- Rendben. Felálljak, hogy kipakoljad a cuccaidat ide?
 

- Loki, ÉN fogok aludni a szobámban – néz rám komolyan. – Felix a saját szobájában, te pedig itt – mutatok a kanapéra.
 

Még hogy így kitagadni hallatlan! Pedig csodálatos esténk lehetne... vannak tapasztalataim mit szeretnek a nõk.
 

- Van nekem saját szobám – mondom ki az igazságot, széles vigyorral. – Ha már te nem fogadsz be…
 

- Saját szobád? Nem, inkább nem akarom tudni, hülye kérdés volt! – rázza meg a buksiját. Hamar lemondasz sok minden tudásról kedves. – Jó éjszakát!
 

Magam ura leszek, vállat vonva akkor bemegyek a szobámban. Áh otthon édes illata, és színei... elégedetten öltözök át, majd a párnák közé dobom magam. Felnézek, és elmélkedek. Vajon meddig lesz így? Visszatérhetek e valaha oda amit otthonnak nevezhetek? Minek is akarok én oda vissza kerülni? Mindig is csak árnyék leszek... egy értéktelen dolog, ami másnak nem kell... de mégis, most érzem, hogy fontos lennék. Egy valakinek, talán neki... csak neki.

Lecsukom szemeim, és csak az õ áldott mosolya lebeg arcom elõtt... igen, tényleg Õ lenne az? Vagy csak egy újabb illúzió?

***
 

Reggel a nap édesen cirógatott, és én azonnal felkelek. Sosem vagyok a sokáig alvó tipus, maximum lusta vagyok felkelni. Kikecmergek titkos kis szobámból, ám Félix meglátott, oh hogy te is pont itt vagy.
 

- Te meg honnan a jó Istenbõl jöttél?! - kérdezi kiabálva, teljesen kiakadva.
 

- A szobámból, miért? - kérdezem ártatlanul.

- De te a falból jöttél ki!
 

- Tudod, én Asgardi vagyok, és mágus... szerintem rájöhetnél magadtól, ez mit is jelent.
 

- Ne gyere közelebb! - kapja fel a fakanalat, és a serpenyõt.
 

- Azt hiszed megállíthat, pár szánalmas földi találmány? Isten vagyok, azt teszek amit akarok! - nevetek fel.
 

Hirtelen az ajtó kicsapódik, és álmos, morcos fejjel kilép Maya.

- Mi a szent Jézus Krisztus történik itt?!
 

Rá pillantunk mind a ketten, õ pedig mikor észreveszi testvére kezében a tárgyakat egy nagyot felsóhajt. Ugye, hogy nem normális? Mondjuk beszél a jégóriás...
 

- Nem, nem akarok tudni – nyögi ki. Kár, pedig nagyon érdekes dolog. – Felix tedd le azokat, kellenek a reggelihez. Nem tudom min vesztetek össze, de beszéljétek meg
 

Nemes egyszerûséggel odalép a konyhapulthoz, és elkezdi a reggelit csinálni. Felix meglepõ módon a kellékeket visszarakja a helyére, majd visszavonul a szobájába. Én leülök a pulton lévõ székhez, és figyelem õt.
 

- Nem kérdezed meg? - töröm meg a csendet.
 

- Nem – vágja rá rögtön. – Öcsémet ismerve valami gyerekes és meggondolatlan dolgon kaptatok össze – vonja meg a vállait, és elém rakja a reggelit. Hmm már az illata is finom! – Jó étvágyat – rakja elém, és mellém ül. – Gondoltam ma elmehetnénk valahova
 

Bólintok, majd némám elfogyasztjuk a reggelinket.
 

Felvesz egy aranyos kis pöttyös nadrágot, és egy lila felsõt. Átmegy a fürdõbe, gondolom megcsinálja a haját. Ekkor rám szól ,hogy 'Azonnal készülõdj mert soha nem végzünk.' Hát persze... mindig is a nõkre kell várni. Ne hogy már férfi létemre tovább tartson! Habár tény és való, szeretek bíbelõdni a hajammal.
 

- Loki, én még ma el szeretnék indulni! – szól hozzám, mi az hogy ma? Hiszen még csak reggel van! Ráadásul ne sürgessen engem!
 

- Ne sürgess asszony! Nem azért tartalak!
 

- Nélküled megyek el! – Kötözködj még kérlek... – Csipkedd magad –hallok valami motoszkálást, és elkezdi babrálni a zárat.
 

- Ha meg mered tenni…! - Soha nem fogod megtudni milyen vagyok jó passzban!
 

Ekkor kuncog egy jót rajtam, és megvár az ajtónál. Remek! Én is így gondoltam. Persze összefûzött kezekkel vár, és vadul toporog a kis cipellõjében. Egyelek meg! Morcosan melléje megye. Nem is tudja, hogy én mennyire szeretek sokáig készülõdni. Habár látom az embereknek nincs ilyenre idejük, hogy jól nézzenek ki. Nevetve nyitja ki az ajtót, majd becsukja.
 

- Tulajdonképpen hova is megyünk? – kérdezem meg, amikor leérkezünk a házból.
 

- Meglepetés – mosolyog rám. Ez, nem tetszik nekem, sõt egyáltalán nem... – Mennyire vagy jóban a kacsákkal? – Ez meg milyen kérdés? Mi van a kacsákkal? S minek kellek én is hozzá, meg az hogy milyen kapcsolatot ápolok azokkal az állatokkal?
 

- Ne szórakozz velem, halandó – pöckölöm meg homlokát gyengéden, szórakoztató.

- Nem is olyan rég, még kedvesebb voltál – jegyzi meg, és megböki a vállam. – Kiegyezünk egy kacsaetetésben?

- S az miért is jó? – vonom fel a szemöldököm, Nem értem a logikát benne.
 

- Elsõ randinak tökéletes program szerintem. Nyugodt hely, szép az idõ, és már sok volt otthon a száraz kenyér…
 

- Szóval annyit érek neked, hogy a száraz kenyértõl függ az elsõ randevúnk? – felsóhajt, de azonnal nevetni kezd. – Ma nagyon fárasztó kedvedben vagy. Túlságosan is – általában mint mindig.
 

- Na, induljunk! – gyorsít a tempón, és megragadja kezem és összefûzi ujjainkat.
 

- S még te mondtad az öcsédre, hogy gyerekes...
 

- Most miért? - néz fel rám.
 

- Úgy viselkedsz, mint egy felpörgött ötéves - Ekkor kinyújtja, a nyelvét rám. Megállapításom továbbra is hibátlan.
 

- Csak mert izgatott vagyok Ugye te is az vagy? 
 

- Cöh... Annyi nõi szívet törtem már össze...
 

- Ne térj ki! - figyelmeztet.
 

- Furcsa egy halandó vagy..
 

- Te pedig furcsa egy Isten... de ne erre koncentráljunk, hamarosan megérkezünk a tóhoz!
 

Felhúzom szemöldököm, de nem mondok rá semmit. Hadd örüljön neki, néha én is tudok önfeláldozó lenni. Miközben elviekben közeledünk a helyhez ahol usznak drága randevú állataink, valami éktelen zaj csapja meg halkan a fülem.
 

- Mi ez a hangzavar?- kérdezem meg.
 

- Oh hogy csapjon belém a villám!- csapja meg a fejét. Ne kérj ilyet, mert Thor ezer örömmel segíthet ez ügyben... - Ma van vásár!
 

- Vásár? Miért az nem mindennap van?
 

- De igen butus mindennap lehet vásárolni, de ez direkt egyedi! Ez egy rendezvény, vagy fesztivál. Na gyere! menjünk.
 

- Van más lehetõségem? - sóhajtok, és hagyom hogy most hogy magával rángasson.
 

A zaj egyre erõsödött, olyan nem is tudom mihez hasonlítani. Annyit tudok van benne dob, és valami pengetõs hangszer.
 

- Milyen zene ez?

- Népi zene. Múltidézõ vásár van most! - mondja lelkesen
 

- Nem látok senkit beöltözve... - nézek körbe.

- Nem is az a lényeg, na gyere!
 

Morgok, de hagyom hadd vezessen körbe. Végignézünk a pultokon. Fából készült játékok, festett kerámiák, bábuk, és még sorolhatnám mi minden van ott.
 

- Nézd, napi bölcsesség! Húzzunk belõle! - visz oda az egyik standhoz. - Jó napot! Elnézést, lehet ebbõl húzni? - mutat rá a dobozra, amire ki van írva hogy ingyenes, és napi bölcsesség chh elõbb kapok napi bölcsességet Odintól, ami még használható is talán.
 

- Természetesen! - mondja mosolyogva.
 

Elõbb Maya, majd én húzok a kártyák közül.

- Felolvasod mit húztál?

Szemeimet forgatom majd kinyitom a kis papírfecnit.

- Ne etesd a kígyót, mivel több mérge lesz?! - mondom felháborodva. - Ez baromság!

- Ugyan , miért lenne az?

- Mert az!- mondom pufogva, mikor elmegyünk a standtól. - Miért ne etessem a gyermekem?

- Tessék?

- Van egy gyermekem, akit Jormungandnak hívnak. Õ a Midgard - kígyó. Most ezzel azt fejezi ki hogy ne etessem saját gyermekem?
 

Érthetetlenül nézett rám.
 

- Inkább olvasd fel a tiedet.

Ekkor kibontja és elkezdi mondani.

- Ha engeded, hogy vezessenek, elvihetnek bárhová. - rám néz. - Szerinted mit jelent.
 

- Az hogy szamár vagy, és bármikor elvihetnek akárhova. - mondom kuncogva, és megpöckölöm az orrát.
 

- Nem is igaz!

- Dehogynem! Na gyere, vegyünk valamit.

Elhoztam, egy édességárushoz, nagyon finom illata van. Nézegettem hogyan csinálja, úgy néz ki mint egy színezett pókháló.

- Jó napot! Kérnek vattacukrot?
 

- Természetesen!- mondja lelkesen Maya.
 

- Milyen ízût kérnek? Pároknak kedvezményes, egy nagyot kaphat egy kicsi áráért.

- Szuper! Egy epreset, neked az jó úgy Loki?

- Fogalmam sincs... talán.. - nézek Mayara majd a pasasra.- Jó lesz az is.
 

- Nagyon szép pár maguk. Mikortól vannak együtt?

- Mi csak... - mondja vörösen Maya.

- Pár hónapja... - mondom bizonytalanul.- Igen, egy hónapja! - mosolygok rá.
 

- Szerencsések maguk.- majd elkészíti a vattacukrokat. - Fogyasszák egészséggel!

- Köszönjük!- majd leülünk a padra.

Õ vesz a vattacukrából, majd engem kínál vele. Én mérgesen ránézek.

- Nekem is van kezem amivel tudok szedni magamnak köszönöm.
 

-Ha azt akarod, hogy ragacsos legyen, akkor hajrá.
 

Ekkor elgondolkozok, valóban nem akarom, hogy ragacsos legyek.

- Legyen, te meg add oda azokat a száraz kenyereket.

Ekkor a táskájából elõvesz egy kis zsákocskát, amiben a száraz kenyerek vannak. Ekkor közelebb hozza számhoz a vattacukrot amit szedett a kezével. Ekkor nagyot sóhajtok, majd egy kicsit harapok belõle.
 

- Ízlik? - kérdezi boldogan.
 

- Finom... határozottan ízlik. Kaphatok még?

Ekkor felnevet.

- Természetesen. - majd újabbat szakít le róla.

Én élvezettel eszegetem ki a kezébõl, amiket ad nekem. Tényleg nagyon finom! De közben édesen nevet.
 

- Mi az?

- Nagyon aranyos vagy!

Ekkor elvörösödök.

- Nem vagyok aranyos!

Megint felnevet.

- De az vagy!
 

Elfordulok tõle, majd megfogok egy zsemlét, ami szerintem 200 éves lehetet, és ahogy úszott felénk egy kacsa, felállok a padról, és feléje hajítom.
 

- Nesze egyél te is valamit. - ám nem számítottam a röppályára, és ívesen fejen dobtam az állatot. Az pedig a víz tetején úszkál.. talán, öööm még életben van?

- Loki! Nem így kell etetni kacsákat, Jézusom! - pattan mellém - Nem ledobni kell õket! Gyere megmutatom.
 

Ekkor kiveszi a kezembõl, és egy kenyeret vesz ki belõle. Kicsi darabokra töri, és a vízbe dobja. A többi kacsa csak úgy száll felénk, jóformán egy másodperc se telik el, és több száz kacsa lesz. Õ boldogan szórja, igaz szigorúan eléjük, a kenyeret.
 

- Tessék így kell. Próbáld ki!

Ekkor kiveszek egy jó nagy kenyeret, és kisebb darabokra törve szórom be a kis tóba. A kacsát hatalmas szeretettel eszik.

- Furcsa... jó érzéssel tölt el. - nyögöm ki nagy nehezen, miközben dobálom a kis falatokat nekik.
 

Feléje nézek, és õ rám mosolyog.

- Ha szeretnéd mindennap lejöhetünk ide... - mondja kicsit vörösen, a szemei csillognak.

- Nos, szeretnék lejönni ide, de nem kacsát etetni. Mindig is szerettem a csöndes, és szép helyeket. Mindig ilyen helyeken szoktam kikapcsolódni.
 

- Én is szeretek itt lenni. Persze most cseppet sem csöndes, de jóformán lehet hallani a madarak csicsergését.
 

Volt pár játék, a körhinta, amit Maya mindenképp ki akart próbálni így mit volt mit tennem, be kellett nekem is ülni és játszani. Nagyon sokat nevetgéltünk, és egy csomó mindent vettünk. Nekem egy pozitív energiájú köves karkötõt vett. Nem is tudom miért, azt mondja feszült vagyok, és tiszta pesszimista. Aztán ettünk mézeskalácsot, amirõl be kell vallanom nagyon édes, és finom. Kipróbáltuk pár lekvárt, sõt én nyertem neki egy aranyos plüssmackót. Már javában besötétedett amikor valami egy sikoltó hangot adott ki, majd az eget ezüstre színezte különbözõ formákkal.

- Tûzijáték! - mondja lelkesen.

Egy darabig néztük õket, majd ránéztem Mayara. A szemében ott csillog az ezernyi kis tûzijáték, és ámulattal nézi õket.

- Maya... - mondom neki, ám a hangok teljesen elnyomják.

-Maya..- semmi válasz, akkor ezek szerint nem hall? - Tudod, eleinte tényleg azt hittem, hogy az emberek semmikre sem jót. Mindegyik csak magának él, és a másikat letarolva, saját boldogulását keresi... de te más vagy és én azt hiszem ezt szeretem benned Maya. Én... azt hiszem szeretlek.

A legutolsó szavamnál, síri csönd lett, nem lõttek ki egyetlen egy tûzijátékot sem. Ekkor Maya csodálkozva rám néz. Én vérvörös arccal nézek rá. Meghallotta! Biztos vagyok benne hogy meghallotta! Szívem vadul dübörög mellkasomban, majdhogynem kiugrik torkomon. Lassan már nem hallok semmit annyira zúg a fülemben szívdobogásom.

Nem válaszol semmit, csak mosolyog rám, és könnyes szemeivel néz rám. Nem értem mi a baj most.

- Valami baj van?- kérdezem tõle, mikor már könnycseppek csorognak le az arcán.

- Semmi... csak olyan boldog vagyok! - mondja szipogva, majd a nyakamba ugrik.

- Miért sírsz ha boldog vagy? - mondom zavarodottan.

- Azért..- súgja a fülembe. - mert én is szeretlek.
 

Ekkor teljesen megfagyok, még levegõt se tudok venni. Szeret engem? Aki eleinte kihasználta, és gyûlölte? Most még is szeret engem? Megszólalni nem tudok, és õ eltávolodik tõlem, hogy a szemembe nézhessen. Nincs szó... amivel lelehetne írni ezt az érzést... nincs hang amivel megmutathatnám szívem édes dallamát, csak egy tett ami mindent elmondhat.
 

Gondolkodás nélkül, hevesen magamhoz szorítom, majd ajkaimat az övéhez tapasztom. Hevesen és szenvedélyesen csókolom meg, minden érzésemet beleöntve. Nem akarom elengedni, azt szeretném ha az idõ örökre megállna. Nem akarok szembenézni haragjával, vagy érthetetlenségével. Ne legyen vége ennek a percnek...

-           - Igen – felelem minden gondolkodás nélkül. Ekkor sóhajt egy hatalmasat.

-           - Talán arra vagy kíváncsi, hogy lejöttem többször a Földre más alakban hancúrozgattam, családokat s férfiszíveket törtem szét. Vagy arra, hogy nõk bolondultak értem, mindenki az ölembe hullott egy szép szóval? Vagy talán téged a sok sarj érdekel ki belõlem született vagy kit nemzettem a Földre? Hmm.. vagy még jobb kit hoztam világra e kegyetlen kis álnok világban?

Meghökkenve nézek rá. Összetört férfi szívek? Sarjak? Nagyon le vagyok maradva…

-           - Oh nem is, te arra vagy kíváncsi, hogyan szítottam viszályt és kétségbeesést, vagy hogy hogyan lett a két megbékélt nép közt újra háború és vérrontás, vagy inkább Jöttumheim pusztulása érdekel?

- Biztos vagyok benne, hogy meglepettségem tükrözõdik az arcomon.

-           - Na választasz mit szeretnél tudni? – néz rám kérdõ szemekkel.

-          -  Ömm… - nyögöm ki nagy nehezen a nem túl értelmes hozzászólást. Rendben, elõször is fel kellene fogni teljesen. De ez információ többlet! - Többszörös információtöbblet egyszerre!

-           - Sok volt egyszerre igaz. – sóhajt egyet. – Bocsáss meg általában mindenki ismer otthon szóval be se kell mutatkoznom, így hát nem tudom mit is kéne mondanom.

-           - Nos, akkor, kezdjünk az elejétõl – szólalok meg végre normálisan, összefüggõn. – Maya vagyok – nyújtom a kezem.

-           - Loki… Loki Laufeyson – húzza félmosolyra a száját. – Nál a jégóriás fia.

-           - Jégóriás? – kérdezek vissza kíváncsian.

-           - Jöttümheimen születtem. Egy fagyos jégvilág az. A törvények könyörtelenek akárcsak a hideg ami a húsodba váj. Persze mi immunisak vagyunk rá. Eredeti atyám kitagadott, mert én kisebb voltam a társaimnál, s ez szégyen volt számára. Egy vézna s törékeny gyermek voltam. Ki örülne egy ilyen utódnak? Így hát otthagyott engemet a templom küszöbén. És ekkor jött Odin, az Istenek Atyja. Mikor háború dúlt és legyõzte õket, bejutott oda is, s megtalált engemet. Magához vett és felnevelt. Ám mikor visszatért erõnket bezárta egy szelencébe, ami most a kincstárban helyezkedik el. Használtam többször is.

-           - S mit tud ez az erõ?

-           - Lefagyaszt mindent, ami útjába kerül. Legyen az isten vagy ember, nem menekül a jéghideg ölelésbõl.

-           - Mire használtad? – tudakolózom tovább.

-          -  Bosszúra, megmutatni én is képes vagyok arra amire bátyám. De mégis mi lett a vége? Azt akartam, hogy büszke legyen rám, de csak mély sajnálat látszott szemében. Elpusztítottam apámat és a bolygót.

-           - Megölted apádat? – csodálkozom el. De hát… elvégre az apja volt…

-           - Igen, megöltem. Semmi érzelem nem kapcsolt hozzá. Ez hogy kidobott engem és rám se hederített miért kelljen nekem iránta gyengéden éreznem. Hideg volt akárcsak a jég, ami körülötte volt.

-           - S mi történt utána?

-          -  Az univerzum végtelen sötétjébe estem. Ez után kerültem a chiturikhoz. Ez a nép még sötétebb volt, mint amit láttatok. A hatalomvágy éhesen sugárzódott szemükbõl, az éhség birodalmak szétpusztításáért és bolygók bekebelezéséért. Rabszolgákat akartak… és én a Földet ajánlottam.

-           - Miért?

-           - Tudtam, hogy Thor védelmezni fogja. Hogy miért? Tudtam, hogy Janet szereti és megtesz érte bármit.

-           - S csak ezért akartad elpusztítani a  Földet?

-           - Ha mást ajánlok fel nekik akkor erõsebbek lette volna… és megállíthatatlanok. Az a tudás, amit megszereztem ott felülmúlja még talán a miénket is. Tõlük tanultam meg a féregjáratok használatát.

- Lebilincselve hallgatom õt, várom a pillanatot, mikor ébredek fel. Ez csak egy álom lehet. Ennyi mindent elmesél nekem, én pedig csak nagy szemekkel nézem õt.

-           - Mesélj még! Mi történt utána? – faggatom, akárcsak egy gyermek, aki hallani akarja az esti mese folytatását.

-           - Nos, ami New Yorkban. Vezettem seregüket, de valahogy éreztem hogy veszítenek ellenetek…

-           - Nem hiszem.

-           - Én sem hittem képesek vagytok erre. De látod, meg tudtátok oldani. Végigvittétek, ahhoz képest csak hogy emberek vagytok.

-           - Ezt vegyem bóknak? – kérdem kissé viccelõdve.

-           - Ha akarod igen. Ahhoz képest, hogy milyen fejletlen a ti védelmetek, egész jól kiiktattátok õket. Igaz – húzza el a száját. – jobban esne ha a trónon ülhetnék.

-           - Ne légy önzõ – forgatom a szemem, és kissé kioktatom.

-           - Nem vagyok az! – háborodik fel. – Csak tudod királyi vér csörgedezik bennem… Az uralkodás és a parancsolgatás megszokott – vonja meg a vállát.

-           - Mindenen lehet változtatni.

-           - Hát persze… és a változásról szó eset – valamit elõvesz. – Ezt neked hoztam.

- Teljesen kikerekednek a szemeim. Nem lehet igaz! Komolyan elhozott magával egyet?! Ugye, nem az amire gondolok…

-           - Ez az alma?

-           - Igen, Idun édes almája, ezt kértem ajándékba, neked. Kóstold meg!

-           - Nem Loki, nem tehetem!

-           - Miért nem? Mi bajod lehetne belõle?

-           - Nem! – tiltakozom hevesen.

-           - Rendben, majd döntesz addig nálam lesz – muszáj felnevetnem.

-           - Addigra rég megrohad – közlöm a tényt.

-           - Nem fog Maya – húzódik félmosolyra a szája – ez Idun almája. Az örök fiatalság rejtõzik benne. Holmi idõ nem fog rajta.

-           - Hát ez…. csodálatos – ülök vissza a kanapé szélére, és beletúrok a hajamba. – Oké. Most elmegyek aludni, de holnap folytatjuk a beszélgetést, rendben?

-           - Rendben. Felálljak, hogy kipakoljad a cuccaidat ide? – néz rám ártatlan szemekkel.

-           - Loki, ÉN fogok aludni a szobámban – nézek rá komolyan. – Felix a saját szobájában, te pedig itt – mutatok a kanapéra.

-           - Van nekem saját szobám – mondja önelégült vigyorral. – Ha már te nem fogadsz be… - veszi el a kiskutya szemeket.

-           - Saját szobád? Nem, inkább nem akarom tudni, hülye kérdés volt! – rázom rögtön a fejem. – Jó éjszakát!

Beeszem magam a szobámba, és elvágódom az ágyon. Összegömbölyödöm és rögtön el is alszom. Nem álmodok semmit az éjszaka. Ordibálásra ébredek, és gyorsan felülök az ágyamban. Lerúgom a takarót és kinézek a szobából.

-           - Mi a szent Jézus Krisztus történik itt?! – kérdem álmosan és kissé ingerülten.

Mind a ketten rám pillantanak mint a gyerekek akik valami csínyt követtek el és most lebuktak. Sóhajtok egyet és elgyötört arckifejezéssel nézek rájuk. Felix serpenyõt pajzsként tartva bújik mögé, és valamiért a merõkanál ott a másik kezében.

-          -  Nem, nem akarok tudni – nyögöm. – Felix tedd le azokat, kellenek a reggelihez. Nem tudom min vesztetek össze, de beszéljétek meg – lépek oda a konyhaasztalhoz és nekiállok reggelit készíteni.

Felix visszavonul a szobájába, Loki pedig leöl az egyik székre és minden mozdulatom figyeli. Felvágom a hagymát, és a szalonnát, majd elkezdem a tojást sütni. Az illata hamar belengi a konyhát.

-           - Nem kérdezed meg?

-          -  Nem – vágom rá rögtön. – Öcsémet ismerve valami gyerekes és meggondolatlan dolgon kaptatok össze – vonom meg a vállam és kiöntöm a sült tojást egy tányérra. – Jó étvágyat – lököm Loki elé a tányért, és leülök én is. – Gondoltam ma elmehetnénk valahova – ülök le vele szemben. Bólint egyet, és tömi tovább a fejét, én pedig visszamegyek a szobámba öltözködni.

Felveszem pöttyös farmerom és egy lila inget. Átcaplatva a fürdõbe, felkötõm lófarokba a hajamat, majd Lokira is rászólok, hogy kezdjen el készülõdni. Én addig leülök, a kanapéra, de magam is meglepõdök milyen sokáig tud készülni.

-           - Loki, én még ma el szeretnék indulni! – mondom, majdnem egy óra várakozás után.

-           - Ne sürgess asszony! Nem azért tartalak! – szól vissza, mire én kuncogva forgatom a szemem.

-            - Nélküled megyek el! – kötözködöm. – Csipkedd magad –kapom fel a táskámat, és elkezdek jó hangosan babrálni a zárral.

-           - Ha meg mered tenni…! – hallom a bosszant sóhajt.

Kuncogva megvárom az ajtónál, de hogy emeljem a hatást összefûzöm kezeimet a mellkasomon, hangosan kopogok a cipõmmel. Bosszús arccal jön oda hozzám, szegényem, sietned kellett az öltözéssel? Mintha a gondolataimban olvasni összehúzza a szemeit és úgy áll meg mellettem. Nevetve nyitom ki az ajtót, és zárom be magunk után.

-           - Tulajdonképpen hova is megyünk? – kérdi, mikor már leértünk a ház elé.

-           - Meglepetés – mosolygok rá, vidáman és összekulcsolom hátam mögött a kezeimet. – Mennyire vagy jóban a kacsákkal? – fordulok felé.

-           - Ne szórakozz velem, halandó – pöcköli meg a homlokomat, de elmosolyodik.

-           - Nem is olyan rég, még kedvesebb voltál – jegyzem meg, és megbököm a vállát. – Kiegyezünk egy kacsaetetésben?

-           - S az miért is jó? – vonja fel fél szemöldökét, és olyan szemekkel néz rám, mint ha egy nagyon fárasztó gyerek lennék.

-           - Elsõ randinak tökéletes program szerintem – vágok elgondolkodott fejet. – Nyugodt hely, szép az idõ, és már sok volt otthon a száraz kenyér…

-           - Szóval annyit érek neked, hogy a száraz kenyértõl függ az elsõ randevúnk? – felsóhajtok, és nevetni kezdek. – Ma nagyon fárasztó kedvedben vagy. Túlságosan is – jegyzi meg, de én csak megvonom a vállam.

-           - Na, induljunk! – gyorsítok a tempón, és megragadom a kezét, összefûzve az ujjainkat.

- S még te mondtad az öccsédre, hogy gyerekes...

- Most miért? - nézek rá a vállam fölött.

- Úgy viselkedsz, mint egy felpörgött ötéves - fejti ki a véleményét, mire kinyújtom rá a nyelvem már csak azért is.

- Csak mert izgatott vagyok - vigyorgok rá. - Ugye te is az vagy? 

- Cöh... Annyi nõi szívt törtem már össze... - kezdi, de félbeszakítom.

- Ne térj ki! - figyelmeztetem.

- Furcsa egy halandó vagy - hagyja annyiban a dolgot.
 

-          - Hinnél nekem? A hazugságok istenének?

-          - Nem ez volt a kérdés Loki. Tudni akarom miért tetted ezt!

-          - Miért? Minek mindent tudni? Nem leszel elõrébb tõle. De akkor elmondom csak neked mivel volt merszed ide feljönni. Elmondtam volna igen. Azt is elmondtam volna, hogy én nem vagyok olyan, mint Thor. Nem vagyok emberi… - hangja egyre halkabb, suttogásba fullad a végére. Elakadt a lélegzetem mikor a poharat belepi a jég, s egy köztes hang jön ki a torkomon. Az ijedtség és a meglepettség között táncol valahol. – Nem vagyok ember. Nézz rám! Szörny vagyok! – bõre kékbe fut át, azokból a gyönyörû zöld szemek vörösbe fordulnak át. – Egy akivel a gyerekeket lehet ijesztgetni. Tessék! Ez vagyok én! Ez az igazi énem. Tetszik?!

Kissé megütközöm a számomra szokatlan hangnemen. Sosem viselkedett velem így, ezt az arcát eddig soha nem láttam. Nem is ismerem õt igazán… Némán figyelem õt, elbûvöl  a látványa.

-          - Sose akartam semminél se jobbat, csak azt hogy szeressenek. Saját apám is kidobott mert nem voltam olyan mint a többi jégóriás. Mond szerinted tényleg olyan rémisztõ vagyok? – rémisztõ? Szerintem inkább gyönyörû…

-          - Nem hiszem… legalábbis nem tudom. Nem táplálok irántad félelmet – gondolkodom el, mikor velem szembe fordul velem.

-          -Gyûlölsz?

-         - Nem.

-         - Megvetsz?

-         - Nem.

-         - Hiányoztam?

-         - Részben… igen – vallom be.

-         - Szeretnél? – fúrja tekintetét szemeimbe,

Sóhajtok egyet. Nem tudom. Semmit nem tudok. Össze vagyok zavarodva…

-         - Csak költõi kérdés volt. Nem kell rá válaszolnod – mosolyog rám.

-         - Miért jöttél fel ide? – folytatom a kérdezz-feleleket.

-          -Én is kérdezhetném… - fekszik el az ágyán. – A földi Maya képes volt feljönni ide Asgardra megszegve az õsi törvényünket! – nevet fel. – Rosszabb vagy mint én! Én legalább a kisebbeket szegtem meg.

-         - Loki ez nem vicces! Feljöttem beszélni veled és ezt vágod hozzám. Még több kérdést hagysz nekem!

-          -Drága. drága Maya. Ha annyira tudni akarsz rólam miért nem maradsz itt?

-         - Ember vagyok – közlöm az egyszerû tényt.

-          - És? Az örök fiatalságot megkaphatod.

-          -Ne bolondozz.

-          - Kérdezd meg Idunt. Õ õrzi a fiatalság almáit. Akár az arany úgy csillognak a fényben. Ízük akár a legjobb bor, tested s lelked megfiatalodik tõle. Istenné emelhetnélek – demonstráció végett megjelenik a kezében egy alma. – Lopj el egyet, tudom mikor nem õrzi.

-          -Loki! Nem fogok lopni holmi kis gyerekmesédért! – háborodok fel.

-         - Asgard is mese… és mégis itt vagy. Látod, hogy létezik.

-         - Nem fogom megtenni! – fonom össze karjaimat a mellkasomon. – De nem akarok többet beszélni veled. Megtudtam ami kellett, és most el fogok menni Loki. Viszlát! – esek újra mély szomorúságba, és lassan ellépek a cellától.

-          -Királynõm lehetnél… - súgja, mire megtorpanok. Ökölbe szorítom a kezem, és hirtelen megfordulok.

-          - Állandóan azt kérdezgeted, tudnálak e szeretni – kezdem ingerülten. – Istenem, túl egyszerû lenne, ha végre elhívnál egy randira?! Jesszus, a férfiaknak miért kell mindent túl komplikálni?

-          -Én komplikálok mindent túl? – húzza fel egyik szemöldökét. – Néhány napja azt mondtad nem akarsz többet látni, most itt vagy, megint a fejemhez vágod, hogy nem akarsz többet látni, de azért leállsz vitatkozni velem!

-          -Igazán tudhatnád, hogy a dühösen és gyorsan meghozott döntések sosem jók!

-         - Olyanok vagytok, mint egy házaspár – szól közbe még valaki, mire dühösen felé fordulok. Thor.

-          -Te itt, te most, te ne! – szólok rá ingerülten, mire a kis cellamaugli felnevet. – Mi volt ennyire vicces?

-          -Az irodalom tanárnõ megszólalt – vigyorog tovább, de hatalmasat dobban a szívem, ahogy nézem a vigyorát. Nem Maya, te most dühös, nagyon dühös vagy! De…. semmi de!

-         - Mennünk kell! – zengi be Thor hangja a termet.

-         - Ó, csak nem akarsz bajba keveredni, bátyám? – terelõdik át Loki figyelme. – Ezzel most jól kihúztad a gyufát. Legalább nyomós okod volt, hogy úgy döntöttél idehozod õt? – kötözködik tovább.

-         - Kérlek, ne veszekedjetek – hallok meg egy nõi hangot.

Rögtön a hang irányába fordulok, és egy tiszteletet sugárzó, gyönyörû nõt pillantok meg. Megbabonázva nézem, amint a megszólalt a két fiú is elhallgatott.

-          -S most halljam, mi történt, s ez az ifjú halandó hölgy, mit keres itt? – tekintete váltakozik a két férfi között.

-         - Én… - kezdem, majd mély levegõt véve szedem össze gondolataimat. – Én Loki miatt jöttem. Beszélni akartam vele, asszonyom.

-         - Ily’ fontos volt, hogy ennyi szabályt szegtél meg érte?

-         - Igen… Meggondolatlan voltam a legutóbbi elválásunkkor. Elõbb kellett volna gondolkoznom, bár szerintem természetesen reagáltam – vetek egy gyors pillantás a cella másik oldalán állóra. Választ kaptam a kérdéseimre, s én még nem feleltem az övére, habár azt mondta, hogy csak költõi kérdés. Lehet, hogy tudnám, de ezt senki nem tudja megmondani, amíg meg nem próbáljuk. Asszonyom, ha õ is úgy gondolja, visszajöhet?  

-         - Lokinak meg volt az esélye, hogy válasszon. Elõször Midgardra ment, majd úgy döntött, az ottani korlátozott szabadsága helyett, inkább visszajön a cellába. Loki, te mit mondasz? – pillant a szóban forgó személyre.

-         - Visszatérek – jelenti ki, pár percnyi töprengés után. – De valamit magammal viszek.

-         - Majd én beszélek apáddal – mondja a nõ. – Vigyázz magadra.

 Csak bámulok utána, észre sem veszem hogyan szedik ki Lokit a cellából. Csak akkor eszmélek fel, mikor egy hûvös kezet érzek meg a vállamon. Felpillantok azokba a zöld szemekbe, majd felemelek a kezem, az arca felé nyúlók, majd amekkorát csak tudok lekeverek neki, pedig nem vagyok híve az erõszaknak. Õ is csak meglepetten néz rám, mire én szipogva megölelem.

-          -Ne kérdezz semmit, és megérdemelted! – mondom arcomat a mellkasába temetve.

-          -Mindig meg tudsz lepni – hallom kedves hangját, amit megszoktam tõle.

-         - Na, dologra, menjünk-menjünk – húzódom el. – Öcsike már halálra aggódhatja magát.

-          -Lassíts, nekem még van egy kis elintézni valóm – pillant rám, majd Thorra. - Vidd haza, majd én is megyek.

-         - Nem, megvárlak! – jelentem ki, mint valami makacs kisgyerek.

-          -Menj, ne félj én is megyek – simítja meg a hajam. – Otthon találkozunk – kacsint egyet, mire újra összevissza kezd kalapálni a szívem.

-         - Menjünk – húzom magam után Thort.

Soha többet nem fogok világok között utazni. Soha többet. Minden létezõ és nem létezõ istenre esküszöm. Váó, már ennyi idõ eltelt? Jó, mondjuk ott nem éppen az órát figyeltem. Hazacammogok, gondolkozva, elmélyedve. Mikor hazaérek, Felix valószínûsítem a szobájában kuksol, mivel nem látom a kis nappaliban, ám mikor nagyon koppanva szinte levágom a táskám az asztalra, arra már kispislant fenségterületérõl. Valamit bogarászik, gondolom leállítja a játékát, majd kisiet hozzám.

-          - Szia – mosolygok rá, és összeborzolom a haját.

-         - Na? – kérdi szinte aggódva.

-          -Beszéltem vele – mondom. – Hazajön. Ne akadj ki, kérlek, én kértem rá.

-         - Nem azt mondtad neki, hogy többet látni se akarod?

-         - De.

-         - Hát akkor?

-         - Ó, ne kezd te is! – forgatom a szemeimet. – Csak kérlek… Jót tenne a lelkemnek ha te is beleegyeznél abba, hogy itt legyen – nézek rá kérlelõen.

-          -Mondhatok mást? – vakarja meg a tarkóját, mire örömömben a nyakába vetem magam. Az én drága öcsikém!

Takaróba bugyolálva, befészkelem magam a kanapéra, és tévét nézek. Meg szeretném várni. Unottan kapcsolgatom az adókat, egy ideig Felix is velem marad kint, majd inkább elvonul a szobájába. Szerinte én is tegyem azt különben meg fogok idekint fázni. De hát nem dísznek hoztam én a takarót! Valami unalmas természetfilmnél akadok meg, ami mégiscsak jobb, mint a másik csatornán az a horror film, legalább is szerintem. Végül csak nem bírom ki, muszáj egy kicsit lehunynom a szemem. De nem, nem szabad elaludnom, nem szabad…

Mikor hallom nyitódni – nem is nyitódni, inkább csapódni – lassan kinyitom a szemem, és próbálom ülésbe tornászni magam, nem sok sikerrel. Elfojtok egy ásítást, és kinyomva a még mindig bekapcsolva lévõ tévét, bújok ki félig a takaróból.

-         - Azt hittem már rég alszol – intézi felém a szavait, miközben már gyakorlottan tudja hova rakja a cipõjét.

-         - Megakartalak várni, és beszélni akartam még veled – helyezkedem törökülésbe a kanapén.

-         - Ne kímélj.

-          - Hallani szeretnék mindent. Úgy értem MINDENT.

Fojtottan kiabálást hallok, amire lassan kinyitom a szemeimet. Mi a fene történik odakint? Épp rúgom le magamról a takarót, mikor valami reccsen. Gyorsan kipattanok az ágyból, és kilépve a szobámból azt hiszem eddigi életem legfurcsább látványa tárul elém. Az ajtóm kitépve, Jane a cipõtartó mellett, az ajtóm helyén egy izmos férfi, aki nagyon ismerõs valahonnan és a vállán pedig lakótársam pihen. Aha, jól van Maya, még álmodsz…

-          - Mi történik?

-          - Az hogy Loki egy csaló! – mutat az említett személyre Jane. Gyerekek még nagyon éjjel van… Ziher csak álmodom…

-          - Nem vagyok csaló és visszább azokkal a kígyónyelveddel! – rivall barátnõmre, és kissé megütközöm a hangnemen. Még egyszer nem hallottam így beszélni. – Elcsábítottad a testvéremet, hogy most kihasználd az erejét ugye?

-          - Én is itt vagyok ám, öcsém. – a hangja olyan mint a mennydörgés.

-          - A bátyád? – nézek rá, hitetlenkedve.

-          - De hiszen õ… - szólal meg mellettem Felix megvilágosodva. – Thor! Ó Thor!

-          - Remek éljen hurrá! – kezd tapsolni Loki gúnyolódva. – Legalább jól látsz!

-         -  Mit jelentsen ez Loki? – kérdem, de még mindig ködös az elmém. De hát nem lehet csak úgy ukkmukkfukk felkelteni az ember éjnek éjjelén.

-          - Kimentem egy kis levegõt szívni és beléjük botlottam. Beszélgettünk és amint látod így végeztem. Mint valami elejtett vadat a vállán visz.

-        -   Tudod ki õ Maya?

-         -  Persze hogy tudom Loki! Ki más lenne? – fakadok ki.

-         -  De valójában is tudod kicsoda? – valójában??

-        -   Maradj csendben vagy úgy megemlegeted… - kezd el fenyegetõzni a szóban forgó személy, de nemes egyszerûséggel Thor leejti a padlóra.

-        -   Õ volt az aki majdnem egész New Yorkot elpusztította, õ miatta halt meg megannyi ember, õ az Ármányok Istene! Csak hazudott nektek. – na most már teljesen kitisztultak a dolgok.

-         -  Ez igaz? EZ IGAZ?!!  - ordítok, mint aki megõrült.

-         -  Nem, nem hazudtam esküszöm! Az igazat mondtam!

-        -   És ez akkor mi?! – teljesen ki akadtam! Ennyi. A vörös köd teljesen ellepte az agyam, ami igencsak ritkán történik meg velem, de most…. – Te voltál az?

-         -  Én… nem akartam. Nem akartam, hogy így ismerj meg.

-         -  S te sajnáltatod magad? Te? Aki milliónyi családot tettél tönkre? És még hittem neked, hogy olyan rossz sorsod volt. Befogadtalak. Ez a  hála?

-         -  Kérlek hallgass meg…

-       -    Hallgassalak meg?! Ezek után? Takarodj a házamból! Meg se lássalak itt! Nem, nem akarlak sohase látni.

-        -   Maya kérlek! Mindent jóváteszek! – borul le. – Megteszek bármit neked, csak ne tedd ezt velem.

-        -   Nem tudod visszahozni a meghalt embereket, és most tûnés – mondom ki a végsõ ítéletet.

Rámutatok az ajtóra, vagyis ami maradt az ajtómból. Megvárom amíg elhagyja a lakást, csak dühösen nézek utána. Zaklatottan, dühösen és csalódottan nézek utána. Félix egyik kezét a vállamra teszi és közelebb jön hozzám, nem szól semmit, tudja hogy jelenleg túl ideges vagyok bármit is mondani. Veszek pár mély levegõt, majd kiszabadult, kócos tincseimbe túrva lassan kifújom a levegõt.

-        -  Lenne pár kérdésem – pillantok Jane-re és Thorra. – Szerintem üljünk le, mert hosszú lesz – intek az asztal felé.

-        -  Maya… - kezdené Jane, de csendre intem.

-        -  Ne. Most ne – ülök le az asztalhoz. – Elõször is – pillantok a velem szemben ülõ szõke férfire – ki fogja fizetni az ajtómat, ha már ilyen szépen tönkretette – jelentem ki ellentmondást nem tûrõen.

-         - Természetesen – bólint, Jane mellette elmosolyodik.

-         - Bennem van a hiba, de árulja el nekem valaki, mit keres egy isten New Yorkban, nem sokkal azután, hogy szinte az egészet ledózerolta? Ami pedig még fontosabb. Ha egyszer egy isten, miért nem boldogult egyedül? Elvégre egy isten!

-         - Loki büntetésbõl lett leküldve, lekorlátozva az erejét. Mivel nincs a legjobb vélemény Midgardról, így szinte egyszerû halandóként neki a legnagyobb szenvedés  itt lenni – magyarázza türelmesen.

-        -  Értem… Isten ments, hogy belekössek a döntésetekbe, de nem gondolod, hogy egy csöppet felelõtlenség leküldeni valakit egy olya helyre, amit utál, el akart pusztítani? – kérdem szarkasztikusan.

-        -  Loki nem akarta elpusztítani Midgardot. õ uralni akarta – javít ki.

-         - Hát ez tényleg csodálatos… - nyögöm.

-         - Maya nem akarok indiszkrét lenni, fõleg nem most – néz rám Jane. – de történt valami köztetek?

-        -  Én… - akadok el pár pillanatra.  – Nem igazán. Nem.

-        -  Azért el kellett gondolkodnod – bök oldalba Felix, mire dühösen pillantok rá.

-        -  Te! Te most ne humorizáljál! – szólok rá. Kezeimbe temetem arcomat, és nagyot sóhajtok. – Fõzõk egy kávét… kértek? – állok fel az asztaltól. Muszáj csinálnom valamit, hogy elvonjam a figyelmem.

-         - Kérünk – mosolyog rám halványan Jane.

Felteszem a kávét, majd felnyúlva a konyhaszekrénybe, kezdem leszedni a négy bögrét, ám nagyon remegnek az ujjaim, így a földön végzi szerencsétlen bögre, darabokra törve. Leguggolva kezdem a kezembe összeszedni a nagyobb szilánkokat. Elmélázva pillantok a kezemben pihenõ darabokra, majd hirtelen feleszmélve kidobom õket a kukába, aztán felsöprök. Leszedve egy újabb bögrét, odarakom õket az asztalra, a hûtõbõl kiveszem a tejet és eléjük teszem azt is. Lekapcsolva a fõzõt öntök minden bögrébe egy keveset, aztán visszaülve magam elé húzom a bögrét. Forgatom remegõ ujjaim között. Hajamból már kiesett a laza hajgumi, kócos tincseim a vállamra és a hátamra omlanak.

-        -  Szeretnéd, hogy elmenjünk? – fogja meg a kezem barátnõm. Halványan bólintok egyet, és nem nézek fel a bögrémbõl. – Majd felhívlak, rendben? – simítja meg a vállam, ahogy elmegy mellettem.

-        -  Én is visszamegyek aludni – nyom egy puszit Felix a hajamra, ami nagyon ritka dolog, így meglepett szemekkel nézek fel rá.

-         - Nekem kéne… - sóhajtok fel. – Holnap dolgozom…

-         - Be akarsz menni dolgozni? Miért nem veszel ki egy szabadnapot? – kérdi szinte már aggódva.

-        -  Valamivel le kell kötnöm magam, öcsi… De most teljesen feleslegesen fõztem egy kávét – nevetek fel kínosan.

-        -  Majd én elpakolok. Menj csak aludni – simogatja a hátam.

Csoszogva megyek be a szobámba, ahol a sötétség fogad. Magam köré csavarom a takarómat, és odamegyek az ablakomhoz. Még mindig olyan gyönyörûen tiszta az égbolt, de most olyan mintha gúnyolódnának rajtam a csillagok. Dühösen húzom be a függönyt, és bemászom az ágyamba. Összekuporodom a közepén és kezeimmel szorítom a takarót. Még mindig remegnek.

Reggel kialvatlanul, kisírt szemekkel, morcosan öltözködöm. Felixet felkeltem, majd vállamon átvetve a táskám, elindulok. Muszáj mosolyognom és vidámnak lennem az iskolában, a gyerekeken nem tölthetem a rosszkedvem nem szolgáltak rá. Ahogy a kollégáim se.  Igazándiból egész este mást sem csináltam, mint törtem a fejem, mit is kellene tennem. Nem tudom letagadni, hogy nagyon megkedveltem… Egy részem nagyon heves tiltakozik a tény ellen, de a reális énem kerekedik felül és próbálja elfogadtatni velem. Jól tettem hogy elküldtem? Mi van ha meg kellett volna hallgatnom? Mi van megbánta?   

Három napig agyalok, és szinte alig alszom valamit. Felüdülésnek hat a hétvége, Felix is megígérte, hogy otthon marad velem, így nem kell aggódnom semmi miatt. Öcsém szerint a szombatot át kellene aludnom, mivel nem tesz jót nekem az alig három-négy óra alvás, fõleg ha az már négy napja megy, és a szemeim borzasztóak. Vörösek, és ki vannak sírva. A közérzetem sincs az egekben, így öcsike elhatározta szombaton nem enged ki a szobámból, és alszom végre egy kiadósat. Reggel áztatom magam a zuhany alatt, hiába Felix terve nem bírok az ágyban maradni. A zuhany legalább ellazít a jó forró vízzel, és addig nem kalandoznak el a gondolataim borongós helyekre, ahol semmi helyük nincs. 

Kilépve a fürdõbõl váratlan vendégekbe botlok. Halványan elmosolyodom, és leülök az asztalhoz, hogy reggelizzek valamit.

-         - Borzalmasan festesz – ül le velem szembe Jane.

-         - Mondták már párszor – mosolyodom el, mintha semmi baj nem lenne.

-         - Jól vagy? – aggodalmaskodik tovább.

-         - Élek. Megvagyok – próbálok magabiztos arckifejezést felölteni. – Csak egy részem nem akarja elfogadni. Napok ezen pörögnek a gondolataim – sóhajtok, és veszek az asztalon lévõ gyümölcsbõl. – Talán ha láttam volna…

-          Fogadni mernék, hogy a S.H.I.E.L.D.-nek vannak felvételeik… Elvégre õk mindig mindenrõl tudnak – szólal meg Jane. – Bár nem tudom mennyire tenne jót a lelkednek, ha megnéznéd õket. Mondjuk… ha úgy vesszük, van egy belsõs „emberünk” – pillant jelentõségteljesen a mellette ülõ szõkeségre.

oOoOoOo

Kissé lesokkoltan ülõk a székemben. Egyetlen felvételt tudtam megnézni, amit Németországban egy biztonsági kamera vett fel, de azt hiszem ennyi elég is volt köszönöm szépen. Persze végül is nem a S.H.I.E.L.D.-nél lyukadtunk ki, hanem Thor a Stark toronyba vitt minket. De a lényeg ugyanaz. Összefûzöm ujjaimat a térdemen és mereven bámulom õket. Mély levegõ, ki és be.

-        - Beszélni akarok vele – szólalok meg határozottan.

-        -  Te meg vagy húzatva – fejti ki õszinte véleményét Jane, de én csak határozottan rá nézek. – Nem, nem Maya, ismerem ezt a tekintetet! Még soha nem származott belõle semmi jó!

-         - Ne sértõdj meg, de jelen esetben nem érdekel a véleményed – morgom és kiegyenesedek ültömben. Elpillantok Jane válla fölött. – Te tudod hol van, igaz?  - szegezem tekintetem Thorra. – Oda akarok menni!

-       -   Loki már nincs Midgardon. Börtönben van – jelenti ki Thor.

-        -  De te oda tudsz vinni, nem? Kérlek! Muszáj beszélnem vele! – könyörgök. – Könyörgök!

-       -   Thor… - sóhajt fel Jane. – Tedd meg neki, kérlek. Addig nem lesz nyugta… Sajnos ismerem…

Oké, ha valaki azt mondja nekem, hogy van rosszabb dolog a hajóval való közlekedésnél – amit szívbõl gyûlölök, mivel álladóan tengeri beteg leszek – körbe röhögöm. De mostantól kezdve meg fogok becsülni mindent hajózással töltött órát, mert ez az egyik világból a másikba utazás még rosszabb! Édes istenem, miért is akartam én ezt? Teszem fel az ominózus kérdést újra és újra magamnak, magamban. Oooooookéééé ez a hely kicsit aranyozott. Vagyis nagyon. És van egy fenyegetõ kinézetû kapuõrünk is… Csodálatos felosztás.

-         - Atyád nem fog örülni – szólal meg mély hangján az õr.

-        -  Rendezzük le gyorsan… - indul meg hirtelen Thor, mire én futólépésben követem.

-       -   Üdv! – intek bátortalanul az õrnek, és már futok is tova.

Ja, és még egy dolog, amit lehetõleg a késõbbiekben mellõznöm kellene, az pedig a repülés. Nincs idõm rendesen megfigyelni a tájat, de minden annyira gyönyörû. Ha nem kellene sietnünk esküszöm tátott szájjal bámulnék mindent, hiszen annyira lenyûgözõ, annyira hihetetlen. Mikor egy balkonon földet érünk, mindenki furcsán néz, fõleg rám, de Thor csak húz tovább le egy lépcsõsoron. Váóóó… Ez a hely tényleg hatalmas! Ezek pedig… cellák? Hmmm… milyen tiszták…

-         - Utolsó cella, és siess!

-        -  Köszönöm! – gyors léptekkel indulok meg az említett irányba. Hihetetlenül furcsák számomra ezek a cellák.

A végén persze, ahogy megmondta ott van az õ helye is. Fekszik az ágyon, ami bent van neki, és valami barna cuccost dobálgat, innen nem tudom rendesen mi is az. Egész szépen be van rendezve neki ez a hely. Ahogy végignézek rajta, újból elfut a méreg, a csalódottság, de most nem azért vagyok itt, hogy ismét kiakadjak, ráadásul nagyon kevés idõm van. Odalépek egészen közel a cellafalához, mire szeme sarkából felém pillant. Biztos feltûnt neki a mozgás. Meglepetten pislog rám.

-         - Helló… - erõltetek az ajkamra egy mosolyt. – Jól festesz.

-         - Ha ez csak valami ostoba illúzió, akkor nem kérek az efféle tréfából.

-         - Itt vagyok – ütök meg egy kicsit határozottabb hangot. – Bocsásd meg, hogy nem teszek eleget ösztönös emberi magatartásomnak és borulok térdre elõtted – jegyzem meg kissé gúnyolódva.

-        -  Maya… - kezdené, de nem hagyom.

-        -  Azért hozattam ide magam a bátyáddal, hogy beszéljek veled. Nem szeretném hallani a mentegetõzésedet, így is kevés idõm van – vágok a szavába.

-         -Azt mondtad soha többet nem akarsz látni – fúrja szeme zöldjét az enyémbe.

-        -  Igen, pontosan… - bizonytalanodok el egy pillanatra. – De beszélni akarok veled. Nem unalomból vagyok itt. – veszek egy mély levegõt, és a lehetõ legkomolyabb arckifejezésem veszem elõ. – Tudod mit gyûlölök mindennél jobban? Ha valaki azt hiszi a többi felett áll, és joga van elnyomni a másikat. Ki találod mi a másik dolog, amit még utálok? Mikor valaki az önzésének él, és nem érdekli kit vagy kiket tipor el. Ó, és tudod mivel lehet a legjobban felhúzni? Az értelmetlen erõszakkal. Gyûlölöm, ha a szemembe hazudnak, és kihasználnak. Szóval összességében olyan személy vagy, akit teljes szívemmel gyûlölök, mivel az eddig felsorolt pontokból az összesnek eleget tettél… Viszont, tudod mi a legbosszantóbb az egészben?

-        -  Micsoda? – kérdezi szomorú szemekkel. Centik választanak el minket csak én az egyik oldalán õ pedig a másikon.

-         - Az, hogy nem tudlak gyûlölni… - vallom be halkan a bûnöm. – Akármennyire tudja, az eszem, hogy ez lenne a helyes, egyszerûen nem megy… Belefáradtam a próbálkozásba… - kezemet a cella falára teszem, mire kirajzolódik a tenyerem aranyszínû kontúrral.

-       -   Maya… - teszi nagy tenyerét, a cella belsõ oldalán a falra, az enyémhez.

-       -  Loki… Annyira fáradt vagyok… Csak azt szeretném, hogy végre õszinte legyél velem… - lehunyom a szemeimet, majd felemelve fejem belefúrom tekintetem a két zöld ékkõbe. – Minden amit mondtál nekem az hazugság volt? Elakartad valaha mondani nekem ezt az egészet?

-           Loki? – kérdezem halkan. Korán van, fejemben teljes homállyal.

-           Kérlek! Hadd maradjak így! – csuklik össze a hangja. Valami nagyon nagy gáz lehet.

-           Mi történt?

-           Semmi… - úgy utálom ezt a választ.

-           A semmiért nem sír az ember.

-           Nem értheted

-           Miért nem adsz egy esélyt, hogy megértselek? – puhatolódzom.

-           Téged mindig is szerettek Maya, de engemet csak nagyon, de nagyon régen. Mikor csak kisgyerek voltam új jövevény egy kis trófea apám birodalmában. Egy ereklye, amivel a kisgyermekeket ijesztgetni lehet. Szeretettel etettek, de közben nem jelentettem semminél se többet, mint egy tárgy egy megszerzett egzotikus tárgy. Mit lehet mondani s mutogatni a vendégeknek, hogy igen, én ezt megszereztem! Birtoklom. Hazug módon eltitkolták származásom,hazug módon elhihettek hogy majd lesz belõlem valami. Lett is… én vagyok a testvérem árnyéke. Sose szakadhatok ki belõle. Hiszen az elsõszülötté minden.

-           Loki… – fordulok meg. Szépen lassan felfogom a mondottakat. – Ennyire nem lehetnek rémesek az szüleid.

-           Nem ismered õket! Nem láttad õket! Nem is értheted milyen az én szenvedésem! – kiabál rám dühösen. Ez elég… ijesztõ. – Tudod te milyen az amikor kipróbálsz mindent, hogy az apád rád tekintsen de õt ez hidegen hagyja? Nem foglalkozik veled, mert te más vagy? Nem szeret nem, mert nem a te vérbeli fia vagy?

-           Árva voltál?  - kísérlem meg a kérdést. – Hisz akkor örökbe fogadtak nem? Akkor sokkal jobb élted volt, mint bárki másnak.

-           Nem fogadtak, elvettek. Elvitt a szülõföldemrõl. Miért nem hagyott ott? – szemeit a paplanomra szegezi. – Hisz akkor mindenkinek könnyebb lenne, ha otthagyott volna. Hisz akkor… meghaltam volna. Nem kellett volna törõdni velem. Otthagyni a hidegben, a templomban. A sorsra bízni végzetem. A megbocsátó és dermesztõ hidegre. – vörös szemekkel pillant fel rám. – Azt hittem ha megismerkedek valakivel más lesz… mást fogok érezni. Más lesz az ami eddig. De nem lett más. Ugyan úgy megvetést érzek mindenki iránt. Csökönyös undorító önimádók mindenütt. Csak magukra gondolnak. Mond, te ugye más vagy? Más leszel mint õk? Más vagy mint a többi? Egyedi, de mégis hasonló? Megértesz engemet? A fájdalmamat? A dühömet? A vágyaimat? Az álmaimat? Mond, tudnál engemet is valaha szeretni?

Olyan kétségesett szemekkel néz rám, hogy mindjárt én is sírva fakadok. Lassan fogom fel a szavait, majd remegõ kézzel végigsimítok a haján.

-           Tévedsz – mondom halkan. Nyitja a száját, hogy mondjon valamit, de rásimítom a másik tenyerem. – Ha otthagytak volna, most nem lennél itt. Már ide tartozol, te is ugyanolyan fontos vagy mindenki más. Fõleg nekem – ölelem meg. – Fel a fejjel! Holnap is sütni fog a nap.

Eldõlünk az ágyon, továbbra is szorosan ölelem magamhoz. Megvárom amíg megnyugszik, és egyenletes lesz a légzése, utána szenderedek el csak én is ismét.

OoOoOoO

Reggel az ébresztõórám kelt fel, szokás szerint kinyúlnék, hogy lenyomjam a tetejét, aminek hatására abba fogja hagyni a csipogást. De nem tudok elérni, két kéz erõs bilincsben tartja a derekam. Nagyot sóhajtok, és próbálok kimászni, úgy hogy ne ébredjen fel, de ezzel csak azt érem el, hogy a lendület miatt arccal elõre találkozom a padlóval. Felnyúlva lecsapom az órát, és megdörzsölöm a vörös foltot a homlokomon, amit az esés okozott. A lehetõ leghalkabban szedem elõ a ruháimat a szekrényembõl, majd a fürdõben átöltözöm. Felkapva a hajkefém és a hajgumim, kiosonok a szobából, és beeszem magam a fürdõbe.

Komótosan lezuhanyozom, hagyok idõt magamnak, hogy ellazuljak, majd csak utána lépek ki. Egy fekete térdig érõ szoknyát, és egy fehéralapon fekete pöttyös inget sikerült kihalásznom. Hajamat ma is hátrakötöm, majd mikor úgy érzem összekészültem kilépek és a konyhában valami reggelinek valót kezdek készíteni a fiúknak. Amíg a gofri sül, felkeltem Felixet, aki még mindig a kanapén terpeszkedett, majd bekopogok a szobámba.

-           Loki? Felkeltél már? – nyitok be óvatosan. – Ki az ágyból, hasadra süt a nap! – lépek oda az ágyhoz, majd mivel nemes egyszerûséggel a fejére hajtotta a takarót, kihúzom a redõnyt mire világosság tölti be a szobát. – Kint a reggeli a konyhaasztalon.

Kivéve a frissen sült gofrikat Felix máris odaül, és kezdi enni. Én csak egy bögre kávét iszogatok, nincs túl sok étvágyam reggelente. Jó látni, ahogy öcsike tömi magát, de meg fog fájdulni a hasa ha ilyen melegen ennyire gyorsan eszi.

-           Nem fogja senki sem elenni elõled – mosolygok rám, és lerakom a bögrét. – Összeírtam a bevásárló listát, délután elmennétek Lokival megvenni a dolgokat? Én ma nem tudom mikor érek haza.

-           Hogyhogy? – kérdi két falat között.

-           Ma napközizem. Nem az én hatásköröm de rám lett osztva, mivel beteg a kollegina – vállamra kapom a táskámat, majd felveszem a cipõt. – Ha idõközben kijönne a szobámból etesd meg! Legyen szép napod!

-           Rendben…. Várj õ meg mi…!

Kiáltana utánam, de becsukom az ajtót. Bonyolult lenne, és nem fogok korán reggel magyarázkodni az öcsémnek. Futólépésben közelítem meg a buszmegállót, mivel kissé késésben vagyok. A buszon csak bámulok ki a fejembõl, magamhoz szorítva a táskámat. A suli érve reggel rögtön ám köszön pá tanítványom, aminek nagyon örülök. A nap délelõtti része gyorsan telik, ám amikor a kicsikhez kell bemenni az már sokkal lassabban. A legtöbbjük nagyok kis aranyos, de van pár fiú, akik nem a legjobb magatartásról híresek, és ezt van is szerencsém megtapasztalni.

Morcosan indulok haza, borzalmasan festve. Soha többet nem vállalom el a napközit, és adok festéket a gyerekek kezébe! Soha többet! Hangos léptekkel megyek fel a lakásomig, majd szinte betöröm az ajtót. Egy kecses mozdulattal ledobom a táskát a kanapéra, majd leveszem a cipõimet. Becsapom magam mögött az ajtót, ami nem szokásom, de most eléggé fel vagyok húzva. Loki Felix szobájából, öcsém pedig a fürdõbõl kandikál ki. Látom öcsike arcán a vigyort így fenyegetve felé fordulok.

-           Egyetlen szót se! – szólok rá.

-           Mi történt? – néz végig rajtam Loki.

-           Napköziztem az alsósokkal, és az egyik gyerek kitalálta, hogy milyen jó lenne összekenni festékkel a tanárnõt – sóhajtok fel. – Szóval élõ vászon lettem… - Felix hangosan felnevet, mire Zeusz villámait megszégyenítõ szikrázó szemekkel pillantok rá. – Te inkább siessél mert én is szeretnék zuhanyozni! – szólok rá.

Odalépve a konyhapulthoz, látom, hogy a bevásárlást megcsinálták. Sóhajtok egyet, és leülök az egyik székre, copfommal kezdek el babrálni. Csikorog velem szemben a szék, és Loki ül be elém.

-           Remélem nem keltettelek fel olyan korán a motozásommal – mosolygok rá halványan. – Figyelj. A múlton nem tudsz változtatni, nincs is értelme bolygatni. Mi most itt vagyunk, és addig minden rendben lesz. Oké?

Mint egy varázsütésre Felix, kilibeg a fürdõbõl és utat engedve nekem, végre levakarhatom magamról, meg a hajamból a festéket. Csak sajnos a tempera festék nem éppen úgy gondolja, ahogy én, így elszórakozhatok vele egy darabig. Alaposan átfésüli a hajam, majd jó alaposan magam köré tekerem az egyetlen hosszú strandtörölközõmet. Voltam olyan hülye, hogy nem hoztam be magammal csere ruhát, a festékeset meg nem fogom visszavenni, így csak az a törölközõ maradt lehetséges opciónak.

Kinyitom az ajtót, majd huss! Átszelem a nappalit fürge lépteimmel, majd magamra csukom az ajtóm. Elõkapva kedvenc pólómat és szakadt térdû farmernadrágomat. A pólót még Ethantõl kaptam tavaly születésnapomra a felíratott õ csináltatta rá, a fekete alapon nagy fehér betûkkel „ Made in Olümposz”. Imádom ezt a pólót. Nedves hajamat, felkontyolom a fejem tetejére, és kimegyek a nappaliba. Felix nagyon koncentrál arra a valamire amit éppen néz, Loki csak lapozgat mellette egy könyvet, úgy tûnik nem nagyon köti le az olvasmány. Felix feje mellett megtámaszkodom a kanapén, mire kissé ijedten pillant fel rám. Úgy tûnik kissé megijeszthettem.

-           Ohh, jó az eredeti színedben látni  - vigyorog ám.

-           Majd legközelebb téged viszlek be, és Hupikék törpike leszel – borzolom meg a haját. – A magasságra nem kell már rágyúrnod – kuncogok gonoszan.

-           Kikérem magamnak! – háborodik fel. A magassága mindig is érzékeny volt számára. – Ethannél még így is magasabb vagyok!

-           Ó, de Ethan még növésben van, szívem – nyomok egy puszit az arcára, és behuppanok közéjük.

-           Apropó. Idejön – közli miközben visszafordul a képernyõhöz.

-           Tessék?! – sápadok le teljesen. – Mégis mikor?

-           Hívott miközben vakartad magadról a festéket. Ja, és szerintem anyuékkal is kéne beszélned, mivel nem én vettem fel a telefont, hanem õ – mutat Lokira.

-           Anyu vagy Apu? – fordulok felé halálra váltan.

-           Édesanyád – közli egyszerûen, mire megkönnyebbülten kifújom a levegõt.

-           Jó… Ha apa lett volna már úton lenne ide…

-           Miért is?  - kérdezi értetlenül.

-           Az õ egyetlen kicsi lánya, egy férfival osztja meg a lakását, aki nem az öccse vagy a bátyja – magyarázza Felix. – Egyéb kérdés?

-           Ethan mikor is jön? – kérdezek visszatérve a tárgyra.

-           Hamarosan szünetük van. Két éjszaka az egész.

Felsóhajtok és beletárok a hajamba. Remek! Egyik vendég a másik után, nehogy már egy kis nyugta legyen az embernek! Tényleg! Elgondolkodva kezdem egymásba fûzögetni. Elõször is kell valami hely, ahova rakjuk szerencsétlen gyereket és az nem Felix szobája lesz, mert akkor vér fog folyni. Szóval evidens hogy Ethan akkor hozzám fog jönni. Mondjuk, ha esetleg drága öcsém pontosan tudná mikor jönne, azzal igencsak ki lennék segítve.

-           Hát úgy tûnik öcsike hozzám fog jönni – dõlök hátra, hangot adva a gondolataimnak.

-           De hát az az én helyem – háborodik fel Loki.

-           Ez mégis mikor lett eldöntve? – nézek rá nagy szemekkel.

-           Tegnap azt mondtam már ide tarozom!

-           Igen, de nem az ágyamba! – mondom és elnevetem magam. – Ethant nem tehetem be Felix mellé! Nem tehetem ezt szegény gyerekkel – mondom, mire öcsike csak sértetten felhorkant.

-           Miért nem?  - kérdez vissza a mellettem ülõ.

-           Ethannel nem igazán jönnek ki. A kicsi öcsi sokkal komolyabb, és felelõsségtudóbb mint a bátyja. Ellentétek, és jelen esetben eléggé taszítják egymást. Ethen nem egyszer osztotta már ki Felixet – magyarázom.

-           Azt hiszem kedvelem az öcséd – jegyzi meg.

Egy kicsit még tévézünk, majd Felix elmegy aludni, én pedig még nézem azt a borzalmas szappanoperát, amit ilyenkor adnak. Nem értem másokat ez hogy bír szórakoztatni, de hát ízlések és pofonok. Én személy szerint annyira nem vagyok oda a drámáért, mint nagyátlag, Azt hiszem mivel elég mélyrõl ered ez a szappanopera utálatom csapnivaló vénasszony leszek egyszer. Egy öreg hölgy aki nem néz szappanoperát? Ó, olyan nincs! Végül kezembe veszem a távirányítót és kinyomom a tévét.

-           Figyelj, ha zavar, ez az állandó nyüzsgés, ami itt van, akkor szólj – mosolygok rá. – Nem szeretném ha kellemetlenül éreznéd magad.

-           Semmi baj – mosolyodik el. – Élvezem a nyüzsgést – húzza ajkát egy féloldalas mosolyra, amitõl szabályosan félrever a szívem.

-           Te vagy a legjobb – állok fel a kanapéról, és odahajolva hozzá egy puszit nyomok az arcára. – Jó éjszakát!

-           - Loki! Mit csináltál vele?

-           - Én? – pillant fel rám ártatlan szemekkel. – Semmit sem csináltam vele! Begyszó! – mondja ugyanazzal az angyali arckifejezéssel.

-           - Akkor miért kuporog ott, mint egy nyárfalevél a szobájában? Hmm? – faggatózom tovább.

-           - Csak mutattam neki egy trükköt, semmi mást! Kicsit eltúloztam tény és való – süti le a szemeit, mint egy bûneit bánó kisgyerek… - De azért haragszol?

-           - Nem, dehogy – hogy is tudnék? – De vele fogsz aludni – közlöm az egyszerû tényt. Küldök azért egy mosolyt is, és csak úgy indulok meg a szobám felé.

-           - Tessék?! Ne már Maya kérlek, én veled szeretnék! – mint egy kisgyerek, aki a szülei közé akar befeküdni, mert rémálma volt.

-           - Ki van zárva – csukom be az ajtómat.

Ohh, de jó érzés a saját ágyam a kanapé után… Bár enyhe bûntudatom van. elvégre õ a vendég, én meg a házigazda. viszont én vagyok az egyetlen nõ is itt, ezért nem mehet az állandóan, hogy hurcolom ide-oda a cuccaimat, mert reggel nem tudok kényelmesen, a saját szobámban elkészülni. Ennyit megérdemlek.. ugye? Inkább elhessegetem a gondolataimat, és bevetem magam a pihe-puha ágyikómba. A takarón kissé érzõdik az illata. Hamar elnyom az álom, hála istennek.

Reggel frissen kelek, mosollyal az arcomon. Izgatottan várom az elsõ napomat. Felkapok egy egyszerû farmert, egy fehér blúzt, tarka virágmintával, a hajamat hátrakötöm lófarokba, majd kimegyek a konyhába reggelit készíteni. A fiúk még alszanak, így nyugalmas a reggel. Remélem sikerült közös nevezõre jutniuk, és kibékültek. Már csak az kellene, hogy egész nap hallgassam a vitatkozásukat.

-          -  Jó reggelt! – köszönök vidámon, mikor Loki kiballag a szobájukból.

-           - Jobbat! – motyogja bosszúsan.

-           - Nem aludtál jól?

-           - De… de az ébredés nem volt jó.

-           - Oh értem… de várjunk csak, neked nem a munkában a helyed? – csap belém villámként a gondolat. Nem valami jó pont, ha az ember az elsõ munkanapján már elkésik.

-           - Odin szakllára! – He? – El fogok késni! Ki fognak rúgni! – én ilyen gyorsan embert összekészülõdni, mint most õ, még nem láttam. Komolyan. Ezt a gyorsaságot nekem is el kell sajátítanom.

-           - Loki a reggeli!  - kiáltok utána.

-           - Oh majd eszek ott benn! – kiált egyszerûen vissza.

-           - Muszáj ennyire kiabálni? – császkál ki Felix is a szobájából.

-           - Oh, bocsánat, felkeltettelek? – borzolom össze a haját, miközben puszit nyomok a homlokára.

-           - Nem, már akkor felkeltem, mikor lerúgtak az ágyamról – motyogja.

-           - Ehh?

-           - Semmi, semmi… - rázza a fejét, majd elvesz egy adag frissen készült gofrit. – Nem kedvelem.

-           - Még mindig haragszol rá a tegnapi miatt? – ülök le szembe öcsikémmel.

-           - Te nem voltál ott. Valami nagyon nem kóser ezzel a faszival – tolja el maga elõl a tányért. – Remélem minél elõbb megszabadulunk tõle…

-           - Felix… - sóhajtok fel.  – Kérlek, megpróbálnál viselkedni vele? Már csak az hiányzik, hogy itthon azt hallgassam, ahogy morogsz, vagy veszekedtek…

-           - Ha õ viselkedni fog, akkor én is – jelenti ki dacosan.

-           - Öcsi, legyél az okosabb, ha arra kerülne a sor – állok fel, majd betolva a székem, felkapom a cipõmet. – Kérlek, a kedvemért.

-           - Jó, én viselkedni fogok – morogja az orra alatt.

-           - Köszönöm – mosolygok rá, aztán kilépek a bejárati ajtón. – Legyen szép napod, délután jövök!

Buszra szállok, mivel sokkal gyorsabb és kellemesebb, mintha lejárnám a lábam, mire odaérek. Nincs kifejezetten nagy tömeg, ami igencsak szokatlan a városunkra, de most örömként élem meg ezt az apró furcsaságot. Meghúzom a copfom, majd megnyomva a gombot, leszállok egy utcával lejjebb. Honom alá van csapva a vaskos mappa, amiben a vázlatok vannak, kidolgozások. Mély levegõt véve lépek be az épületbe, majd nyitok be a tanáriba. Az igazgatónõ bemutat a tanári karnak, s megmondom izgatottan ver a szívem a mellkasomban. Megkapom a is asztalkámat és még mindig õrült gyorsaságú szívdobogással rendezgetem össze papírkáimat, hogy bemehessek órát tartani.

Mély levegõt veszek mielõtt belépnék az osztályterembe. Könyv a hónom alá csapva, másik kezemmel megigazítom a blúzom majd belépek a zsibongó gyerekek közé, akik tolltartókkal dobálóznak, mintha mindig még szünet lenne. Nem veszik észre, hogy bejöttem, szóval mikor odaérek a tanári asztalhoz hangsúlyosan lecsapom a könyvet, mire az összes szem rám szegezõdik. Kissé meglepettek, de mindenki szépen leül a kis fejenére, én pedig elkezdhetem az órát.

Nincs valami sok órám a mai nap folyamán, össz-vissz négy, két irodalom, egy mitológia, egy töri, viszonylag hamar végzek. Az igazgatónõ tanácsára otthon valószínûsítem neki ülök, összeszedni pár cuccot amit ki fogok rakni az asztalomra. Sétálás közben egy ismerõs arc, megy el mellettem, mire gyors nyakrángással fordulok meg és kiáltok át a másik oldalra.

-           - Jane! – kiáltom boldogan. – Már vagy ezer éve nem láttalak! – ölelem meg,

-           - Maya!- ölel vissza. – Jó látni téged. Mi történt felétek?

-           - Oh, nagyon sok minden… Te hogyhogy visszajöttél New Yorkba?

-           - Rég jártam itt, már hiányzott a város – mosolyog rám.

-           - Elég sok munkád lehetett, hogy olyan messze voltál két évig, nem csoda, hogy nem találkoztunk. Mondjuk jobb is hogy nem voltál itt mikor a dolgok történtek. Nem lenne kedved nálunk vacsorázni? Végre tudnánk kicsit beszélgetni – mosolygok rá.

-           - Rendben, mikorra menjek?

-           - Mondjuk fél négy?

-           - Ott leszek.

Vidáman ballagok tovább hazafele. Felix nagy valószínûséggel már otthon van –a semmittevõ egyetemista formáját – szóval elküldhetem boltba. van idõm kicsit összepakolni a lakásban, mivel még Loki sincs otthon. Néhány perc egyedül. Hazaérve Felix már tudja a dolgát, elég csak említenem Jane nevét már indul le a boltba. Gyorsan összepakolgatok, mikor Felix visszaér kezdõdik a fõzõcske, készítek salátát a fõétel mellé, meg bekeverek egy piskótát. Felixszel már terít, mikor Loki betoppan.

-           - Halihó! Mi ez a nagy ünneplés, csak nem nekem terítetek?

-           - Nem dehogy, egy régi barátnõm jön meglátogatni.

-           - Kit?

-           - Mindjárt megtudod – s, mint egy varázsütésre csengetnek. Megigazítom magamon a pólóm, és elõre indulok Lokihoz.

-           - Jane? – kérdi lakótársunk felvont szemöldökkel. Eh?

-           - Te ki vagy? – kérdi elkerekedett szemekkel Jane.

-           - Oh, õ az új lakótársunk Lo – nem tudom végig mondani, ugyanis kecses ujjai befogják a számat fogalmam sincs milyen indokból.

-           - Lokard. Lokard ezt akarta mondani! – mosolyog ártatlanul. – Gyere beljebb.

Elkérem Jane kabátját, majd felakasztom a fogasra ahova való. Loki csak bájosan mosolygott, majd magamhoz húzva kérdõre vonom az elõbbiekért.

-          -  Mit jelentsen ez Loki?

-           - Nem tudhatja ki vagyok! Az exe az én bátyám! Nem akarom most emiatt rossz helyzetbe kerültetni õt.

-           - Van bátyád? – akadok meg, ennél a részletnél.

-           - Igen.. Van,de ez most nem lényeges. Csak most kérlek ne hívj Lokinak! Lécci – suttogja, és egy árva kiscica szemeivel pislog rám.

-           - Jó, rendben Lokard. De csak mert szépen kérted – adom be a derekam.

Meg kell acéloznom magam, nem igaz, hogy ilyen kis cicaszemekkel le lehet venni a lábamról. Meg kell tanulnom immunisnak lenni rájuk, de elõrre látom, hogy igen kicsi az esélye annak, hogy sikerül. Mosolyogva ülök le Jane szembe, Felix már leült mellé, nem sokkal vacsi elõtt kijelentette ha a fene fenét is eszik, õ akkor sem fog Loki mellett ülni. Elõször kirakom a salátát az asztalra, majd a szójapelyhes lencsecsíra levest. Látom Loki érdekes szemekkel mustrálja a levesem, de nem szól semmit.

-          -   Oh igen – fordulok felé. – Elfelejtettem mondani, Felix vegetáriánus.

-           - Értem – pillant öcsémre. – Ez konkrétan milyen leves?

-           - Szójapelyhes lencsecsíra leves. Nem olyan rossz, mint a neve – nevetek fel.

-           - Tanúsítom – erõsít meg mosolyogva Jane.

-           - De ha szeretnél inkább valami húst enni, a hûtõben találsz – adom meg a választás lehetõségét Lokinak.

-           - Nem kell, biztos ez is nagyon finom – mosolyog rám.

-           - Lokard, megkérdezhetem, te hogy lettél Mayáék lakótársa? – kezdeményez kedvesen beszélgetést barátnõm. Látom Felix már nyitná a száját hogy belekössön valamibe, de egy kecses és nõies mozdulattal belerúgok a bokájába.

-           - Kiraktak hazulról, Maya talált meg, azóta itt vagyok – pillant rám hálás szemekkel.

-           - Igen, Lokard már talált munkát is – mesélem lelkesen – Ha pedig eljön az ideje lakást nézünk neki.

-           - Ja, Mayának túl jó szíve van, mindent haza hord – jegyzi meg Felix, mire szúrósan nézek rá.

-           - Ez nagyon finom lett – szól közbe Loki, mire csak boldogan rámosolygok.

-           - Na, de Jane mesélj! – fordulok izgatottan barátnõm felé.

-           - Nem történt sok minden… Dolgoztam… - kezdi el kavargatni a levesét. – Nem rég jöttem vissza, eddig el voltam havazva – mosolyog rám, de látom rajta, hogy valahol sántít a dolog.

-          -  Hát, ha nem akarsz beszélni róla én nem erõltetem – simítom meg a kezét.

-           - Nem kerülte el a figyelmed mi? – nevet kínosan.

-           - Nem bizony – mosolygok rá.

-           - Veletek mi történt az utóbbi idõben? – tereli a témát, mire összenézünk Felixszel.

-           - Hát történt pár dolog – kezdi el öcsém. – Dave kórházba került, és nincs munkahelye. Már kiengedték, de felkellett költöznie anyuékhoz, mivel a belvárosban volt a lakása, nem messze a Stark toronytól.

-           - Dave? – néz rám értetlenkedve Loki.

-           - Az egyik bátyám – mosolygok rá szomorkásan. – Na, de beszéljünk valami vicces témáról! – csapom össze mosolyogva a tenyereimet.

A vacsora viszonylag oldott hangulatban telik. Jane beszél a kutatásairól, a statisztikákról, amihez csak okos szemekkel bólogatok, mintha érteném mirõl is beszél, aztán meghallgat az elsõ munkanapomról. Felix tanulmányai is terítékre kerülnek, majd Loki pincérkedése. Este indul csak el Jane, de megbeszéljük, hogy amíg ismét New Yorkban van találkozunk párszor. A vendég elmentével Felix beül a tévé elé, én pedig mosogatni kezdek.

-          -  Fiúk, van még sütemény a hûtõben, ha kértek – mondom, két tányért eltörölgetése között.

-           - Beszélgessük, nõvérkém – áll be mellém Felix, és elkezdi elpakolni az eltörölgetett tányérokat.

-           - Mirõl szeretnél, csillagom?

-           - Szóval Lokard? – vonja fel fél szemöldökét.

-           - Jól van, na, megkért rá – nyújtok felé egy újabb tálkát.

-           - De ugye tudod, hogyha a rúgás miatt bedagad a bokám nagyon mérges leszek? – bök meg játékosan a könyökével.

-           - Ugye tudod, hogy az én házamban laksz? – bökök vissza vigyorogva.

Mosogatás én is leülök a kanapéra, de nem igazán tudok mit kezdeni magammal. Az, hogy feljött Dave eléggé megnyomta a hangulatom, mit ne mondjak. Felix valami bugyuta vígjátékot néz, amin csak vigyorog, én pedig felhúzott térdekkel nézek magam elé. Loki mellettem ül, de nem úgy tûnik, mintha õt is annyira érdekelné az a valami, amit adnak a tévében. Sóhajtva felállok, és felkapva cipõmet, leakasztom pulóverem a fogasról.

-           - Te meg hova mész? – kérdezi Felix rám sem pillantva.

-           - Muszáj elmennem sétálni – húzom meg a copfom, majd belebújok a pulóverbe.

-           - Elég késõ van már, veled megyek – áll fel Loki is.

Megvárom amíg, õ is összekészül, majd elindulunk. Nincs konkrét úti cél csak járkálok össze-vissza, hogy kiszellõztessem a fejemet. Kellemesen hûvös van már, ami nagyon jól esik, a szél is csak éppen hogy fújdogál. Néha rápillantok a mellettem ballagóra, majd visszavezényelem pillantásom a cipõm orrára, vagy épp az épületekre.

-           - Tudod mit nem szeretek New Yorkban? – nézek rá.

-           - Mit?

-           - Hogy nem látni a csillagokat a sok épülettõl. A kisebbik öcsém, nagyon oda van a csillagászatért, így amíg otthon laktam minden szombat este kimentünk a kertbe a teleszkópjával és vizsgáltuk az eget – kezdek el nosztalgiázni. – Egy idõ után majd’ megfagytunk odakint de teljesen megérte, olyan gyönyörû volt az ég. Hiányoznak a csillagok – sóhajtok. – Olyan, mintha be lennék zárva egy dobozba, ahonnan nem látok ki.

-          -  Miért nem költöztél vidékre, ha ennyire hiányzik a szabad tér? – kérdezi, miközben leülünk egy padra.

-           - Áhh, a bátyáim itt voltak, én is ide akartam jönni. Itt voltam egyetemista is, és most Felixnak is jól jön, hogy itt élek – magyarázom. – Soha nem bírtam az egyedüllétet, amíg nem költözött fel Felix, a bátyáim szinte mindennap feljöttek hozzám.

-           - Jó, hogy ilyen jól kijössz velük – teszi egyik térdét a másikra, és dõl a szék támlájának. – Neked legalább nincs zûrös családod – mosolyodik el halványan.

-          -  Igen – mosolyodok el én is. – De a történtek eléggé odavágták a családot – kulcsolom össze kezeimet. – Nagyon… ijesztõ volt. Én aznap nem dolgoztam, de három testvérem bent volt a belvárosban… Szerintem az összes létezõ istenhez mondtam egy imát, hogy ne legyen bajuk – ejtek meg egy röpke mosolyt. – Aztán Anyuék hívtak, hogy Dave kórházban, se lakása, se munkája, csak úgy egyik pillanatról a másikra. Az egész család nagyon aggódott, a bátyám most Anyuéknál lakik, amíg ki nem találunk valamit. Úgy tûnik teljesen mégsem jöttek be azok az imák – hajtom fejem az összekulcsolt kezeimre.

- Egyikünk sem szólal meg, csak egymás légzését halljuk az éjszakában. Tompán hallani a város zajait, de amúgy csend honol mindenfele. A szél feltámadt, és elkezdi összeborzolni a copfomat. A légmozgás miatt fázni is kezdek, pedig nem vagyok az a fázós típus. Lassan kinyújtózkodom, majd felállok és úgy is nyújtózkodom egyet. Loki is feláll a padról, én pedig felpillantok az arcába, belenézek azokba a zöld szemeibe, majd hirtelen ötlettõl vezérelve átölelem.

-           - Maradhatunk így egy kicsit? Kérlek…

-           - Persze – simítja kezeit a hátamra. Pár percig állunk a pad mellett, majd elengedem, és lépek hátra egyet.

-           - Na, ideje hazaindulni… Késõre jár, mindketten dolgozunk holnap – mosolygok rá, majd mellkasomon összefont karokkal elindulok.

Visszafele egyáltalán nem szólunk egymáshoz, úgy tûnik egyikünknek sincs kedve beszélgetni. Felérve a lakásba, kuncogva veszem észre, hogy Felix bealudt a kanapén. így beosonunk, s én gyorsan belépek a szobájába egy pokrócért, amit ráterítek, majd nyomok egy puszit az arcocskájára az én drága öcsikémnek. Mosolyogva intek jóéjszakát Lokinak a szobaajtómból, majd becsukom magam mögött, és ruhástul rávetõdöm az ágyra. Majd reggel zuhany után átöltözöm...