- Öt perc.

Na persze. A múltkori öt percnél fél óránként kérdeztem, hogy mikor végez… a végén feladtam és felpolcoltam a lábaim. Nem is jutottunk el sehova.

- Ismerem az öt perced, a legutóbb is lekéstük miatta a mozit!

- Nem tehetek róla, hogy nem volt mit felvegyek – turkálja a haját. Mi az istent csinál?

- Minek nekem barátnõ, amikor itt vagy te – nevetem el magam. Most kimondottan nem sietek sehova, csak a helyzet komikuma… de olyan csúnyán néz rám a tükrön át, hogy inkább férfiasan menekülõre fogom. Hagyom a hölgyeket meg a sminkjeiket andalogni. – Majd gyere le, lent csinálom a reggelit.

- Oki.

Leballagok… hmm, mi legyen.

Omlettet csinálok, ahogy anyu tanította. A helyieknek egészen más elképzelésük van az omlettel kapcsolatban, és Bae jobban szereti azt, amit anyu vagy én csinálunk.

Leballag, a cuki pasztell pizsamájában, de az arca megint olyan, mint egy modellnek…

Picit összevonom a szemem, kezdek egy tervet építgetni.

Figyelem, ahogy a villával finoman piszkálja a tojásfehérjét.

- Egyél, neked csináltam – nézek rá oldalra biccentve a fejem.

- Nem kérem… - fanyalog, le is teszi az evõeszközt, én pedig összehúzom a szemeim.

- EZ nem annak a függvénye, enni kell!

- NIloy, tényleg nem kérem, nem vagyok éhes…

- Remélem tisztában vagy vele, hogy bár nem hiszek neked ilyen téren – célzok azzal, hogy nagy hangon hirdeti, mennyire anorexiás akar lenni – De ha meglátom a halvány csíráját is annak, hogy nekiállsz a baromságodnak, amit folyton hangoztatsz, kitekerem a nyakad. És nem állok veled többet szóba! – közlöm. Nem fenyegetem, ez tényközlés. Így is kicsi, vékony és törékeny, ha lead két kilót, már kilátszik mindene, neki épp hogy kajarohamainak kellene lennie, nem koplalnia!

- Azért nem kérek, mert tegnap, hála neked, az egész pizzát én zabáltam fel, és most hányingerem van! – rábólintok. Nem erõltetem, de azért nem árt szemmel tartani. Mostanában picit mintha ragaszkodóbb lenne…

- Akkor ma jóga stúdió? – kortyolok a teámba, terelve a témát.

- Oké. Csak hazarohanok a cuccomért.

- Oké – mosolygok rá.

XxX

Megmosakodok és felkapom a sporttáskám. Benne van a víz, a vállamra kapom a felkötött jógamatracot, és a cipõmbe ugorva zárok-riasztok be mindent. Szerencsére nincs messze, tíz percen belül fent vagyok az elegáns irodaház füvesre alakított tetején… én azért is szeretem ezeket az órákat, mert semmi nem zavarja a kilátást, mégis valahogy elzártnak érzem magamtól a lenti nyüzsgést.

Bae eddig ilyet csak velem próbált, otthon, nem pedig közös edzésen. Pedig a tanár sokkal jobban el tudja magyarázni, mint én.

Érzem a kezeit a hátamon, meglepve fordulok hozzá.

- Mi a baj?

- Nem szeretem, ha néznek.

- Azt hittem, ez nem így van.

- Nem szeretem, ha néznek… girnyó vagyok. – suttog.

- Majd megizmosodsz – megyek a helyemre mosolyogva és kiterítem a szõnyegem.

- te is tudod, hogy nem fogok… akármennyit eszek, nem tudok hízni… és én nem akarok olyan kétajtós szekrény lenni, mint te! Akkor minden ruhámat újra kéne vegyem!

- Ha girnyónak tartod magad, miért akarsz mindig fogyni? – nézek rá. Meghökkenve néz rám, és nekem is feltûnik, hogy itt-ott figyelik õt a többiek, mondjuk fõként lányok vannak ebben a korai csoportban.
Baen meg a pasztellrózsaszín lycra cucc…

Rajtam egyszerû melegítõnadrág, de szintén kicsit passzentosabb felsõ, hogy ne csússzon folyton a nyakamba. Ez ashtanga jóga óra, szóval ha abban reménykedik, hogy nem fog megizzadni, nagyon melléfogott. Ez a jóga felnyomja a testhõt, én már csak az elsõ öt perc belégzési szakaszánál izzadok, mint egy ló.

- Hát mert… csak – dünnyög. Elvesz egy matracot-van olyanoknak, akiknek még nincs sajátjuk, el lehet venni egyet- és leteríti mögém.

- Próbálj meg lazítani, jó? Hidd el, senki se téged fog figyelni, a jóga arról szól, hogy önmagadra figyelsz – mosolygok rá biztatóan, és elõre fordulok az edzõhöz. Nem akarom, hogy amiatt is frusztrálva érezze magát, hogy figyelem.

Az edzõ egy magas, nagyon karcsú, izmos csaj, apró forrónadrágban és sportmelltartóban, tetoválva; látni, hogy ezzel foglalkozik fõállásban.

- Rendben, öt perc átlégzés, utána fél óra nyújtás és tíz napüdvözlet – mosolyog ránk. Végigfut az ismerõs arcokon és kiszúrja Baet, hátrasandítva nézek rá. Annyira jó lenne, ha végre örömöt találna valamiben, ami nem stresszeli, amikor inkább azzal foglalkozik, hogy neki jó legyen és megnyugodjon… - Szia, te most vagy itt elõször, ugye? – mosolygok rá a csajszi, õ pedig biccent – Jógáztál már?

- Néha – dünnyög.

- Rendben, akkor a kitartásoknál segítek, rendben? Lélegezni csak az orrom át lehet, le torokba… alhasba szívod – magyarázza türelmesen, leül vele szemben és mutatja a tartást – alsó tüdõ… mellkas. És lassan kipréseled. Alhas mindig befeszítve, medence elõre döntve, rendben? Bármi van, csak tedd fel a kezed és segítek – biztatja õt, elõre megy a saját matracára.

- Akkor kezdünk. lótusz, aki már tudja, és lassú belégzés – állítja be a csendes zenét, ami a maradék lenti zajt is elnyomja.

Lehunyom a szemem és kizárom a többieket, gond nélkül pakolom fel lótuszba a lábaim, kihúzom a hátam és csak a mellkasom tágul, megfeszülõ izmokkal, ahogy lassan átlégzek.

XxX

Másfél óra múlva Bae a hullapózba dermed. Háton fekszik, tengericsillagként szétterülve és lassan nyitja ki a szemét, rám nézve, ahogy fölé hajolok.

- Szép jó reggelt, csillagom – vigyorgok.

- Izzadt vagyok… az orromba is az izzadtság csorgott, , és minden izmom érzek. Ez a nõ egy szadista állat – suttogja alig artikulálva. Elvigyorodok és leülök mellé, áttörlöm a hajam egy törülközõvel. – És szomjas vagyok.

- Fél óráig nem szabad inni, mert a tested még méregtelenít. Kibírod? – simogatom meg a kezét.

- Azt hiszem.

- Azért élvezted?

- Még eldöntöm – vigyorog rám. – Nem akarok felkelni. Amikor eldõltem a végén, ropogott a gerincem! Mindenem!

- Az jó – biccentek – Marha ügyes voltál, le a kalappal, az edzõ az elõbb áriákat zengett arról, hogy milyen gyönyörûen rugalmas vagy. Ügyes vagy – mosolygok – Gratulálok. Következõ alkalommal is jössz?

- Aha… kiváltja az edzõtermet?

- Ki.

- Akkor igen!

Leülök, belekortyolva a poharamba, amikor pár perccel a kezdés után, tényleg csak pár perccel, megérzem Bae ujjat a nyakamon kaparászni.

- Mi a franc ez? – vékonyodik el a hangja, nyüszítve bújik egyre közelebb. Én már utána olvastam a dolgoknak, az alapötlet nem rossz, de a kiszerelés… - Miért lógnak a fán? – mert jólesik nekik? – Gyere már fel… Niloy, légyszi, gyere fel az ágyra – markolássza a vállamon, próbál feltépni rosszul leplezett diszkrécióval az ágyra, hogy ne csövezzek már a szõnyegen, ha õ fél a himbálózó emberektõl... hátramosolygok és nyögve nyújtóztatom ki a lábaim, feldõlve mellé.

Mocskosul fáradt vagyok, olyan nagyon fáradt, és most hogy alfába feküdtem, egyre laposabbakat és hosszabbakat pislogok. Néha csak arra riadok fel, hogy Bae megráz, a körmeit a karomba mélyeszti… Teljesen az oldalamnak simul, és amikor megrezzen, felriadva mosolygok le rá. Attól még édes, bár tudom, hogy tényleg fél. Ami bár nem vicces, de olyan édesen tud nyüszíteni…

- Niloy, nem akarok egyedül félni! NE HAGYJ MAGAMRA!! – karmolja le a bõrt a vállamról.

- Hmm…? – rebbenek fel, egy pillanatig elmerengve nézem, üveges szemmel, csak ahogy a tévé villódzik a haján.

Miért ezt tette be ha nem oké a film? Nekem komolyan mindegy, alig látok, égnek a szemeim. Áttapogatózok a távirányítóért, kilövöm a tévét, hogy a film fut tovább, nem gond. Szinte vibrál, annyira remeg, de csak finoman. Mosolyogva szusszantok, átkarolva a vállát húzom magamhoz finoman, simogatva.

- Mégis minek raktad be ezt, ha félsz tõle?

- Mert te szereted az ilyeneket – dünnyög, én pedig lehunyom a szemem. Megint billeg a mérleg, hogy megint elalszok, attól tartok, hogy már annyira fáradt vagyok, hogy horkolni is fogok. Megsimogatom a fejét, a hajába túrva. Milyen puha…

- Momentán nem szeretem ezt a filmet, szerintem gyenge – dünnyögök. Jó ötlet, jó effektek, néha csak, de a smink, meg… áá, nem. Hatásvadász akar lenni, de csúfos kudarc.

Érzem, hogy megdermed és a mellkasomba fúrja a fejét, lassan kinyitva a szemem nézek le rá, megsimogatva hajolok le és nyomok egy puha csókocskát a homlokára. Finoman cirógatom a vállát, a hátát, még akkor is, amikor kis híján alszom.

- Niloy… alszol?

- Már nem – törõdöm bele, hogy ez ma nem biztos, hogy összejön.

- Pisilnem kell – cibálja meg finoman a ruhám.

- Menjél –most komolyan, nem kell közölni, gondolom…  Mit vár, hogy kimegyek és fogom neki vagy hogy? Szent ég, kezd fájni a fejem.

- Nem merek… gyere ki velem légyszi… Várjál meg az ajtóban.

- Felkapcsolom a villanyt! – alkudozom kimerülten. Neee…

- Ne… gyere! – szorongatja a kezem. Sóhajtva ejtem a fejem a párnára és megnyomom a hátánál fogva, hogy akkor üljön fel. Felkapcsolom az éjjeli lámpát, és kimászok vele a fürdõig.

- Kint megvárlak – dõlök a falnak - De utána alszunk, ugye? – fogom rimánkodóra.

- Jó persze, de tényleg várj meg!

- Megvárlak – ígérem.

- Nyitva hagyom kicsit az ajtót, jó? – les ki még mindig, miután õ bent van a fürdõben.

- Oké. Itt leszek. Menj már, mert a végén bepisilsz – cukkolom és lehunyom a szemem, hogy megvárjam.

Tényleg próbáltam és mondjuk, vártam is.

Elaludtam a falnak dõlve, állva, megrogyva. Basszus… arra riadok, hogy Bae a vállam rázza.

- Hülyee! – visít, de széles vigyor ül az arcán – Hogy tudsz állva elaludni? Komolyan?!

- Sokáig pisiltél – morgok rekedt hangon, de alig látok. Most Be fog kézen és húz az ágyhoz, és amint vízszintbe kerülök, hasmánt, lelógó lábakkal ájulok be kimerülten, de még hallom, hogy eltorzult arccal horkantok egyet. Na tessék, megint horkolni fogok.

XxX

Bae kelteget, bár nem tudom, mennyire finoman. Viszont a nyolc óra alvás elég jót tett, legalábbis a szemem nem akar már kiesni.

- Egész este fûrészeltél, nagyon durva, milyen hangokat tudsz kiadni – vigyorog rám – Felvettem a mobiloddal, beállítottam csengõhangnak!

- Kösz – ülök fel. Az arcomra mintát nyomott a párna. Rámosolygok, megölelve túrok bele a puha, kócos hajába. Elaludta, ilyenkor fél oldalra nyomódik neki. Édes. – Reggelizzünk.

- Hogy tudsz ennyit enni?

- Hé, mindig te mondod, hogy ennek az arcnak – húzom el az arcom elõtt a kezem õt utánozva, dívásan – kell az energia.

- Hülye – vigyorog, én pedig meglököm a vállammal a vállát kedvesen.

- Megmosakodok, aztán reggelizünk, na? Mi legyen a menü?

- Mindegy. Rázd magad emberré, én is tusolni akarok, meg a saját fogkefém!

- Az nálunk is van – emlékeztetem – Egy ilyen pink.

- Rózsaszín! – csapkod meg a törülközõvel, ami ráadásul nedves… a fogkefémmel a számban fogom le a kezeit és megfordítva fogom le, a hátát a mellkasomhoz szorítva, a kezei keresztbe, hogy ne tudjon ficánkolni. Hiába visít…

- Bae, ha hamarosan nem kapok kaját, hisztis leszek és mondjuk eszembe jut, hogy összekenlek fogkrémhabbal. Na?

- Jó leszek, jó leszek! – visong. Nevetve engedem el, és helyet cserélünk. Én addig ruhát váltok, amíg õ megmosakodik, én pedig szépen megvárom, amíg õ piperészkedik egy kicsit. Most valahogy jobb a kedvem, viszonylag kialudtam magam…

- Baeeeee, ne most kend magad – könyörgök – kiesnek a szemeim! Éhes vagyok! Ha nem ehetek öt percen belül, téged eszlek meg! Fel foglak falni, vedd tudomásul!

Ledobok mindent, és magamra csukom az ajtót. Majd leimbolyog a fejem a helyérõl, nem vagyok a topon, talán mégsem kellett volna lefutni a távot, edzés ide vagy oda. Megengedem a vizet és nekitámaszkodva a csempének élvezem, ahogy a kellemesen meleg víz szinte masszírozó erõvel üti a hátam.

Hirtelen kezd el égetni, de olyan meglepõen, hogy ordítva lépek ki a kabinból, a hajamba túrva. Mi a szent ég… óvatosan, mégis némi égett folttal zárom el vizet, magamra kapva egy törülközõt. Vizes foltokat hagyva csapatok le a konyhába, keresve Baet, mert neki szoktam ilyen hülye poénjai lenni, de csak egy cetli vár, miszerint hazament, majd jön. A csap még mindig folyik és némi kellemetlen érzésem támad.

XxX

Aludnék egy fél órát, de anyuék benéznek, és angolul – anyuval mindig így beszélünk, nekem kell a gyakorlás, õ pedig csak akkor vált koreaira, ha feltétlenül muszáj, vagy megköveteli a társaság – hogy apuval mennek el. Sóhajtva emelem fel a kezem, miszerint vettem, elég volt mára a konzultációból, mert még két óra alvás nélkül az agyam semmiféle összetettebb gondolkodásmenetre nem lesz képes.

Két óra méltatlanul sekélyes szundikálás után csörög a telefon, hogy nemsokára vacsora, és igen, még eszembe jut, hogy az elviharzott Bae is átjön.

Most ha nem hívtam volna át, alhatnék még. Most már mindegy. Neki kell állnom rottyantani valamit, ha már a személyzet is kimenõt kapott mára, anyuék úgy vannak, hogy önellátó vagyok, a lakást se gyújtom fel, boldogulok. Pláne ha hasmánt fekszek és nyáladzva alszom.

Arra jutottam, hogy sült rizstészta lesz zöldségekkel, az könnyû és Bae se moroghat, hogy legalább én nem vigyázok az alakjára.

Csengetnek, mikor javában keverem egy tálkában a szószt. Beletúrok a hajamba, ahogy kiballagok, és meglátom Baet.

Azt a Baet, akit tízévente egyszer pillantok meg, és aki megdöbbentõ módon mindig meglep. Még így is gyönyörû, hatalmasak a szemei, szép a szája és szinte vakít az írisze. Szép, természetes, a fekete cucc pedig kiemeli a bõrét, bár talán kissé jelzésértékûen komor. De rajta akkor is fantasztikus… megrázom a fejem kicsit, hogy a pár furcsán sejtelmes gondolatot kirázzam a fülemen át.

- Anyukádék? – zökkent ki.

- Elmentek itthonról. Gyere – állok oldalra.

- Mi ez? – kapja fel Szemit, aki élvezi, ha kényeztetik. Megalomán dög, képes a fejemre mászni este, had fulladjak meg. – A szokásos egészséges szemeted?

Csak az orrom alatt morgok. Futó pillantás: ilyenkor beállítás meg minden nélkül olyan természetesen puhának tûnik a haja, mint valami debil samponreklámban, bele tudnék markolni.

Az egészen ül valami kellemetlen, mély és kínos kuss.

- Itt alszol? – kérdezem. Egyszerûen zavar, hogy csak dünnyög vagy cinikusan szól vissza, nem teljesen értem hogy mi a baja, mert egyértelmûen érezteti a dolgokat. Amikor itt alszik, mindig valami filmet nézünk, megered a nyelve, beszél, csacsog…

- Nem – mondja és leteszi a villát csörömpölve – Hazamegyek, szia.

Feláll és kicsörtetne, de két lépéssel utolérem és ahogy kinyitná az ajtót, vissza is csapom rátenyerelve a lakkozott felszínre.

- Engedj ki! – szikrázik a szeme.

- Nem. Most megbeszéljük, mi a franc bajod van – magasodok fölé.

- Nincs mirõl beszélni, semmi bajom! – az amit mond és ahogy mondja éles ellentétben áll egymással, szinte hisztérikus a hangja. – Na, engedj ki!

- Ismerlek, jobban, mint bárki más. Látom, hogy bajod van, különben nem vennél fel ilyen ruhákat – mutatok rá. Mert hát biztos nem azért csinálta, hogy tessen nekem.

- Ó szóval ezek a ruhák lelomboznak? – nem, ezt egy megveszekedett szóval sem mondtam, de van egy olyan érzésem, hogy most nem is figyelne rám. – Hát sajnálom, tudod, én már csak ilyen vagyok, LELOMBOZÓ – bök meg. Taszítani akart, de na. Mondjuk a szándék a fontos.
Nézek rá, nézek… Nehogymár ez legyen a világ problémája hogy…

Ácsi, most Bae-ról beszélünk. Át kell kalibrálni a fontossági sorrendet.

- Szóval errõl van szó…

- Nem. Arról van szó, hogy egy ordas bunkó fasz vagy, és nem veszed észre! Kevesebbet kéne a kosaras barátaiddal lógnod! És vegyél egy szemüveget, nem hordok PINKET! Az pasztellrózsaszín!

Igen, át kell kalibrálni a prioritást, leengedem a kezem az ajtóról, õ pedig vérig sértve hüppög, elfordítva a fejét.

- Bae, ne haragudj – nézek le rá, picit lehajolva, hogy egy szinten legyen a szemünk – Tényleg, komolyan mondom – nézek rá bûntudatosan.

- És fasz voltál – fonja keresztbe a kezeit, még mindig könnyes szemmel.

- És fasz voltam.

- És Az pasztellrózsaszín ruci!

- Pasztellrózsaszín – ismétlem meg engedelmesen, halványan elmosolyodva. – Ne haragudj rám. Sajnálom, de rohadt fáradt voltam, plusz rá is edzettem…

- Nem mentség – néz fel, de már legalább elmosolyodik. Persze, örül a gyõzelmének.

- Nem – nevetek. – Na, rendeljünk egy pizzát?

- Hawaiit! – sétál vissza a házba. A hajamba túrok,  vigyorogva és nekiállok elõásni a telefonom.

- Kérek hozzá tiramisut, kérsz te is?

- Fagyi van?

- A mélyhûtõben, vedd elõ. Válassz filmet!

XxX

A végére tényleg meg lett békélve, a rózsaszín az rózsaszín, bár nem jegyeztem meg, hogy nekem így smink nélkül szürke vagy sem pólóban sokkal jobban tetszik. Ülünk az ágyon, én az ágy mellett kinyújtva a lábam, néha megfogva a talpam nyújtom magam, a futás után érzem a húzódást… Aztán persze ez egyre nehezebb, ahogy eszem a pizzaszeletet.

Megdöbbenve láttam, hogy egy viszonylag könnyed hollywoodi divatról szóló, számomra kissé felfoghatatlan nyálfilm után Bae az arcomba tol egy horrort, ráadásul pszichohorrort… én szeretem õket, de õ nem az a fajta.

Nekem mondjuk mindegy, fagyi van.

- Holnap terveztem elmenni jógára, van kedved csatlakozni? – nézek hátra, miközben a DVD lejátszót állítom be.

- Oda fel, arra a nyitott tetõre? – dõl el, a feje lelóg az ágy szélérõl a haja a földet söpri. Vigyorogva túrok a tincseibe, egy picit élvezve, hogy lakk meg minden nélkül milyen puha…

- Aha, oda – biccentek – Teljesen beállt a hátam az utóbbi idõben.

- Akkor nem masszõr kellene?

- Most nincs rá gusztusom – vonom meg a vállam – Na? Holnapig még emésztheted.

- Nem vagyok valami hajlékony – néz rám felvont szemmel, mintha tényleg valami ökörséget mondtam volna. felmászok az ágyra, indítva a vérfagyasztó introt.

- Figyelj, ahogy gondolod, én se csavargatom magam, de igazából tök jó. Meg amúgy is, ezzel lefaragnád a négy edzésbõl az egyiket – vigyorgok rá. Fair ajánlat.

- Szia, jobban vagy?

Nagy sokára vánszorgott át, és szinte látom, ahogy nem természetes az egyenletes arcszín, a tiszta szem… nem szeretem, amikor ennyire sminkel. Természetesen sokkal szebb, és ez így rettentõen bizarr. Nem szeretem. Pláne hogy a megkínzott gyomrára azt a krémes tortát eszi, hát semmi önuralma…
Leteszem a fülhallgatót, lerovom a levezetõ egy kilométert.

- Eddig se voltam rosszul – csámcsog. – Na jó, kicsit. Hoztam neked tortát.

- Amit éppen eszel? – mosolygok rá és leállítom a gépet, megtörölve a homlokom.

- Ja… a helyedben sietnék, mielõtt elfogy.

Nem feltétlenül vágyok rá, de kitörne a háború ha elutasítom. Inkább kis falatokat eszek, és lassan. Én inkább vaníliás vagyok, ha már krémes ízt kell választanom.

- Nagyon finom.

- te rendelted, nem én – persze, mert ez a kedvenced. Bármi, ami pasztell, de hogy ez a rózsaszín-kék kombináció honnan jött…? Elmerengve forgatom az apró, rezgõs tortarészecskéket a számban.

- Anorexiás leszek, eldöntöttem – én meg migrénes. Elmosolyodok és a hajamba túrva bólogatok. Hát persze, egyértelmû, ennek ellenére annyit eszik, mint egy kisebb hadtest, mégis kicsi is karcsú. Már ebbe a túlzott feminin vonásba se kötök bele, ha neki ez tetszik, hát legyen. – Nem viccelek, tényleg az leszek!

- Oké – vonom meg a vállam. – Miért is?

- Mert modell akarok lenni. Ja – néz rám – nem lehetek, mert bulimiásat csináltál belõlem!! – felevetve csóválom meg a fejem, letéve a villát. Nem, ezt én ma nem biztos, hogy elbírom. Nagyon fáj a fejem, fáradt vagyok. – Ne nevess ki… nagyon, nagyon megverlek!

- Már alig várom.

Némi felháborodással az egyébként még mindig talán kissé zöldesben játszó pofiján próbál vállon csapni, de elég megfeszíteni a bicepszem, hogy az ujjai lecsússzanak. Plusz lefutottam vagy 13 km-t, eléggé leizzasztott. Fürdeni akarok.

- Eeeewhhh.. csúszol! Büdi vagy.

- Azért te se voltál rózsaillatú tegnap este – mondom csendesen.

- Úgysem emlékszem semmire. Amire nem emlékszem, nem történt meg. Kitaláltad az egészet, hogy ugrassál vele!

Persze. Hogy kis híján rohamot kapott, hogy ki akart esni az emeletrõl, hogy egész éjjel minden mozdulatára felriadtam, nehogy hányni kezdjen és neadjisten belefulladjon, a hajnali, nyúzott kelést és a rakodást, hogy a szülei ne nyúzzák meg elevenen. Csak bólogatok nagy bölcsen, egy falatot trancsírozva a tányéromon.

- És képzeld el, este betörtek hozzám! – felvont szemöldökkel nézek rá? Mirõl beszél? – A szobába! De olyan édes volt, hagyott vizet meg üzenetet is… Lehet egy titkos hódolóm, vagy Pókember… vagy… Edward! – sikkant fel. Aranyosan toporzékol, átkarolja magát is eés egy falat krém ragadt a szája sarkába.

Nem szólok neki.

- Ki az az Edward? – mosolygok, figyelve, ahogy kipirul.

- Te mûveletlen! Hát a Twilightos Edward! Na, ezért megnézed velem mind a négy részt!

- Kizárt – vágom rá csípõbõl a választ.

- Sírni fogok! – zsarol.

- Miért is?

- A lelkedért! A lelked üdvösségéért! Ez… ez alapmûveltség, meg kell nézned! Velem!

- Kizárt. Nem tudsz rávenni – rázom meg a fejem. Semmi esélye, hogy én bármiféle veszett tininyálban fürdõ poplistás szaron szenvedjek végig négyszer két órát.

- Kééérleeeeek… Kéééérleeeeeeeeeeeeek – bármelyik csajt lealázza, fogadni is mernék rá, tekintélyes összegben. Felvont szemöldökkel mosolygok rá lusta félmosollyal – Edzek veled!

Felvonom a szemöldököm. Végül is, nem biztos, hogy ez kiegyenlíti egymást, de… biccentek egyet.

- És mikor is gondoltad ezt az emberkínzást?

- Még egy hét van, mielõtt elkezdõdik a suli. Arra gondoltam, hogy elkérem anyáéktól a tóparti nyaralót, és akkor oda elvonulunk kettesben. Csak te, én és Edward.

- Az már hármas.

- Hagyjál már a buzi matekoddal! – háborodik fel. Kiveszi az ölembe nyomott tálat és sebtében belapátolja a maradék tortát. Nem sajnálom tõle, engem nem nyûgözött le.

- Azt mondtad, anorexiás leszel.

- Majd holnaptól.

Leteszem a villát a tányérra és sóhajtva állok fel, kinyújtózva ropogtatom ki a tagjaim, lenyújtva. Letörlöm a gépet és a törülközõvel a nyakamban kapom fel a vizespalackot.

- Gyere, itt végeztem. Fáradt vagyok – noszogatom, de õ még az ujjával húzza le a tányérról a maradék krémet. – Bezárlak, ha nem jössz – fenyegetem.

- Jól van na! – ölt rám nyelvet és kiszökell elõttem. Most kimerültebb vagyok, mint vártam. – Hidd el nekem, Imádni fogod Edwardot, az egész olyan fantasztikus!

- El tudom képzelni – dünnyögök. Amit láttam, amennyi plakát volt az egész hírverés tetõfokán, az utolsó csöves is azt fújta a zsebkendõbe, és valahogy nem gyõzött meg a vízfejû színész meg a monoarcú színésznõ.

- Hát csak képzeld is.

- Ugye tudod, hogy nem adom olyan olcsón a mentális épségem? – vonom fel a szemöldököm halvány mosollyal, mire megtorpan és rám néz.

- Mirõl beszélsz? Megmondtam, elmegyek veled edzeni. Slussz!

- Részenként két órát kell izzadnod lent a teremben – jelentem ki. Szinte leesik az álla, valahol megsaccolva a csípõjét mered rám, mintha már most egy elmegyógyintézetben lenne a helyem.

- Szó se lehet róla.

- Akkor nem nézem meg – vonom meg a vállam.

- De… De azt mondtad! – nyüszít, de látszólag visszatorpan attól, hogy megfogja a kezem, mert még mindig csillog az izzadtságtól. Lekapom magamról az átizzadt pólót és a vállamra csapom.

- Nem, azt mondtam, hogy benne vagyok, hogy cserébe eljössz edzeni. Azt nem mondtam mennyit. És ha megint megpróbálod elsumákolni, mint a múltkor, büntetõkört adok, mint a múltkor.

- Mekkora egy szemétláda vagy! – fújtat, de látszik, hogy fontolgatja a dolgokat. Megvonom a vállam vigyorogva, és leballagok a konyhába, hogy megkeverjek magamnak egy shaket.

- Hé, az üzlet az üzlet, mit gondoltál? Bohóckodsz a pink cuccodba, én meg szenvedjek?

- Na igen – könyököl. Megingatom elõtte az ujjam, amíg a mixer zümmög, hogy habosítsa a port. – Még mindig iszod azt a mûszart?

- Igen. De meg se kínállak vele.

- Fuj. Undi és nem természetes, kókadt leszel tõle.

- Az edzõ”rucid” pont azt éri el – vágok vissza és kilépek, mielõtt a tíz szépen manikûrözött körmöcskéjével nekem esne. – Na, emészd meg az ajánlatot.

- Nem fogok annyit izzadni! Az tök undorító!

- Akkor nem nézek veled nyálas csillogó vámpírokat.

- Nem nyálas!! Seggfej!

- De csillog – mosolygok rá nyugodtan. – Átjössz vacsorára?

- Át – dünnyög, még eljátszva, hogy hisztizik, de a szemén látom, hogy tudja. Én se engedek az igazamból, ott fogja leszenvedni az idõt, amennyi kijár. És ez még semmi, mert az esti akciója miatt nem terveztem semmiféle kiegyenlítést. Ennyi jár. Szeretem a társaságát, és egyáltalán nem kínzom olyan szinten, mint ahogy minden alkalommal hörögve el akar halálozni. Meg a körmeit félti, meg a haját, meg persze, hogy nem fog „csillámlani” a teremben.

Engem valahogy ez sosem aggasztott.

- Megyek, letusolok – sóhajtok fel. – Meg akarsz várni?

- Még eldöntöm – húzza fel a pisze kis orrát, én pedig magamhoz véve a shakerem ballagok fel a szobámhoz, a fürdõbe. Végre egy alapos és megérdemelt forró zuhany.

Figyelem az arcát, hogy vajon hogy reagál, de picit megrándulnak a szemeim. Valami nem stimmel benne, máris ivott volna? Egyébként sem bírja olyan nagyon jól…

Hunyorítva nézi a karperecet, forgatva a frissen manikûrözött körmei között. Még diszkrét rózsaszínes árnyalattal is ki van emelve, meghalok… a szeme pedig hatalmas és kék. Megy a bõréhez és a szájához…

- Elrontottad – szólal meg lassan.

- Tessék? – hökkenek meg, a gyomrom kicsit lesüllyed. Jesszus…

- A dátum… nem jó – integet elõttem.

- Biztos vagyok benne, hogy ez az a dátum – mosolyodok el. Szóval biztos hogy kicsit be van csípve.

- Mondom nem… nem ilyenkor van a szülinapom! Akkor tizenkettõ se lennék!

- Te se menj agysebésznek.

- Pedig bármikor kioperálnám az orrodon keresztül az agyadat – hadonászik, de csak elkapom a csuklóját, mielõtt véletlenül megkapar. Olyan kis lelkes, így kipirulva, halvány rózsaszín pírfoltokkal az arcocskáján.

- Na és a karkötõ hogy tetszik? – kérdezem picit megszorult torokkal.

- Hát… olyan kicsit mint te – húzza a száját – buzis.

- Köszönöm.

- De ettõl függetlenül imádom! Na, húzd rám! – öleli meg a derekam nevetve. Mosolyogva a karjára pattintom, és boldogan figyelem, hogy tényleg tetszik neki. – Annyira szép… soha többé nem veszem le! Na gyere – kapja el a kezem és behúz. Gyors bemutatás, halvány mosollyal emelem fel a kezem, intve a többieknek kapok egy sört a kezembe. Pár embert más ismerek látásból vagy összefutva bizonyos üzleti partykról, ahova családostól illik járni, de kicsit meglepve pillantok Bae-re, amikor leül mellém egy meglehetõsen furcsán csavart cigivel a kezében.

- Egyszer vagyok 18, nem? – néz rám, mintha csak megerõsítést várna. Hát, elvégre én is most nyertem meg a meccset, ennyi lazítást én is megérdemlek. – Csinálod velem?

- Egy kicsit… - biccentek. Mi van benne egyáltalán?

- Jó, de elõször te – tolja a szám felé. Elveszem tõle mosolyogva és beleszívva a levegõbe érzem a hasis eltéveszthetetlen illatát. Végül is, két slukk a kedély miatt, bár ez inkább eltompítja az ítélõképességet.

Figyelem, ahogy Bea ajkai között eltûnik az összes többi. Evett egyáltalán, nem lesz sok?

Iszom a söröm, nevetve beszélgetünk, Bae pedig szinte rajtam fetreng, nevetgélve. Nekem is kicsit betesz a füst, pedig talán ha hármat szívtam bele, de rettentõ erõs… a söröm kortyolom, amikor Bae bocsánat, pisilni kell-kiáltással eltûnik.

Mennyi ember… épp beleinnék az üvegbe, amikor nem jön belõle semmi. Sóhajtva nyomom fel magam, hogy akkor hozok egy másikat a konyhából, a sör megvan, de hol a nyitó… nincs? Egy erõsebb papírszelet, hogy felpattintsam? Semmi?

- Szia, ezt keresed? – kerül a látóterembe egy karcsú, természetesre manikûrözött nõi két, mellé egy barna szempár és egy mézszínûre szõkített fejecske.

- Igen, épp ezt – mosolygok rá – Köszi – nyúlnék utána, amikor halvány kis mosollyal elhúzza elõlem, ráfonva az ujjait. Halvány smink van rajta, kicsit sem hivalkodó, ami szimpatikus, természetes.
Nyújtja a kezét.

- Gi vagyok.

- Niloy – mosolygok, finoman megszorítva az ujjacskáit.

- Honnan ismered Bae-t? – mosolygok vissza.

- Nagyon régóta, amióta ideköltöztünk… - beszélgetünk. Pár szóval elbeszélgetünk, iskoláról, felnevet; a mi sulinkkal szomszédos gimnáziumba jár.

Hallok egy nyikordulást, egy tompa puffanást, mintha valaki elkapta volna vállal az ajtófélfát. Hol van Bae, már jó ideje elment pisilni… csak nem lett rosszul, amennyit ivott még a cigi mellé…

- Bocsáss meg egy pillanatra, utána nézek az ünnepeltnek – mosolygok, letéve a sörösüveget. A fürdõbe benyitva nincs ott senki, nem érezni hányásszagot sem. Ki tudja mit vett még be, csak nem…

A fürdõk üresek, a legtöbb szobaajtó csukva, mindenki lent van, még elég korán van, beszélgetnek, isznak… talán felment a szobájába valamiért? De mindjárt itt a torta.

- Bae, itt van? Lent már keresnek, megjött a torta, és… - nyitok be a szobájába pár halk koppantás után, mert lehet, hogy elaludt attól a tekintélyes mennyiségben leküldött alkoholtól, ilyenkor mindig elálmosodik…

Megdöbbenve meredek az ablakra, ahol háromnegyed részt már kilóg, épp csak az ujjbegyeivel kapaszkodik a fehér plasztkeretben… a szívem se dobog abban a két pillanatban, amíg rohamtempóban átszelem a szobát és fél kézzel visszarántom a felsõjénél fogva, majd amint elérem, átkarolva a derekát cibálom vissza. Szinte érzem, hogy a hideg veríték végigömlik a hátamon, sípolva kapok levegõ után. Úristen, remeg minden tagom miattad, hülyegyerek!

- Te mi a szart csinálsz?! – szidom le zihálva és csak szorítom, ahogy hanyatt estem vele együtt a szõnyegen – Megvesztél?!

Jaj de szétrúgom a seggét! Úristen!

- Kötéltáncoltam. – néz rám, engem pedig az epeömlés kerülget. Hogy mi a franc?

- Itt nincs semmiféle kötél!

- Mert már elloptad! – vádol felsikítva – A kurvádnak kellett, biztos!

Mára elég volt… hirtelen nagyon nagyon elsápad, a pupillái lassan kitágulnak és a szeme fehérje nem is látszódik, olyan piros. Bae…

- Bae? – paskolom mega z arcát, de mintha ellilulna a szája. Úristen… - Bae?! – rázom meg finoman, de érezni, hogy verítékes a homloka… szinte megáll a világ, a végén még valami rohamot kap nekem, összeszûkült gyomorral tartom a kezemben. Úristen… mi a faszt csináljak most, ha rosszul van, hívni kéne a mentõket, de ha beviszik a detoxba… nem, nem! Ki kell szedni ami a gyomrában van.

Összeszorítva a szám kapom fel a karjaimba, csak nyaklik, mint egy rongybaba, magamhoz fogom és szinte kirúgom a fürdõ ajtaját. A vécébe célozni most nem… leteszem és a hátát a mellkasomhoz fogva, hogy meg tudjam támasztani ebben a pózban, fél kézzel elkapom a haját a homlokánál, a másikkal pedig széthúzva a száját kíméletlenül a torkába nyúlok, ahogy csak bírok, ledugva két ujjam. Azonnal megrándul a teste és öklendezni kezd, én pedig a fürdõkád fülé tartom, hogy lehetõleg mindent kiadjon magából, ami a gyomrában van. Remegek az idegességtõl és az adrenalintól, de fogom, tartom, ahogy feszülnek az izmai, rángatózik a rosszulléttõl és levegõ után próbál kapkodni, ahogy bõg.

Legalább megmarad, de a seggét akkor is szétrúgom, lélegzek fel. Még mindig elég pápista színe van… hátrasimogatom a haját és amikor már csak az epe öklendezése is abbamarad, megkönnyebbülten rogyok le, átkarolva a mellkasát. Te jó ég, ennyi izgalom még sok is.

- Bulimiást csináltál belõlem, sose lehetek modell! – zokog félrebeszélve, de csak halványan felnevetek. Már csak az az alkohol maradta vérében, a többi kijött, akkor már csak részeg. Hála istennek, köszönöm… érzem, hogy a veríték miatt a hátamra tapad az ingem.

- Nyuszika, te sosem voltál modell – simítom hátra a csapzott tincseit és egy adag vécépapírt leszakítva megtörlöm a száját, egy másikkal a homlokát. Mennyire ki van hûlve…

- De még lehettem volna! De már nem lehetek!

Felsóhajtok. Ez már belefér…

- Gyere… próbálj meg felállni, gyere… Bae – biztatom és a hóna alá nyúlva felállítom, leültetem a lehajtott vécére. A kádat kimosom gyorsan, kinyitom az ablakot, hogy a büdös kimenjen, és leszedem róla az összemocskolt ruháit.

Meleg vizet engedek, levetkõztetem, leszedek róla mindent, és nagyon kell figyelnem, mert néha másodpercekre bealszik, nehogy belefulladjon ráadásként erre a hatalmas bulira… lemosom, lezuhanyozom róla a rossz szagokat és emlékeket, kiemelem, átfonja a nyakam. Milyen könnyû… elvonatkoztatok tõle, hogy anyaszült meztelen, feltûröm az ingem ujját és nagy nehezen beletuszkolom a tagjait abba a pizsamába, ami elõször akadt az ujjaim közé. Puha, legalább ennyivel jobb állapotban fog holnap magához térni, de a szája rohadt büdös lesz, az biztos.

Kábán néz rám, én pedig hunyorítva és kimerülten gondolkodok, hogy mi nem stimmel azon kívül, hogy az agya takarékra tette magát.

- Nyisd ki a szemeid – állok fel, kinyújtóztatva a lábaim. Basszus, szabályosan elfáradtam, most kezd szivárogni a tagjaimba a kimerültség a nap miatt, de még eszemnél tart az izgalom.

- Miért?

- Mert még mindig benne vannak a lencsék. Nem aludhatsz lencsében – hajtom fel a fejét, és próbálom finoman széthúzni a bõrt, hogy ki tudjam kapni a hatalmas azúrkék lencséket – Nézz felfelé egy pontra, és ne mozdulj. Gyorsan kiszedem és lefekszel aludni – biztatom csendesen.

- Jó…

De összeszorítja a szemét és még a hideg kezecskéivel is eltakarja. Sóhajtva túrok a zilált hajamba, az ingem izzadt és vizes, néhol szappanhabos. Én már csak teát akarom meg aludni. Elég volt a jóból.

- Nem akarom, hogy kinyomd, többé jó leszek, NEM NYÚLOK A MAC GÉPEDHEZ, KÉRLEEEEK – visít.

- Nem nyomom ki, csak kiszedem – próbálom lefeszegetni a kezeit.

- Jóóóó…

Nagyon el vagyok fáradva, mire az ágyba tudom könyörögni és elérni, hogy benne is maradjon. Így már nem mehet emberek közé, a pletykák nagyon terjednek, fõleg a köreinkben és semmi értelme, hogy a szülei is leszidják.

- Ne hagyj itt, Niloy! – markolja a kezem és néhol felcsuklik. Biztos elzsibbadt a nyelve az alkoholtól. – Nem akarok egyedül itt lenni, NE MENJ LE AHHOZ A KURVÁHOOOZ!! – sikít – FÉLEEEEK!!

Megsimogatom az arcát, nyakig betakarom, hogy ne is nagyon mocorogjon és megnyugtatom lassan, halk hangon, hogy ne ijedjen meg, hogy azonnal itt leszek, csak hát a vendégek randalírozásának is véget kell vetni.

Az hasára fordul, magához ölelgetve a párnát és remélem, hogy már nincs mit kihánynia és reggel csak mocskosul rossz lesz a gyomra.

Leballagok, próbálom kicsit rendbe szedni magam.

Leállítom a zenét, mire mindenki rám néz. Mosolyogva húzom ki magam, füléjük magasodva – anyámtól örökültem, állítólag az anyai nagyapám két méter körülire nõtt – és csendesen elnézést kérek, de a bulinak sajnos vége, az ünnepelt elaludt… hát igen, az alkohol egy picit, persze, õ már pár pohárkától is képes elaludni, igen… Köszönjük hogy itt voltak, tényleg, remélem, azért jól mulattak, igen… persze…

Hamar összeszedik magukat, mielõtt Gi elmegy, biztosít, hogy bármiben kell segíteni, szóljak csak nyugodtan. Mosolyogva biccentek, hogy nagyon köszönöm, és kikísérem õket… fáradtan dörgölöm meg a homlokom, körülnézve. Szerencsére nincs akkora rendetlenség, a sok mosatlan pohár, egy szétszórt csipszes maradék, félig üres poharak, üres mûanyagflakonok… inkább csak a természetesen ezzel járó szemét. Nincs kiégetve semmi, nem tapostak semmit a szõnyegbe.

Majd holnap, majd korán kelek. Még jó, hogy csak két üveg sört ittam, annyi belefér jobb napokon is.

Bae cuki, szõrös, fehér plüsspizsamában hentereg, a nyuszifülek az arca elé lógnak.

Gyorsan arcot mosok és leveszem a foltos, büdös ruhákat, a fürdõ meg szellõzzön… elõások egyet a pólók közül, amiket az év alatt az én szekrényembõl a sajátjába csórt, és alsóban meg pólóban eldõlök mellette.

- Félsz még? – simogatom meg az arcát, a vizes haját oldala simogatva.

- Már nem, mert itt van – dünnyög álmosan, ki se nyitva a szemeit. – Aludhatok a szívverésedre?

Hozzám bújik, én pedig alaposan betakargatom, ne fázzon meg ráadásként.

- De semmi buzulás – mosolygok rá, mire megrándul a szája, halvány mosolyra. Szinte már alszik.

- Mi nem csinálunk olyat. Nyertetek? – kérdezi kábán. Elmosolyodok.

- Mondtam, hogy mindig nyerünk.

Lehunyom a szemem, a mobilra pillantva. De legalább ma idõben kerültem az ágyba. Hallom Bae szuszogását és óvatosan fogva a vállát, nehogy nyomjam, én is elalszok.

XxX

Másnap reggel hétkor vibrál a telefon finoman, de én erre is felkelek. Bae összekuporodva a mellkasomon, halkan szuszog. Megigazítom rajta a takarót és óvatosan kisiklok mellõle. Aludjon csak, a szülei olyan kilenc-tíz körül érnek haza, úgy tudom, addigra nem ártana, ha valami rendet rántanék. Megmosom az arcom, felkapom a nadrágom a pólóhoz, amiben aludtam. Legalább emberien nézek ki.

Bae még mindig alszik, és szerintem ez még jó darabig így is lesz.

Lent gyorsan bekapok egy falat rizskenyeret, egy hatalmas pohár vízzel, amíg fõ a teavíz és nyitok egy nagy szemeteszsákot. A szar mûanyagpoharakat kidobom a tányérokkal együtt, kiszórom a félig megrágott cuccokat, a csipszeket, a popcornos tányérok alját, összeszedem a mosatlant…

Helyrerázom a nappalit, és a mosogatógép folyamatosan megy gyorsított programon. Áthívhatnám tõlünk a személyzet egy-két tagját, de nem akarom õket is zaklatni ezzel, hamar meglesz.

Egy nagy szemeteszsák tele lett, a mosogatógép a harmadik kört csinálja, én pedig végre ihatok egy pohár teát. Csörög a telefonom. Rendes reggelit akarok… És egy erõs, forró zuhanyt, meg fogat mosni!

Általános tekintetben használható rend van, klasszisokkal jobb állapotban van a ház, mint az ember egy szülinapi buli után várná. Sajna ennél nagyobb rend nálam sincs soha… visszamegyek a szobába, Bae még mindig alszik, szuszogva. Eresztek neki egy nagy pohár vizet, hogyha az alkoholtól összeaszva magához tér, legalább víz legyen mellette… nekitámasztok egy kis cetlit. Az én szüleim többnyire ragaszkodnak a közös reggelihez, és az olyan fél kilenc körül van…

 Sóhajtva kapom fel az ingem és a kulcsaim, a telefonom zsebre vágom és csendesen beteszem magam után a szobája ajtaját. Épp mennék ki, amikor szembejönnek velem a szülei…

- Jó reggelt – mosolygok, félreállva. Az anyukája sóhajtva néz körül, megkönnyebbülve.

- Jó reggelt, Niloy… istenem, rosszabbra számítottam – felnevetek halkan, a hajamba túrva. – Minden rendben volt?

- Persze – biccentek. – Bae még alszik, nagyon jó buli volt, köszönjük!

- Én köszönöm, hogy figyeltél rá – mosolygok rám az apja is. Elköszönök és hazafutok. Jó lenne egy kicsit elmenni kocogni, de szerintem ma ebbõl csak futógép lesz az otthoni padon.

- Szia anyu, megjöttem!

XxX

Reggeli után végre letusolok futólag, fogat mosok – istenem, de rohadt jó – aztán felkapom a nadrágom, egy pólót és a fejemre nyomva a fülhallgatót rakok zenét, beállítva egy laza 11 km/h-s sebességet intervallozok.

Megakad a zene, pittyenve egyet, hogy sms-em jött… megnyomom a szünetet, és zihálva állok le, megnézve. Na. Bae magához tért?

„Fent vagyok, és szar a gyomrom. Átmehetek?”

Elmosolyodok, letörölve a homlokom vágom a nyakamba a törülközõt, csak gyorsan elpostázom neki a két ikont. Hogy Ok, és hogy Futok. Tudja, hogy ilyenkor le kell jönnie, mert a megadott szám elõtt nem hagyom abba, még ha a világvége közeledne is.

Na, most akkor kíváncsi leszek, mennyire van még rosszul… Újraindítom magam egy korty víz után, kimozgatom a nyakam, mégsem tudom megállni, hogy néha az ajtó felé pislantsak a tükörben, hogy mikor nyílik és lép be a maga törhetetlen, édes cukisággal átitatott eleganciájával.