 Karakter: Niloy Connor May Sunwou
Csengetnek, leveszem a fejemről a fülhallgatót. Feltételezem, lent nem fogják kinyitni, de soha nem is vártam el a cselédségtől, hogy nekem ugráljanak, pláne ha én várok vendéget. Lecsoszogok, séta közben próbálom felugratni a papucsot a lábamra, ügyeskedek, miközben ajtót nyitok.
- Anyáék elmennek otthonról, és az enyém az egész ház! És már rendeltem az e-bayról ezeket a cuki piros poharakat, tudod, amik az amerikai filmekben is vannak és… - lép be mellettem egy szőke ciklon, én pedig csak felvont szemmel nézem. Milyen poharak?
- Neked is szia – túrom hátra a hajam, és elindulok Bae után, követve az én szobámba.
- Nincs időnk ilyesmire! Annyi dolgot kell még csinálnunk!
- Mint például? – megint leesik a papucs a lábamról. Francba… becsukom a szobaajtót, rápillantva.
- Például ki kell szednem a szemöldököd.
Ó te jó ég, ne már megint… Bae mániája ez a… valami, tényleg, neki jól áll, de én a legtöbbször próbálom magamtól hátrébb kardoskodni a kencéit, több-kevesebb sikerrel.
- Nem értem, miért kéne kiszedni a szemöldököm… én szeretem úgy, ahogy van – húzom a szám. De azok a nagy nyusziszemei, nem elviselhető. Nem fair! Ez lelki terror.
- Azért, mert ősanyás – tolja felém nyomatékosan a széket, én pedig belenyugodva a megváltoztathatatlan sorsomba leülök. – Ne félj, szép leszel. Bízol bennem?
- De ha elrontod…
- Bízzál bennem, szép leszel – tapsikol, én pedig lemondó sóhajjal lehunyom a szemem, hátradőlve. Mit kezdjek vele, ha ennyire akaratos, és annyira tud örülni, ha előszedheti a vackait… Dudorászik, érzem a tusfürdője, a samponja a gyümölcsillatát és azt a finom, szolid parfümöt, ami mindig körbelengi és elválaszthatatlan tőle. Passzol hozzá, mint a fehér-szőke haj.
- De ne dívásra – mondom, magamban pedig bőszen szórom a keresztet. Volt, hogy eleinte ilyen két csík maradt a szemöldökömből, én meg szenvedhettem hetekig…
- Nem lesz dívás, ne féljél – csitít. Dolgozik és rettentően szar érés, néha megrándul a szemöldököm, szívom a fogaim… ő pedig dudorászva kerget az őrületbe ezzel az örökös csipkedéssel. – Upszi.
- Mi az, hogy upszi? – pattannak fel a szemeim, ránézve. Mi az hogy upszi? A múltkor az upszi nagyon is rosszat jelentett!
Lassan állok fel és a szekrény ajtaján levő tükörhöz megyek, közelebb hajolva nézem figyelmesen. A ütkörképés látom magam mellett, néha nem is a megtépázott szemöldököm figyelem.
A hosszú pulóvert a felhúzott térdeire húzza, elbúj a bő felsőben, összecsomagolva magát. Olyan kicsinek tűnik, világos, fehér az egész fiú, törékeny… a nagy szemeivel, a szép szájával.
Akaratlanul is, amióta megismertem azt az érzést kelti fel bennem, hogy megvédjem, nehogy ezt a vékony valamit összeroppantsa, amiben él. Persze amilyen hévvel megy, tervez és megél mindent, mintha egy porcelántányért egyensúlyozva az élén.
Ez a szemöldök… szent ég, lehetett volna rosszabb is. Te jó ég, mit fogok holnap hallgatni. Megint szívják a csapatban a vérem.
Felkuncog, én pedig számon kérő kifejezéssel az arcomon fordulok felé.
- Semmi – emeli fel a kezeit. Mindig elmerengek, akaratlanul is, hogy hogy lehet ilyen vékony keze? Mint egy manga figurának. – eszembe jutott, mikor felhívtál, hogy kinőtt a szakállad.
Elmosolyodok, megdörzsölve az állam. Még csak nem is serceg az ujjam alatt… nem az én stílusom, na.
- Várod már a kosármeccset?
Biccentek és otthagyom a tükröt. Attól nem lesz jobb a fejem, ha bámulom. Szent ég, úgy nézek ki, mint egy homokos rúdtáncos. – Remélem, nyerni fogtok.
- Mindig nyerünk – dobom el magam mellette az ágyon.
- Akkor ma nem lesz sorozatnézés, ugye? – vékonyítja el a hangját és a kezeit a szája elé teszi. Komolyan, olyan, mintha egy tetves mangából lépett volna ki, hogy csinálja?!
- Hát… nem nagyon – mondom csendesen – Az edző szerint korán le kell feküdnünk, hogy kipihenten ébredjünk.
- Egyetlen rész sem fér bele? – hogy lehet valakinek ekkora szeme?! – Csak egy rész! Csak hogy megtudjam, mi lesz a kicsi Guntherrel, kérlek!
- Jó… egyet – sóhajtok. Felállok bekapcsolni a tévét, összekötve a géppel, elindítom a neki létrehozott mappából a dolgokat… tapsikol, boldogan szorítja magához az egyik párnát. Megcsóválva a fejem mászok mellé, amíg ő nekiáll elkornyikálni az opening-et, ráadásul néhol hibásat, pláne hamisan.
- We will go very distant lands – mondom utána természetesen. Nagyon jól fejlődik az angollal, de nem figyel oda a részletekre, és ilyen apró hibákon szokott sok százalékot veszteni a teszteken. Csúnyán hunyorít rám és folytatja.
- Finn the dog and Jake the human, we will never eeeeeend, Adventure Time! – kiabál a végére
- Jake a kutya és Finn az ember – javítom. – és The fun will never end. És a cím előtt is van egy jelző – vigyorodok el egyre szélesebben, ahogy ő egyre jobban összehúzza a szemeit. Szinte összeakadnak a szempillái.
- I hate you.
- Ezt legalább jól mondod – nevetek fel és megpöccintem a homlokát. Ez a mese nagyon gyagyás, de ha az ember odafigyel az egyébként elhanyagolt részletekre, kiderül, hogy rohadt morbid… nem éppen az az igazi gyerekmese. Bár Disney sem panaszkodhat.
- Hozok egy teát, kérsz? – ülök fel kiroppantva a hátam. Ujjatlan van rajtam, bő ujjvágással, így kilátszik az oldalam is. A hasára fordul és tökéletesen manikűrözött körmeit végighúzza az oldalamon.
- Ide simán el tudnám képzelni, hogy tetováltatsz – néz rám a hatalmas szemeivel. Elmosolyodva állok fel.
- Nekem is tetszik – húzom el a felsőt, hogy rendesen meg tudjam nézni az érintett területet. – Mondjuk itt rettentően fájna. Milyen teát kérsz?
- Lepj meg – dünnyög. Biccentek és visszalépek a papucsomba.
- Sorozatlejátszásra állítottam, Ne nyúlj hozzá! – hívom fel a figyelmét. A múltkor amikor hozzányúlt a géphez, a Mac-em alig akart visszatérni az életbe.
- Jóóó, jó fiú leszek – fekszik a hasára és folytatja Gunther kalandjait. Lecsattogok a konyhába és amíg felforr a víz, dünnyögve nézem a szemöldököm az egyik króm felületben. Te szent ég…
Tartok egy dobozzal Bae kedvencéből, beleteszem a szűrőbe a teafüvet. Én csak citromos feketét iszok, megvárom, hogy szépen leázzon. Nem tudok gondolkodni…
XxX
A végén nagyon sokáig maradt, tényleg, be is aludt, én addig letusoltam meg fogat mostam, és amikor hazaért, még felkaptam egy melegítőt és hazakísértem, hiába csak egy ház, de a végén nekiment volna a kerítésnek, amilyen álomkóros.
Reggel aztán kelhetek hatkor… nagyon erős fekete teát keverek zölddel, hogy magamhoz térjek, omlett öt tojásfehérjéből és egy egészből… zöldségek. Most korábban kelek, mint anyuék, hagyok nekik egy cetlit.
Nem valószínű, hogy apu el tud jönni a meccsre, de anyu megpróbál a legtöbben ott lenni.
A meccs kilenckor kezd, addig futunk, bemelegítünk, hazai pályán leszünk…
- Hé, Niloy, mi történt veled… olyan fura a fejed – néz rám Nguyen, és hunyorítva hajol az arcomba. A képébe tenyerelek és eltolom. – Megint buzis a fejed!
- Maradj már – mosolygok csendesen. Megmozgatom a vállam, rugózok, hogy a vádlim is nyúljon. – És szedd össze magad, mert ha megint mellépasszolsz, az edző letépi a fejed és azzal nyomjuk a következő edzést – paskolom meg az arcát.
XxX
Hiába tudom, hogy Bae otthon van a bulin, ahova ezek után mennem kell, mégis minduntalan a tribünre téved a pillantásom. A legtöbb meccsemen ott van, de ha még el akarok menni az ajándékáért, hamar le kell zavarnunk a meccset.
Még öt másodperc, a labda Kwon-nál van… Magasra passzolja, felugorva csípem el az ujjbegyeimmel, és egy kézzel rámarkolva adom bele minden erőm az ugrásba, hogy jóval az ellenfél fölé tudjak ugorni, egy ízületük se érhet bele az ívbe…
Taccsan a labda a hálón, és elzengi magát a kürt. Győztünk, két ponttal, de sikerült!
XxX
Letusolva, rendbe szedve magam megyek el a már elkészült ajándékáért, aztán hazafelé menet megtúrom még a hajam, és becsöngetek hozzájuk.
Bae ajtót nyit… mindig valami elegancia lengi körül, könnyed és laza, és most is… elmosolyodok, ahogy lenézek rá.
- Szia, kis ünnepelt, boldog szülinapot! – mosolygok rá.
- Jaaaj, nem is késtél sokat! – csattintja össze finoman a kezecskéit, és ahogy kitárom a karom, megölelget. Picit be is kell hajolnom, hogy átérje a nyakam. – Már szinte mindenki megérkezett, gyere!
- Várj, előtte oda akarom adni az ajándékod, mielőtt elfelejtem – nézek rá és felé nyújtom a szép dobozt. Izgatottan néz rám és oldalra teszi, leszedve róla a tetejét és széthajtja a selyempapírt.
Egy bársonybélésen egy vékony karperec fekszik, ezüst, némi fehérarannyal futtatva, milliónyi aprólékos indaminta fog körül egy dátumot…
Nem a szülinapjáét, az igaz.
Az a dátum, amikor először találkoztunk. Némán, halvány mosollyal nézek rá, hogy vajon mit szól, de belül kicsit összeszorul a gyomrom, hogy vajon mi lesz, ha nem tetszik neki…
|
