Karakter: Zöldlomb Legolas
Megjegyzés: ~ Arwennek
Fekete vér borítja a déli vidéket; rátapad a fákra, bokrokra, földre, és az eső sem mossa le, pedig szüntelenül hullik alá már napok óta. Átázva táborozunk a lombok közt bújkálva, és várjuk a sötétség lényeinek visszatértét. Lábak tompa dübögését nyögi a föld; újra elindultak. Bajtársaim felajzott íjakkal várakoznak, testtartásuk merev, feszült. Még órák kérdése, míg ideérnek.
– Induljunk – adom ki az utasítást, és elébe megyünk a küzdelemnek.
A harc fárasztó, tagjaink zsibbadtak, puzdráink üresek. Már két órája mészároljuk az erdőbe küldött orkokat, míg végül megfutamodnak. Halomba gyűjtjük a holttesteket, a sérültjeinket ellátjuk. Ma szerencsés napunk volt, senki nem esett el közülünk.
Könnyű páncélba öltözött alak közeledik felénk. Ahogy előtűnik a fák takarásából, felismerem benne Agaruil alakját. Mozgásából látom, hogy feszült, és nem akaródzik odajönnie hozzám. Elébe megyek, hogy könnyítsek a helyzetén.
– Apád küldött érted, Hercegem.
A nyelvem hegyén van a kérdés, hogy "Miért?", de ez az a kérdés, amelyet soha nem tehetek fel vele és az utasításaival kapcsolatban másoknak, csak és kizárólag neki. Rosszul venné ki magát, ha a király szavát kérdőjelezném meg népe előtt.
– Máris indulhatunk.
Utasításokat adok ki, kijelölöm az új parancsnokot, majd elindulunk a Király Csarnokába.
Összeszorított szájjal nézek apámra, s szemeimből kiolvasható a véleményem: ezt nem teheted. Azonban nem szólalok meg, ismerem a királyt; nincs semmi, amivel meggyőzhető lenne róla, hogy erre nincs szükség. Elrondnak nincs serege, nem tudna komoly segítséget küldeni a számunkra. Viszont még mindig több segítségre számíthatunk tőle, mint Lórien népétől: beléjük ugyanúgy belemar a sötétség, mint belénk.
– A követek visszatértek már hozzád, apám?
– Még nem, de biztos vagyok benne, hogy Elrond el fogja fogadni.
És hol van ebben a történetben Arwen és én? – sikerül visszanyelnem a kérdést, de keserűség költözik a szívembe. Tekintetem kerüli apámét, legszívesebben visszatérnék szobámba, hogy gondolataimba merülhessek, és visszanyerjem önuralmam.
Újabb és újabb kérdések akarnak kitörni belőlem: Mi szükség van erre? Mit vár ettől a házasságtól? Mit tud Elrond, amiről nem tudok?
Az utóbbi kérdésre persze tudom a választ: míg ő a Fehér Tanács tagja, ahogyan Galadriel is, addig Thranduil nem az. Ez már régóta foglalkoztatja, s úgy érzi, kihagyják azokból a döntésekből, amelyek komoly hatással vannak ránk is. Így azonban nagyobb esélye lenne beleszólni az események alakulásába, mint enélkül.
Néma csend feszül közénk, s a Csarnok falain kívülről sem szűrődik be nesz. Tehetetlen vagyok.
*
– Ma érkeznek. – Csak ennyit mond apám reggel, majd megy is tovább, hogy megtegye a szükséges előkészületeket, amellyel az érkezőket fogadjuk.
Hálószobámban már ott található a ruha, amelyet Elrondék fogadására készítettek számomra. Színe akár a napfénytől ragyogó égbolt. Óvatosan érek hozzá, félek, kárt teszek benne, holott tudom, hogy ennyi nem árt neki, mégis olyan előkelőnek és sérülékenynek tűnik, mint a frissen dermedt jég a tó tükrén.
Hiába próbálom szokni a gondolatot, hogy a mai nap folyamán a lehető legjobb oldalam kell mutatni, tartok tőle, hogy nem fog menni. Érzéseim Arwen irányába nem negatívak, viszont nyugtalanít, hogy a fejünk felett döntöttek atyáink.
A trónterembe a legelőkelőbb tündék sereglenek be és állnak díszfalat vendégeinknek. A trón árnyékába húzódom, mert bár nem tartok ettől a találkozástól, mégis feszélyezve érzem magam. Az utóbbi időkben a déli határ mentén kellett helyt állnom, és nem egy követ szerepében kellett tetszelegnem, most mégis erre lettem kényszerítve.
– Csillag ragyogja be találkozásunk óráját.
Összerezdülök atyám hangjára, és aprót lépek oldalra, hogy jobban lássam az érkezőket. Elrond léptei könnyedebbek, mint ahogy emlékeztem rá, tartása pedig olyan büszkeségről és boldogságról árulkodik, amelyet még soha nem láttam rajta.
– Mélyen tisztelt uram! – viszonozza a köszöntést Völgyzugoly ura.
– Fiamat, a herceget már ismeritek.
Atyám oldalára állok, enyhén meghajtott fejemmel csendben üdvözlöm a vendégeinket.
– S te hasonlóképp már találkoztál lányommal.
Elrond kezét, mintha bűvöletbe ejtene, kezdem el követni tekintetemmel. Arwen arca kifürkészhetetlen, mintha egy élő szobrot néznék, amely azóta úgy tekint le a világra, mióta alkotója formába öntötte.
– Népem szívesen lát benneteket. Érezzétek otthon magatokat. Bizonyára kimerültek vagytok. Azonnal a szobátokhoz vezettetlek titeket.
Ahogy a fekete hajszálak meglibbennek, s hátat fordítanak nekem, érzem, hogy kezd a feszültség felengedni a testemben. Újabb haladék, amelyben felkészülhetek a lakomára, mellyel a vendégeinket fogadjuk, azonban apámat ismerve ez csak az első ilyen alkalom, amelyet több hasonló fog követni.
Utam a kinti térbe vezet, minél messzebb a föld alatti tértől. Hosszú éveken át szolgáltam a határvidéken, és a visszatérés a föld alá csak felszítja bennem a friss levegő és mozgás iránti vágyat. Kinyitják a kapukat, és a rendezett kertben gyermekkorom legkedvesebb ösvényén sétálok végig. Apró, kék szirmú virágok fölé hajolok, melyben szorgosan dolgoznak a még kisebb rovarok, majd kirepülve másik virágkelyheket keresnek. Nem tudom, mennyi ideig figyelem munkásságukat, mire újra elindulok, hogy letelepedjek egy gránitból faragott padra.
Leendőbeli mátkám, mintha egy másik világban járna, úgy jelenik meg előttem, s figyelmét teljesen a természetnek szenteli. Csendben figyelem mozdulatait, s mintha csak szokni szeretném az ejtését, megszólítom a nevén.
– Arwen... Ülj mellém.
Rezzenésén látom, mintha fájdalmat okoztam volna neki szavaimmal, bár ez a fájdalom lehet annak szól, hogy újra visszakerült ebbe a birodalomba. Léptei már nem olyan könnyedek, mint mikor kilépett a fénybe, s ettől megfájdul a szívem. Azonban mégis odaér hozzám, és leül mellém, s szívembe csendesség költözik.
– Köszönöm – suttogja maga elé, s pillantása a messzibe réved. – Nagyon szép ez a kert.
– Édesanyámé volt – jegyzem meg alig hallhatóan. Halvány képek derengenek fel szemeim előtt, mikor újra megszólalok. – Itt láttuk őt atyámmal utoljára mielőtt... – De a mondatom már nem tudom befejezni.
– Bocsáss meg, nem tudtam.
Érzem hangján, hogy tényleg így gondolja, s ez melegséggel tölti el szívemet.
– Atyád sokszor jár ide?
– Igen. Sokszor kapom rajta, mikor a régmúlt emlékeibe merülve lépdel lassan a lugasok alatt.
– Szomorú a tekintete. Pont, mint neked.
– A te pillantásodban is bujkál valami bánat – felelem őszintén, s igazából nem csak a tekintete, de a teljes kisugárzása is ezt a szomorúságot árasztja magából, mióta megérkeztek.
Szavaim hatására szinte teljesen megmerevedik, csak az arcán látom, hogy késve tudja uralmát visszaszerezni. Talán nem kellene erőltetni azt, hogy beszélgessünk, hisz' ha minden úgy megy, ahogy atyáink akarják, rengeteg időnk lesz még rá.
*
A vacsora régmúlt időket idéz minden itt élő tünde számára. Legutoljára ilyen fényes lakomát akkor rendeztek, mikor még édesanyám is köztünk volt. Szerette a díszes étkészleteket, a muzsikát és a művészien elhelyezett ételek látványát, s körülötte azokat, akiket mindennél jobban szeretett. Mióta nincs, senki nem próbálkozott visszacsempészni ezeket a pillanatokat, s most, hogy újra megszólaltak a hárfák és fuvolák, s az asztalok régi pompájukban díszeleghetnek, szinte mindenki arcán látom a nosztalgikus örömet.
Próbálok bekapcsolódni a beszélgetésekbe, de újra és újra a távolba réved a pillantásom, s más helyeken járok. Ételt alig szedek, s enni is alig bírom, hiába nem ettem egész nap semmit.
Néha tekintetem körbevándorol az asztalnál ülőkön, hogy aztán megállapodjék Arwen arcán. Látszódik, hogy annyira kívánkozik itt tartózkodni, mint amennyire én is, s mégsem teheti meg egyikünk sem, hogy távozzék. Majd összekapcsolódik tekintetünk, melyben érzem a megértést, s hogy ő is tisztában van vele, nem akarok semmi olyat sem tenni, amelyet mások kényszerítenek rám, főleg, ha nem csak önnön sorsomról van szó.
A háttérben szóló halk pendítések helyét erőteljesebbek kezdik ritmusosan megszakítani, mely jobban felpezsdíti a mélyen megbúvó örömöt, ami egykoron népünket jellemezte. Eljött az idő, hogy végre ne az asztalnál kelljen ülni, s szinte végig se gondolva, mit teszek, Arwen felé indulok. A szokásokhoz híven cselekszem, meghajlok, s felajánlom a kezem, majd rá pillantva felteszem rövid, s kellően díszített kérdésem:
– Szabad egy táncra, Arwen, tünde hölgyek legszebbike?
Hófehér bőrén halvány pír tűnik fel, s rövid idő múlva elfogadja a felajánlott kezet. A terem közepe felé vezetem, majd teljes tisztelettel érintem meg derekát, míg másik kezét a vállamra helyezi. Ahogy egymás felé fordulunk, s könnyed táncunkba belekezdünk, egy pillanatra mintha látnám magunkat kívülről. Habár törékenynek tűnik, mégis a föld és a természet teljes erejét vélem felfedezni Arwenben, míg magamat inkább a tavaszi naptól lassan felmelegedő levegőhöz tudnám hasonlítani, melyben még érződik a tél hideg szorítása.
A zene körbeölel bennünket, s mi táncolunk benne, egymásra figyelve. Szavak nélkül adunk át magunkról egyre többet, s néha már mosolyogni is tudunk, holott okunk nem kellene, hogy legyen rá. Hacsak atyáink jobban nem ismernek, mint mi saját magunk.
Megbicsaklik a dallam, s vele együtt a saját világunkba új hangok áradnak be, de ezek sértik a fülem. Miért tapsolnak? Hiszen ez csak egy tánc volt, semmi egyéb –
Szívem fájdalmasan szorul össze, mikor Arwen arrébb húzódik tőlem, s magát védekezően félig átkarolja. Bal keze felé nyúlok, s könnyedén megszorítom.
– Megismételhetnénk? – kérdem teljesen kiszáradva, s reménykedem, nem csak álom volt az előbbi táncunk.
– Talán... Egyszer... – suttogja, s tekintete, mint a riadt madaraké, körbe-körbe tekintget a teremben, merre tudna elmenekülni.
– Köszönöm a csodálatos estét. Most azonban engedelmeddel távoznék.
Tekintetem követi az övét, s atyámat pillantom meg, aki éppen csak lentebb engedi a fejét, jelezve, hogy nem veszi sértésnek, ha távozik a teremből.
– Szép álmokat! – sóhajt fel felém fordulva, én pedig lemondóan elengedem balját.
– Aludj jól! – kívánom neki, bár attól tartok, a föld alatti termek nem fogják segíteni ebben.
*
Az esti ünnepség még sokáig elhúzódott Arwen távozása után, s atyám sokat beszélgetett Elronddal. Végig a távolból figyeltem az arcát, s olyan érzelmeket figyeltem meg rajta, melyet régóta nem láttam. Talán akkor volt ilyen, mikor legutoljára a törpökkel tárgyalt, hogy hozzanak neki mithrilt, ám azok nem voltak hajlandóak megegyezni vele.
Az éjszaka folyamán ezek a képek keveredtek a fejemben, újra és újra, Arwen kipirult arca, ahogy ragyog, s boldogan tekint rám, s Thranduilé, ki mohón figyeli őt a háttérből.
Kellemetlen érzéssel kelek, s nem tudom szavakba önteni, pontosan mitől is tartok.
Ahogy az apró terem felé tartok, ahol a reggelit szokták tálalni, elhaladok a trónterem kapuja előtt. Fürkésző pillantással vizslatom az őrök arcát, de semmilyen érzést nem lehet leolvasni róluk.
– Ki van odabent a királlyal?
Azonban nem felelnek. Kettejük között az ajtóhoz lépek, s kezem ráhelyezem a lapjára. Ahogy tolni kezdeném, az őrök a vállamhoz érnek, ezzel jelezve, hogy nem léphetek be a terembe. Tekintetük most már árulkodóbb, feszélyezve érzik maguk, hogy hercegüket nem engedhetik szabadon mozogni. Felvont szemöldökkel nézek rájuk, majd mégis kitárom a kaput.
Odabent atyám körül a legszűkebb tanácsadói körét pillantom meg, Lathlithe-et és Birlindét.
– Miért akartál kizárni erről a megbeszélésről?
Kérdésemre felemelkedik trónjáról, és a két nemes tünde hátrébb húzódik. Nem mozdulok a kapuból, megvárom, míg mellém ér.
– Pontosan ezért. Ez egy beszélgetés, és nem pedig döntéshozatal, amely oly' fontos lenne számodra. Ha közlendőm van veled, szólítalak.
– És ezért hívtad őket ide? Beszélgetni? Ilyen formális módon?
– Néha ezt is kell tenni az alattvalóinkkal.
Megrökönyödve nézek rá, s tekintetétől legszívesebben meghátrálnék. Soha nem viselkedett még így velem... Végül lefelé szegezem pillantásom, s meghajtom a fejem. Tiszteletlenül jöttem be, de távozásomkor, még ha nehezemre is esik, de megadom számára.
Feszülten hagyom el a föld alatti termeket, s lépek ki a napfénybe. Lábam a gyakorlótér felé visz, s hamarosan be is lépek a külső épületbe. Különböző, szépen művelt fegyverek közt válogatok, míg végül választásom apró, levélre emlékeztető késekre esik. Fél tucattal hagyom el az épületet, s egy viharban kidőlt fa felé veszem az irányt. Rövidebbre vágták a törzsét és a földbe állították. Távolról célzok és dobok, csak a célpontra koncentrálva, de olyan egyszerűen fúródnak a törzsbe pengéim, hogy továbbra sem tudok megszabadulni atyám arcának látványától.
A kéreg szétforgácsolódva, végtelenül sebes, s a szálkák bizonytalanul meredeznek a környezet felé. Rengeteg sérülés van rajta, melyet az utóbbi évtizedben szedett össze magára a gyakorlatozó tündék fegyverei által. Kihúzom a késeket belőle, majd óvatosan lesöpröm a friss forgácsot róla. Bárcsak lenne jobb anyag a gyakorlásra...!
Újra és újra megismétlem a dobásokat és a simításokat, hogy megnyugodjak, de csak nagyon nehezen megy. Végül magam mögött hagyom a teret, s visszahelyezem a fegyvereket a helyükre.
Az ében fürtöket veszem először észre, mely elüt az itt élő tündék szőkéjétől és barnájától. Mióta megérkeztek, azóta talán most először érzek nyugalmat a jelenlétében anélkül, hogy más érzésekkel keveredne.
– Mióta üldögélsz itt? – szólítom meg, mikor a közelébe érek.
– Az előbb érkeztem – feleli éppen csak rám pillantva.
– Van kedved szétnézni bent a társaságomban?
– Talán később – válaszolja, mire csak szomorú tekintettel nézek rá. – Jobb szeretek idekint lenni – jegyzi meg halkan, szinte csak magának mondva. – Esetleg a kert rejtett szépségeit meg tudnád mutatni?
Hálás vagyok szavaiért.
– Szívesen körbevezetlek bárhol az erdő határain belül.
Felemelkedik a padról, majd belekarol jobbomba, s így indulunk el lassan gyerekkorom legszebb emlékeinek őreihez. Nem több, mint három facsemete évszázadok óta, Galadriel csodás mallorn fáinak utódai, azonban ebben a környezetben nem tudtak mély gyökereket ereszteni, s ily apró méretig növekedtek csak meg. A két métert éppen csak elérik, s leveleik nem tömörülnek sűrű lombba. Néha pár madár énekel nekik, de szomorúságuk miatt hamar tovább repülnek, s tovább állnak elszakadva társaiktól. Gyönyörűségük azonban vitathatatlan, s ragaszkodásuk az élethez jellemez mindenkit a Bakacsin erdei tündék közül.
– Mily' régen volt már... – szólal meg elmerengve társam.
Bólintok, s végigcirógatom az egyik aranyszín levelet. Fényes és erős.
– Soha nem borultak virágba – jegyzem meg bánatos hangon. Mindig is összeszorult a szívem a közelükben, s a kirekesztettséget és magányosságot szinte valósként élem meg.
Szerkesztve Methen által @ 2018. 12. 12. 10:23:56
|
