|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Honey | 2014. 12. 06. 01:22:28 | #32040 |
 Karakter: Niloy Connor May Sunwou
Visszanézve, az egész a szarabbnál is szarabb. Épp csak tányér nem törött.
Fekszem az ágyamon, az agyamban dobol a vérem, a körmeim már véres csíkokat váj a tenyerembe. Csak feszek, az egész testem vibrál a fájdalomtól, levegőt sem tudok venni. Ül a mellkasomon, szorítja a nyakam, nem mozdul a tüdőm, nem is hiányzik.
Marcangol és fáj belülről, zakatol az agyamban, amit a fejemhez vágott. Kértem én tőle valaha valamit? Nekem csak ő, tényleg, csak ő… mindenem feladtam, az elveim, magam, az érzéseim, mindenem NEKIADTAM, de annyira idióta, ostoba fasz, te jó ég és én meg még hülyébb hogy el mertem hinni, hogy lehet valaha bármi is közöttünk…
Az öklöm az arcomra szorítom, a szemem égetik a könnyek. Végig kész idióta voltam, basszus, megérdemlem, Bae sose volt olyan hülye, mint amilyennek tettette magát, végig csak kibaszottul szórakozott, én hülye fasz meg bedőltem neki… hogy én mekkora egy állat vagyok…
Azt kiabálta, hogy gyűlöl, hogy bár meg se ismert volna…
Fogalmam sincs, hogy kerültem haza. Tényleg nem. Mindig büszke voltam rá, hogy hidegvérrel kezelem a dolgokat, de Bae… Szent ég, annyira szeretem, elvesztettem az eszem! Nem vagyok normális.
Otthagytam a házba, ő maga küldött ki, elzavart, soha többé nem akar látni…
„BÁRCSAK ELTŰNNÉL, SOHA TÖBBÉ NEM KÉNE LÁTNOM TÉGED!”
Nyüszítve húzom a párnát a fejemre, beleordítva, a fogaimmal tépem az anyagot. Gyere ki a hülye fejemből!
Vissza kell mennem érte! Nem maradhat ott egyedül, de…
Mi az istenért mennék vissza?! Most az egyszer kibaszottul nekem van igazam, ő volt az aki… aki megcsalt… végig csak szórakozott, hülyének nézett, kihasznált! Elegem van! Vele vagy sem, de nekem talán nincs jogom normális kapcsolatra? Ennyire elbasztam volna valamit az életemben? Meg kellett volna maradnunk barátoknak, akkor joggal lehetne rám mérges… bár neki kellene igaza, annyival könnyebb lenne bocsánatot kérnem!
De most nem, most ő… ő volt az, aki elárult. Megoldja, nagyfiú. Le kell higgadnom, tényleg, nem… nem nem nem, ki akarom tépni a fejemből le akarom inni magam, letépni a fejem és messzire dobni, hogy ne lássam, ne halljam, ne gondolhassak rá többet.
Ki akarom sírni magam…
XxX
- Niloy…? – Rony kopog, de amikor nem jött válasz, óvatosan nyit be. A kezében egy tálca, rajta pár szendvics, de a látványától forog a gyomrom. A számba tudnék hányni. Undorító vagyok. Az izmaim remegnek – egyszerűen, hogy ne gondolhassak másra, futok, edzek, túlerőltetem magam, tudom. Már izomlázam sincs, de a szívem erősen és félrever. Már csak fekszek az ágyamon, a plafonra meredek, néha oldalra, ahol egy közös képünk van Baevel, felállítva a lámpának. Anno keretben volt, de az első alkalommal a falhoz vágtam, hogy összetörött.
Aztán kihúztam a képet, és visszatettem a helyére. Basszus.
- Enned kell egy kicsit – suttog, leteszi az asztalomra a tálcát. Csak felé fordulok. – Kérlek.
- Köszi, de nem vagyok éhes – morgok, felülve vetem az ágytámlának a hátam. – Minden oké.
- Nincs minden oké – ül le mellém – Borzalmasan festesz.
- te aztán tudsz vigasztalni – nézek rá. Nem beszéltem senkinek semmiről, de Rony… ha nem is ilyen helyzetben, de ő kicsit jobban megért, mint anyámék tehetnék. Bae és az én helyzetem… más. Markolászom a telefonom: fel akarom hívni. Minden pillanatban, sms-ek sorakoznak a postafiókban, a piszkozatok, hányszor fel akartam hívni, de lenyomom. Mit mondhatnék?
Miről? Ő se keres. Szerinte még mindig, már megint minden az én hibám!
Undorító vagyok, Baet akarom magam mellé, magamhoz szorítani, nem engedni senki másnak, nem érdekel, elrabolni, hogy csak az enyém… Bae mindig is az enyém volt, mindig velem volt, akármi történt! Mi mindig ott voltunk egymásnak, ő volt az első barátom itt, az egyetlen, aki ismert… bár ezek szerint nem. Csak én hittem.
Rony szomorúan néz rám, megszorítja a kezem, megsimítja a hajam. Nem olyan, mintha Bae mászna az ölembe, átkarolva a nyakam, amikor huncut szemeivel rám mosolygott, érezni a parfüm illatát, amit mindig használt. Az ég szerelmére annyira hiányzik...
XxX
Megdermedve nézem az ablakát. Az, hogy reggel… beszélni akartam vele… a szülei elküldtek, hogy Bae nem érzi jól magát, és úgy egyáltalán, hagyjam őt békén, én pedig legszívesebben kitéptem volna az ajtót a keretből, hogy hogyan lehetnek ennyire idióták, miért asszisztálnak egy ilyen hülye menethez?? Tolják ki azt a seggfejt, beszélni akarok vele!
Sápadtan, idegesen kellett végigülnöm azt a napot. A tollam eltörött a kezemben, nem is egy, olyan erővel szorítottam. Nem, haza kell mennem, ott az a hülye kötél, nem érdekel, ha kell, átmászok rajta én! Beszélnem kell vele, megrázni, ha kell, észt verni belé, de…
Most itt állok az ablakomnál, és nem látom a kötelet. Vagyis de: az én ablakomról lóg le.
Nem köt már hozzá… elszakadt a szál, ami mindig összekötött minket. Elvágta… el… elvágta… Ennyi? Arra se ad esélyt, hogy…
Hagytam neki üzeneteket, fenyegettem, morogtam, könyörögtem, hogy beszéljük meg, kérem… de arra se méltatott, hogy válaszoljon! Ennyire, tényleg, le se szar? Ez volt végig?!
Akkor csináljon, amit akar. Összehúztam a szemeim, és jeges modort magamra erőltettem, ám magamban nyüszítve menekültem, mint egy kivert kutya, le oda, ahol nem kell gondolkodnom.
Edzettem, amíg össze nem estem.
Eljátszottam a szerepem, de amikor minden elcsendesül, az egész borzalmasan szar. Nem dobtam ki semmit. Nem temettem el egy doboz mélyén, nem töröltem ki a képeinket. Minden porcikám sajgott érte… vele akart lenni. De ő és… én voltam az, aki kijelentette, hogy akkor basszuk meg. Hülye voltam. De annyira…
Jön az egyetem, készülni kell a vizsgákra. Kaptam ösztöndíjat.
Nézegettem a kulcsot, ami a közös lakásunké lett volna. A saját pénzemből vettem, felhasználva egy jelentős összeget, amit félretettem a tandíjamra. Most már mindegy… muszáj, hogy bejöjjön az ösztöndíj, lesülne a pofámról a maradék, merevre fagyott bőr, ha apáméktól kérnék pénzt.
Tanulok, mint egy állat, megy az edzés. Mi mást tudnék csinálni? Ez az egész, ekörül forognak a gondolataim, hogy ne térjenek vissza a Bae körüli pályára. Abba beleőszülnék… bele is őrülnék. Nem. el kell kerülnöm ebből a közegből, el a francba, vissza Amerikába.
Bár sose költöztünk volna el. Más csalódást talán könnyebb lett volna elviselni.
XxX
Lementek a vizsgák, minden egyes nap, amikor beléptem az iskolába, Bae osztálya és padja felé néztem. De már régóta nem láttam… aggódva húzom össze a szemöldököm. Nem jár. Lóg.
Ez annak a féregnek a hibája, tudom, az a kis hülye meg nem veszi észre mert…
És vajon nekem meg mi közöm hozzá?! Azt csinál, AMIT KIBASZOTTUL AKAR, SEMMI KÖZÖM HOZZÁ!!!
Anyuék leadták a drótot, hogy Bae már mióta otthon se volt. Hogy egyre rosszabb volt, nem hiszem el, hogy a szülei nem tudtak volna mit tenni! Nem hiszem el, hogy hagyták! Hogy én hagytam… igaza van, nem vagyok jó barát, talán sosem voltam. Istenem… annyira sajnálom, sajnálom, könyörgök… nem szoktam imádkozni, de bármit megadnék, hogy újra mellettem legyen, hogy hagyja, hogy vigyázhassak rá!
Fáradtan sétálok a sötétben. Megdörgölöm a szemeim, el vagyok fáradva. Dehogy. Kezdek kimerülni. testileg… lelkileg pedig úgy érzem, hogy már szénné égtem.
- Hé, haver – megrándul a fülem, de az ilyet ignorálni szoktam. Talán a főúton kellene hazajárnom. – Ráérsz…?
Ingerült vagyok. A tenyerem nagyobb és erősebb lett, megkeményedett a rúd csiszolásától, már lement rólam a maradék is, ami anno fiússá tehette az alakom. Egyszerűen csak feltámadt bennem a vágy, hogy nekimenjek, lekoptassam, vagy csak ezen a szerencsétlenen kiélve az agresszióm odamorogjak neki valamit, de itt van, provokál és áldozat…
Áldozat.
Áldozat…
Nem… Nem, NEM!
- Bae… BAE!!! – csuklik el a hangom, a táska hangosan puffanva esik a betonra, azonnal magamhoz szorítom. Édes istenem… próbáltam hívni, de esélytelen volt, elönt minden, amit érzek, mert végre itt van. Annyira… rohadtul féltem, én… én annyira… - Bae, végre megvagy… Mi van veled, jól vagy? – olyan karcsú, sokkal vékonyabb, mint ahogy az emlékeimben él, könnyedén át tudom fonni, megérintve a saját könyököm. Ez… - Jól vagy? Gyere, hazamegyünk…
- Niloy…? – nyüszít. Hidegek a kezei, zaklatottan kapok levegő után, lehúzom a sapkám és a kócos tincseire húzom. Ez… lassan mérem végig, és mintha ugyanígy megannyi penge hasítana belém, lefelé szánkázva a beleimben. Sose volt kócos. Nem… nem akarom, nem bírom.
- Igen…?
- Én… sajnálom, amit mondtam – suttog, a kezeit tördeli – Tudnál kölcsön adniegy kis aprót…?
Csak állom. Megáll a levegő, a szívem, a vérem az egész világ, és egy sikollyal szakad rám az egész. Az agyam lüktet a helyén. Nem nem nem… ez nem lehet igaz, nem nem… az egész az én kibaszott hibám, nem hagyhatom itt, az egész világ seggét szétrúgom ha kell!
- Hiányzol nekünk… gyere haza – kérlelem csendesen – A szüleidnek is… a suliban is… nekem is – suttogom megszégyenülten. Nem védtem meg. Nem segítettem. Az egész az én hibám. Végig igaza volt…
- Nem lehet…
- Miért nem? – simítom meg az arcát gyengéden, de érzem, hogy forró, mégis le van sápadva. Beteg…? Nem…
- Mert… - akad el a szava, és elhúzza a fejét a kezemből. De már ő is tudja, hogy csak cukor a szaron, tudja, hogy láttam. Nem értem, miért hagyja… miért? Csak egy telefon lenne az egész és nem kéne… nem… ég a mellkasom, érzem, hogy rosszul leszek. Érzem a számban az epe ízét. A vérét.
- Gyere haza, Bae, kérlek – könyörgök neki, magamhoz ölelve, összeszorítom a szemem. Nem engedem, hogy egy ujjal is bárki hozzád érjen. Soha többet nem akarlak magadra hagyni… annyira szeretlek.
- Szeretnék, de nem lehet, Niloy… Már nem lehet – remeg a karjaim között, zihálva és zokogva kapkod levegő után.
- De miért nem? Csak gyere vele, és kész – simogatom. Ennyi, most eljön velem, vesz egy forró fürdőt és..
- Én… félek… ha nem megyek haza, megtalál és… - kapkod levegő után. Még pánikrohamot kap… nem erőltethetem… miért nem? Miért nem rabolhatom el, kaphatom a karjaimba?
- Elkísérlek.
- Nem kell…
- Tudod Bae, ha bármire szükséged van… bármikor – simogatom meg gyengéden, minden mozdulatomból süt a bűntudat – Rám mindig számíthatsz. Tudod, igaz?
- Sajnálom… - nyeli a könnyeit. Ez… ezt én nem… nem akartam. Inkább lett volna hideg velem, vitte volna a világhírig, hogy onnan nézzen le rám, menjek én tönkre, csődbe, de ne ezt!
- Már rég nem haragszom rád…
XxX
Nem alszom. Nem is tudom, talán annyira kimerülök, hogy álomba ájulok, de borzalmasabbnál borzalmasabb képek pörögnek a fejemben, hogy legszívesebben kiszaggatnám minden hajszálam, a szemeim, le a fejem, csak ne kínozzanak ismét.
Hülye voltam, egy idióta, a vállamra kellett volna vágnom, akár tetszik neki, akár nem, visszahozni, Kenzot meg péppé verni és bedobni az öbölbe. Azok a képek… hogy Bae… És ahogy felnézett rám könnyes arccal, sebesen…
Nem nem!!! NEM! Nem, meg kellett volna kérdeznem, hogy hol vannak, egyszerűen… nem… nem tudom, mit tegyek, de nem hagyhatom ott, az biztos, ezer százalék. Könyörgöm, Bae egy jó ember, egy csodálatos személy, nem eshet semmi baja, könyörgöm, ha van valaki aki hallja, ne hagyja, hogy baja essék.
Nem tudom, hogy alszom-e egyáltalán, álmomban kínoznak a képet, vagy ébren is ilyen sikeres mazochista lennék? Mert ez borzalmas. Hullámzik a gerincem.
Csörög a telefonom, az első pár csengésnél nem is reagálok rá. Egyszerűen nem hallom, megrezzenek, amikor a toll kiesik a kezemből. Megint eltörtem, komolyan, egymagam virágoztatom fel a golyóstoll vállalatokat.
Idegen szám. Az ilyet nem szoktam felvenni, de várom a hívást az ösztöndíjról is… a szemeim dörgölöm. Kimerült vagyok. Talán be kéne vennem egy nyugtatót meg egy altatót is. Rám férne egy kidőlés.
Kimerednek a szemeim. Bae! Bae… nem, nem, de hol van és… az ég szerelmére, legalább egy címet vagy valami…
- Bae, kinek telefonálsz? – megszakad a vonal. Nem… nem tehette el! Ez… ez a hang…
Belém nyilall a felismerés. És remegett a hangja, de nem sírt, egyszerűen… idáig érzem a rettegését. A pupillám összeszűkül, a tudatom csak egy dologra irányul. Tudom… Tudom, hogy hol van.
XxX
Mint amikor az ember részeg, és kiesnek időközök, teleportálás. Címszavak.
Autó. Út. Gáz. A sebességmérő túlpörög. Levegő.
Bae, Bae, Bae.
nem eshet semmi baja, ha van bárki az égben, adja, hogy időben érjek oda, nem eshet baja, szétbaszom Kenzo rohadt fejét, ha egy ujjai is hozzáért, nem érdekel mi lesz a következménye de megölöm, érted, MEGÖLÖM…
Satufékk. Talán egy szűk óra ha eltelt a hívás óta, valamivel kevesebb. Be se csukom a kocsit, talán le is fullad, mert már nem regisztrálom a motor zúgását. Lenyomom a kilincset, próbálom belökni az ajtót.
A nyakalónk. A MI nyaralónk, a MI napraforgóinkkal és levendulánkkal… éget a tetoválásom. Az ÉN BAEM!
Hatalmas csattanással csapódik ki az ajtó, ahogy vérben forgó szemekkel berúgom. EZ a MI fészkünk, és az ÉN BAEM!
Megdöbbenve kerekednek ki a szemeim. Bae szinte mozdulatlanul, az arca piros, a mellkasán karmolásnyom, a mozdulata esetlen és tompa, de a szeme rettegve csillog és könnyes, sír, az én Baem sír…
És lejjebb téved a szemem, a vérnyomás elönti az agyam.
Kenzo szinte nem is reagálja, felkiált, amikor elkapom a tarkóját és egyetlen mozdulattal letépem Bae-ről. Nem, még nem nyúlt Úgy hozzá, nem volt rá ideje, nem…
- NEM ÉRHETSZ HOZZÁ! – ordítok magamból kitelve.
Morranva rántja vissza a nadrágját, a vállam remeg az idegtől. Nem, Bae az enyém, megígértem neki, megesküdtem, hogy mindig együtt leszünk, mindig megvédem… nem is figyelek a féregre, a kicsikém felé fordulok.
- Nem lesz semmi baj – suttogom, megsimogatva az arcát, de a kezem remeg. Felkapok egy pokrócot. Régen mindennek sütemény és virágillata volt, most meg por, doh és alkohol… meg cigarettafüstös. Tönkretette a helyünket! – Már itt vagyok, vigyázok rád… - remeg a hangom is, óvatosan ráterítem. Nem eshetett semmi baja, nem, vigyázok rá, már itt vagyok.
Hirtelen bennszorul a levegő, ahogy valami erős ütés éri felkészületlenül az oldalam, a bordáim. Felnyögve dőlök oldalra, levegő után kapkodva szorítom a kezem az oldalamra, csillagokat látok. Basszus…
- Hülye fasz – hallom a morgást. Bae alig tud moccanni, de látom, hogy a szeme rettegve csillog rám.
Sose szerettem a felesleges erőszakot. Tényleg. Mindig békés voltam, bármit eltűrtem, Bae a megmondhatója, a legfőbb tanúm. Nem szeretem bántani az embereket, hamarabb ostorozom magam.
De ez most nem az az alkalom. Most minden gátlásom, elvem félretéve, tudomást sem véve a fájdalomról, ami a bordáimba hasít, feltérdelve karolom át Kenzo derekát és elsodrom, el Bae közeléből, egy erős ütést viszek be a bordáihoz.
Csak kiáltások, a törések hangja, ahogy zúzzuk a berendezést. Érzem, hogy egy rossz mozdulat miatt beszakad a szám, az agyam szinte harangozik a koponyámban, de az adrenalin félre nyomja… Kenzo ügyes, sokkal jobb, mint vártam, és orvostanhallgató létére pontosan tudja, hol vannak az ember gyenge pontjai.
Nekem nincs tudásom. Csak a fizikumom erős. És az ösztöneim.
- Niloy… - nyüszít át Bae hangja a kiáltáson.
- Kuss, te büdös kurva! – térdel fel Kenzo, letörölve a vért a szájáról. Remélem, minimum pár fogát kivertem… Zihálva markolom az oldalam, de tudomást se veszek róla, felnyomom magam. Nem… Nem mehetsz hozzá. Bae hangja retteg, kérlelő, de az én nevem kiáltja, ahogy az az állat megvadulva indul felé, én pedig első, ösztönös mozdulatommal, megduplázódott erővel kapok le a falról és teniszütőt.
Egy mozdulattal, felordítva, félig bevérzett szemmel – a másik felére már nem látok, mert egy felszíni szakadásból dől a vér az arcomra – teljes erőmből lesújtok Kenzora. Nem érdekel, hol találom el. Rohadjon meg.
Arcra. Épp felém fordult, amikor az arcát a vállát kaptam el, azonnal a földre került, én pedig minden egyes mozdulatomba beleadom minden erőm, a teljes testemmel belehajolva, két kezembe fogva az ütő végét.
Csak csattog a fa, ahogy a földre kerül, én pedig csak ütöm, ütöm minden erőmből, amíg a teniszütő meg nem adja magát és egy nyekkenéssel csumára nem törik, szilánkosra. Csak a háló szálai tartják össze.
Kenzo halkan hörög, de ellazul. Nincs magánál, de csak… csak elájult. Nem öltem meg, bár nagy kedvem lenne rá. A testem szinte gőzölög, remeg, alig találom meg az arcom, hogy kitöröljem a fél arcomból a vért. Zihálok. Égeti a tüdőm a levegő… vége… ennyi, vége.
Kiköpöm a vért, a karom is csupa vér, de nem hiszem, hogy… de az is az enyém, a fejemtől. A kézfejem sebes, de az az ütésektől. Na ez nem az én vérem, hanem Kenzoé. Helyes. Megtépázva, megtörve bár… Ledobom az ütő maradékát a kezemből, Bae felé fordulok.
Rohadtul fáj a szemem. Lüktet a fejem. Lerogyok mellé, térdre, megfogom a kezét, megsimítom az arcát, magamhoz szorítom. Nem… Nem érdekel, soha többet nem hagyom el, kimászunk ebből a szarból mi ketten. Mert mi mindig is itt voltunk egymásnak, és ennek így kell lennie. Nélküle… nem vagyok egész, nem vagyok önmagam. Magamhoz szorítom, mert szükségem van rá, a nyakába, a hajába temetem az arcom, csuklik a hangom.
- Annyira… sajnálom – suttogom – Soha többet nem hagylak el. Soha többet nem hagyom, hogy bajod essen… annyira szeretlek. El sem tudod hinni, mennyire szeretlek, Bae…
- Én… nem, nem ezt akartam – nyüszít halkan, a pólóm maradékát markolászva. – Nem akarom, hogy elmenj…
- Tudom… - megsimítom az arcát, megcsókolom a homlokát. – Elmegyünk, együtt. Örökre, jó? Ahogy terveztük.
- Örökre… kisujjeskü? – néz rám a hatalmas, remegő szemeivel. Az arca beesett… de minden begyógyul. Addig pedig… bőven van időnk. Mindkettőnk felnőtt a feladathoz. Felemelem a bal kezem, kinyújtva a kisujjam, elkapom a kezét, megszorítva.
- Kisujjeskü. Ha megszegem, ezer tűt kell lenyelnem – mosolygok rá, de a szám rohadtul fáj. Mindenem fáj. Mintha leengedték volna a szalagokat, amik még egyben tartottak. Kimerült vagyok. Aludni akarok, miközben érzem az illatát magam körül, mint régen.
Olyan erőtlen a mosolya, csak hozzám szorítja az arcát, remeg a válla, de kapaszkodik, mintha az élete múlna rajta. Ebből tudom, hogy minden rendben lesz. A vállamon érzem, hogy mozognak az ajkai, egy picit figyelem, mit formál a pici málna-száj, mit mantrázik…
Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek…
Elmosolyodom.
Szó nélkül felnyalábolom, belebugyolálva a takaróba, Kenzot átlépem.
A kocsihoz sétálok, beteszem az anyósülésre, be is kötöm. Felszisszenek, az oldalam rohadtul fáj, nehezen mozgok. Ha nincs mákom, berepedt a bordám.
- Most…? – néz rám kába tekintettel.
- Majd hívok egy… mentőt – szusszanok, ahogy beülök a volán mögé. – Meg… rendőrséget. De először… hazamegyünk.
- Haza? – biccentek és oldalra nyúlva megszorítom a kezét, remegő szájjal cirógatom a papírvékony, kiszáradt bőrét a kezén. Érzem az ízületeit a bőre alatt, annyira lefogyott… Haza. Aztán… haza, ami csak a mienk lesz. New Yorkba, saját élettel, faggatózásokon túl, a saját tempónkba. Indítok, letörlöm a vért az arcomról, megint. Indul… kigurulok, ráhajtok az útra. Irányba állítom magunkat és felmérem, hogy legyen még annyi erőm, hogy hazajutok… felbőg a motor, kilő az országútra, repülnek a fák, a mérföldek. Csend van.
- Bae… - rápillantok, figyelem a gyönyörű szemeit. Ölni is képes lennék érte. – Én is szeretlek.
Szerkesztve Honey által @ 2014. 12. 06. 01:50:37
|
| bubblegum_princess | 2014. 11. 24. 10:34:04 | #31951 |
Karakter: Bae Jung Kim
Az este hátralevő része elmegy.
A reggel meg még annál is ezerszer szuperebb!
Niloyyal sütögetni kezdünk, ami azért is annyira vicces, mert olyan mintha vak vezetne világtalant. A telefonjáról lessük a receptet, de ugyebár őnagysága kitalálja a felénél, hogy az olyan profik mint amilyen ő maga is, HÁT SZÓVAL NEKIK NEKM IS KELL REPECTKÖNYV, MERT RÖGTÖZÖNÖZVE IS TÖKÉLETESET CSINÁLNAK.
Aztán miután nagyjából már ki sem lehet szedni a tésztát az edényből annyi liszt került bele – hála a mi született tehetségünknek- úgy döntök „szőkére festem” a haját. Egy marék liszttel.
Hogy azért mégiscsak menjen a hajszíne a jelleméhez.
És még engem butáz le!
Hallatlan!
Miután felhördül embertelen lisztcsata veszi kezdetét, aminek a vége nevetgélős- pulton ücsörgős-csókolózgatás lesz. Ezt követően szépen össze is takarítunk, mert ugye nem hagyhatjuk itt mocskosan a házat, anyáék többet nem is adnák oda.
Végül én folytatom az alkotgatást, már az alap is elkészült, csak a díszítéshez a habot kell megcsinálni.
Niloy közben úgy dönt felhívja az anyukájáékat, viszont az ő telefonja valamiért nem működik.
Mindig mondom neki, hogy váltson szolgáltatót, mert az övé annyi, mint egy majomkaki – sose semmit se lehet vele csinálni- de Ő folyton a lojalitással jön.
Kit érdekel a lojalitása?!
A „lojalitása” miatt használja folyton az enyémet…
És most a „lojalitása” miatt fog tönkremenni a kapcsolatunk.
Ja nem. Miattam meg a hülye fajtám miatt.
Sipákolok valami hülye hab miatt, aztán kimegyek. Elképzelni sem tudom mi tarthat idáig, miért nem segít…
De aztán rájövök.
- Bae…? – néz rám sápadtan, kezében a telefonom tartva. Először nem is értem mi a baj. Talán meghaltak a szülei? Miért néz így, mint aki szellemet látott? Vagy…VAGY AZ ENYÉMEN SINCS TÉRERŐ?! MEG FOGUNK HALNI?! ITT A ZOMBI APOKALIPSZIS VILÁG VÉGE?! ÚRISTEN!!!!!! Egy pillanatra én is elkezdek pánikolni, aztán folytatja a mondatot. Egy kicsit megnyugszom tőle, aztán ahogy felfogja agyam a kérdést ismét bukfencezik egyet a gyomrom.- Ki ez az Ami?
Jó kérdés.
Hazudhatnék, de nyilvánvalóan már tudja ki az.
De akkor miért kérdezi?!
Vagy honnan tudja?!
Onnan, hogy…
Honnan is tudja ki az az Ami?
NILOY TE DISZNÓ!
- Az… - elvörösödve kapom ki a kezéből a telefonom- Miért turkálsz a telefonomban?! Normális vagy?
- Ki ez?? Bae?? – sziszeg rám. Talán látom az arcán, hogy még bizakodik. Hogy valahogy kimentem, hogy valami hihet hazugsággal vagy igazsággal meg tudom még menteni a helyzetet. De nem tudom. Ahhoz én túlságosan is fel vagyok most zaklatva!
- MIÉRT TURKÁLSZ A TELEFONOMBAN?!
- Mert egy csahos kutya vagyok, igaz? – szúr oda idegesen, kiábrándultan. Félredobva a telefonom a hintaágyra kerül meg, aztán besétálva szedi kettesével a lépcsőt az emeletre ahol a bőröndök is vannak, pakolni kezd.
Utána csörtetve meredek rá, próbálom kitépni a kezéből a ruhákat amiket pakol olyan sebesen befelé a bőröndbe ,vagy épp csak kihányom belőle.
- Miért turkáltál a telefonomban…?!
- Ha annyira érdekel, nem turkáltam. Fel akartam hívni anyát, és csak felugrott egy üzenet. Szóval ki is az az…Ami?
- Hát egy..barátnőm- sütöm le a szemeim. Pontosan úgy, ahogy mindig, mikor hazudok.
- Bae…legalább ilyenkor ne nézz hülyének. Ilyen pici korod óta ismerlek – mutatja a méretet hüvelyk és mutató ujja között képezve egy kis rést- ne hazudj nekem..legalább ilyenkor ne.
- Kenzo- lehelem magam elé megsemmisülten.
Lassan pillantok rá.
Annyi mindent ki lehetne olvasni a tekintetéből, és még sem tudok semmit.
Túl sok érzelem cikázik át rajta.
Végül csak összeszorítva az ajkait biccent, félrelökve az eddig munkáját feltartó kezem pakol tovább.
- Muszáj volt átneveznem, mert…
- Mert?!- fel sem néz rám.
- Mert…féltem, hogy ilyen hisztit fogsz leverni, mint most, ha megtudod, hogy még beszélek vele.
- Hisztit?!- mered rám zaklatottan.- Szerinted, ez csak egy kibaszott hiszti?!
- Igen, szerintem hisztizel, és elegem van ebből az egészből! Miért nem fogod fel, hogy nekem Kenzo csak a barátom! – csattanok fel.
- Azért Bae, mert a barátok nem itatják le a másikat, hogy aztán leszopassák egy kibaszott parkban! – köpi vissza hasonló stílusban. Aztán arcomat látva rájön, lehet hogy ez már hiba volt.
- Milyen igaz…a barátok nem csinálnak ilyet..csak szimplán lekapják a másikat, féltékenykednek, aztán megpróbálnak kádban szexelni, nem igaz? Mert mi is csak „barátok vagyunk”. Mit is hittem, soha nem is tekintettél rám máshogy. Te csak..Szórakoztál velem..igaza volt Kenzonak. Kíváncsi voltál milyen lehet egy fiúval. – remegnek meg az ajkaim.
Ha bele tudnék gondolni rájönnék, hogy elég nagy butaság amit mondtam, de nem tudok. Minden egyes szavamat komolyan gondolom, és a legördülő könnyeim is elég komolyak.
- Bae..- mered rám meghökkenve, egy pillanatra a keze is megáll a pakolásban.
- GYŰLÖLLEK! KOMOLYAN MONDOM BÁR CSAK IDE SE KÖLTÖZTETEK VOLNA! MARADTATOK VOLNA AMERIKÁBAN! – rivallok rá, ekkor már bőgve. – Bárcsak eltűnnél. SOHA TÖBBÉ NEM KÉNE LÁTNOM TÉGED! Igaza volt…igaza volt mindennel kapcsolatban- motyogom ezt már inkább magamnak.
- Komolyan ezt szeretnéd? – húzza össze a táskája cipzárját, a hátára csapva a szütyőjét indul neki felmarkolva a slusszkulcsot.
- EZT! – meredek rá bőgve, majd rohanni kezdek utána, már amennyire látom a lépcsőfokokat. Hangom egyszerre kétségbeesett és zaklatott ahogy már a bejárati ajtót löki ki, majd a szúnyoghálót.- MOST MEG HOVA MÉSZ?!
- Eleget teszek a kívánságodnak- morogja bevágva a kocsiba a táskáját.
- És..én..?
- Hívd fel a drágalátos „Ami” barátnődet, hogy jöjjön érted. Úgy tűnik ő sokkal fontosabb, és igazabb „BARÁTOD” mint én valaha is voltam, vagy leszek.
Becsapódik az ajtó, indul a kocsi.
Nem nagyon tudok mit csinálni.
Csak állok ott, mint egy hülye, és bőgök. Fel sem fogtam nagyon mit mondtam, végül is min kaptunk össze. Csak annyi jutott el az agyamig, hogy Niloy itt és most magamra hagyott ismét. Már másodjára gurul el a kocsival úgy, hogy hátrahagy.
Fel sem merül bennem, hogy én vagyok a hibás.
Hogy egyedül csak én.
Nekem sokkal egyszerűbb az a gondolat, hogy Niloy volt balfasz megint, ő tett tönkre mindent. Nem én küldtem el, ő hagyott magamra. Ő tanácsolta, hogy hívjam fel Kenzot, mert Kenzo igazabb barát, mint ő valaha is lehet.
Így hát aztán sírva fel is hívom.
Hogy itt vagyok, hogy Niloy magamra hagyott megint, és hogy jöjjön, mert nem érzem jól magam.
A határozott, mély orgánum azonnal tudtomra is adja, hogy üljek le, és várjam meg, már is ott lesz értem.
Így hát aztán végig sírva próbálom az alatt a fél óra alatt folyamatosan hívni Niloyt. Persze ki van kapcsolva. Vagy lemerült..vagy nem tudom, de nem veszi fel.
Egyre inkább magamba zuhanok, végül már csak kiégve nézegetem csöndben a csuklómon a halvány ezüstös csíkokat, amit átfutnak a levendulás tetováláson.
Ez életem legrosszabb napja…
###
Mindig azt mondják, hogy minden aminek vége van valami új dolog kezdete.
Valahogy ez is így van.
Kenzo a rezidens gyakorlatáról jött értem. Azt mondta vészhelyzet van, és nem halaszthat. Épp időben érkezett.
Kiszedve a kezemből a konyhában talált kést ölel szorosan magához. Én meg csak sírok megint mint egy hülye, a pulton a telefonommal és a benne lévő világító képpel, ahol együtt vagyunk Niloyyal. Már rájöttem, hogy hülye voltam, mert én küldtem el..de nyilván ő is hülye volt, mert…
Mert hülye volt.
És elhagyott…megint. Magamra hagyott.
És már megint Kenzo szedett össze, már megint Kenzo mentett meg, és már megint az ő motorján ülök hátul, őt ölelem, és ő visz hazafelé.
A lakásban hagytam a dolgaim, a süteményt kidobtam.
Bezártuk, és egyszerűen csak jövünk.
Mielőtt hazamennénk el visz enni. Nem kérek, de elvisz, így aztán ott ülünk, és beszélgetünk.
Kisírt szemekkel mesélem neki el az egészet, ő pedig a Niloy shamingnél többet nem is nagyon csinál.
És én szépen lassan el is hiszem, hogy Niloy rossz, hogy Niloy soha sem szeretett, hogy Niloy csak kíváncsi volt, de nem is volt a barátom. Soha.
Mert ugye a barátok nem habarítják bele magukba a másikat, és a barátok nem csókolóznak, és..a barátok..nem hagyják ott a másikat..kétszer…egy harmadik személy miatt…és a barátok..
A barátok nem engedik, hogy a barátaik megsérüljenek.
Itt a vágásnyomra simít a csuklómon, én pedig megértem.
Többé nem lehet a barátom Niloy, mert…
Már Kenzo a barátom…
###
A hónapok egyre csak telnek- múlnak.
Bár Niloy a szomszédba lakik, és egy idő után már próbálna közeledni a jel, amikor levágom az ablakaink közé kifeszített kötelet, valamint az, hogy már nem hordom az ezüst kis karperecet amit adott arra enged következtetni, hogy már nem érdekel.
Egyszer ugyan megpróbált velem beszélni a suli buszmegállójában, ami nem messze van a házunktól, de nem engedtem neki.
Nem akartam vele beszélni.
Csak..elkapott a sírógörcs, elfordultam..és visszarohantam a házba.
Anyáéknak megtiltottam, hogy kérdezzenek, hogy áthívják, vagy hogy beszéljenek a szüleivel. Nem is nagyon meséltem arról ami a házban történt, csak annyit mondtam nekik csúnyán összevesztünk, és Niloy azt mondta nem szeretne többet a barátom lenni.
Aztán szépen telik-múlik az idő.
Egyre többször alszom Kenzonál, egyre többet lógok vele.
Az sem zavar, hogy néha gyógyszerezik.
Azt mondja azért kell, hogy fent tudjon maradni. Sokat kell tanulnia.
Egyer-egyszer kipróbáltam én is, aztán szépen lassan rászoktunk.
Egy idő után már nem jártam haza, csak néha, ha pénz vagy kaja kellett.
Az iskolába sem mentem be.
Niloy sem érdekelt – már amíg keresett.-
Anyáék pedig aggódni kezdtek értem.
Kit érdekel…?
Legalább itt van nekem Kenzo.
Mi itt vagyunk egymásnak!
###
Kenzoval kapcsolatunk eljutott egy bizonyos szintig.
Bizonyosan addig, míg fel nem lett lőve intravénásan az első adag heroin, és el nem csattant az első pofon is. Aztán egy újabb…egy újabb…és egy újabb.
Fogalmam sincs hogy jutottunk el idáig..csak eljutottunk.
Otthonról nem adnak több pénzt.
Mikor legutóbb hazamentem anyámék bezártak a szobámba….ezért sem tudtam rendesen visszaérni…és ezért is kaptam jókora pofont szerelmemtől.
Most pedig jelenleg ott tartunk, hogy március van. Hideg, havas utcák, sötét belváros.
Lesoványodva ácsorgok az egyik lámpa alatt a sikátorok környékén.
Kenzo azt mondta, hogy így vagy úgy, de szereznem kell egy kis pénzt. Őt is kirúgták a kórházból, engem is eltanácsoltak az iskolából mert nem jártam be.
Nincs melónk, kajánk is csak néha.
Szóval csak itt állok, mert máshol nem állhatok.
A falat támasztom, néha leszólítok egy-egy erre kompetens személyt. Egy húszasért bárkit lecumizok.
Le kell.
Igazából…soha sem hittem, hogy eljutok erre a szintre.
Soha sem gondoltam, hogy megtörténik ez. Az elsőnél még sírtam is, de most már nem érzek semmit. Semmi mást, csak ürességet. Egy kis égetést belülről talán az anyag iránt. De ennyi.
Valószínűleg már meg sem ismernének.
Hajam le van nőve, arcom beesett, szemeim karikásak, körmöm alja piszkos.
Régen soha sem hagytam volna, hogy így lássanak.
Elhanyagolva, szakadt sötét cuccokban..mint egy csövest.
De az már régen volt.
Egy edzőtáskás alak cammog, magasnak magas, jó kiállású.
Éjfélre járhat nagyjából. Nem tudom, már rég eladtam a telefonom.
- Hé..haver- pisszegem le. – ráérsz?
Az alak megfordul, hatalmas, elkerekedő szemekkel néz rám, kissé lentebb hajolva.
Helyes fiú…túlságosan is.
Aztán…belém hasít a felismerés.
- Bae…? BAE! – ledobva a táskáját szorít szinte azonnal magához. Felszisszenve próbálom eltolni. Pont a sebes karom szorongatja.- Végre megvagy! Mi van veled? Jól vagy…? Gyere, haza megyünk!
Nem változott…csak…csak helyesebb lett.
Tekintetem örvénylő, hatalmas fekete szemeimmel csak nézem.
Érzem, hogy gyűlik bennük a könny..égetnek.
Eddig nem fáztam, de most kezdek.
Nem akarom, hogy így lásson. Leszegném a fejem, de megemeli.
Aztán lekapva a sapkáját húzza a fejembe, mintha kissé sajnálkozva nézne.
- Niloy…?
- Igen?
- Én..sajnálom amit mondtam…tudnál kölcsön adni egy kis aprót…?
Csöndben néz rám.
Azt hiszem leesett neki mi a helyzet.
Miért is állok itt kint, miért is nézek ki ilyen szakadtan, miért is akarok elhúzódni, miért nem akarom, hogy rám nézzen.
- Hiányzol nekünk, gyere haza…a szüleidnek is..a suliban is…és..nekem is.
- Nem lehet..- kerülöm a tekintetét.
- Miért nem..? – fog az arcomra, kissé a fény felé fordítja, hogy jobban lásson. Direkt nem lámpa alatt ácsorgok és várok. DIREKT.
- Mert…
Nem sokat kell mondanom, a monoklim sok mindent elárul.
Mert nem lehet.
Mert félek.
- Gyere velem haza…Bae, kérlek – suttog rövid időn belül, szorosan magához vonva.
- Szeretnék, de..nem lehet Niloy…- fakadok sírva.- Már nem lehet….
- De miért nem? Csak gyere velem, és kész.
- Én..félek…ha nem megyek haza…megtalál..és…
- Elkísérlek.
- Nem kell..
- Tudod Bae, ha bármire szükséged van..bármikor…rám mindig számíthatsz. Igaz tudod? – simogatja le az arcomról a könnyeket egy zsepit adva.
- Sajnálom…
- Már rég nem haragszom rád.
Biccentve fújom ki az orrom, aztán elfogadom a pénzt amit adott, és sietősen távozom.
Miután hazaérek közli Kenzo, hogy itt nem maradhatunk tovább.
Oda megyünk, ahol biztonságban lehetünk, ingyen.
Kettesben egy ideig, mert megérdemeljük, és mert…szintet kell lépni a kapcsolatunkhoz.
Több pénz kell, de a „szájalással” nem lehet eleget kapni. Szóval kipróbálunk valami új dolgot, nyugalomban, békességben. És ha már elég ügyes vagyok benne, akkor kamatoztathatom a tudásom.
Csak egy hét én..ő..és a természet lágy öle.
###
Így aztán egyhamar a régi családi nyaralóban találjuk magunkat.
Kenzo épp a kandallót melegíti be, míg én a kabátja zsebében turkálok.
A telefonját keresem. Neki még van.
Valakitől lopta.
- Bae kicsim, gyere kész a tűz.
- Főzök egy teát! – kiáltok ki „boldogan”. Legalább is azt tettetem.
Gyorsan bepötyögve a telefonba Niloy számát tárcsázom. Hamar fel is veszi, így fojtott hangon kérlelem jöjjön értem. De azt nem tudom megmondani, hogy hova. Csak jöjjön. Tudja, hogy hol vagyok..ott, ahol a barátoknak lennie kell.
- Bae, kinek telefonálsz?- kérdi szépen elvéve, és kinyomva.
- Én csak..a..pizzafutárt hívtam..mert..gondoltam..finom lenne..egy pizza- pislogok fel rá, hangom reszket.
- Édes vagy..- simít az arcomra, közelebb lépve csókol meg hosszan, majd a kezembe nyom egy pohár vizet, amit eddig tartogatott- idd ezt meg szépen.
- De én nem vagyok…szomjas – pillogok tovább.
- Ugye te se akarod, hogy morci legyek? Na idd meg.
- Nem..az rossz lenne, nem akarom – motyogom lehúzva.
Sima víz.
Legalább is én azt hittem.
Viszont fél órán belül szédülök, fáradok, fáj a fejem is.
Készségesen kísér a kanapéhoz, szépen hasra fektet, aztán alám nyúlva matat valamit a nadrágommal.
Nem nagyon tudom felfogni mi történik, csak azt érzékelem, hogy nekem ez rossz. Nem tetszik.
És félek.
De annyira nem érzem magam erősnek, vagy aktívnak, hogy a kezére fogjak, és tiltakozzak. Utolsó tiszta pillanatomban még halkan felnyüszítve markolok a zaklató csuklóra, próbálva eltolni az ujjakat a farmergombomtól.
- Ne csináld…nem akarom – lehelem fáradtan.
- Nem érdekel.
|
| Honey | 2014. 10. 18. 16:53:31 | #31631 |
Karakter: Niloy Connor May Sunwou
Csendesen hallgatom, ahogy dadog, abszolút semmi elképzelése a jövővel kapcsolatban, de ez tipikus Bae. Nem izgat. Ő szép, élvezi a pillanatot, de úgy a leggyönyörűbb.
- És lesz kutyánk is majd, Niloy?
- Ha szeretnél – simítom hátra a haját.
- És el is veszel?
- Igen, ha úgy alakul – mosolygok.
- És lehet majd babánk is? – én lennék a legboldogabb.
- Egy egész focicsapatnyi.
- És lehet Kenzo a keresztapjuk?
Na így kell elbaszni a hangulatot. Oldalra tolom a kezét és kimászok az ágyból, megdörgölve a tarkóm.
- Héé, most hová mész? – könyököl fel ijedten.
- Szerintem megfáztál a hidegben – hunyorítok. Annyira… édesen naiv. – Lázálmaid lehetnek, azért beszélsz ilyen butaságokat, rakok inkább még a tűzre.
- Te buzi – nevet fel, én pedig csak mosolygok. De hogy én mennyire gyűlölöm azt a tagot, te jó ég, nem hittem, hogy életemben fog taszítani valaki. – Menekülj, mert én most leopárd vagyok és elkaplak!
- Eddig szardella voltál – dobok a tűzre.
- Most már Szaopárd vagyok!
- Az milyen is? Kezdek félni.
- Ilyen! – veti rám magát, hogy megkell támaszkodnom, nehogy feldőljünk, lehetőleg mind a ketten a tűzbe. – Leterítettelek, és most már szorosan egymás mellett élve fogunk közlekedni.
- Ahhaa… értem – mosolygok hátra.
Imádom az ilyen napokat. Nem csinálunk semmit, megállt az idő és legszívesebben egy varázsburkot húznák magunkra, hogy mindig minden ilyen tökéletes legyen, szép az idő, minden… mindig tökéletes. Megcsókolhatom, megfogom a kezét… Ő sikít, nevet, fel akar mászni a hátamra, be akarom dobni a levendulásba, imádom…
Mire hazaérünk, dörren az ég és Bae sikítva veti magát a nyakamba. Ijedten sikkant fel, épp hogy csak parázs ad némi fényt. Basszus, lecsaphatta a biztosítékot? A szél erősen megzörgeti az ablaküveget. Nesze neked idill, jön a vihar.
- NIlooooy!
- Nyugi, csak elment az áram – karolom át, megsimogatva a hátát – A vihar biztos lecsapott valami vezetéket, hamarosan megcsinálják – csókolgatom – Engedj el, meggyújtom a kandallót.
- Ne hagyj egyedül, nagyon félek! Biztos gyilkos van a házban! – mindjárt Freddy meg az Alien egyszerre. – Vagy szellemek… NIloooy!
- Nyugi már – tapogatom ki a pult szélét, és megtalálom a kanapét, lenyomom rá Bae remegő vállát. Emlékeztem, hogy az egyik fiúkban láttam pár gyertyát, sőt, több szobában is van, a fiókokban, meg díszgyertyák is… öngyújtó van is nálam.
- Akkor ma lőttek a film maratonnak, ugye? – néz rám nagy szemekkel. Gyűlnek a gyertyák, mindegyiket valamibe állítom, hogyha eldől se legyen tűzveszély.
- Igen, azt hiszem – szusszantok – Viszont van ennek jó oldala is.
- Mégpedig?
- Legalább van meleg víz – mosolygok – Mit szólnál egy jó kis pancsizáshoz, aztán megágyaznánk a kanapén, és ma itt lent aludnánk? Mégiscsak világosabb van itt, és melegebb is.
- Jó!
- Megcsinálom a fürdőt, te meg akkor… csináld meg a kanapét addig, rendben? – nyomok egy csókot az ajkaira.
- Rendicsek!
Felballagok, ott is meggyújtok jó pár gyertyát, sőt, áthozok a hálóból. Meleg vizet engedek, direkt még nagyobb habot keverve… Még sosem fürödtünk együtt. Nem tudom, mit várjak, úgy általában. tök bénának, amatőr, kezdő érzés…
- Hogy haladsz?
- Nemsokára kész – eszmélek fel. Aggódom. – Egy pillanat.
Felegyenesedve nézem végig. A kád széléig emelkedő hab, gyertyák mindenhol, Abszolút… olyan rohadt, nyálas-romantikus, de… Baenek remélem, tetszeni fog. Komolyan, ettől félek a legjobban, hogy minden nyál és romantika ellenére Baenek nem fog tetszeni… Az ő véleménye nagyon számít. Kimegyek és a nadrágomba törlöm a kezem.
- Fordulj meg – nyomok egy csókot a szájára.
- De miért?
- Fordulj meg! – befogom a szemeit és óvatosan bevezetem. Visszafojtom a lélegzetem is, leveszem a kezét. Zavartan mosolyogva figyelem az arcát… hogy mit szól hozzá…
- Ez csudijó… én még… sosem kaptam ilyen ajándékot.
- Ez a mi kis wellness fürdőnk – sóhajtok fel megkönnyebbülten. Szóval tetszik neki, szerencsére… minden annyira szép rajta. Ahogy csillog a gyertyafényben a bőre…
- Olyan fura lesz így – simít a mellkasomra – veled fürdeni…
- Már fürödtünk együtt – nézek rá.
- De az más volt, akkor még nem voltál nagy és szőrös!
- Ha ez megnyugtat, te most sem vagy az – nyomok egy csókot az arcára nevetve.
Az egész annyira idilli, tényleg… ez a mi kis hermetikus világunk, ahol nincs rossz szó, csak a mi bénáskodunk és próbáljuk viccel elütni a zavarunkat. Csak magamhoz ölelve simogatni. Mint amikor egy ágyban filmezünk, azzal semmi rosszat nem teszünk, nem lehet hibázni, az csak kellemes, és én most olyan idegesnek érzem magam, szinte vibrál a kezem, hogy basszusbasszus ezt talán mivanhanemkellene…
- Bae…? – nézek rá – minden rendben van… - tiszta piros az arca, rosszul ne legyen nekem! – Ha nem akarod, nem kell. Kint megvárlak. – rossz érzés is lenne, mert annyira szeretném, hogy együtt fürdőzzünk, de mégis megkönnyebbülnék valahol.
- Ne… én szeretném, csak fura, mert… annyira szép vagy – dünnyög – Félek megérinteni, mert félek, hogy akkor tönkretehetem… ezt… a gyönyörű dolgot… nem akarok felkelni ebből az álomból.
Puhán csókolom a vállát, az arcát, de közben olyan ideges lehetek, mint ő…
- Fura így… józanul.
- Így ezerszer gyönyörűbb vagy – mosolygok. Pislogni se nagyon van időm, szinte oldalra tol és belemászik a kádba, onnan pislog, mint egy szőke béka, nagy szemekkel. A hajamba túrok, és mit tehetnék mosollyal bemászok én is, megszabadulva az alsómtól.
Figyelem az arcát, ami lángvörös, és ha így folytatja, én meg ellilulok majd.
- Most mi van…? – nézek rá értetlenül, lassan nyakig csúszva a zavarban.
- Te… szörnyeteg vagy.
- Miért? – hökkenek meg.
- Mert te… hogy tudsz… ekkorával pisilni? Ez szörnyű! – szörnyülködik – mint egy nagy kígyó… Niloy! – lassan vörösödök a fülemig – szerintem el kéne menned pornósnak.
- Csak az irigység beszél belőled! – vágok vissza.
- Én nem vagyok irigy! – emeli fel a hangját, de még vörösebb lesz az arca. Gonoszul elmosolyodok, jókedvűen hunyorítva. Aha, megvagy.
- De az vagy.
- Én nem! – mentegetőzik.
- De igen.
- MEGVERLEK! – sikít rám. A kis vadmacska.
- Na gyere – mozgatom meg az ujjaimat is. Aztán fröcsköl a hab, nevetünk, karmolássza a csempét, amikor az oldalát csikizem, minden tocsog a vízben, de nem érdekes. a víz meleg és a kád nagy. Elférünk. – Nyertem – fogom a kezecskéit a kád oldalához.
- Igen, nyertél – zihál, de belenevet – És most?
- Most elveszem méltó jutalmam. – csókolom meg, magamhoz húzva. Magamhoz akarom húzni, magamba olvasztani, mindig mellette lenni és vigyázni rá… egyszerűen csak feljebb húzza a combját, bár semmi hátsó szándékom nem volt, de erre a mozdulatra felmordulok, átfonva a hátát.
- Niloy…?
- Hm? – csókolok a füle alá. Olyan isteni az íze, ahogy felnéz rám, a látvány… senkivel se cserélnék.
- Felnyársalsz…
Fogalmam sincs, miről beszélünk, az egészet mintha kívülről nézném, annyira zavarban lehettem. Csak a bőrét simítom, valamit dadogok, és a szeme, ami most még jobban csillogott… a forró víztől minden még erősebb, még illatosabb volt, szinte belerészegedtem.
Fogalmunk se volt, hogy mit csinálunk, és nyakig zavarban, remegő kezek és ideges felnevetgélések között bénázunk, leplezve egymás előtt is a hozzá nem értésünket. Az egész olyan… zavarba ejtő volt… az egész.
És félek, hogy valamit annyira elrontok, hogy mindennek vége és elveszítem. Nekem ez egyáltalán nem fontos, mármint hogy csináljuk, tényleg nem, nekem csak Bae…
Rohadtul fogalmam sincs, mit csinálunk. Mit csinálok!
Így amikor már… azt hiszem, menne vagy… nem is tudom, alakul? Így kell ezt? Bae felnyüszít.
- NIloy…
- Jól vagy? – harapok a saját nyelvemre, remeg a karom, ahogy fölötte támaszkodok.
- Aha… - túr a hajamba, de remegnek az ujjacskái.
AZ egész kényelmetlen és a mi közös kis fürdőnkből túl gyorsan párolog el az a balzsamos érzés, az a meghitt… ez kényelmetlen, és… rossz. Minden első ilyen rossz?
Zavartan, zihálva nézek rá, ő is rám, és egyszerre eltorzul az arca, én pedig megdobbanó szívvel azonnal visszakozok. Basszus, semmi nem ér annyit, hogy ő sírjon! Soha, nem nem, inkább döglök meg cölibátusban…
Még a víz is kihűlt, ellappadt a hab.
De csak sír és szabadkozik, én pedig ölelve nyugtatom és bizonygatom, hogy nincs semmi baj, tényleg… de csak még jobban zokog, én pedig lassan, de biztosan kétségbe esek, hogy mi az istent tudnék tenni, hogy ez az egész hideg és kényelmetlen szituáció elfelejtődjön…
- Hát nem vicces? – szipog – Milyen nyomorék vagyok… mindig elrontom az elsőinket! Az első csókunknál elbőgtem magam… most is… mindig csak sírok, mint egy fogyatékos… - szomorúan törölgetem meg az arcát, puhán a tincsei közé csókolgatva.
- Ne butáskodj…
- Azért még… szép vagyok? Még szeretsz?
- Nekem mindig gyönyörű maradsz… ez nem fog változni – ölelem magamhoz, átkarolva. Ő az én kicsikém.
Inkább kimászunk, menekülve viszem el a fürdőből. Rág a bűntudat, hogy ez ennyire… el lett rontva. Miért nem olyan, mint a filmekben? Szépnek kellett volna lennie, elégedettnek, meg miténtudom, Bae néz ilyen szarokat…
Összebújunk – nyakig felöltözve. Megfogom a kezét, a haját és a hátát simogatom.
- Akkor… holnap sütünk sütit? – kérdezi bágyadt hangon. Csendesen rágom a szám.
- Igen. Aztán este hazamegyünk, na mit szólsz?
- Rendben – mosolyog. Kapok egy jóéjtpuszit, aztán elvackolódik, hozzám bújik a bolyhos felsőjében, mint egy szöszke kiscica, és halkan elalszik. A haját simogatom, a plafonra meredek, ahol táncolnak a lángok.
XxX
Reggel, mire felkel, mosolyogva ülök mellé, és a hajába szuszogok, ő pedig próbál elhessenteni.
- Jó reggelt – csókolom meg a vállát, a nyakát, az egyik kiálló tollal a párnából megbirizgálom az orra alatt.
- Naaaa – nyávog.
- Szép jó reggelt – csókolom meg az orrocskája hegyét – Kész a reggeli.
- Reggeli? – nyitja ki a szemeit hirtelen. Felnevetek és ahogy kicsit feljebb tornázza magát, az ölébe teszem a tálcát. Pirítós, narancslé, friss vaj, eper és áfonyalekvár, még elmentem friss muffinért is, amilyet szeret. Megcsókolom, megsimogatva.
- Jó étvágyat.
- Aztaaa – néz végig. Még egy pici, csokorba szedett levendulát is tettem a tálca szélére. – Ez nagyon édes…
- Mindent – megcsókolom puhán. – Neked bármit.
- De éédes vagy! – karolja át a nyakam én pedig nevetve kortyolok a saját narancslevembe.
- És mit süssünk ma? – ülök le vele szemben a saját tányérommal. Az enyém kevésbé idilli, de jól megpakolt frankenkaja, egy mindennel megpakolt szendvics, mert már hajnalban fent voltam és sütöttem neki meg minden, úgyhogy kilyukad a gyomrom. paradicsomos-zöldséges-sült szalonnás kajahegy. De hagymát nem tettem bele. Szerencsére.
- Nem tudom. Valami krémeset – harapdálja a muffin oldalát pici rizsfogakkal. Mosolyogva nézek rá és hajolok előre, amikor az orrom alá dugja a sütit, hogy kóstoljam meg. még az ujjait is lenyalom a morzsák után.
- Visszajött az áram, szóval betehetünk valami filmet is – mondom, elropogtatva a sült baconcsíkot.
- Szuper. Nézzük meg a Micsoda Nőt!
- Megint? – nyögök fel, mint akit hasba tapostak.
- Igen! Vaaagy… - ajaj, ha így kezdi, már csak rosszabb lehet.
- Jó lesz ez!
XxxX
Estefelé terveztünk hazamenni, sütünk, dobáltuk a lisztet, aztán persze ő söpört, én hordtam a szemetesbe. Mindenünk csupa liszt, a hajamból nem tudom, mikor fog eltűnni…
A verandán veszem elő a telefonom, fel kéne hívni anyáékat, hogy nemsokára indulunk haza… de hiába pötyögök, nem reagál. Pedig egész este töltőn… a rohadt életbe. Hát nem volt áram, persze, nem töltött fel.
- Cica! – szólok be, megrázva a hajam, porzik minden. – Felhívhatom anyuékat? Az enyém lemerült.
- Aha, az asztalon van. Van tejszín? A habhoz – kiabál ki a konyhából.
- Persze, a hűtőben – válaszolok és felveszem a telefonját, kiblokkolva.
Anyu telefonszámát írom be, amikor pittyen egyet, és kiugrik az sms, a szöveggel. Meglepve nézek, hogy mégis ki az aki vasárnap délben neki smst küld, de…
A név nem ismerős. Ismerem a legtöbb haverját, ahogy ő is az enyémeket, de ez a név…Ami… egyáltalán nem.
Végigfut rajta a szemem és szinte elzsibbadok az utolsó lábujjaimig is. Ez most komoly?
- Niloy, összeesik a hab… Niloy! – lép ki és meglátja a telefont a kezemben. Aztán az arcom.
Hazudott? Én csak… most ezt komolyan?
- Bae…? – nézek rá lassan, sápadtan de a szemem aljában tikkel az ideg, a gyomrom a torkomban, de a szívem mintha nem is dobogna, mert nagyon is tudom, hogy tudom, ki az, de had ne legyen, mondjon mást. – Ki ez az Ami?
Aki ráadásul ilyen… gúnyolódva írt… rólam, mert ott van, az a „lihegő kutya”, az én lennék.
- Az… - sápad, a telefonra és rám nézve, de aztán elvörösödik és kikapja a kezemből. – Miért turkálsz a telefonomban?! Normális vagy?
- Ki ez?? – nézek rá elvörösödve. Hazudott, hazudott, átvert, végig egyszerűen hülyét csinált belőlem?! – Bae??
|
| bubblegum_princess | 2014. 10. 12. 23:44:59 | #31593 |
Karakter: Bae Jung Kim
- Még mindig fáj – grimaszol- Szerintem további gyógypuszikra lesz szükségem, hogy elfelejtsem ezt a traumát.
- Nem is volt trauma! – nevetek rá.
- Rendes gyógypuszit kérek
Utasításának eleget téve csókolom meg gyöngéden.
Most boldognak, és teljesnek érzem magam. Nem kellemetlen, nem érzem kényszerítettnek, vagy tilosnak a légyottunkat. Ez csak a mi kis titkos házunk, a mi titkos szerelmi fészkünk. A hely, ahol bármi megtörténhet, a tökéletes életünk minimalizált, bevezető lenyomata.
Egy saját kis ház, egy saját kis élettel.
- Nagyon szeretlek. Olyan gyönyörű vagy… Nem tudom, mit csinálnék nélküled.
Hatalmas szavak, melyek arcpírt csalnak orcáimra.
Becéző keze, cirógató ujjai és lélekmelengető szavai könnyeket csalnak a szemembe. Megremegő ajkakkal fúrom nyakába a fejem így visszanyelve a meghatódott könnyeket.
- Bolond vagy…- nyüszítem.
- Az. Alig várom, hogy együtt lakjunk.
- Milyen a lakás? – kérdem érdeklődve.
Átkarolva simogatja vállam, hátam, derekam.
- Egyelőre… fehér – mormogja elkalandozva, néha meg-megállva a babusgatással.- imádom, olyan… rohadt puha a hajad- simít inkább a hajamba.
Persze, persze, de a ház.
Ráhagyva dobálom kicsit a hajam, majd unszolom, folytassa a beszámolót.
- Hát – vág bele ismét- Hatalmas ablakok vannak. Déli fekvésű, egész nap besüt a nap… Szép a kilátás, pont a Central Parkra. Magas lakások, régi stílusú, de felújítva. Négy szobás, egy fürdő, de az nagy. Kád, tusoló… még teljesen üres. Olyan színű lesz, amilyet csak szeretnél. Ha akarod, lesz külön szobád is… Ilyen… budoir, vagy mi.
- Komolyan? Egy saját szoba, csak nekem? – lelkesedek be.
- Persze – mosolyodik el- Egy közös háló – itt szerelmes tekintettel csókol meg egy röpke pillanatra- Egy hatalmas, nyitott nappali, amerikai konyhával, egy szoba csak neked, hogy olyan legyen, amilyet csak szeretnél, minden elvadult nőiességed kiélheted ott
- És a negyedik?
- Hát, azt még nem találtam ki. Azt majd közösen kitaláljuk, megnézzük… berendezzük…
GYEREKSZOBA!
Tudom, még korai, de akkor is…GYEREKSZOBA!
Szinte már fellelkesedem, mikor is Niloy közli, az anyja vendégszobát szeretne, hogy néha itt tudjon aludni.
Persze, szeretem az anyukáját, de nem hiszem, hogy a szemébe tudnék nézni azok után, ha végiggondolja mi mindennek lehetett helyszíne már az a ház.
Azonban egyvalami nem hagy nyugodni.
- De ha teljesen üres…Nagyon drága lesz, mire mindent megcsinálunk berendezzük…
- Anyuék szponzorálják. Vagy legalábbis egy részét. Még meg kell kapnom az ösztöndíjat az egyetemre, ott kereshetek munkát… Megoldjuk. De anyuék segítenek elindulni.
- És az én szüleim?
A válasz pontosan az, amitől féltem.
„ Azt nekünk közösen kell megbeszélnünk”.
Hát nem nagyon szeretném, de nyilván ez egy olyan beszélgetés lesz, amit nem lehet elkerülni. Ez közös program lesz.
- Marha romantikus – puffogok bazsalyogva-És a te szüleid…?
- Apu élvezi az áldott tagadást, anyu meg próbálja beadni az ötletet, hogy az üres szoba legyen egy általános vendégszoba, hogy ő néha át tudjon ruccanni, kipihenni magát.
- Még jobb – nevetek fel.
Átkarolva a nyakam von le magához, gyöngéden csókolni kezd, melyet azonnal viszonzok is.
- Nem érdekel, ki mit mondd, kiscicám… meg hogy mit fognak szólni a szüleink, meg úgy általában. Saját, közös életünk lesz, a többit pedig megoldjuk. – közli határozottan, a szemeimbe nézve.
- Ennyire komolyan gondolod? – simogatok körmeim hegyével az arcélére. Serceg..borostásodik, pedig nem sokszor láttam rajta olyat.
- Nagyon. Veled? Bármikor. És te?
- Én még nem gondolkodtam ennyire előre..én szeretném először az érettségit, aztán hogy meglegyen az ösztöndíjad, aztán hogy kijussunk. Ha lezuhan a gép, akkor tök mindegy- nevetek rá vállat vova.
Ujjait az ajkaimra tapasztva pisszeg le rosszallóan.
- Ilyet ne is mondj..
- És lesz kutyánk is, majd Niloy?
- Ha szeretnél..
- És el is veszel..?
- Igen, ha úgy alakul- biccent határozottan.
- És lehet majd babánk is?
- Egy egész focicsapatnyi– hunyorít szórakozottan.
- És lehet Kenzo a keresztapjuk?- lelkesedek be a sok pozitív válasz alapján.
Sötét fellegek kezdenek felettünk gyűlni.
Niloy arca egy csapásra megkeményedik, ki is mászik az ágyból.
- Há, most hova mész..?- kérdem ijedten.
- Szerintem megfáztál a hidegben..lázálmaid lehetnek, azért beszélsz ilyen butaságokat. Rakok még a tűzre. – közli komolyan, azonban mondata végét elsomolyogja.
- Te buzi- nevetek fel, felpattanva az ágyra rugózok egy kicsit. – menekülj, mert én most LEOPÁRD VAGYOK ÉS ELKAPLAK!
- Eddig szardella voltál.
- Most már Szaopárd vagyok!- szegem fel a fejem.
- Az milyen is?- nevet fel- kezdek félni..
- ILYEN!
Leugorva toporgok előtte, megfordítva ugrok a hátára, és szorosan ölelve a nyakát fúrom a tarkójához az arcom.
- Leterítettelek, és most már szorosan egymás mellett élve fogunk közlekedni.
- Áh..értem.
A combomra markolva dob rajtam egy aprót, és felnevetve sétál le, hogy begyújtsa újra a más csak pislákoló tüzet.
A napunk nem telik tartalmasan. Leginkább csak egymást babusgatjuk, teszünk egy sáros-gumicsizmás túrát kézen fogva a közeli falusi kis boltba, hogy holnap minden tökéletes lehessen.
(Nem is kell említenem, hogy rám ugrott egy béka, és véletlen megtapostam egy szegény csigabigát, szóval mélyletargiában és halálfélelemben tettem meg az út hátralevő részét. Hiába könyörögtem Niloynak, hogy vegyen a hátára, azt mondta már nagy fiú vagyok, egyedül is tudok járni. Nem is értem minek szedi azt a sok buzi port, ha a három, nagyjából 4 kilós zacskó mellett nem tud még engem is elvinni…Tök gáz!).
Aztán egy hatalmasat villámlik.
Elsápadva nézek Niloyra, illetve néznék, de egyáltalán nem látom.
A tüzet még nem gyújtotta meg a kandallóban, az áram pedig elment.
Felsikítva ugrok a nyakába, pánikolva túrom ki a kezéből a szatyrokat, hogy csak engem védjen és öleljen.
- Niloy! – nyüszítek.
- Nyugi, csak elment az áram..a vihar biztos lecsapott valami vezetéket, hamarosan megcsinálják.. – csókolgat a hajamba, nyugtatóan cirógatva a hátam. – engedj el, meggyújtom a kandallót.
- Ne, ne hagyj egyedül, nagyon félek..biztos gyilkos van a házba- nyüszítem alig hallhatóan- vagy szellemek..Niloy!
- Nyugi már..- ültet le a kanapéra, rövid motoszkálás után pedig meg is gyullad az első gyertya, mely a kandalló párkányára van kiállítva hatalmas, biztonságos üvegakvárium szerűségben. Az összes gyertyánk olyanban van, így a gyulladás lehetősége egyenlő a nullával.
Egyhamar a tűz is ropogni kezd barátságosabb fényt nyújtva. Így az én bátorságom is megjön, sorra kezdem gyújtogatni a gyertyákat.
Minden egyes hangulatos kis tömbgyertya meggyulladásával jön vissza az én bátorságom is.
- Akkor ma lőttek a film marathonnak, ugye?- kérdem elszontyolodva.
- Igen..azt hiszem..viszont van ennek jó oldala is..
- Mégpedig?
- Legalább meleg víz..mit szólnál egy jó kis pancsizáshoz, aztán megágyaznánk a kanapét, és ma itt lent aludnánk? Mégiscsak világosabb van itt, és melegebb is.
- Jó! – lelkesedek fel.
- Megcsinálom a fürdőt, te meg akkor csináld meg a kanapét addig, rendben? – csókol meg elém hajolva.
- Rendicsek!
Már nyitom is a széles ülőalkalmatosságot így egy hatalmas franciaágyat biztosítva magunknak.
Ráterítem a gyönyörű hófehér lepedőt, a tiszta ágyneműket, a macikákat is amiket anya bepakolt (és azok nélkül nem tudok aludni), és a pizsijeinket is. Mindent lehozok ami fontos.
- Hogy haladsz?- szólok be-
- Nemsokára kész..egy pillanat.
Aztán kijön, az arcomra simogatva csókol meg, izgatottan mosolyodik el.
- Fordulj meg.
- De miért?
- Fordulj meg- biccent.
Engedelmesen fordulok, ő tenyereit a szemeimre tapasztja, és hátulról szorosan hozzám simulva vezet be a fürdőbe. Boldogan és kíváncsian tipegek.
Kellemes párás, jó és meleg illat terjeng idebent.
Lassan húzza le kezét a szememről.
A látvány elkápráztat. Szinte ragyog a fürdő a tucatnyi gyertyától mellyel körbebástyázta az apró helységet, a kádban pedig illatos habfürdő terjeng, pukkadozik.
- Ez csudijó…én még..sose kaptam ilyen ajándékot.
- Ez a mi kis wellness fürdőnk – mosolyodik el csibészesen az arcomra cirógatva.
Az arcára simítva csókolom meg, becsukva magunk után az ajtót simogatok a hajába, a felületnek tolom.
Annyira édes, és annyira törődik velem.
Olyan más itt..
Ebben a mi kis hermetikusan elzárt csodálatos világunkban.
Érzem simítását a testemen, arcomon, óvatosan segítünk egymásnak megszabadulni a ruháktól.
- Olyan fura lesz így- segítem le róla a pólót- veled fürdeni…
- Már fürödtünk együtt- emlékeztet-
- De az más volt, akkor még nem voltál nagy és szőrös.
- Ha ez megnyugtat, te most sem vagy az- csipkelődik kedélyesen.
„Véletlenül” finoman arcon nyomom ököllel ahogy segíti le rólam a felsőt. Felnevetve áll meg előttem, vállaimra fogva hajol le, óvatosan, szinte alig érezhetően puszil a nyakamba, vállamra..a mellkasomra. Egyenesen a szívemre.
Fülig elvörösödve simogatok tétován a hajába, úgy ver a kis ketyere, majdnem kiugrik a mellkasomból.
Aztán szépen lassan halad egyre lentebb.
Apró puszikkal borítja el mellkasom, kiálló bordáim sziluettjét, hasam vonalát.
Szépen elém térdelve húzza el a fejét, leszegve emeli meg kissé az egyik lábam, és gondoskodóan próbálja lehámozni a zoknimat.
Felnevetve kapaszkodok a vállába, tartom neki a lábam.
- Mintha kisbaba lennék..
- Mert te az én babám vagy. – mosolyog fel rám.
- Annyira zavarba tudsz hozni..
Leügyeskedi rólam a dolgokat, míg nem már csak egy alsó marad.
Azonban túlságosan is szemérmes vagyok ahhoz, hogy én is hasonlót tegyek vele.
Fülig pirulva ácsorgok előtte, szinte eltörpülök mellette.
Rá sem merek nézni, leszegve fejem bontogatom kissé idegesen az övcsatját, többször is elrontva a nyitást.
Zavarnak a kockái.
A kockás hasa zavarja a perifériás látásom. ÉS a tökéletes mellkas vonal..és..annyira ideges vagyok…így józanul egészen más.
Teljesen..
- Hé..Bae..minden rendben van..ha nem akarod, nem kell. Kint megvárlak- mosolyodik el türelmesen, az idegesen babráló kezeimre fogva. Annyira jó velem…Gyöngéd mosollyal az arcán csókol hosszan homlokon.
- Ne..én szeretném…csak..fura..mert..annyira..szép vagy- suttogom alig hallhatóan.- félek megérinteni, mert félek hogy akkor tönkretehetem..ezt…ezt a gyönyörű dolgot..nem akarok felkelni ebből az álomból- motyogom végül.
Elmosolyodva kényeztet lágy csókjaival, néha megsimogatja arcom, vállam, majd megkegyelmezve nekem segíti le magáról a nadrágját. Így aztán alsóban ölelkezünk tovább.
- Olyan fura így…józanul – pislogok fel rá vörös, lángoló arccal.
- Így ezerszer gyönyörűbb vagy – biccent.
Hátat fordítva tolom le gyorsan magamról az alsót, félrehajítva slisszolok be a kádba, hatalmas habot kerítek magam elé, és úgy kuksizok fel rá, akár egy nyuszi.
Zavart, de meleg mosollyal és tekintettel pillant le rám, letolja magáról a saját nadrágját is, és egy nagyobb mozdulattal belépve foglal helyet velem szembe a kád másik oldalán.
Elkerekedő szemekkel figyelem, még több habot kotrok magam elé.
- Most mi van? – pislog értetlenül az egy perces néma csöndet követően.
- Te..szörnyeteg vagy…- nyöszörgök.
- Miért?
- Mert..te..hogy..hogy tudsz ekkorával..pisilni?
Elvörösödik, önkéntelenül is becsúsztatja a víz alá a kezeit.
- Ez..szörnyű..mint egy..nagy..kígyó..Niloy- borzadok el- szerintem el kéne menned pornósnak.
- Csak az irigység szól belőled- böki ki, így próbálva menteni maradék becsületét.
- ÉN NEM VAGYOK IRIGY! - csattanok fel. Na jó de..egy kicsit…
- De az vagy- duruzsol szórakozottan.
- Én nem!
- De igen.
- MEGVERLEK!
- Na gyere.
Arcon fröcskölöm duzzogva.
Ő pedig nevetve fröcsköl vissza, amiből egyhamar egy hatalmas vízi csata is kerekedik ki.
Mikor már tettlegességig fajul a helyzet nem is tudom hogyan, csak azon kapom magam Niloy felettem van.
Nevetve nézek rá, az sem zavar, hogy csípője terpesztő lábaim között pihen.
- Nyertem – közli fölényeskedő mosollyal.
- Igen, nyertél- nevetek zihálva, eléggé kifárasztott a nagy birkózás, csikizés és verekedés. – és most?
- Most elveszem a méltó jutalmamat- közli egyszerűen, majd szenvedélyesen, hosszan kezd csókolni.
Annyira jól csinálja..teljesen elfelejtek mindent.
Csak átengedem magam az érzésnek, a becéző ajkainak. Élvezem ahogy kényeztet, ahogy a még mindig meleg víz biztonságos burokként ölel minket körül.
Egyre csak olyan pontokat talál meg, melyekről eddig nem is tudtam.
Vékonyka hangokat hallatva feszülök hozzá, ahogy mélyülnek a csókok és erősödnek az ölelések úgy csökkennek a távolságok is.
Surlódva, dörgölőzve csókoljuk a másikat, míg nem megérzem a zavarba ejtő böködést az alhasamnál.
- Niloy…- lehelem vörös arccal, lüktető fülekkel.
- Hmm.?- szuszog izgatottan.
- Felnyársalsz..- nyögöm megsemmisülve.
Azt hiszem a kijelentésemtől – miután leesik neki- ő még inkább zavarba jön, mint én. Megpróbál elhúzódni, de a vállára fogva ingatom meg a fejem, visszahúzva csókolom meg, nyugtatóan az arcára, hajába simítok.
Szerencsére Kenzonál már sokszor tapasztaltam ilyet, szóval nem pánikolok be tőle –annyira-.
- Én..- kezdek bele zavartan.
- Igen..? – fürkészi a tekintetem, látom, hogy nagyjából ő is ugyan olyan tancsátalan.
- Én még..én..soha..
- Tudom, én sem- sóhajt fel, ágyékát az enyémhez simítva. Nagyon szeretném, és ezt ő is érezheti, ahogy összeérünk a víz alatt.
- Tényleg? –mosolyodok el halványan, kissé fentebb csúszva a kádban ölelem át a nyakát.- akkor..mi most..mi leszünk..egymásnak az elsők..és..az utolsók is, igaz..? – kérdem mialatt megemelem kissé a csípőm.
- Szereteném..nagyon..nagyon- hallom alig hallhatóan Niloy hangját. Azt hiszem ez egy…beleegyezésre várás.
- Jó- sutyorgom aprót sóhajtva.
Nem igazán tudom hogyan kéne ezt csinálni.
Hogyan szokták..
Sosem néztem pornót, és Kenzoval sem jutottunk el eddig. Sohasem…
Most visszagondolva már bánom, úgy ha tudnám hova is kéne micsodát tenni sokkal egyszerűbb lenne. Úgy értem nyilván kaptunk felvilágosítási órát, de ez azért más..
És a tanácstalanság félelmet, izgatottságot szül.
Pontosan tudom, hogy itt valaminek most vége lesz örökre, és egy egészen új dolog fog elkezdődni. Látom Niloy arcán is.
Pár próbálja leplezni ő is izgul, és feszült is.
Lehúzva magamhoz kérek tőle csókokat, gyengéden simogatom, fejem az övéhez fúrom. Szorosan fonom körül karommal, fejem a nyakába fúrom.
- Akkor..most..?- kérdi tétován, próbálva rám pillantani, ami elég nehézkesen mehet, tekintve hogy szinte rá tapadtam.
- Igen…- biccentek aprót- én..szeretném…
A vállaimra fogva fejt el magától, mélyen a szemeimbe nézve simogat le a hasamon, combjaimon.
Izgatottan figyelem, szinte a torkomban dobog a szívem.
Aztán csak érzem, hogy közeledik az egész testével.
Megérezve édes csókját hunyom le a szemeim, ujjainkat összefűzve hajtja egyik kezem fejem mellé.
Nagyon lassú, de leírhatatlan fájdalom nyilall belém, önkéntelenül is az izmos vállba marva grimaszolok fájdalmasan nyüsszentve.
- Niloy..- lehelem benn akadó lélegzettel, összekulcsolt ujjainkra szorítva.
- Jól vagy? – kérdi aggódva, azonnal meg is állva. Azt hiszem ő jobban izgul, mint én. Sokkal sokkal jobban.
- Aha..-hazudom, nyugtatóan simogatok a hajába. De a fájdalom egyáltalán nem akar enyhülni.
Csöndben tűröm a türelmes nyomulást, azonban miután látom Niloy arcán, hogy ő sem élvezi annyira ezt az egészet, így én sem tudok lazítani.
Túlságosan is feszítek, így csak még jobban fáj.
Óráknak tűnő perceket töltünk így, próbálkozva, szenvedve. Aztán látva, hogy egyáltalán nem olyan ez, mint ahogy elképzeltem (nem készültem fel ekkora fájdalomra, és Niloy arcát sem így képzeltem el közben) végül is eltörik a mécses.
Niloy már az első szájgörbületnél közli, hogy nem csinálja tovább, nem fog nekem fájdalmat okozni, és el is húzódva ölel magához felülve szorosan.
Azt hiszem ez indítja el az igazi bőgő masinát. A gondoskodása..
Csöndben tűri, csitítgatva ringat, simogatja a hajam, puszilgat ahol ér. Többször is elismétli mennyire sajnálja.
Nem..sajnálnom nekem kéne.
Ő nem csinált semmi rosszat, és annyira kedvesen kezelte le ezt az egészet..
- Hát nem vicces..? Milyen nyomorék vagyok..mindig elrontom..az elsőinket..az első csókunknál elbőgtem magam…most is..mindig csak sírok, mint egy…fogyatékos. – hüppögök arcot törölve-
- Ne butáskodj..- sóhajt fel lecsókolgatva az arcomról a könnyeim maradékát.
- Azért..még..szép vagyok..? Még szeretsz? – kérdem elcsukló hangon, de már sokkal jobb kedvvel.
- Nekem mindig gyönyörű maradsz..ez nem fog változni- von vállat.
A mellkasának billentve a fejem tapadok rá, a szívverésének hangjától megnyugszom.
Kiszed a kádból, úgy bánik velem akár egy hercegnővel, szépen az ágyba cipel, felöltöztet, betakargat, majd mellém heveredve ölel át szorosan.
Már elintézte a gyertyákat, egyedül a kandalló fénye világítja be a szobácskát.
Annyira gyönyörű…mint ő maga.
- Akkor holnap sütünk sütit?- kérdem álmosan.
- Igen..aztán este haza megyünk, na mit szólsz?
- Rendben!
|
| Honey | 2014. 10. 08. 20:44:41 | #31556 |
Karakter: Niloy Connor May Sunwou
- Van egy közös házunk! – sikít fel és ráugrik, hogy a doboz kiesik a kezemből és messze csattan az ágytól, még nekem is nyekken egyet a mellkasom, de boldogan tartom oda a szám a csókjaihoz. Jaj, csak tessen neki, komolyan…
- Van – nevetek rá.
- Upszi – ül fel hirtelen, kócosan lógnak a szemébe a tincsei. Finoman cirógatom hátra. Kis bolondom.
- Mi az?
- Véletlen annyira örültem, hogy eldobtam a kulcsot… Segíts megkeresni! – csipkedi meg az oldalam. Nevetve könyökölök fel és lemászok, hogy átfésüljük a szőnyeget. Lemászva kapom el, az ölembe húzva csókolom meg a nyakát. Az én Baem!
XxX
Együtt alszunk. Választ mindenféle filmet, megtaláltuk a kulcsot is, visszateszem a dobozba… A vállamra borulva karol át, mintha én lennék a párna… mosolyogva nyomok egy csókot a fejére, átkarolom.
Soha nem éreztem még ennyire jól magam. Tényleg. Mintha most azonnal bele tudnék olvadni az érzésbe.
Olyan szép… halvány mosollyal nézem, ahogy Bae hosszú pillái árnyékot vetnek az arcára, ahogy néha megrezzen az orrcimpája.
Óvatosan szedem ki magam a karjaiból és ráhúzom a puha, bolyhos takarót. Leballagok…
Anyuéknak szólok, hogy mi a tervünk. Anyu persze négyszemközt félrehúzott, és aggodalmasan kikerekedett szemmel kérdezett rá… még kínosabban hogy akkor mi most… ugye…
Ez a téma marha kényelmetlen és egy porcikám se kívánja, de ki venné be, hogy csak barátokként járkálunk mindenhova édes kettesben, a hétvégi házba…
Aztán New Yorkba. Eszembe jut a ház, amit kinéztem… nem olyan messze a Central Parktól, de pont rálátni.
Az a lakás csak a mienk. Nyaranta mindig dolgoztam apa cégénél, akár csak részmunkaidőben, és olyan fizetésért is, de éveken át melóztam, gyűjtögettem… most valahogy jóleső érzés tudni, hogy ezért.
Meg az ösztöndíjért, ha nem kapnám meg. És munka kell majd kint…
- Connor! – érint meg anya, én pedig megrezzenve nézek fel. Teljesen elkalandoztam, pedig komoly témáról van szó.
- Semmi baj – váltok angolra. Rámosolyog, két kezembe fogom az arcát és nekidöntöm a homlokom a homlokának.
- Nem mindenki olyan, mint mi…
- Itt pláne nem – nézek rá. Látom, hogy villan a szeme, és tudom, hogy őt sokat bántják a helybeli feleségek. Tiszta Lila akác köz. Kibeszélik, pedig apa gazdag, szépen élnek, komolyan, ők még szeretik egymást. Nem úgy, mint a többiek… ők még tudnak őszintén kézenfogva menni az utcán.
De tudja, hogy mit tartanak róla, mit mondanak a háta mögött. Ő akkor is idegen lesz.
Megszorítom a kezét, rámosolyogva.
- Mi lesz velem, ha elmentek? – mosolyog rám szomorúan.
- Hát, kijöttök utánunk.
- Szép az a lakás – suttog, és megpaskolja az arcom – Kis bolondom.
- Te segítettél – nevetek rá. Együtt választottuk még anno, bár ő se hitte volna, hogy erre a célra… - Gyere, segíts.
XxX
Reggelit csinálok, terjed a fenyőillat között a friss sült tészta. Dudorászva keverem a csokoládéöntetet rá, és hallom, hogy Niloy mocorog. Na, mindjárt felkel?
Megcsinálom a kis ágyba ihető tálcán a reggelit. Pihenő, ünnep… most csak mi ketten vagyunk. Mosolyogva lököm be a könyökömmel a háló ajtaját és egyelőre oldalra teszem a tálcát.
Jó reggelt… Puha csókot nyomok ez arcocskájára, amin mintát hagy a párna huzata, hatalmas liliommintát. Aztán a szép piros ajkait. Megcirógatom az ujjbegyeimmel a vonalát, a finom redőket benne. Le kéne festeni, olyan szép.
És ahogy rám mosolyog, mikor kinyitja a szemét, álmosan, összetapadt pillákkal, és már az orrocskája mozog, amikor megérzi az illatokat.
- Niloy…
- Óvatosan – mosolygok rá és felhúzom, a vállára csókolva. Az ölébe teszem a tálcát és figyelem, ahogy szinte macskásan mosakodik a kezeivel. Még ásít is, halkan nyikkanva mellé.
- Most álmodom?
- Már nem – mosolygok. Hagyom, hogy körülnézzen, hogy kicsit felfogja, hogy hol is ébredt. Meglepetés, ahogy megígértem.
- Hogy kerültünk ide? Ez tuti álom.
- Emlékszel, mit kértél? A verseny után ruccanjunk le a nyaralóba. Nem felejtettem el, szóval hamarabb felkeltem, összepakoltam, beraktalak a kocsiba a csomagokkal együtt és jöttünk.
- Anyáék tudják?
- Persze, ők segítettek a dolgaiddal – mosolygok. Azt a menetet még egyszer, hogy az anyjáékkal beszéltem… még jó is, hogy eljöttünk legalább egy kis időre. Pedig nem mondtam semmit, jó lenne az ilyesmit együtt intézni. Ez olyan közös dolog.
- Árulók – mosolyog. – A kulcs meglett?
Biccentek, mosolyogva és a kezébe nyomom a gyógyszereit.
- Szeretném, ha bevennéd őket.
- Mik ezek?
- A gyógyszereid, hogy megmaradjon benned a kaja.
- Milyen figyelmes vagy – nézi a bogyókat, én pedig megcsókolom a halántékát.
Direkt neki csináltam gofrit, friss kakaót, krémeset, ahogy szereti. És jó nézni, ahogy eszik, én főleg csak a teát iszom, néha bekapom azt, amit felém nyújt, de hagyom, sőt, elvárom hogy az egész adagot falja csak be…
- Istenkirály vagy.
- Viszont van egy rossz hírem is – nézek rá elvéve az üres tányért, és végre megsimogatom az arcát, lesöpörgetve a morzsákat a szája széléről. Alulról pillantok rá, a homlokom a homlokának döntve.
- Nem tudom elképzelni, hogy mi rossz történhet egy ilyen helyen, ha te is itt vagy…
- Hát… - mosolygok a szavaira, nyomok egy puszit az orra hegyére. – esik az eső, és az elkövetkező két napban is esni fog. Így kénytelen leszel rám és a társaságomra fanyalodni.
Puha kezecskéivel, hosszú ujjaival megsimogat, belesimítom az állam, ő pedig megérinti a fogaim.
- Milyen szép…
- Na! Megharaplak – nevetek rá szélesen. Hiába próbálok kificánkolni, hogy ne a torkomig tudja a kezét, nevetve birkóz le, és hagyom is nyerni.
- Mássz le, behányok – figyelmeztetem.
- Nem! Te már az enyém vagy.
- Oké, a tiéd – nevetek rá – Csak mássz lentebb, mert tényleg behányok.
Lejjebb csúszik és a combomra ül, én pedig a fejem a tarkóm alá téve nézem. Kócos, kipirult, és még ott a halvány minta az arcán. Ő az enyém. Ritka szerencsés vagyok.
- Szardella vagyok! – sikkant fel és végigfekszik rajtam. Nevetve karolom át a derekát, felpillantva rá.
- Miért?
És nekiáll magyarázni a büdös kis szardella cukiságfaktorának eszményi erejét. Hihetetlen… mosolyogva hallgattam. Aztán jön a mi is a program… hát, lenne egy-két ötletem.
- Hát…
- Várj, már tudom! Olvastam ilyet a Cosmopolitanben, hogyha esik az es…
- Várj, mit mondtál, hol olvastad? – vigyorgok a szavába vágva, és legszívesebben megcsókolnám, olyan kis meghökkent arcot vág.
- Ne szólj közbe, mert elfelejtem. Tudod, a Cosmoba, hogyha esik az eső meg ilyenek, akkor mit lehet csinálni.
Szent ég, a Cosmo, a Női Biblia, minden probléma eredete, mert amit ott írnak, annak szerintem egy pasi se tud megfelelni. Legszívesebben nem is adnám a kezébe, inkább bármi mást, komolyan, valami divat, de semmi pasifejben turkáló kielégítetlen hárpiák gyülekezete.
- Na és mit…?
- Hát… sütit sütni, meg filmet nézni – eddig oké, folytasd – Remélem, hoztál filmet. Meg kincset keresni, meg társasozni, meg filmet forgatni, meg kincset keresni, meg…
- Igen, azt már mondtad – mosolygok jókedvűen, hunyorítva rá.
Megböködi a mellkasom, csúnyán nézve, összehúzva a szemöldökét.
- Naaa, ne izélkodjál!!
De Au! Ilyet nem csinálunk, nyuszikám… megbántottan nézek rá, elővéve a nagyon véges esetekre tartott pillantásom és csak nézek rá, nézek… nééézek…
- You poked my heart! – nézek rá és csak néééézem… Tessék engem kiengesztelni!
- Ne haragudj – szusszant fel és lehajolva nyom egy puszit a foltra, én pedig elkapom a kezét, lent tartva. – Kaptál rá gyógypuszit!
- Még mindig fáj – húzom össze a szám és megsimogatom a kezét. – Szerintem további gyógypuszikra lesz szükségem, hogy elfelejtsem ezt a traumát.
- Nem is volt trauma! – nevet rám, én csak megsimogatom az arcát, és begörbített ujjal lecsalogatom magamhoz.
- Rendes gyógypuszit kérek – csalogatom.
Lehajol, és kapok egy puha, de hosszú csókocskát a számra, én pedig mosolyogva simogatom meg a tarkóját, lent tartva magamnál. Szeretem az ízét, a puha ajkait, és hogy gátlástalanul megcsókolhatom, amikor csak jól esik… puhán csókolom, átkarolom a derekát és magamhoz szorítom
- Nagyon szeretlek – nézek rá mosolyogva, amikor kipirulva, cseresznyeszínű ajkakkal emelkedik kicsit fel – Olyan gyönyörű vagy – cirógatom meg az arcát. Még bele is pirul… megcirógatom, az ujjaimmal végig követve az álla vonalát. – Nem tudom, mit csinálnék nélküled.
- Bolond vagy…
- Az – mosolygok. – Alig várom, hogy együtt lakjunk.
- Milyen a lakás? – dől a mellkasomra, én pedig jóleső sóhajjal karolom át a derekát, a hátát cirógatva.
- Egyelőre… fehér – suttogom, az ujjaim a hajába bújtatva. Imádom a haját, olyan puha… - imádom, olyan… rohadt puha a hajad – suttogom, belemarkolva, és lassan végighúzom az ujjaim. Puha és selymes.
- Igen, tudom – dobja hátra reklámmozdulattal, aztán visszabújik a nyakamba. – Na, folytasd! Tudjuk, hogy én fantasztikus vagyok, de a lakás!
- Hát – nevetek fel, simogatás közben a póló alá cirógatok, de nem kalandozok el. Csak érezni akarom a teste melegét, hogy milyen puha a bőre. – Hatalmas ablakok vannak. Déli fekvésű, egész nap besüt a nap… Szép a kilátás, pont a Central Parkra. Magas lakások, régi stílusú, de felújítva. Négy szobás, egy fürdő, de az nagy. Kád, tusoló… még teljesen üres. Olyan színű lesz, amilyet csak szeretnél. Ha akarod, lesz külön szobád is – nézek rá – Ilyen… budoir, vagy mi.
- Komolyan? Egy saját szoba, csak nekem?
- Persze – mosolygok rá. – Egy közös háló – csippentem meg az állát mosolyogva és nyomok pár puha csókocskát az ajkaira – Egy hatalmas, nyitott nappali, amerikai konyhával, egy szoba csak neked, hogy olyan legyen, amilyet csak szeretnél, minden elvadult nőiességed kiélheted ott – nevetek rá.
- És a negyedik?
- Hát, azt még nem találtam ki. Azt majd közösen kitaláljuk, megnézzük… berendezzük…
- De ha teljesen üres… - ül fel, én pedig utána könyökölök, kérdőn oldalra biccentve a fejem – Nagyon drága lesz, mire mindent megcsinálunk berendezzük…
- Anyuék szponzorálják – mondom – Vagy legalábbis egy részét. Még meg kell kapnom az ösztöndíjat az egyetemre, ott kereshetek munkát… Megoldjuk. De anyuék segítenek elindulni.
- És az én szüleim?
- Hát – zuhanok vissza a párnára, megfogom a kezét, és a számhoz emelem az ujjait, megcsókolom mosolyogva. – Azt még együtt elintézzük. Ez ilyen közös program, tudod.
- Marha romantikus – forgatja meg a szemeit, de beharapja az ajkát, hogy ne nevessen. – És a te szüleid…?
- Apu élvezi az áldott tagadást, anyu meg próbálja beadni az ötletet, hogy az üres szoba legyen egy általános vendégszoba, hogy ő néha át tudjon ruccanni, kipihenni magát.
- Még jobb – nevet fel. Lehúzom magamhoz, megcsókolva. Ezt sose tudnám megunni. Az ízét, a mosolyát…
- Nem érdekel, ki mit mondd, kiscicám… meg hogy mit fognak szólni a szüleink, meg úgy általában. Saját, közös életünk lesz, a többit pedig megoldjuk.
- Ennyire komolyan gondolod? – cirógatja meg az ujjbegyeivel az arcom vonalát, néhol serceg az ujjai alatt a borostám. Borotválkozni kéne…
- Nagyon. Veled? Bármikor – csókolom meg a vállát, felülve. A szemébe nézek – És te?
|
| bubblegum_princess | 2014. 10. 04. 17:59:58 | #31523 |
Karakter: Bae Jung Kim
Rövid Feszengést követően a nap máris sokkal gördülékenyebben telik. Az a bizonyos mellkasé és gyomor szorongató érzés mely eddig a nyakamon ült Niloy megbocsájtásának tudatában azonnal tova is illant.
Így aztán boldogan, kedélyesen fecserészve baktatunk haza együtt.
Most az sem zavar, hogy Rony velünk van.
Kit is izgat….Veronica…? (ENGEM IGEN!)
###
Hazaérve szinte azonnal a gép elé robbanva írom ki ujjaimból hosszas blog történetem. Rengetegszer megállok, visszatörlök.
Gyakran pillantok a másik (kék) ablakra is, ahol folyamatosan Kenzo neve villog.
Nevetgélve válaszolok kérdésére, Niloynak csak hosszú percek elteltével válaszolgatok.
Majd írok egy bűvös „Pill”t, amíg befejezem a bejegyzést. ( Mondanom sem kell, az egyikőjükkel azután is lelkesen dumálgatok).
Vicces mennyire összenőttünk a verseny óta. Azt hiszem az volt az a pillanat, mikor elkezdtem Niloytól távolodni, és Kenzo felé sodródni, csak még mi sem tudjuk.
Végül letusolok, összeszedem pizsim és kedvenc párnácskám, plüsseim, majd át is csattogok, kivételesen a rendes bejáratot használva.
Átérve szinte azonnal be is veszem magam a szobájába, felmászva az ágyára fészkelődök csöppet.
Megrezdül a zsebem.
Önkéntelenül is felnevetve kotrom elő két ujjal a rózsaszín telefont, hogy aztán egy gyors mozdulattal pötyögjek az élménybeszámolót tartó és kérdést felvető Kenzonak.
:::.Bae üzenete:::.
- „Most nem tudok írni, Niloynál vagyok, itt ül előttem és ha meglátja, hogy veled dumálok megint hisztizni fog. Hétvégén akkor tali?”
Várok, várok.
Látta….
Már ír is!
:::. Kezno üzenete:::.
- „ :D:D:D. Ujúj, vigyázz nehogy megint morci legyen! Akkor hétvége. Már várom, letöltöttem a filmed is!”.
Leírhatatlan mosollyal teszem le a telómat az éjjeliszekrényre, hogy aztán magamhoz ölelve bolyhos párnám figyeljem az amerikai nyál filmet.
Nem nagyon van hozz kedvem, mert Kenzo szerint ezek gázak. Szóval már nem is szeretem őket. Szerintem is gáz, és Niloy is az, hogy ilyet tesz be.
( Eszembe sem jut, hogy DIREKT miattam nézzük ezt a szart.)
Mindegy is.
Mellé fészkelődve heveredem rá birtokló macska módjára. Nem nagyon tudok a filmre koncentrálni, jobban leköt a kezével cirógatása, a szívverése.
Mindene.
Kenzo is így csinálhatja.
Csak fogja a kezem, aztán faggatni kezd Amerikáról.
Nem nagyon akarok róla beszélni. Igazából nem is akarok menni..
Ő is itthon lesz..és Kenzo is. Akkor mit kezdenék én ott egyedül?!
Aztán miután kiderül, hogy ő is jön már jobb egy kicsit.
És miután előkerül egy bársonydobozka a hangulat csak fokozódik.
A torkom összeszorul, remegő kézzel nyitom fel.
Mi még túl fiatalok vagyunk ehhez….és hogyan néznénk ki az esküvőnkön….és..hogyan adnánk ezt be anyáknak…és…
:::::.KATT.::::
És amúgy mi a szar ez?!
Ennek nem gyűrű formája van…
Ez egy kulcs.
Hogy a fenébe húzzak egy kulcsot az ujjamra?!
Ilyen inci-finci lyukon be se fér!
Szerintem arcomról süt a döbbenet, viszont nem tudja hova tenni reakciómat.
Aztán megmagyarázza a nyilvánvalót.
„Egy egy kulcs”.
Ezek a kulcsok a jövőnk zálogai.
- Te…vettél..egy…Amerikába…egy…Házat?! – makogom megilletődve
- Igazából ez egy lakás…Manhattenben. – mosolyog őszintén.
Boldogan felsikítva dobom el a dobozt, azonnal rávetve magam puszilgatom ahol érem.
- Van egy közös házunk!
- Van – próbál levegőt venni a hajamon és rajtam keresztül, hangja tompa. Szűröm a zajt, na!
- Upszi…
- Mi az?
- Véletlen annyira örültem, hogy eldobtam a kulcsot…Segítsél már megkeresni! – mások le róla hamar négykézláb, forgolódva, tapogatózva.
Csak nevetve csóválja meg a fejét.
###
Madárcsicsergés üti meg a fülem, és valami édeskés illat.
Gofri, méghozzá friss...
És valami más is még.
Egy nagyon puha, és nagyon nedves valami, ami röpkén az arcomhoz ér, majd az ajkaimra. Önkéntelenül is elmosolyodva pislogok fel rá álmosan, gyenge kezeimmel átkarolva a nyakát húzom le az arcára puszilgatva.
- Niloy..-nyöszörgöm.
- Óvatosan- nevetve húzódik el finoman, segít felülni, és miután arrébb csúszok velem szemben ülve az ágyon rakja elénk a hatalmas tálcát amin a sok finomság van, a két csészét , melynek az egyike zöldteát a másik pedig kakaót rejt, és még valami mást is. Két szem gyógyszert.
- Most álmodom?- pislogok rá édesen kidörzsölve a szememből az álmot kézfejemmel.
- Már nem. – mosolyog rám.
Hasztalan volt, még mindig álmos vagyok.
Nyűgös fejjel, széttúrt hajjal pislogok körbe.
Minden fa, és fenyő illatú. És túlságosan is ismerős, viszont ez nem a szobája, nem is az én szobám, sőt még csak nem is a házunk.
Mármint a miénk, de nem a városi…
- Hogy kerültünk ide? Ez tuti álom.
- Emlékszel mit kértél? A verseny után ruccanjunk le a nyaralóba. Nem felejtettem el, szóval hamarabb felkeltem, összepakoltam, beraktalak a kocsiba a csomagokkal együtt, és jöttünk.
- Anyáék tudják?
- Persze, ők segítettek a dolgaiddal.
- Árulók.. a kulcs meglett? – motyogom duzzogva. Niloy nevetve biccent, majd óvatosan a kezemre fog, a tenyerembe ejti a két bogyót, és belenyom egy pohár vizet is.
- Szeretném, ha bevennéd őket.
- Mik ezek?
- A gyógyszereid, hogy megmaradjon benned a kaja.
- Milyen figyelmes vagy… - mosolyodom el lassan, szabad kezemmel a kezére simogatva. Már pont hozzátenném, hogy olyan, mint Kenzo, de inkább megtartom magamnak.
Csicseregve falatozgatunk, nem hazudtolom meg magam.
Ismét túleszem magam, és NIloyt is.
Büszkén paskolom meg prémes pizsamával eltakart pocakom jelezve milyen jól is laktam.
- Istenkirály vagy.
- Viszont van egy rossz hírem is- tolja félre a tálcát, lassan mellém mászva karol át, közelebb húzva magához billenti homlokát az enyémnek, arcomra teszi a tenyerét, és hüvelykjével a pofimra cirógat.
- Nem tudom elképzelni, hogy mi rossz történhet egy ilyen helyen, ha te is itt vagy…- motyorgom alig hallhatóan, szemeim majdhogynem teljesen lehunyva. Halkan mondom, rettegek tőle, hogy bárki is meghallhatja rajtunk kívül. Még ha a sors is. A rossz karma.
- Esik az eső, és az elkövetkező két napban esni is fog. Így kénytelen leszel rám és a társaságomra fanyalodni – vigyorog mialatt mondja.
Álmélkodva figyelem hófehér fogait, fel is csúsztatva mutató ujjam fúrom kezem magunk közé, finoman a hófehér zománcra cirógatva ujjbegyemmel.
- Milyen szép..- mormogom a szájában turkálva.
- NA! Megharaplak- próbálja hátra húzni a fejét, de nem hagyom.
Nevetve megyek utána, lomhán mászok felé, míg végül büszkén, lovagló ülésben nem terpeszkedem a hasán.
- Mássz le, behányok – nyög. Mintha meghatna ezzel.
- Nem! Te már az enyém vagy.
- Oké, a tiéd, csak mássz lentebb, mert tényleg behányok. – tartja fel védekezően a kezeit.
Lentebb csusszanva ücsörgök tovább felsőcombjain, még mindig diadalmasan nézve le rá.
Majd egyet gondolva fészkelődök egy kicsit, arcomra különös vonások ülnek ki. Fejem kissé fentebb emelem, aztán egy egyszerű mozdulattal rávetve magam harapom nyakon, leszorítom kezeit, és végül fejemet a nyakába fúrva fekszem párhuzamosan rá, teljesen lefedve testével az enyémet.
- Miért?- teszi fel az ostoba kérdést, bár ő is tudja, ez MÁR MOST hiba volt.
Lelkesen kezdem neki kifejteni, hogy a szardellák szorosan egymáshoz simulva élnek a rajokban így védve magukat a ragadozóktól, és egymás mozdulatait lekövetve utánozzák a másikat, így egyszerre mozognak, és sebezhetetlenek, és milyen cukik is.
- És mit is fogunk csinálni mi itt ebben a kis faházban kettesben két napon át?
- Hát…
- VÁRJ, MÁR TUDOM! OLVASTAM ILYET A COSMOPOLITANBAN, HOGY HA ESIK AZ ES…
- Várj..mit mondtál, hol olvastad? – ráncolja össze a szemöldökét.
Ismét a nyakába harapok, majd ciccentve felülök rajta, aprót legyintek a levegőbe.
- Ne szólj közbe, mert elfelejtem. Tudod, a cosmoba, hogy ha esik az eső meg ilyenek, akkor mit lehet csinálni.
- Na, és mit…?- kérdi meg félve.
- Hát..sütit sütni, meg filmet nézni, - remélem hoztál filmet~teszem hozzá gyorsan~ - meg kincset keresni, meg társasozni, meg filmet forgatni, meg KINCSET KERESNI, meg…
- Igen, azt már mondtad- bólogat ferdésen elmosolyodva, hunyorog is hozzá.
Alig érezhetően mellkason bököm.
- Na!!!! NE IZÉLKODJÁL!
Nagyon, NAGYON, NAGYON SZOMORÚ ARCOT VÁG, aztán a bökés helyére tapasztva a tenyerét néz fel rám, és elnyüszíti a bűvös mondatot. Mind ezt persze olyan hangon, olyan szemekkel, hogy én érezzem magam rosszul, és el is szégyelljem tettem.
Egy ideig még figyelem, majd felsóhajtva hajolok le, eltolva onnan a kezét puszilok nagyon óvatosan a mellkasára.
- Ne haragudj..kaptál rá gyógypuszit…
|
| Honey | 2014. 09. 27. 23:18:57 | #31468 |
Karakter: Niloy Connor May Sunwou
Hasogatja a mellkasom, összeszorítom a szemem és a szám. Basszus, mit gondolok, hogy érdekli egyáltalán? Lószart.
- Sajnálom… hogy így érzed – hallom meg a hangját, de csak megfeszül a hátam – Én… nem akarok veled, rosszban lenni. De… nekem Kenzo a barátom.
Hát ez az. – Fáj, hogy nem bízol bennem.
- Nem benned nem bízom, hanem benne.
- Kenzo jó embert – hülyeség. Olyan idióta tudsz lenni… barom, buta, naiv… csak egy… szőke… egy édes, aranyos, jólelkű Bae, akinek nem kéne mindenkiben bíznia! – Nagyon sokat segített nekem… például ellátta a kezem, amikor…
Megfeszül a hátam és elkerekedett szemmel fordulok felé.
- Amikor? – szorul össze a torkom. Mit csináltál, te szerencsétlen…
- Mikor… el kellett, és mellettem volt és figyelt a gyógyszereimre – sorolja – Ő csak a barátom. A szerelmem te vagy, érted? Ezért nem akartam elmondani, hogy még mindig beszélek vele, mert… nem akartam ezt… féltem, hogy elveszítelek. De már… elveszítettelek. Engem – ölel át, összeszorult torokkal hagyom, és csak hallgatom. A fenébe is – az sem érdekel, ha többé nem járunk, csak ne haragudj rám. Szeretlek!
- Mint barátot? – csúszik ki a számon keserűen.
- Mint ezerszer többet… mint szerelmet. Mint a levegőt… mint téged – néz rám a nagy szemeivel. Reszketegen sóhajtok fel és lassan ölelem magamhoz, a hajába fúrva az ujjaim, magamhoz szorítom. Érzem az édes illatát, a puha tincseit az arcomon. – Akkor… szent a béke? – szorítja meg a hátamon a ruhát.
- Csak egy feltétellel – dünnyögök.
- Mégpedig?
- Ma nálunk alszol – mosolygok rá halványan és lehajolva csókolom meg… de mégis, nem stimmel. a keze… Hiába ugrik a nyakamba, elkapom a kezét és felhúzom az egyenruha kabátjának sötét ujját, meglátom a kötést, a szorítással a csuklóim. Elsötétül a szemem, ahogy felnézek. te… idióta. Szerencsétlen, hülye barom…
Én pedig még annál is nagyobb idióta balfasz vagyok, hogy egyedül hagytalak egy pillanatra is, és bántottad magad… az arcom a kötéseihez szorítom. Soha többet nem hagyom, hogy bajod essen. Soha.
- Soha többé ne csinálj ilyet, megértetted? – szidom le remegő hangon – Soha többet nem merd bántani magad! – szigorúan nézek a szemébe, ellenállást, ellenkezést, feleselést nem vagyok hajlandó eltűrni. Ha egy haja szála is meggörbül, bármi miatt… két tenyerembe simítom az arcát, hátracirógatva a tincseit, lehajolva csókolom meg finoman. Szent ég, mintha a szívemet fércelnék vissza a helyére.
Még laza, rojtos, nem az igazi, elég instabil, de legalább a helyén van.
XxX
Estére direkt összevásároltam Bae kedvenc nassolnivalóit. Pisztácia, mandula, mályvacukor, a kedvenc bonbonjából is vettem egy nagy dobozzal… a csillagokat is lekaparnám az égről, ha arra lenne kedve.
Mégis, a hosszú ujjú felső alól kivillan a kötés. Klasszisokkal zuhany a kedvem, bekísérem, csináltam neki egy nagy bögre tejszínhabos, vaníliás-fahéjas kakaót, ahogy szereti, krémesen, édesen, mint amilyen ő maga… nem szólok egy rossz szót a filmválasztékra sem.
Ücsörög az ágyam közepén, az általa áthozott nagyon rózsaszín és nagyon bolyhos párnáját ölelgetve mobilozik.
- Biztos ezt a filmet akarod? – nézek rá hátra, mielőtt elindítom.
- Aha – mosolyog rám és leteszi az éjjeliszekrényemre a telefont.
- Fene az ízlésedbe – mosolyodok el és elindítom a filmet, majd visszamászok mellé. – Az enyém a következő filmválasztás?
- Az attól függ, mit választasz – mosolyog rám, de még mindig a párnát szorongatja.
- Még eldöntöm – mosolygok… felé tárom a kezem – Hozzám bújsz?
Felragyogó arccal mászik mellém, és a mellkasomra vackolja a fejét… átkarolom, szorosan magamhoz simítva és a homlokára csókolok. Mennyire szeretlek, te kis bolond… úgy igazán.
Valami amcsi nyálas szar lett… én oldalra pillantok, eszegetem a csokoládéba forgatott aszalt banánkarikákat, ő a pisztáciát és a mályvacukrot halmozza, hogy mennyi fér a szájába és néha próbálja az én számba is tunkolni. Nevetek, de sose fogom le, vigyázok rá, a sérült kezecskéire.
Néha meg is eszem ezeket a Frankenkajákat, amiket halmoz. És nézem a nyálfilmet.
A vállamra hajtja a fejét, a mellkasomra fektetve a kezecskéit, én pedig a hátát, a derekát simogatom, a másik kezemmel pedig a kezét fogom meg. Mennyire hiányzott…
- Bae…? – szólalok meg hirtelen, bár a film nagyjelenete van, kivételesen nem kussoltat el, hogy milyen modortalan vagyok borzalmas időzítéssel és egyébként is miért jártatom a pofám… - Akkor… most hogy megnyerted a versenyt… mész Amerikába?
- Hát… - felül, a takaró szélét buzerálva. Felülök én is, de zavar, hogy nem simul nekem, nem ér hozzám.
- Bae…? – megfogom a kezét és belecsókolok a tenyerébe halvány mosollyal.
- Igen. Elvégre ez lehetőség! És nagy!
- Híres lehetsz – biccentek.
- De… te itt maradsz? Én egyedül… még angolul se tudok rendesen…
- Hát nem – ismerem be, mire megcsípi a karom duzzogva csücsörítő szájjal. Lehajolva nyomok egy csókot a csücsöri ajkaira, mosolyogva húzom magamhoz és egy hosszú percig el sem engedve csókolom. – És ha veled mennék?
- Mert…? – hökken meg, de nem sértődök meg. Persze, furán hangzik, mert persze nyílt titok, hogy nekem apa a céget szánja… De ahhoz persze nem áll távol az, hogy én külföldön végezzek egy jó nevű egyetemen.
- Mert… ha te mész, én is megyek. Nem hagylak magadra – fogom a tenyerembe az arcát. Mélyen a szemébe nézek – Megígértem, nem?
- Na de… hogy akarsz velem jönni?
- Egyetemre. Közel hozzád. Nekem… van egy ajándékom – vörösödik el az arcom és elengedve húzom ki az éjjeliszekrényem fiókját, elővéve a sötétkék bársonydobozkát. – Én… akkor akartam odaadni, amikor nyersz, meg… csak hát, ugye… nem úgy alakult – nézek a szemébe és a kezébe adom, de a kezére fonva az én ujjaimat is. – Nem kell igent mondani meg semmi mert tudom, hogy ez olyan… nagy dolog, de mégis.
Teljesen lesápadva néz rám, és kinyitja a kis dobozt. Komolyan, összeszorul a mellkasom, hihetetlenül meghatározhatatlan pillantás ül az arcán, ahogy kiemeli… egy bársonypárnán két karikán két kulcscsomó, az egyiken Bae neve, az egyiken az enyém. És egy motívum, ami két félre van szedve,
Lassan megvilágosodó arccal néz fel rám és lassan elpirul.
- Ez…. ez most komoly, tényleg minden…
- Igen – biccentek dünnyögve – Egy… közös lakás. Már ha… még szeretnéd, persze… a förtelmes féltékenységi jelenetem után…
|
| bubblegum_princess | 2014. 09. 25. 02:08:16 | #31425 |
Karakter: Bae Jung Kim
Hiába nyugtatgatnak, egyáltalán nem leszek jobb, és kiegyensúlyozottabb sem.
Csak azt tudom kántálni, hogy el akarok menni ebből az iskolából.
Gyűlölöm ezt az iskolát, nem akarok többé itt lenni.
Soha többé.
Mikor anyámék felvetik az ötletet, hogy beszélnek Niloyyal, szinte felsikítva kérem őket, hogy ne…ne beszéljenek vele, mert..
Mert…mi…
Végül is azt nyögöm ki, hogy összevesztünk.
A miérteket már nem. Nem is kell.
Lerakom hüppögve a telefont, úgy érzem valaki figyel.
Aztán megfordulok, és meglátom őt a maga majdnem két méteres valójában. Arcom bár könnyes, de megkeményedik, vonásaim szigorúbbak lesznek.
- Mit akarsz? – vetem oda hanyagul letörölve az arcom.
Nem csinál semmit, mindössze összeszorítva ajkait tolja a képembe a telefonját.
Elvéve nézem meg kelletlenül.
Aztán látom amit nem akarok elhinni.
Többször is átpörgetem az egész szöveget, míg végül realizálódik bennem a helyzet.
Nyertem.
- Gratulálok. Te nyerted meg. A tied az ösztöndíj.
- Tényleg…? - kérdem alig hallhatóan, visszaadva a kezébe a telefont.
- Nem ártana felvenned a bizottsággal a kapcsolatot, mielőtt a másodiknak adják…
- Már úgyis mindegy…Minek menjek Amerikába?
Várok..
Várom, hogy mondjon valamit.
Akármit.
Esdeklően nézek rá. Szeretném, ha mondana valamit.
Bármit ami használható.
- Nem tudom. Amiért akarsz.
KÖSZÖNÖM….
- Csak ennyi?
- Nehogy te legyél megsértődve.
- Mert? Elmész, otthagytál a legfontosabb pillanatomban! – vetem a szemére.
- Ó, nem voltál egyedül, vigasztaltak egy egész héten át! – fakad ki. Ó igen…Kenzo egész héten ott volt, mert TE NEM VOLTÁL OTT! És mivel nem voltál ott, nyilván azt sem tudod, hogy Ő AZÉRT VOLT OTT, mert a legutóbbi két napban rendszeres volt az ájulás. Féltett, ellentétben veled. - Rohadtul átvertél, mit vársz? Azért én se bírok ki mindent, pláne nem tőled!
Kelts bűntudatot.
Ezaz…már így sem éreztem magam annyira szarul.
Ja, várjunk…MÉG IS!
- Én nem hazudtam neked!
- De ugyanaz! Megígértél valamit!
Te is megígértél valamit Niloy..
Azt, hogy nem hagysz el. Soha sem hagysz magamra…
Hol voltál, amikor bőgve ringatóztam a kocsisorok között a parkolóban, mert nem találtalak? Vagy hol voltál akkor, amikor elájultam a versenyen? Vagy akkor, amikor annyira kiakadtam, hogy nem szólsz hozzám és haragszol..hogy anyám borotvapengéjével akartam kivágni a csuklómból a tetoválást….?
Kenzo, aki CSAK A BARÁTOM ott volt…te, aki életem szerelme vagy, pedig egy szeplős kis kurvával nevetgéltél a szomszéd házban…
- De ő csak a barátom!
- Akit én nem bírok! Soha nem kértem semmi mást! Én bíztam benned! – emeli meg a hangját.
Még soha sem hallottam megemelni a hangját..soha.
Elfordul tőlem, a korlátnak támaszkodva néz le.
Most le akar ugrani?
Most..sírni fog?
- Becsaptál… annyira… kurvára fáj – sutyorog- Ha nem voltam elég jó, megmondhattad volna, akkor nem élem magam annyira bele…belenyugszom, hogy oké, ennyi, nem vagyok normális, mert ennyire… szeretlek…
Némán egyenesedek fel, lassan mögé sétálva ölelem meg szorosan, hátulról.
Látom, hogy mennyire kivan…Látom, hogy menyire rosszul van, mennyire szenved.
Nem akarom többé így látni.
- Sajnálom, hogy így érzed…én..nem akarok veled rosszba lenni..de..nekem Kenzo a barátom. Fáj, hogy nem bízol bennem.
- Nem benned nem bízom, hanem benne.
- Kenzo jó ember. Nagyon sokat segített nekem…például ellátta a kezem, amikor…
Rossz ötlet.
Eléggé nagyon nagyon nagyon rossz.
- Mikor? – kéri egészen más hangon.
- Mikor..el kellett, és mellettem volt, és figyelt a gyógyszereimre. Ő csak a barátom. A szerelmem te vagy..érted? Ezért nem akartam elmondani, hogy még mindig beszélek vele, mert…nem akartam ezt..Féltem, hogy elveszítelek..De már..elveszítettelek. – motyogom a hátának billentve a homlokom- engem..az sem érdekel, ha többé nem járunk..csak ne haragudj rám. Szeretlek.
- Mint barátot…?- sandít hátra lopva.
- Mint ezerszer többet..Mint szerelmet. Mint a levegőt, mint…Téged.
Lassan fordul meg, én szorosan ölelve fúrom mellkasába a fejem.
- Akkor..szent a béke..? – kérdem félve, fel sem merve pillantani rá.
- Csak egy feltétellel..
- Még pedig?
- Ma nálunk alszol.
Felnevetve bólintok, össze-vissza csókolgatom az arcát.
Ő nem tűnik annyira boldognak, mint én..
Talán nem bocsájtott meg, talán csak fáradt. Nem tudom…de rossz érzés.
Némán a kezemre fog, felhúzza a kabát ujjat.
Szinte azonnal elkomorulok, ahogyan ő is.
Összeszorított ajkakkal néz a vastag fáslira, mire csak lesütve a szemeim húznám el a kezem, hogy elrejthessem előle szégyenem. Nem engedi.
Lassan hajol le, a tőle telhető legnagyobb óvatossággal puszil a kötésre.
Innen tudom, hogy..már nem haragszik.
- Soha többé ne csinálj ilyet, megértetted…? Soha többé ne merd bántani magad. – sziszegi a szemeimbe nézve. Eddig ismeretlen, parancsoló hang az, amit megüt. Nem tudok neki ellentmondani, így csöndesen biccentve billentem hátrébb a fejem.
Csak lehunyom a szemeim, hogy aztán egyhamar meg is érezhessem azt, ami már annyira hiányzott.
A csókja ízét.
- Akkor szent a béke?
- Szent- fúj egyet.
Talán megkönnyebbült.
###
Este a bolyhos pizsiben és egy rakat dvd-vel cammogok át. Rony otthon van, de szerencsére nem futok vele össze. Niloyyal valami féle békülős magányra vágyunk, amit meg is értett a lány, így tapintatból elkerült minket.
Lehuppanva a srác ágyára nézek rá.
Mintha még neheztelne rám, nem merek hozzá szólni, vagy bármit is csinálni.
Én..csak..rossz érzés.
Aztán megcsörren a telefonom a zsebemben.
„Ami” az. Jó éjt kívánt, és figyelmeztetett, vegyem be a gyógyszereim.
Önkéntelenül is elmosolyodom.
Ő legalább foglalkozik az ilyen dolgokkal.
Niloy meg csak a dvd-t állítja némán, még mindig duzzogva…
|
| Honey | 2014. 09. 24. 20:36:52 | #31423 |
Karakter: Niloy Connor May Sunwou
Összepréselve az ajkaim és legszívesebben a szemeim is, mert majd kiesnek a helyükről, ég és fáj. Nem túl férfias, de sírni volna kedvem… idegesen alig találok be a kocsikulccsal a zárba, és egy pillanatig szinte zihálva markolom a kormányt, mérgesen felkiáltva csapok a bőr borításra, majd ráhajtom a fejem.
Ez nem lehet igaz, ez nem igaz… Miért csinálta, miért, amikor tudta, hogy nem ok nélkül kérem, sose kértem tőle semmit, csak hogy az a féreg…
Mióta csaphatott be? Jó, nem mondom, hogy hazudott, mert nem mondta hogy Aha, nem beszélek vele meg semmi, de megígérte, hogy nem fog, és mégis! Átvert…
Pedig én bíztam benne. De ezek szerint Kenzo jóval fontosabb, ha annyit jelent, hogy nem tudja otthagyni.
Nem tudom, merjek-e vezetni ilyen állapotban, annyira remeg a kezem, és szinte sötétedik a világ…
Haza akarok menni.
Nem akarom hallani Bae magyarázkodását, elegem van, hogy mindig én jövök ki hülyén a ki önző hisztijeiből! Én idióta! Elindítom a kocsit és kerékcsikorgás közepette bőszen nyomom a gázt.
Minden homályos, idegesen és a szám tépve törlöm meg az arcom. A mellkasom nehéz, nem is emlékszem, veszek-e egyáltalán levegőt.
Mindig én kérek bocsánatot, én adom fel azt, hogy hülyének gondoljam magam, én emésztem magam, hogy mit gondol rólam, hogy neki jó legyen, hogy nem kínos neki, hogy velem van…
A rohadt életbe… A fékre taposok és a kormányra hajtom a fejem, zihálva. A mellkasom égeti a dobozka, amit neki szánok… szántam?
Kitépem és a hátsó ülésre dobom. Látni se akarom.
Én hülye… a félelemtől, hogy nem vagyok elég… férfi, mert Bae több, mint egy barát…
A félelemtől, hogy egyáltalán szeretem őt…
Nem tudom, megérte e. Ez most… kibaszottul fájt. Mindig én nyeltem, mindig én voltam a hülye, minden esetben bocsánatot kértem, csak hogy mosolyogni lássam!
A csípőmre teszem a kezem, a levendulás tetoválásra.
Újraindítom, nem érdekel, hogy dudálnak mögöttem, és remegő kézzel hazavezetek. Fogalmam sincs merre megyek, csak rovom a várost.
XxX
Olyan hangosan vágom be magam mögött az ajtót, hogy Rony meglepve nyomja ki a fejét a konyhából. Érzem a tea illatát.
- Szent ég – sápad le, rám nézve. – Niloy, mi történt?
- Lófasz – fakadok ki keserűen, pedig gyűlölöm a csúnya beszédet. – Egy idióta, hülye fasz vagyok…
- Ez azért kicsit erős – néz rám – Menj fel, viszek neked is teát… Szeretnél egyedül lenni?
- Nem tudom – rogyok le a konyhaszékre, lógatva a fejem. Csak… nem akarok tudni senkiről. A világról sem.
- Akkor menj, mindjárt megyek, jó?
Nem zárom be az ablakot, de a torkom a levegőt se engedi át, amikor látom a másik, másmilyen szőke fejet. Hát persze, én idióta, hülye kis buzi. Remek.
Most innék. Sokat. Hogy ne is emlékezzek.
Rony hoz be nekem egy erős teát és leül mellém az ágyra… de nem mondd semmit. Megvárja, amíg kifakadok, meghallgat, de nem mondd semmit, nem ad véleményt, nem bírál.
- Ennyire fáj…?
- Bíztam benne… kicsi korunk óta, mindenben, és többször csinálta, eljátszotta, hogy csak félreértelmezi amit kérek, még ha nekem fontos is! – szorítom ökölbe a kezem – Én idióta, szerencsétlen hülye barom… azt hittem… - sóhajtok reszketve, és a tenyerembe temetem az arcom – Hogy csak egy kicsit szeret…
XxX
Én ezt nem bírom, alig eszek, nincs étvágyam. Esténként a telefonomon nézem a képeit, vagy a nevén tartom az ujjam, egy hajszálnyira attól, hogy felhívjam.
Napközben meg kerülöm, mint az ördög a szenteltvizet. Elegem van, arra nem… annyit se próbál, hoyg meg akarja magyarázni, vagy urambocsá’, bocsánatot kérjen?! Csak ennyit jelentettem?
Mindig túlhergelem magam, de annyira, hogy a vérnyomásom az egekben…
Halálra hajtom magam. A kosár nem megy, mindig kipattan, hát futok. És jönnek a súlyok.
Ott annyira kell koncentrálni, hogy semmi másra nem tudok figyelni, és ez az áldott gondolatlanság az egyetlen, ami kikapcsol. Annyira mélyre nem akarok süllyedni, hogy gyógyszerrel kelljen elaludnom.
De fáj, rettentően fáj, egy kis hang ül a vállamon, egy fekete kis szörny, aki folyamatosan vigyorogva nyomja a süket szöveget, hogy mekkora lúzer vagyok, miért is gondolkodtam nagyobban, amikor egy ilyen kislányos fiút se tudtam megtartani…
Talán nem jól csináltam valamit, hogy én nem voltam elég? Nem szerettem eléggé? Vagy nem jól?
Csak piszkálom ebédnél az ételt…
És mégis, folyton rápillantok. Aggódom érte. Sápadt, beteges, karikás a szeme, sehol a skatulyából-húzott-kinézet. Legszívesebben mellette lennék, megölelném, hogy minden rendben lesz… Én vagyok a nagyobb, mindig én voltam az erősebb, nekem kellene rá vigyáznom!
De ő nem kért belőlem. Tudom, hogy az a rohadt seggfej náluk van.
Tudom! Láttam!
A fejemben rémképek, hogy mit csinálhatnak. Meg fogok őrülni.
Elintéztem magamnak egy külföldi ösztöndíjat. Nem érdekel, elmegyek erről a rohadt helyről nagyon-nagyon messzire.
És persze ott van az ajándék.
Tudom, hogy nem ő nyert, amitől még inkább egy kis szardarabnak érzem magam, néha az jut eszembe, hogy talán igaza van… én vagyok a rossz, nem Kenzo.
Minden nap frissítem a verseny honlapját, és minden nap látta, hogy a neve nem jelent meg az első háromban.
Aztán mégis kijött egy frissítés… kinagyítottam a telefonommal és átfutom, megnyúlik az arcom, felkapom a fejem. Rony kérdőn néz rám, de nagyon rendes és hálás vagyok, amiért nem néz hülyének, mert ennyire nem figyelek rá.
Hintázik az étkezde ajtaja… összeszorul a torkom. Francba, mit akarok én… a telefon szinte roppan a kezemben, ahogy próbálok levegő után kapni, egy ép gondolatért, hogy mit csináljak most. Mi lenne ilyenkor a jó…? érzek egy lökést a hátamon, meglepve nézek Ronyra.
- Menj már – mosolyog, tovább böködve.
Étkező, folyosó, ajtó, lépcső, lépcső, lépcső, korlát, ajtó…
Szél. Lehunyom a szemem és hallom a hangját, lassan kilépek, de nem tudok közelebb menni.
Megfordul, rám néz, én pedig még szarabbul érzem magam, mert látom, hogy sírt.
- Mit akarsz? – törli meg az arcát dacosan, a kezében szorongatva a telefont. Csak összeszorítom a szám, a hangjára megint felfut bennem a pumpa. Persze, megint én legyek a hülye fasz, mi? Csak összepréselem az ajkaim, és a kezébe nyomom a telefonom, látom, hogy meglepődik, de elolvassa, ami ki van írva.
Hogy a versenyen kiderült, hogy a pontszámlálásnál némely bíró direkt csalt, így jöhetett ki az az eredmény, ami végül is kijött…
- Gratulálok – mondom csendesen – Te nyerted meg. A tied az ösztöndíj.
- Tényleg…? – néz rám, és mintha kicsit meg lenne szeppenve, de aztán visszanyomja a telefont a kezembe.
- Nem ártana felvenned a bizottsággal a kapcsolatot, mielőtt a másodiknak adják – jelzem színtelen hangon.
- Már úgyis mindegy – vonja meg a vállát – Minek menjek Amerikába?
Csendesen nézek le a cipőm orrára. Nem tudok erre mit mondani. Most mondjam azt, hogy mert én is megyek…? Érdeklem még egyáltalán?
Mély kuss, kellemetlen mély kuss.
- Nem tudom. Amiért akarsz.
- Csak ennyi? – felvillan a szemem.
- Nehogy te legyél megsértődve.
- Mert? Elmész, otthagytál a legfontosabb pillanatomban!
- Ó, nem voltál egyedül, vigasztaltak egy egész héten át! – fakadok ki keserűen, még a hangom is megremeg, de azonnal befogom a szám és összeszorult torokkal nézek félre. – Rohadtul átvertél, mit vársz? Azért én se bírok ki mindent, pláne nem tőled!
- Én nem hazudtam neked!
- De ugyanaz! Megígértél valamit!
- De ő csak a barátom!
- Akit én nem bírok! Soha nem kértem semmi mást! Én bíztam benned! – emelem fel a hangom, de érzem, hogy megint égni kezdenek a szemeim, zihálva megyek félre. megtámaszkodok a korláton, az arcom a tenyerembe hajtom és tényleg minden erőm összeszedem, hogy ne remegjenek a vállaim. Ramatyabbul vagyok, mint gondoltam. – Becsaptál… annyira… kurvára fáj – suttogom. – Ha nem voltam elég jó, megmondhattad volna, akkor nem élem magam annyira bele – nézek lefelé keserűen. – belenyugszom, hogy oké, ennyi, nem vagyok normális, mert ennyire… szeretlek…
|
| bubblegum_princess | 2014. 09. 24. 02:05:12 | #31411 |
Karakter: Bae Jung Kim
A saját kocsijával visz a verseny helyszínére.
Egész nap nem ettem semmit, nem is nagyon tudtam.
Izgulok, liftezik a gyomrom.
Miután parkolóhelyet keres – és talál- ki is szállunk, és már indulunk is, azonban előttem még magához húz, és megcsókol.
- Szerencsecsók. Menni fog. Te győzöl, tudom! – suttogja az ajkaimra.
- Nem kell bekísérned… menj, ülj le, és majd szurkolj – fürkészem a tekintetét.
- Minden ujjam keresztbe teszem!
Még jó.
Idegesen, szinte csoszogva tűnök el a paravánok rengetegében, mely az öltözőhöz vezet.
Már nincs időm semmire.
Gondolkodni se.
Még gyors telefon ellenőrzést tartok. Kenzo sok sikert kívánt, azt írta késni fog, és hogy csak az első sorba tudott helyet szerezni, remélem nem leszek zavarban mikor meglátom.
Felnevetve írok vissza, bemelegítek, hagyom hogy sminkeljenek, megcsinálják a hajam, átöltözöm.
Az idő gyorsan telik, a nevemet mondják.
Dübörgő szívvel pillantok körbe, sípol a fülem.
Nincs körülöttem senki, - senki aki releváns lenne- így aztán szépen kisétálok.
Hamar fel is mászok a kötéllétrán, majd a kifeszített fémkötélre pillantok.
Alattam a mélység – igazából maximum négy méterről beszélünk- , és háló sincs.
Ez egy színvonalas verseny, itt már nem megengedett a hibázás.
Így hát aztán – ahogy meghallom a zenét- neki is látok a gyakorlatom bemutatásának.
Úgy érzem magam, mint a bazári majmok.
Sorra dobálják fel az eszközöket, melyekkel zsonglőrködök. Végül egy szalag kerül fel.
Könnyedén mozgok vele, kecsesen mozgatva a szert.
Aztán megállok.
Nagy és mély levegőt veszek.
A mindent eldöntő mozdulat következik, amit eddig kevés ember csinált meg.
Mindig itt rontom el én is.
Ha most leesek, nem elég, hogy eltöröm a csontjaim, még veszíteni is fogok.
Ha hibátlanul végrehajtom az enyém a győzelem. Torony magas nyerés lenne.
Kettő apróbb rugózás után a magasba emelkedek, megpördülve saját tengelyem körül szaltózok egyet.
Félreszámoltam.
Lábam lecsúszik a kötélről, elveszítem egyensúlyom érkezésnél.
Legnagyobb meglepetésemre utolsó pillanatban még sikerül megragadnom a kifeszített kötelet, és egy nagy lendüléssel visszafordulnom rá.
Ahogy ismét felegyenesedem elmosolyodva hajbókolok, mintha így terveztem volna.
A közönség hirtelen morajlik fel, vad tapsolásba kezd.
Még végigcsinálom a maradékát a gyakorlatnak, aztán meg is hajolva távozom.
Utánam már csak páran vannak.
Nem tudok velük foglalkozni, csak az izgat, hogy elrontottam a gyakorlatot. Oda lett az a sok munka…az a sok gyakorlás.
Niloy is csalódni fog bennem.
Tönkretették az életem.
Az eredményhirdetés és az utolsó produkció zárása között fél óra van.
Még mindig sápadtan, és vérszegényen rohanok oda Niloyhoz, ahogy meglátom.
Szorosan ölelem, a mellkasába fúrom a fejem, a sírás kerülget.
- Fantasztikus voltál – közli boldog mosollyal.
- Nagyon félek! A többiek is annyira jók!
- Ne törődj vele, te voltál a legfantasztikusabb.
- Legfantasztikszuperebb! – javítom ki, bár magam sem hiszek benne.
- Az… Mikor lesz az eredményhirdetés?
- Nemsokára… - sütöm le a szemeim.
Egy pillanatra elfelejtettem a hibázást, de most ismét eszembe jutott.
Nem jó szájízzel gondolok rá.
- Olyan szép vagy – suttogja mosolyogva.
Bazsalyogva nézek fel rá, ám ekkor hátulról a nevem hallom.
Szinte egyszerre fordulunk hátra Niloyyal. Azonban ahogy meglátja a hang tulajdonosát, szinte megfagy a hangulat, a vér is kifut az arcából.
- Bae! Nagyon jó voltál, gratulálok! – Kenzo az, a maga tökéletes, fekete eleganciájával.
Viharfelhőket érzek.
Nagyon..nagyon..nagyon rossz előérzetem van.
Mintha kezdene kiszaladni a lábam alól a talaj.
Elengedve Niloyt markolászom zavartan a karomat, kapargatom róla a bőrt.
- Köszi… Niloy, ő… Kenzo. – Niloyra sem merek nézni. Félek, hogy megölne a tekintetével..
- Tudom! Hello – köpi oda.
Kenzot nem nagyon érinti meg, egyhamar beszélgetni is kezdünk.
Niloy egyre oldalbabra húzódik, míg végül nem is látom.
Felé fordulok.
- Niloy…?
- Látom, jól érzitek magatokat. Nem is zavarok. – közli, majd elindul.
- De… De Niloy! Én… - habogok, könnyek gyűlnek a szemembe.
Most magyarázkodjak neki?
Magyarázzam meg miért beszélgetek a barátaimmal?!
Könyörgöm!
Kenzo a barátom, ő pedig nagyon gyerekesen viselkedik.
Persze ekkor nem nagyon érdekel ez az egész.
Megpróbálok utána menni, de a tömeg nagy hátráltató erő.
Aztán mire kiérek a parkolóba már sehol sincs.
Hűlt helye a kocsinak.
Elpityeredve roskadok le oda, ahol parkolt az autó, guggolva kuporgok, szorosan ölelve magam.
Most haragszik rám..? Most..akkor..elhagyott?
Most..mi lesz velünk?
Lomhán fonódik mellkasom köré két vaskos kéz, lassan húznak fel állásba. Egy pillanatra benn akad a levegő, megörülve fordulok meg.
Niloy még sem ment el, csak viccelt. Csak jól beugratott, hogy azt higgyem. Igazából itt maradt, mert tudja mekkora dolog ez nekem, és mennyire fontos.
Azonban nem ő az.
Kenzo ölel olyan szorosan, ő törölgeti a könnyeim.
Ennek tudatában pedig még jobban sírni kezdek.
Én ezt..nem értem..
###
Immáron kisírt szemekkel állok fel a sorba társaim mellé, várva az eredményt.
A harmadik helyet elvitték már.
No se baj, az nem is olyan fontos.
A második helyet is elvitték már…
Kezdek izgulni, de azért túlélem. Az elsővel jár amerikai ösztöndíj úgy is.
- Az első helyezett pedig nem más, miiiiint…Sung Park.
Elsápadva pillantok körbe.
Ki az a Sung Park..az nem én vagyok.
Oda a verseny..
Oda Niloy is.
Zúgni kezd a fülem, majd hangosan sípolni.
Tüdőm összeszorul, néma sikolyra tátom ajkaim.
Még érzem, megpróbálom megragadni társam karját, de az elrántja.
Aztán a fülzúgás már mindent elnyom, nem hallok semmit.
Az utolsó gondolatom az; ez életem legrosszabb napja.
Aztán elsötétül minden.
###
Otthon ébredek, az ágyamban, párnák között.
Kenzo mellettem van, a telefonomon lóg. Ahogy meglátja, hogy magamhoz tértem szinte azonnal a homlokomra fog, majd a kezemre.
Gondoskodóan mosolyog, meg is paskol.
- Felhívtam anyukádékat..elájultál..de most már minden rendben van.
- Niloy..?- kérdem alig hallhatóan.
Csak összeráncolja a szemöldökét, megingatja a fejét.
- Nem hiszem, hogy megérdemel egy olyan ember, aki faképnél hagy, mert egy barátoddal beszélgetsz.
- Niloy jó ember…csak…még..gyerek.
Mondom ezt úgy, mintha én annyira idős és tapasztalt lennék.
- Szeretem Niloyt…
- És vajon Ő is szeret téged? Nem úgy tűnik- közli egyhangúan Kenzo- most is..ki van melletted? Én. És ő mit csinál? Valami kurvával nevetgél a szomszédban.
Niloy szobája látható az én szobámból.
Ha kicsit megerőltetném magam láthatnám, hogy Niloy Ronyval az ágyán beszélget, néha nevet egyet-egyet.
Ettől csak még rosszabb lesz a kedvem.
- Itt maradsz estére? – kérdem alig hallhatóan Kenzotól.
Félek, hogy butaságot csinálnék.
- Csak ha szeretnéd.
- Szeretném.
- Akkor itt.
###
Nem történik semmi.
Kenzo egyhamar le is viszi az idő közben fel-felszökő lázat. Azt mondja túlhajtottam magam, kimerültem. Kötelezővé teszi a bogyók szedését, ellenőrzi is.
Vicces látni mennyire foglalkozik velem.
A maradék napokban nálunk lesz, míg anya meg nem jön apával.
Lehetnék Niloyyal is, de nem akarok.
Annál én büszkébb vagyok, és amúgy is ő hagyott el.
Ebben Kenzo is megerősít.
Amúgy kaptam leveleket a verseny bizottságtól, de meg sem merem nyitni…Mindig helyből törlöm.
Nem vagyok büszke erre az egészre, és az eredményemre sem.
Csak szeretnék végezni olyan hamar ahogyan csak lehet.
Talán már emlíettem… Egy hete nem beszéltem Niloyyal.
Ami nálunk nagy dolog.
Egyikünk sem írt a másiknak.
Az iskolába ha együtt is megyünk, mindössze a buszmegállóban találkozunk. Ő az elején, én a végén szállunk.
Az osztályteremben egymásra sem nézünk (na jó, lopva de, de úgy, hogy a másik ne tudja meg). Az ebédnél Rony mellett ül, ignorál.
Úgy érzem esélyt sem ad rá, hogy beszéljek vele.
Így nagyjából a 8. nap az, ahol betelik a pohár.
Ahogy meglátom a kantinban szinte azonnal ki is dobom a tálcám tartalmát, azzal sarkon is fordulok, és távozok.
Pont Ronyval dumált, de felém pillantott.
Őt ne viseli meg ez az egész annyira mint engem.
Nem fésülködtem, nem mostam hajat sem…és nem is sminkeltem.
És bár nem vagyok rettentően ronda, a megszokotthoz képest még is gyűröttnek nézek ki.
Van egy régi törzshelyünk.
A tető.
Oda rohanok fel – már amennyire tudok- majd előkotorva a telefonom keresem ki a szüleim számát.
Ahogy meglátom, hogy Anya, szinte azonnal hívom is.
Ma érkeznének meg.
Elfojtott hangon, sírva kezdek bele a mondókámba, meg sem várva, hogy bármit is reagáljanak a vonal túlsó felén.
- Anya…ki akarok iratkozni, nem akarok többé ebbe a suliba járni..GYŰLÖLÖM EZT A HELYET, írass át máshova- zokogom kuporogva, a telefonba nyüszítve. – Gyere értem, haza akarok menni..nem érzem jól magam.
|
|
