Zene 

Utoljára aznap reggel mosolyogtam, mikor édesanyám elment a templomba, a gyülekezetbe, hogy a hétvégi programhoz megfelelõen fõzzenek a rászorulóknak. Hivatásos anyaként sokszor csinálta ezt, miután Ryan kiszállt a családi fészekbõl, s csak én maradtam otthon apuval. Én keveset ettem, apa pedig roppant finnyás volt, így anya ott kiélhette az addig elfojtott készségeit. S miben különbözött az a péntek délután a többitõl? A csengõtõl, ami négy óra környékén hívta fel a figyelmünket arra, hogy vendégünk érkezett. Én éppen akkor értem oda az emeletrõl, mikor apám a nappaliból. Vetett rám egy futó pillantást, majd kinyitotta az ajtót. Egy katonai, díszegyenruhás férfi állt ott. Apámon nem láttam, semmit, az én gyomrom azonban rögvest összeszorult.

- Jó napot! Idõsebb Ryan Hoganhoz van szerencsém? – kérdezte a férfi, míg kihúzott háttal apámat nézte.

- Magának is jó napot, s igen. Miben segíthetek?

- Abraham Knight vagyok. Bemehetnék, uram? – Ez volt az a mondat, amitõl halk, ijedt sóhaj tört fel a mellkasomból. Ugye csak megsérült…? Ez volt az elsõ gondolatom, míg atyám csak komoran bólintott, s arrébb állt, hogy a férfi be tudjon jönni. Aprót biccentett felém a katona, amit én is viszonoztam. Lassan indultam meg utánuk, apám mutatta merre van a nappali. Idegen szemnek ugyan olyan komor volt, mint eddig, én azonban éreztem rajta a feszültséget… a félelmet.

- Üljön csak le – szólt oda a férfinak, aki megköszörülte a torkát, s kihúzta magát. Zavartan kerültem ki, s hátamat a falnak támasztott szekrénynek vetettem. Csak megsérült…

- Azért jöttem, hogy átnyújtsam ifjabb Ryan Hogan eddigi kitüntetéseit, s az egész Amerikai Hadsereg nevében részvétem nyilvánítsam az elhunyt családja felé. – Nem igazán fogtam fel, hogy mit mondott a férfi. Elhunyt? Mármint… meghalt? Ryan, a bátyám… meghalt? Nincs többé? Nem, ez lehetetlen…!

- Parancsol? – kérdezett vissza apám, míg torkát köszörülve lassan felállt a fotelébõl, megtámaszkodva a karfán. Nem is tudom addig szót e valamit a másik férfi, az óra kattogása eljutott tudatomig, de a beszéd olyan…darabos volt.  Érthetetlen. Felfoghatatlan. Akár csak a hír. Nem veszthettem el õt… pont õt. Azt az egyetlen embert, aki igazán létezett számomra, s akinek úgy voltam jó, ahogy voltam. Nyeszletten, férfias magatartás nélkül, melegen…

- Sajnálattal s õszinte együttérzéssel kell közölnöm, hogy a fia egy bevetés során életét vesztette. – Apám arcizmai egy pillanatra megrándultak, aminek következtében az összes színét elvesztette. Azt a keveset is, amivel rendelkezett, ahogy én is. Minden erõm kifutott testembõl, szerencse volt, hogy az öreg tálalószekrénynek támaszkodtam, no meg a falnak, ugyanis nagy volt rá az esély, hogy lábaim felmondják a szolgálatot, s összerogynak alattam. AZ hiányzott még… – Azért jöttem, hogy a részleteket elmondjam, s segítséget nyújtsak abban is, mikor s hol vehetik át fiúk testét. A temetésrõl is váltanék pár szót, de nem sokat uram. Túl hamar ez még, a gyász ideje… - Apám eközben megtalálta hangját, s színét is. Oly hirtelen indult el, hogy a katona is megijedt.

- Micsoda modor!  - állt meg elõtte. - Mekkora nagy tévedés! Az én fiam nem halt meg. Nem halhatott meg! Ryan az én vérem, az én fiam, elõdjeink is mindegyszálig megúszták, errõl voltunk híresek, a sebezhetetlen ír család voltunk! Az én fiam nem halt meg! – ordibált torkaszakadtából, míg a férfi rezzenéstelen arccal hallgatta apám kifakadását. A szemei azonban elárulták, hogy harag vagy düh helyett egyszerû sajnálat s együttérzés kerítette hatalmába. Sebzett apa. Ennyire egyszerû lett volna? Én jól tudtam, hogy nem. – S hogy van képe egy ilyen hír után rögtön a hivatali ügyekkel jönni?!

- Apa, kérlek… - tátogtam talán csak, megeshet. Nem figyelt rám, nem hallotta meg hangomat. Egyáltalán jött ki valami a torkomon levegõn kívül? Kétlem.

- Bekopog, beengedem a házamba és hazugságokat fröcsög a képembe! Milyen katona maga? Én ezredes voltam! – verte bõszen mellkasát szuszogva. – ÉN tudom milyen a harcmezõn lenni, ÉN tudom milyen mikor lõnek és bombáznak, megjártam Vietnámot kisapám! S jól tudom, hogy milyen ott, ahogy azt is, hogy a fiam is, vigyázott magára, szerencséje is mindig akadt, hisz az is kell, s nekem ne jöjjön azzal, hogy meghalt, mert maga fog mindjárt itt meghalni a nappalim közepén, mert magába eresztek egy sorozatot, maga hazug szemétláda!

- Apa, hagyd abba! – szóltam rá határozottan, s már lábaimba is visszatért valamennyire az élet. Nem hagyhattam, hogy így kikeljen magából, hogy bolondot csináljon magából a gyász miatt. S esetleg tényleg lelõje a szerencsétlen az egyik vitrinben õrzött puskájával.

- Nekem te ne parancsolgassál, inkább… inkább…! – kereste szavait, míg hangja megcsuklott az utolsónál. Felém közelebb esõ keze egy darabig csak mutogatott rám a levegõben, majd lassan visszaeresztette oldala mellé. Összeomlott volna az a férfi, aki mindenben oly kitartó s erõs volt? Igaz is, elvesztette a fiát. Elvesztette Ryant. Mind elvesztettük… Lassú léptekkel közelítettem meg ajkát rágó alakját, s gyengéden simítottam vállára.

- Adjuk meg neki az utolsó tiszteletet… - kezdtem volna bele, mire õ morogva lerázta kezemet magáról. Mit is vártam? Mit mertem várni attól, aki semmibe sem nézett, miután verekedni se tudtam, sõt, a saját nememhez vonzódtam? Anyám, aki mellesleg vallásos is hamarabb és könnyebben emésztette meg eme hírt, mint õ. S mikor apám is elfogadta ezt, annyi volt a reakciója, hogy legalább nem viszem tovább a gyenge vérvonalat.

- Még mit nem! Ryan nem halt meg, ez az egész csak egy tévedés, egy fatálisan hatalmas nagy tévedés! – Indult el, kikerülve a katonai vendégünket, át a garázsajtóig, amit további dünnyögés kíséretében kinyitott s eltûnt mögötte. Nagy levegõt vettem, majd szaggatottan kifújtam, s tekintetemet lassan a tanácstalan férfi arcára vezettem. Nekem nem szabadott összeomolnom, kígyót-békát kiabálnom, bõgnöm se elájulnom. Pedig legszívesebben mindet egymás után lemûveltem volna mindenféle szégyen nélkül.

- Elnézést a kifakadásért… de… soha nem gondoltuk volna – kezdtem bele halkan, keresve a megfelelõ szavakat erre.

- Tudom, hogy nehéz. S erre számít legkevésbé az ember, de a szakmával jár – felelte hasonló hangszínnel.

- Nem ülne le mégis? Teát vagy kávét, pohár vizet? – érdeklõdtem, míg lassan leültem a másik fotelba. Apáméba soha de soha nem ültem bele, egyfajta kinyilvánítás volt ez, hogy részemrõl csak az övé. Tisztelet, mindennek ellenére.

- Köszönöm, de nem kérek semmit sem inni. S ha lehet gyors s érthetõ szeretnék lenni, nem sokáig zavarni. Idõ kell a gyászra – nézett rám mindentudóan, de oh, mennyire tévedett. Nekem nem szabadott összeomolnom, kiborulnom. Apám már valamit ügyködött a garázsban, s biztosra vettem, hogy az ajtót is magára zárta, hogy csendben s nyugalomban foghassa fel mindezt, egymaga. Aztán anya, no meg Melissa rám maradt, nekem kellett vállamat tartanom mindkét nõnek. Hisz míg egyik a võlegényét, másik fiát veszítette el. Azt se tudtam melyikkel kezdjem s hogyan, én magam sem fogtam még fel igazán.

- Akkor kezdjünk is bele. Mondja el mikor s hol vehetjük át bátyámat, s hogyan helyezhetjük nyugalomra – húztam fel lábaimat, s amennyire csak lehetett összehúztam magamat a fotelban. Beszerettem volna fejezni, mielõtt anya hazaér. Át kellett gondolnom, hogy kezdjek bele, s hogyan fojtsam el a torkomat mardosó kétségbeesett zokogást. Miatta erõsnek kellett lennem, szegény lelke mindig ettõl rettegett. S én? Én rá se mertem gondolni. Ryan volt a bátyám, s külön neveltetésünk ellenére is imádtam.

Azaz ember, aki a mindenem volt, támaszom, egyetlen megértõm, meghalt. S azt kellett hallgatnom s megjegyeznem hogyan tehetjük nyugovóra a katonai temetõbe.

Ryan, az erõs testfelépítésû, csibész mosolyos, folyton jólfésült és piszkosul jóképû bátyám, aki még a haverjainak sem merte elmondani mennyire félt attól, hogy valamiben felsül, csak nekem… az, aki azt mondta, ha kijutok az Olimpiára egy egész hadosztály nem tarthatja vissza, hogy elsõ rajongómként zászlót lobogtasson az elsõ sorban, meghalt.

Ryan meghalt.

Nincs többé.

Meghalt.

 

|__¤_×_¤_×_¤__|

 

Rengeteg éjszakát virrasztottam a teljesen összetört édesanyám mellett. Apám nem könnyítette meg a dolgunkat, nagyon sokáig úgy tett, mintha ez az egész egy hatalmas nagy átverés lenne, s minden kopogáskor visszavárta a katonát azzal, hogy téves hírt közölt, s elnézést kér. De sajnos ez soha nem következett be.

Anya nem akarta a katonai temetõbe temetetni Ryant, s Melissával is megvitatták, hogy legjobb helye a közeli, családi kriptában lenne. Mindkettõjüknek tudom mi volt a célja: a fél órára lévõ temetõbe még busszal is el tudtak járni gyászolni. Én magam nem is tudom mit találtam már jónak, csak mentem anyámmal s intézkedtem. Ryan teste nagyon sokára érkezett vissza az államokba. A kerettörténet is megkaptuk: merénylet, robbantással. Így már minden érthetõ volt. Mennyit viccelõdtünk mindig azzal, mikor sikerült egy legyet a falon elkenni, hogy most le lehet vakarni onnan… most szegény Ryant kellett felvakarni, s többé-kevésbé hazaszállítani. Már magába a gondolatba is beleremegett a gyomrom. Anyámnak nem is mondtam el, szerencsére apánk se.

Testet nem kaptunk, így anyám koporsós temetésének lõttek. Hamvakat kaptunk, urnában. Így volt a legjobb, látnunk sem kellett mi lett abból a hatalmas nagy emberbõl. Én sem bírtam volna ki, nem hogy anyám… emlékszem, a kanapén ült, s sápítozott afelõl, hogy nem tud így nyitott koporsós temetést tartani, szépen felöltöztetni a díszegyenruhájába, majd hirtelen elsírta magát. Azt hiszem akkor juthatott eszébe mit is jelentett ez.

 Apám ekkoriban fogta fel igazán a dolgot, a test hazakerültével. Nem jött azzal, hogy „téves hullát akarnak nekünk adni.” A dögcédulát is megkaptuk, a Ryan számára kialakított, szinte kis nappaliban lévõ szentélybe lett lerakva. Ez volt számára a jel, a jel, hogy a fia tényleg halott.

S velem mi volt? Nem aludtam, alig ettem, fáradt voltam s sápadtabb, mint valaha. De ez senkit nem érdekelt. Anyám sem tömött, elfelejtkezett errõl. Apám ki se dugta fejét a garázsából, csak ha nagyon muszáj volt. Akkor is legtöbbször épp rajtakapott, ahogy edzeni mentem a helyi jégpályára. Oh, mit kaptam tõle minden egyes alkalommal! Tényleg nem rakhattam zsebre. Tudtam én a ki nem mondott kívánságát. Éreztem, hisz éreztette. Bárcsak én haltam volna meg, s a tökéletes fia segédkezett volna a temetésem körül. Minden sértést, kimondott és kimondatlan kegyetlenséget végül a jégen éltem ki. Addig siklottam, míg lábam már nem bírta, míg minden porcikám nem fájt már az erõltetett tempótól. Akkor igazán éreztem, hogy én még élek, én még létezem. S egyedül. Olyan egyedül, mint este tízkor a stadion lelátója. Sokszor már a biztonsági õr küldött haza pihenni. Álmatlan éjszakák voltak azok, de a fáradtságtól sikerült aludnom. Máskor pedig csendesen álomba sírtam magam, nem bõgtem, s próbáltam kis szüneteket tartani, hogy reggelre ne nézzek úgy ki, mint anyám vagy Melissa. Nem hiányzott a vörösre sírt, feldagadt szem.

Aztán elérkezett Ryan temetésének a napja. Se anyám, se apám nem szólt a kelleténél több szót, utóbbi pedig szinte semmit az induláson kívül. Anya kikészítette nekünk a fekete öltönyünket, a legsötétebb ingükkel, míg õ a temetésekre szokásos fekete, elegáns ruháját vette fel, könyékig érõ szint úgy fekete selyemkesztyûvel. Melissa a szüleivel külön ment a temetõbe, de talán jobb is volt így. Nekünk hármunknak is szörnyû feszültség volt a kocsiban. Szegény még csillapítani próbálta volna egy kis nosztalgiázással, ahogy szokása volt.

A kezdetektõl fogva anya és Melissa végig mellettem volt. Apám külön állt tõlünk, a nõktõl. S igen, engem is közéjük sorolt: nem voltam a szemében férfinak való, s napokban közölte is velem. Anyám annakidején meg-megvédett, de jobban lekötötte a kesergése, mintsem az, hogy a férje megint gyalázó idõszakát élte. Megesett ez, nem is volt ezzel gond. Idõrõl-idõre fogást keresett s talált rajtam. Ilyenkor azonban mindig ott volt Ryan… ha csak levelet is tudtam neki írni, tudtam, hogy van és számíthatok rá. De már nem volt.

Ahogy elkezdõdött a temetés, anyám máris törölgette könnyeit. Felcsendült a himnusz, amit csendben végigálltunk, majd utolsó tiszteletként a felsorakozott pár katona lõtt is párat a levegõbe vaktölténnyel. Ezután ért a nagy döbbenet, mikor a precízen összehajtott zászlót az egyik katona átnyújtotta nekem. Lassan esett le, s szinte beleszédültem, míg óvatosan átvettem tõle. Lassan magamhoz szorítottam, mellkasomhoz, s éreztem, hogy hajszálhíja választ csak el a bõgéstõl, amit már hetek óta tartogattam. Azonban nem volt még itt az ideje, így visszaléptem anyám s Melissa köreibe, míg apám odamormogott nekem.

- Fogd jól, vége a beszédemnek ide fogod adni.

- Kirakjuk a vitrinbe – suttogta sírástól rekedten anyám, s rásimított a zászlóra. – Te menj beszédet mondani, Ryan.

Apám igazán szép beszédet mondott, ahogy az egyik õrmestere is Ryannak. Aztán a két õrmestere fogta két oldalról az apró, fehér urnát, s amint anyám meglátta õket, s ahogy a zene is felcsendült, felzokogva karolt belém. Miatta nem sírhattam, miatta erõsnek kellett lennem. Könnyeimet nyeldesve öleltem gyengéden magamhoz, s hagytam, hogy ingem gallérját sós könnyeivel itassa. Nem csitítottam. Rájöttem, hogyha hagytam, hogy kisírja magát, mindkettõnk jobban jár.

Ekkor kezdtek el lassan felénk szálingózni az emberek, hogy részvételüket nyilvánítsák. Természetesen elõször a katonatársak, vegyesen pár közeli baráttal. Sokan voltak. Sokan szerették a bátyámat, amit soha nem is csodáltam. Remek ember volt, mosolygós s kedves, hatalmas nagy szívvel.

Anyám lassan alábbhagyott a sírással, engem is elengedett, s minden részvétnyilvánításkor aprót biccentett fejével, ajka elõtt a vászonzsebkendõjével. Egészen így ment ez, míg egy fiatal férfi lépett elénk, díszegyenruhában. Apám már ráncolta a szemöldökét, újabb katonatárs jövetelét látta.

- Victor Jenkins vagyok – lépett elénk a férfi, s mutatkozott be egyenese tartással. Arcvonásai egyszerre voltak kölykösek és férfiasak: s ha netán nem a bátyám temetésén futunk össze, még meg is mosolyogtam volna halkságát. - Õszinte részvétem Mr. Hogan – fogott atyámmal kezet, aki komoran viszonozta ezt a gesztust már oly sokadszor. – Személyesen ismertem a fiukat… jó barátom volt. – Annyiszor hallottuk már ezt a mondatot az elmúlt fél órában, mégis az õ szájából valahogy másképp hangzott. Anyám is így volt ezzel, fõleg a halk, érzelmes mondat után még rá is nézett Mr. Jenkins. – Kivételes ember volt. – S ez volt a kegyelemdöfés anyunak. Felzokogott, reflexszerûen fordult hozzám, hogy aztán óvón a karjaim közé húzhassam gyenge testét. Sokat fogyott. Alig evett, csak sírt és maga elé bámult. Hol volt az én életvidám édesanyám? Akkor is a karjaim között remegett a sírástól, míg én ajkamba harapva gondolkoztam mindezen, s gyengéden, de tele szeretettel simogattam hátát.

- Köszönöm – biccentett apám.– Mindig jó egy apa szívének, ha… mások is jó embernek tartották a fiát. – Anya egy hangosabb felzokogással helyeselt a maga módján, míg én szegényt erõsebben szorítottam magamhoz. Igen, nagyon jó ember volt. Nem érdemelte ezt meg, persze, senki sem érdemelné meg ezt igazán, de õ aztán végképp nem. Õ jó volt hozzám is… a meleg kisöccséhez is. Hirtelen elfogott a szédülés, így inkább lehunytam szemeimet. Mikor újra kinyitottam, a férfi még mindig ott állt elõttünk, s láthatóan szavait kereste. Fél szemmel apámra néztem, aki hasonlóan volt a helyzettel. Sosem volt túl beszédes, hát akkor a fia temetésén…

- Elnézést uram, hogy most hozakodok fel ezzel a dologgal, tudom, hogy nem a legalkalmasabb idõpont, de máskor nem lenne rá lehetõségem – törte meg a halk hangja Mr. Jenkinsnek anyám szipogását végül. Apámnak felkeltette ezzel az érdeklõdését, bár láthatóan a katona nem örült ennek annyira. Nem egyszer inkább a cipõjére nézett míg a következõ mondatokat is mondta. - Nem tudom, hogy miképp, de Ryan egyik személyes holmija, egy fadoboz, hozzám keveredett. Pontosabban az én csomagommal küldték haza. Szeretném visszaszolgáltatni – magyarázta, mire Melissából kitört egy halk sóhaj. Fél szemmel most rá néztem, szemeiben reménykedõ csillanást véltem felfedezni. Oh, ha tudta volna, hogyha megkaparintom õ soha nem kap belõle semmit azon kívül, amin a neve áll… azt is csak alapos átgondolással.

- Nagyon hálásak lennénk... – szólalt meg végül a volt menyasszony. Hozzám hasonlóan õ is némaságba burkolózott mindvégig, ha részvétet is nyilvánítottak neki, csak aprót biccentett, hogy hallotta s felfogta a dolgot, esetleg egy még halkabb köszönömöt is elrebegett. Akkor azonban határozottabb volt hangja, s egyenesen a katonára nézett, aki mereven bámult vissza rá. Én töretlenül simogattam anyámat, aki köszönte szépen, remekül érezte magát a két kezem között, nyakamhoz fúrva arcát. Egy szavam sem volt ez ellen, s remekül fül s szemtanúja tudtam így is lenni az eseményeknek. Azonban anyám összeszedte magát annyira, hogy elengedjen. S nekem ekkor ugrott be valami, valami ami azalatt az egy hosszú hónap alatt nem.

Mikor Ryan bevonult, kaptam anyámtól egy kan, németjuhászkutya kölyköt. Miután visszatért az elsõ missziójáról, s lefogyott, panaszkodott a magányról és honvágyról, úgy határoztam, hogy a Sparky névre keresztelt, még mindig kölyköt nekiadom. Magával vihette, képezhetõ korban volt. Minden papírja megvolt, még tenyészettõl vette anya, apámmal össze is vesztek rajta. De végül is, Ryan sokszor küldött róla képet, hogy milyen nagy kutya lett, mesélt róla pár dolgot, hogy mennyire szeretik a bajtársak, s hogy milyen okos és ügyes. Azonban Ryan halálával nem tudtam mi történhetett vele… emlék volt, szép emlék, róla. Szerettem volna tudni, így aprót léptem Mr. Jenkins felé, s aznap elsõnek én is hallattam hangomat.

- Elnézést, de nem tudja esetleg, hogy Sparkynak mi lett a sorsa? – érdeklõdtem mindvégig rajta tartva tekintetemet. Egy pillanatra még meg is nyugodtam, hogy senki nem szól bele, s nem titulál hatökrös baromnak, vagy pisisnek, de végül apám csak közbeszólt.

- Ennek itt nincs helye, Connor - mordult rám, mire engem kirázott a hangjától is a hideg. Ez az egyszerre hatökrös barom, s pisis jelzõ volt. Ámbár igaza volt, mit jöttem én ilyen gyász idején egy kutyával. Anyámék felõl élhetett s halhatott… Nyitottam is számat, hogy elnézést kérjek, de a férfi megelõzött.  

- Sparky? Õ kicsoda? - kérdezte érdeklõdve, egy cseppnyi gúnnyal sem hangjában Tényleg érdekelte, s tényleg segíteni próbált. Roppant hálás voltam érte.

- Ryan németjuhásza volt... – adtam választ kérdésére halkan, míg fél szemmel apámra néztem. Arcára volt írva mennyire nem tetszett neki a beszélgetés új témája, orrlyukait nagyra nyitva fújtatott.

- Ó, szóval rá gondolsz. Mi csak Bátornak neveztük a fiúkkal. Õ is nálam van. – Nagyot dobbant erre a szívem. Hát élt! Életben volt.

- Bátor... – ízlelgettem, s meg kellett magamban állapítanom, hogy igenis illet rá ez a név. Ryan ebe, Bátor… illettek egymáshoz. Legszívesebben ezernyi kérdéssel támadtam volna le, de révén, hogy apám árgus szemekkel figyelt minket, nem tettem. Még az új neve is tetszett. Szólásra nyitottam számat, de végül csak bezártam. Így is tudtam, hogy kapni fogok. Emellett azt mondta, lejön. Esetleg akkor kérdezhettem volna tõle egy-két dolgot… azt is, hogy nem e láthatnám újra.

- Esetleg amikor visszaszolgáltatom Ryan dolgait, elvihetném magammal? – szegezte a kérdést apámnak, s szemöldökét ráncolta hozzá. Legszívesebben szavakkal hálálkodtam volna azért, hogy így leolvasta rólam mit szeretnék, de a zavaró tényezõ – apám – még mindig ott állt, így csak tekintetemmel próbáltam hálámat kifejezni. - Hisz... az önök fiáé volt... – tette még hozzá. Apám végül, nagy örömömre rábólintott a dologra.

Kíváncsi fülekkel hallgattam, ahogy megbeszélték mikor jöhet el Mr. Jenkins. Két hosszú napot kellett várnom, hogy kézben tarthassam azt a keveset, ami a bátyám katonai éveibõl hátra maradt. A legtöbb személyes cuccát, mint a ruháit már hazaküldték. Anya a szobájába rakott mindent, semmihez sem nyúlt, még az annak idején nagy vitatárgy Pamela Andersonos poszter is kint volt.  Az igazi személyes holmija, azok nem kerültek elõ, de így már értettem miért.

Még egy utolsó kézfogást megejtettek, s a kutyám akkori, remélhetõleg ideiglenes, gazdája visszasétált családjához.

 

|__¤_×_¤_×_¤__|

 

A temetés utáni csendes melankóliába számomra életet vitt a várakozás, legalábbis számomra. Anya napi szinten kinézett a temetõre, addig apa a garázsban eszkábált. Nem engedett be senkit se, mindkét ajtót magára zárta, s csak verte a vasat kalapáccsal – legalábbis ennek hallatszódott. Sohasem tudtam meg mit is csinált bent igazán, s õszintén, nem is furdalta a kíváncsiság az oldalamat hozzá eléggé. Addig is se akadtunk össze.

Az a két nap hamar eltelt, s máris ott volt a késõi délutáni idõszak, mikor már tûkön ülve nézegettem ki az ablakon. A címünket tudta, ahogy a nap is stimmelt, s bár konkrét idõpontot nem beszéltek meg apámmal, a késõ délelõtti órákon kívül. Lassan már dél volt, Victor pedig sehol. Se Bátor, se a kis doboz. Anya is láthatóan el-elkalandozott a gondolataiban, láttam ám rajta, hogy hasonló nyugtalansággal várta az ifjú bajtárs jövetelét, mint apám. Igaz, az utóbbi újra elvonult a garázsba.

Fél egy volt, mikor valami kaparászást hallottam a bejárati ajtó felõl. Szemöldökömet felvonva indultam neki, majd mikor lenyomtam a kilincset, halk, nyüszögõ hang is megütötte a fülemet. Szemöldökömet felvonva nyitottam ki az ajtót, ami elõtt egy szépen ápolt, nagy barnaszemû németjuhászkutya feküdt. Nem kellett sok idõ, hogy ráeszméljek ki is eme látogatónk.

- Sparky! – guggoltam le hozzá, míg õ lassan felült, s lihegve hagyta, hogy ujjaimat a dús bundájába fúrva magamhoz szorítsam. Nem tudom meddig lehettem így, csak az volt biztos, hogy egy kissé zilált külsejû Victor lépett be a képbe, zavart mosollyal az ajkán.

- Ne haragudj, de az utca elején teljesen megbolondult – guggolt le õ is, majd kedveske megsimogatta az eb hátát, aki erre már nem engem puszilgatott, hanem a férfihoz fordult s az õ kezét próbálta megnyalni. – Jó fiú, ül – szólt rá halkan, míg a kutya fülét hegyezve engedelmeskedett. Victor lassan emelkedett fel, így én is követtem a példáját. Hátán egy hátizsák volt, gondolom abban hozta Ryan dolgait. Arca még mindig olyan behatárolhatatlan volt, bár mit is csodálkoztam, pár nap alatt nem férfiasodhatott meg teljesen. Bár õszintén, tetszetõsök voltak azok az enyhén fiatalos vonásai.

Amíg én felmértem õt, õ felmért engem. Õ farmerban volt, s nyár végéhez híven egy egyszerû póló volt rajta, míg én egy simulós, kikopott pamutnadrágban voltam egy hosszabb atlétával. Nem tudtam mit is kellett volna mondanom, így inkább a fülem mellett kunkorodó fürtömet kezdtem el csavargatni. Csak néztük egymást, leplezetlenül, nagyokat nyelve. Õ se tudta mit mondjon. Mit is mondhatott volna? S én mit mondhattam volna? Nem voltak igazán jó szavak erre a helyzetre.

- Connor, mit állsz az ajtóban… Oh, oh! – figyelt fel ránk anyám, majd engem kicsit arrébb tolva lépett az ajtóba. Victor is rögtön nyújtotta a kezét, hogy kezet foghasson anyámmal, aki mosolyogva fogadta. Köszöntötték egymást, majd anyám rögvest rá is tért a lényegre.

- Gyere csak be, gyere! Oh, atyaég, ez itt Sparky? Mikor legutoljára láttam, még csak fele ekkora volt! – nevette anyám, majd mikor eszébe jutott, hogy akkor még Ryan is élt s az õ kutyája volt, ajkáról lehervadt a mosoly. Victor szó nélkül lépett be, míg anyám megindult a garázs felé.

- Erre – böktem fejemmel balra, jelezve, hogy ne anyám után menjünk, mikor Victor zavartan megállt. Sparky vele szemben azonban otthon érezte magát, a lehetõ legnyugodtabban ügetett be a nappaliba, hogy körbeszaglászhasson.

- Bátor! – szólt rá erélyesebben, mire én mosolyogva intettem neki, hogy nem kell.

- Anyát nem zavarja, apa más kérdés. De mivel anya takarít… - kezdtem volna bele, de apa félbeszakított minket.

- Nocsak, nocsak! Gyere fiam, ülj le. Elza, készíts teát – intézte a rendet rögvest, rá se hederítve a nappaliban körözõ ebre, vagy rám. Bár utóbbi egyáltalán nem lepett meg… Rögvest engedelmesen kicsit arrébb léptem, hogy a két férfi beszélgetésbe kezdhessen. Victort leültették a kanapéra, kapott egy bögre teát is, míg elõpakolt pár dolgot a táskából. Fényképek, apróságok, mint karkötõk, a gyûrûje, vagy az anyámtól kapott ezüst nyaklánca a kis védõszent medállal. Anyám ekkor újra elkezdett pityeregni, mire nagy csodálatomra apám gyengéden odahúzta magához.

- Vigyétek ki a kutyát, fiúk – szólt oda nekünk halkan, de annál szigorúbban. Nem tudom miért, de rögtön léptem is, ahogy annak idején tettem, majd a combomra csapva szólítgatni kezdtem Sparkyt. Õ viszont nem hallgatott rám, érdeklõdve rám nézett ugyan, de tovább feküdt a padlón a lehetõ legnagyobb nyugalommal.

- Bátor, gyere – szólt halkan Victor, mire az eb rögtön felpattant s odaügetett hozzá. Elfogott egyfajta kellemetlen érzés… mintha megfosztottak volna valamitõl. S azt hiszem bizonyos szinten ez így is volt. Sparky az én kölyökkutyám volt, de Bátor lett a katonák között. Emlékezett rám, láttam s éreztem rajta. Emlékezett a házra, a helyre. De nem tekintett rám gazdájaként.

Az se zavart, hogy a benti papucsomban léptem ki az udvarra, hisz olyan szinten elszomorított a tény, hogy a kutyámat is elvette tõlem a háború. Annyira igazságtalan volt az egész… a fejemet leszegve sétáltam Victor után, aki egyszer csak megállt, s érdeklõdve rám szegezte azokat az ijesztõen kék szemeit, amiket csak akkor fedeztem fel.

- Sajnálom, hogy megint megríkattam édesanyádat – szólt hozzám halkan, míg én átölelve magamat visszalestem a házra. Nem láttam be, nem tudtam mi fojt még odabent.

- Nem kell sok ahhoz, hogy megsirassuk. Sõt, néha mi se kellünk hozzá – feleltem, majd szomorúan elmosolyodtam. – Be se mutatkoztam. Köszönni se köszöntem – grimaszoltam illetlenségemen.

- Ezt hogy érted? – kérdezett rá kissé zavartan Victor.

- Lehet a bátyám említette, hogy létezem, de akkor is illik bemutatkozni. Connor vagyok – nyújtottam a kezemet, amit õ lassan elfogadott, s kezet ráztunk. Erõs fogása volt. – Sp… Bátor nálad van, igaz? – A válasza csak egy apró bólintás volt. Az említett épp a régi területjelöléseit újította meg. – Nem gond?

- Jól megvagyunk – felelte. Nem tudtam megkérdezni, célozni sem… láttam rajtuk, mennyire össze voltak nõve. Bátor minden méter után visszanézett, s ha látta, hogy Victor nem ellenzi, tovább ment. Keserû szájízzel mosolyogtam továbbra is, s a kellemes meleg ellenére kirázott a hideg. Mim is volt ezen a világon?

- Azért akartam, hogy elhozd, hogy megtartsam – vágtam bele hirtelen, tekintetemet a kutyán tartva. Nem akartam látni az arcát. – De már nem tartom jó ötletnek. Felismer, de… - fejeztem be egy vállrándítással.

- Nem tudom, hogy képes lennék odaadni… - vallotta be Victor, mire én lassan ráemeltem tekintetemet, mire õ zavartan lesütötte sajátját. – Ne haragudj.

- Nem haragszom. S már nem akarom megtartani. Velem nem lenne boldog. – Kissé értetlenül nézett rám a volt katona, ami miatt úgy éreztem több mindent kell mondanom. – Nem tartozik már hozzám. Nem is volt velem olyan sokat… veled és Ryannal… biztosan, sõt, tuti sokkal többet volt.

Csend telepedett ránk, mindketten az udvaron bóklászó kutyát néztük, míg az én fejemben mindig visszatért a tény, hogy mindezektõl õ az én kutyám is. Kötelék. Látnom kell, legalább. Lassan raktam össze a tervet a fejemben, s én magam sem tudtam hogy hozakodjak elõ a dologgal.

- Messze laksz? – kérdeztem halkan, de Victor nem reagált rá, csak nézte Bátort tovább. – Mr. Jenkins! – szólítottam meg, mire megszeppent kék szemeivel rám nézett. – Messze laksz?

- Nem igazán.

- Mivel jöttél?

- Busszal. S gyalog persze – teszi még hozzá. – Ahogy az utcába értünk, Bátor felismerte a környéket. Úgy elkezdte rángatni a pórázt, hogy el kellett engednem… utána már a házszámokat sem kellett néznem, csak õt, ahogy szaladt a megfelelõ helyre – mosolyogta.

- Lehetne egy kérésem, Mr. Jenkins? – néztem rá elhatározottan, míg õ érdeklõdve egész testével felém fordult. – Ha netán a közelben sétáltatod, s ha nem bánod, én is veled tarthatnék?

- Persze – felelte mosolyogva. – Csak ha nem fogsz Mr. Jenkinsnek szólítani – tette még hozzá, mire halkan felnevettem.

- Ez könnyen megoldható. – Még beszélgettünk kicsit, fõleg eme ötletemrõl. Elkérte a telefonszámomat, amit lediktáltam neki, õ pedig beleírta a telefonjába. Semmi másról nem volt szó, csakis a kutyáról, ami összekötött minket oly hirtelen. Õ nem is sejtett semmit, még akkor sem, mikor Victor odahívta magához, hogy rárakhassa a pórázt. Mikor a táskájába nyúlt, arcára kiült egy pillanatra a zavar, majd kihúzott egy kisebb fadobozt.

- Ezt elfelejtettem odaadni a szüleidnek… - motyogta, majd zavartan odanyújtotta hozzám. – Bár lehet jobb is, mert mindig ebbe rakta bele a tõled s a menyasszonyától kapott leveleit. – Óvatosan vettem el tõle a tárgyat, míg szívem a torkomban dobogott. Lassan nyitottam ki, s nagy meglepetésemre a dobozka fedelébe két kép volt ragasztva: az elsõn Melissával állt a lány diplomaosztóján, a másikon pedig velem… az érettségimen. Nem bírtam tovább nézni azt a széles mosolyt, így a lehetõ leggyorsabban csíptem le a fedõt. Talán túl gyorsan…

- Köszönöm… - motyogtam, míg magamhoz öleltem a dobozt, akárcsak a temetésen a zászlót. – Nagyon köszönöm.

Nem búcsúzkodtunk sokáig. Pár szóval elváltak útjaink: õ hazafelé tartott, én pedig be a lakásba. El akartam dugni a kis dobozt, hogy majd egyszer, mikor elég erõm lesz hozzá, kinyithassam újra s igazán megnézhessem mi van benne.

Addig is elrejtettem a többi titkos kis dolgom mellé, az íróasztalom letört alsó lapja mögé.