Zene

Kicsit még utána nézek ennek a Red Johnnak, meg Patrick Jane-nek, sõt, a CBI-nak is, hogy van-e valami közük bármiféle természetfelettihez is. Egyelõre úgy tûnik, nincs, de azért fölhívom melyen tisztelt - aha, épp, hogy nem - Alfámat, hogy készüljön, idegenek jönnek. Nem természetfeletti, de bûnüldözési, ami majdhogynem pont olyan rossz, fõleg, ha igaz, amit az interneten írnak, hogy Mr. Jane látnok. Nem feltétlenül biztos, elég sokan csak túlságosan is jó megérzéssel és intelligenciával rendelkeznek, de ha egy bizonyos lökött kölyök egy aprócska dologból rájött, hogy vérfarkasok léteznek, akkor egy jó megfigyelõ miért ne jöhetne rá? Pláne, hogy a mi falkánk nem éppen a legjobban mûködõ falka a világon. Nem, amióta… Nos, igen. Mióta húgom meghalt, és Laura lett az Alfa. Minden elromlott azóta.

Most még jobban oda kell majd figyelni a többi Bétára. Derek is egyetért, és mivel õ az Alfa, na, meg mert hiába én vagyok az okosabb, a bölcsebb és a rangidõs, nem hallgatnának rám, szóval õ utasítja õket a nyugton maradásra. Nem mintha egy bizonyos hiperaktív poronty képes lenne olyasmire, mint nyugton maradás, de legalább csak nem fogja elszólni magát bármiféle fontos dologról, mikor odaköüldöm hozzá a nyomozókat. Ó, bizony, hogy oda küldöm õket! Hiszen a lány barátját hogy máshogy találhatnak meg a CBi-osok, ha nem rendelkeznek vérfarkas szaglással, semmint pár nyom segítségével. És mivel én nem tudok semmit semmirõl, hisz csak egy szegény középkorú - kikérem magamnak! - férfi vagyok, aki végtelen szabad idejében csak az interneten szörföl folyamatosan, s nem ismeri a szomszédjait. Pláne nem a 20 éves kis fruskákat. Kivéve persze, Miss. Maritnt, õt nagyon is jól ismerem. Aminek persze a kisasszony nem éppen örül, de én meglehetõsen élveztem a azt a kis idõt, amit a visszatérésem elõtt a fejében töltöttem. Igazán… érdekes dolgokról szereztem tudomást odabenn.

Pár órán belül a CBI ide is ér, pedig aztán a bürokrácia sosem a gyorsaságáról híres, no meg Beacon Hills sem a nagy városközpontoktól alig pár perc távolságra helyezkedik el. Nagyon fontos lehet valakinek ez a Red John, és van is egy olyan sejtésem, hogy a dühtõl, önvádtól és bosszúvágytól szagló férfi lehet az az illetõ. De persze tévedhetek is - nem. Éles hallásommal hallom, ahogyan Sheriff papa próbál kitalálni nekem egy magyarázatot, hogy mégis honnan tudtam a holttestrõl, ha egyszer a közelében sem voltam, és ilyenkor örülök, hogy immár õ is tud a természetfeletti létezésérõl. Na, meg így nem annyira gáz, ha én emberek közé merészkedek, mert õ is az "oldalamon" áll. Már amennyire bárkit is az oldalomon tudhatok… Valamiért nem igatan kedvelik a halálból visszajött, elõtte õrült gyilkos vérfarkasokat, akik imádják manipulálni az embereket. Nem is értem, miért… Pedig én annyira imádnivaló vagyok! De mondjuk, a tûz kitörése után Laura is megvetett. Vagy ha nem is megvetett, de elhagyott, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Õk azért menekültek meg, mert nem voltak ott, hanem iskolában voltak, de én kitörtem. Szétégtem, és hosszú idõre katatón állapotba kerültem, és a Beacon hills-i kórházban rohadtam éveken keresztül. Az Alfám nélkül, mindenféle értelmet adó dolog nélkül. Csodálkozik bárki is, hogy a bosszúvágy és az õrület így eluralkodott rajtam a gyógyulásom alatt?!

Mindegy. Hagyjuk.

- Nyissa ki, kérem, itt a CBI! Csak pár kérdést szeretnék föltenni - mondja egy férfihang, miközben az ajtómon börömböl. Ccc… Én már teljesen kielégítõen eleget tettem állampolgári kötelezettségeimnek, amikor fölhívtam a Sheriffet. Ezt meg is mondom a CBI egyik kedves alkalmazottjának, remélve, hogy ezzel fölbosszanthatom annyira, hogy maga a híres Patrick Jane jön ide, hogy kikérdezzen. Valamiért érdekel az a férfi, aki ugyanolyan helyzetben van, mint amilyenben én voltam nem is olyan rég. Annyi különbséggel, hogy nekem a depresszión kívül a harmadfokú égési sérüléseimbõl kellett fölépülnöm, míg Mr. Jane beépülhetett egy olyan csapatban, melynek tagjaként nagy esélye van a tettes elkapására. Nem mintha gyorsabb lenne nálam, én a fölépülésem mellett is hamarabban bosszút álltam, mint õ. De az is igaz, hogy az én célpontom kissé kevésbé volt intelligens, mint az övé.

Hallom is, ahogyan panaszkodik rám a kolléga, majd a Sheriff nagyot sóhajtva bemondja a lakásom számát. Úgy imádom, hogy ennyire idegesítek mindenkit! Viszont… Naaa, Stilinski papa, ez így nem fair. Én akarok találkozni Patrick Jane-nel, kíváncsi vagyok rá. Ne küldje már el a CBI-t csak azért, mert egy mosolygós fej nem jó helyen van, és mert a barátja volt a tettes. Valakinek meg kell õt találnia, és ha az itteni Sheriff hivatal nem túl zseniális, hiszen még Kate Argentet sem kapták el, ellenben Dereket többször is letartóztatták gyilkosság vádjával…

- Mr. Hale, kérem, nyisson ajtót, a CBI-nak lenne pár kérdé… - …se hozzám. Tudom. Azonnal kinyitom az ajtót, és végre szemben találhatom magam a híres Patrick Jane-nel. Szõke, Isaacét is megszégyenítõen göndör haja és kék szemei élõben sokkal hatásosabbak, mint képen. Körülbelül ugyanolyan magasak lehetünk, és a tekintetében látható intelligencia, ravaszság és tengernyi fájdalom… Ó, igen. Mennyi, de mennyi hasonlóság.

Döntöttem. Megtartom játékszernek, kíváncsi vagyok, mikor jön rá a természetfeletti létezésére, és arra, hogy a drága Red John-ja valószínûleg egy vámpír, hiszen azoknak van ilyen hosszú és bonyolult násztáncuk. De Red Johnnak csalódnia kell: Patrick Jane immár az én játékszerem!

- Mégis miben segíthetnék még, Sheriff? Megtaláltam a holttestet, jelentettem, mást nem tudok – mondom semlegesen, talán egy árnyalatnyi ártatlansággal a hangomban. A Sheriff szeme megvillan, tudja jól, hogy még ha nincs is semmi közöm a gyilkossághoz, minden vagyok, csak ártatlan nem. Valamiért õ még mindig nehezményezi azokat a gyilkosságokat, pedig még az esküdtszék is felmentene alóluk elmebajra hivatkozva.

- Ennyi? Itt élnek majdnem egymás mellett, és semmi mást nem tud a lányról? – szólal meg Mr. Jane. Közelrõl még jobban tetszik a hangja. Selymes, kissé gyanakvó és mélyen, elfojtva a fájdalom rezonál benne. De a kíváncsiság is. Úgy vélem, nem csak õ keltette fel az én kíváncsiságomat, hanem én is az övét. Csodálatos!

- Nem igazán érdekelnek a szomszédjaim, de ha elfogadnak egy tanácsot, utánanéznek a barátjának – mondom lazán.

- Barátjának? A lakásban nem volt nyoma annak, hogy járt volna hozzá fiú – mondja a nyilvánvalóan rendõr partnere Mr. Jane-nek. Nyoma lehet, nincs, de hangja és szaga igen.

Aki elsõ alkalommal próbálta kinyittatni velem az ajtót, szintén megszólal, hogy senki más nem szólt arról, hogy a lánynak lett volna barátja, de most komolyan. Ennyire idióták hogy lehetnek? Egy húsz éves lány mégis mi másért költözne el a városi otthonából egy kisvárosba, ha nem a barátja miatt? De ezt majd úgyis megtudják valaki mástól. Engem nem érdekel az ügy.

- Nos Sheriff, a városi fiatalsággal kapcsolatos pletykákat nem mindig a mi korosztályunk ismeri a legjobban, igaz? Mi mindketten nagyon jól tudjuk, kiktõl lehet megbízható információt szerezni, és hozzátenném, nincsenek is olyan messze… - sugallom kedvesen. Naná, hogy nincsenek messze, drága unokaöcsém mindenkit összehívott a lakásába, hogy megbeszéljék a teendõket, ami a másik utcában van. Szörnyû… Derek még egy utcában sem képes velem élni. Hogy fogom én ezt túlélni?!

- Igen, nos. Szerintem még az iskolában vannak, nem kellene megint zavarni õket egy olyan dologgal, amirõl talán a szülõk is tudhatnak – próbál terelni a Sheriff, pedig ismeri már annyira a fiát, hogy tudja, van egy hulla, akkor biztos lóg, hogy kiderítsen róla mindenfélét. Mert hát nem így kezdõdött ez az egész Scott-vérfarkas-lett dolog, hogy Stiles nem bírt a fenekén megülni?

- Rendben, elõször a szülõknek nézünk utána, aztán kikérdezzük ezeket a gyerekeket is. Valaki szóljon nekik, hogy iskola után kikérdezzük õket, addig viszont elmegyünk a szülõkhöz. Jane, te is jössz? – kérdezi a fekete hajú nõ, a fõnök. Mr. Jane egy elgondolkozó pillantást vet rám, mire félmosolyra húzom a számat, majd odafordul a nyomozóhoz, és elmosolyodik.

- Azt hiszem, ezt ti is eltudjátok intézni, nem kellek én oda. Inkább maradok, és körül nézek még egy kicsit – mondja. A nõ csak összeszûkíti szemeit, ám nem mond semmit, csak megrázza a fejét. Ez annyira ismerõs egy mozdulatsor, hogy pillanatra mintha a nõ helyett Taliát látnám, de mikor megszólal, még inkább húgom jut az eszembe.

- Rendben, de ne keverj zûrt! – Ez a mondat is Talia egyik kedvenc mondata volt, amit valamiért mindig nekem szánt, nem ám fiára, vagy lányaira. Basszus, Talia…

---*---*---*---

Unatkozom. Nincs semmihez sem kedvem, így bekapcsolom a gépet, hátha van valami érdekes. Sokaknak meglepõ, de nekem is van Facebookom, de mivel ott sincs semmi érdekes, egybõl ki is lépek onnan. Sehol semmi, ahogy a való életben sem, amióta Mr. Jane az én lakásom helyett a halott lakását fedezi föl, de legalább a tesztekkel el lehet ütni az idõt. Van egy titkos gyenge pontom a Disney mesék irányába, fõleg, mert a nõvérkék, mikor nem volt éjszakánként semmi dolguk a betegekkel, mindig az én szobámban nézték a Disney meséket, amik felé megmagyarázhatatlan vonzódást érzek. Fõleg a gonoszaival szoktam együtt érezni. Van egy Disney teszt, hogy vajon  melyik szereplõ vagyok benne. Kíváncsiságomnak eleget téve õszintén kattintgatok a rám leginkább jellemzõ válaszokra, mint például, ha egy bajbajutott hölggyel találkoznák, mit tennél - természetesen én magam okoztam volna a baját -, és az eredmény... Hopp. Vajon miért nem lepõdök meg, hogy Hansot hozta ki nekem a Frozenbõl? Végül is, a legvégéig senki sem gyanakodott rám anno, kissé labilis idõszakomban. Errõl eszembe is jut a kedves kis hiperaktív Annácska, hogy vajon mikor jön majd össze az én folyton morgolódó Kristoff unokaöcsémmel. Lassan tenni kell valamit ezzel kapcsolatban is.

- Nem zavarja, hogy itt vagyok, igaz? - Kérdezi Mr. Jane, aki éppen az imént, a kvíz töltögetésem közben tért vissza hozzám, hogy egyet teázzunk, amíg a többiek a barátot keresik, mert ugye kiderült, hogy nekem volt igazam, és tényleg volt barátja. Õ is tudja jól, hogy nem zavar, mert ha zavarna, könnyedén kirakhatnám a szûrét, és még tenni se tudna ellene. Meg… Van egy olyan érzésem, hogy túlságosan is hasonlóak vagyunk ahhoz, hogy ne tudja, hogy nehéz engem kifejezetten zavarni.

- Dehogy. Megnyugtató a tudat, hogy ha esetleg a barát visszatérne, egy nyomozó - akarom mondani, tanácsadó, de hát mégis csak az igazságszolgáltatásban dolgozik - vigyáz rám – felelem könnyedén, majd témát váltok. - Megfelelt a tea? – kérdezem nagyot kortyintva a sajátomból. Lehet, a Béták meglepõdnének, de szeretem a teát. Kávé helyett minden reggel azt iszom, és ha olyan kedvem van, napközben is jobb szeretem ezt inni.

- Igen. Angol? – kérdi. Jó ízlése van, és jó ízlelése. Egybõl felismeri, míg mások csak megisszák, de semmi mást nem éreznek a teából a finomságon kívül. Ez tetszik.

- Természetesen. Külön nekem importálva – bólintok, és teszek a sajátomba egy kanál cukrot. Nem szeretem túl édesre, általában nem is szoktam bele cukrot tenni, viszont most valahogy megkívántam a cukrot.

- Érzõdik a zamatán – mosolyogja Mr. Jane, és folytatja a kortyolgatást.

- Élvezet olyas valakivel megosztani ezt a teát, aki értékeli a minõségét, és nem Colán, és társain nõtt föl – mondom, a Bétákra, és a saját unokaöcsémre gondolva. Taliával ugyanúgy szerettük a teát, mindig együtt iszogattuk, viszont egyik gyermeke sem osztozott velünk a tea iránti szenvedélyünkben, õk mindig inkább kávét, forralt bort, vagy kakaót ittak forró italként, és ezeket is csak a téli idõszakban. De rég is volt ez… De most nem gondolok rá, inkább élvezetes társaságom ittlétét élvezem ki.

- Megértem. Kevés az olyan, aki még értékeli a minõségi teát. Errõl jut eszembe, hogy egy korombeli, érett férfi hogyan lehet jóban egy csapat fiatalkorúval? – kérdezi, mintha most jutott volna az eszébe. Tudom, hogy nem, már régóta kíváncsi rá, de nem zavar a kérdése, sem az idõzítése. Természetesen Stiles-ékat is kikérdezték, de inkább csak azért, hogy ez-e az a fiú, akit a halott lánnyal láttak többször is, szóval nem kellett nagyon hazudniuk, elég volt azt mondaniuk, hogy igen. Nem is voltunk ott Mr. Jane-nel. Mondjuk, én azért nem, mert jól elvoltam az unatkozással, õ meg azért, mert a lakást nézte alaposan körül, idegesítve ezzel a helyszínelõket, de most már azért nem megyünk sehová, mert megpróbáljuk alaposan kiismerni egymást. Legalábbis remélem, hogy nem megyünk sehová, mert van egy olyan érzésem, Mr. Jane igazán rétegelt személyiség, nem lehet könnyen kiismerni.

- A jóban levés azért túlzás lenne, de megnyugtatom, semmi hátsó szándék nem vezérel. – Többnyire. De ezt inkább nem tenném hozzá. – Az unokahúgom és -öcsém a kis csapatuk tagja, és mivel én vagyok Cora gyámja, természetes, hogy ismerem azokat, akikkel barátkozik – magyarázom meg a dolgot.

- Ez teljesen érthetõ magyarázat, de valamiért mégis úgy érzem, ez nem minden – mondja komolyan. Elmosolyodok egy fogkivillantós mosollyal.

- Mert jók a megérzései, és használja is azokat. Ritka az ilyen, kár, hogy azok is el szoktak fecsérelni ezt az adottságot. Milyen jó, hogy maga nem teszi, hanem az emberek megsegítésére használja föl a tudását. Vagy inkább… Egy bizonyos sorozatgyilkos kézre kerítésére? - kérdezem. Kis patt helyzet alakult ki, õ sem akar nekem, én se neki válaszolni, hisz nem bízunk egymásban. Túlságosan hasonlóak vagyunk, ami veszélyes dolog lehet, és ezt õ is érzi. Kíváncsi leszek, mi lesz még itt, hiszen a hasonlóság nem mindig jó, mégis úgy érzem, nálunk ez a hasonlóság egy kellemes barátság kezdete lesz. Remélem, sokáig itt maradnak, mert ahogy egyre több idõt töltök vele, egyre érdekesebbé és érdekesebbé válik ez a férfi.

- Jane, kézre kerítettek a fickót. Jössz kikérdezni? – robban be a nyomozónõ, ám Mr. Jane és én egymás szemébe nézünk, és egyikünk sem pillant el, még annyira sem, hogy ránézzünk az éppen érkezõre. Elmosolyodok, és már tudom is, mi a válasz.

- Ugyan, elég jól ki tudod egyedül is kérdezni, nem kell a segítségem. Úgyis a barát volt a tettes, és semmi közé Red Johnhoz, szóval nem érdekel. Én inkább itt maradok, és élvezem Mr. Hale társaságát. Persze, csak ha nem bánja. – teszi hozzá utógondolatként, de õ is tudja, hogy nem fogok önként lemondani a társaságáról. Jó érzés egy hozzám hasonlóan manipulatív, intelligens férfival beszélgetni, és a másik számára kényelmetlen témákat fölhozni.

- Mr. Jane igazán… élvezetes társaság. Örömmel veszem, ha itt marad, ritkán tudom élvezni egy magamhoz hasonló ember társaságát – vigyorodok el, és látom, hogy a velem szemben ülõ szõke is elmosolyodik egy aprót. Ó, igen, de még milyen élvezetes a társasága! És a szemnek sem kifejezetten rossz látvány, hogy mit ne mondjak.

- Ne csinálj semmi hülyeséget! - figyelmezteti a kedves kollegina a csendesen somolygó tanácsadót, majd egy utolsó, bizonytalan pillantás után kiviharzik a lakásomból. Végre ismét kettesben maradtunk.

Tûz. Kibaszott tûz. A füst, akár a sav, úgy marja a tüdõmet még a szöveten keresztül is, a szememrõl meg nem is beszélve. Ha nem lennék vérfarkas, már rég füstmérgezést kaptam volna, vagy elvesztettem volna a látásomat, de így sem jobb a helyzet. Hallom, ahogyan a ház egyre gyorsabban a tûz martalékává válik, és nem tehetünk ez ellen semmit. A ház belsejébõl családtagjaim kétségbeesett kiabálása áramlik felém, és…

… és megérzem. Egy pillanatig mintha a világ, ami létezett, a darabjaira hullott volna, s a levegõt mind elszívták volna elõlem. Próbálok lélegezni, de tüdõm nem mûködik, az égett hús szagával van tele az orrom is.

Valaki a tûzben van. Valaki a tûzben van, és én nem tudok semmit sem tenni ellene, hiszen az a valaki már halott, és még csak azt sem tudom, hogy ki! Az égett hús szaga szinte még a fáét is elnyomja, fölforgatva a gyomromat. De még csak azt sem tudom, ki lett az áldozat! Hányni tudnék, de nincs idõm rá.

Menekülni. Menekülni. Menekülni.

- PETER! – kiáltja nõvérem a ház másik oldaláról. Egy pillanatra megkönnyebbülés önt el, hisz nem õ volt, ám azonnal jön is a rosszullét, hogy akkor vajon ki? Kiáltásáról nem tudom, hogy azért, hogy figyelmeztessen, vagy, mert segítséget akar, ám egyikre sem figyelek, ösztöneim veszik át az uralmat.

Menekülni, menekülni, menekülni.

Belsõ farkasom szabadulni vágyik, hát hagyom neki, hogy próbáljon utat törni magunknak. De nem tudok, az ajtó nem enged, sokkal inkább éget. Lassan gyógyuló kezeimet babusgatva ugrok hátrább az ajtótól, és csak pislogok pár pillanatig. Szinte fel sem fogom, mi történik körülöttem, csak Dora, az édes kis, egyetlen szöszke angyalkám sikítása ráz föl sokkomból. Rohannék, hogy hozzá, hátha meg tudom menteni, vagy az ellenkezõ irányba, menekülni, nem tudom, ám testem dönt helyettem.

Ahogyan meghallom a hangos reccsenést – talán a tetõ, vagy az egyik szint omlott be – tényleg nem bírok semmi másra sem gondolni, csak a menekülésre. Nem fogok itt maradni, és tétlenül várni, hogy elégjek, vagy az összeomlott ház nyomjon agyon. A lángok egyre magasabbakra csapnak, a sikítások egyre hangosabbak lesznek.

Nem akarok meghalni. Élni akarok. Egyedül az életben maradás jár a fejemben, s már szinte nem is hallok mást, csak a saját szívdobbanásaimat. Élni! Nem pedig élve elégni, akár egy középkori boszorkány a mágján. Életben akarok maradni, s nem csak egy holttest lenni a sok közül, amit semmi mással, maximum csak a fogsorával tudnak azonosítani.

Élni!

Nem tudom, merre megyek, már nem is látok, annyira sûrû a füst. Csak az ösztöneim vezérelnek, amik a második emeletre vezetnek. A lépcsõn alig lehet fölmenni, már félig a tûz martaléka, de akkor is kitartok, tudom, hogy itt ki lehet majd jutni. Ha az ajtókon nem megy a tûz miatt, hát a magasból vetem ki magam. Vérfarkas vagyok, túlélem. Az elevenen elégést már kevésbé.

Érzem, hogy Taliának is ez volt az ötlete, saját erejével dönti ki a ház falát, csak hogy kimenekülhessünk. Egy pillanatra minden mintha kitisztulna, a látásom, az érékeim, a fejem, csak hogy a pillanatnyi tisztaságot felváltsa a teljes megsemmisülés. Már segíteni sincs idõm, a másodperc tört része alatt dõl össze a tûz égette padlózat Talia, és a gyerekek alatt. A kisfiú és a kislány egy elhaló sikoly után azonnal meghalnak, hallom, ahogyan a szívük nem mozdul többet, ám Talia, a nõvérem, az Alfám még hosszú pillanatokon keresztül szenved, ahogyan a lángoló pokolba zuhan, majd.

NEM!

Menni akarok, menni, megmenteni a többieket, a még életben maradtakat, de a lábaim egyszerûen nem akarnak együtt mûködni. Ahelyett, hogy visszafelé rohannának, le a ház alsóbb szintjeire, a kidöntött lyukon keresztül kivetnek a házból.

Itt már nincs több sikítás. Elõször azt hiszem, csak azért nem hallom õket, mert a saját szívdobbanásaim minden mást elnémítanak, ám a lángok ropogását, a fa elégésének hangját még most is tisztán hallom. Ezen kívül viszont minden néma csönd.

Néma, halott csönd.

Az üvöltésem töri meg a csendet. Nem akarok élni! Nélkülük nem!

Még jó, hogy az apartmanom távol van a többi vérfarkastól, és ráadásul még hangszigetelt is, különben már rég kihívták volna az üvöltésemre a rendõrséget.

Ismét az az álom. Az a rémálom. És ami a legrosszabb ebben, hogy nem csak rémálom, hanem emlék; múlt; valóság. Én élek, s õk halottak. Az unokaöccseim, unokahúgaim, testvéreim, és azoknak párjai, minden egyes családtagom. Persze Dereket és Corát nem számítva. Õk élnek, de õk is alig. Ahogyan az enyémet, úgy az õ életüket is teljesen tönkre tette az az este.

Megrázom a fejem, s kimegyek a mosdóba, hogy megmoshassam az arcomat. A hideg víz felfrissít, de a múltat nem ûzi el. Azt már semmi sem tudja. Bár a jelennel egészen tûrhetõen ki vagyok békülve, hiszen mióta visszajöttem a halálból, mondhatni, a falka tagja vagyok, de õk sosem fognak már bennem megbízni, mindig attól fognak tartani, mikor megy el megint az eszem, mikor váltok át megint pszichopata gyilkosba. Ami igazából kicsit legyezgeti a hiúságom; ha a vérfarkas nem kaphatja meg a hõs szerelmes szerepét (mivel azt már a kedves unokaöccse ellopta elõle), akkor hadd legyen már a fõgonosz!

Mert fõgonosznak lenni jó! Kivéve, amikor nem, de ezt nem kell senkinek sem tudnia. Nem kell senkinek sem tudnia, hogy milyen magányos, bûntudattal és fájdalommal teli élet ez. Hadd higgyék, hogy én kifejezetten ezt az életet akarom, hogy egy kicsit sem bánom egyetlen tettemet. Még a végén azt hinnék, hogy egy hatalmas pillecukor vagyok, és megpróbálnának belerángatni a falka mindennapi életébe! Köszönöm, én inkább kimaradnék a Hale ház újraépítésébõl. Elég volt nekem kimenekülni onnan, amíg ilyen, inkább a közelébe se mennék.

Magával a falkával nincs bajom, mindegyik egészen tûrhetõ, ráadásul kettõ közülük a saját vérem; Talia vére. Még mindig alig bírom elhinni, hogy Cora életben maradt. Õ sem emlékszik, hogyan tudott kimenekülni, de ez nem is számít. Az számít, hogy végül életben maradt. Vajon gyengébbé válok attól, hogy örülök ennek, és hogy legszívesebben kimutatnám örömömet? Lehetséges. Éppen ezért nem is teszem.

Elfintorodok. Talán el kéne mennem. Talán hagynom kéne, hogy ezek ketten éljék a megérdemelt életüket, nekem pedig el kellene tûnnöm az õ, és a falka életébõl. Nem kellett volna még ennyi idõt sem velük töltenem, és akkor nem kellene most megküzdenem ezekkel az érzésekkel. Nem kellene attól félnem, hogy a mellkasomat szorító ismerõs fájdalom, és a szívem helyén tátongó üres lyuk behelyettesül ezekkel a gyengéknek való érzésekkel.

De majd kitalálok valamit ez ellen. Én mindig kitalálok valamit.

---*---*---*---

Amikor elõször megérzem a vér szagát, azt hiszem, valaki csak megsérült a közelben. De nem. A vér csábító illata egyre erõsebbé, és erõsebbé válik, ellenállhatatlanná egy olyan állat számára, mint amilyen én vagyok. Ám mégsem csábít ez annyira, mint kellene, mégpedig azért, mert ez már egy halott vére, nem egy élõé. Valaki meghalt a környéken, valaki megölte. Nem érzek semmiféle természetfeletti szagot, de attól még a lakás környékén lehet, éreznék. Feltûnés mentesen ahhoz a lakáshoz igyekszem, ahonnét a vérszag jön, és körbe szimatolok. Úgy érzem magam, akár egy házõrzõ, aki védi a saját területét a betolakodóktól, de végül is, az vagyok.

Természetfelettit nem érzek meg, szóval nem kell egy újabb Alfa Falka támadástól, vagy hasonló szépségtõl tartani, de a tettest megérzem. Az az átható bûz, amely a düh, a bûntudat és a megelégedettség érdekes egyvelegét alkotja, nem tartózhat máshoz, csak a baráthoz.

Mily meglepõ… hát persze, hogy majdnem mindig a családtag a tettes. Lásd, Laura esetében.

Visszamegyek a lakásomra, már nem igazán érdekel ez az egész halott az apartmanban ügy, viszont nem akarok folyamatosan ezt a szagot érezni, na meg a végén én lennék megint a hibás, hogy nem értesítettem a rendõrséget abban a pillanatban, amikor megéreztem a szagot, így fölhívom kedves kicsiny városkánk szeretett sheriffjét.

- Üdv, Sheriff! – köszönök a telefonba. Nem kell bemutatkoznom, nem azért, mert tudja a számom, hanem egyszerûen azért, mert amint meghallom az éles levegõvételét, tudom, hogy fölismerte a hangomat. Hát persze, hogy fölismerte. Eléggé összetéveszthetetlen hangom van.

- Miben segíthetek, Mr…

- Nyugodtan mondja csak ki, Hale. Derek és Cora távoli rokona, tudja… - búgom. Igazából Stiles találta ki, szóval biztos vagyok benne, hogy a Sheriff, és kedves Melissa is tudja, hogy Cora gyámja, egy távoli rokon vagyok, Peter Hale. Egy érdekes véletlen következtében ugyanaz a nevem, mint szegény, megboldogult, katatón állapotú, harmadfokú égési sérüléses Peter Hale-é, de természetesen én nem lehetek ugyanaz az Peter Hale.

- Mit tehetek Önért, Mr. Hale? – sóhajt rezignáltan bele a telefonba a Sheriff. Pár oktávval mélyebb, de az ember a hangleejtéseit majd hogy nem összetéveszthetné a fiáéval, akinek az ADHD miatt a vérfarkasok számára könnyen kivehetõ fura kis rezonálás van a beszédében, de az embereknek csak a gyorsasága tûnik föl. Ezektõl eltekintve viszont tényleg nem esett messze az a bizonyos alma a fájától.

- Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni – hallgatok el, és várom a hatást. Tudom, hogy egybõl arra gondol, hogy én tettem, és valamilyen szinten még szórakoztat is, hogy olyan õrültnek gondol, aki a saját tettét csak így bejelentené. Ez édes. Hízelgõ! – Valakit meggyilkoltak az egyik lakásban, és zavar a szag. Kijönne a hullaszállító, hogy eltûntesse végre? – kérdezem, meg sem várva a következtetése kinyilatkoztatását. – Megnyugodhat, nem én öltem meg. De nem vagyok se rendõr, se sheriff, se nyomozó, majd maguk úgyis kiderítik, ki tette – mondom kis vigyorra húzva a számat. Nem lesz nehéz, a szag is megmondta: a barát a tettes. Milyen kár, hogy a rendõrök még ehhez is bénák…

- Azonnal intézkedünk – mondja, és köszönés nélkül le is rakja a telefont. Hát, úgy látom, Stilinski papának sem én vagyok a kedvenc vérfarkasa.

Hamarosan tényleg hallom a sheriff kocsiját, pár másikkal együtt, s azt is, ahogyan becsöngetnek minden házba, hogy itt van-e a hulla, esetleg hallottak-e valamit. Szórakoztató hallgatni, hogy inkább hülyét csinál magából, semmint segítséget kérjen tõlem, de végül az õ módszerével is elér a holttesthez. Amit viszont furcsállok, hogy egybõl, amint berontanak a zárt ajtón keresztül a lakásba, Stilinski papa nem hogy elkezdené utasítgatni az embereket, hogy ezt csinálják, azt csinálják, hanem egybõl elõvesz valamit, s… tárcsázni kezd? Nem természetfeletti gyilkosság, akkor meg kit hív?

- Itt Sheriff Stilinski Beacon Hillsbõl. Egy Red John-ügyet jelentenék be – szólal meg síri hangon. Még mond valamit, mielõtt letenné a telefont, de én máris a gépem elõtt vagyok, hogy utána nézzek ennek a Red Johnnak. A barát sorozatgyilkos lenne? Pedig nem éreztem rajta a sorozatgyilkosokat jellemzõ, kissé véresen fémes szagot, ami, bár halványan, de még engem is körbevesz.

Red John. Amerika jelenleg egyik legkeresettebb sorozatgyilkosa. Áldozatainál mindig egy mosolygós arcot hagy, az áldozat vérébõl festve, s… Ohh! A leghíresebb két áldozat a jelenleg a CBI-nál dolgozó „mentalista”, Patrick Jane felesége, és lánya, aki… azért ez nem semmi. Élõ adásban sértegetni egy sorozatgyilkost. Csodálatos ötlet volt, de tényleg. De akkor már tudom, miért van még mindig itt a hulla, ahelyett, hogy Beacon Hills eddigi legkisebb, ám az idõk folyamán egyre bõvülõ épülete, a hullaház felé tartana. Stilinski papa a CBI-osokra vár.

Nos, ez érdekes lesz!