- Meg akarod nézni? – lép közelebb izgatottan, óvatosan elhalászva elõlem a füzetet és kinyitja.  –Nézd, ez itt egy fura szoba lépcsõkkel! – fordítja felém az egyik mûvét, én pedig szinte 180 fokban kifordítom a fejem, hogy minden szögletét lássam. Egész jó. Néhol hibás, az én szobám sokkal komplexebb. Lapoz, keres valamit, egyre izgatottabb, és ami tetszik, egyre természetesebb neki a dolog. Felborzolom a tollaim, amikor lapoz. – Akkor… õk manók vagy koboldok, ahogy tetszik.

Fejtegeti a dolgokat, mintha minden, amit eddig magában tartott volna, elszabadult szelepet találva kisüvítenek a száján. A képet elnézve… a tudatalatti emlékei erõsebbek és pontosabbak, mint gondolni mertem volna. Igazán meggyõzõ. Érdekes. Nem is hittem volna, hogy ennyire számított az a pár pillanat, az a tizenkét gongütés.

- Ó, Ó!!! – kiált fel, én pedig odább ugrok. Nem figyeltem, elmerengtem. Ezt a hibát többet nem követhetem el. – Valakit muszáj megmutatnom! Várj egy kicsit, ne menj sehova, kérlek! – siet és visszafut, szinte hanyatt veti magát. hátrébb lépek kitárva a szárnyaim, továbbra is nyugodtan nézek rá. – Ezt mindenképpen muszáj megmutatnom. Nézd meg õt! Ez sikerült a legjobban. Kicsit fura, nem? Mintha valami mesébõl szalajtották volna, igaz, az álmomat tekinthetem mesének is. Nézd meg a szemeit! Nagyon érdekes és úgy érzem, mintha ismerném… - szorítja az ujjai között a képet, és oldalra biccentve a fejem, magamban összevonom a szemeim. Ez túl közel van. Nem hiszem el, hogy ebben az esetben is Sarah nyerte azt a játékot. Ez a gyerek egyértelmûen hozzám tartozik!

Nem emlékezhetne ennyire.

Elfordulva ugrálok tovább az ágyon, csõröm belevájva a varrásba.

- Hé, hagyd békén! – fakad is és kapja el elõlem, amikor kintrõl lépések és hang szûrõdik be.

- Toby? Toby, mégis kivel beszélsz? – nyílik az ajtó, én pedig felborzolom a tollaim. Mintha méreg gyûlne minden porcikám alá, égnek a csontjaim a visszafojtott mágiától. Ez a boszorkány… lopott tõlem! Ellopta ezt a fiút, aki már hozzám tartozik! Az utolsó kongatás már nem számíthat, a mérleg nyelve felém billent!

- Sarah, nem fogod elhinni! – lelkendezik, sápadt arcára pír költözik, szemébe megannyi szikrázó fény költözik. – Berepült egy bagoly a szobámba! Ugye milyen hihetetlen?

Nézünk egymásra. kitátva a csõröm kitárom a szárnyaim, meghajtva a fejem, de érzi a gúnyt. Üdv, Sarah. Visszatértem, hogy teljesítsem a kívánságot. Talán álcámon átdereng a valódi arcom, gúnyos kacajom, mire felkap egy párnát, és sápadt, égõ szemekkel felém dobja.

- Tûnj innen! Tûnj innen! – sikít.

- Mégis mit mûvelsz? – ordít fel újdonsült barátom. – Azonnal fejezd be! Mégis mi ütött beléd?!

Szárnyra kapok, a nyitott ablak elõtt állva meg, kitárva az egyik szárnyam, hogy lássa: abszolút nem veszem komolyan. Számomra egy porszem van, Sarah. Megkaphattad volna a világot. Ezt. Az enyémet. Akármelyik másikat.

- Kifelé! – sikít õrjöngve, mire ellököm magam, és a szárnyaim a langymeleg alkonyi éjre simulva visznek el. Egy foltban mint a délibáb, köddé válok.

Csizmám sarka hangosan kopog a kõpadlón a trónteremben. Koboldjaim kíváncsian dugják elõ az orrukat, fülek és szarvak szöszmötölése zsizseg halkan. Csípõre téve a kezem idézek a kezembe egy kristályt, hogy ismét a kedvenceim életére láthassak. Az a fiú… minél több idõt töltene velem, minél többet foglalkozik mindezzel, egyszerûen ide tartozik és egyre erõsítem benne a mágia halkan bugyogó forrását. Miért akarna máshol lenni, mint ahová tartozik?

- Ismersz engem – suttogom, végigsimítva a gömb felületét. – Ott van minden az elmédben, én kis szörnyetegem. Csak felszínre kell hoznod. Ismersz. Ide tartozol.
Az enyém vagy.

* * *

Lassan sétálok körbe a trónteremben. A labirintus gyémántporos falain szikrázva törik meg az örökké vörös nap fénye, egyetlen mozdulatommal a hatalmas ablakba állok, végigtekintve birodalmam csupán falatnyi szeletén. Náluk most este lehet. Vitájukban magukra hagytam õket.

Valahogy el kell érnem, hogy a fiú a jó kívánságot ejtse ki a száján. Ahhoz hinnie kell bennem, jobban, mint most. Nem rajongania, vágyakoznia, sóvárognia, hanem tudni és akarni, hogy itt élhessen, az én birodalmam része legyen.

De egyelõre nem veszi komolyan. Azt hiszi, álmodik, a fantáziája játszik vele. Mi lenne a megfelelõ lépés?
Oly közel és mégis oly távol… csupán pár szó. Az emberek olyan meggondolatlanok és felelõtlenek, minden mocsok kicsúszik a szájukon, de a megfelelõ szavakat megtalálni embert próbáló feladat lehet.

- Királyom…? – csörög elém az egyik kis gnóm, épp csak a szemem sarkát villantom rá, hogy mondja csak. Még õket sem küldhetem át csak úgy… nem látná õket.
Kikerekednek a szemeim, a szemem elõtt mozognak a labirintus falai, de nem regisztrálom.
A koboldjaim… az épelméjûség kétségének csíráit elültetni tökéletesek lesznek! A csínyek bajnokai…

- Te! – mutatok a szerencsétlenre, aki páncélzatát csörrentve rázkódik. – Azt akarom, hogy szedd össze a legjobb koboldjaimat. Azonnal legyenek itt! Feladatom van számotokra.

- Feladat, hatalmasságod? – les fel a busa szemöldöke alól. Kíváncsi, amit meg is értek.

- De tüstént! – kapom el a sisakja csúcsát és lelendítve a piedesztálról noszogatom a feladatára. – Különben megkeserülitek!

Nézek a rozsdát banda után. Olyan régen járhattak az emberi világban… bennük már alig hisznek. A haldokló, vörös napra pillantok. Az erõm még mindig hatalmas. Hatalmasabb, mint el lehetne ép ésszel képzelni. Világokat teremtek, a markomban az idõ… mégis, egyre gyengülök. Az örök vörös fény… a néha átfújó forró szél. Az emberek nem hisznek a koboldokban, pedig úgy teremtettem õket, hogy a mesék és a beléjük táplált babonás hit erõsítse õket. Aztán az emberek azt hitték, okosabbak, mint a mágia, mert sikerült uralmuk alá vonni a természetet. Önmaguk pusztulásának útját tapossák nagy erõvel. Értük nem kár.

Régen minden kis lény képes volt átjárni abba a mocskos világba. Gyerekeket cseréltek el, kisebb kívánságokat teljesítettek, megbuggyasztották a tojásokat és megaludt a tej, ahol jártak. Csínyjeikkel engem szórakoztattak és borsot törtek az emberek orra alá, de ha azok jól kívántak és tisztelettel bántak a teremtményeimmel, és persze ha olyan kedvem volt, szívesen teljesítettem a kívánságaikat.

A megfelelõ dologért cserébe, persze.

Teljesítettem Sarah kívánságát, és ha úgy vesszük, nem is kértem cserébe semmit. Fizetség lett volna õ maga és hogy megtarthattam volna az új kis koboldom.

Önzõ… az emberek önzõsége határtalan, de Toby az enyém. El fogja felejteni az emberi életét. Nincs rá szüksége. Az enyém lesz, így romlatlan és mindenek felett álló, eredendõen tökéletes.

Amint az emberi része eltûnik.

- Királyunk – esik be a zörgõ, búsképû sereg.

- Feladatom van a számotokra – fordulok feléjük, tincseim a hátam alját verik. – Az emberekhez mentek.

- Az emberek világába… Ön nélkül?

- De hatalmasságod…

- Elég! – taposok a csizmájára. – Úgy, mint a régi szép idõkben. Senki nem vehet észre titeket. Senki nem tudhatja, hogy ott vagytok, amíg azt a parancsot nem kapjátok, hogy hagyjatok jelet. A feladatotok és a kétségbeesés és a viszály szítása lesz… két régi, jó ismerõsünk között. Azt akarom, hogy elmérgesedjen a harc és az ellentét közöttük. A fiút akarom – markolom meg az egyik, a vezetõ sisakjának szarvát és az arcomhoz húzom. – Megértetted?

Elvigyorodik, csorba fogai elõvillannak, sötét, mélyen ülõ szemeiben izgalom csillan.

- Ahogy a méltóságos királyunk parancsolja… - hajtja meg magát az összes koboldom. Elégedetten nevetek fel, ledobva magam a trónomra. Kezem egyetlen mozdulatára megannyi lassan hízó kristálybuborék jelenik meg, eltûnve a kiválasztottakban és azok halk pukkanással semmivé lesznek.

Káosz, a félreértések apró tüskéi… nos, Sarah és édes választottam közötti különbségek pont elég nagyok, hogy Toby elõbb vagy utóbb úgyis az enyém legyen… de miért várnék utóbbra?

* * *

Kényelmesen ülök, míg a díszes, aranyfényû állványon álló hatalmas kristályban figyelem az embereim ténykedését. Adtam nekik pár napra elegendõ erõt. Eddig minden tökéletesen halad. Sarah táskájában turkáltak, nem nagyon, de épp annyira, hogy a nõ észrevegye a kutakodás nyomait.

Toby rajzszerszámait a szóváltás után eltûntették vagy eltörték, néhány maradványt elõhagyva. Az egyik fontos, félkész rajzát elszakították, az ágy alá rántva menekülés közben. Még nem fedhetik fel magukat. Szórakozva figyelem a feszültséget, a vitákat. Régen is hogy imádtam mindezt, ebbõl mennyi erõt nyerhetek! Ezek a kis porjárók mégiscsak jók valamire.

Egyelõre nem jelenek meg ismét. Azt akarom, hogy akarja a figyelmet, amit az a poros tollcsomós test nyújtott neki.

Vihar van az este… a büdös kis szolgáim ténykedése tönkretette az esti vacsorát, így mindketten a szobájukban ülnek, külön. A szél rezgeti a vékony ablaküvegeket. Elõre hajolok, az ajkaim szinte súrolják a gömb felületét.

- Most – suttogom. – Csupán egy jelet, egy sejtést, a lelke egyik húrját rezgessétek meg, aztán térjetek vissza.

Egy csattanással kimegy a villany, a koboldok vékony, gúnyolódó nevetése harsan fel a szoba több pontjáról. Gúnyosan felnevetek, megtámasztva az állam, figyelem Toby meglepett kiáltását, ahogy felpattan az ágyról, megszorítva a kockás takaró. Megrebbenõ szõnyeg, csattantó ajtó, libegõ függöny, az egyik vandál pedig elkapja a bokáját is, belecsípve, megrántva.

- Mi ez? – kerekednek ki a szemei, összébb húzva magát, a rajzait maga elõtt tartva pajzsként.

Egy gyors ugrás, erõs tockos a fejére, hangos csattanással, hogy még én is belerándulok. Egy másik bátor a hajába markol, gurgulázó nevetések közepette. És a villám… a finálé. Kikerekedett szemekkel, élveteg mosollyal figyelem, ahogy a hangos, éles villámcsapás egy pillanatig éles fénnyel tölti be a szobát, kiemelve a koboldjaim alakját, utána hangosan vágódik ki az ablak.

Megsimítom a kába, elképedt arcot az gömbön, nevetve rúgom le a hatalmas kristályt, ami végigpattog a feléledõ világ fényében fürdõ díszes lépcsõkön. Elkezdõdött. Izgalmas játék lesz, kedveseim. 

Már megint az az álom. Jobban mondva az egyik a sok visszatérõ álom közül. Miért álmodom õket újra és újra? Már internet mélységeit is megjártam sok borzalomra akadva, de nem bukkantam sem hasonló filmre, sem hasonló könyvre, képregényre, bármire, ami egy kicsit is megmagyarázhatná az egészet.

Aztán ott voltak az álmoskönyvek! Életem legnagyobb badarsága volt, hogy egyáltalán kinyitottam õket! Nemhogy semmi hasznosat nem találtam bennük, de a lehetõ legnagyobb ostobaságokat! Ha igazak lennének az ott leírtak, akkor már régen idegbajt kellett volna kapnom, hogy ugyanazok az események ismétlõdnek újra és újra az életemben, de soha semmi ilyen nem történt, pedig sokszor álmodom és sokszor ugyanazt.

Igazából olyan tizennégy éves korom óta nem érdekel, hogy mit jelenthetnek. Eluntam azt, hogy értelmet keressek egy olyan dologban, amit az elménk határoz meg az emlékeink alapján. Ám arról korántsem mondtam le, hogy rájöjjek ki az a férfi, aki folyton-folyvást felbukkan. Az álmaimban a kisugárzása, a két különbözõ színû szeme, és ahogyan mászkál a lépcsõkön, fejjel lefelé, merthogy azokat a lépcsõket logikátlanul építették a plafonra, a falra, bárhogyan, és az érzés…

Tudom, hogy ismerem õt. A déjà vu ahányszor felébredek, amely megbélyegzi az egész napom és még jobban a világomba fordulva elmélkedek még annyi év után is, hogy ezen álom már vagy ezredjére látogat meg éjszakánként. De nem tudom, és senki más sem. Egyetlen megnyugvást csupán a rajzolás jelent. Hogy lerajzolhatom álmaim, hogy talán egyszer valaki felismeri, vagy a remény, hogy Sarah egyszer végre képes lesz beavatni a titkába, hogy miért kapja fel a vizet, amikor ezt az alakot lerajzolom, vagy akár álmaim helyszíneit, egyre élethûbben, pontosabban és tisztábban.

-Milyen volt az iskola Toby? Szereztél már barátokat? – kérdi enyhe gúnnyal a hangjában, ahogyan mindig is tette, de a rajzom lefoglal – Tudod, ha végre kilépnél a saját kis világodból és abbahagynád ezeket az abszurd fantáziálásokat, akkor lennének barátaid. Senki sem akar barátkozni egy tizenhét éves fiúval, aki hisz a mesékben.

- Mikor is mész haza? Nem hallottam jól – fel sem pillantok a rajzolásból. Éppen a férfi szemein dolgozom. Pontosan tudom, hogy melyik milyen színû, pedig az ember azt hinné, hogyha egy két színû szemû alakkal álmodik, akkor nem tudja teljes bizonyossággal megmondani az ébredést követõen, hogy a bal vagy a jobb volt-e a kék.

- Nincs ilyen szerencséd öcskös. Anyáék közölték, hogy vigyáznom kell rád a héten, mivel apának üzleti útja van, anyának meg a nagyinál kell lennie, tudod, hogy balesete volt. Szóval addig itt leszek, és néha lehet Tom is átugrik majd.

- Milyen csodálatos, hogy még mindig úgy kezeltek, mint egy négy évest. Mintha szóba állnék a sarkon álldogáló cukros bácsival – jöhet a szája. Úgy érzem ez lesz az egyik legjobb portré, már majdnem olyan, mint az álmomban. Jó tudni, hogy fejlõdõképes vagyok.

- Ha végre nem holdkórosként mászkálnál az emberek között és nem veretnéd magad össze néha napján és lennének barátaid, akik megvédenek, mert még ahhoz is gyenge vagy, akkor erre az egészre nem lenne szükség! Hidd el, nekem is van jobb dolgom – Hmmm? Mintha valami zajt hallottam volna… Á, nem kell vele foglalkozni, Sarah biztosan hülyeségeket hord össze.

- Rakd már el azt az ostoba rajzot! Hogy mindig rajzolsz valamit! Nem unod már? – vesz fel egy lefordított lapot, tekintete villámokat szór, akár egy fújtató hárpia. Dühös mozdulattal megfordítja, mire szemei elkerekednek, lélegzete megakad, de csupán azért, hogy minden eddigieknél hangosabban törjön elõ belõle az üvöltés – Toby! Már megint ez?! Ha már rajzolsz miért nem vagy képes normális dolgokat?! Mondjuk anyáékat, egy nyamvadt gyümölcsöt, a fát az udvaron, bármit! Lefogadom, hogy megint õt rajzolod! – és kitépi a lapot a kezembõl, és ahogyan pillantása a minden eddiginél tökéletesebb képre esik, enyhe félelem vegyül az arcára kiülõ végtelen harag mellé – Ebbõl elég volt! Most azonnal ideadod az összeset és kidobom a kukába! – mire a mondat végére ér, már kapok az asztalon heverõ lapokért, de õ sem volt lassabb, és az egésszel annyit érünk el, hogy minden lap a levegõbe repül, ahogyan a kicsi asztalkát felborítjuk. Versenyt futok a rajzaimért, de féltestvérem a gyorsabb és az õ kezében kötnek ki a mûveim – Most pedig ezek mennek a kukába. Inkább csajokkal foglald el magad vagy azzal, hogy felnõj már végre.

Ezt nem hiszem el… pont õ, pont õ! Aki oly sokáig nem volt képes kilépni a mesék világából, akinek tinédzser korában lettek képzeletbeli barátai, amelyek bizarabbak voltak, mint amiket a mesékben kitalálnak! Miért? Miért nem ért meg? Pedig neki kéne a legjobban! Mégis mit tettem ellene? Egy testvér nem azért van, hogy megértsen és segítsen, amikor a szüleid sem tudnak? Nem… az hazugság, hogy nem tudnak. Nem akarnak.

Kiabálva követelem, hogy adja vissza a rajzaim, mire õ még hangosabban felel, s folytatjuk tovább. Ehhez nem volt joga, azok a rajzok az enyéim, a papír is, a ceruza is, amivel rajzoltam, adja vissza…  Azonban minden ellenére ugyanolyan bántó és támadó marad, mint volt. Hiába hozom fel õt példának, önmaga nem érdekli, magára mindig kivételként tekint, mintha a lopás csak akkor nem lenne büntetendõ, ha õ a tolvaj. De nekem ebbõl elegem van, nem kell ezt elviselnem. Villámgyorsan mellette termek, kitépem kezeibõl a rajzaim és felrohanok a lépcsõn, ám még mielõtt bezárkóznék a szobámba még egy utolsó pillantást vetek a nõvéremre.

- Bárcsak… bárcsak…! –szinte meg sem tudok szólalni a dühtõl. Annyi minden lenne, amit kívánnék, annyi mindent a fejéhez vágnék még egy kívánság keretén belül, hogy értse, hogy végre felfogjon mindent, de a düh nem enged rendesen gondolkodni, nem találom a megfelelõ szót, amiben meg tudnék fogalmazni mindent – Bárcsak lenne egyetlen lény is ezen a nyomorult világon, aki megértene! –kiáltom végül egyik legnagyobb bánatom, mire elsápad, de nem értem miért, de nem is érdekel. Semmi sem érdekel, ami vele kapcsolatos!

- Toby! – csattan fel, de már fordulok is– Azonnal… - csapom be az ajtót, ami szerencsére van olyan vastag, hogy kizárja a hangját.

Komolyan, még a fejem is megfájdult tõle. Kisimítom a kissé összegyûrt lapokat, és szeretettel simítok végig rajtuk. Ezek az enyéim, munkám volt vele, a lelkem is benne van és…

-Tudom, hogy ismerlek… - suttogom végigsimítva a félkész arcon, és annak reményében, hogy minden gyûrõdést eltüntessek, az egyik legvastagabb könyvem lapjai közé teszem. Remélem használni fog. 

Elgondolkodva nézek szét a polcomon, ujjbegyem végigkalandozik a gerinceken, a puha vagy kemény kötéseken, majd megállapodik egy réges-régi mesekönyvön. Lassan leemelem a vastag kötetet a polcról, fellapozom csak úgy találomra, a régi lapok illata az orromba kúszik. Furcsa gyerek voltam, akinek sosem a tündérek és a szuperhõsök tetszettek, akik megmentik a világot. Nem, én a legendákat szerettem és mítoszokat, azok voltak nekem a mesék. Színesebbek és izgalmasabbak, mint bármi más. Ez a könyv is Sarah-é volt!

Dühösen vágódok le az ágyra, kedvenc párnámat magamhoz ölelve. Még én mentettem meg ezt a könyvet az enyészettõl, mikor Sarah lomtalanított és majdnem rohamott kapott ettõl a könyvtõl. Méghogy felnõni! Bagoly mondja verébnek! Utálom!
Mérgesen nyitom ki a könyvet újra egyik kedvenc mondámnál, lábujjaimmal leszorítom a lapokat és úgy olvasok, az ágyról és próbálom elterelni gondolataim az elmúlt percekrõl, az elmúlt évekrõl, mindenrõl, ami bánt és amivel nem tudok mihez kezdeni. Csupán pár órányi csend és olyan fajta nyugalom, amelyet csak egy könyv tud megadni.

Hirtelen vijjogásra riadok fel.

-Egy bagoly? – bámulok a székem karfájáról a rám bámuló bagolyra. Hallottam már olyanról, hogy sokakhoz berepül denevér, ha erdõ közelében laknak, de egy bagoly a városban?

Óvatosan araszolok közelebb, nem hiszek a szemeimnek. Sosem volt még ilyenben részem, az egész olyan, olyan… mesébe illõ! Csak mesékben és filmekben láttam még ilyet, ahogyan ujjra szálló pillangót is. Olyan hihetetlen, és olyan hátborzongató egyszerre. A bagoly pontosan a szemembe néz, tartja velem a szemkontaktust és tekintetében értelem villan.
Gyönyörû a pillanat, nem akarom, hogy véget érjen, hogy elreppenjen és vele ez a varázslat is, amely talán csak egyszer van egy életben.

A hátam borsódzik attól, ahogyan néz, ujjaim bizseregnek, meg akarják érinteni a tollakat. Ajkaimra harapok, lélegezetem is visszafojtom, ahogyan óvatosan, lassan, az igyekezettõl  enyhén remegõ kezem kinyújtom. Lassan, nagyon lassan. Csak el ne ijesszem!
S hozzám ér. Az utolsó millimétereket maga a bagoly szakította meg, hogy kezemnek döntse fejét halk huhogó hangot hallatva. Nem hiszem el, biztosan álmodom.

Ám mégsem. Ez a valóság, a régen megszürkült valóság új színeket kap, ahogyan megsimítom a baglyot, majd ahogyan elreppen a kezem alól, de nem ki az ablakon, hanem az ágyamra. Akár egy vendég, nézelõdik, terepszemlét tart és az ágy egyik végébe dobott vázlatfüzetem szélét kezdi csipkedni.

-Meg akarod nézni? – lépek oda, akár egy holdkóros. Csak álmodok, most már teljesen biztos vagyok benne. Kérdésemre felvijjog, mintha igennel felelne, legalábbis én igennek veszem.

Térdre ereszkedem, az ágy mellé, óvatosan kezembe veszem a vázlatfüzetet, elgondolkodva nyitom fel. Vajon egy bagoly látja a rajzokat? Meg tudja különböztetni, hogy egy ember vagy bagoly pillant vissza rá a lapokról? Egek, miket gondolok! Lehet Sarahnak mégis igaza van, egy kicsit kezdek átesni a ló túloldalára a fantáziálással. A madarak nem képesek felismerni a rajzokat, sõt az állatok úgy általában nem képesek értékelni a mûvészetet! Mégis miket gondolok?

Mindegy, fogjuk fel úgy mint egy tudományos kísérletet, akkor legalább magam elõl is titkolhatom, hogy egy kicsit azért mégis… lehet, hogy nem vagyok egészen normális.

-Nézd, ez itt egy fura szoba tele lépcsõkkel – mutatom fel az egyik lapot, mire annyira kifordítja a fejét, hogy már lassan azt kezdem hinni, hogy kitörik a nyaka. Egyáltalán mennyire tudják elfordítani a fejüket a baglyok?  Mindegy, most nem ez a lényeg, valakinek megmutathatom a rajzaim, valakit érdekel… Illetve azt olyan biztosan nem tudom megítélni, de abból, hogy még mindig itt ül, még mindig a lapot nézi vagy engem… talán. Hiszen elrepülhetne pocokra vadászni, vagy bármire, amit megkíván.

- Akkor… õk manók vagy koboldok, ahogy tetszik – lapozok kissé félénken. Nem vagyok épelméjû… De mások is beszélgetnek a háziállataikkal! Igen, de nem mutogatnak nekik rajzokat! Egyenes út a diliházba, igazán büszke lehetsz magadra Toby! Bár, jelenleg ez izgat a legkevésbé, azzal majd ráérek akkor foglalkozni, addig élvezem ezt az állapotot – Képzeld el, a mesékben azt mondják, hogy a koboldoknak van királyuk. Ha jól tudom õk az egyetlen varázslények, melyeknek királyuk van.* Gondolj bele… vajon milyen rendszerben élhetnek, hogyan építették meg? A hatalom öröklõdik, vagy választanak? Milyen törvényeik vannak, vannak-e egyáltalán? Ó, erre is igazán ügyelhettek volna a nagy mesemondók! De most már mindegy… - sóhajtok egyet és engedve a csábításnak megsimítom a baglyot.

Még sosem simogattam madarat… olyan… fura tapintása van a tollaknak… Az erdõk egyik csúcsragadozója itt ül velem szemben és hozzáérhetek… Fantasztikus!

-Ó! Ó! – kiáltok fel hirtelen, mitõl kissé megrebben, de ugyanolyan nyugodt marad a tekintete – Valakit muszáj megmutatnom! Várj egy kicsit, ne menj sehova, kérlek! – pördülök gyorsan, nehogy mire visszafordulok eltûnjön és kiderüljön, hogy ez az egész pusztán álom volt. Kikapom a vastag könyvbõl a lapot, amit nem is olyan régen tettem be. Egy pillanatig vizslatom, izgatottság fut rajtam végig, szinte ki tudnék bújni a bõrömbõl. Valakinek végre megmutathatom. Végre… végre! Istenem, ha ez kiderül biztosan bezárnak az elmegyógyba – Ezt mindenképpen muszáj megmutatnom – fordulok vissza és szerencsére még mindig ott van, tehát még nincs ideje az ébredésnek, még kiélvezhetem a pillanatot.

-Nézd meg õt – ülök le elé a földre és mutatom felé a rajzot – Ez sikerült eddig a legjobban. Kicsit fura, nem? Mintha valami mesébõl szalajtották volna, igaz, az álmomat tekinthetem akár mesének is. Nézd meg a szemeit! Nagyon érdekes és úgy érzem, mintha ismerném… - veszek bele újra a képbe, az általam rajzolt vonásokba és abba a megmagyarázhatatlan érzésbe, hogy ismerem ezt a férfit.

-Hé! Hagyd békén! – kapom el a Teddy macim, mikor a bagoly a karmaival kezdte piszkálni – Õt még Sarahtól kaptam, Lancelotnak hívják. Igazi lovag, sok kalandban volt része, legalábbis ahogyan a nõvérem mesélte, aztán nekem adta… Ez az egyetlen bizonyítéka annak, hogy Sarahnak is volt gyerekkora – simogatom meg a játékot.

- Toby! Toby, mégis kivel beszélsz? – kopogtat az ajtómon Sarah, akár egy emlegetett szamár, de valahogy már nem haragszom annyira, a haragom felváltotta az izgatottság, amit a bagoly látogatása okozott.

- Sarah! Nem fogod elhinni! Berepült egy bagoly a szobámba! – újságolom hangosan és jókedvûen, mire benyit a szobámba, elkerekedett szemekkel pásztázza a szobát, tekintete a rajzomra siklik, majd felfedezi a baglyot és szemei kistányér méretûre nõnek.

- Ugye milyen hihetetlen? – mosolygok fel rá, de õ mintha meg sem hallana, mint aki kísértetet látott araszol közelebb egyre fehérebb arccal és a bagoly, pont úgy, mint velem, vele is tartja a szemkontaktust.

- Tûnj innen! – kiáltja el magát, és egy párnát felkapva kezdi hessegetni a baglyot – Tûnj innen!

- Sarah! Mit mûvelsz? Azonnal fejezd be! – kapom el a karját, nehogy kárt tegyen a madárban, aki felmenekült a függönykarnisra, de épphogy hozzáérek, ellök, a lendülettõl nekitántorodok az ágynak – Mégis mi ütött beléd?!

- Kifelé! – sikítja, miközben a párnát a bagoly felé dobja. Szerencsére nem Sarah volt a gyorsabb és kirepült az ablakon, majd elnyelte az éjszaka.

Megdöbbenve bámulom a nõvérem, ahogyan az ablakon kimeredve kapkodja a levegõt. Nem tudom mi történt, nem tudom miért csinálta, de még sosem láttam, hogy bármi ennyire felzaklatta volna, még a rajzaim sem.

- Sarah… jól vagy? – érintem meg óvatosan a vállát, de lerázza magáról a kezem és mikor felém fordul, már villámokat szór a tekintete.

- Eszednél vagy? – kiált rám, akár egy tajtékzó boszorkány.

- Én?! – háborodok fel azonnal, miért mindig én? – Nem én kezdtem párnával üldözni egy békés madarat, mint egy eszement!

- Toby – vesz egy mély levegõt – az egy vadállat, az erdõben él, ki tudja milyen betegségeket terjeszt! Ki is kaparhatta volna a szemed!

- De teljesen nyugodtan ült a székemen meg az ágyamon, egészen addig ameddig be nem tetted ide a lábad! – tárom elé a kész tényeket, úgy is, hogy tudom, hiába minden próbálkozásom.

- Toby! A bagoly vad madár, veszélyes és pont. Ezzel nem vagyok hajlandó vitába szállni, olvass utána vagy kérdezd meg anyáékat, ha nekem nem hiszel. Ezenfelül… - kezd újabb szónoklatba, de már rutinként tudok úgy csinálni, mint aki figyel, viszont az igazság az, hogy egyik fülemen be, a másikon ki.

Elég volt csupán párszor végighallgatnom, hogy tudjam az egészet kívülrõl. Ahogyan becsukja az ablakot én az ágyon találom magam, csöndben kalandozva valahol a saját világomban, õt teljesen kizárva, csupán halk morajlásként van jelen oktató hangja. Mélázva kezembe kapom a vázlatfüzetet és a rajzom a férfiról, mielõtt újból elveszi. Mindig ugyanaz a hajszíne, mindig szõke, mindig ugyanaz a szeme kék, mindig furcsa, de mégis pompás ruhákban jár és mindig ugyanaz az érzés, ugyanaz a borzongás fog el, mikor lerajzolom vagy ránézek. Ahogyan most is…

- Figyelsz rám egyáltalán? Hozzád beszélek – nem nézek fel rá, elvarázsolva simítok végig a ceruza vonalakon. Ez a mai nap… annyival másabb mint a többi, ez a furcsa érzés, nem akar engedni…

- Te ismered õt, ugye Sarah? – hallom magam is távolról, ahogyan ajkaimon kicsusszannak a szavak. Valami halványan dereng, de mielõtt elkaphatnám, szertefoszlik. Érzem, hogy közel járok a megoldáshoz, de folyton kicsúszik az ujjaim közül.

- Honnan ismerném? Ez csak a te õrült fantáziálásod! – vált újra támadóvá a hangja, ahogyan szokott, de még mindig nem pillantok rá, még lefoglal a bennem kavargó ismerõsen idegen érzés. Valami felsejlik, formát ölt és kipukkan, levegõbe markol a tudatom, mintha láthatatlan vödröt húznánk fel a kút sötétjébõl. Újra és újra, akárcsak Sziszüphosz.

Aztán elkapjuk a csapongón repkedõ, el-eltünedezõ pillét, a gondolatot, a megérzést és még mielõtt újra elvészne gyorsan lejegyezzük, kimondjuk, hogy megtörjük varázsát és a mienk maradjon annyira, hogy emlékezzünk rá.

- Jareth… A neve Jareth, ugye? – pillantok fel nõvéremre, kinek arcából újfent kiszalad a vér.

*Csupán a film miatt, mivel Jareth ugye manó/kobold király.

Csendesen heverek a trónomban, a karfára dobott lábakkal. Idegesen mozgatom a lábfejem, a bõr halkan nyikorog, ahogy gyûrõdik. A kezemben fogok egy kristálygolyót, az ujjbegyemen pörgetve világosodik és villannak fel képek. Szép, fehér szoba, szép, fehér ruha, fekete haj.

Mérgesen szorul össze az öt kesztyûs ujjam a gömb körül és mérges kiáltással a falhoz vágom. Minden hajtincsem vége beleremeg. Elég!

Én vagyok az egyik leghatalmasabb, ami valaha élt vagy teremtõdött, én, aki világokat teremtek, itt szenvedek önnön ostobaságom miatt, már idõtlen idõk óta!

Unottságot erõltetve az arcomra pillantok ki a bõrkesztyûim ujjai között. Sóhajtva döntöm hátra a fejem, kinyújtozva. Hiába meredek ki az ablakon, ugyanazt látom, amit már annyiszor: a vörös napot lenyugodni a labirintusom mögött. De most ez is untat és a mellkasomban rezgõ idegességet is csak növeli. Most ez sem szórakoztat és olyan nehéz visszaemlékezni, hogy mivel szórakoztattam magam azelõtt… de most csak… vakaródzok kínomban. Nem dob fel sem a koboldjaim kínzása, se semmi…

Egy újabb kristályt idézek a kezemben, meg még hármat, lassan forgatom az ujjaim között. Mennék. Minden porcikám menne, vinnének a lábaim és minden erõm, minden mágiám.

Minden este nézem, csak nézem az estét, és várom, hogy ismét kimondja a szavakat. Nem olyan nehéz. Mondd ki! Te ostoba liba, mondd ki!

Dobál a kétségbeesés, a harag és a keserûség, néha belém rúg a gúny.

„Többé nincs hatalmad felettem”

Ostoba liba.

Sarah… Ó, Sarah, neked adtam volna a világokat.

Te egoista, makacs, önfejû… ismét összeroppan a kristály a kezemben.

- Nevetséges – morgom, lesöpörve az ujjaimról a gyémántport. Belenézek ismét, figyelve vállig érõ fekete tincseket. – Te bolond lány, hogy megöregedtél – mosolyodok el gúnyosan. Ez a legkevésbé kellemetlenebb érzés, ami talán még élvezetes is valahol. Ha velem maradt volna, a porcelánfehérsége megmarad, nem gyûlnek azok a nevetséges ráncok a szeméhez, egyszerûen… nem öregedik meg. Gyönyörû és fiatal marad, az én királyném.
Erre… istenem, micsoda vihar volt akkor, amikor megláttam más karjaiban! És tudom, hogy õ is tudja, hogy az nem az õ helye! Érezte, hogy ezzel hibát követ el, de csak azért tette, hogy engem bosszantson!

Néha kételkedem. Lehet, hogy tényleg elfelejtett és butább annál, mi van, ha én tévedtem vele kapcsolatban? Ha nem érezte, amit én, csak egy ostoba fruska volt, és nem érezte át a helyzetet…

Kihúzom magam ültömben, ahogy a villanó képet figyelem.

Ez meg…

Sarah hirtelen haragú. Ingerlékeny. Mindent tudtam róla, mert egyetlen szórakozásom az idõtlenségben õ volt, és az általa kiváltott érzelmek. Ismerem… annyira ismerem. Jobban, mint õ önmagát, a mindenség legboldogabb asszonyává tehettem volna.

De õ döntött így! Az õ vétke, hát szenvedjen! Múljon el, tûnjön el, felejtsék el!

Nézem a képet. Bõ, fehér kötött pulcsiban ül, a haja alig éri a vállát, pedig milyen gyönyörû, hosszú, fekete hajkoronája volt. Gyászos nap volt, amikor levágatta. Nem elõnyös.

Valamit felszed, valakivel vitatkozik, heves mozdulatokkal lebegtet megannyi szállingózó papírt. Kivel veszekszik megint valakivel ez a sárkány…

- Gyerünk – libbentem oldalra egy fordulattal a képet.

Egy fiatal fiú áll elõtte, seszínû szõke tincsekkel, nagy, nagy szemekkel. Hirtelen ülök fel, mint a két csizmatalpam hangosan csattan a márványon. Igen… Ismerõs. Tudom, hogy ismerem.

Hmm… lassan pörgetem az ujjaim között a golyókat. Talán ez a butuska kis Sarah még a segítségemre lesz valamiben. Talán nem is lesz olyan unalmas az elkövetkezendõ idõszak.

Figyelem az alacsony, szõke alakot, a hatalmas szemét és érzem, hogy mindezek alatt ott vibrál benne az energia. Õ az enyém, hozzám tartozik!

Emlékszem, Toby. Az a kiskölyök, akit Sarah nekem adott, még évekkel ezelõtt, és igen, emlékszem – az óra már elütötte az utolsó másodperceket is. Csak pár szempillantáson múlt, hogy mindent megkaptam volna, és mégis, egyedül én jártam pórul. Nekem maradt üres a markom.

Mindig tagadja, hogy én létezek! Hát ennyire félsz tõlem?

Toby… halvány mosollyal simítom meg a kristály fényes felületét. Kiabálnak egymással, a fiú kiszedné a kezébõl a papírokat. Pedig milyen nyomott kiskölyök volt… Az én kis koboldom.

A fiú megbántottan mered a nõre, kitépi a papírokat a kezébõl és felrohan az emeletre.

- Bárcsak… bárcsak…! – kiabál a fiú. Felemelem a fejem. Gyerünk, mondd ki. Mondd csak ki, kedvesem. – Bárcsak lenne egyetlen lény is ezen a nyomorult világon, aki megértene!

- Toby! – csattan fel Sarah elsápadva – Azonnal… - de a fiú felrobog a lépcsõn, becsapva magára az ajtót. Sarah, csak nem félsz?

Ohh, hát nem erre számítottam, de a lényeg megvolt. Egyszer már kimondta, és a komolyság nem számít, a kívánság az kívánság, és ki vagyok én, hogy ellenálljak?

A mellkasom hosszú idõ után elõször izgatottan rebben meg. Felkapva a palástól lépek az ablakpárkányra és a nehéz anyag fénylõ surranással lebben körém, ahogy szárnyra kapva lépem át a világaink közti falakat.

XxX

Sötét van a világban, de semmit sem változott. Érzem az emberek kesernyés bûzét, az érzéseiket, a félelmeiket… Fehér tollas öltözékemben Sarah házához… otthonához, felrebbenve az egyik ablakhoz. Ó, igen, innen jön az a félreismerhetetlen, balzsamos illat, ami az egész világomat jellemzi. A mágia, a varázslat, ami innen hiányzik, de ebbõl a fiúból árad. Duzzogva ül az ágyon, a mellkasához szorítva egy párnát és a lábujjaival leszorítja egy könyv lapjait. Ez a világ olyan szürke, de nem unalmasabb, mint a koboldkastély.

Nyitva az ablakszárny, könnyed eleganciával rebbenek be, megülve a szék karfáján, felvijjogok.

Toby, Toby… emlékszem rád. Mozdulatlanul ülök, amíg õ kikerekedett szemmel néz rám.

- Egy bagoly? – támaszkodik fel, a bõ pólóból kivillan a kulcscsontja. Az emberek annyira magától értetõdõnek vesznek mindent. Hagyom, hogy közelebb lépjen, a tekintetemmel követem a mozgását. Teljesítem a kívánságod. Megértelek majd, ahogy kívántad. Nem fogunk unatkozni.

Ó, Sarah, érezni fogod azt a sok keserûséget, amelyeket te okoztál nekem az évek alatt. Szereted az öcsédet, félted, és titkolsz elõle annyi mindent, ó, micsoda móka lesz Tobyval játszani, miközben te vagy az ellenfelem!

Egészen nosztalgikus.