- Hogy-hogy pakoljak ki? - értetlenkedem az õr elõtt, mire az lehajol, és szétrángatja a táskám zárját. Én egyre jobban pirulok, de hagyom. Inkább nem keresem a bajt.
 Végül már vöröslõ fejjel állok a mogorva, bajuszos és dagadt õr elõtt, aki éppen a csomagjaim rángatja szét. Ilyen kínos dolog még sosem történt velem! A ruháim közszemlére ki vannak téve, a papucsommal, a pizsamámmal, és a tisztálkodószerekkel együtt. Az a négy idióta már a bejáratnál áll, és üvöltve röhög. Szerencsére nincsenek sokan a környéken, így legalább nem látják... kivéve valami furcsa kinézetû csoportot, akik távolabb állnak... nem akarok összeakadni velük! Rémesen ijesztõek, fõleg egy mogorva, aki egy szõkére lövell gyilkos pillantásokat. Na, belõlük nézem ki, hogy drogosok. Csak ne nézzek feléjük!
- A sátor ponyváját hagyja már benne az Istenért! - csattanok fel... azaz csattannék fel. De hangom félõsen cincog, szinte már szépen kérem a pasast. - Nincsen benne drog, tényleg.
- Daiki ne szenvedjél már! - üvölt nekem oda Deidara két nevetõgörcs között. - A végén már csak a mobil budikban lesz hely!
 Olyan gyilkos pillantásokat küldök felé, mint a mogorva a szõkére. Lehetne egy kicsit megértõbb, mert most vagyok itt elõször. Neki könnyû, õ már tavaly átszenvedte ezeket. Amúgy is, legszívesebben megfordulnék, kivenném a testápolóm, a többit meg ott hagynám az õrnek, legyen boldog vele, aztán hazamennék... jó, talán a tusfürdõm és a dezodorom is vinném magammal. De a többi felesleges. Elég pénzt kérnem a szüleimtõl, meg sem kell mondanom, hogy mire, megkapom. Ha azt mondanám, hogy a Fuji hegyet akarom megvenni, szerintem még azzal sem lenne semmi gondjuk... pénzügyileg legalábbis.
 Viszont már nincs menekvés, mert az õr úgy tûnik elég módszeresen kipakolt helyettem. Int, hogy mehetek tovább, én meg visszateszem azokat, amiket hirtelen tudok, a többit rugdosom. Legyen poros, legyen szakadt, kit érdekel? Deidara-ban van annyi, hogy odajön, és segít pakolni. Ezzel semmi gond nincs, de alig bírja ki, hogy ne röhögjön a képembe. Nem mondok semmit, szerintem így is elég feszültek, mert egy ilyen világ hülyéjét vették a nyakamba, mint engem.
- Te hoztál testápolót? - néz rám kiakadva. - Kezdek kételkedni abban, hogy nem Daiki-san vagy!
 Megcsapom egy pólóval, mire feláll, és otthagy. Deidara és a hisztirohamai! Nagyon idegesítõ, hogy ha valamit nem úgy mondok, ahogy õ akarja, akkor képes ezt megcsinálni. Szerencsére nem sokára kész leszek! "Munka" közben hallom, hogy a furcsa társaság balhézik az õrnél. Nem hallom tisztán, csak néha a káromkodásokat. Nem vártam mást, de nem fordulok meg és nem tulajdonítok neki nagy figyelmet. Azok ott négyen úgy bámulják õket, mint a kirakati majmokat... idióták! Õk lesznek elõször megverve meg megerõszakolva. Ilyen tekintetben örülök, hogy nem tartozom közéjük gondolkodásilag.
- Komolyan, Daiki, igyekezz már! - üvölti oda nekem az egyikük. Hangjából tisztán kiérzõdik a félelem.
 Nem hinném, hogy alaptalan a félelme. Az a társaság mindjárt végez. A többi tárgyat beledobálom, csak úgy, és visszazárom. Felkapom, már amennyire lehet egy tíznél több kilós táskát csak úgy felkapni. Odarohanok a többiekhez, mielõtt még a balhés csoport végzett volna. A többiek intenek, hogy húzzunk el innen, míg van lehetõségünk. Elindulunk a még elég kicsi tömegben, hogy keressünk egy olyan helyet, ahol nyugodtan lehetünk. Én végig azon gondolkodtam, hogy az õr mennyire prosztó volt. Mármint csak úgy szétdobálta a cuccaim... ez normális? De a többi három is... nem hogy odajönne segíteni, nem, még ki is röhög. Már most hazamennék, tényleg.
- Mikor érünk már oda?! -  nyafog Deidara. - Már fáj a lábam.
- Hamarosan - válaszolja a falkavezér.

***

 Én õszintén rohadt nagyot csalódok, mikor meglátom, hogy hol lesz a sátor. Egy nagy tér, körbevéve pár cseresznyefával, és kész. Ráadásul messze mindentõl. Mondjuk, ami elõnyös, hogy minden második fa mellett biztonságiak állnak, akik megnézik a karszallagjainkat és átkutatják a táskákat. Ezt már jöbban viselem. Már gyakorlottan mutogatom, hogy miben mi van. Én végzek a leghamarabb, és most nekem kell várnom a többiekre. Így legalább van idõm megnézni, hogy kik vannak még itt.
 Nem sokan, hogy õszinte legyek. Pár csapat veri éppen fel a sátrát, és kész. Remélem, nem is leszünk sokan... félnék egy nagy tömegben, egyedül egy kicsi sátorban. Plusz nem akarom, hogy mindenféle részeg rám essen az éjszaka közepén. Deidara is hozott sátort, meg még ketten, de az egyik gyerek a másik sátrában alszik, mert a sátor két személyes... nem járnak, csak szerencsétlen Akihiko szülei nem tudják megengedi maguknak a sátrat, sem a nagyon csicsás szarokat.
- Oké, mehetünk - csap a vállamra Deidara olyan erõvel, hogy majdnem elõre esek.
- Köszi szépen - nézek rá dühödten.
 Nem válaszol, de látszólag már elmúlt a hisztije... ennyi idõ leforgása alatt meg tud haragudni és ki tud békülni az emberrel... lehetetlen egy gyerek, de legalább rendes velem, ha rájön az öt perc. Igazából tényleg nem értem, hogy miért nem az éltanulók között van. Mert otthon sincsen gond. A szülei együtt vannak, szeretik egymást, van egy fiatalabb testvére... mindegy. Lehet, hogy úgy járt, mint én; itt fogadták egyedül el, és most kiélvezi.

***

- Segítesz? - kiáltok oda Deidara-nak, aki már a sátorba dobálja be a holmijait.
 Én sehogy sem haladok. Már sokszor vertem fel sátrat, de most nem megy. Jó, mondjuk akkor mindig volt segítségem, és most egyenlõre még nincs. Ha jövõre is elrángatnak, gyakorolnom kellene otthon, hogy hogyan kell ezt csinálni gyorsan és fájdalommentesen. Mert már így is van egy rahedli kék és lila foltom, mert megütött a sátor tartócölöpje, vagy majdnem megfolytottam magam a ponyvával.
- De szerencsétlen vagy! - sóhajt, majd feláll és odajön. Pont mellettem van a sátra, így legalább nem kell üvöltenem, ha beszélni akarok vele.
 Ketten hamar felállítjuk, majd segít behajítani a táskát. Õ megfogja az egyik végét, én a másikat, és elkezdjük lóbálni. A megbeszélt jelre - ami a mi kedvünkért a három - elengedjük, de a lendület magával ránt minket is, így bezuhanunk a sátorba. Deidara pont rám esik. Elvörösödöm, majd kikecmergek alóla, viszont õ is szinte egybõl felugrik. Az arca neki is egy érett piros almáéval vetekszik.
- Bocsi - mondja. - Remélem azok nem látták, mert akkor beindul a yaoi-k gyártása, fõszerepben veled és velem.
- Semmi, én bocs - mondom neki.
 Kint egyre melegebb van. Azok hárman elmentek valamit megkérdezni, Deidara pedig visszament a saját sátrába. Én kint ülök a sátor elõtt, mikor meglátok négy, vagy öt alakot, amint éppen egy õrrel balhéznak. A szívem egybõl hevesebben kezd el kalapálni, és kiver a veríték; õk azok! A csapat reggelrõl! És pont ide akarnak jönni, ahol mi is vagyunk! Lehet ennél rosszab?!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Idegesen rúgok bele a legközelebbi kupacba, ami a szobámban van. Beletúrok sötét színû hajamba, szemeim már sós könnyek csípik. Istenem, mindjárt elbõgöm magam! Tizenhét éves vagyok, és hamarosan úgy fogok bömbölni, mint valami kis buta öt éves! Pedig lazán kellene mennie a pakolásnak, fõleg a fesztiválokra. Hiába, nagyon látszik, hogy ez az elsõ fesztiválom. Erre se mennék legszívesebben, de hiába, muszáj. Lassan ez már kultusznak számít, hogy tavasszal menjünk el a Sakura Hamai-ra. Ez a városunkban egy fesztivál, ahová híres rock és pop elõadókat hívnak meg. Az összes osztálytársam, évfolyamtársam, de még a fiatalabbak is voltak tavaly, csak én hagytam ki, így idén már kötelezõ jönnöm. Ha nem, egy életre eláshatom magam.
 A kutyám nyugodtan besétál a szobámba és felugrik az ágyra. Kényelmesen elnyújtózik és úgy figyeli a szenvedésem. Szinte már szánakozva néz rám, hogy mennyire hülye vagyok. De nincs mit tennem, egyszerûen nem vagyok ehhez szokva. Újra és újra a kezemben lévõ listára sandítok, amire minden fel van írva, ami kell. A legtöbb már pirossal ki van fírkálva, mert szükségtelennek érzem. Már csak pár ruha maradt és a sátor... de úgy érzem, hogy még ez is sok. A hatalmas fekete táska már ki van készítve, és a sátor kellékei úgy, ahogy vannak be is van rakva. Már csak a ruhák között kellene döntenem. Van itt mindenféle. Hideg, meleg, rövid, hosszú. A szüleim azt mondják folyamatosan, hogy esõ lesz, meg rossz idõ. De feleslegesen sem akarom cipelni.
 Elmélkedésem a telefon csengése zavarja meg, mire a kutyám egybõl elkezd ugatni. Fáradtan gázolok át a kupacokon, hogy felvegyem. Pont az ágyon van, így még a kutyámon is át kell nyúlnom, amit õ egy fáradt morgással díjazott.
- Bocsi öreg fiú - simogatom meg a fejét. Majd egy futó pillantást vetek a telefonra; Deidara hív, az egyik, aki jönni fog velem a fesztiválra. - Mondd - sóhajtom bele a telefonba, mikor felveszem.
- Istenem, végre! - kiáltot fel. - Az hittem, már sosem veszed fel. Megint a kutyán gázoltál át?
- Honnan tudod? - kérdezem.
- Ismerlek - röhögi el magát.
 Sóhajtva nyugtázom, hogy komoly mondanivalója van. Csak akkor nem köszön, és akkor nem kérdezi meg, hogy velem mi újság van. Deidara egész kedves, sõt, a legrendesebb közölünk, nem is értem, hogy miért lóg olyanokkal mint õk... izé, mi. Példának okáért, én belõle sem nézem ki, hogy már nem szûz, és hogy volt ilyen fesztiválon. Igazából én magamból, testileg kinézném, mert idõsebbnek nézek ki a koromnál, de nekem meg van annyi eszem, hogy nem csinálok ilyeneket. Amúgy is... nem szeretnék fesztiválokra járni. Annyi ott a drogos, meg a piás, meg a veszélyes ember... a tavalyi fesztiválon is nem egy gyerket késeltek meg. Nem akarok közéjük tartozni.
 Deidara az idõjárásról áll neki hablatyolni. Hogy milyen idõ lesz a héten, milyen holmit vigyen... annyira idegesít, pont erre nincs szükségem!
- Figyelj, nézd meg az interneten - szakítom félbe az értekezését a napsugarakról... hogy a fenébe jutott el oda?
- De ott is, az egyik ezt mondja, a másik azt! - nyafog.
- Akkor hozz mindenfélét! - sóhajtom. - Én azt teszem - hadarom, mikor meghallom, hogy levegõt akarna venni.
 Nos, ez a rossz tulajdonsága... rémesen, tényleg, borzalmasan túlaggódik mindent. Mint a nagymamám! Mindig van egy olyan kérdése, hogy mi lesz, ha? Más gyerek már rég rávágná a telefont, de én türelmes vagyok. Meg õ tényleg a barátom, akiben meg tudok bízni. Ha neki mondok valamit, a nyakam rá, hogy nem hallom vissza.
- Ja, akkor jó - teszi le. Semmi köszönés, vagy valami... tipikus Deidara. Ha izgalomba jön, akkor be is pörög.
 Visszateszem az ágyra a telefont. Majd sóhajtva belehajítok pár ruhát a zsákba, a fehérnemûk mellé. Egy hosszú, és egy rövidnadrág, meg pólók és egy pulóver. Cipõt is teszek be, mert szandálban szeretnék holnap menni, de ha esik, vagy valami... még a hálózsákom rakom bele, és készen vagyok. Elégedetten szemlélem két óra munkáját. Hamar össze is tudom húzni, így semmi nem akadályozhatja meg, hogy végre lefeküdjek.
 Kitessékelem a kutyám a szobából, majd bevágódom az ágyba, mint valami kidõlõ fa. Már csúkodik le a szemem, mikor a telefon megint cseng. Kiábrándultan nézem meg a kijelzõt. Deidara... Istenem, miért nem hagy békén?!
- Mi van? - kérdezem nyafogva.
- Már kész lehetsz, ha ilyen gyorsan felvetted - állapítja meg. - Az jó, amúgy is lenne kérdésem.
- Tudod mennyi az idõ? - kérdezem.
- És? Nem arra van, hogy eltöltsd? - kérdezi. Biztos fintorog, ilyenkor mindig azt szokott. - Na, tehát te ugye hálózsákot is hozol... de alá polifoam-ot?
- Deidara - sóhajtom komoly hangon. - De tényleg ilyenért hívsz fel?
 Nem hiszek a fülemnek! Ez az õrült tizenegykor telefonál, hogy egy ilyet megkérdezzen?! Ha nem tudnám, hogy Deidara-ról van szó, még azt is hihetném, hogy szerelmes, azt azért telefonálgat. De róla nem  hinném, hogy belém lenne szerelmes. Elvileg van barátnõje... a hangsúly a nõ-n van. Õ nem meleg, és én sem. Plusz a középsuli kezdete óta haverok vagyunk, és csak haverok... nem, biztos nem érez többet irántam!
- Mondd már! - sürget.
- Nem, de ha te akarsz, hozzál - sóhajtom. - Van még valami?
 Hosszú csend a vonal másik végén... gondolkodik, ha tud olyat. Kezdek egyre fáradtabb lenni. Kihangosítom a telefont, és a fejem mellé rakom. A csend egyre nagyobb, míg végül megszólal, mikor én félálomban vagyok:
- Nem, ennyi. Szia!
 Elégedetten némítom le a telefonom. Ha elköszön, akkor már csak reggel fog keresni. Sokáig forgolódok, mert bár tavasz van, hirtelen melegedik fel a levegõ, és a következõ hétre ilyen idõjárást mondanak. Én frontérzékeny vagyok, és melegben képtelen vagyok elaludni. Most is forgolódok, minden bajom van. Végül aztán valahogy sikerült elaludnom.

***

 Másnap reggel arra ébredek, hogy valaki ül a lábamon. Azt hiszem, hogy a kutyám, mert õ sokszor alszik be a lábamon fekve... kinek mi a kényelmes. Elmormolom a nevét, majd egy kicsit meg is rugdosom... és ekkor érzem; õ valószínûleg nem kutya, sõt! Ember. Legalábbis a kutyámnak eddig nem volt ilyen farcsontja...
- Jézusom, ne taperoljál már a lábaddal! - csattan fel Deidara. Persze, ki más jönne be a szobámba, és ülne rá a lábamra?!
- Szállj már le a lábamról - morgom neki. - Nem tudtál volna máshogy felébreszteni?
- Éppen az a baj, hogy téged még ébresztgetni kell... pedig egész lányosan alszol - töpreng.
 Sértõdötten ülök fel... nem szeretem, mikor azzal viccelõdnek, hogy kisfiús, meg lányos vonásaim vannak... nem tehetek róla, oké?! Jó, persze, én is szívesebben néznék ki máshogy, mondjuk egy kicsit izmosabban... de nem jönnek rám az izmok, hiába csinálok bármit.
 Deidara most már áll, és engem rángat ki az ágyból. Majd, mikor már a szõnyegemen imbolygok, megperdül, felrántja a ruhákkal teli szekrényem, és dobálja nekem a pólót meg a nadrágot. Miután felöltöztem, kirohan, és a szandálommal tér vissza. Nem értem, mi ez a felhajtás egy nyomorult fesztivál körül... na mindegy.
- Kész vagy? - kérdezi.
- Még le sem zuhanyozhattam, meg sem fésülködhettem és fogat se moshattam! - teszem csípõre a kezem.
- Nem lényeg, gyere! A többiek lent várnak.
 Zavartan a fali órámra nézek... dél lesz. Szent Isten! Én eddig aludtam egy huzamban? Szerintem ez a rekordom, ami magasan verte a fél tizet. Nem szoktam sokáig aludni... valahogy mindig felébredek, vagy arra, hogy a szüleim beszélgetnek, vagy arra, hogy a kutya, macska randalírozik...
 Lent már tényleg ott volt a három másik fiú, akivel menni fogok. A konyhaasztalnál ücsörögtek, és mikor meglátták, hogy cipelem le a nehéz táskát, karjaikat az ég felé emelték, mintha imádkoznának... mûmájerek! Elfintorodom, majd leérek a lépcsõ aljába. A szüleim természetesen sehol... miért is lennének? Biztos tárgyalás, vagy megbeszélés, vagy anyám kínja van!
- Mehetünk? - kérdezem.
 Erre õk is felkapják a táskáikat. Õk majd' megszakadnak a súlya alatt... de abban van minden! Ha esetleg nekem nem lesz valamim, majd kérek tõlük. Felkapom az elõszoba asztalán lévõ kulcsom, és kitessékelem a többieket. Felrémlik, hogy mióta várnak, gondolom, mióta a szüleim elmentek, és itt hagyták õket. Nem értem, hogy miért nem keltettek fel hamarabb... mindegy most már.
 Még egy utolsó búcsúpillantást vetek a házra, majd elfordítom a kulcsot, és a négy üvöltözõ hülyegyerek után futok, akik már az utcán tervezgetik a berúgásokat és a szexet... gratulálok nekik. Én nem akarnám... legalábbis nem egy sátorban. Plusz oda igazából a ringyók járnak... velük meg köszönöm, de nem.
 
***
- Itt vagyunk - sóhajtom, mikor megállunk a hatalmás fesztivál kapujában.