- Minden csónakba csak három ember ülhet!- érkezett az utasítás, én pedig tanulva hibámból, ezúttal sokkal gyorsabban pécéztem ki magamnak egyet. Én voltam benne az első, így a megátkozott csónak, még várta másik két utasát. Tekintetemmel a kastélyt fürkésztem, nem figyeltem diáktársaimra.
- Beszállhatunk? –csendült fel a már ismerős hang. Lassan fordultam felé, de kár volt. Nagyot fordult velem a világ, ahogy megláttam Pottert mögötte a Weasley lánnyal. Legszívesebben kijelentettem volna, hogy nem, teljesen kizárt, dolog, hogy velük utazzak, de… aztán elgondolkodtam. Eszembe jutott, az, amire apa nevelt, s őszintén szólva.. nem is tudtam volna megindokolni, hogy miért nem ülhetnek be. Így végül bólintottam egyet. Az az egy szerencsém volt, hogy a csónakban egyikőjük sem erőltette a beszélgetést…
A kastély falain belül rögtön a Nagyterembe vezettek minket. Előtte éppen csak annyi időnk volt, hogy átvegyék azok talárjukat, akik még nem tették meg. Az elvarázsolt mennyezeten tömötten sorakoztak egymás mellett az ünnepélyes hangulatú gyertyák. Ahogy bevonultunk, nem győztem bennük gyönyörködni. Egészen a tanári asztal elé kellett vonulnunk, ahol az asztalfőn ülő, ősz hajú, kontyos nő felállt. Ő volt Minerva McGalagony, az iskola igazgatója.
- Köszöntök minden régi és új diákot. Örömmel tölt el minden mosolygós, ismerős arc, s a megszeppent, eddig ismeretlenek. Mielőtt nekikezdenénk a vacsorának, a Roxfort régi hagyományaihoz híven, következzen az elsősök beosztása. – Előre sétált megkerülve az asztalt, majd mikor megállt, egy kreolos bőrű tanár lépett hozzá, a Mardekár házvezetője. Blaise Zambiniről sokat hallottam apámtól, jól tudtam, hogy gyerekként barátok voltak. Ő tartotta kezében a Teszlek Süveget, mely egy vörös, bársonypárnán pihent. Egyszer csak kinyitotta szemét, s ásított egy hatalmasat.
- Újkoromban eltelt már vagy ezer év azóta,
Élt e földön négy nagy mágus; róluk szól e nóta.
Hősi lelkű Griffendél, kit tágas sík nevelt;
Szép Hollóhát ifjúsága zord hegyek közt telt;
Szelíd szívű Hugrabug, kies völgyek lánya;
S ravasz Mardekár hazája erdők ingoványa.
Kell egy mágus-tanház vélte a hőskor négy bölcse.
A Roxfort lett közös álmuk s munkájuk gyümölcse.
Kezdetektől volt egy külön háza mind a négynek,
Hiszen ki-ki más-más virtust tartott fő erénynek.
Bátor szívű ifjak gyűltek Griffendél köré.
Hollóhát az észt helyezte mindenek fölé.
A szorgosokhoz húzott mindig jó Hugrabug szíve.
S a becsvágyók közül került ki Mardekár sok híve.
Egy kérdésre kereste még a négy bölcs a választ:
Holtuk után az ifjaknak házat vajh ki választ?
Griffendél fejéhez kapott, levett róla engem;
észt töltött belém a négy, s ím Teszlek Süveg lettem.
Húzzatok hát fületekre, ne tátsátok szátok!
Megtudjátok menten, melyik ház illik hozzátok! – dalolta. Tátott szájjal, s nagyra nyílt szemekkel hallgattam. Majd mikor abbahagyta, alább hagyott csodálkozásom, tudtam, hogy mi következik, én pedig mindennél jobban féltem tőle. Sorban szólították az elsősöket, akik egy székre ülve megkapták fejükre a Süveget. Voltak, akiknek még rá sem rakták teljesen a fejére, úgy kurjantotta el magát. De voltak, akiknél elgondolkodott. Ilyen volt Albus Potter is.
Ahogy kihívták a Süveghez, a diákok összesúgtak, mindenki izgatottan figyelte az eseményeket. Mindegyik ház a magáénak akarta tudni, de utólag belegondolva csupán csak a Griffendél és a Mardekár számított esélyes jelöltnek a négy közül. Leült a székre, s a fejére tették az öreg föveget. A fiú arcán látszódott a feszültség, s láthatóan hatalmasakat nyelt. Félt volna? Igen, talán. De mitől? Neki mindenki örült volna, már csak a nevével is komoly előnnyel indult a diákok között. Ő volt a Megmentő fia, minden háznak főnyereményt jelentett volna. Az újságok hetekig cikkeztek arról, mikor a bátyja a Griffendélbe került. Biztos voltam benne, bárhová is sorolja be a Süveg, örömmel fogadják majd. Ezzel szemben ha az én nevemet meghallották, mi történt? Semmi jó. Ha családommal megjelentünk bárhol, összesúgtak a hátunk mögött, volt, hogy szitkozódtak. Apám bármennyire is akart, nem tudott megvédeni mindentől. S én csak a Mardekárba kerülhettem. Muszáj volt. Nem hozhattam szégyent a családomra.
Potter ajkai remegtek, míg fején volt a Süveg. Mintha motyogott is volna hozzá valamit. A Süveg „arca” érdekes formákat öltött, úgy tűnt grimaszolt, s szemeit is forgatta. Potter lehunyta a szemeit, s úgy piszmogott továbbra is orra alatt. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálhatott.
- Griffendél! – Szólalt meg a vén fejfedő hosszú idő után, a vörös-arany nyakkendős diákok pedig üdvrivalgásban törtek ki. Felálltak s úgy tapsoltak, míg a fiú közéjük vonult. Engem valamiért nem lepett meg végül a föveg döntése.
Ismét következett néhány ismeretlen elsőéves, de rájuk nem túl sok időt vesztegetett a mágikus fejfedő. Aztán pedig bekövetkezett az, amitől egészen addig rettegtem, gyomrom görcsberándult, akárhányszor csak eszembe villant. Az én nevemet olvasta fel az igazgatónő. Remegő lábakkal indultam el kifelé, lélegzetvételeim szabálytalanok voltak és hatalmasakat nyeltem. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy testem ne mondja fel a szolgálatot és ne essek össze, mint egy rongybaba. Amennyire csak képes voltam, higgadt arckifejezésre kényszerítettem vonásaim. Mire a székhez és a két tanárhoz értem, talán még magammal is sikerült egy kicsit elhitetnem, hogy nem rettegek, de amit leültem s a fejemen éreztem az elvarázsolt süveget, ismét úrrá lett rajtam a pánik.
- Nocsak-nocsak! A Malfoy család legifjabb sarja! – Szólalt meg jó hangosan, majd hümmögött párat. – Hová is soroljalak… - kezdett tűnődni, immáron sokkalta halkabban. Kezeimmel megkapaszkodtam a szék két oldalában, s úgy hallgattam. – Nézzük csak mit látok a fejedben! Ravasz vagy, agyafúrt,de ugyanakkor meggondolatlan s bátor is. Makacs, ó, de még mennyire! A szíved érző, s meleg, de elszánt is. Mardekár vagy Griffendél, Griffendél vagy Mardekár… Nehéz döntés, az ám!
- Ne a Griffendélbe! – suttogtam fojtott hangon, kétségbeesetten. Szívem oly hevesen vert, hogy majdnem kiugrott mellkasomból. Éreztem ahogy kifutott arcomból a vér, már csak a Griffendél szó hallatán is.
- Ne a Griffendélbe? – kérdezett vissza érdeklődő hangon.
- Csak ne oda! – hangomon egyre érezhetőebben eluralkodott a pánik.
- Jó helyed lenne a Griffendélben, nagy varázslóvá válhatnál Griffendél Godrik fia között… - kezdett volna győzködni, de én közbevágtam.
- Ne oda, csak a Griffendélt ne!
- Legyen hát… - súgta végül utoljára. – Mardekár! – hangja ismételten hangosan csengett. A mardekárosok asztala felől hallatszott némi taps, s a közelemben álló Zambini professzor is összecsapkodta tenyereit. De a legtöbben összesúgtak a besorolás hallatán.
Remegve sétáltam a házam asztalához és foglaltam helyet az elsősök között. Néhány felsőbb éves megveregette a vállam, de a többség ügyet sem vetett rám, vagy engem figyelve sugdolózott. Nyomasztó érzés lett úrrá rajtam már az első vacsorán is, s ez az érzés végigkísérte későbbi éveimet is.
Mindig azt tanították nekem gyermekként, hogy sosem lesz könnyű dolgom az életben. De senki sem mondta el, hogy olyan nehéz, mint amilyen. Már elsőévesként sikeresen megtapasztaltam, hogy mit is jelent, ha az ember kiközösített, ha szekírozzák, s mind ezt olyan dolgok miatt, amikről nem tehet. Teljesen egyedül voltam, nem akadt egyetlen barátom sem. Az idősebbek – még saját házam diákjai is - ott kötöttek belém, ahol csak tudtak, és akkor, amikor csak alkalmuk adódott rá. Az első hónapok igazi kínszenvedésnek bizonyultak. Számtalanszor tűnődtem el azon, hogy megírom levélben szüleimnek, ott akarom hagyni a Roxfortot. Az egyetlen dolog ami visszatartott, az a büszkeségem volt, s az is megingott olykor. Nem egy éjszakám telt azzal, hogy könnyeimet küzdöttem vissza takaróm alá bújva. Nem akartam sírni. Nem akartam gyenge lenni – még ha az is voltam legbelül. Szükségem lett volna valakire, akire támaszkodhattam, valakire, aki ki állt mellettem…
Végső elkeseredésemben a tanulásba akartam menekülni. Próbáltam mindenkit lekörözni az évfolyamból, s hellyel-közzel sikerült is. Egyetlen egy igazi versenytársam akadt, akin minden erőfeszítésem ellenére sem tudtam túltenni. Ő nem volt más, mint Rose Weasley. Igazán tehetséges boszorkány volt már akkor is, s szorgalmas. A Griffendéllel közös óráinkon szinte érezhetően próbáltunk rákontrázni a másikra, így pontokat szerezve házunknak. Ezek a kisversengések okoztak nekem akkoriban valamennyicske örömöt, bár a vörös hajú griffendéles pont olyan undok volt velem, mint legelső nap a vonaton. Ő is azok közé tartozott, aki már a neve miatt sem kedvelt… Viszont Potter meglepetések sorozatát okozta. Az első pár hétben úgy tűnt, hogy sikerült felfognia, jobb, ha mi még nem is nézünk egymásra, de amikor már kezdtem volna fellélegezni, újra nekilátott a „Barátkozzunk!” projektnek. Egyszerre volt idegesítő és felháborító. Nem értettem mi hasznot húzhatna abból, ha egy Malfoyt, egy exhalálfaló fiát tudhatott volna barátjának. Számtalanszor talált meg vigyori képével, mikor magányosan kószáltam az iskola udvarán, s ha el akartam bújni a gonosz megjegyzésektől. Próbált velem beszélgetni, még akkor is, ha teljesen passzívan viselkedtem vele. Nem küldtem el, nem tettem szurkálódó megjegyzéseket. Nem egyszer hallgattam végig, hogy mennyi mindent köszönhetett a családunk a családjának – még akkor is ha neki köze sem volt az egészhez. Utólag belegondolva, igazán groteszk volt a helyzet; Őt a családja miatt szerette és magasztalta mindenki, engem pedig megpróbáltak kiutálni.
Albus Potter igazán különös figura volt, addigi életemben hozzá hasonlóval még nem is találkoztam. Két arca volt, én pedig csendes megfigyelőként tökéletesen kiismertem. Ha velem próbált beszélgetni, akkor folyton mosolygott, s ha nem is kacarászott össze-vissza, mint egy sültbolond, akkor is boldognak tűnt. S volt egy arca, amit a tanároknak és a diákok többségének mutatott. Előttük mindig nagyon komoly volt, az órákon szorgalmasan jegyzetelt, s egy szava sem volt. Nem is értettem, hogy e két arcnak, hogy lehet ugyanaz az ember a tulajdonosa. Nekem kegyetlenül sokat tudott mesélni, még úgy is, hogy többnyire úgy tettem, mint aki rá sem hederít, ezzel szemben másokkal alig beszélt. Talán csak a Weasley lány lehetet az, akivel még láttam beszélgetni.
Ahogy telt az idő, egyre inkább hozzászoktam Potter jelenlétéhez. Legnagyobb megdöbbenésemre előfordult, hogy szinte már vártam mikor jelenik meg addigra már jól ismert vigyorával. Nem vallottam be még magamnak sem, de szerettem vele lenni, még úgy is, hogy nem sokat hallattam a hangom. Aztán egyszer csak valami megváltozott… Hogy mikor, hol és miért, nem igazán tudom a pontos választ. Talán amikor a sokadik folyosói megalázásnál kiállt mellettem. Vagy amikor látta, hogy egy ilyen eset elvonulok keseregni, de ő utánam jött. Olyankor az lett volna a legjobb, ha kipityergem magam, de a jelenléte erre nem adott lehetőséget, amiért hihetetlenül hálás voltam. Úgy kezdtem barátként gondolni rá, hogy szinte fel sem tűnt. Egyre többet beszélgettem vele, s bolondoztunk. Persze voltak egymáshoz csípősebb megjegyzéseink, de ez jellemünkből fakadt, egyikünk sem vette túl komolyan. Végül már hagytam, hogy odacsaljon magukhoz – hozzá, és Weasleyhez – beszélgetni. A lány nem igazán örült nekem, érezhetően nem kedvelt. S ez az ellenszenvesség bennem is falakat épített fel. Nagy előszeretettel hecceltük egymást, s egyikünk sem próbált nyitni. De Potter azt akarta, hogy Rose-zal is legalább feleannyira legyen jó a viszonyom, mint vele. Én nem éreztem szükségesnek, de ő igen. S amit ő a fejébe vett, azt véghez is vitte.
Karácsonyra megszokott jelenséggé vált háromfős kis csapatunk. Sokan nem nézték jó szemmel, a griffendéles-mardekáros barátságkötést, de úgy vettem észre Albust és Roset nem igazán zavarta a dolog. Engem viszont zavart. Csak még egy indok volt arra, hogy piszkálhassanak. Nem voltam büszke rá, de párszor megfordult fejemben, hogy jobban járnék Albusék nélkül… De végül mindig arra jutottam, hogy az a jót, amit ők jelentettek, nem lettem volna képes feladni.
Karácson reggelén korán kivetett magából az ágy, s fáradtan sétáltam át köntösben és pizsamában a mardekár klubhelyiségébe. A feldíszített karácsonyfa varázslatosabban tündökölt, mint addig valaha. A zöld és ezüst gömbök szívmelengetően ragyogtak rajta. A fa tövében ott pihent néhány ajándék, melyeket azon diákok szülei varázsoltak oda csemetéik számára, akik nem tudtak hazautazni az ünnepekre. Az én szüleim szerették volna, ha hazamegyek, s velük ünneplek, de én nem akartam menni. Szerettem őket, annyira, amennyire csak egy gyermek szeretheti szüleit, de a Roxfortban akartam karácsonyozni… a barátaim társaságában. Addigi életemben sosem voltak olyan emberek, akiket a kinevezéssel jutalmaztam volna… de a sok nehézség ellenére a két griffendéles jelentette számomra a kis világom közepét.
Megkerestem ajándékomat a fa alatt, s visszaosonva a hálóterembe elrejtettem ágyam alatt, hogy ne tudja megpiszkálni a többi diák. Gyorsan magamra kapkodtam néhány kényelmes és meleg ruhát – hisz akkor nem volt kötelező a talár – és már robogtam is kifelé a hálókörzetből, hogy találkozzak Albusékkal. S el sem kellett jutnom a szokásos találkahelyünkig, út közben belefutottam szénaboglya hajú barátomba. Szemei izgatottan csillogtak, ahogy megragadta egyik vállam. A másik kezében egy bőrbe csomagolt pergamenféleséget tartott.
- Scorp, gyere! Mutatnom kell valamit! – lelkesedett, s csuklómra fogva kezdett maga után rángatni.
- Hé-hé! Mi ez a nagy izgalom? – faggattam akkor már én is kíváncsian, sejtettem, hogy nem ok nélkül viselkedik így.
- Majd meglátod, csak most gyere! – rántott kezemen még egy nagyobbat, hogy gyorsabban lépkedjek utána. Majd orra buktam, de azért szaporáztam lépteim.
Elhagytuk az iskola épületét s sietve vágtunk át a lábszárközépig érő havon. A hópelyhek akkor is vígan szálingóztak alá, s mosolyt csaltak arcomra, ahogy az előttem haladó fiú kócos tincseire tapadtak. Ő sem volt túlságosan felöltözve, mint ahogy én sem, engem rángató keze is kezdet elhűlni egy kissé. Mélyvörös kötött pulóverben volt, melyet arany szegélyekkel díszítettek, s az elején egy nagy „A” betű kukucskált. Én egy sötétzöld darabot viseltem, melyet még anyám választott nekem.
Hagrid háza felé igyekeztünk. Ő volt Albus keresztapja, így szinte mindennapos vendégek voltunk nála. Eleinte furcsán nézett rám a nagyszívű óriás, de ahogy kezdett megismerni, talán rájött, hogy nem vagyok olyan rossz ember… és érdemes vagyok a keresztfia barátságára.
Albus sietősen vágta ki a hatalmas fa ajtót, s rántott be magával. Hagrid és Rose az asztalnál ültek, s a szőrös óriás éppen teát töltött egy piros mázas csészébe. Ahogy meglátott minket, felállt az asztal mögötti kispadról és odaengedett minket, hogy kényelmesen le tudjunk ülni Rose mellé. De ott maradt a közelünkben, ő is kíváncsinak tűnt.
- Elárulnád végre Albus, hogy az, ami ennyire fontos? – kérdeztem tőle kicsit morcosan, megindultam volna a kandalló felé, hogy átmelegedjek, de ismét elkapott, s magával húzott az asztal felé.
- Majd később megmelegedsz, de ezt most meg kell nektek mutatnom! – Leült az asztalhoz, majd maga elé helyezte a bőrbe csomagolt pergament. Először rám, majd Rosrera lesett, végül Hagridra is, s elkezdte kicsomagolna a papírost. Lassan húzta elő, majd büszkén megint maga elé helyezte.
- Ezek üres pergamenek – jegyezte meg orrát piszézve Rose.
- Csak figyelj! – Albus arcán még mindig érthetetlen mosoly ült, Rose-zal pedig várakozva tekintettünk egymásra. Albus előhúzta a pálcáját s finoman a papíroshoz érintette. – Ünnepélyesen esküszöm, hogy rosszban sántikálok! – amint kimondta a szavakat, a mágia megtette a hatását, s a pergamen szétnyílt, térképpé alakult. Tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy megjelentek Roxfort folyosói, s apró, lépkedő lábnyomok, felettük nevekkel.
- Ez micsoda? – szólalt meg először Rose. Albus előhúzott a zsebéből egy cetlit, s pár másodpercig azt böngészte.
- Apa annyit írt csak: „Ez itt a Tekergők térképe. Családi örökség, igazán sok hasznát veheted, ha okosan használod.” – olvasta fel hangosan a papír fecni tartalmát, majd fellesett a keresztapjára. – Kik azok a Tekergők? És mi közük van apához?
- A Tekergők közé tartozott nagyapád is – köszörülte meg torkát Hagrid, s kissé közelebb lépett. Szemügyre vette a térképet és rámutatott egy névre. – Ágas. Ő volt nagyapád. Tapmacs pedig Sirius Blacket takarja, aki… - kezdte volna mesélni, de Albus közbe vágott.
- Ő volt apa keresztapja – bólogatott mindent tudóan. Rose és én csak érdeklődve figyeltük őket. – Ki volt Holdsáp?
- Ő Remus Lupin volt. Féregfark pedig Peter Pettigrew. Diákként jó barátok voltak, s ők alkották meg a térképet. Harry George és Fred Weasleytől kapta - magyarázta lelkesen majd ajkaihoz emelte a kezében tartott csészét, s beleszürcsölt. Kissé elfintorodott két korty után – valószínűleg elhűlhetett teája. – Sajnos ennél többet nem tudok nektek mondani, gyerekek. Ha többet szeretnétek tudni a Tekergőkről, akkor apádat kell kérdeznetek, Albus – tette még hozzá, s belekócolt a mellettem ülő fiú egyébként is borzas üstökébe.
Egymásra néztük – Rose, Al és én. Nem igazán tudtuk mire vélni a hallottakat. Felváltva néztük a térképet, s egymást. Fogalmam sem volt mennyi időt tölthettünk így, ugyanis Hagrid elkezdett pakolászni és rendezkedni a kis kunyhóban, mire Rose végre megszólalt.
- Mi lenne, ha mi is ezt csinálnánk? – tette fel a kérdést eltűnődve.
- Pontosan mire gondolsz? Egy Térképre? – rökönyödtem meg egy pillanatra, de hangnemem biztosan nem volt éppen a legmegfelelőbb, ugyanis Al vállon lökött kicsit.
- Nem, nem egy térképre Scorpius – forgatta meg a szemeit a vörös lány. – Adjunk mi is egymásnak beceneveket, s adjunk nevet hármunk barátságának is – düllesztette ki büszkén mellkasát, mint aki valamilyen fenomenális dolgot eszelt ki.
- És ez mire lenne jó? – szaladt ki egy újabb cinikus kérdés a számon.
- Ezzel tiszteleghetnénk a Tekergők előtt – szólalt meg Albus eszeléstől csillogó szemekkel. - Hisz sokat köszönhetünk nekik. Mindannyian – Rose csak helyeslően bólogatott, én pedig egy kicsit elszégyelltem magam. Értettem, hogy mit akart az utolsó szóval, s azt is tudtam, hogy nem rossz szándékból mondta. Felsóhajtottam.
- Milyen becenevekre gondoltál? – támaszkodtam meg könyökömmel az asztalon és fejemet tenyerembe hajtottam.
- Az a lényeg, hogy együtt találjuk ki – fújta fel kicsit arcát sértődötten Rose.
- Valami olyan kéne, ami illik hozzánk – állapította meg tűnődbe Albus.
- Akkor Rose neve Tövis lesz – húztam ki magam elégedetten, mire mindenki más elkerekedett szemekkel nézett rám. – Nem, nem úgy értettem! – kezdtem zavartan mentegetőzni. – Csak a neved miatt… és te is olyan vagy, mint egy rózsa…
- Tövises? – kuncogott fel Albus zavaromon.
- Ellenálló… - motyogtam halkan, de úgy látszott ez elegendő magyarázat volt, a kis vörös arca is megenyhült.
- Végül is nem is rossz az a becenév, hogy Tövis – engedett meg magának egy mosolyt Rose.
- Albus pedig lehetne Merész – bátorodtam fel ismét. Ezen már Hagrid is elnevette magát.
- Ez tökéletesen illik rá Scorpius! – helyeselt jókedélyűen.
- Nekem is tetszik – vigyorgott Albus. – Akkor már csak neked kell egy név Scorp.
- Az nehéz dolog lesz – húztam fel az orrom s dőltem hátra.
- Hm… a Skorpió túl egyszerű lenne – törte a fejét Rose, mi pedig helyeseltünk.
- S attól, hogy ez a nevem nem is tetszene – fintorogtam kuncogva.
- A Makranchoz mit szólnál? – kérdezte Al. – Ez tökéletesen illene rád.
- Nem is vagyok makrancos! – fontam össze mellkasomon a karjaim, mire a többiek felnevettek. – Na jó… talán egy kicsit – mosolyodtam én is el. – Végül is jó lesz.
- S magunkat hogy nevezzük? – érdeklődött Rose.
- Nekem van egy ötletem – vágta rá Albus. – Ha nagyapáék voltak a Tekergők, Apáékat pedig Arany Trióként emlegették… Mi lenne, ha mi lennénk az Ezüst Trió?
- Én benne vagyok! – vágta rá a kis vörös.
- Nekem is tetszik – bólogattam. Ezzel a névvel úgy éreztem, akár nagy dolgokat is véghezvihetek…
~*~*~¤°*°¤~*~*~
Azt a bizonyos karácsony reggelt követően még jobban összenőttünk, ha az egyáltalán lehetséges volt. Sülve-főve együtt lógtunk, s talán csak akkor szakadtunk el egymástól, mikor muszáj volt. Imádtam Rose folyamatos okoskodását s határozott jellemét. Ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, egyre bizonyosabbá vált, hogy neki a Tövisnél jobb becenevet keresve sem találhattunk volna. Hármunk közül mindig ő volt a legtalpraesettebb, s ha baj volt, ő reagált a leggyorsabban. Ezt kissé irigyeltem is tőle mindig, de nem ment barátságunk rovására. Se az, sem pedig a kettőnk között uralkodó, hatalmas versenyszellem. Olyan volt számomra, akár csak egy húg vagy nővér. Talán éppen ezért nem is gondoltam arra, hogy ő esetleg többet érezhet puszta baráti szeretetnél.
Harmadévesek voltunk, mikor közölte velem, hogy talán kicsit másként érez irántam, mint egy egyszerű barát iránt. Majd leesett az állam, ahogy felfogtam szavait. Váratlanul ért, s nem is tudtam mit reagálni. Szerettem Tövist, de nem lettem volna képes máshogy viszonyulni hozzá. Hiába próbáltam belegondolni a „mi lenne, ha” dologba, nem ment. Féltem neki elmondani, hogy mit is érzek, de tudtam, nem játszatok vele kegyetlen játszmát, nem színlelhettem. A barátságunkat mindennél jobban féltve vallottam be, hogy nem tudom úgy szeretni. Hiába voltunk kis 13 éves kölykök, ez akkor is fontos kérdés volt. S nem akartam elveszíteni.
Szerencsémre jól fogadta a dolgot, s ő is úgy vélte, a barátságunk fontosabb annál, hogy egy ilyen dolog elrontsa. Megbeszéltük, hogy többet nem hozzuk szóba, s Merésznek sem említjük.
És hogy mi volt Merésszel? Legjobb barátok lettünk. Elsősként is már ki-ki állt mellettem, ha bántottak, de későbbiekben sem hanyagolta el önként vállalt, védelmező posztját. Minden kis titkunkat megosztottuk egymással, mindent tudtunk a másikról. Félszavakból is megértettük egymást. Sosem szerettem bevallani magamnak, de talán még Tövisnél is jobban szerettem.
Barátságunkban az volt a legnehezebb, hogy csupán csak az iskolai év hónapjai alatt „lehettünk együtt”. Otthon egyikünk sem beszélt arról – legalább is én biztos, hogy nem -, hogy barátok lettünk. Baglyokat is csak suttyomban küldtünk a másikhoz. Nem tudtam, hogy mi lett volna, ha kiderül: egy Potter a legjobb barátom. Nem is akartam belegondolni. Tudtam, hogy apa, hogy viszonyul a családhoz, a tartás és a büszkeség mellett rendesen belém nevelte a hálát is. De ennek ellenére nem kedvelte őket. S valamiért úgy sejtettem, ezen nem is igazán akart változtatni.
Így történt hát, hogy szüleim nem is sejtettek semmit roxforti életemről, csupán azt látták, hogy minden évben alig várom, hogy visszamehessek. S ebben igazuk is volt.
Roxfort jelentette számomra a barátaimat, az Ezüst Triót.
De mindenek előtt Merészt…
