Karakter: Naois Byrne
Még mindig nem akarom elhinni, hogy itt vagyok. Amióta megkaptam a meghívót, amióta megláttam reggeli közben az újság gyászjelentésében, egyszerűen képtelen vagyok elhinni. A hír óta, mintha valami fura állagú, ködszerű levegőben sétálnék, mintha minden mozgó, lélegző, színes, beszélő lény… minden olyan… valótlan. Minden élt és mozgott tovább, de valamiért még a leghalkabb suttogás is harsány rivalgásként hatott. Nem tudtam koncentrálni, odafigyelni. Akvarellt kértek tőlem, erre grafikát adtam be a délutáni foglalkozáson, aztán csendéletet készítettem portré helyett, és amikor a modellt kellett volna rajzolni… hát… véletlenül valaki mást rajzoltam le. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy miért? Hogyan, és miért pont most, miért pont ő?
Még emlékszem, még nem volt olyan rég. Igaz, a távolság megritkította a találkozásaink, de nagyon jóban voltunk mindig is. Véletlenül ismertem meg, még a régi negyedben, ahol laktunk, ahol az utca örökké szennyes volt, a kukákat kóbor állatok dúlták fel, a szemét kiömlött az utcára, és senki sem tudta volna megmondani, hogy esős időben a régi épületek vagy az ég ontja-e magából intenzívebben és masszívabban a szürkeséget. Talán… tizenkét éves lehettem és ugyanilyen szürke, esős, jellegtelen volt a nap. A televízióban sercegett az adás, hangyafoci ment, ahogyan kiskoromban mondtam. A szél elmozdította az antennát, de nem bántam, mert otthon lehettem. Munkaszüneti ünnepnap volt, ezért a szüleim nem dolgoztak, otthon voltak. Nagyon, nagyon ritka pillanat volt, ezért még ha nem is velem foglalkoztak, még ha nem is láttam őket, megbecsültem, hogy legalább ugyanabban az épületben leledzettünk. Egyetlen színt ebbe a szürke, unalmas, nyomott délutánba anyám egyik cserepes növénye vitte. Éppen bimbót hajtott, nagyon tetszett, és olyan színesnek, olyan élénknek tűnt abban a hatalmas bágyadtságban. Egész nap azt néztem, azt rajzoltam az ablak előtt megunhatatlanul.
Aztán furcsa zsivaj vonta magára a figyelmem. Kiáltozást hallottam az utcáról. Igaz, így belegondolva, ez nem volt szokatlan, sőt, mindennapos volt. Lopás, rablás, erőszak, nem volt bennük semmi furcsa. Természetesek voltak, akár a szmoggal telt levegő, amit belélegeztünk. A mai napig nem lepődök meg, ha ilyenről van szó, ha ilyet látok. Még az öreg, kivénhedt rókáknak számító dílereket is kiszúrom, ha arra járok.
Szóval, az ablakból végignéztem egy kisebb csetepatét, ahol nagyon igazságosan és bátran öten csépeltek egy kisebbet. De ugye a kicsi, ijedt kisgyerekek legnagyobb előnye a gyorsaságuk és a méretük. A körből az apró srác ügyesen kitört és futott amerre látott, a többiek persze utána. Én még ott maradtam a növényke mellett és bámultam kifele, pont azt a pontot, ahol az előbb voltak. De nem maradhattam sokáig események nélkül. A rozoga, már-már életveszélyes tűzlépcső éktelen zajjal zörögni kezdett az ablak előtt. Kinyitottam az ablakot, hogy kinézzek, és amikor kidugtam a fejem a srác szőke fejébe botlott a pillantásom. Remegve támaszkodott a falra, tele volt zúzódásokkal, kék-zöld-lila foltokkal, aztán volt ott még egy szép sötét folt a szeme körül, felrepedt ajkak, szakadt ruha… Amikor észrevett csak bámultunk a másik szemébe teljesen némán, dermedten és döbbenten. Mintha az egész szituáció hajmeresztően abszurd lenne az, hogy a másikra nézünk. Majd a némaságot megtörte az üldözők zaja, és a tűzlépcső még vadabb kilengéseket produkált. A srác felocsúdva és még több félelemmel a szemében újra neki lódult, elhaladt előttem, de még pont elértem. Valami hirtelen indíttatástól fűtve berántottam a szobába, becsaptam az ablakot és gyorsan behúztam a függönyt. Minden izmunkat megfeszítve vártuk, hogy elhaladjanak előttünk, ahogyan az utána levő percekben is vártunk, minden apró zajra összerezzentünk abban való félelmünkben, hogy visszatérnek.
Az azt követő órákban lemostuk róla a koszt, szereztem neki sebtapaszokat, és adtam neki egy tiszta pólót, amiért utána persze anyám elvert, amint észrevette a hiányt, hiszen volt vagy öt pólóm. Persze nekik semmi nem tűnt fel, nem vették észre, hogy a gyerekük egy vadidegen lurkót csak úgy behívott, hiszen a másik szobában pihentek, gyűjtötték az erőt, amit a stresszes munkahelyük leszívott belőlük.
Mikey este merészkedett haza, addig megtudtam, hogy tériszonya van, de inkább a félelem, mint azok a srácok. Azután jó pár hétig nem futottunk össze sehol, kíváncsi voltam, hogy biztonságban van-e, haza került-e. De a véletlenek megoldottak mindent. Az utcán észrevettük a másikat, ugyanúgy, zsinegre függesztett kulccsal a nyakunkban. Csak egyetlen kaján mosoly volt mindkettőnk részéről, és már tudtuk előre, hogy sok hülyeségbe fogunk belekeveredni, sokszor fogjuk egymást kihúzni a pácból és tudtuk azt is, hogy ez a barátság egy életre fog szólni.
Egy életre bizony… Ott volt a ballagásomon, ami nem volt nagy cucc, nem volt utána hatalmas lakoma, de az ünnepségre eljött. Ott volt, amikor költöztünk, segített átcuccolni a „puccos negyedbe”, ahogyan hívtuk, ott volt az első randim előtt, nyugtatott, hogy ugyan már, nem tudok semmit elrontani, eljött a művészetis gólyák év végi kiállítására, pedig nem érdekli a művészet meg a falra aggatott képek sem hozzák lázba. De ott volt mindenhol, ahol a szüleim soha. Még az öcsémre is segített egyszer vigyázni. Persze én is ugyanúgy ott voltam neki mindig, bármikor amikor bajba került, szüksége volt pár józanító szóra, pofonra, vagy arra, hogy valaki vele tartson, ott voltam az iskolai büntetésein, hogy szórakoztassam, elhoztam a drogos lebujból, ahova betévedt, az első munkanapjára is elmentem, hogy ne izgulja magát halálra, segítettem az első albérletét berendezni, és most… itt vagyok a temetésén is.
-Naois! Úgy örülök, hogy eljöttél! – röppen még a bejáratnál egy kövérke, alacsony nő a karjaimba, hogy agyon ropogtassa a bordáim és megfullasszon egyszerre. De a szorítás nem akart engedni, a kedves, ráncokkal átszőtt arc nem akart felnézni rám, csak feszült neki a mellkasomnak, satuban tartott és remegett. Sosem voltam jó a vigasztalásban, pláne nem úgy, hogy az én lelkem sem állt derűre. Így csak némán tartom a jó asszonyt a karjaimban és némán simogatom a hátát. El sem merem képzelni, hogy milyen lehet egy szülőnek elveszteni a gyermekét. Olyan, mintha a természet rendje egyik pillanatról a másikra teljesen felborult volna. Ez így nem természetes.
Ahogyan az sem, hogy senki nem tud semmit, és aki tud is valamit, az sem mond semmit. Mégis miben haltál meg te szerencsétlen? Mi az, amit ennyire titkolnak? Ennyire szörnyű, fájdalmas halálod lett volna? Tán előre tudtad, hogy ez lesz a vége? Ha igen, akkor igazán szólhattál volna fafej. Legalább azért, hogy elbúcsúzzak.
Mikey édesanyja, miután valamennyire összeszedte magát, engedi, hogy karon fogva vezessem és elinduljunk a helyünk felé. Kissé feszülten nézek körbe a társaságon. Mindenkin katonásan áll a gyászruha. Próbáltam otthon én is ilyenre megcsinálni, már ott voltam, hogy anyám segítségét kérjem, de aztán rájöttem, hogyha ezt Mikey látná, valószínűleg körberöhögne. Én meg a nyakkendő normális megkötése. Igen, az tényleg egy vicc lenne.
Csendben ülök a helyemen, már minden ismerősnek köszöntem vagy jeleztem, hogy észrevettem ám, és csak hallgatom a pap beszédét. Annyira nem tud megérinteni, nem igazán vagyok vallásos, Mikey sem volt az. Szerintem azok a fiatalok, akik olyan környezetben nevelkedtek már jó korán megtanulták, hogy az imák semmire sem jók. De a felnőtteknek és öregeknek nem volt energiája, kitörni vágyásuk, merészsége, szóval nekik tényleg egyedül a hit maradt.
Elrévedve meredek előre, a felhők szűrte kevés fény meseszerűen csorog a földre, rá a koporsóra, a távolabbi sírokra. Igyekszem elraktározni magamban a látványt, elképzelem hogyan festeném le, s hozzátenném még Mikey alakját is. Olyan jellegzetes vonásai voltak, olyan megjegyezhetőek és örökké fiatalok. A képet elküldeném a szülőknek, hiszen Mikey utált fotózkodni, a családnak képei sincsenek, mivel sosem volt fényképezőgépük, a bulikban készült felvállalhatatlan videókat meg nem adhatom oda nekik emlékként.
Végül elérkezünk az engem leginkább érdeklő részhez, amiről mindenki hallgat, vagy nem tud semmit. De ahogyan lassan elhagyják a pap ajkait a körültekintő, megfontolt szavak, és ahogyan a tudatomig is eljut azoknak jelentése az egész eddigi, felfoghatatlan álomszerű állapot, akár egy buborék, szétpukkan.
Elkerekedett szemekkel bámulom a papot, a szám sarka rándul egyet felfele, a szemeimből patakzani kezd a könny, a vállaim megrázkódnak. Gyorsan a számra tapasztom a kezem és lehajtott fejjel bőgök és röhögök egyszerre.
Mikey! Te istencsapása! Te szerencsétlen! Aberrált katasztrófa! Ezt meg mégis hogy képzelted?!
Alkoholizálni, eleve részegen, másfél liter whiskeyt… beöntéssel!
Istenem, Mikey! Te nem vagy normális! Könyörgöm, ne haragudj, de... Komolyan! Úgy megölelnélek! Nem is te lennél! Anyám! Hogy lehet így meghalni?
Páran hozzáérnek a hátamhoz. Nem merek felnézni, nem merem elvenni a kezem a szám elől. Oké, hogy patakzik a könnyem, ami a halálhír óta gyűlt fel bennem, oké, hogy a nevetés hangját sokszor össze lehet téveszteni a síráséval még akkor is ha halkan csinálom, de a szemem vidám csillogását meg a mosolyom már nem igazán tudnám megmagyarázni. Ezért gyorsan letörlöm az arcom, megregulázom a rekeszizmaim és visszaegyenesedek. Igyekszem komoly arcot vágni, de a szám akkor is diszkrét mosolyra áll, amikor nem akarom és nagyon nem kéne. Egyszerűen nem megy. Mikey! Egyáltalán hogyan jutott ilyen az eszedbe, hogy lehettél ilyen szerencsétlen?! Még egy normális temetést sem tudsz összehozni! Jaj, nem akarok gonosz lenni, de erre szokták azt mondani, hogy aki hülye haljon meg. Ne, ne, már megint, már megint kezd felgyülemleni egy újabb nevetés adag. Ki kell bírnom, még csak egy kicsit, csak egy kicsit.
Figyelemelterelésként a környezet vizslatását választom. Talán a gyászoló tömeg és a hangulata engem is lenyugtat. Fekete gyászhuszárok mindenütt, na, gyerünk… a halál nem szép dolog, akkor meg főként, ha valaki közeli barátod távozott az élők sorából. De annyira, átkozottul groteszk és röhejes, és… és…
Aztán egy napszemüveges gyászoló rám pillant. Egy pillanatra ledöbbenek, ahogyan valószínűleg találkozik a pillantásunk, aztán gyorsan visszafordul, de én még egy ideig bámulom. Olyan… szép és különleges. Vajon festi a haját?
Minél tovább nézem annál tovább erősödik bennem az inger, hogy lerajzoljam. Vajon milyen lenne az arca különböző megvilágításokban? A tekintete, milyen színű a szeme, hogy néz velük a világra? Milyen lehet a járása? Egy felvételen is tökéletesen mutatna. De volt benne még valami különleges… mi volt az?
Mikor Mikeyt leengedik a földbe felállunk és némán hallgatjuk végig a zenét. Mindenki a gondolataiba merül, mindenki felidézi a vele együtt töltött időket, átélt perceket, akár jó volt, akár rossz. Hiányozni fog, nagyon is. S ahogyan bele gondolok, hogyan halt meg, hát a nevetés újból csiklandozza a torkomat, de szinte azonnal ledermedek. Megvan! Megvan, hogy mi volt benne annyira különleges! Ő is mosolygott! Senki más, csak mi, csak mi értékeltük ezt a nagyon ostoba halált.
Lassan szlalomozok a szétszéledő tömegben keresve a majdnem fehér főt. Egy pillanatra megtalálom, kiengedte a haját, de már hátat is fordít, hogy ő is távozzon. Utol kell érnem! Sietve próbálok nem lökdösődve arra kerülni, amerre ment, ám akkor feltűnik valami. Lassan megy. Mintha direkt csinálná, szóval tudja, hogy beszélni akarok vele. Ennyire látszana?.
- Hé! – szólok utána mikor már hallótávolságon belülre érek, és nem hágok át semmilyen szabályt azzal, hogy kicsit hangosabbra veszem a formát. Kiabálni mégsem szeretnék. De csak megy tovább, mintha nem hallotta volna. Most mit akar? Csapjak a hasamra és akasszak rá egy nevet? – Hé, szöszi, várj csak – lépek már mellé, ugyanis az előttem toporgók elkanyarodtak így én is tudtam nagyobbakat lépni a keletkezett résben. De győzelem, erre már megáll és várakozó mosollyal felém fordul.
- Igen? Üdv – köszönt, s közben lassan veszi le a szemüvegét, tekintete kérdő és… gyönyörű. Tökéletes. A vonalak, a szín, egyszerűen minden. Most már biztos, kell. Muszáj. Ha nem rajzolhatom le, ha nem eleveníthetem meg papíron én belehalok. Aztán meg eljöhetne nevetni az én temetésemre is.
Szó nélkül előre lendítem a kezem, hogy lekísérhessem a domb aljába. Elvégre lehet, hogy nincs a legjobb pedigreem, ahogyan a szomszédjaim mondanák, és lehet, hogy nem is nevelkedtem úri környezetben, meg hát egy kicsit sem etikett könyvbe illő a kinézetem, de viselkedni tudok, kisasszonyokkal szemben meg főként. Ám legnagyobb meglepetésemre kezeit zsebre vágja és elsétál mellettem. Nem egy megszeppent lányka annyi szent.
- Szörnyű eset – csapódok mellé, várom a reakciót, hiszen lehet, hogy csak beképzeltem azt, hogy mosolygott. De nem, az ajkait szorosan összepréseli és először csak biccent, majd egy kisebb lélegzetvételnyi idő után sóhajt.
- Valóságos csapás.
- Nem épp ideillő kérés, de nekem olyan… rohadt egyedi az arcod – vágok bele azonnal a közepébe. Sosem voltam jó az ilyen kérések felvezetésében, sőt semmilyenben. Utálok kertelni, ötven óráig beszélni, csak hogy a tárgyat elodázzam. Nem az én stílusom – Én grafikát tanulok, és le szeretnélek rajzolni.
- Még a nevedet se tudom, és te máris ilyen szemérmetlen kérdésekkel támadsz le? – vigyorodik el. Mondandójára én is produkálok egy széles vigyort és beletúrok a hajamba.
- Jogos – emelem fel a kezeim – Naois Byrne, szolgálatodra.
Újra elvigyorodik a tökéletes fogaival. Már veszem is a levegőt, hogy feltegyem a számomra létfontosságú kérdéseket, hogy hol, mikor ejthetünk meg egy találkozót, de a mobilja bezavar. Kezét feltartva kér elnézést, míg megnézi gyorsan az üzenetet. Vajon… vajon belemegy abba, hogy lerajzoljam? Az üzenet elolvasása után azt hiszem, hogy végre válaszol, de nem, csak közelebb lép hozzám, papírt csúsztat a zsebembe, megpaskol és egy finom mosollyal távozik. Én meg csak nézek utána, mint valami szertefoszlott délibáb után. De nem, nem volt délibáb, itt hagyta az illatát és még valamit a zsebemben. Kiveszem a papírt a zsebemből és meglepetten látom, hogy egy névjegykártya. Bar Emerald, AM 10.00 és rajta egy név: Vanille.
xXx
Otthon az öcsémet alig bírom levakarni a nyakamból. Igen, az utóbbi pár napban nem voltam magamnál, de Mikey visszahozott a valóságba.
Na, de nézzük csak, mit vegyek fel? Kipakolom a fél szekrényem, amikor csak egy egyszerű találkozóra megyek. De az a szempár, és ahogyan az a nő viselkedik. Lebilincselő.
-Egy lánnyal találkozol? – kérdi nagyszemekkel a plüss orkája mögül az öcsém. A plüss akkora, hogy csak pár szőke tincs látszik. Nekem is ilyen szőke hajam volt és még mindig van a festék alatt. Alig bírom elhinni. Morgok egy „ja”-t és aztán a ruházatom kicsivel elodázva a tükör elé hajolok, hogy a vízálló sminkkel kihúzzam a szemem.
- Anya! Apa! Naois randira megy! – kiáltja teli torokból míg elszalad. Nyolc évesen honnét ismeri azt a szót, hogy randi?! Meg minek kiabál? Egy szóval sem mondtam, hogy randira megyek!
- Randira megy a kardszárnyú delfined a kukával, ha nem fogod be nagyon gyorsan! - rontok ki az ajtón, hogy elcsípjem a kis pondrót, aki már pár szobával arrébb szalad.
- Gyilkos bálna! – dobbant egyet vissza kissé felfújt képpel, minek hála gyorsan nyakon csípem. Esélye sincs ellenem, talán majd tíz vagy tizenöt év múlva. Talán. Csikálom ahol érem, egészen addig ameddig kegyelemért nem könyörög, ami sajnos nem történik meg. De nincs is tovább időm kínozni (amit láthatólag nagyon élvez), ránézek az órára és már rohannom kell. Szóval gyorsan visszarohanok a szobámba, felkapom, ami a kezem ügyébe kerül, és már futok is. Ennyit arról, hogy normálisabban jelenjek meg.
xXx
A helyet viszonylag elég könnyen megtalálom. Egy kis eldugott, de nagyon menő bár, és belépve, mintha éveket utaztam volna vissza az időben, mégis elegáns, modern hatása van a helyiségnek, és az együttest hallgatva, elhiszem, hogy a jazz fénykorába kerültem át. Vanille, merre lehetsz? Szinte azonnal kiszúrom, ahogyan körbepillantok, és hálát adok, amiért csukott szemmel élvezi a zenét. A reakcióm nemcsak közönséges, de még röhejes is. Egy pasi… Nőnek néztem szerencsétlen srácot! Pedig, pedig már kezdtem reménykedni, hogy találtam egy nekem tetsző nőt, de hát… így jártam. Remélem, azért még nem néz teljesen idiótának.
Odasétálok a fehérbe öltözött jelenséghez. Gyönyörű, még mindig. Egy szó nélkül foglalok mellette helyet, mire kíváncsian felém fordul, s meglátva szélesen elmosolyodik.
- Ó, hello, Naois Byrne. Iszol valamit?
- Még a nevedet sem tudom és máris le akarsz itatni? Merész – vágok vissza a reggeliért cserébe és a reakció egy széles mosoly, amit én is megmosolygok.
- Armand – nyújt kezet, amit rögtön elfogadok.– Egyelőre maradjunk ennyiben.
- Anonimitás?
- Szeretek titokzatosnak tűnni – hunyorog rám, és érzem, hogy egyre inkább vonz. Tényleg beledöglök, ha nem rajzolhatom le.
- Sikerül is – veszek fel egy félmosolyt – Akkor… megengeded?
- Mit is? – kortyol bele a poharába újra, s a tekintetem elidőzik egy rövid pillanatra a finom mozdulaton, a telt ajkakon. Vonz, akár éjjeli pillangókat a gyertyaláng.
- Hogy lerajzoljalak. Egyszerűen muszáj, nem bírom ki, hogy legalább egyszer ne rajzolhassalak le. Esküszöm, hogy nem használom fel sehol, sőt, ha tetszik megkaphatod, és azt is megígérem, hogy nem pálcikaembert plecsnizek a lapra. Tényleg rajzot tanulok. Ha meg nemet mondasz, hát, akkor bizony be kell érnem az emlékezetemmel.
- Hm… - simít végig a pohár szélén, alig hozzáérve, mint abban a youtube-os videóban, amiben poharakkal zenéltek – S mégis mit kapok cserébe? Elvégre ez olyan, mint egy üzlet, és az üzletnek mindig két oldala van.
- Körülbelül egy óra max. kettő, mit szeretnél ezért a rövid időért és a csinos arcodért cserébe? – hajolok közelebb hozzá, hogy a lehető legközelebbről tudjak a szemébe nézni. Mivel keverjem ki ezt a színt? Grafika lesz és csak a szemek lesznek színesek, de hogyan csináljam, hogy ne üssön el annyira?
- Mit is, mit is? Hm… nem is tudom. Majd még eldöntöm. Ha elég érdekesnek bizonyulsz, akkor talán megengedem, hogy csinálj rólam egy képet.
- Kegyes vagy. Mi számít érdekesnek? – teszem fel a nagy kérdést, bár nem várok rá rendes választ.
- Azt majd eldöntöm én – derül fel újra és elégedetten mosolyogva dől hátra én meg félmosolyra húzom az ajkam. Miért nem lep meg a válasz?
- Hm – somolygok, míg megpróbálom kitalálni mivel kezdjük, de helyette inkább rendelek neki még egy ugyanolyat, meg magamnak is. Ezzel biztos nem lövök bakot. Ameddig várjuk a pincért, csendben elmerülünk a zene adta gyönyörben és ugyanolyan csendesen méregetjük egymást.
- Miközben utaztam, egy pillanatra azért megfordult a fejemben, hogy nem leszel itt és csak felültettél a találkával kapcsolatban –indítom el a társalgást, amint leteszik elénk az italokat.
- Meg sem fordult ilyesmi a fejemben, elvégre, nem minden nap támad le egy ilyen fazon ilyen kérdéssel – somolyog rám újból.
- Ilyen fazon? – kuncogok fel – Finom megfogalmazása a furának és a hülyének. Legalábbis, ameddig meg nem tudják az emberek, hogy mit tanulok, addig így gondolkodnak rólam. Te mivel foglalkozol, vagy mit tanulsz?
- Tanulgatok és dolgozgatok, ezt is azt is. Mindig éppen azzal foglalkozom, ami érdekel –válaszol elgondolkodva.
- Nesze semmi, fogd meg jól. Csak nem szobahobby? – mosolygok rá. Abszolút megértem, hogy miért nem akar semmilyen információt megadni egy idegennek, de abból mégis mi baja lehetne, hogy elárulja. Ám kérdésemre csak még szélesebb lesz a mosolya.
- Lehet, hogy az, lehet, hogy nem.
- Miért nem lepsz meg? – hajolok egy kicsit közelebb felé – Annyit sem árulhatsz el, hogy honnan ismerted Mikeyt?
- De, annyit igen – dől hátra és fordul az énekesnő felé, immáron mosoly nélkül. Lábfeje majdnem észrevehetetlenül mozog a ritmusra – Akkor ismertem meg, amikor dolgoztam. Nem jártunk össze, de elég jóban voltunk. Te? –pillant rám, mire elkomorodok.
- Én egy gyerekkori barátja voltam. Nagyon jóban voltunk, és a halála… - kissé megrázott, mondanám, de helyette csak köhögésbe próbálom fojtani a reflexszerűen feltörő kuncogásom és kiszélesedő mosolyom, ahogyan eszembe jut, hogy mégis hogyan csinálta ki magát. Kevés sikerrel. – Elnézést, de… fogalmam sincs, hogyan mondhatnám szépen – adom fel a küzdelmet, hogy legyűrjem a mosolyom – Elképzelni sem tudom, hogyan lehet valaki ilyen ostoba.
- Én azt már nehezebben tudom elképzelni, hogy mennyi ostoba járkál még a nagyvilágban. Annyi hülye még az én fantáziámnak is túl sok.
- Ugyan már, annyian csak nincsenek.
- Mondom, el sem tudod képzelni. De ennek örömére koccintsunk Mikey-re – emeli fel a poharát.
- Mikey-re – koccintom a poharam az övéhez végig szemeibe nézve, majd mindketten ajkunkhoz emeljük a poharakat.
Ezt a koccintást még sok másik követi.
-Olyan gyönyörű vagy – fakadok ki, miközben átkarolom a vállát és hajolok bele a nyakába, hogy jobban érezhessem az illatát. Épp csak egy pillanatra bódít el, mielőtt észbe kapva eltávolodok tőle. Ha nem tettem volna, még a nyakába is belecsókoltam volna… Nem szabad többet innom.
- Tudom, és le akarsz rajzolni – hunyorog rám vidáman a majdnem teli pohara mögül. Tényleg… mintha már egy ideje csak magamnak rendeltem volna – Mondd csak – simít végig puhán a karomon – Mi is bennem olyan gyönyörű? – Érdeklődve néz a szemeimbe, mégis olyan hatást kelt, mintha tudná előre a válaszom.
- Az egész lényed… A mozdulataid – simítok végig a kézfején, ami az előbb az karomon futott végig – a szemed – érintem meg arcát, majd ahelyett, hogy elvenném a kezem, inkább ott pihentetem – az arcod, az ezerféle mosolyú ajkaid… - amikhez egyre közelebb kerülnek az enyéim és észre sem veszem, amikor elkezdem cirógatni a hüvelykemmel azokat a harapnivaló csodákat. A tekintete rabul ejt, és egyre közeledik, vagy én közeledem felé? Armand…
- Nekem… mennem kell – kapok azonnal észbe mielőtt még a szánk összetapadhatott volna. Szerencsére még éppen időben jutott el a tudatomig, hogy Armand egy férfinév, és hogy milyen egy félreérthető dolgot csinálok. Félreérthető? Nem, ezt lehet a legtökéletesebben érteni. Ezek után soha sem fogja megengedni, hogy lerajzoljam… - Bocsánat.
Valahogyan felkelek az asztaltól és igyekszem lehetőleg egyenesen eljutni a pultig, ahol kikérhetem a számlám. Nem merek hátranézni, biztosan eltűnt onnan, vagy felháborodva és megbotránkozva figyel. Gratulálok Naois, ezt jól megcsináltad. De hát, amikor olyan… olyan… nem is tudom hogyan kifejezni. Vonz, mindene. Vagy csak a pia miatt érzem így? Nem szabad többet a közelében innom.
Mivel ilyen kínos helyzetbe hoztam, ilyen ostoba módon ráadásul, kifizetem az ő rendelését is.
Mikor megfordulok megkönnyebbülten veszem észre, hogy még mindig ott van. Más már biztosan elszaladt volna, vagy hívta volna a rendőrséget... Erősen koncentrálok az egyenes járásra, ám az nem olyan egyszerű, amikor valamiért mozog a világ és ő olyan különösen néz, figyel, követi minden mozzanatom. Olyan kis mindentudó most a tekintete és a mosolya is.
-Még egyszer elnézést – támaszkodok enyhén az asztalra, hogy ne lépjek ki oldalra – További szép estét – meg sem merem említeni, hogy remélem, még találkozunk, meg írjon majd, ha eldöntötte, hogy mi legyen a rajzolással.
- Neked is, de biztos haza találsz így? – mosolyog rám, miközben tetőtől talpig végig mér, mire hirtelen kihúzom magam és egy kicsit megszédülök.
- Persze, hogy igen – biztosítom, miután visszanyertem az egyensúlyom.
- Persze… - kel fel lustán, szedi össze a holmiját, majd amikor kilépünk az ajtón még egyszer elköszönök tőle, majd meglepődve veszem észre, hogy arra jön amerre én megyek. – Nem sikerült elhitetned velem, hogy nem esel bele a csatornába, szóval elkísérlek. Amúgy sincs most érdekesebb dolgom. – válaszol arckifejezésemre, ám még inkább meglepődök.
- Pedig hazatalálok.
- Igen, minden bizonnyal – reagál, miután elhúzott egy lámpaoszlop elől.
- Kikerültem volna, csak elvontad a figyelmem.
- Igen, szerintem is – válaszol jókedvűen, bizonyára remekül szórakozhat, de mégis miért fogja még mindig a karom?
Ajaj… át kéne menni a zebrán… nincs a közelben fal, villanyoszlop, vagy bármi egyéb tárgy, amiben tudnék kapaszkodni, ha összekeverném a lábaim… Nem akarok előtte leégni. Bár… lehet még ennél jobban?
-Tényleg nem kell kísérgetned – dőlök neki a lámpaoszlopnak. Légyszi, menj el, mielőtt szlalomozva átmegyek az úton…
- Már elmondtam ezzel kapcsolatban a véleményem, na, gyere te, hazatalálok egyedül fazon – lép mellém és egyik karom átveti a nyakán, és ujjait végigfuttatva a derekamon karol át. Mintha direkt így csinálta volna… - Mozdulj már – ránt meg, mire észbe kapok és már ellenkezés nélkül követem.
Így tényleg egyszerűbb és könnyebb közlekedni, még úgy is, hogy nem igazán merek rá támaszkodni. Olyan kis alacsony… és olyan törékenynek néz ki. De még mindig ott van az illata, ami az orromba kúszik és legszívesebben odahajolnék a selymes hajához, hogy még jobban érezzem, aztán a nyakához, apró csókot hintenék a vállgödrébe és…
Nem. Nem szabad még gondolnom sem ilyenre. Remélem nem mondtam ki hangosan, remélem még csak nem is sejti, hogy mire gondolok. Ha a szüleim erre rájönnek… mármint arra, hogy mi is vagyok valójában… Kevesebb, mint egy másodperc alatt kitagadnak.
De… de hogyan ne gondoljak ilyenre, amikor finom ujjaival apró köröket rajzol a csípőmre? Bár máshol is… Nem! Még csak ne is gondolj rá! Olyan könnyű ezt mondani!
-Megérkeztünk, köszönöm a segítséget, de még mindig azt mondom, hogy egyedül is sikerült volna – húzódok el tőle, hogy végre támaszték nélkül állhassak a saját lábaimon, de még így is a csípőmön a tenyere.
- Igen, tudom – hagyja rám, majd közelebb lép hozzám – Ami pedig a modelledést illeti. Eddig úgy gondolom, hogy vállalom. Majd írok, hogy egyeztessünk. Viszlát később, remélem az ajtóig eltalálsz – paskolja meg az oldalam és tovább is áll. Mintha ő semmit sem ivott volna. Tény és való, jóval kevesebbet, mint én. De hát Mikey emléke megérdemelte, hogy igyunk rá, pláne, hogy olyan jót szórakoztunk a halálán. Olyan jó volt, hogy rajtam kívül más is nevet rajta.
Csendesen és a tőlem telhető legnagyobb igyekezettel lopakodok be a házba és a szobámba. De aztán rájövök, hogy még nem mostam fogat és fürdeni is kéne. De a fürdés… ráér holnap reggel, de a fogmosás muszáj. Nem akarok a saját szájszagomra ébredni.
Másnap reggel a kedves öcsém ébreszt fel azzal, hogy úgy vetődik be az ágyamba, mintha valahonnan kilőtték volna, és teli torokból énekli a két szerelmes párt. Fejemre húzom a takarót meg a párnát is, így próbálva kirekeszteni a zajt, mert ha nem reagálok, akkor talán abbahagyja. Sajnos öt perc múlva is kiabál, amit a fejem már a kezdeteknél sem viselt el. Szétmegy a fejem.
-Nincs semmilyen szerelmes pár – mordulok rá, amikor felkelek és letessékelem az ágyamról, de csak nem szűnik meg létezni… vagy legalább a hangja tűnne el…
Morogva kiszedek valami tiszta, otthoni ruhát a szekrényből és elindulok a fürdő felé, de a kis pondró persze, hogy követ, miért is ne tenné? De ennyi volt, becsapom előtte a fürdő ajtót, és akkor most egy óráig biztos, hogy nem jövök ki. Borzalmasan nézek ki, ezt meg is állapítom a tükörbe nézve. A smink elkenődve, úgy nézek ki, mint egy másnapos, felgyújtott panda…
Hogy lehettem ilyen hülye? Így viselkedni… Várjunk csak! Azt mondta, hogy modellt áll nekem! De az nemcsak álom volt? Lehet csak beképzeltem. Igen, minden bizonnyal.
A fürdőből majdnem egy óra után úgy támolygok ki, mint egy ezer éves nyugdíjas, aki nem a buszra fut és nem tömegverekszik. Már jobban érzem magam, de még mindig borzalmasan. Lassan ülök le az ebédlőben, hogy valami reggelit egyek, de csak ülök és nézek ki a fejemből. Kávé… igen… kéne csinálni kávét is… meg fejfájás csillapítót is be kéne venni… meg enni is kéne… meg a gyerek száját is be kéne tömni… Éhes vagyok.
Másfél óráig tart, mire szép lassan kivitelezem a listán felsorolt pontokat és már egész emberszerűnek érzem magam. Igen, a gyerek szája is be lett tömve, kapott fagyit, azért cserébe, hogyha békén hagy vacsoráig.
Fáradtan zuttyanok le az íróasztalom székébe és kapcsolom be a gépet. Első dolgom megnézni a facebookom és az e-mailjeim. Naponta egyszer megnézem őket, hiszen ki tudja mikor kapok arról valahol értesítést, hogy elmarad az óra. Ám most értesítés és körüzenet helyett egy másmilyen e-mail fogad. Először azt hiszem, hogy megint valami spam, de amikor meglátom a feladó nevét azonnal felébredek. Vanille.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2014. 10. 31. 01:35:49
|
