 Karakter: Anne Arert
Megjegyzés: Albrectemnek~
Nem mondhatnám, hogy annyira borzalmas élettel súlyt a sors. Legalábbis láttam szerencsétleneket, akik sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint én, főleg ezekben az időkben. Mondjuk, azt sem mondhatnám, hogy annyira meg lettem áldva az élettől, elvégre sokan sajnálkoznak egy olyan lányon, akinek nincs apja, az anyja alig él, de ez van, ezt kell szeretni. Meg lehet szokni… egy bizonyos idő után… legalábbis én ezt hiszem.
- - Anne! Ne álmodozz már, hanem segíts! – dörren rám a szakácsnő, mire rögtön ki is zökkent gondolataimból.
- - Igen! – rutinos mozdulatokkal kötöm meg hátul a már eléggé ütött-kopott kötényemet, és látok neki a kiosztott feladataimnak.
A konyhán sokkal szívesebben dolgozok, mint fent a szobákban. Édesanyám, amíg még kislány voltam próbált főzni tanítani, de a történtek miatt nem sok mindent tudtam elsajátítani. A nagymama meg sem engedi, hogy belépjek a konyhába, mivel az az ő fenségterülete, ahogy mondani szokta. Szóval nagyjából mindent amit tudok a főzésről és a különböző ételekről, azt itt sajátítottam el. Szeretem azt, amikor a ruhám és a hajam beveszi a fűszerek illatát, és egésznap érzem magamon, ami elég nagyon segítség, amikor kikormozom a kandallókat.
Azt hiszem a tüdőm már kezdi megszokni az állandó kormot, mivel már nem kapok köhögő görcsöt, amikor véletlenül rosszul nyúlok be és felkavarom az egészet. Két év alatt sok mindenhez képes idomulni az ember szervezete. Sajnos a körmeim is szoros barátságot kezdtek fűzni a korommal, nem csak a tüdőm, ezért csak nagy nehézségek árán tudom a körmeim alól és a kezemről levakarni a fekete foltokat. Az a leghatékonyabb, ha a bőr is jön – legtöbbször sajnos ez történik – de nagyon fájdalmas, és még rosszabb, ha utána a sebbe megy a korom.
Viszont szeretek itt lenni. A személyzet nagyon kedves és odafigyelünk a másikra, igencsak családias a hangulat, amikor egymás között vagyunk. Kicsit mintha lenne egy második családom, ami mindig megmelengeti a szívem. A tudat, hogy számíthatok valakire, még ha csak egy kis dologról is van szó megnyugtat.
Amint kész vagyok a reggelihez valók előkészítésével, levéve a kötényt, előszedem a vödröm, lapátom kefémet, hogy nekiálljak a kandallók kitisztításához. Jelenleg még bőven van időm, mivel a család ilyenkor még vagy alszik, vagy készülődik, hogy lemenjen reggelizni, így én könyvtárszobában kezdek, ami kissé messze esik a lakószobáktól, és reggel nem sok lélek szokott lenni. Főleg nem ilyen korán reggel.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat, vigyázok, hogy a vödör ne ütődjön neki a korlátnak, így ne csapjak nagy zajt. Halkan, a lehető legóvatosabban nyitom ki az ajtót, majd ugyannyira vigyázva csukom be. Szerencsére nem nyikordul meg, hanem teszi némán amit kell. Lendületesen megfordulok, mire egy elég váratlan szituációba csöppenek. Albrecht Stein a ház urának egyetlen fia, barna tekintetébe ütközöm, ami igencsak meglep. Zavartan meghajtom a fejem, majd próbálok a lehető legtermészetesebben odamenni a kandallóhoz, hogy végezzem a munkám.
- - Elég korán van még, nem kellene még aludnia, uram? – pillantok rá oldalról, majd kezembe véve az eszközeim nekiállok.
- - Nem jött álom a szememre – feleli halkan, majd hallom, ahogy lapoz egyet. Egész hajnalban olvasott volna?
- - Megkérhetném arra, hogy üljön kicsit arrébb? – fordulok felé, mire kissé értetlen tekintettel pillant rám. – Eléggé kormozni fog, és nem szeretném, ha összepiszkolná magát – magyarázom, mire összeszedi a könyvet és komótosan felállva, arrébb lépked.
Kissé feszengve ugyan, de nekilátok beljebbről, is kilapátolni a kormot. Egyetlen hevesebb mozdulat elég, hogy az egészet felkavarva, óvatlanul belélegezve köhögésben törjek ki. Csak pár perc kell, hogy enyhüljön a köhögés, számomra ez már szinte teljesen megszokott. Viszont ideges érzés tölt el, mikor megérzek egy kezet a vállamon.
- - Jól vagy? – hajol le hozzám, és a szemeimet pásztázza, amikbe könny szökött a köhögéstől.
- - I-igen – húzódom el kicsit. – Ez teljesen megszokott… - motyogom. – Ne is törődjön velem!
|
