-           Egy, van nevem Lokinak hívnak, kettõ, úriember viselkedjen, a te idõdben már rég tudtam az egész illemtant, harmadszor, mosasd ki a szádat, mert ha én fogom akkor neked bajod lesz és negyedszerre nem vagyok háziállat, csak egy balszerencsés ember kit csak úgy kivágtak otthonról munkahelyrõl és eleresztették szélnek mert hogy nem kellettem már nekik! – szegénykém… nagyon nehéz lehet, hogy a családja nem érthette meg és csak úgy kidobta. – Bocsánatot kérek eme felhajtásért, kicsit az érzelmes típus vagyok és hamar dühbe szoktam gurulni. De ki kér reggelit? – vált át rögtön vidámba. Fõzni is tud? Mi az isten..?

Felixszel csak összenézünk kiolvasom a tekintetébõl azt a hatalmas kérdõjelet, ami az enyémben is biztosan látható.

-           - Hallgatás beleegyezés.

-           - Te, ez fel fogja gyújtani a házat – hajon közelebb hozzám Felix. Hát mindenki magából indul ki, és Felix egyszer már majdnem megcsinálta. Azóta nem engedem a sütõ 3 méteres közelébe.

-           - Nyugi, ha felgyújtanám te leszel az elsõ Felix aki tudni fogja! – kuncogja. Úristen, ez tényleg fõzni fog!

Kissé kétkedve ugyan de figyeljük, ahogy ügyködik az én fenség területemen. Igen, eddig ez az én konyhám volt, de nem bánom, hogy valaki kicsit helyettem fõzõcskézik, még ha ez csak az egyetlen alkalom. Bár remélem tényleg tud fõzni, nem pedig csak valami szép illúzió ez az egész. Öcsivel mi is aktivizáljuk azért magunkat, megterítünk a pultszigeten három személyre.

-           - Gyerekek asztalhoz! – azonnal az asztalhoz ülünk, mintha megint gyerekek lennénk. – Nos kész az omlett! – rak elénk a csodásan illatozó eledelbõl.

Együtt eszünk, Felix szokás szerint pillanatok alatt eltûnteti a részét, hiába próbálom rászoktatni arra, hogy lassabban egyen, egyszerûen mindig kudarcot vallok.

-          -  Ez, ez egyszerûen isteni! – alig akarom elhinni, hogy ezt tényleg õ csinálta. – Honnan tud ilyet csinálni?

-           - Sokat olvastam és mivel volt szabadidõm ezért ki is próbálgattam – magyarázza.

-           - Te hol dolgoztál? – érdeklõdik kedves kisöcsém.

-           - Nos, amolyan bûvész vagyok… - amint ez elhagyja az ajkait, rögtön tudom mi lesz Felix következõ kérdése. Viszont be kell vallanom, engem is érdekel.

-           - Oh, mutatnál egy trükköt? – lelkesedik be kicsi öcsim.

-           - Hát jó – megy bele és megcsinálja a legklisésebb bûvész trükköt a világon, amit talán még én is meg tudok csinálni.

-           - Ez unalmas! Valami nagyon egzotikuast és szemkápráztatót – komolyan, mintha kilenc éves lenne nem pedig tizekilenc.

-           - Rendben.

Kezébe vesz egy kis papírdarabot és elkezdi hajtogatni. Origami…? Végül a papiros rózsa alakot vesz fel.

-          -  A legszebb hölgynek – nyújtja felém, mire elveszem. Kissé megijedve reagálom le a tényt, hogy a rózsa felgyulladt, majd igazi rózsává változott. Ki fogom szárítani, hogy eltegyem emlékbe.

-           - Wáow! – na jó, most irigylem Felixet, hogy tudott egyáltalán mondani valamit, míg nekem az állam szinte a földet veri.

-           - Vigyázz mert a sült galamb beleszáll – csukja be a száma, egy gyengéd mozdulattal.

Õ is befejezi a reggelijét, majd bepakolva a tányérokat a mosogatóba fordul vissza felénk. Milyen otthonosan mozog itt, mint valami házvezetõnõ.

-           - Nos, gondolom ezt a pályát szeretnéd továbbvinni, nem? -  érdeklõdöm. Valami munkát kell neki keresni és ez jó kiinduló pont.

-           - Tessék, mit? – néz rám kérdõ szemekkel.

-           - Hát a bûvészkedést, tudod…

-           - Ja, nem, nem ez csak hobbi volt. De amúgy miért kérded?

-           - Nos, gondoltam segítek neked munkát keresni.

-           - Persze, igen, jó lenne – mosolyog rám. – Már alig várom.

-           - Remek! – lelkesedek be. – Akkor gyere, bemegyünk a hivatalba, hátha találunk valami jó állást! De elõtte kéne az önéletrajzod.

-           - Önéletrajzom? – néz rám eléggé megütközve. Mintha most kértem volna hogy csinálja meg a világ egyik legfurcsább dolgát.

-           - Hát tudod, amivel fölvesznek!

-          -  Ja… az nincs már meg! – ismeri be bûnét. Ejj-ejj… ha most egy diákom lenne adnék neki egy fekete pontot. – Segítesz majd elkészíteni ehyet, ezekben mindig béna vagyok.

-           - Persze. Meg majd házat is keresünk – eléggé szûkösen vagyunk itt hárman. Nem akarom kipaterolni de elég kicsi ez a ház, és az öcsém rokon szóval ha választani kell a vérkötelék kötelez hogy megtartsam.

Emlékszem, amikor még én kerestem lakás után, és a bátyáim segítettek, akik akkor már itt éltek. De sokáig is tartott mire megtaláltuk ezt a lakást, édes istenem… Loki tekintetén látom, hogy valahol nagyon máshol jár, ezért meglengetem elõtte a kezem.

-           - Te meg min fantáziálsz?

-           - Oh, semmi csak elgondolkodtam, hogy milyen munka illene szerencsétlen személyiségemhez.

-           - Na jó, megírjuk az önéletrajzod és utána körbenézünk, elvileg egy pincért keresnek a közeli étterembe. Szerintem simán felvennének – küldök felé egy biztató mosolyt.  Ezzel az arccal biztos fellendíteni a nõi vendégek számát.

-           - Rendben!

Nem mondom elég nyögve nyelõsen indul ez az életrajz írás, de viszonylag egész gyorsan elkészülünk. Le is sétálunk az étterembe, ami elõtt szinte mindennap elhaladok. Beadja a jelentkezését, majd rögtön be is hívják interjúra. Én kint türelmesen várok rá.

-           - Na?  - kérdem rögtön, amikor kilép.

-           - Felvettek!

-           - Ilyen hamar? Gratulálok! – ugrok a nyakába és megölelem.

-           - Én is, de most te következel. Mutass egy iskolát, ahol szeretnél tanítani elintézem neked! – mondja magabiztosan.

-           - Nagyon kedves vagy, de ez az én harcom – mosolygok rá. – A St, Lavenderbe szeretnék menni, teljesen átlagos általános iskola, teljesen átlagos gyerekekkel – biztatom magam.

-           - Nem is gondoltál arra, hogy tinédzsereket taníts? – érdeklõdik, miközben elindulunk az iskola felé.

-           - Tudom magamról, hogy nem tudnék bírni velük. Azért szeretem a hatodik, hetedikes gyerekeket, mert õket lehet még fegyelmezni, de már elérték azt a kort, hogy valamilyen szinten megértsék a komolyabb horderejû dolgokat. – magyarázom. – Ráadásul Felix pont egy hatodikos értelmi szintjén van, szóval van is kin gyakorolnom – kuncogok fel.

-           - Biztos nagyon fárasztó lehet.

-           - Nem a legstresszmentesebb munka a világon, de én választottam ezt az ösvényt. Felix is hasonló babárokra akar törni, bármilyen hihetetlen is.

-           - Az öcséd, mint tanár? – vonja fel fél szemöldökét.

-           - Földrajz és matematika, középiskolában – közlöm ez egyszerû tényt. Nem sokan nézik ki belõle, de van esze. – Büszkék vagyunk rá, hogy ezt a pályát választotta. Elvégre a család lényege, hogy támogassuk egymást  - nézek fel rá. Van valami furcsa a tekintetében… mintha nagyon mélyen dühös lenne. – Bocsánat.

-           - Miért kérsz bocsánatot? – kérdi meglepetten.

-           - Nem akartam olyat mondani, amit fájdalmat vagy dühöt okozhat – tûrök a fülem mögé egy arcomba lógó tincset.

-          -  Ne aggódj ilyenek miatt.

Halkan sétálunk egymás mellett. Az az egy baj van a lakásommal, hogy kicsit kiesik, így elég sokat kell gyalogolni, ha az ember el akar jutni A pontból B-be. Nem érzem kínosnak a csendet és csak remélem, hogy õ sem. Elég elgondolkodó fejet vág. Az iskola ahol tanítani szeretnék nem valami nagy, összesen 300-an tanulnak benne, és bár messze van, elég jó környéken, és remélem tanárhiányuk van annál a korosztálynál, ahova menni szeretnék. Belépve az iskola kapuján Loki nyitja nekem az ajtót. Igazi úriember, nem értem hogy lehet ilyet kidobni otthonról. Belülrõl is annyira szép a suli, minz kívülrõl, éppen szünet van, így mindenhol gyerekek mászkálnak. Felküzdjük magunkat az igazgatóihoz Loki kint vár meg engem. Én szeretném elintézni magamnak a munkám.

Igazán aranyos nõ az igazgató, az a tipikus nagymama típus. Leadom a jelentkezésem, az önéletrajzot, valamint egy kis interjút is megejtünk. Úgy tûnik plusz pont, hogy három szakot is végeztem, így mondhatni több  funkciós is vagyok, és nagyobb az esélyem a felvételre. Végül arra jutunk, hogy majd felhív, ha döntést hozott, de azért mielõtt kilépek küld még egy biztató mosolyt a drága mama.

-           - Most jön a legrosszabb része az egésznek, a várakozás… - indulunk el kifelé az iskolából.

-           - Jól ment? – érdeklõdik.

-           - Három szakkal igencsak nagy szerencsém van – mosolygok rá. – Történelem, irodalom és mitológia hatodikosoknak.

-          -  Mitológia? – kérdi kissé meglepetten.

-           - Igen, görög. Az a legbulisabb órák a hatodikosoknak. Elvégre melyik gyereket nem érdekelnek olyan történetek, ahol hõsök, istenek és félistenek küzdenek? – mesélem izgatottan. – Ha a névmagolós részt nem számítjuk bele ez az egyik legérdekesebb óra hatodikban. Ha gondolod, egyszer majd beülhetnél az egyik órámra – ajánlom fel.

-           - Mindenképpen – küld felém egy mosolyt, amitõl félre ver a szívem. – De konkrétan most merre is megyünk tovább?  - eszmél fel, hogy eddig engem követett és száméra ismeretlen helyen lehetünk.

-           - Pontosan ide – cövekelek le egy pláza elõtt. – Beszerzünk neked pár cuccot, és csak úgy megyünk haza.

Elõször is szerzünk egy normális pizsamát, ami jó is rá méretre. Majd jöhet pár ruhadarab, póló, nadrág, pulóver, alsónadrág, még egy kabát is. Elvégre Felix cuccai kicsik rá, és nem mászkálhat örökké abban az egy öltözékében. Jöhet a cipõ, a saját papucs, végül a pipere szerek. Nem mondom, élvezem ezt a vásárolgatást, Felixnek is viszek pár dolgot, nehogy hiszti legyen a végén. Mikor a tisztálkodó szerekkel is megvagyunk, elhagyjuk a plázát szépen megpakolva. Miközben kaptatunk haza megcsörren a telefon a zsebemben, gyorsan az eddig általam cipelt dolgokat is Loki kezébe nyomom, és számomra hihetetlen gyorsasággal kapom fel a telefont, ahonnan a legjobb hírt hallom.

-           - Megkaptam az állást! Mitológia hatodikban, irodalom hetedikben! – madarat lehetne fogatni velem, olyan boldog vagyok.

-           - Gratulálok! Megölelnélek, de tele van a kezem.

-           - Oh, add csak vissza azokat! Nem áll jól neked ez a sok cipelni való! – kacagok fel.

Észre nem vehetetlen jókedvvel ballagok tovább. Fültõl fülig érõ vigyorom nem tudom letörölni az arcomról. El is röppen az idõ, mire hazaérünk, még a zárral való vacakolás sem tudja kedvemet szegni! A nappaliban lerakom a cipelt szatyraimat, majd háza papucsomba belebújva, libegek be Felix szobájába, aki megint valami játékot tol a gép elõtt ülve. Lehúzom a fülest a fejérõl.

-           - Van munkám! – ugrok a nyakába, mire eldõlünk a földön székestõl.

-           - Ez mind szép és jó, de tudnám értékelni, ha nem fojtanál meg! -  nyögi mivel még mindig a nyakát átölelve szorongatva. Teljesen felfogta az esést.

-           - Bocsi – ülök le a földre elengedve õt. – Nos, akkor most nekiállok óravázlatot készíteni – pattanok fel, és lelkesen vetem be magam a szobámba.

Félresöprök egy adagot az asztalomon roskadozó papírok közül, majd kezembe véve egy tollat heves írásba kezdek. Kis feltûnõ színû cetliket ragasztok a leglényegesebb mondatokkal, hogy azokat ne felejtsem el. Külön-külön összetûzöm a különbözõ témához kapcsolódó papírosokat, nehogy összekeveredjenek. Végül szép kis pakk kerül mellém. A papírokon szinte minden mondat különbözõ színû kiemelõvel van kihúzva. Szemet gyönyörködtetõ látvány.

-           - Kicsit túlzásba esel, nem gondolod? – kérdi rögtön Felix, mikor kilépek a szobámból a papírokkal.

-           - Nem, egyáltalán nem. Mi jót néztek? – állok meg a konyhapultnál a tévé felé fordulva.

-           - Még nem döntöttem el hogy Frozen legyen, vagy Oroszlán király – mereng a lehetõ legkomolyabb képpel. – Csatlakozol?

-           - Ó,attól függ… - nézek át a válla fölött és megszemlélem a borítókat. – Kivételesen hagyhatnád, hogy a vendég döntsön mit akar nézni… amúgy – rovom meg öcsim. – Elmentem tisztálkodni, addig döntsetek – csukom be magam mögött a fürdõajtót.

Beállva a forró víz alá hihetetlenül jól esik, végre lezuhanyozni. A meleg víz lassan ellazítja az izmaimat, és ehhez az érzéshez semmi sem fogható. Vagy jó húsz percig csurgatom magam a meleg vizet, közben megmosom a hajam is. Törölközõbe csavarom magam, úgy mosom a fogam, majd hajamat egy másik, száraz törölközõbe csomagolom, mint valami turbán, úgy mutat a fejemen. Felkapom a pizsit, egy kinyúlt pólóból és térdénél rongyos melegítõnadrágból áll. Teljes lelki nyugalommal sétálok ki a nappaliba, ahol Felixnek már csak a hûlt helyét találom, kérdõn nézek Lokira, aki csak ártatlan szemekkel megvonja a vállát. Odamegyek öcsikém szobájához, majd kopogok az ajtón, de mivel nem kapok választ benyitok. Megragadja a vállam, és behúz a szobába majd becsapja az ajtót.

-           - Felix, neked meg mi a franc bajod van?! –rivallok rá.

-           - Nem én csináltam! Esküszöm! Õ volt! – rázza a vállam, de megragadom a kezét.

-           - Mi bajod van, öcsi? – nézek rá komolyan.

-           - Nem én csináltam! Én nem csináltam semmit! Õ lett dühös és barmolta szét a szobát!

-           - Felix, kincsem… A szoba teljesen tiszta…

-           - De nem lehet! Ilyen nincs!

-           - Felix, életem… Biztos minden rendben? 

Kissé zaklatott állapotban térek haza, semmittevõ kisöcsémnek most éppen órája van, így az egész ház az enyém. Elképesztõ milyen kupit tud maga után hagyni ez a kölyök! Fáradt sóhajjal állok neki mosogatni, majd kicsit összepakolni a nappalinak használatos kisszobában. Emeleti lakás, két hálószobával, egy kis fürdõvel, konyhával egybenyitott nappalival. Nekünk kettõnknek elég. Természetesen a szobám tele van a könyveimmel, a tanterv vázlatokkal, óratervekkel. Az íróasztalomra jobb ha rá sem pillant senki, annyi rajta a sok színes cetli, meg az üres kiemelõ az ezernyi papírral egyetemben. Az ágyam fölötti kis faliújságomra kimondottan büszke vagyok. Az egyik felén közös családi képek vannak, a másikon pedig karszalagok különbözõ fesztiválokról, vagy kedvenc íróim/színészeim nagy nehezen megszerzett dedikált képei. Merõben különbözik drága öcsém szobájától, ahol a fal tele van poszterezve, fel van rakva Amerika zászlaja, és tele van Amerika kapitányos dolgokkal. Az én szobámban Angliáról vannak dolgok, elvégre onnan jöttünk, de Felix oda meg vissza van ezért az országért. Jó neki.

Lassan nekiállok összekészülõdni az esti randira, elõveszem kedvenc vörös ruhámat, amit tényleg csak nagy alkalmakkor kaparok elõ a szekrény mélyérõl. Hajat mosok, hagyom magától megszáradni, hogy rendesen begöndörödjön. Azt hiszem ilyen szempontból szerencsés vagyok, a hajam elég könnyen kezelhetõ, ha hagyom megszáradni göndör, ha beszárítom egyenes marad a következõ hajmosásig. Még lábkörmöm (!) is kikenem. Elõszedem a táskához passzoló kis ridikülömet, majd a cipõtartóhoz lépve megkeresem a megfelelõ cipõt az alkalomhoz. Pont eközben lép be öcsém.

-          - De kicsípted magad! – támaszkodik az ajtófélfának és onnan figyeli szerencsétlenkedésem.

-          - Még szép – pillantok rá mosolyogva. – Nem akarok szégyenben maradni. Ha már a suliban bontották a szerzõdésem, legalább este had legyek szép és érezzem jól magam – húzom fel lábamra az eddig keresett lábbelit.

-          - Én megmondtam, hogy ne egy elit suliba menj de te csak azt mondtad : Ugyan, a gyerekek itt is ugyanolyanok, mint más iskolákban – magasítja meg a hangját engem utánozva. Egyszer leütöm, esküszöm.

-          - Bocsánat, ó isteni Felix, hogy nem hallgattam rád – forgatom a szemeimet, majd arrébb tessékelve sétálok át a bejárati ajtóhoz. – Viszont nekem most indulnom kell, légy jó!

Kilépve azért a gyerekre zárom az ajtót, majd mivel lassú lenne megvárni a liftet, magas sarkúban szinte futok le a lépcsõn, végig azon imádkozva nehogy kimenjen a bokám. Elkapok egy taxit, majd kedvenc éttermem felé veszem az irányt. Ó, mennyire vártam én már ezt a mai napot! Izgatottan szállok ki a taxiból, és rögtön elmosolyodok, amikor megpillantom Fredricket. Egymásba karolva indulunk el, és úgy érzem semmi nem ronthatja el a kedvem… Ó, mekkorákat tudok én tévedni!

-          - Ezt nem mondhatod komolyan!  - akadok ki teljesen.

-          - Shh… Maya… kérlek ne rendezz jelenetet… - próbál csitítani.

-          - Ne Mayázz itt nekem! Öt hónap után elmész két hónapra a világ másik végébe, én itt türelmesen várok rád, erre mikor visszatérsz, az elsõ randinkon azt mondod, valaki másba szerettél bele? Ne legyél nevetséges! – ordítozom vele. – Én elfogadó voltam! Megértettem, hogy az elõléptetésedhez az kell, hogy itt hagyj! Vártam! De te! Idejössz és közlöd, hogy már nem is kellek neked! – a személyzet már nem igazán örül annak, hogy itt vagyok, és ennek hangot is adnak. – Egy utolsó szemét vagy! – öntöm arcába az italom, mielõtt kitessékelne két pincér.

Hát ez csodálatos! Komolyan! Csak én vagyok ennyire szerencsétlen ezen a világon? Dühtõ kivörösödött arccal rovom az utcákat. Igen most még az elsõ stádiumban vagyok, ami a düh, aztán holnap reggel jön a sírás. Érzem. Aztán majd drága öcsémnek kell majd vigasztalnia, úgyis annyira imádja… Megunva az ide-oda járkálást, belépek egy kissé lepukkant helyre. Jobb mint a semmi.  Körbepillantok, de nem valami díszes a felhozatal. Nem mintha rögtön pasizni akarnék húsz perccel a szakítás után.

-          - Csak egy Rozét kérem szépen – üti meg a fülem, egy ismeretlen hang.

-          - Jé, csak nem egy új úriember – ülök le én is a pulthoz. A külseje igazán… hmmm… megnyerõ. Egy isten ez a férfi el kell ismernem.

-          - Talán bûn emerre járni? – kérdezi ártatlanul pillázva.

-          - Csapos én is azt kérem, és én fizetem.

-         -  Lám lám egy égi tünemény? – fordul felém, és így még jobban megszemlélhetem.

-          - Nem, dehogy – nevetek fel. Még hogy én égi tünemény… jó vicc – Csak egy szerencsétlen nõ.

-          - Nem hiszem, ha ilyen szépség dukál mellé. De hogyhogy egy ilyen szerény helyen tölti az estélyét? A ruhából ítélve szerintem máshova készül,és úgy érzem, nem egy magam fajta kis senkit várna.

-          - Oh ugyan már. Teljesen le vagyok égve – egy dolog biztos. A bókoláshoz nagyon de nagyon ért ez a fickó.

Ekkor megjelenik a pincér, és kihozza a megrendelt italokat.

-          - A pasim kidobott, a munkahelyemrõl kirúgtak, és hogy még jobb legyen a pasim az esti vacsorán szakított velem a kedvenc helyemen, és akkora balhét csaptam, hogy kitessékeltek onnan – mesélem csodálatos napomat. – De te miért búsulsz s ontod bánatod italba?

-          - Nos, engemet kitetek hazulról, munkát nem találtam és most új reményekkel jötte ida hátha megtalálom azt akit keresek – hát… ilyen külsõvel… nem lesz nehéz megtalálni.

-          - Oh szegényem! – hatnak meg a szavai – Van hol laknod?

-          - Még nincs. Talán a híd alatt – kuncog fel. – Kegyedet honnan rúgták ki?  - érdeklõdik tovább

-          - Nos nem kirúgtak csak bontották velem a szerzõdést – pontosítom magam. – Próbaidõs tanár voltam egy intézetben, de hát istenem nem tudok éjjel nappal robotolni!

-          - Oh, ne törõdjön azzal! Egy ilyen szép s intelligens tanárt bárhol felvesznek, hogy tanítson, õn csak irigykedni tudtak eme erényeire mik nekik hiányoznak – jujj a végén még elpirulok. Bár lehet csak a bor teszi azokat a szép nyíló rózsakertre emlékeztetõ színt az arcomon.

-          - Milyen kedves, hol tanult? – most rajtam a kérdezõsködés sora.

-          - Magántanárnál.

-          - Biztos sokba is került.

-          - Nem hiszem, mivel az apám volt, de inkább a könyvei adták eme tudást.

-          - És honnan jött Mr.?- puhatolódzom a neve iránt.

-          - Loki, hívjon csak Lokinak, amúgy meg Asga… Amszterdamból.

-          - Amszterdam? Nincs az kicsit messze innen? – kérdezek rá. Elvégre Amszterdam Hollandiában van, ami meg Európában, szóval nem két lépésre.

-          - Az lehetséges hölgyem, néha a jó dolgok messze esnek a hazától. De mindenesetre kegyedet hogy hívják?

-          - Maya.

-          - Milyen elegáns önhöz. Egyszerû,  de mégis elragadó.

-          - Maga mindig ilyen hízelgõ? – emelem meg egyik szemöldököm. A volt barátomtól nem kaptam ennyi bókot.

-          - Csak azokkal kik megérdemlik.

-          - Nem is ismer, miért tenne ilyet?

-          - Oh, hisz már ismerem kegyedet, csak nem eléggé – mosolyog rám.

Igazán széles a témák palettája, mik elõjönnek beszélgetés közben. Igencsak mûvelt ember, akinek mindenrõl meg van a saját véleménye. Mikor a hõsök téma is felvetül csupán csak grimaszol egyet.

-          - Valami baj van?

-          - Csak nem szeretem ezeket a „hõsöket” – hangjából szinte csöpög a szarkazmus.

-          - És miért nem? Megmentették a világot!

-          - Igen? Az hogy ott repkednek és lövöldöznek szerintem nem nagy szám! Talán még én is képes vagyok rá! Emellett nézze meg õket! Hogy élnek most? Milliókat kaszálnak a hírnévvel.

-          - Igaz.. igaz – töprengek el. Bár nem igazán értek egyet, de jobb a békesség. – De más, látod, hogy nem volt képes! – fûzöm azért hozzá.

-          - Teljesen igaz, de ha mindenki félt volna, vajon képes lett volna a gonosz elfoglalni a Földet?

-          - Minden bizonnyal – pillantok fel az órára, majd felsóhajtva kezdek összekészülõdni – Késõre jár Mr.Loki – mosolygok rá. – én hazamegyek.

-          - Örömmel elkísérem, ha nem bánja – áll fel és felém nyújtja kezét.

-          - Maga biztos igazi? – az úriemberek már szinte teljesen kivesztek… Ráadásul Amerikáról beszélünk…

-          - Nos nem vagyok szellem, ha erre céloz.

-          - És mit kér eme nagy hõstettért? – kuncogok fel.

-          - Csak egy fedélt a fejem alá?

-          - Az még teljesíthetõ – karolok belé, és nevetve megyünk ki.

Kissé kiesik a háztömb, melyet otthonomnak nevezek, szóval remélem nem rest sétálni. De valami kicsit furcsa nekem ebben az ürgében… Túlságosan, hmm mi is erre a jó szó? Hízelgõ, na és udvarias. Ami persze nem baj, csak manapság nem a legmegszokottabb jelenség. Ajh Maya, ne kezd, ne legyél ennyire gyanakvó!

-          - Nem avattam be valami igazán lényeges dologba… - kezdem titokzatosam a mondandómat.

-          - Mégis mire gondol?

-          - Van egy öcsém, és vele élek – mondom a szemébe, mire nevetni kezd, és én is elmosolyodok.

-           - Azt hittem valami komolyabb titka van – mosolyog rám. – Mégis mi van az öccsével?

-          - Most kezdte az egyetemet, itt New Yorkban, ezért lakik nálam – magyarázom. – Viszont elég érdekes ember, persze pozitív értelemben! Alig dugja ki az orrát a szobájából, de ha igen, akkor be nem áll a szája. Kissé komolytalan még – ja, körülbelül annyiszor lehet komolyan beszélgetni, mint ahányszor biztonságosan lehet szexelni egy AIDS klinikán…

-          - Ha csak egy kicsit is hasonlít magára, biztos nagyon jól lehet vele beszélgetni – bókol megint.

-          - Ugyan… ó, és van még valami vele kapcsolatban, aminek nem biztos, hogy örülni fog… - harapom be az alsóajkam. – Eléggé nagy Amerika kapitány rajongó. Én már tompultam mellette, de másik számára hideg zuhany szokott lenni, hogy mennyit tud szövegelni ha szóba kerül – nevetek fel.

-          - Ó, ne féljen, én nem fogom felhozni témának – mosolyog rám féloldalasan. – Vannak még testvérei?

-          - Ó, persze! – kuncogok fel. – Öten vagyunk testvérek. A legfiatalabb fivérem tizenöt éves a legidõsebb pedig huszonnyolc. Négy fiú testvérrel büszkélkedem, két báty és két öcs – magyarázom mosolyogva.

-          - Maga mégis milyen nõies maradt ennyi férfi között.

-          - Igyekszem – kuncogok fel. – Na, meg is érkeztünk – nézek fel a háztömbre.

Most liftet hívunk, és úgy megyünk fel legfelülre. Az ajtó elõtt még vacakolok a zárral, de csak a szokás szerinti sötétben való bénázás. Kitárva az ajtót, beengedem vendégemet.

-          - Nem a legnagyobb, de próbálom a legtöbbet kihozni belõle – bújok ki a cipõmbõl.

-          - Igazán otthonos – veszi le õ is a lábbelit, majd elé rakok egy papucsot.

-          - A baloldali ajtó az ön szobája, csak kérek pár percet. A fürdõ itt jobbra az elsõ ajtó. Mindjárt vadászom valami alvós ruhát magának – mondom, és odasettenkedek Felix szobájához.

Lassan nyitom ki az ajtót, öcsém nekem háttal a laptopján játszik valami játékkal, fején a fülhallgató, így nem is veszi észre hogy bejöttem. Most kivételesen áldom az eget, hogy nekem kell mindig bepakolni a cuccait, mert legalább tudom, mi hol van, így gyorsan vadászom, egy otthoni nacit meg egy alvós pólót a cuccai közül, majd kisettenkedem.

-          - Tessék – nyomom a kezébe. – Remélem jók lesznek.

-          - Köszönöm – veszi el.

-          - Tegezõdhetünk? Igencsak megkönnyítené vele a helyzetem – mosolygok rá.

-          - Természetesen.

-          - Akkor, amíg én összeszedem a cuccaim, nyugodtan menj el zuhanyozni – indulok meg a szobám felé.

Kikapom a pizsamámat az ágynemû közül, meg kinyitva a szekrényem, azt az öltözéket, amiben holnap fogok elmenni. Az ágynemûtartóból elõbányászok egy takarót meg párnát, majd visszatipegek a nappaliba s a pakkot ledobom a kanapéra. Pár perc múlva kilép a fürdõbõl, egy hatalmas gõzfelhõvel egyetemben, mint valami festményen. Igaz a nadrág kicsit rövid a póló meg kicsit feszül, de legalább van rajta valami.

-          - Nos, akkor jó éjszakát!  - mosolygok rá, és én is beeszem magam a fürdõbe.

Személy szerint a reggeli zuhanyzások híve vagyok, ezért csupán átöltözöm és leszedem magamról a vakolatot. Na jó, ez enyhe túlzás annyit azért nem kentem magamra. Felkötöm a hajam az alváshoz, majd megmosva arcom, megyek ki a nappaliba és megágyazok a kanapén. Jól befészkelem magam a takaróba, és oldalamra fordulva hunyom be a szemem.

Azt hiszem ez volt életem egyik legborzalmasabb napja. De most komolyan, ilyen nincs hogy valakinek ennyire szar napja legyen! Nincs is értelme agyalni rajta, a végén csak bõgés lennel. Holnap új nap, keresek egy új iskolát, és minden visszatér a régi kerékvágásba! Legalábbis nagyon remélem. Lokinak is segíteni kell. Munkát és lakást kell neki keríteni. De azt hiszem ezt a problémát elrakhatom holnapra.

Konkrétan arra kelek, hogy valaki rám ugrik. Rögtön ülésbe is vágom magam, mire összefejelünk drága öcsémmel, aki csak ijedten pillázik rám.

-          - Egy idegen faszi van a szobádban! – kezdi el rázni a vállam. – Gondoltam felkeltelek hogy csinálj nekem kaját, belépek a szobába, ott fekszenek a takaróba csomagolva, szokásosan odamentem elkezdtem ölelgetni, meg szólongatni, erre egy faszi van a takaró alatt! Hívd a rendõrséget! – már komolyan szédülök annyira rázza a vállam.

-          - Nyugi! Nyugi! Én hoztam haza – ásítok egy nagyot. – Szétmentünk Fredrickkel, és találkoztam vele, neki meg nem volt hova mennie, úgyhogy hazahoztam.