Hihetetlen stressz az amúgy is forgalmas és õrült fõvárosi közlekedésben vizsgavezetni, mindvégig a higgadt, tudomhogymitcsinálok arckifejezéssel és reakciókkat… nem figyelni a dudálásra a türelmetlen sofõröktõl, figyelni a vizsgabiztosra, az útra, a táblákra, a tempóra… izzadtan markolom a bõrborítású kormányt, és összeszorul a mellkasom, amikor szól, valamit nagyban írva a táblácskájára, hogy Oké, húzódjon le és állítsa le a motort…

XxX

- Hallo? – hallom meg Bae hangját a hosszas búgás után. Amint kiszálltam a kocsiból, megnézhettem a telefonom és láttam, hogy sms-ezett, miszerint csak holnap kell nagyon-nagyon szorítanom neki… Gondoltam, este átjöhet, megnézhetünk egy filmet, vagy valami.

- Szia nyuszika… átjössz? – mosolygok, figyelem a programban villogó kurzort. Lecke-esszét írok, de már a végét taposom. Mire Bae felöltözik meg minden, háromszor is befejezhetem.

- Á, most nincs kedvem.

Elhúzom a szám, kicsit lekonyulva. Aha… gondoltam, megkérdezi hogy sikerült a mai nap vagy valami… hátradõlök a székemben,  hajamba túrva.

- Oké… hát, akkor ahogy gondolod, majd neten dumálunk. Szia… - leteszem, oldalra dobva a mobilt. kedvetlenül nézek a leckére. Ez eléggé odacsapott, komolyan. Mindegy, na, ha nincs kedve, nincs. Az órára pillantok. Már úgyis késõ van, kár is volt találgatnom, lefekszem idõben aludni.

Az utolsó szavak gépelése már rutinból jön, de Baen gondolkodok. Õ nem szokott ilyet csinálni…

Elõször mindjárt egy olyan gondolat merült fel, hogy mi van, ha kint van… mi van, ha Kenzoval van?!

De nem. Bae Megígérte! Bízom benne.

De akkor is sunyul, biztos tervez valamit… kisandítok az ablakon, aztán kinyomtatva és eltéve a leckét öltözök át, eldõlve az ágyamon. Hát, kivárom, hátha. Ha tervez valamit, úgyis belesétál a csapdába.

Nem is kell sokat várnom, még azt se várta ki, hogy kicsit elpilledjek! Hallom a motoszkálását a szobában és alvást színlelek. Érzem az illatát magam fölött, hogy mellém áll, fölém hajol…

Széles vigyorral kapom el, lerántva magamhoz és amikor felsikkantana, befogom a száját is. Ahaaa. Gyõztem! Tudtam!

Amikor biztos vagyok benne, hogy nem fog sikítani, amivel felverne mindenkit, lehajolva csókolom meg mosolyogva.

- Tudtam, hogy ravaszkodsz – hunyorítok – ismerlek, mint a tenyeremet.

- Túlságosan is – nevet – meglett a jogsid?

A csuklóinál fogva fogom, így kifeszül, ahogy levegõt vesz, megemelkedik a mellkasa, a csuklója olyan vékony, hogy könnyedén át tudom fogni egy kézzel is… csillogó szemmel hajolok le, forrón megcsókolva, de hagyom, elengedem… teljesen hozzám simul, átkarolva.

- Hiányoztál – suttogja rekedt hangon – egész nap… drukkoltam neked – simít a pólóm alá. Megfeszülnek az izmaim, de hagyom, hogy beszéljen, imádom a hangját… a füle alatt simítok végig, a nyakába csókolok. Már tusolhatott, érzem az illatos tusfürdõjét, de a bõre édes, mint valami gusztusos gyümölcs. Annyira hozzám feszül, mintha teljesen belém akarna olvadni, a lába a lábaim közé simul, én pedig az izgató érzésre akaratlanul is felmordulok, magamhoz rántva határozottabban. Ezt ne hagyd abba… mind a két karommal szorosan átkarolom, magamhoz húzom, végigsimítva a vékony, feszes hátán, a csípõjéig, amikor a már sötét szobába egy éles fénysáv tör be. Meglepve ugrok össze és Veronica megdöbbent habogására elönti a vér az arcom. Idegesen kászálódok le Baerõl, aki azonnal mögém bújik, mintha úgy nem látszódna. A rohadt életbe… idegesen túrok a hajamba, ami már így is elég kócos Bae ujjai után…

- Ezt… nem láthatta volna meg! – nyüszít halkan a hátam mögül. Hát… ez rohadt kínos és kényelmetlen szituáció, az tuti.

- Nem érdekel – morgom. Nem… nem érdekel, hogy meglátott, én Bae-vel vagyok, felvállalom, csak… tényleg nem akartam volna, hogy még megtudják…

- Engem igen! Beszélj vele, hogy ne mondja el, mi csak… gyakoroltuk az elsõsegélyt… mond meg neki. – elsõsegélyt, persze. Ez olyan Bae-s ötlet. Szürreális.

- Jó, megmondom. Nem ér rá holnap? – egy porcikám se kívánkozik, hogy magyarázkodhassak a cserediáknak, mégis miért másztam rá az elméletileg legjobb barátomra, a szájában turkálva a nyelvemmel. Tényleg, rohadt jó beszélgetés lenne.

- Nem! Most menj utána! – kezd hisztériás lenni a hangja.

- Mikor visszajövök, itt leszel még? – nézek rá, megfogva a kezét.

- Itt.

- És velem alszol?

- Nem. Semmyvel – néz a macskára, aki kíváncsian fekszik az íróasztalhoz tartozó kényelmes forgószékemben, felsõbbrendûségének teljes tudatában.

Morogva állok fel, visszaveszem a pólót és összeszoruló tokorral és szégyenvörös fejjel megyek Rony után. Basszus… bekopogok az ajtaján és megvárom, hogy kiszóljon.

- Rony… beszélhetünk…? – nézek be, idegesen toporogva állok az ajtóban.

- Persze… - nem néz rám, vörös az arca.

- Figyelj… - kezdjük egyszerre, és zavartan felnevetünk mindketten… - Mondd csak…- megint. Idegesen túrok a hajamba, a földre sütve a pillantásom.

- Amit… az elõbb láttál… - kezdem zavartan, nem túl férfiasan, be kell látnom.

- Niloy, engem… nem zavar – buzerálja a könyve szélét.

- Ennek… örülök. De…

- Nem mondom el senkinek.

- Köszi – könnyebbülök meg. – Mármint… tényleg…

- Látszott rajtad – fut ki a száján, én pedig megnyúlt képpel nézek rá. Micsoda? Nem is. – Mármint… figyelj, nekem is van legjobb barátom otthon, de még vele sem ennyire bizalmas a kapcsolatom…

- Bae még… féltékeny is volt rád – nézek rá. Meglepõdik, aztán zavartan hátratúrja a göndör loboncát.

- Nem mondom, helyes vagy, tényleg… de valahogy érzõdött rajtad, hogy kicsit… talán… más… meg… nekem otthon van valakim.

- Én meg… ezt sejtettem, szerintem – nézek rá. – Ja…

- Szóval ne aggódj… nagyon megértem, ebben nincs semmi rossz – néz ki az ablakon, de van valami furcsaság a hangjában.

- Rony…? – nézek rá, de õ csak oldalra néz.

- Tudod, engem anyámék küldtek az ösztöndíjra, egy egész évre – dünnyög kelletlenül egy vallomást. Összehúzom a szemeim. Most ez… célzás? Elõhúz egy képet a képkeretbõl, ahol egy felborotvált fejû, vörös csajszival mosolyog a polariod képen. – Õ Freddy. Õ… a párom.

- Aha – kerekedik el a szemem, aztán felmosolygok rá… õ is, zavartan néz félre, aztán rám.

Elnevetjük magunkat. Megkönnyebbülök… Bae nagyon fog örülni, hogy Rony tényleg nem jelent… fenyegetést, sehogy sem. És tényleg, õszintén barátok lehetünk.

XxX

Bae el akar menni megint a kis házba… meglepõdök az ötleten, de olyan édesen alszik… magamhoz ölelem, a hátát a mellkasomhoz húzom és a nyakába fúrva az arcom alszom el. Kipihentnek kell lennie holnapra…

Végre a saját autómmal vihetem õt el a verseny színhelyére, és mielõtt kiszállunk, áthúzom magamhoz egy forró csókra.

- Szerencsecsók – dünnyögöm az ajkaiba. Mosolyogva pirul el, én pedig megcirógatom az arcát. – Menni fog. Te gyõzöl, tudom! – cirógatom meg az ajkait az ajkaimmal.

- Nem kell bekísérned… menj, ülj le, és majd szurkolj – mosolyog.

- Minden ujjam keresztbe teszem! – ígérem. Õ befut, én pedig leparkolok. Nézem a jegyeket, hogy hova szól, nagyon remélem, hogy jó helyre és mindent látni fogok.

Akkor… 75… B… Bal oldal…

A meglepije, amit vettem neki…

Megvan, ez a helyem.

- Elnézést – mosolygok, hogy be tudjak surranni, aztán leülök a helyemre.

Izgatottan teszem keresztbe az ujjaim, le se veszem a szemem a színpadról. Bae tökéletes lesz!

xXx

Amint lement az elõadása, azonnal lesiettem, hogy gratuláljak neki és együtt izguljuk végig az eredményhirdetést…

- Fantasztikus voltál – ölelem magamhoz szorosan.

- Nagyon félek! – szorongatja a derekam – A többiek is annyira jók!

- Ne törõdj vele, te voltál a legfantasztikusabb.

- Legfantasztikszuperebb!

- Az – nevetek fel és lopva lehajolok, megsimogatva az arcát csókolom meg. – Mikor lesz az eredményhirdetés?

- Nemsokára… - dünnyög. megsimogatom a haját, látom rajta az erõs színpadi sminket, a csillámport, a passzentos ruhát…

- Olyan szép vagy – mosolygok rá.

- Bae! – hallok egy hangot és megfordulok, le is fagy az arcomról a mosoly. Ez… ez mi? – Nagyon jó voltál, gratulálok!

- Köszi – dünnyög Bae, zavartan markolászva a karját. – Niloy, õ… Kenzo.

- Tudom – szorítom össze a szám. De mit keres itt, honnan tudta, hogy… Ó. – Hello.

Csevegnek, de fõleg Kenzo, aztán Bae is, de én oldalra lépek. Nem figyelek arra, mit beszélgetnek, egyszerûen csak… ez így szar. Szóval Bae meghívta, holott megígérte, hogy nem tartja vele a kapcsolatot… mert õ egy rossz ember, egyszerûen érzem, látom a szemén!

- Niloy? – néz rám Bae… a mellkasom égeti az ajándéka, de megrántom a vállam.

- Látom, jól érzitek magatokat. Nem is zavarok.

- De… - néz rám. Csak ránézek… csalódottan, megbántottan. Be akart csapni, hazudott nekem. Nem is kicsit… mióta? Nem is érdekel. – De Niloy! Én…

Megrántom a vállam és elsétálok. Ez… rohadtul fáj.

- Oké, de mit? – esküszöm, ezt direkt csinálja, látom a kaján csillogást a szemében… belemarkolok a hajamba idegesen. Basszus, még ha én magam tudnám, mit mondjak…

- Hát… azt…

- Azt?

- Tudod… - nyögök fel, most mit mondjak? Nem érzem magam melegnek, soha egy pasira se gondoltam úgy, de Bae egyszerûen más!

- Nem értem.

- Mindegy – törõdök bele a megváltoztathatatlanba, hogy hülyét csináltam magamból. Remek. Mit próbálok én itt? Szerelmet vallani? Minek? Bae-nek… ki vagyok én? A legjobb barátja, csak… Ennyi. Megõrültem.

- Nem az, mondd ki.

- Hát… - meredek magam elé – hogy esetleg… te meg… én… és így… mi… tudod. – nem merek ránézni sem. Basszameg, fuck! Hülyén érzem magam, nem is kicsit hülyén. És ezzel most… elrontottam mindent, tönkremegy a barátságunk, de basszus… én nem azt akartam, csak féltem és… és… fontos nekem…

- Nem akarok – megdöbbenve nézek magam elé, rákapva a pillantásom. Ne. Basszus, Bae… a gyomrom összeszorul és egy pillanatra minden mást szívesebben csinálnék. Számítottam rá, de valahol mégis jobban reménykedtem, nem… de tényleg nemet mondott… - Félek tõle. Én még nem állok… készen erre… veled.

- Kenzoval készen állnál rá?- fakadok ki támadóan, de aztán el is szégyellem magam. Nem Fair tõlem. Nem dönthetek helyette. De akkor is bassza meg, miben jobb az a féreg nálam? Miért? Miért pont Kenzo?! Ha egy ujjal is hozzáér, megölöm, esküszöm…

- Kenzo más…

- Mégis miben más? Egy szemétláda! – szorítok össze az ajkaim.

- Kenzoval azért más, mert… õt nem szeretem – forgatja a poharat a kezében. Megdöbbenve nézek rá – Õt… nem úgy szeretem, mint téged, ha õ elhagyna, az csak… rosszul esne. Ha benned csalódnék, azt hiszem… azt nem élném túl. És nem akarok benned csalódni… érted? Ha elvesztenélek, belepusztulnék. Nem akarlak elveszíteni, Niloy – néz rám. Idegesen nézek rá, zavarodottan. Most akkor… ez most egy talán?

De ahogy eltorzul az arca, szipogva törölgeti meg az arcát. Jaj ne, ne sírj, azzal nem tudok mit kezdeni, mindig úgy érzem magam, mintha belerúgtam volna Bambiba… A két tenyerembe fogom az arcát, megcirógatva. Legszívesebben… szájon csókolnám, hogy kicsit jobb kedve legyen, de miért lenne ettõl jobb kedve? Hiszen õ mondta, hogy nem… mindegy.

- Ne sírj, Bae, kérlek…

- Sajnálom… ígérem, nem fogok. Ne haragudj, buta vagyok.

- Igen… buta vagy – mosolygok, de magamhoz húzom. – Buta vagy, mert azt hiszed, hagynám, hogy elveszítselek. Soha… Soha nem fogsz elveszíteni, mindig itt leszek neked… érted? – suttogom. A kezem még mindig az arcán, szinte összeér a homlokunk, úgy suttogok, hogy biztos felfogja. Néha olyan kis nehéz a felfogása. Mindegy… ha nem, nem. Megmaradok a barátjának, a támaszának…

De mégis… ahogy csillog a szeme, ahogy finoman beharapja az ajkát…

A picsába, elméreteztük… oda a hangulat, a feeling. Így odabaszni…

De Bae felnevet, és a fejére tapasztja az ujjacskáit.

- Kemény a fejed!

- Te beszélsz?

- Megsértettél, ki kell engesztelned – nyújtja felém a poharát. Mosolyogva töltöm újra, de nem dobja fel a hangulatom. Akkor most nem…? Basszus Niloy, fejezd már be, ez nagyon gáz.

- Akkor…? – csúszik ki mégis a számon.

- Jó – meglepve nézek rá. Komolyan? – De akkor mi most… járunk?

- Hát… valami olyasmi…?

- És ez miben lesz más, mintha nem járnánk?

- Semmiben – nézem magam elé. Nem tudom, változik? így is mindig együtt voltunk. – Egy valami kivételével.

- Mégpedig?

- Nem szeretném, ha Kenzoval találkoznál. Vagy ha beszélnél vele. Most már velem vagy – basszus, de furán jó kimondani – És én nem szeretném, hogy bármi is legyen közted és közte. Az enyém vagy – mosolygok.

- A tiéd vagyok – lelkesedik fel, megfogva a kezem. – Mindig is a tied voltam, te buta.

Rámosolygok, zavartan vörösödik ki az arcom, megszorítva az ujjait.

- Ezt… tényleg… örülök ennek – zavartan nézek rá. – Akkor most…

- Igeen? – nyakig vörösödök. Ez tök hülyeség, komolyan, de…

- Megcsókolhatlak…? – így… most elõször józanul, meg minden, hogy mondjuk… ne érezzem az alkoholt a száján.

- Most… csak így?

- Nem, mindegy, hülyeség… - nézek vissza magam elé és kiiszom hirtelen a boromat, nyakig zavarban – Akkor, most… - fordulok felé, de megdöbbenve nézek rá, annyira közel van hozzám… elkapva a pólóm elejét húz le magához, és apró nyüsszentéssel tapad a számra.

Megcsókolt. Megcsókolt, tényleg!

Lassan szusszanok, leengedve a vállam megkönnyebbülve, most akkor… tényleg… mi rendesen együtt vagyunk?

Visszacsókolok, a kezem az arcáról a tarkójára simul, közelebb húzva magamhoz. Belemosolygok az ajkaira, finoman belemarva… nem izgat. Finoman simul a mellkasomnak, érzem az illatát és finom bor meg Bae íze van.

Soha nem is mertem volna elképzelni, max álmaimban, hogy tényleg megcsókol… megcsókolhatom!

Amíg nem kapkodok levegõ után, zavartan és kipirulva néz a szemembe.

- Ezt… meg kell majd ismételnünk – dünnyög zavarodottan. Nevetve ölelem magamhoz, beleszimatolva a hajába. Bae az enyém!

XxX

Rutin lett, hogy minden nap megvárom Baet a sulinál. Persze Ronyval is jó a kapcsolatunk, de megesküdtem Baenek, kisujj-kiscserkész-becsületszó-vágjákkiavesémhanemcsinálom, hogy Rony csak a barátom, tényleg, sõt, csak haver, akinek segítek, mert itt tanul. Soha nem mozdultam rá, õ se rám, soha nem is fog.

- Sõt – nézek rá, megcirógatva a kezecskéjét. Nyilvánosan meg meri fogni a kezem, én pedig boldogan szorítom meg. – Szerintem õ sem akart tõlem semmit, csak barátot itt is… ha engem kérdezel, New Yorkban van valakije.

- És kibírná nélküle egy évet? – hitetlenkedik.

- Nem bízol bennem? – lököm meg finoman a vállammal. – Most én is féltékenykedjek?

- Nem – húzza össze a száját duzzogva. – Bízok benned.

- Én is benned – mosolygok rá. Olyan… kis édes.

- De benne kicsit sem!

- Akkor elég, ha bennem bízol – húzom oldalra séta közben, és lehajolva nyomok egy csókot a szájára. elpirulva néz fel rám, az alsó ajkát rágva. – Jó?

- Jó – dünnyög pirosodva. – Holnap… ugye eljössz?

- Semmi pénzért ki nem hagynám. És utána, hogy ünnepeljük a gyõzelmed?

- Honnan tudod, hogy én gyõznék?

- Mert tudom. Igazam szokott lenni, igaz?

- Igaz – kuncog és átkarolja a derekam magamhoz szorítva ringatom meg finoman.

- De szeded a gyógyszereid, ugye? Nem hagyhatsz ki egyet sem, mert legyengülsz! – szidom meg halkan, de csak nem emeli fel a fejecskéjét a mellkasomról… zavartan próbálom eltolni magamtól, hogy a szemébe nézhessek, de csak nem engedi el az egyenruha kabátom. – Bae…?

- Nem hiszem hogy nyerni akarok-e…

- Tessék? – hökkenek meg – De hát ezért gyakoroltál annyit…

- De akkor el kell mennem Amerikába.

- És? – mosolygok. – Na, Bae, nézz a szemembe. Miért baj az, hogy elmehetnél New Yorkba tanulni?

- Mert te itt maradsz… - ellágyulva nézek rá. Basszus…

- Megyek veled – nézek rá. Felnéz rám, kikerekedett szemmel és megmarkolja a kabtáom elejét, megrázva.

- És azt mégis hogy gondolod? Elszöksz? Ellógunk, egy teherszállító vonat hátsó részén és átutazunk Oroszországon, Amerikáig??

- Én hajóra gondoltam, arra rövidebb – nevetek fel. Megdöbbenve néz rám, hogy most nem viccelek, komolyan? – Dehogy, nyuszika… én is megpályáznék itthon egy ösztöndíjat egy kinti egyetemen… vagy egyszerûen kimegyek tanulni… kifizetem a tandíjat. Jó iskola, és közel lennék hozzád… lehetnénk egy albérletben is! Mit szólsz?

- Akkor… - szipog, felnézve rám és hozzám bújik izgatott mosollyal, megcibálva az ingujjam – Mindent bele kell adnom, hogy nyerjek!

- Én pedig ott leszek és szurkolok! – hunyorítok jókedvûen.

XxX

Nekem pont aznap reggel volt a vizsgám, hogy végre jogosítványt szerezhessek. Egy ideg voltam, de Bae reggel átmászott – persze megint az ablakon keresztül, had kapjak szívrohamot, persze, a végén lezuhan nekem a kis hülye – és egy szerencsehozó jóreggelt-csókot kapok, hogy mindenképp sikerüljön.

- És végre a saját autóddal jöhetsz értem!

Az biztos.

Nem is dobog a szívem, olyan ideges vagyok… mégiscsak vizsga, és mit fognak szólni, ha annyi óra meg gyakorlás után mégis meghúznak… Az ujjaim a kormányra tapadnak, és veszek egy mély levegõt. Baszod, menni fog.

Baetõl kaptam szerencse-csókot!

És utána… elmegyek érte, végig szurkolok, õ nyer, és együtt… elmegyünk Amerikába az év végén…

Talán még saját lakásunk is lehetne. Õ bejárna gyakorolni, edzeni, és kénytelen lesz normálisan kajálni, mert én fõzök. Én meg…

Nem tudom, mit kezdjek majd magammal.

- Hogyne emlékeznék!

Na basszus. Valahol szerettem volna, ha semmi nem marad meg neki, valahol pedig mindennél jobban vágytam rá, hogy végre felnõtt emberekként megbeszéljünk mindent… Lebaszhassam az öngyilkossági-kísérlete miatt, meg ilyenek…

- Találkoztunk – sápad el rettenetesen – és… hiányoztál… aztán… együtt aludtunk – szívom a fogam, lassan ingatva a fejem. Mondjuk. Egyelõre stimmt, bár hiányos, de tudni akarom, hogy mi maradt meg abban a szép fejecskéjében. Komolyan, néha – minden rosszindulat nélkül – az jut eszembe, hogy Bae alapot ad a szõke nõs vicceknek. Vagy csak rájátszik, én komolyan nem tudom… - És… le…cu-miztalak? – akad el a hangja lesápadva.

A tüdõmre fut a korty és az agyvérzés, a szívroham, a döbbenet és a MIAFASZ?!

- Hogy… mit csináltál?!- hörgök levegõért kapva, két fulladási stroke között. A rohadt kurva életbe, ha én meglátom ezt az rohadt faszkalapot, kitépem a tetves gerincét a száján keresztül!!! Mégis mit gondolt?!

- Viccelek.

Ismerlek, mint a rossz pénzt basszameg, tudom hogy nem! Nyugalom, reszketve teszem le a poharat, nehogy összeroppanjon a kezemben. Megfogom a kezét, hûvös és kellemes, de megnyugtat, bár dobol a vér a fülemben. Nem érdekelnek a következmények…

- Bae, megkérhetlek, hogy többé ne találkozz Kenzoval?

- De miért ne? – pislog rám ártatlanul. A két szép szemedért, a mosolyodért, az illatodért, és hogy ne baszogasson a tudat, hogy tegnap is valószínûleg… az… után ENGEM csókoltál meg! Egyszerûen NEM!

Nem fogok osztozni, nem érdekel, jussak a pokolra, adjam el a lelkem a keresztútnál, nem izgat. Faszt.

- Mert nem bírom a tagot.

- Rendben – mosolyog.

- Hogy… Mivan? – hökkenek meg. Felkészültem mindenre, görög-olasz-vénasszonyos veszekedésre, mekkora seggfej vagyok féltékeny és rossz barát és minden más… de a szívem lassan dobban egyet, de most már boldogan.

- Jó, nem találkozok vele. De! – mit de? – Akkor te lepattintod Ronyt. Oda megy, ahova akar, azzal barátkozik, akivel akar, velünk nem. Veled nem.

- Az más – nézek rá megzavarodva. Rony az… hozzá se mérhetõ Baehez. Semmiben sem.

- Hát hogyne! – ironizál – Miben is?

- Rony cserediák… Kenzo meg csak egy seggfej – és még finoman fogalmaztam, annak a pasinak ösztönbõl lenyúznám az arcát – aki meg akar…

- Ismerni…? – provokál?

- Mélyrehatóan – morgok bosszúsan. Még mindig nem engedem el a kezét.

- Õ legalább meg akar!

Megdöbbenve nézek rá, zavartan lesápadva, és abban a pillanatban minden megfagy. Õ is, pedig nem szokása, nekem pedig az egész világ lehalkul, csak a saját gondolataim sikítoznak. Tessék? Hogy…Én?

- Niloy – megszorítja az ujjaim, erre kapcsolok be zavartan. Õ komolyan…? én bele se mertem gondolni, hogy a barát, a legjobb barát, majdnem testvér és pontpontpont után én még… számon vagyok tartva bármiben is. Magammal kapcsolatban se vagyok képes elhinni, hogy én is… - nagyon… nagyon fontos vagy nekem… de te is tudod, hogy én… más vagyok. Te pedig nem vagy olyan, mint én, és… nekem… szükségem van arra, hogy… valaki szeressen. Hogy valaki ne a kisöccseként nézzen rám, hanem… máshogy… és… Kenzo… úgy néz rám, és… szeretem, azt hiszem.

A mennybõl a pokolba lehet ilyen a meredek út. Fuck.

- Tudtam, hogy más vagy – kapaszkodok bele a monológja legnyilvánvalóbb információjába.

- Honnan?

- Hetero nem hord pasztellt, nem szõkíti a haját és nem visel csak nõi nadrágokat… ráadásul járatosabb vagy a divatújságokban, mint bármelyik lány a gimiben.

- És téged ez nem zavar?

- Nem – fordulok el. Sosem zavart.

- Nem félsz?

- Nem.

- Köszönöm… és… sajnálom, hogy… megcsókoltalak… tegnap este – halvány mosollyal nézek rá, legszívesebben megsimogatnám az arcát, hogy ne legyen ilyen kis letört, nem áll jól neki… még örülök is, hogy emlékszik.

- Tehát emlékszel?

- Igen.

- Megbeszéljük?

- Még nem akarom… nem akarom elrontani ezt a napot.

Hát az enyém már most a szarban ül fülig, nagyra tátott szájjal. Kurva szar érzés, a fejemben dobolnak a szavai… „Kenzo igen, azt hiszem szeretem”. Ne Szeresd! Annak a féregnek élnie se lenne szabad!!

Istenem, békés embernek tartom magam, de gyilkolni tudnék.

XxX

Az iskolában ülve idegesen kopogtatom a tollammal a papírt. Egyszerûen nem tudok az órára figyelni, emésztem magam. Hagytam volna, hogy kiússzon egy lehetõség a kezeim közül?

De mikor kezdett el Bae ennyire az életem részévé válni?

Én nem vagyok meleg, sose tartottam magam annak, volt már barátnõm…

De Bae… egyszerûen hiába mantrázom magamnak, hogy én örülnék, ha boldog lenne, be kell ismernem magamnak, hogy bárkit látnák meg mellette, mészárlást tudnék rendezni. Körülnézve az osztályba az agyamban képek villannak fel mint potenciális… ellenfelek, konkurensek.

Ez elég nyilvánvaló szituáció, legyek már annyira férfi, hogy magammal szemben õszinte vagyok…

XxX

Bae edzésre megy, mi hazasétálunk Ronyval, beszélgetünk. Nagyon rendes, nyílt, de nála valami mást érzek. Nem olyan, mint a többi lány, és nem a negatív értelemben. Függetlenül attól, hogy milyen szituációban beszélgetek lányokkal, mindegyiknél érzek egy bizonyos tetszeni vágyást. Volt párjuk, nem volt, mindegyik nyíltan vagy kevésbé nyíltan, de flörtölt.

Veronica nem. Nyílt, nevet, de nem célozgat, nem provokál, nem érint meg, csak sétálunk, beszélgetünk. Elmosolyodok. Õ egy jó ember és ennyi, ennek örülök.

De az én problémám attól még fent áll, és az ilyen szituációkat eléggé utálom ahhoz, hogy minden bátorságom összeszedve feltárcsázzam Baet.

- Szia nyuszika… mikor végzel?

- Este 11-kor, miért?

- Mert arra gondoltam hogy… elmehetnénk a parkba, a kedvenc helyedre… egy üveg borral – rágom a szám – és leülnénk a stégre dumálni.

- Jaj, nem jó… Kenzo már jön értem.

Megfeszül az állkapcsom, megcsikordulnak a fogaim. Nem tudok uralkodni magamon….

- Mondd le azt a köcsögöt… a legjobb barátom vagy! – vetem be a adut, pedig sosem szoktam, utálom felemlegetni, hogy prioritások vannak… - Beszélnem kell veled.

- Jó, de nem arról a csókról, ugye? Mondtam, hogy sajnálom!

A számat rágom, idegesen vakargatva a lábam. Mindent összekészítettem már és kiszakad a gerincem, olyan ideges vagyok…

- Nem arról… csak beszélnem kell veled négyszemközt.

- Rendben – csivitel és leteszi.

Idegesen dobolok és figyelem az órát. A térdemen könyökölök, a szemem dörgölöm, járkálok, ránézek a kosárra, a borra, a pokrócra.

Nem vagyok normális.

XxX

Taxival megyek érte, de innen nincs messze a kedvenc helye, amikor végez, én már ott állok erõtlen mosollyal és integetek neki. Már nézem jó pár perce, ahogy járkál, ugrik… gyönyörû. Annyira gyönyörû…

Felriadok, és mosolyogva nézem, ahogy felém fut.

- Mindjárt kész vagyok! – integet a fejére dobva egy törülközõt – Csak letusolok.

- Én itt várok – biccentek mosolyogva. Türelmetlenül dobogok a lábammal, de türelmesen ücsörgök és várom, hogy az õ szavaival élve, szép legyen.

De amikor visszajön, tényleg szép, felöltözve, de nem sminkelt. Szélesen elmosolyodok, akaratlanul is kinyújtom a kezem, végigcirógatom az arcát és a hajába túrok. Puha, semmi hajhab meg zselé…

- Imádom – dünnyögöm. Olyan jó az illata… aztán zavartan húzom el a kezem, még el is vörösödök, ahogy próbálok rámosolyogni. – Bocsánat…

A hajába túr, vigyorogva.

- Ugye, milyen puha?

- Nagyon – mosolygok és felé nyújtom a kezem, õ pedig belém karolva szökdécsel.

Gyalog sétálunk ki a partra, leterítem a kockás pokrócot és lezuttyanok. Leül mellém, felhúzva a lábait és izgatottan ficereg, mint mindig edzés után. Sok az energiája.

- Mit akartál mondani? – kérdezi, miközben elõveszem a direkt neki vett borospoharat. Ehhez annak idején még õ ragaszkodott, hogyha már „piknik”, akkor legyek szíves megadni a módját és nagyon hamar felejtsem el a mûanyag poharakat… némán szorongva töltöm ki neki a kedvenc borát és zavartan forgatom az öblös, egyszerû fehérboros poharam.

- Ez… kicsit nehéz, úgyhogy… ne haragudj – mondom. – Mondtam, hogy nem fogok a… tegnap estérõl beszélni, de én szeretnék…

- De mondtam, hogy ne…! Sajnálom, tényleg, ne haragudj miatta!

- Nem haragszom – szakítom félbe, elõreesett vállakkal. – Egyáltalán nem, sõt…

- Tessék? – kortyol. lsszuk a bort, én pedig csak szidom magam, hogy milyen gyerekesen viselkedek.

- Amit mondtál a délután, azt… én is úgy gondolom, hogy… az nem fura meg minden – vakarom meg a tarkóm a hajamba tépve. Egyre rosszabb, egyre idegesebb vagyok. – Én egyszerûen megveszek a gondolattól, hogy Kenzo van, nem akarom hogy legyen…

- Miért?

- Mert… - kitépném, megölném és elásnám a kibaszott nebraskai sivatagban!!! – Nem kedvelem, nem bízom benne – még finoman fogalmaztam – és – gyûlölöm, gyûlölöm, kibaszottul a közeledben sem akarom tudni! – féltékeny vagyok…

- Tessék? – döbben meg, rám meredve, de az arca elpirul.

- Nem bírom elviselni a tudatot – jajdulok fel a hajamba markolva – Egyáltalán nem haragudtam… akkor sem amikor a hétvégén a tóparton voltunk, meg tegnap se, sõt… nagyon fontos vagy nekem, fontosabb, mint én magam gondoltam, és… - a szemébe nézek megkínzottan, de elmosolyodok… persze egy ideg vagyok, hogy mit fog rá szólni, mit csinál, pláne a tegnapi, horrorisztikus kijelentése után, miszerint azt hiszi, szereti azt a nyomorult férget – Én egyáltalán nem bánom… már ha… te sem.

Nem tudom mennyit futottam, de rohadt sokat, szinte remegnek a lábaim, le is tusolok, Az agyam teljesen le van zsibbadva, és legszívesebben kikapcsolnám. Sose vágytam még ennyire arra, hogy egy gondolatom se legyen, ne emésszen az ideg. Pedig megfogalmazni se tudom, miért… A hajamat dörgölöm, elsétálva az ablak elõtt, ösztönösen átlesve Bae ablakára, és megvillan valami a szememben, de elõször rutinosan tovább is sétálok, megrázva a fejem. Persze.

Aztán elkerekedett szemmel lépek vissza, elhúzva a függönyt és érzem, hogy lesápadok, a szívem is megáll, csodálom, hogy nem kapok helyben szívrohamot és agyvérzést egyszerre… Te jó ég, Úristen, Bae! Ha valami baja esik!

Kicsapom az ablakot és kimászok, amennyire csak lehet, szinte csak a térdemmel meg egy kézzel tartom magam a párkányt markolva… Gyere, Gyere semmi baj, nem lesz semmi baj…

A végén botlik meg vagy megakad, vagy én nem tudom, de rémülten kiáltva nyújtózok ki amennyire csak tudok és elkapom a mellkasánál fogva, átkarolva a hátát. Kiesik a szívem a szívem a helyérõl, de õ még csak kuncog is. Behúzom, kis híján hanyatt esek és magamhoz szorítom, remegve. Te jó ég, majdnem megölte magát…

- Te mi a szart csinálsz a tetõn? – nézek rá idegesen.

- Ollé! – lebegteti a kezeit. Remegve simítom meg az oldalát, az arcát, két tenyerembe fogom a fejét. Érzem a piaszagot… úristen. Ez valami rohadt… mennyit ivott? Annyira csillognak a szemei… és így mászott ki?!

A két kezem összeteszem és holnap isten bizony elmegyek a templomba is imádkozni, hálát adni hogy semmi baja nem lett… megsimogatom az arcát, beletúrok a hajába, leültetem az ágyra. Kell neki adnom egy nagy pohár vizet hogy kijózanodjon kicsit…

- Niloy, én… nem akarok veled rosszba lenni, nem akarom, hogy ne legyünk barátok – dünnyög. Csupa kócos a haja és vizes… kint dörren egyet az ég. Basszus… megcirógatom az állát, de valami nem stimmel. Összehúzott szemmel méregetem, megcirógatom puhán. Nem lesz semmi baj.

- Mi mindig barátok leszünk.

- Hagyjál már a faszságoddal, hogy lehetsz ilyen kibaszott vak?! – kiabál rám, még megtaszítani is megpróbál, de abszolút félrekoordinálja… Vak? Miért?

- Mármint…?

- Mármint Seggfej vagy. – Nagybetûvel. Én is így érzem, egyre gyakrabban. Épp nyitnám a szám, de közbevág – Kenzo annyival életre valóbb, mint te!

Meg a kurva anyját Kenzonak, már bocsánat.

- Igen?

De csak néz rám, aztán elfordítja a fejét. Mit ivott…?

- Mindegy… nem beszélünk Kenzoról. Megbeszéltük.

- Nem, most már mondjad… érdekel – nézek rá aggódva. Mit akar csinálni vele az a debil?

- Jaj, kussolj már – dõl hátra, alig tudom megtartani, le ne essen az ágyról.

- Bae, én… - a hajamba túrok, megvakarva a tarkóm – Én nem tudom, hogy mit mondhatnék, tényleg… egyszerûen beleõrülök a gondolatba, hogy azzal a taggal vagy, nem akarom, mert… én…

De rám se figyel, nevetgélve nyaklik hátra a feje, keserûen nézek rá. Minek strapálom magam…

Megdöbbenve kerekednek el a szemeim, amikor csillámló szemekkel a számra tapad… érzem az alkoholt, vodka, talán, de Bae édes, epres ízét is…

Felmorranok, lehunyva a szemem és a kezembe zárom az arcát, magamhoz húzom… talán ösztönös, nem tudom és nem is érdekel, visszacsókolom az arcát magamhoz húzva. Õ is meglepetten nyüsszen fel, megsimítja a kezeim, hozzám bújva…

Pedig most én nem is ittam. Mégis megcsókolom, pedig ez nem normális, egyáltalán nem, de úgy bújik hozzám, átkarolja a nyakam, érzem az illatát…

Kint megint dörren az ég, elkezd esni az esõ. De õ visszacsókol, a hajamba túr… levegõ után kapva húzódik el, az arca nagyon sápadt. Rosszul lesz… tiszta víz mindene, izzadt. Megborzong… teljesen kifut a vér az arcából, a szeme is tompa. Jesszusom… evett egyáltalán? Bevette a gyógyszerét?!

Forró vizet engedek a kádba, leveszem róla a felsõjét, a cipõjét mindent, amit hirtelen tudok és nem érdekel, hogy rajtam mi van, beülök vele, hogy átmelegedjen. A háta a mellkasomnak simul, halkan pihegve fekszik a vállamon a feje, én pedig finoman átkarolva a mellkasát öblítem le róla a verítéket. Összeszorul a mellkasom… ma már nem engedem sehova, ez egyértelmû.

- Bae… - simogatom meg az arcát, a feje nehezen fordul felém. – Bae, semmi baj, ne félj.

- Nem érzem jól magad – nyüszít, én pedig nyomok egy csókot a halántékára, az arcára.

- Semmi baj, vigyázok rád, jó? Mid fáj?

- Mindenem – hajtja a fejét a nyakamhoz, én pedig átkarolva a fejét öblítem át megint a meleg vízzel. Nem lesz semmi baj.

XxX

Feladok rá egy nagy, vastag felsõt, befektetem az ágyba, mellé bújok. Átmelegedett, hányt is egy sort, nem zavar, ez legyen a legkevesebb, ha jobban lesz.

- Niloy, ne menj el – fogja a kezem és próbál bágyadtan visszarángatni maga mellé. Nem megyek el, leoltom a villanyt és mellé bújok, szinte rám vackolódik és nehezen szuszog. Nem szabad neki ennyit innia… neki nem is lenne szabad innia, nem bírja!

- Nem megyek – suttogom, az ajkaim a bõrét érik. Finom Bae illata van. Mit csinálok, én idióta? Neki ott van az a fiú… most velem csalja meg?! Én miért megyek ebbe bele egyáltalán? Nem vagyok erkölcscsõsz, kije vagyok?

- Jobban csókolsz, mint Kenzo – dünnyög. Szusszantok egyet magamhoz ölelve.

- Ennek nagyon örülök. – de még inkább annak, hogyha felébred, nem fog rá emlékezni, olyan ittas. De ha mégis… - Bae, megígérsz nekem valamit? – nézek a szemébe. Átkarolja a mellkasom, majdnem alszik. Dehogy fog, dehogyis! Mindig elfelejti, vagy egyáltalán nem is akar majd emlékezni rá…

- Mit?

- Ha emlékszel erre holnap, beszélünk róla? – kérdezem megsimogatva az arcát.

- Aha, persze – mormog a mellkasomba és el is alszik. Tovább cirógatom a hátát, õrzöm, hogy biztos mélyen alszik-e… rámosolygok.

Úgysem fog rá emlékezni, ismerem… lehunyom a szemem és magamhoz ölelem.

XxX

Másnap reggel iskola van, nincs szívem felébreszteni, ezért inkább csinálok lent pirítóst meg a kedvenc teáját, kávét meg tejet most nem adnék a gyomrára… felviszem neki és finoman megsimogatom az arcát.

- Bae… - cirógatom a kócos tincseit. – Bae, ébresztõ, suliba kell menni.

- Nem akarok – húzza a párnát a fejére – Fáj a fejem…

- Azt elhiszem – mosolygok – Hoztam teát meg pirítóst… szerintem tusolj le, jó? Indulnunk kell. Kimenjek?

- Nem kell – ül fel. Olyan nyúzottnak néz ki, megsimogatom a kezét.

- Minden rendben? Emlékszel… valamire tegnapról? – kérdezem óvatosan.

Aggódva nézek be, és amikor beengednek, csendesen felmegyek Bae szobájához… aggódva nézek a pasztellre kent ajtóra és csendesen bekopogok.

- NEM MEGYEK SEHOVA! – sikít ki – MEGMONDTAM ANYA, HAGYJ BÉKÉN!

Ójaj, ennyire rossz a helyzet? Mégis egy kõ esik le a mellkasomról, sokkal rosszabbra számítottam.

Halványan rámosolygok, besétálva guggolok le mellé.

- Menj ki a szobámból, ne nézz rám! – zokog – Ronda vagyok!

- Na, gyere – simogatom meg a kezét – Fejezd be a hisztit, menjünk iskolába, mert elkésünk… - próbálom felemelni, de direkt elhagyja magát. Geez… Fel tudnám kapni, de ekkor tíz körömmel kapaszkodik, ami így elég komikus.

- Nem akarok! Nézz rám, ronda vagyok!

- Istenem, Bae – sóhajtok fel, rámosolyogva – Nekem mindenhogy gyönyörû vagy! Kinek a véleménye érdekel, az enyém, vagy a többieké?

- A tied – szipog. Felé nyújtok egy zsepit majd ismét megpróbálom felkapni a bolyhos szõnyegrõl.

- Nekem így is tetszel, na… gyere már.

- Jó… de veszel nekem csokit a suliba menet?

- Veszek, csak gyere.

XxX

Megvárom, addig kapok egy teát, mosolyogva beszélgetek az anyukájával, aki a jövõbeli terveimrõl faggat. Mosolyogva nézek rá, aztán elköszönve indulunk el. Szerencsére nincs messze az iskola, de nem árt, ha pontosan érünk be. Bae ismét a hullámhegy tetejére érve energikus és mintha õ lenne a világ királynõje, mosolyogva hallgatom, amíg szóba nem hozza a tegnap estét… összepréselve az ajakim hagyom egy darabig, de ez az egész akkor sem tetszik… mardossa a mellkasom.

- Bae, ugye tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem…? – kérdezem keresve a szavakat.

- Igen… miért?

- Nagyon szeretlek – csúszik ki a számon, de egy pillanatra megáll a szívem, ahogy a hatalmas kék szemeibe nézek, szinte égeti a szám az ösztönös korrekció – mintha a testvérem lennél. De… megkérhetlek, hogy elõttem ne nagyon emlegesd et a motoros tagot? – dünnyögök halkan és direkt elfordulva. A fülem is ég…

- Jó, de miért utálod?

Mert egy féreg, egy arrogáns faszkalap, aki… nem! Nem is ismerem! Egyszerûen csak elõítéletes vagyok és féltem Baet, mert olyan kis… édesen naiv és… a rohadt életbe, ez nincs így jól.

- Csak nem bírom az arcát. Rossz elõérzetem van vele.

- Buta, csak féltékeny vagy, mert õ sokkal szexibb, mint te – kapar belém tíz körömmel Bae minden szava. Merev arccal nézek magam elé, ahogy a kõ fut a talpaim alatt.

Tényleg ez lenne? Féltékeny lennék? De mire? Csak mert Bae találna magának valamit, ahhoz nekem semmi közöm, a legjobb barátja vagyok, örülnöm kéne a boldogságának. Sötét kedvvel megyek mellette, erõtlen mosollyal emelve fel a kezem köszönöm, Bae pedig beleveszik a társaságba. Leülök a megszokott helyemre és elmerengve nézek ki az ablakon, át a fák fölött.

Mire lennék féltékeny? Igen, Bae már kiskorom óta az életem része, el se tudnám képzelni máshogy.

Ez nem normális, ez nem egészséges! Van élete, és látszólag õ is úgy gondolja, hogy bár a barátja vagyok, törõdjem a magam dolgával, ennyi. Nem is tudom, mit vacillálok rajta ennyit, miért izgat egyáltalán ennyire…

De a rohadt nyilvánvaló tényre nem is gondolok, nem is akarok gondolni. Az dobozolva számûzetett az agyam hátsó részére.

Igen, Bae csak a barátom, megvan a joga és a lehetõsége egy párkapcsolatra, ne izgassam magam miatta, majd nekem is akad. Ennyi.

Becsöngetnek, de csak arra rebbenek fel, amikor a tanár a nevemen szólít. Felállok a megszólításra és akkor veszem észre a mellette álló lányt. Látom rajta hogy zavart és ideges, próbál fellazulni… de semmi esetre sem olyan, mint az itteni lányok.

Cserediák, ösztöndíjjal jöhetett át tanulni.

Veronica. Szõke, zöld szemû, picit szeplõs, édesen fürtös hajjal, ami így göndören is a derekáig ér. A professzor azt mondta, hogy épp most tárgyalnak a szüleimmel, miszerint a cserediák programban részt vevõket egy-egy családnál helyezik el, hogy sokkal jobban tudjanak asszimilálódni, én pedig biccentek. Logikus, végül is, nagy a házunk, van hely. Biztatóan mosolygok a lányra, de elkapom Bae gyilkos tekintetét, amikor a tanár õt ülteti egyel odébb.

Az ebédszünet sem volt sétagalopp, Veronica rettentõen ideges volt, de nyugtattam, hogy ne aggódjon… persze Bae nem segített ezen a téren, hisztisen és meglehetõsen ellenségesen firtatta Veronicat, aztán hisztisen távozott… Zavartan nézek utána, aggódva sóhajtok.

Ebéd után hiába keresem Baet, hogy együtt sétáljunk haza, mint mindig, de a telefonját se veszi fel… Rony zavartan szorítja magához a táskáját, én pedig nem akarom, hogy aggódjon, biztatóan rámosolygok és hazamegyünk. Mindenrõl mesélek neki, New York-i, sok mindenrõl tud mesélni, a szülei küldték erre a programra, de hogy miért, arról nem beszél… Mesélek a családomról, Baerõl, az iskoláról, hogy Baet hogy ismertem meg, minden… kérdezget, lassan fellazul.

Anyu már otthon volt, kedvesen fogadta és mondta, hogy elõkészítettek neki egy szobát, megmutatja neki. Mosolyogva intek utána, hogy menjen csak nyugodtan, én addig átöltözök itthoniba. Le akarok menni edzeni.

Késõ délutánra lemennek a szokásos, kötelezõ körök, Anyuék kifaggatják Ronyt, hogy otthon hogy van, miért jött ide tanulni, stb… de nála is érzem a zavart mosoly mögött, hogy van valami. Nem kérdezek rá, de érzem a pillantásán.

Amikor anyuék elmennek, elnézést kérve, fõzök két teát és leülünk a nappaliba, hozok lentrõl két nagy babzsákot.

Beszélgetünk, mindenrõl, könnyû témákról. Hobbiról, könyvekrõl, õ is sportol, versenyszerûen teniszezett, de lesérült a könyöke és abba kellett hagynia, most ezért jár jógára és pilatesra…

Felajánlottam, hogy a következõ jógaórára elkísérhet, ha lesz rá kedve…

- Niloy, mindig a mobilodra nézel – mosolygok, átváltva angolra. Direkt megkért, hogy koreaiul beszéljük, hogy gyakorolhassa a nyelvet. – Hívást vársz…?

- Nem – rebbenek fel, letéve a telefont. Tényleg folyton az elõlapra pillantottam, és még csak nem is regisztráltam. – Nem tudom… ne haragudj.

XxX

Este idegesen kopogtatom az ujjammal a laptopom szélét, a ceruza végét rágva. Bae nem hívott, nem írt és nincs is Online. Aggódom… írtam neki ott egy üzenetet, de dobtam neki egy tweetet is, hogy mi van vele, ha ráér, szóljon…

De semmi, én ennek már negyed órája. Ideges vagyok, de miért? Biztos tanul. De akkor online lenne, mert mindig zenét hallgat és dobálja a matricákat.

És ha azzal a Kenzoval van?

„Csak féltékeny vagy, mert õ szexibb, mint te”

Most valahogy meg tudnék ütni valakit.

Veronica tanul, elvonult a szobájába, nem is zavarnám, hát fogom magam és egy meglepivel átmegyek Bae-hez, bekopogtatva.

- Jó estét – mosolygok az anyukájára. – Bae?

- Szia Niloy. Még nincs itthon, elment edzésre iskola után – tényleg, az akrobatika-edzés. A fellépés nemsokára. Mindenképp felírom, nehogy elfelejtsem.

- Értem. De… - nézek rá zavartan – Annak már rég vége kellene, hogy legyen, nem?

- Egy kis barátjával van – mosolygok a nõ, nekem pedig összeszûkül a gyomrom és abszolúte nem lesz õszinte a mosolyom. Aha. Értem.

- Értem – görcsbe fog rándulni az arcom ennyi hazugságtól, ennyi rohadt mûmosolytól. – Köszönöm.

Az ujjam rászorul az USB kulcsra, ahogy hazasétálok. Ezért nem képes egy üzenetet se dobni? Leülök a lépcsõre a házunk elõtt, felsóhajtva.

Mi van velem? Ez nem normális!

Írok neki egy tweetet, megint… aztán mogorván felmegyek az ágyamra dobok mindent és felveszem a futócipõm, meg a fülhallgatóm. Szét tudnék robbanni a mellkasomban tomboló idegtõl.

„Bae, jelentkezz, ha hazaértél, hogy minden rendben van-e, kérlek. (aggódom…~) Niloy.”