése. Nem… az lehetetlen…
Még soha nem vánszorgott ilyen lassan az idő, a falon csüngő óra másodpercmutatója percenként ugrik egyet. Mintha minden lelassult volna: a hangok, a képek, a fények, a mozdulatok, az érzések, a gondolatok.
Összébb húzom magamat a kicsi bőrfotelben, a tekintetem lomhán vándorol végig a nappaliban összegyűlteken, míg végül megpihen a tőlem alig pár méterre sakkozó pároson.
Elmélyülten, kábán nézem, ahogy Jimmy türelmetlenül, szinte görcsösen remegve dobol az asztallapon, a szemei kidüllednek, a tekintete ijesztően fürgén ugrál, ahogy felméri a sakkfigurák pozícióját.
A pupillái kitágulnak, a szája lassan elnyílik, vékony nyálcsík folyik végig az állán.
Észrevett valamit.
Elfordulok. Eltépem, elszakítom róla a tekintetemet.
A tenyeremre apró félholdacskákat rajzolnak a körmeim, ahogy feszülten ökölbe szorítom a kezeimet. Minden izmom megmerevedik, remegve fordulok meg a fotelban, a fejemet hátradöntve meredek az érintésektől piszkos, foltos ablaküvegre.
Én is olyan vagyok, mint ő.
Itt mindenki olyan.
Miért érzek mégis viszolygást?
A napsugarak simogatják, vigasztalón cirógatják az arcomat. Lehunyom a szemeimet, s magam előtt látom, érzem, hallom a nevetésüket.
Már megint. Már megint engem gúnyolnak.
Reszketek.
Mereven nézem, ahogy a szellő játszadozik a kert fáinak a kopasz ágaival, az apró, zöld rügyecskék kitartóan, makacsul kapaszkodnak. Nem engedik, hogy az élénken süvítő szél elszakítsa őket az otthonuktól.
A fejem, a gondolataim elnehezednek, ismét lehunyom az ólomsúlyú szemhéjakat.
A mellkasomban tátongó űr érzelemmentes zsibbadással kínoz.
Az ujjaim remegnek, a körmeimet finoman vájom mélyebbre a bőrömben.
Megnyugtat a tompa fájdalom.
Nem alhatok el. Nem akarok álmodni. Nem akarok sötétséget. Nem akarok csendet.
A nevemet hallom.
Szinte ugrok egyet, kipattannak a szemeim, de nem nézek a mellettem álló ápolóra.
- Láttam, hogy a kertet figyeled, szeretnél kicsit kimenni, Zack? – Nyugodt, barátságos hanglejtés.
Ha nem nézek rá, hamarabb elmegy?
Megrázom a fejem. Heves, szinte kétségbeesett mozdulat.
Ugye nem fog közelebb jönni?
Közelebb lép. Összébb húzom magam, jeges szikrák marják végig a gerincemet.
A szemembe akar nézni. Látni akarja, hogy magamnál vagyok e.
Félek.
- M-mindjárt mennem kell az orvoshoz… - Rekedtes, remegő hang. Az én hangom.
A piszkosfehér klumpák megtorpannak, megereszkedik a vállam a megkönnyebbüléstől.
- Tényleg, már ennyi az idő…
Mosolyog. Hallom a hangján.
Nem akarom látni a mosolyát.
Hamis emlékképeket idézne bennem.
Arrébb sétál, csak tompán, távolról hallom, ahogy lassan, érthetően artikulálva mond valamit Jimmynek.
Nem mozdul a tekintetem, mereven, reszketve bámulok a földre.
Mintha nem is fognám fel igazán, hogy a fehér klumpa már nincs ott. Talán nem is fogom fel igazán… talán… hisz miért tenném?
Még soha… még soha nem vánszorogtak ennyire végtelenül lomhán a másodpercek.
~*~
Utálom a bizonytalanságot.
Kinyitom a szemeimet, az üres szoba fenyegető némasága megrémiszt.
A napsugarak csíkokat rajzolnak a sötét szőnyegre, a körmeim végigszántják a bőrkárpitot.
Minden olyan… vészjóslóan nyugodt.
Kényszert, vad, heves, rémült késztetést érzek, hogy megtörjem a csendet.
Üvölteni, sikítani, rombolni akarok.
Nem szeretem a nyugalmat… a nyugalmat mindig… mindig tomboló vihar követi…
Nem mozdulok, lebénít a testemet átjáró különös hiányérzet.
A vihar előtti csend…
Minden porcikám érzi, hogy emlékeznem kéne valamire. Valamire, amit rég elfelejtettem, és most csak üresség lüktet a helyén.
Utálom a bizonytalanságot.
Hiába gondolkodom, nem tudok rájönni.
Az elmúlt két napot csak álmodtam? Elaludtam volna, amíg az új orvosomat vártam?
Nem mintha ébren nem tudnék álmodni…
Kattan a kilincs. Összerezzenek, minden izmom megfeszül.
Nem merek oda nézni.
- Szép napot, Zack. – Forróság.
Megáll az idő és én sem mozdulok.
A megkönnyebbülés édes mézként simogat belülről, szinte érzem, ahogy lomhán végigfolyik a testemen.
Utálom a bizonytalanságot.
és Ő egy pillanat alatt eloszlatott minden kételyt.
Nem képzelet volt? Nem egy újabb cifra, gonosz álom? Azt hittem… azt hittem…
Hiszen nem fájt. Nem éreztem fájdalmat.
Halkan csikordul a szék lába, tétován sandítok fel rá. Túl közel van.
Nem választ el minket semmi.
- Mit csinálunk ma?
Furcsa, reszketeg érzés éled fel bennem.
A testem ismeri, emlékszik rá régről… pedig még soha nem éreztem hasonlót.
Hosszan, mozdulatlanul nézem a mosolyát, figyelem ahogy felveszi a fekete mappát.
Létezik olyan pillanat, amikor nem mosolyog?
Látni akarom.
Mi ez… mi ez az érzés…tudom… tudom, itt van a nyelvem hegyén, mégsem tudok rájönni…
… izgatottság?
Soha véget nem érő másodpercekig merül el az iratokban.
Mit olvas ennyi ideig?
Nem szeretem azt a fekete mappát.
Érzések, gondolatok, ábrándok, félelmek, remények milliónyi rohannak át a testemen anélkül, hogy bármi nyomot vagy emléket hagynának maguk mögött. Egy pillanatra szédítenek meg csupán, hogy utána nesztelenül tovalibbenjenek, összezavarva a kusza, rendezetlen gondolatokat.
A dosszié halk szisszenéssel csúszik végig az asztalon.
Értetlenség.
Ez az első, amit a megnyugvás előtt érzek.
- Hogy vagy most?
Szokványos kérdés.
Mindig ezt kérdezik, miközben úgy tesznek, mintha nem lenne a válasz teljesen egyértelmű.
Lassan szívom be a levegőt, miközben kábán figyelem őt.
Az ablak előtt ül, a napsugarak vidám fénye kacagva öleli körbe alakját, csillogó, szikrázó glóriát rajzol fölé, megkérdőjelezve a valós létezését.
Utálom a bizonytalanságot.
Mégis hogy lennék?
- Ugyanúgy.
Létezik egyáltalán más féle állapot?
Igen. Létezik. Csak nem nekem.
Bárcsak lenne rá mód…
De nincs.
Ide csak befelé vezet út.
Aki mást mond az vagy hazudik, vagy nálam is őrültebb.

- Nem szeretnél kimenni innen?
Kimenni? Ezt… ezt hogy érti? Ki a kertbe, vagy ki ebből a világból?
Nem mindegy.
A kertre gondol, igaz?
Persze, hogy a kertre gondol… egyértelmű…
Nem szeretnék kimenni. Soha.
A hiánya sokkal elviselhetőbb, amíg nem ismerem.
- Minek? Mindenhol... ugyanolyan. – Ha kimegyek mi fog változni?
Csupán újra és újra szembesülnöm kell a változás örök törvényével… amiből engem kitaszítottak.
Igen… minden változik.
Az évszakok, a fák, az időjárás, a madarak csiripelése, a felhők formája, színe, a szellő süvítésének monoton búgása, a napsugarak melegsége, az esőcseppek kövérsége, a levegő illata, a csillagok ragyogása, a Hold alakja…
Minden.
A természetben minden változik. Megrémiszt.
Én nem változom. Én egy helyben állok.
Félek tőle, hogy ha kimegyek, beszippant a változás.
Elkapja a torkomat, magához ránt, nem ereszt a karmai közül. Széttép, fekete ködfátyolt terít az elmémre, elüldözve a maradék józanságot.
Elüldözve ezt a néhány gondolatot. Elüldözve mindazt, ami eddig még megmaradt nekem.
Mint ahogy a fényt újra és újra elűzi a sötétség…
Vajon lehetne ennél is rosszabb?
Az intézetben semmi nem változik. Itt mindenki tétlenül toporog.
Itt nem kell félnem a váratlantól, a kiszámíthatatlantól.
Előrébb hajol, tágra nyílnak a szemeim. A döbbenettől még azt is elfelejtem, hogy ezzel a mozdulattal még közelebb került hozzám.
A tekintetében eddig ismeretlen fény csillan. Mintha most ő lenne az…
… az aki izgatott?
A hangjában megbúvó, elmélyült búgás szinte megbabonáz, akaratlanul is előrébb hajolok, iszom, kortyolom, magamévá teszem minden szavát.
Mintha titkokat, tiltott gondolatokat osztana meg velem.
Mintha a részese lennék valaminek, amiről senki más nem tud.
Ami különlegessé tesz.
Ami kiemel a ragályos tömeg mocskából.
- Tudod, kint gyönyörűen süt ma a nap, az a fajta napfény, ami bearanyoz mindent, a fák ágait, a háztetők vonalait, megcsillan egy-egy falevélen, egy kóbor kutya vöröses szőrén, az emberek szemében. Ennek a napfénynek illata van – érezned kéne neked is. Mindennek színe van odakint, saját színe, nem festett fehér és zöld. S az ember odamehet mindenhez, és megnézheti közelről, vagy épp eltávolodhat tőle. A léptem az enyém.
Szavak. Akár egy vers, elém festenek egy színes, élénk, élettel teli képet.
Egy képet aminek én soha… soha nem lehetek a részese.
Fáj.
Ez nem az a megnyugtató, kellemesen éles, maró fájdalom. Nem, ez más.
Tompa bizsergéssel szaggat belülről. Mintha véreznék, de most nem érzem a vér kesernyés szagát.
Belül vérzem.
Ne…
Hányingerem van. Émelygek.
Annyira… annyira nagyon fáj.
Látni akarom. Bárcsak láthatnám. Érezni akarom, magamba szívni a látványt. Meg akarom fogni. Megtapintani, végigsimítani. Én is be akarom szívni a napfény illatát. Dúdolni akarom a szellő énekét. Emlékezni akarok rá úgy, ahogy mindenki más emlékszik. Nem csak néhány óráig. Meg akarom őrizni, elraktározni, kincsként vigyázni rá, hogy később is ábrándozhassak róla. Mosolyogni akarok. Úgy, ahogy ő mosolyog. Ahogy a kislány mosolygott a képen.
Megszakad a szívem a sóvárgástól.
Őt nézem, de nem őt látom. Most nem. Már nem.
Miért nem mond semmit? Talán akkor… akkor visszaránthatna… vissza a valóságba.
Valóság…
- Ugyanúgy vagy. És hogy szeretnél lenni?
A szavai a száguldozó, reszketeg gondolatok közé ékelik magukat, hosszan, elnyújtott melegséggel visszhangoznak a fejemben.
Remény, félelem, tartózkodás, értetlenség, hit, bizonytalanság, gyanakvás, fájdalom.
Mély, zsibbasztó, üres fájdalom.
Hogy szeretnék lenni?
Nem tudom.
Hogy máshogy lehetnék?
Mi van, ha rosszabb lesz? Mi van, ha még ennél is rosszabb lesz?
Egyáltalán létezik olyan?
- Én…
Megremegek. A gondolataim még hevesen, kétségbeesetten keresik a választ… a választ, ami valahol mélyen bennem már egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen.
- Én akarom érezni... magamat. Mást. Hogy ne legyen minden olyan imbolygó, valószínűtlen.
Megremegek.
Azt hittem, ha kimondom, enyhül a marcangoló fájdalom, de a szavak mintha csak még valóságosabbá, még visszafordíthatatlanabbá tennék a tényt: soha.
Elmosolyodik.
Megmerevednek az izmaim. Miért néz rám… így?
Furcsa fény csillog a szemeiben.
Furcsa fény, amit képtelen vagyok megérteni. Megrémiszt, mégsem hozza magával az őszinte félelem verejtékszagát.
- Ezért vagyok itt, Zack. Hogy ebben segítsek neked. Bár előző orvosoddal nem tetted, de most fogunk írni egy szerződést.
Szerződést?
Hogy érti? Miért?
- Szerződünk, mi ketten. Megegyezünk, mi a célunk, mit szeretnénk: jelen esetben azt, hogy te meggyógyulj. Leírjuk, hogy mit teszünk meg ezért, mi a feladatunk. Az enyém az, hogy minden tudásommal segítsek neked, hogy elérd, amit akarsz, és jól legyél. A te feladatod pedig az, hogy megjelenj a megbeszélt időpontokban, együttműködj velem és tedd meg, amit kérek.
Miről beszél? Miért akar átverni?
Hogy elérjem azt, amit akarok és jól legyek? Tudja, hogy ez lehetetlen. Miért hazudik?
Nem akarok erre gondolni. Fáj. Fáj. Fáj. Nem kapok levegőt. Megfulladok.
Összeszorítom a fogaimat.
Az ujjamat végigcirógatja egy forró vércsepp, az éles fájdalom nyugtató hatása átjárja a testemet, nem hagyja, hogy az elmém elsüllyedjen.
Nem tudom megszakítani a szemkontaktust.
Képtelen vagyok hinni neki, mégis…
… mégis hallani akarom.
Hallani akarom a folytatást.
- 16 éves vagy, egészséges ember, akinek problémái vannak, amiket meg lehet oldani és ez egy állami pszichiátriai intézet, Zack. A beleegyezésed nélkül nem tarthatnak bent, ha olyan állapotban vagy, hogy megálld a helyed a társadalomban, az intézetben, ahol laksz. Két hét múlva érkezik a bizottság, ami felülvizsgálja, hogy indokolt-e az itt tartózkodásod, vagy hazamehetsz, és onnantól kezdve csak be kell járnod hozzám hetente párszor.
Miért ilyen komoly? Miért tesz úgy, mintha egy értelmes emberhez beszélne? Nekem mondhatja bátran, de nem fogom érteni… nem fogom felfogni…
Én beteg vagyok.
Engem nem kezelhet egészséges emberként. Nem szabad. Nem szabad.
Két hét múlva?
Haza?
Nem ismerem azt a helyet. Ott jobb lenne? Oda nem követnének az álmaim?
Mély csend, a szívem furcsa hévvel lüktet.
- Hajlandó vagy szerződni velem, Zack? – Komoly tekintet. Összezavar.
Választ vár, a szemei nem eresztik a pillantásomat.
Mintha magába szívna, megbabonázna, kényszerítene az a sötét szempár, s én tehetetlen rabként vergődöm a kellemes gyötrelemben.
A kavargó gondolatok lassan ülepszenek le, bevillan az első találkozásunk.
Mélyen, frissen él bennem az élmény. Lehetetlenül élénk minden emlékkép.
Mint az üdítő nyári szellő.
Pillanatnyi, észrevehetetlen enyhülést hozva bizsergeti végig a bőrödet, hogy utána lágy kacajjal hirtelen tovalibbenjen, újra utat adva a fullasztó, perzselő hőségnek.
Mintha soha nem is létezett volna.
Csak te tudod, hogy ott járt, hogy megajándékozott egy néma sóhajjal.
Ha nemet mondok, elmegy?
Itt fog hagyni. Igaz? Nem akarom…
Bizonytalan, lassú bólintás, a szívem megtorpan.
Pezsdítő, eleven mosoly.
A szája mellett apró, hullámzó gödröcskék jelennek meg, a szemrései egészen elkeskenyednek, a fények néma játszadozásai kiemelik az örömteli mosoly őszinte ráncait.
Kábán, megilletődve figyelem, az értetlenséget elnyomja egy sokkal erősebb érzés.
Egy érzés, amit nem tudok jellemezni.
Forró, ijesztő borzongás fut végig a testemen, még a kislábujjam is megrándul, ahogy alig észrevehetően összébb húzom magamat a széken.
Felém nyújtja a kezét.
Elnémulnak a fénysugarak, mintha ledermedne virgonc táncuk.
Már megint.
Azt akarja, hogy kezet rázzunk? Miért? Kezet rázni az egyenlő felek szoktak.
Nem egy orvos és a betege.
Már megint.
Miért bánik így velem? Megőrült?
Nem mozdulok, hosszan, mereven nézem a felém nyújtott kezet. A bőre sötétebb, mint az enyém, de közel sem olyan sötét, mint a néger ápolóé. Egészséges színe van. Az ujjai hosszúak, erőt és határozottságot sugallnak, s akárhogy szuggerálom őket a szemeimmel, még csak meg sem rezzennek. Rémisztően szépek az én remegő, vézna, véresre tépett ujjaimhoz képest.
Vajon meleg a keze?
Lassan csúsztatom a kezemet a tenyerébe, az ujjai hiába forrók, a szorítása hiába bátorító és barátságos, a gerincemen végigrohanó jeges borzongás nem marad el.
Ne. Ne érj hozzám.
Reszketek.
Összeszorítom a fogaimat, az ujjaimat mintha apró tűk szurkálnák.
Gyűlölöm. Gyűlölöm, mikor hozzám érnek.
Gyűlölöm az undort, amit érzek. A félelmet. A viszolygást.
- És most... menj át a kanapéhoz, légy szíves, és feküdj le rá, ahogy neked kényelmes.
A testem magától mozdul, hiába küzdök a reszketeg léptek ellen.
Nem akarok. Nem akarok lefeküdni. Nem akarom még ennél is… kiszolgáltatottabbnak érezni magam.
A puha matrac besüpped alattam.
Fáj.
A vér íze szétárad a számban, s csak ekkor döbbenek rá, hogy ajkamat rágom.
Kesernyés, vasas íz. Hányingerem van tőle.
- Szeretném, ha becsuknád a szemed, és megpróbálnál egy kicsit nem gondolni semmire, csak a hangomat hallgatni. Én itt maradok.
Ha becsukom a szemeimet, rám talál a sötétség.
„A te feladatod pedig az, hogy megjelenj a megbeszélt időpontokban, együttműködj velem és tedd meg, amit kérek.”
Fogadalmat tettem?
Miért... miért ígértem meg ilyesmit?
Már nem emlékszem.
De, emlékszem.
Azt hittem, hogy melegek lesznek az ujjai. Annyira akartam…
Lehunyom a szemeimet, a fogaim újabb sebet marnak a szám belsejébe.
Az az íz… már megint… még mindig.
- Befelé figyelek. – Összerezzenek, a levegő a tüdőmben reked.
A hangja bódító, kábító, részegítő.
- Megnyugszom, ellazulok.
Ne… ne…
A nyugalmat mindig… mindig tomboló vihar követi…
- Megnyugszom.....
A szavai halkan simogatják a szoba némaságát, a csukott szemeim előtt megjelenik a kép, ahogy a lágy hangszín végigcirógatja a napsugarakat.
- Ellazulok.
Elsüllyednek, leülepszenek a gondolatok.
Mély.
Zuhanok.
Csodálatos.
Meg fogok halni?
- Eltávolodik tőlem minden külső zaj és belső gond.
Nyugalom… őszinte… örök… valóságos.
Magába szív.
Nem értem, mit mond. A testem zsibbad. A kezeim. A lábaim. A szívem. Minden…
Elhagy az erőm.
Az erő, amit soha nem birtokoltam igazán. Most a zavaró, félénk zsibongás is megszűnik létezni.
Eddig ismeretlen csend ereszkedik rám.
Mély. Megsüketültem.
Nem hallom a hangját, de tökéletesen értem a szavait.
Sírni akarok.
Ugye soha… ugye soha nem lesz vége?
- Három…
Maguktól nyílnak ki a szemeim.
Felülök. Tompa, nyugodt, békés csend fogad. Az a fajta csend.
Nem fáj.
Hátrébb csúszok, zavarodottan húzom az ölembe a párnát.
Mintha attól félnék, hogy ha nem kapaszkodom valami evilágiba, akkor elsüllyedek a nyugalom kába tengerében.
Furcsa a mozgás.
A szoba nyugodt, mozdulatlan, nyomott. A fények is alszanak. Elaltatta őket.
Még az óra örök, egyhangú kattogása is megszűnt létezni.
Nem értem.
Miért nem remegnek a kezeim? Hol van a reszketés és a halk, nyüzsgő zsivaj?
Meghaltam?
Sóhajt. A sóhaja végigszántja, ezer darabra cincálja a csendet.
- Üdv itt, Zack. Milyen érzés most?
Meleg, ismerős hang. Annyira idegen.
Mit művelt velem? Mi volt ez?
- Azt hittem, belezuhanok valami feneketlen mélységbe, a végtelen sötétbe, és soha nem térek vissza... de puha volt és nem fájt a zuhanás.
Nem gondolkozom, habozás nélkül mondom ki az első érzéseimet.
Magam sem igazán fogom fel, hogy hogy vagyok képes ilyen könnyedén megfogalmazni.
Nem is én voltam. Nem. Ő volt. Ő ültette a fejembe a szavakat.
Őt nézem. Ő nem néz rám.
Most nem. Lassan pislog, a hosszú ujjak a gesztenyebarna tincsekbe merülnek.
Megborzongok.
A testem felidézi a melegét, most undort sem érzek.
Most minden nyugodt és békés. Nem szédülök, nem táncolnak a fények. Nem köröz ezer pillangó körülöttem és nem rabolják el a gondolataimat. Nem csiklandoz a fájdalom utáni sóvárgás, nem gyötör a bizonytalanság. Most nem. Most minden normális.
Túl normális.
- Szerződtünk, Zack. És én úgy döntöttem, mostantól nem fogsz gyógyszert kapni. – Megremegek. Nem… azt nem szabad. - Az első pár nap talán kicsit nehéz lesz, de utána sokkal inkább te fogsz itt velem szemben ülni. Minden problémáddal és érzéseddel együtt. Segítek.
Ne.
Ne. Ne. Ne.
Bántani fognak. Ha nem veszem be a gyógyszereket, megint bántani fognak.
Nem akarom. Az a fájdalom nem jó. Azt nem akarom.
Nem mondok semmit. Nem szólalok meg, még csak rá sem nézek. Nem értem. Összezavar. Hazudott? Azt hittem, segíteni akar. Megvéd, ha bántanak? Megvéd tőlük?
Kopogás. Összerezzenek.
A nyugalom, a furcsa, zsibbadt nyomottság már a múlté.
Talán nem is létezett.
Nem nézek rá. Ugye csak képzelődtem? Ugye csak egy álom volt az egész?
A folyosó huzata arcon csap, a nyakamat behúzva szorítom a fogaim közé az alsó ajkamat.
Annyira hideg…
~*~
Léptek zaja.
Feljebb húzom a térdeimet, a takaróba burkolózom.
Kopp. Kopp. Kopp.
A faklumpa halk, egyre erősödő koppanásai visszhangoznak a félálomban nyugvó intézet üres folyosóján.
Közeledik. Gyorsul a légzésem.
Ide jön. Érzem.
Lelassulnak a léptek, beszélgetés halk nesze szűrődik be szinte közvetlenül az ajtóm elől.
Reszelős férfihang simul az éles, vijjogó női hangszínhez. Megfeszülnek az izmaim.
Mint egy lapuló, megbúvó bűnöző, visszafojtott lélegzettel hallgatózom.
- Mindenki megkapta az esti gyógyszereket? – Az ügyeletes orvos?
- Igen. Ne aggódjon, doktor úr.
- Rendben. Akkor megyek és lefekszem, értesítsenek, ha történik valami.
Kínos kacaj, nyájas elköszönés.
Kifújom a levegőt, de az izmaim még mindig merevek.
Az emberek mindig… mindig hazudnak.
„Értesítsenek, ha történik valami…”
Az a valami… én leszek?
Megmozdul az ajtó, remegve simulok a falhoz.
- Jól érzed magad, Zack? – Közelebb jön.
Nem akarom, hogy közelebb jöjjön. Álljon meg. Bántani fog. Bántani fog, tudom.
- Nem… - Halkan suttogok, az ujjaim idegesen tépik a takaró huzatának puha anyagát.
Megáll az ágy mellett, a párnámat eligazgatva próbál némán ösztökélni, hogy feküdjek le.
Nem mozdulok, mereven, görcsös figyelemmel nézem.
Mintha attól félnék, hogy megtámad.
Attól félek.
Nem akarom.
Előrébb hajolok.
Bántani fognak…
- Én… én nem kaptam meg a gyógyszereimet. Nem az én hibám volt. Én bevettem volna. Tényleg. – Remeg a hangom.
- Doktor úr!
Mozgás, türelmetlen léptek zaja. Félek.
Hideg a föld. A falak is hidegek. Reszketek, mégis egyre jobban a sarokba olvadok.
Hangok, színek, arcok. Körülöttem vannak.
Nem nézek fel, de egyre nő a lábak száma a szobában.
Négy… hat…
Nyolc…
- Doktor úr, a beteg nem hajlandó bevenni a gyógyszert.
- Ő a borderline fiú?
- Senki nem tudja pontosan, hogy mi baja. – Rólam beszélnek?
Már nem értem, mit mond. Az elmém elsüllyed. Közelednek.
Sikítok.
Érzem a felkaromon, a lábaimon az érintésüket. Nem tudok kitörni.
Rúgok, ütök, vágok, harapok, üvöltök, zokogok, vergődöm.
Az ágyra fektetnek, érzem az arcomon, az állkapcsomon az érintésüket. Nem látok a könnyektől, de tudom, hogy ki akarják nyitni a számat.
Összeszorítom a fogaimat. Fáj. Fáj.
Ne érjetek hozzám. Rosszul vagyok. Hányingerem van.
- Nem megy, nem fogja bevenni. – Zihálok.
Elengedik az arcomat, reszketve meredek a piszkosfehér plafonra.
- Fogjátok le. – Tágra nyílnak a szemeim, hiába próbálom, nem tudom megmozdítani a karomat.
Reszketve figyelem, ahogy a hosszú tű elmélyed a bőrömben.
Rosszul vagyok tőle.
Egy utolsó, fáradt könnycsepp végigcirógatja az arcomat.
Sötétség.
Kinyílnak a szemeim, némán kapkodom a levegőt.
A tekintetem a felkaromra kúszik, de hiába keresem a tű nyomát.
- Ne aggódj emiatt, csak aludj szépen. – Mosolyog.
És ha rájönnek? Mi lesz, ha rájönnek, hogy nem vettem be?
Nem akarom. Nem akarom. Nem az én hibám.
Az Ő hibája.
Lassan mozdulok, bizonytalanul dőlök el, a takarót a nyakamig felhúzva meredek a falra.
Ha nem fekszem le, soha nem fog elmenni.
Miért nem megy már?
Halk szavak, távolodó léptek zaja.
A félelmem, az idegességem nem csökken.
Remegnek a lábaim, akaratlanul is az ajtóra pislogok újra… és újra… és újra.
A folyosóról beszűrődő fény elalszik, az intézetre mély, feszült nyugalom ereszkedik.
Fülsüketítő, fenyegető csend.
Az óra kattogása bele-beleüvölt a némaságba.
Megnyugtat.
Nem mozdulok. Nem szabad.
Ordibálás, dulakodás hangja. Feljebb húzom magamon a takarót. Remegek. Annyira sötét van.
Halk ropogás.
A mohó lángnyelvek füstje beszivárog az ajtó felett, feketére festi a világos vakolatot.
Nem mozdulok. Nem szabad.
A takaróba markolok.
Üvölteni, sikítani akarok, de nem jönnek ki a hangok a torkomon.
Reszketek.
Zihálok, az egész testem úszik a verejtékben.
A tűz jellegzetes ropogásának hangja visszhangzik a fejemben, a lángnyelvek mintha végignyalnák a testemet. Éget.
Mindig ezt csinálják.
Letörlöm a könnyeimet.
A kezeim nehezen mozdulnak. Mintha nem hozzám tartoznának.
Mindig emlékszem, ha kísértenek az álmok. Soha nem kapom meg azt a kegyet, hogy elfelejtsem. Soha nem engednek szabadulni.
Az övéjük vagyok.
Mindig ezt csinálják.
Kinyitom a szemeimet, fáradtan figyelem a résnyire nyitott ablakot.
Éles, dallamosan zengő madárszó…
Mindig…
Mindig megmentetek a sötét álmok rémisztő börtönéből.
~*~
Félek az álmoktól. Fájdalmat okoznak, bántanak.
Emlékeket idéznek.
Megtörtént, de elfelejtett dolgokat. Dolgokat, amire jobb nem emlékezni.
Még soha nem tűnt ennyire közelinek a múltam.
A körmeim apró csíkot húznak a fotel bőrhuzatára, elmélyülten figyelem a mély nyomot.
A külvilágot kizárva merülök el a félelmeimben.
Nem merek pislogni.
Rettegek, hogy ha lehunyom a szemeimet, újabb kép jelenik meg.
Nem akarom látni.
Remeg a kezem, az izmaim maguktól rándulnak össze, hogy utána elernyedhessenek, a fejem fájdalmasan lüktet.
Azt mondta, segít.
- Zack.
Azt mondta, segít.
Hittem neki. Miért? Miért hittem neki?
Az emberek mindig… mindig hazudnak.
- Zack.
Az Ő hibája. Minden az Ő hibája. Azt hittem Ő más. A szavai… a mosolya…
Miért nem tudom felidézni az arcát?
Érintés a kezemen, összerezzenve hőkölök hátra, reszketve kapom a mellkasomhoz a karomat.
Jeges borzongás.
- Fél tizenegy van. Menned kell. – Tágra nyílnak a szemeim.
Fél tizenegy…
Fél tizenegy… ne… az azt jelenti…
- Nem… - Halkan suttogok, a fotel háttámlájának puha párnájába simulok.
- Tessék? – Előrébb hajol.
Ne… ne jöjjön közelebb.
Talán tényleg nem hallotta? A hangjában nincs fenyegető él… még…
- Nem! – Nem akarom látni. Becsapott. Átvert. Azt mondta, segít.
Könnyek gyűlnek a szemembe, az elárultság keserűsége arcon csap. Tudhattam volna… tudhattam volna előre…
Feldúlt, indulatos gondolatok cikáznak a fejemben.
A körmeim újra és újra a tenyerembe mélyednek.
- Nem akarok… - Halk, könyörgő suttogás. Nem nézek rá, a közeledő lábakat figyelem.
Kettő…
Négy…

Égetnek. A forró könnycseppek lángnyelvekként égetnek.
Hiába húzom összébb magamat, az erős karok könnyedén emelnek ki a biztonságosnak hitt búvóhelyről.
Jeges undor rántja össze az izmaimat, lenyelem a sikolyt. Nem adom meg neki azt az örömöt.
Nem ellenkezem. Erősebbek nálam. Többen vannak. És mindig… mindig kihasználják.
Félek. Nem akarom látni.
Reszketek.
Legyen már vége.
Érjünk már oda... bárcsak soha nem érnénk oda.
Letesz a fotelba, de mégsem csitul a remegés. Mereven figyelem a görcsös ujjakat. Az én ujjaimat.
Beszélgetést hallok, de nem értem a szavakat.
A néma könnycseppek még mindig fáradhatatlanul csordogálnak az arcomon, hangtalanul kapkodom a levegőt.
A szoba szokott, dermedt nyugalma most feszültséget áraszt, a fényben úszó porszemecskék édes keringője vad, reszketeg haláltáncba csap át.
Hiányzik a nyomott csend. Hiányoznak a lassú, lomha, elkábított érzelmek és gondolatok.
Ha ránéznék… vajon mi történne? Megint elbűvölne azzal a mosollyal?
Az ajtó halkan csukódik az ápoló mögött.
Nem emelem fel a tekintetemet, mégis minden porcikám érzi, hogy kettesben maradtunk.
Engem néz.
Összehúzom magamat, a homlokomat a térdemre hajtva hunyom le a szemeimet.
Ne… nem akarom lehunyni a szemeimet. Nem akarok sötétséget. Nem akarok emlékezni.
Nem szólal meg.
Azt várja, hogy ránézzek. Tudom. Érzem.
Ha megteszem… vajon mit fog mondani? Le fog szidni? Csalódott lesz?
Megszegtem a szerződés feltételeit.
De ő szegte meg előbb. Az ő hibája. Az övé.
Azt mondta, segít.

A fájdalom édes keserűsége sem segít, hogy magamhoz térjek, a cikázó, lüktető gondolatok nem nyugszanak. Szédülök.
Mérges lesz. Biztos, hogy mérges lesz. Miért nem mond semmit?
Megfojt a csend.
Tik. Tak.
Már megint.
Emlékeznem kéne valamire… tudom… mégsem találok mást, csak tátongó űrt.
Megfojt a csend.
Megtöri az ellenállásomat.
Lassan, bizonytalanul emelem fel a tekintetemet, a vastag könnyfátylon keresztül is látom a komoly, mégis furcsa melegséget árasztó pillantást.
Nem mondok semmit, megbűvölten figyelem, ahogy lassan rezzennek az ajkai.
- Sajnálom, Zack.
Összerezzenek.
A testemet melengető napsugárként simítja végig a hangja, a mély, borzongató búgás gyógyírként hűsíti a perzselő gondolatok türelmetlen remegését.
Nem fogom fel igazán, mit mond, de azt tudom, hogy nem mérges és nem is csalódott.
Ez valami… más.
Nem értem.
Megint át akar verni?
- Nem... – Halkan suttogok, nem nézek a szemeibe. Már nem.
Nem hiszem el, amit mond.
- Zack, segíteni szeretnék. – Megrázom a fejemet. Heves, kényszeredett mozdulat.
Tegnap is ezt mondta.
Még soha nem volt ilyen rossz.
A fények élesek és vakítóak, az apró neszek sértik a fülemet, a nyugodt gondolatok villámként cikáznak. Ki akarnak törni a koponyámból. Felrobbanok. A fejem. Annyira fáj.
- Engedd, hogy segítsek. – Nyugodt a hangja.
Nyugodt, de nem megnyugtató.
Nem mozdulok, még csak rá sem nézek.
Úgy érzem, elég lenne egy rossz mozdulat, hogy darabokra szakadjak.
Mit ártottam neki? Miért kínoz?
Élvezi?
Percek telnek el. Hosszú, vánszorgó percek.
Talán csak egy pillanat volt.
Nem mond semmit.
- Most… most már mindig ilyen lesz? – Rettegés. Beleremeg a hangom.
- Nem. Nemsokára elmúlik.
Megreszket a mellkasom a néma zokogástól.
Mikor?
Mikor múlik el?
- Zack. - Lomhán emelem rá a homályos tekintetemet.
Szinte csak körvonalakat látok, az agyam nem enged fókuszálni.
Látni akarom.
Látni akarom a mosolyát. Emlékezni akarok rá.
- Szeretnéd ha megismételnénk a tegnapi relaxációs gyakorlatot? – Tágra nyílnak a szemeim.
Hosszú percekig tart, míg felfogom a kérdés jelentését.
Kellemes melegség.
Képtelen vagyok felidézni, de a testem minden porcikája bizseregve kívánja.
Bizonytalanul bólintok.
Még mindig nem látom tisztán az arcát, de tudom, hogy elmosolyodott.
Magamban, az ereimben száguldó vérben, a dübörgő szívemben, a görcsbe ugró gyomromban érzem a mosolyát.
Csak egy kicsit…
Csak egy kicsit hadd bízzak még benne…
Lassú mozdulatokkal állok fel, a térdeim ingatagon reszketnek meg minden lépésnél. Gyengén, fáradtan fekszem el a kanapén.
A szemeim maguktól csukódnak le, ólmos súly kényszeríti a szemhéjaimat.
- Kész vagy? – Lágy, gyengéd hangszín.
Alig rezzenve bólintok, de képtelen vagyok lenyugodni.
Annyira sötét…
- Befelé figyelek. – Megreszketek, fagyos félelem szikrái marják végig a gerincem vonalát.
- Megnyugszom, ellazulok.
Nem megy.
Nem folytatja, némán vár. Nem fog menni.
Csend.
Az óra kattogása bele-beleüvölt a némaságba.
Női sikoly szaggatja a feszült nyugalmat.
- Ne!
Kipattannak a szemeim, a fény szinte megvakít.
Fáj.
Olyan jó.
Ez a valóság. Ez a jelen. Nem az. Az nem igazi… az nem valós…
A fülemre tapasztom a kezeimet, zihálva, riadt reszketéssel meredek a plafonra.
Oldalra fordulok, a lábaimat felhúzva kuporodom össze a kanapén.
Nem akarom látni. Nem akarom hallani. Soha többé.
Elég volt egyszer.
- Nem akarom látni… kérlek… kérlek… - Halk, rekedtes esdeklés.
Kétségbeesett könnycseppek.
- Mit látsz, Zack? – Óvatos puhatolózás. Visszafogott.
Ő is csak ezt akarja.
Ő is csak ezt akarja kiszedni belőlem. Nem tudom. Nem akarom tudni.
- Hagyj békén. Azt akarom, hogy elmenj. Azt akarom, hogy ne legyél itt. – Suttogok, a fogaim összekoccannak, mintha jeges borzongás rázná a testemet.
Lassú, nyugodt léptek.
- Szia, Zack. – Halk, kedves sóhaj.
Némán csukódik az ajtó.
Egyedül maradok az elmémet ostromló árnyalakokkal.
Egyedül az őrületemmel.
Egyedül a múltammal.
~*~
A sötét falak fenyegető ridegséggel emelkednek fölém.
Hiába kapaszkodom a takaróba, rettegek, hogy elnyel a feneketlen homály.
Nem tudok elaludni.
Nem merek elaludni.
Nem akarok elaludni.
Lassú pislogás. Túl lassú. Túl hosszú. Túl kimerült.
Csend.
Gyűlölöm. Gyűlölöm a csendet.
Vészjósló, rémisztő csend… mikor a gondolataid olyan hangosak, hogy nem érted őket tisztán.
Oldalra fordulok, az ablakra szegezem a szemeimet.
A csillagok hópelyhekként, fehér ragyogással díszítik az éjfekete égboltot.
Elmélyülten figyelem a hópelyhek néma szállingózását.
Lomha, nyugodt kecsességgel hullnak az égből, fényt adva a sötét éjszakában.
Fülsüketítő, fenyegető csend.
Az óra kattogása bele-beleüvölt a némaságba.
Megnyugtat.
Nem mozdulok. Nem szabad.
Ordibálás, dulakodás hangja. Feljebb húzom magamon a takarót. Remegek. Annyira sötét van.
Halk ropogás.
A mohó lángnyelvek füstje beszivárog az ajtó felett, feketére festi a világos vakolatot.
Nem mozdulok. Nem szabad.
Tik. Tak.
A gitárformájú óra kitartóan számlálja a másodperceket.
A szívem a fülemben dübörög, a halántékom hevesen lüktet.
Egyre gyorsabb, riadtabb.
Tik. Tak.
A szívdobbanások feszített tempója lehagyja a mutatók kattanásait.
Remegek.
Tik. Tak.
Szándékosan egyre lassabb és lassabb ütemet diktál, mintha csak kárörvendőn bizonygatni akarná a növekvő idegességemet. Sötét van…
Női sikoly szaggatja a feszült nyugalmat.
A talpaim alatt lehetetlenül forró a talaj. Ideges, reszketeg léptek.
A tűz ropogásának hangja erősödik, a folyosó narancssárgás színben úszik, a levegő mintha hullámozna, megszédülök tőle.
Marja a torkomat.
Újabb sikoly.
Rohanok.
Szavak. Szavak, amiket nem akarok érteni, de túlságosan érthető minden hang.
Zokogok.
Vér. Vér. Vér. Mindenhol.
A tűz egyre mohóbban rombolja, eszi, harapja, nyeli a falakat.
Éget.
Verejték folyik végig a homlokomon.
Én meg akartam állítani. Anya… anya… hol vagy?
Durva érintés a felkaromon. Erős, vastag, zömök ujjak. Miért bántasz?
Miért nézel rám így?
Miért tükröz a lángok vöröses fénye gonoszságot a kedves szemekbe?
Ki vagy te?
Ne érj hozzám…
Felüvöltök.
A felkaromon érzett gyengéd érintés mintha csontig belém marna.
Kapálózva rántom ki magamat az ujjak közül.
Kinyitom a szemeimet. Szinte biztos, hogy nyitva vannak, mégis csak a vörös lángok hullámzó füstjét látom.
Mar.
Zihálok. Nem kapok levegőt.
Harcolok.
Hangok, beszéd, dulakodás… fájdalom.
Tik... Tak….
Az óra kattogása feltépi az emlékek börtönének kapuját.
Sikítok. Zokogok. Ordítok.
- Vigyétek ki! Nem akarom hallani! Megőrjít! Kérlek… kérlek…
Megfulladok.
Nem tudok mozdulni. Nem mozdul a karom, hiába rángatom. Hiába vergődök.
Nem tudom lerázni magamról a lángnyelvek égető simogatását.
Rúgkapálnék, de a lábaim se mozdulnak.
Tehetetlenül, elfúló zokogással vergődök.
Senki nem segít.
Senki nem szabadít ki.
Senki nem öl meg.
Miért?
Kérlek…
Kérlek…
 
Zsibbadt fájdalom.
A csuklóimra és a bokáimra erősített kötelek szinte égetik a bőrömet.
Fáj…
Már nem vergődök, erőtlenül, félholtan reszketek, lassan nyitom ki a szemeimet.
A reggeli napsugarak megcsillannak a verejtékes bőrömön.
Ismerős arcra siklik a tekintetem, meggyötört zokogással sóhajtok fel.
- Tristan… vidd ki… kérlek… vidd ki az órát a szobámból… nem akarom hallani.
Nem válaszol, a mellette álló ápoló vékony hangja töri meg a csendet.
- Egész éjszaka ezt mondogatta. Pedig egy óra sincs a közelben.
De van.
Van.
A fejemben van…
Vegyék ki a fejemből. Vigyék el messzire. Soha többé nem akarom hallani.
Soha többé.
- Nem szabadott volna megvonni tőle a gyógyszereket. – Vékony, bűntudattól megreszkető női hang.
Igen…
Nem szabadott volna…
Nincs jobb a felejtésnél.
Vissza akarom kapni. Vissza akarom kapni a gondolatok és emlékek nélküli világot.
Nem akarok mosolyogni. Nem akarom érezni a napfény illatát. Nem akarok szabadságot, nem akarom látni a faleveleken és a kóbor kutya vöröses szőrén megcsillanó napsugarakat.
Nem akarok élni.
Ha ezzel jár, akkor nem.
Az emberek kegyetlenek. Az emberek gonoszak. Az emberek hazudnak.
Itt biztonságban vagyok.
Gonosz emlékek nélkül. Kísértő árnyak nélkül.
Élet nélkül.


Lorian2011. 11. 01. 19:25:38#17533
Karakter: Tristan
Megjegyzés: (Silnek)



 
 
 
Nincs levegő!
Zihálva kapkodok oxigén után, de csak sűrű, forró párát nyelek. Torkomba vér tódul, állkapcsom görcsös szorítása miatt fogaim közt szívom a levegőt, még kellene, sok, ahogy üvöltve dobog a szívem, mindjárt kiszakítja a dobhártyámat.
Izzadtság folyik a szemembe, a hajam csapzottan tapad a homlokomba, alig látok tőle, de hiába emelem a kezem, hogy letöröljem, alkaromon is izzadtság folyik végig.
Összeroppan a tüdőm?
Bammm!
Fájdalom hasít a térdembe, ahogy a földön koppan, homályosan látom a fekete kesztyűt, ahogy megtámasztja a földet, ami összeesik hullámzik.
Cseng a fülem, a vérem zúgását hallom.
Lüktet a kép a szemem előtt.
- Négy....
Fekete cipők előttem. az egyik előrébb, mint a másik, fekete nadrág hajlik a cipőkre.
- Öt....
Remeg a kép, talán épp folyik ki a szemem, s még látok vele, még utoljára, talán kiszakadt a dobhártyám, s azért folyik most minden be a fülembe dübörögve és zúgva. Nem tudom ökölbe szorítani a kezemet.
- Hat....
Élesen áramlik a levegő a tüdőmbe, ölnék egy korty vízért. Megáll a hullámzás, a fekete cipők, nem remegnek, nem homályosodnak és élesednek.
Elül a fülemben a zúgás.
Felnézek.
A bíró a kezét emeli, hét ujját mutatva felém, arcán lelkes feszültség. Feljebb emelem a fejem. Pár méterre a sarokban csillogó fekete test támaszkodik a köteleknek, pihen. Tekintete feszült, ahogy engem néz.
- Nyolc!
Moccan a fekete kesztyű, moccan benne a kezem, végre érzem a testem, nemcsak látom, ahogy a karom közelebb húzza a kézfejemet, egészen a térdemig. Mintha egy forró katlanban lenne az öklöm, a bandázs már csuromvizes, a kesztyűből izzadtság folyik, a fényes bőr izzik a forróságtól.
Felállok.
Imbolygás nélkül, az irtózatos erejű ütés már kicsengett az arcomból, a pánik, amikor a sarokba szorítva ütött, mint egy homokzsákot, már elmúlt, most adrenalin áramlik az ereimben, izgalmas borzongás fut végig a tarkómon, ahogy ráharapok a kemény fogvédőre, és belenézek az ellenfelem szemébe.
Magabiztosnak tűnő tekintete mosolyra késztet.
A földre küldött, minden oka megvan a magabiztosságra.  De látom a macsós szikrák mögött a feszültséget is, az állkapcsa, járomcsontja kontúrját.
Nekem fog rontani, hogy kihasználja, hogy az előző ütéseitől még kába a fejem, remeg a lábam, bizonytalan az egyensúlyom. A bíró inteni fog, és onnantól kezdve 2 másodpercen belül már kőkemény ütések és rúgások fognak záporozni rám, megint elvéve a levegő útját.
Félek. Félek a fájdalomtól.
Felemelem a kezem, jelzem: készen állok. folytathatjuk.
- Fight!
A bíró hátralép.
A szürke szem összehúzódik, a fekete test megindul.
 Elmosolyodok., kivillan vörös fogvédőm.
Ellépek, mindig könnyedén, mintha nem lenne izzó ólomból már a lábam, mintha nem fájna már az is, hogy fent kell tartanom a kezemet. Csak könnyedén térek ki támadásai elől, egyre szélesebb mosollyal nézve a szemébe. Mosolyom könnyed, játékos, de tekintetem élesen csak az övébe kapcsolódik.
És ez...
Megőrjíti. Mert nem érti.
Mert azt hiszi, nem vagyok kegyetlenül kimerült és fáradt, pedig ő már alig áll a lábán, annyit kivett belőle az előző menet, ahol szarrá vert. Mert azt hiszi, mégsem volt olyan erős az előző ütése, pedig ő minden erejét belevitte. És ez megijeszti.
És hibáz.
Fejét elvesztve teljes testsúlyával ront nekem, kesztyűjének izzadtság –és bőr ízét érzem a számban, de térdem már lendül, a fekete test meghajlik kínjában, arca beleesik felcsapódó könyökömbe.
Összeroskadó test zaja, most kellene még beletaposni az arcába, egyenként kitaposni a sarkammal a fogait....Most kéne...
Emelkedik a kezem.
- Technikai K.O-val győzött a piros sarokban: Tristan Rivers!
 
 
 
Langyos víz folyik végig testemen, hátradöntött fejjel állok az öltöző ócska zuhanyrózsája alatt, hagyom, hogy arcomat mossa a víz.
Isteni érzés.
Mezítláb lépek ki a csempére, most nem érdekel a papucs, a törölköző. A tükör elé állok, megrázom a hajam, a szélrózsa minden irányába cseppek hullnak szét, majd a vizes tincsek visszacsapódnak homlokomra.
A halántékomnál van egy kis lila folt, de a hajam majd eltakarja, a többi sérülés meg inkább a felsőtestemen látszik – huhh. Nem lenne egyszerű kimagyarázni, hogy miért is van a jónevű pszichiátriai intézet új pszichológusának a szeme alatt hatalmas kékeslila monokli.
Ajtócsapódás.
A tükörből figyelem, ahogy egy étcsokiszínű alak nehézkesen besétál a zuhany alá. Ó, az ellenfelem. Na igen, kis klubok thai-boxerei vagyunk, amatőr meccseken játszunk csak, itt nincs külön VIP-öltöző, masszázs, monogrammos törcsi még a kislábujjunknak is. De nekem nem is kell, hiszen csak azért bunyózok, mert....
Miért is?
Mert....
Mert jó. Mert a sok erőltetett nyugalom, megjátszott udvariaskodás, kikényszerített társadalmi aktus után olyan hihetetlen vad, nyers és ösztöni érzés, ahogy szembenézek valakivel, aki meg akar engem ütni, és akit nekem meg kell ütnöm. Nincs semmi más – csak az ösztönök, az összes érzékszerve kiélesedik ilyenkor az embernek. Érez – mint régen, vademberként.
Vízcsobogás, tusfürdő férfias illata, szisszenő sóhaj.
Megfordulok.
A magas, szálkásan izmos srác rövid haján gyöngyként gurulnak le a szivárványos vízcseppek, sötét bőrén víztől csillogva még élesebben rajzolódik ki minden izom. Tekintetemmel végigkövetek egy vízcseppet, ami fürgén gurul le a testén, a tarkójától indulva a hátán nekiiramodik, megáll egy kicsit a derekán, majd szépen, lassan gördül végig a kerek fenekén, hosszú, izmos combjain újra merészen felgyorsulva, itt-ott elakadva, utat keresve a szőrszálak közt, s megfogyatkozva, lágyan ér le a bokájához.
Nyelek egyet.
Ki számolja már, mikor voltam utoljára... valakivel. Juliet nem keres, amióta hetekig nem válaszoltam az smseire. Mert unalmasak voltak.
Csak állok, testem és idegeim még az előző harc izgalmától, félelmétől dühétől és vadságától lüktet. Még vadember vagyok.
Aki nézi a legyőzött ellenfelét. Az áldozatát.
Szeme sarkából néz felém, látja, hogy figyelem. És még mindig nem érti az előző perceket, hogy miért veszített, és így fél tőlem.
Mozdul a lábam, szinte akaratlanul, én nem akarok odamenni... Nem kellene kockáztatni... attól még, hogy sokadik érzékem azt súgja, hogy ez a srác meleg... Nem kéne, de...
Belépek mögé a forró víz alá. Megfeszülnek az izmai, megremeg a keze, ahogy szappanozza magát. Elfordul.
- Mit akarsz, bazdmeg? –morogja.
Elmosolyodom, és a hátára simítom a kezem.
 
 
 ***
 


   - Üdvözlöm intézetünkben, bízom benne, hogy megtalálja számításait, és sikeresen fogunk tudni együtt dolgozni. Mint tudja, intézményünk az egyik leghaladóbb felfogású és legkorszerűbben felszerelt....
Nézem a tekintélyes, szürke szakállal és még tekintélyesebb pocakkal rendelkező fehér köpenyes, acélkék nyakkendős férfit, aki a kezemet szorongatja.
   - A kezdő kollégák mindig számíthatnak pártfogásunkra és jó szándékú segítségünkre....
Füléből pár szőrszál kandikál elő. Szája vastag, orra erős, bőre világos, nem sok időt tölthet a szabadban. Egyik keze derekán, csípőből kissé előrehajol, állkapcsa alig észrevehetően előreugrik, ahogy beszél. Hangja harsány, határozott, visszhangzik a folyosó tőle. Minden lehetséges úton közli, jelzi: ő itt a főnök.
   - Az ápolók majd körbevezetik önt, vagyis téged, kollégák vagyunk, ugye, és én vagyok az idősebb....
Folyosók, szobák, emberek, , kezek, nevek, mosolyok, felcsillanó tekintetek, elpiruló arcok.
   - Az időbeosztását az íróasztalán találja,, később persze módosíthatjuk, de egyelőre jobb, ha én határozom meg, melyik beteget mikor fogadja, nem igaz? Ön most asszimilálódjon csak.
később, ha....
 
 
 
Fekete mappát lóbálva a kezemben sétálok a fehér-fakózöld járólapokon a rendelő felé. Az első páciensem egy borderline fiú.
Hehhh, borderline, mi?
Ez a kategória kb. olyan, mint a hiperaktivitás a gyerekeknél. Nem tudjuk, mi a gyerek baja? Ó, hiperaktív. Vagy ma már azt mondják: indigógyerek, gyémántgyerek. Vagy kristály.
A borderline pedig arról híres, hogy ritkán lehet eredményesen kezelni, a legtöbb terapeuta bicskája beletörik.
Átvillan a szemem előtt az orvos mosolya, ahogy átnyújtotta nekem a beteg papírjait. „ Az előző pszichológus jó munkát végzett, azt folytassa csak. Ne feledje, ez pszichiátriai eset, mi, orvosok kezeljük. Ön csak pszichológus, persze nem akarom lebecsülni a...”
Benyitok a szobába.
Egy fotelben ül a fiú, tekintetét lassan emeli rám.
Rámosolyogok, és az íróasztalhoz sétálok, majd belehuppanok a székbe.
Tekintete lemaradva követi a mozgásomat.
Automatikusan jegyzek mindent a fejembe, amit látok, első benyomás- mindennél fontosabb. Figyelem őt, figyelem magamat, mit vélt ki belőlem.
Viszonylag alacsony termet, nagyon sovány alkat. Végtagjai vékonyak, alkarján sebhelyek és régebbi forradások nyoma. Szabvány kórházi ruhája gyűrötten lóg rajta. Összehúzza magát, tartása kicsit görbe, vállai előreesnek. Arca sápadt, szemei karikásak, ajkai kiszáradtak, és sebesek, mintha harapdálta volna őket.  Haja hosszú, elhanyagolt, kócos, talán napok óta nem fésülködött. „Gitározott” – villan be, talán a zene miatt növesztette meg a haját?
Kifejezéstelen tekintettel néz maga elé, feje enyhén lehajtva.
Mosolyogva várok, hogy rám nézzen.
Óvatosan, nagyon lassan fordítja felém arcát, amikor találkozik a tekintetünk, alig észrevehetően megmerevedik a teste egy pillanatra.
Nézünk egymás szemébe, de látom, ahogy lassan eltávolodik: már nem éber a tekintete, megint kiürült a fény a gesztenyebarna szemekből. Tűr.
    - Zack, igaz?
Látom, ahogy küzd, hogy itt maradjon, hogy tudjon figyelni. Aprót bólint, beharapja a száját, vér csillan meg egy repedés között. Régebben talán szép, mosolygós száj volt ez.
   - Mostantól én foglak kezelni.
Nem válaszol. Szóltak neki egyáltalán, hogy új orvosa lesz? Felkészítette egyáltalán az előző pszichológusa a váltásra? Ha kötődött hozzá, nem lesz egyszerű elnyernem a bizalmát.
Kinyitom a mappát, átfutom a legfontosabb adatokat.
     - Ha jól olvasom, kicsit több mint egy éve vagy itt. Hogy érzed magad? – nézek fel.
16 éves ez a fiú... 16 évesen egy pszichiátriai intézet lakója. Most kint kellene ülnie a többi sráccal és csajjal a rakparton, elszívni élete első füves cigijét, és hagyni, hogy szép barnává simogassa a nap az arcát. Ha nem lenne ilyen sápadt, egészen vonzó arca lenne ezekkel a hatalmas, melegbarna szemekkel.
   - Sokkal többnek tűnt. – hangja rekedt, halk, mintha rég használta volna, de végre beszél.
Hiányoznak.... a hangszínek. Nincs élet a hangjában. Ahogy tekintetében sincs; megint elkalandozott, kifejezéstelenül mered kezére, de mintha nem is látná ujjait.
Mi van ezzel a fiúval? Ez nem egyszerű borderline... Valami....
Halkan felállok, megkerülöm az íróasztalt.
  - Úgy gondolom, először az a legfontosabb, hogy kicsit megismerjük egymást. – szólalok meg nyugodt, halk hangon.
Időnk, mint a tenger, és én nem sürgetem. Elég, ha most elérem, hogy rám nézzen, felfogjon engem. Talán kicsit nyisson felém. Lazuljanak görcsös ujjai...
Tinédzser, ilyenkor a fiatalok imádnak magukról beszélni, önmagukat jellemezni, megerősítve ezzel identitásukat.
Zack hallgat.
Kedvtelve nézem hullámos tincseit, gesztenyeszemét. Olyan, mint egy kis őzike, aki elvesztette az anyját, és az erdőből egy idegen, zajos világba hozták. Itt minden lépte ügyetlen, földhöz és fűhöz szokott lábai megcsúsznak a fényes csempén.
 -  Akarsz mesélni magadról? – kérdezem. Szemem, arcom, testem mind azt mutatja: nyitott vagyok. Hallgatlak.
Az ő szemei kitágulnak, bizalmatlanul néz rám, állkapcsa kicsit megfeszül.
Váratlanul tör be a csendbe a hangja, mely most erősebb, mint az előbb.
 - Te még a nevedet sem mondtad meg.
Nahát.
Felszabadultan mosolyodok el: szeretem az őszinte embereket. Nem alázkodik meg, nem doktoruraz engem. Persze, kéne. Nem tegezhetne, és én nem tegezhetném, és az íróasztal túlsó végén kéne maradnom – ahogy ezt tanultam, s vizsgáztam is belőle.
   - Ne haragudj, tényleg nem mutatkoztam be. – kézfogásra nyújtom felé a kezem teljes természetességgel - Tristan vagyok.
Idegenkedve néz a kezemre, kicsit hátra is húzódik, minél messzebb legyen tőle. Rázza a fejét, anélkül, hogy rám nézne. Tartózkodik az érintéstől.
 - Tristan? Mint Tristan és Izolda tiltott szerelmének a történetében? –kérdezi, fejét aranyosan félrehajtva közben, mint aki csodálkozik valamin, talán a nevemen.
Vajon irodalmi műveltségét akarja megmutatni így?
Felnevetek, ahogy eszembe jut Tristan és Izolda meséje, ama bizonyos jelenet, amikor Izolda ágya csupa vér lesz Tristantól, mert a fékezhetetlen vágyban égő ifjú átugrik a lány ágyába éjjel, nem törődve azzal, hogy így felszakadnak a sebei. S átszeretkezik az éjszakát....
Vajon Zack ismeri ezt a jelenetet? Vajon elképzelte már...?
 - Igen, pontosan. Szereted az irodalmat?
Bezárul az arca, hátrébb csúszik a fotelben, összébb csukja még a térdeit is. Kizár engem.
 - Nem. Semmit nem szeretek.
Hm.
 - És miért vagy itt, Zack?
Döbbent csend, még a levegő is a tüdejében rekedt, ahogy rám meredt.
Ezt még sosem kérdezte tőle senki, gondolom. Hiszen természetes,nem?
Nem.
Csend. Várok, figyelmesen nézve arcát, szemét, rebbenő ajkát.
   - Én...- halk, rekedt a hangja, lefelé néz, kezére – én beteg vagyok.
   - Értem. És mi a problémád?
Megint csend.
Nézem, ahogy az ujjai egymásba kapcsolódnak, ahogy a kis bőrdarabkákat tépkedi le a körme mellől.
Szorong, de én nem segíthetek most.
Mintha órák telnének el, az idegesítő falióra egyre hangosabban tiktakkol.
    - Én... – beharapja kiszáradt ajkát – én... nem érzek semmit. Vagy.... nem jól érzem a dolgokat.
   - Ha akarod, együtt megoldhatjuk ezt.
Nincs válasz.
    - Zack. – felnéz –mit szeretnél most, ebben a pillanatban?
Pár másodpercig némán néz rám.
   - Hogy ne legyél itt.
Halkan felnevetek.
Puhán becsukom a fekete dossziét, felállok, és az ajtóhoz sétálok.
Visszanézek rá: értetlenül mered rám univerzum-szemeivel.
 - Szia, Zack.
Halkan becsukom magam mögött az ajtót. Bírom ezt a kölyköt, így 10 perc után ezt kell mondjam. Mindig szerettem az őszinteséget, és a pszichózisok azért gyönyörűek, mert olyankor az ösztönén ott van előttünk, kendőzetlenül, takarás nélkül.
Szemébe nézel az embernek, és az színtiszta ösztönént látod. Retteg, dühöng, ujjong, őrjöng, szorong – anélkül, hogy próbálná mindezt leplezni.
Valamiért ez számomra gyönyörű.
A következő beteg csak egy óra múlva érkezik, addig van időm kicsit átolvasni Zack aktáját.
Bevágódok az orvosi szobában a puha bőrfotelbe, felpöckölöm a vízforraló kapcsolóját, lábamat az asztalra téve belemélyedek a kórelőzmények, terápia és gyógyszeradagolások végtelenül unalmas tömegébe.
Borderline.
Zack és a borderline.
Mi nem stimmel?
Miért érzem úgy, hogy valami nincs rendben?
Zack egyedül él a kis fehér alapon fehéren fehér szobájában egy éve. A borderline betegek nehezen tűrik az egyedüllétet, bizonytalanul kötődők, de kapcsolati igényük magas, erősen ragaszkodnak valakihez, de félnek érzelmeik kimutatásától.
Zack nem tud senkihez sem ragaszkodni – nem hagyják neki. 16 éves fiú, a legzűrösebb fejlődési időszak kellős közepén, és 15 éves kora óta ebben az intézetben él. „Él.”
Gyűlik bennem a düh.
Normálisak ezek?
És az az üres tekintet...
„pszichotikus állapot, mely általában 2-3 óráig áll fenn, de a pár napnál sosem tart tovább...”  - kúsznak be agyamba a régen bemagolt mondatok.
Zacknél az éber, józan tudatállapot az, ami nem tart tovább pár óránál vagy napnál.
Vízszintes, függőleges, átlós és körkörös ráncokba fut a homlokom, ahogy a gyógyszerezési lapot olvasom.
Zack esténként altatókat, napközben nyugtatót és Prozacot kap. Sokat.
Gyógyszerfátyolon keresztül nézi a világot.
Miért? Mert dühkitörései vannak, mert önpusztító magatartást tanúsított?
Idióták.
 
***
 
Klumpás lábak csosszannak mellém, ahogy a folyosón sétálok.
   - Doktor úr, Zack már várja önt a rendelőben.
A középkorú ápolóra nézek: tekintete elárulja izgatottságát.
   - Képzelje, ő maga indult el a rendelőbe pontosan fél 11-kor, ahogy ki van írva neki az időpontja. Ilyen sosem volt még. Sosem figyeli, mennyi az idő, meg nem is akar soha az orvosokkal beszélni.
Elnevetem magam. Na lám, a srácot kellőképp meglepte, ahogy múltkor faképnél hagytam.
Megragadok egy kancsó teát, és a rendelő felé veszem az irányt.
Belépve azt látom, hogy Zack már a fotelben ül, ugyanabban a tartásban ,mint múltkor, haja ugyanolyan kócos, szemébe lóg, ajkai sebesek.
   - Szép napot, Zack.
Nem néz rám. Leülök az asztalhoz, de előtte az oldalához húzom a széket: így nem választ el minket a nagy, szögletes faasztal, nem olyan hivatalos a pozíció.
 - Mit csinálunk ma? – hallom a halk, rekedtes hangot. Tetszik a hangja, ez a nyers, fiatal fiúhang.
Bíztatóan rámosolygok, és belenézek a főorvos által írt ütemtervbe. Hiszen én még csak kezdő vagyok, nehogy elkövessek valami kis hibát... Jó szándékkal írta nekem a féléves tervet, le ne térjek róla.
Aham.
Mára: TAT-teszt, rajzteszt, CPI-skála, énkép vizsgálata.....ha belefér, Rorschach-táblákból a 4-es kivesézése. Kérdeznem kéne tőle mindent, amit még nem tudnak. Gyerekkori emlékek, szexuális identitás, a szülők elvesztése. Mindezt egyszerre rázúdítva, úgy, hogy ő jelenleg szinte azt sem tudja, hol van.
Aham.
Becsukom a mappát, elcsúsztatom az asztal távolabbi felére, ne is lássam.
Hátradőlök a székben és a sápadt, karikás szemű fiúra nézek.
 - Hogy vagy most?
Hallom, ahogy nyel egyet, belülről rágja a száját. Gondolkodik. végül kis keserű fintorral vonja meg a vállát.
 - Ugyanúgy.
 - Nem szeretnél kimenni innen?
 - Minek? Mindenhol...  ugyanolyan.
- Tudod, kint gyönyörűen süt ma a nap, az a fajta napfény, ami bearanyoz mindent, a fák ágait, a háztetők vonalait, megcsillan egy-egy falevélen, egy kóbor kutya vöröses szőrén, az emberek szemében. Ennek a napfénynek illata van – érezned kéne neked is. Mindennek színe van odakint, saját színe, nem festett fehér és zöld. S az ember odamehet mindenhez, és megnézheti közelről, vagy épp eltávolodhat tőle. A léptem az enyém.
Meggyötört tekintete a lelkembe mar. Nem szabadna. Az ő fájdalma nem az enyém. Túl empatikus vagyok, ezt mondta mindenki már az egyetemen is, „nem leszel képes a nap végén otthagyni a munkát, hazaviszed mindenki gondját a válladon majd, és belerokkansz”, blablabla...
Megnyalom kicsit kiszáradt szám szélét.
 - Ugyanúgy vagy. És hogy szeretnél lenni?
Újra ugyanott vagyunk... De ebből nem ereszthetek. Tudnia kell. Éreznie kell. Mozdulnia kell egy kicsit ebből a biztonságos, depresszív, gyógyszerszagú, üres állapotból, amibe belesüppedt.
 - Én...
Várok
 - Én akarom érezni... magamat. Mást. Hogy ne legyen minden olyan imbolygó, valószínűtlen.
Elmosolyodom.
Nyúlnék, hogy melegen megsimogassam fehér, gyenge arcát, kisimítsam a haját a szeméből, és megmondjam neki: minden rendben lesz.
Nem mozdulok.
 - Ezért vagyok itt, Zack. Hogy ebben segítsek neked. – komolyan nézek most a szemébe – Bár előző orvosoddal nem tetted, de most fogunk írni egy szerződést.
pislogva néz rám, szemében értetlenség.
 - Szerződünk, mi ketten. Megegyezünk, mi a célunk, mit szeretnénk: jelen esetben azt, hogy te meggyógyulj. Leírjuk, hogy mit teszünk meg ezért, mi a feladatunk. Az enyém az, hogy minden tudásommal segítsek neked, hogy elérd, amit akarsz, és jól legyél. A te feladatod pedig az, hogy megjelenj a megbeszélt időpontokban, együttműködj velem és tedd meg, amit kérek.
Egészen más most az arca, mint eddig. Millió érzelem, gondolat cikázik a szemében, mintha vihar dúlna a gesztenyeszínű gömbökben. Nem csoda... amióta itt van, tán még sosem beszéltek vele úgy, hogy egyenrangú, értelmes félként kezelték volna.
   - 16 éves vagy, egészséges ember, akinek problémái vannak, amiket meg lehet oldani – folytatom mosolyogva – és ez egy állami pszichiátriai intézet, Zack. A beleegyezésed nélkül nem tarthatnak bent, ha olyan állapotban vagy, hogy megálld a helyed a társadalomban, az intézetben, ahol laksz. Két hét múlva érkezik a bizottság, ami felülvizsgálja, hogy indokolt-e az itt tartózkodásod, vagy hazamehetsz, és onnantól kezdve csak be kell járnod hozzám hetente párszor.
Normális tempóban beszélek, mintha egy ismerősömmel csevegnék, semmi lassú, tagolt, jól artikulált beszéd.
És a fiú figyel.
 - Hajlandó vagy szerződni velem, Zack?
Figyelem a szemét, nem eresztem, minden rezdülését követem. Mint amikor két kolibri találkozik a levegőben: tekintetünk összekapcsolódik.
Mozdul az ajka, szólna, de aztán talán meggondolja magát, és csak bólint. Ez az!
Szélesen elmosolyodom örömömben.
Kinyújtom a kezem felé, kézfogásra.
Megdöbbenve nézi, mintha nem tudná, mit kezdjen vele.
Várok. És várok.
Lassan, óvatosan emeli a kezét, és szinte alig érintve csúsztatja bele tenyerét az enyémbe.
Határozottan megszorítom neki.
 - És most...- csillan meg a szemem – menj át a kanapéhoz, légy szíves, és feküdj le rá, ahogy neked kényelmes. 
Minden mozdulata teli van bizonytalansággal, értetlenséggel, zavarral. Félelemmel?
Mégis lefekszik a kanapéra.. Olyan idegen, ahogy mozog. mintha a saját testében is idegen lenne.
 - Szeretném, ha becsuknád a szemed, és megpróbálnál egy kicsit nem gondolni semmire, csak a hangomat hallgatni. Én itt maradok.
Figyelem, ahogy némi tétovázás után lecsukódnak a hosszú, seprűs szempillák. Így, csukott szemmel sem lesz békés, nyugodt az arca, nem lazulnak el az izmai. Kezei egymáson, ujjait tördeli – tán maga sem veszi észre. Milyen kis vékony ujjai vannak...
Nagy levegőt veszek, kizárok a fejemből mindent, ellazulok, minden idegszálammal csak itt vagyok.
Egy relaxációs gyakorlatot fogok elvégezni vele, ami most még, hogy én vezetem, egy könnyebb hipnózisszerű állapotban fog zajlani. Autogén tréning... hogy érezze magát... ahogy mondta. Egyelőre testileg.
Hangomból száműzök minden zavaró felszínt, csak a mély, megnyugtató, határozott, de simogató hangszín marad.
- Befelé figyelek.- hangom beleolvad a csendbe.
Megnyugszom, ellazulok.
Megnyugszom.....
 
Ellazulok.
 
Eltávolodik tőlem minden külső zaj és belső gond.
 
Átadom magam a nyugalomnak.
 
Átadom magam a vágynak, hogy testi, lelki, szellemi harmóniámat megteremtsem.
 
Nyugodt vagyok, ellazulok.
 
Nyugodt vagyok.....ellazultam...
 
Képzeletben végigjárom a testemet....    Az egész testem elengedetten pihen.
 
Nyugodt vagyok.
 
A két karom fokozatosan elnehezedik. ...
 
A két karom elnehezedik. ...
 
A két karom elnehezedik. ...
 
A két karom nehéz. ...
Hallom, ahogy egyre mélyebb, egyre lassabb és nyugodtabb a lélegzetvétele, az arca lassan kisimul, kezei lecsúsznak a teste mellé, térdei már nem görcsösek. A két lábam lassan elnehezedik.... Mondom tovább a szöveget, miközben figyelem őt, a gesztenyeszínű tincseket arca körül.  Az egész testem kellemesen elnehezedik...

A lábujjaimra figyelek... érzem a lábujjaimat, gondolatban végigjárom minden pontját... érzem, ahogy a vér áramlik benne...
Egy katicabogár száll az íróasztalra.

A lábszáramra figyelek....

Zack szája kicsit nyitva, teljesen ellazulva fekszik, kilométer mélyen s távol. A szívverésemre figyelek... érzem minden szívverésemet.... egyenletes, nyugodt szívverés...
 Folytatom a szöveget, felfelé haladva a testén, a feje búbjáig.

Gondolataim szabadon áramlanak... Teljesen befelé figyelek, érzem a testem minden pontját...
.
.
.
Lassan visszatérek.... a testem egyre könnyebb lesz... egyre könnyebb.... lassan beengedem a külső zörejeket, hangokat... hallom a külső zörejeket...
Elszámolok magamban háromig, és kinyitom a szemem... teljesen frissen és ellazultan...
egy...
 
kettő ...
 
három..
 
Lassan felemelkednek a hosszú szempillák.
Zack kábán ül fel, a kanapé díszpárnáját az ölébe fogva.
Megdörzsöli kiszáradt ajkát, vékony vércsík jelenik meg száján. tétován nyalja le. Csodálkozva néz a kezeire, mintha először látná őket. Talán mert az előbb érezte őket úgy, mint még soha?
Ilyenkor mindig olyan sűrű, meleg a levegő... mintha úszni, lebegni tudnánk benne, és nem akaródzik megszólalni, megmoccanni. De muszáj.
Felsóhajtok, és elmosolyodom.
 - Üdv itt, Zack. Milyen érzés most?
   - Azt hittem, belezuhanok valami feneketlen mélységbe, a végtelen sötétbe, és soha nem térek vissza... de puha volt és nem fájt a zuhanás.
Mély levegőt veszek, beletúrok a hajamba, és kimondom, amit napok óta mérlegelek magamban.
 - Szerződtünk, Zack. És én úgy döntöttem, mostantól nem fogsz gyógyszert kapni. – felpillant rám, arcán ijedtség szalad át. – Az első pár nap talán kicsit nehéz lesz, de utána sokkal inkább te fogsz itt velem szemben ülni. Minden problémáddal és érzéseddel együtt. Segítek.
 
 
Kopognak az ajtón, az ápoló jött, hogy visszakísérje Zacket a szobájába. 
Zack fejét lehajtva, maga elé nézve megy ki.
 
Én pedig ma megkörnyékezem az összes ápolót, aki a gyógyszereket osztja.
Ha szerencsém van, és millió dolláros mosolyom, valamit ellenállhatatlan karizmám nem hagy cserben, meg tudom győzni őket, hogy ne adjanak Zacknek gyógyszereket, és erről ne is szóljanak a főorvosnak.
Psszt... 
Mert különben én leszek az a pszichológus, akit egy hét után páros lábbal rúgnak ki a kórházból. Majd szépen, ügyesen meggyőzöm a főgyógyszerÉszt, hogy igazam van. Majd.
Addig pedig csak és kizárólag engem értesítenek, ha Zacknél olyan súlyos elvonási tünetek jelentkeznek, hogy segítségre van szükség.
Jobb esetben nem fogja megölni magát.
Jobb esetben.
 
 




Szerkesztve Lorian által @ 2011. 11. 02. 12:29:11


Silvery2011. 04. 23. 12:55:19#13144
Karakter: Zack
Megjegyzés: (Loriannek)




Mindig ezt csinálják.
Szemeim kipattannak, szinte érzem, ahogy a pillák végigsimítják enyhén nedves bőrömet, s megborzongok a puha csiklandozástól.
Megint sírtam volna álmomban? Nem. Egyértelműen nem… arra emlékeznék.
Mindig emlékszem, ha kísértenek az álmok. Soha nem kapom meg az a kegyet, hogy elfelejtsem. Soha nem engednek szabadulni.
Az övéjük vagyok.
Viszont most csak sötét homály dereng. Nem sírtam.
Mindig ezt csinálják.
Felülök az ágyon, s ahogy kisöpröm arcomból kócos tincseimet, kezeim engedelmeskednek nekem. Nem vagyok lekötözve. Miért nem vagyok lekötözve?
Csak azért, mert egy hónapja nem csináltam semmit magammal? Lehet… nem rémlik, hogy bármit is tettem volna és a vágyra, a sóvárgásra sem emlékszem.
Biztos elfelejtettem. Igen. Ez lehet, az egyetlen magyarázat.
A kellemes dolgokról mindig könnyebb megfeledkezni, ezt már megtanultam.
A fehér falak rideg, nyomasztó merevséggel emelkednek fölém, megrezzenek, ahogy meztelen talpam érinti a hideg talajt. Szemeimet hirtelen villantom ismét az ablak felé, ujjaim olyannyira mélyen süppednek a matracba, hogy szinte hallom, ahogy a szivacs felüvölt a durva érintéstől. Legalább nem csak nekem fáj.
Mindig ezt csinálják.
Lépteim némák, mégis fürgék, szinte türelmetlenül kapkodóak, ahogy a nyitott ablakhoz libbenek a majdnem üres szobát átszelve. Szemeim megpihennek a gyönyörű, világoskék színárnyalatban tündöklő égbolton, s a haragot oly könnyedén söpri ki szívemből a csodálat, mintha soha nem is éreztem volna a dühös forrongást.
Lehunyom szemeimet, ujjaim a szürkés, fém árnyalatú rácsokra csúsznak, ahogy közelebb hajolok a friss, tiszta levegőhöz.
Rácsok. Ez is csak azért, mert akkor egyszer megpróbáltam… nem… én nem akartam kiugrani, csak azt hitték. Én csak meg akartam simogatni azt a madarat, de az emlék már olyan homályos. Olyannyira a múlt sötétjébe veszik. Miért nem tudom felidézni?
Tudom már… nem… nem is megsimogatni akartam.
El akartam kapni, hogy elhallgattassam. Hogy örök némaságra ítéljem. Miért?
Oh igen… már arra is emlékszem…
Mindig ezt csinálják.
Minden áldott reggel, mikor eljön a frissítő, melengető tavasz. Mindig felébresztenek a gyönyörű, varázslatos énekükkel, s én képtelen vagyok őszintén haragudni rájuk ezért. Dühít. Dühít az álszentségük. Dühít a szépségük, az eleganciájuk.
Dühít a szabadságuk.
Már minden világos. Igen… szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy jól emlékszem. Nem is megölni akartam a madarat.
Repülni akartam.
Nem tudom mennyi ideje állok az ablaknál, a szellő puhán simogatja tejfehér bőrömet, ujjaim szinte ledermednek a görcsös szorítástól.
Hideg a rács. Szinte éget.
Már abban sem vagyok biztos, hogy ha akarnám, el tudnám húzni enyhén reszkető ujjaimat.
Fáj. Annyira kellemes.
Látszik, hogy még csak az elejét járja a tavasz. A fák épphogy csak zöldülni kezdenek, s a színes virágok még nem mutatják éledező pompájukat.
Nem tudom, hány éve lehetek itt… ez a második tavasz, amire emlékszem, de ez nem jelent semmit. A napok, a hetek, a hónapok, az évszakok összefolynak. Egyszer jobb, egyszer rosszabb. Megszűnik az idő, csupán a mát ismerem. A mát, és a görcsös fájdalmat, a vágyat, hogy tudjam, mi volt tegnap. Az álmaim olyan valósak… de az lehet, hogy a valóság olyannyira álomszerű… már nem tudom.
Vajon érez fájdalmat az ember az álmaiban? Remélem nem… akkor ennek valóságnak kell lennie, igaz?
De ha belegondolok… annyira nem csíp a hideg. Még nem marja a bőrömet. Lehet, hogy ez nem is fájdalom igazán? Lehet, hogy csak képzelem?
Lehet, hogy nagyobb kín kell, hogy biztos legyek benne?
Lassan, nyugodtan emelem fel szemhéjaimat, tekintetemet rabul ejti a sötét, csendes szoba nyugodt rezzenéstelensége. Mintha megállt volna az idő.
Nem akarom, hogy megálljon. Akkor később lesz vége.
Már az óra nyugodt, monoton kattogását sem hallom. Pedig minden este az ringat álomba.
Nincs is óra a szobámban. Csak az emlékeimben hallom az álomba nyomó, monoton neszt.
Tik. Tak.
Mintha csak fenyegetne.
Emlékekkel, elfelejtett dolgokkal kísért.
Tik. Tak.
ELÉG!

Úgy érzem, meg kell törnöm ezt a kegyetlen mozdulatlanságot. Nem szeretném, hogy később legyen vége. Már annyira várom.
Felülnék, hogy az ablakot kinyitva engedjem be a hűvös, szinte dermesztő éjszakai szellőt, de kezeim nem mozdulnak a parancsomra. Miért nem mozdulnak?
Hát persze. De miért… miért kötöttek le?
Így nyugodtabban alszanak? Lehet… egy gonddal kevesebb. Ha megnyugtatja a szívüket, engem nem érdekel.
Nyomasztó ez a sötétség. Üvölteni, sikítani lenne kedvem, de a torkom kiszáradt. Egy hang sem jön ki rajta. Lehet, hogy nyugtatót is kaptam… ezek bármire képesek.
Félek. Mi van ha most már örökre itt fogok feküdni?
Vajon csak álmodom? Nem tudom.
Vajon azért kötöztek le, amit tegnap csináltam? Már nem emlékszem. De igen… tudom már… azt hittem, csak álmodom. Az álmokban nem érzünk fájdalmat.
Tévedtem.
Éreztem a fájdalmat. Annyira jó volt érezni. Tudni, hogy valóság.
Nekik mégsem nyerte el a tetszésüket, pedig csak egy üvegpoharat törtem el reggelinél.
Nem tudom, mennyi idő telik el, már képtelen vagyok elmerülni az álomvilágban. Talán jobb is. Talán így jobb is…
Megrezzenek, ahogy kinyílik az ajtó, de nem nyitom ki a szemeimet. Ha azt hiszi, hogy alszom, talán magamra hagy. Remélem elmegy.
Érintést érzek a csuklómon, minden izmom megfeszül, jeges borzongás rohan végig hátamon. NE!
Bántani fog. Miért? Most semmit nem csináltam.
Kinyitom szemeimet, az ismerős ápoló nyugodt, kiegyensúlyozott arcát pillantom meg, megrökönyödött, hitetlenkedő pislogással figyelem, ahogy kioldja a kezeimet, s ahányszor véletlenül bőrömhöz érnek ujjai, újra és újra romokba dönti elmémet.
Hogy tud ilyen nyugodt lenni? Miért nem néz rám?
Senki nem néz a szemembe. Talán jobb is. Nem látom a szánalmat.
Leülök a puha fotelbe, ujjaimmal a bal alkaromon húzódó kötést birizgálom. Nem tudom, miféle seb húzódhat alatta, de ha erősen végigsimítom, éles fájdalom nyilall belé. Lehet, hogy ezt csináltam tegnap? Nem tudom.
Soha nem figyelek arra, amit az ápolók beszélnek. A hangjuk túl józan, túl kemény füleimnek. Most is csak annyit fogtam fel hosszú mondataiból, hogy egy új orvos fog megvizsgálni.
Megvizsgálni? Nem tudom, ez mit takarhat.
Remélem, nem fog hozzám érni.
Remélem, ő sem néz a szemeimbe
.
Miért kapok új orvost? A régi rájött, hogy kezelhetetlen vagyok? Vagy csak egyszerűen megunt? Nem akarok megismerni valaki mást.
Szemeimet most először vezetem végig a szoba berendezésén, lábaimat felhúzom magamhoz, ahogy tekintetem a könyvespolcokat simogatja. Zavar ez a csend… zavar ez a rend. Talán zajt kéne csapni…
Összerezzenve zökkenek ki gondolataimból, ahogy megmoccan a kilincs, a másodpercek lomhává, vánszorgóvá válnak. Mikor nyílik már ki az az ajtó?
Mosolyog.
Nem. Az nem lehet. Itt senki nem mosolyog.
Ki ez a férfi?
 
Tekintetemmel nem követem, mereven az ajtón ragad pillantásom, pedig ő már az asztalhoz sétált. Nem nézek rá, a kép mégis mélyen az elmémbe égett.
Hogy kerül ide? Ő nem dolgozhat itt. Nincs rajta fehér köpeny.
És mosolyog.
Miért mosolyog? Zavar. Még akkor is, ha kedvesnek tűnik.
Pont mint a madarak. A gyönyörű énekük lágyan, csilingelve csábít, a szépségüknek szinte lehetetlen ellenállni, mégis titkon rajtam nevetnek. A rács mögül figyelem őket, míg ők játszadozva repdesnek a gyönyörű égbolton és kizökkentenek a nyugodt álmok világából.
Hosszúra nyúlik a csend és ő nem töri meg. Lehet, hogy azt várja, hogy ránézzek.
Lassan fordítom felé arcomat, tekintetünk találkozik. Nem bízom benne.
A szemembe néz. Miért?
Lehet, hogy arra vár, hogy én szólaljak meg? Nem hinném. Az itteniek nem várnak tőlem semmit. Csak bábként, megoldandó feladatként, problémaként kezelnek.
Nem vagyok teljesen hülye. Tudom jól, hogy így van.
Aki megpróbálja elhitetni velem, hogy nem így van, az hazudik. A többiek legalább őszinték. Ez az, amiért nem szabad megbíznom benne.
Hosszú-hosszú percek telnek el, a szemkontaktust egyikünk sem töri meg, de én már rég nem látom a mélybarna szemek különös csillogását, üres tekintettel meredek rá.
Csak legyen már vége.
- Zack, igaz? – Halkan szólít meg, a hangja selymes és mély. Nincs benne különös, szánakozó él. Mintha válaszra ösztönözne. De nem ver át. Nem sétálok be a csapdába.
Mereven bólintok, ajkaimra harapva próbálom megtartani elmém józanságát. A fájdalom mindig segít.
Fémes, kesernyés íz árad szét számban, szinte hányingerkeltő a kellemetlen aroma.
Vér.
Már nagyon jól ismerem ezt a jellegzetes ízt. Túlságosan is jól.
Újra csend ereszkedik ránk, mozdulatlanul meredek magam elé. Hova lett a régi orvosom? Már nem is tudom a nevét. Talán soha nem is tudtam. Miért érdekelt volna?
- Mostantól én foglak kezelni. – Hangja ismét lágyan, puhán simogatja a csendet, szinte megborzongok a kellemes búgástól. Tekintetem kitisztul, kicsit megrezzenve figyelem, ahogy kinyit egy fekete borítójú dossziét. Biztos az aktám.
Miért fekete?
Vajon mindenkinek fekete a borítója, vagy csak azoknak, akik menthetetlenek?

Ugye nem fog bántani?
- Ha jól olvasom, kicsit több mint egy éve vagy itt. Hogy érzed magad? – Felemeli fejét, s nincs időm rá, hogy elfordítsam tekintetemet, pillantása rabul ejt. Nem tudom lehunyni a szemeimet, és az elfordulás gondolata még lehetetlenebbnek tűnik.
Egy éve?
Egy éve vagyok itt?
- Sokkal többnek tűnt. – Halk, rekedtes hangom furcsán, nyekeregve töri meg a csendet, összerezzenek az idegen hangszíntől.
Magam sem tudom, mikor szólaltam meg utoljára, a hangszálaim szinte teljesen elzsibbadtak.
Egy éve lennék itt?
Egyetlenegy nyamvadt, végtelen hosszúnak tűnő éve? Az nem lehet.
Megint hazudik. Miért hazudik nekem?
Nem válaszol, s mire feleszmélem a kavargó gondolatokból, rádöbbenek, hogy már az ölemben nyugvó ujjaimra merednek fénytelen szemeim.
- Úgy gondolom, először az a legfontosabb, hogy kicsit megismerjük egymást. – Hangja kissé mintha komolyabb lenne, de még mindig hallani rajta a különös, kedves mosolyt. Összerezzenek, mikor halk, puha lépteket hallok, riadt tekintetemet felkapom rá.
Miért sétált az asztal elé?
Minden izmom megfeszül, pedig már megtorpant, fenekét az asztal szélének döntve fonja össze karjait mellkasa előtt.
Engem néz. Zavar a pillantása.
Kiráz tőle a hideg, mégis mintha verejtékeznék.
Simogat a tekintete. Szögesdróttal simogat.

- Akarsz mesélni magadról? – Szemeim tágra nyílnak. Nem tudom, miért. Nem lepett meg a kérdés. Mindig ezt kérdezik, aztán felvesznek egy újságot, hogy ha véletlenül egy páciens ténylegesen mesélni kezd, ne unatkozzanak.
Tőle mégis másnak tűnik.
Nagyon jól játssza. Miért tesz úgy, mintha érdekelné?
Azt mondta, meg kéne ismernünk egymást.Nem szeretek magamról beszélni.
Soha nem emlékszem semmire.
Nem akarok emlékezni.

- Te még a nevedet sem mondtad meg. – Halk, rekedtes hangom kissé már ismerősebbnek tűnik, de gúnyos, távolságtartó színt vegyítek bele. Bunkó voltam… letegeztem… de megérdemli, igaz? Át akar verni. Mindig át akar verni.
Mosoly, kérdések, érdeklődés.
Idegesít. Idegesít, hogy valójában nem idegesít.
Ismét elmosolyodik szavaim hallatán, gerincemen cirógató borzongás fut végig.
Széles, jókedvű mosoly, mintha élvezné a velem folytatott társalgást. Persze tudom, hogy ez lehetetlen.
- Ne haragudj, tényleg nem mutatkoztam be. Tristan vagyok. – Miért kért bocsánatot? Én voltam illetlen… nem igaz?
Felém nyújtja a kezét. Azt akarja, hogy kezet rázzunk? Miért? Kezet rázni az egyenlő felek szoktak. Nem egy orvos és a betege. Megrázom fejemet.
Nem akarok hozzáérni. Nem fogom megérinteni. Félek, hogy kellemesen melegek lennének az ujjai.
Vajon ez is csak egy álom?
Nem érzek fájdalmat.

- Tristan? Mint Tristan és Izolda tiltott szerelmének a történetében? – Felpislogok rá, arcomat kicsit oldalra döntöm, tekintetembe értetlenkedés költözik saját szavaimtól. Ezt honnan tudtam?
Nem emlékszem, mégis újra és újra feldereng pár dolog. Talán azért, mert én magam taszítottam elmémet a feledésbe? Lehet…
Halkan felnevet, a szoba mintha életre kelne a jókedvű hangtól. A fények megmozdulnak, az égen úszó felhők pedig mintha ledermednének, csak hogy jobban hallhassák hangját.
Miért nevet? Rajtam nevet? Nem… ez nem olyan kacaj.
- Igen, pontosan. Szereted az irodalmat? – Megmozdulok a fotelben, kicsit hátrébb csúszva simulok a háttámlába.
Hogy szeretem e?
- Nem. Semmit nem szeretek.


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).