Ez az olcsó cafka elég hamar lerázott, legszívesebben ott helyben elmetszettem volna a torkát, de nem akartam kockáztatni… meg az úgy sem olyan poén, ha nem szenved… a fájdalmas sikolyuk az valami felemelõ érzés tud lenni.
Még ilyen kellemes gondolatokkal foglalkoztam elhagytam a kávézót majd haza indultam egy gyors átöltözésre és tervezésre. Ezt a nõt mindenképpen a gyûjteményemben akarom tudni.
Míg hazafelé tartottam egy hajléktalannak tûnõ nõ állított meg.

- Bocsásson meg Uram, de kérem… segítsen egy szegény asszony sorsán… csak némi aprót kérnék.

Nagy nehézségek árán sikerült a vérszomjamat és az undoromat vissza fogni némileg. Baromira rühellem, ha hozzá hasonló férgek hozzám szólnak vagy akár még képes odáig elmenni, hogy hozzám is ér. A beleinél fogva kötném egy oszlophoz, ha éjszaka lenne… az a szerencséje, hogy most fényes nappal van sok emberrel az utcán. Nem szeretek feleslegesen szemtanúkat gyilkolni.
Szerencsémre már nagyon rég hozzá szoktam a színjátékhoz és az állandó „maszk” viseléséhez így az undorom feléje nem tükrözõdött az arcomon. A tekintettem is csak egyetlen röpke pillanat, de láthatóan nem vette észre. Lassan benyúltam egy kisebbik zsebbe ott ahol remélhetõleg találok némi aprót. Sikerült kitapogatnom néhány kisebb címletû érmét majd elõhalászva a kezébe nyomtam. Persze erre rögtön hálálkodni kezdet…, hogy rühellem… legszívesebben szemen köpném, de több kára lenne, mint haszna…

- Köszönöm Uram, nagyon szépen köszönöm!! Nagyon hálás vagyok érte… Ön egy igazán kedves ember…

- Nagyon szívesen… - Válaszoltam egy kellemes mosollyal, de legszívesebben a letépett karjával verném halára, de… ami kési nem múlik.
Ott hagyva a még mindig hálálkodó szukát lefordultam a legközelebb esõ kis utcán ami a egy sikátor felé vezetet. Szinte teljesen a végéig sétáltam majd mire elég messzire kerültem a forgalmas úttól hátam a falnak vetettem. Arcomat egyik kezembe temetve össze szorított foggal vicsorogtam ropogtatva a fogaimat is. Lassan kezdem lenyugodni és úrrá lenni a vágyon, hogy ebben a rohadt városban mindenkit felkoncoljak.
Szabad kezem ökölbe szorítottam, aminek az lett az eredménye, hogy a körmöm belenyomódót a tenyeremben némi vért kiserkentve. Elsõre nem igazán éreztem meg csak akkor vettem észre mikor nedvességet éreztem a tenyeremben. Nem volt túl sok vér a tenyeremen, de az a párcsepp is végig folyt az ujjaim között lecsöppenve a földre. Vér látványa kicsit kijózanítót így újra visszakanyarodtam a forgalmas útra és folytattam az utamat hazafelé.  

Miután bevágtam magam mögött az ajtót azonnal a fürdõbe siettem ismét ledobtam magamról a ruháimat bevágódva a tus alá. Hátammal a hideg és nedves csempének dõltem még folyt végig rajtam a langyos víz.
- Miért nem Ghoulnak születtem?!! Miért?!!   - Ordítottam el magam. Hangom az egész házban visszhangzott, de nem sokat érdekelt hisz egyedül élek… Legalábbis ismét egyedül…
Azt a másik ribancot mikor is öltem meg? Talán kettõ vagy három napja is annak… Nem is érdekelt túlzottan bár élveztem a társaságát miközben hallgattam a szenvedõ hangját és testének minden fájdalmas rezdülését figyeltem, de hamar véget ért. Nem tudtam kiélni magam rajta eléggé bár a szenvedõ arca még most is itt lebeg a szemem elõtt. Valahogy mindig mosolyt csal az arcomra. Ám ismét eszembe jut a kegyetlen sors és az élet, amibe bele születtem. Pedig születhettem volna olyan csodálatos teremtménynek is, mint amilyen egy Ghoul.

Végül ki kecmeregtem a tus alól majd tiszta ruhákat húztam. Azokat, amiket azaz undorító nõ össze fogdosott egy zsákba tettem a többi véres holmi közé.
Ezeket is el kéne, végre égetni mielõtt eljutnék arra, pontra, hogy új áldozatot keressek magamnak.   Az utóbbi idõben kicsit eléggé elkapkodtam a dolgokat és egymást követõen végeztem az összessel, akinek sikerült a bizalmába férkõznöm. Legyen szó akár nõrõl vagy férfiról. Bár meg kell hagyni, hogy a nõk a kedvenceim. Magával ragadóbb a szenvedõ arcuk, mint a férfiaknak.
Egy kicsit most ezen elméláztam mikor a konyhába léptem. Nem is rossz gondolat, de egy kicsit a változatosság kedvéért most elkapok egy komás srácot, akit a pincébe zárok… Már amúgy is tiszta és mielõtt valahogy „össze” jönnék azzal a tünemény nõcskével a kávézóból elõtte jobb, ha kiszórakozom, magam nehogy elkapkodjak valamit.
Idõ közben összedobtam valami harapni valót azokból, amit a hûtõben találtam. Nem túl egészséges vagy guszta, de legalább jó az íze.
Gyorsan betoltam majd feldobtam egy kávét is. Néha nem ártana, ha kevesebbet innék, de ki nem szarja le. Az irodába szerencsére ma sem kell bemennem majd valamikor a héten, beugrom bár magam sem értem, hogy minek. Azok a seggfejek, akik az asszisztenseim azért fizetem, hogy dolgozzanak, de nyakamat rá, hogy ezek mást sem csinálnak, mint játsszák a nagyfõnököt meg maszturbálnak. Egyszer õket is megölöm, ha találok pár töketlent, akivel pótoljam õket.
Elfogyasztottam a kávét miközben gondolatim szokásomnak megfelelõen közel sem ott jár ahol kéne. A poharamat a mosogatóba raktam a többi mosatlan közé. Majd este elmosom, most úgy sincs annyi kedvem hozzá. El akarok ugrani a közeli kórházhoz. Valahogy mindig feldob egy kicsit, ha súlyos beteg vagy haldokló embereket látok.
Bezárva az ajtót kivételesen úgy döntöttem, hogy kocsival megyek nem gyalog. A garázsba lépve beültem kedvenc Audi A8-omba. Nem mai darab, de a kedvenceim közé tartozott… emlékszem mikor az elsõ vérben úszó hullát pakoltam a csomagtartójába… Régi szép idõk voltak…
Felpörög a motor majd kigurulva a garázsból elindultam a kórház irányába. Még a visszapillantóban láttam, ahogy lassan becsukódik a garázs ajtó és a nagykapu is. Valahogy mindig jól esett látni, ahogy bezáródik az ajtó.
Percek alatt látótávolságba került a kórház ahova szeretek járni majd még pár percembe telt mire le tudtam parkolni… a sok rohadt hulla jelölt…
Végre sikerült találni egy nyomot helyett valahol messzebb, mint akartam ,de levan szarva.

Szúrós pillantásokat kapok, ahogy a három jómadár leül, az asztalhoz és enni kezdenek. Haru közben befejezte, felmegyünk a szobájába, és nekiállunk öltözködni. Ma az ovival kirándulni mennek, szóval kissé nehéz hátizsákkal indul le a lépcsõn az elõszoba felé. Amíg õ leballag, én is gyorsan átöltözöm, tegnap már elõre kikészítettem mit veszek fel. A fiúk csak akkor indulnak, fel a szobájukba, mikor én már a cipõmet veszem.

-       - Legyen szép napotok! Elmentünk! – nyitom ki a bejárati ajtót, még utánuk kiáltva, mire csak álmos morgást kapok válaszul. Kitolom, a biciklit a garázsból, felrakom rá, Harut, majd huss!

Szeretek biciklivel járni. Természetesen van jogosítványom, tudok vezetni, de amikor ilyen szép az idõ elõnyben részesítem a biciklit. Sokkal szabadabb érzés, ráadásul nem is szennyezi a környezet. A legközelebbi ovi elõtt – ide írattuk Harut, hogy bármi gond van egy-két perc alatt ideérhessünk – leszedem Harut a biciklirõl, táskáját rá segítem, majd homlokára egy puszit nyomva engedem útjára. Az egyik nevelõ kézen fogja és odaviszi a többi gyerekhez, én pedig addig integetek neki, amíg el nem tûnik a többi korabeli gyerkõc között. Haru enyhén szólva is zárkózott gyerek, ezért nagy elõre lépés volt, mikor az oviban összebarátkozozz egy kislánnyal. Visszakászálódom a bicóra, majd egy kávézót célzok meg, mivel most szükségem van egy kis koffeinre munka elõtt.

Gyorsan be a kávézóba, elvitelre kávé, majd ki onnan, hopp a biciklire, és irány a munka! Legalább is ez a terv körvonalazódott a fejemben, mikor beléptem a kis kávézóba. Odalépve a pulthoz, leadom a rendelést, majd nézelõdök egy kicsit, míg meg nem kapom a rendelésem. Aranyos kávézó, lehet többször kellene ide beugranom. Várakozás közben hallgatom a híreket a sarokba állított tévébõl. Hmm… újabb gyilkosság, szóval egy újabb hulla, amit át kell néznem, hátha találok valami nyomot.

-       - Köszönöm – veszem el a papír poharat, amit nyújt a pincér lány, majd célirányosan megindulok a kijárat felé, ám mielõtt megfoghatnám a kilincset valaki megelõz és kitárja elõttem az ajtót. – Köszönöm, de erre igazán semmi szükség – biccentek a fiatalembernek, aki kitárta nekem az ajtót.

-       - Ugyan – mosolyodik el. – Nem lenne kedve kicsit beszélgetni?

-       - Elnézést, de sietek a munkahelyemre! – próbálom lerázni. – Már így is késésben vagyok – teszem hozzá, hogy nyomatékosítsak egy kicsit, de persze ez füllentés. Még van bõ fél órám, de ezt neki nem kell tudnia.

-       - Ha ennyire siet, szívesen elviszem – ejt meg, egy baráti mosolyt.

-       - Semmi szükség rá – pattanok fel a biciklimre. – Viszlát!

Tekerek le az utcán. Na jó, lehet kicsit bunkó voltam, de kell a halálnak most még valaki az életembe, így is elég elfoglalt vagyok! A kórházhoz érve, berakom a bringát a megörzõbe, majd huss, rohanok átöltözni, és felkötni a hajam, hogy ne akadályozzon semmiben. Szinte már családiasan hat a mindent beterítõ fertõtlenítõ illat. Imádom ezt az illatot, ám amint hazaérek legnagyobb szívfájdalmamra le kell mosnom magamról, mert a családom nem viseli el, ha ez a ”szag” árad belõlem.

Több ismerõs orvossal is találkozom, amíg le nem érek a saját kis birodalmamba. Sokan õrültnek tartanak, hogy ennyire odavagyok a munkámért, de hé, valaki kötögetni szeret, valaki origamizni, én pedig halott emberekben turkálni! Ez van. Lent már betolták a napi munkám, egy fiatal nõ – már ami még felismerhetõ belõle – akit nem valami szépen, és eléggé idõ elõtt ért utol a halála. Mínusz pár végtag, véraláfutások, félig begyógyult eléggé mély sebek, rengetek törött borda. Koponya tele repedésekkel, váll elmozdult a helyérõl, nyelv nincs, valamint a szemeit is kiszedték szerencsétlennek. Számtalan belsõ vérzés, viszont szervek alig hiányoznak, akárcsak az elõzõknél, amiket az utóbbi hetekben behoztak.

Rákeresek, hogyan nézett ki, mielõtt ez az egész megtörtént vele. Hmm… egész szép nõ volt, most már szinte teljesen felismerhetetlen. Megszívta szerencsétlen, most már csak annyit tehetünk érte, hogy kiderítjük, ki tette vele mindezt. Bár kötve hiszem, hogy Ghoul lett volna az elkövetõ. Még ha csak tiszta heppbõl is ölte volna meg, nem pedig táplálkozás céljából, akkor is hagyott volna rajta valami harapást, vagy legalább nyálat. Minden teszt negatív, ahogy az elõzõeknél is. 

-       - Jó napot, doki! – jön le két nyomozó, mire csak hanyagul felülök a boncasztal szélére, a csaj lába mellé. – Na, van valami?

-       - Ugyanazt tudom mondani, mint az elõzõknél – fonom össze karjaimat a mellkasom elõtt. – Se nyál, se haj, se sperma. Viszont hasonló kínzási módszerek, szóval az elkövetõ, vélhetõleg ugyanaz, mint a korábbi áldozatoknál. Ennél többet én sem tudok mondani – vonom meg a vállam. – Még szétnyitom egy kicsit, ha valamit találok, úgy is értesíteni fogom önöket. – zárom le egyszerûen a beszélgetésünket.

Amint a nyomozók végre eltûnnek, kiszedek pár szervet, elvégzek pár tesztet, megvizsgálom a varokat, hátha került beléjük valami olyan anyag, amibõl el tudok indulni. Sajnos csalódottan kell odébb tolnom a nagyítót, bárki is követi el ezeket a gyilkosságokat, nagyon alapos munkát végez, be kell valljam. De az én eszemen csak azért sem fog túljárni, ezt garantálhatom neki! Holnap elkérem a ruhás pakját a hölgynek - elvileg maradt rajta pár elég rossz állapotban lévõ ruhadarab -, hátha legalább valami illatszert, vagy ujjlenyomatot, esetleg hajszálat találok rajta. Sosem lehet tudni, lehet ezúttal ez lesz a kulcs a rejtélyünk megoldásához. 

Így is elég sokat túlórázva – munkám végezte közben nem érzékelem az idõ múlását – indulok ki a kórházból. Már besötétedett kint, mire kiérek és elindulok a biciklitároló felé, ám azt üresen találom. Basszus, valaki megfújta a bringám!  Pedig annyira jó bicikli volt, nem rég vettem rá új nyerget, hogy kényelmesebben tudjak ülni rajta ergo többet akarjam haszbálni! Idegesen tárcsázom bátyám számát.

-       - Ren, el tudnál jönni értem? – kérdezem nyugtalanul. – Megfújták a biciklim és semmi kedvem egyedül hazasétálni a sötétben!

-       - Én megmondtam, hogy kocsival menj… - hallom az okító megjegyzést, amit figyelmen kívül hagyok. – Olyan húsz perc és ott vagyok a kórház elõtt.

-       - Siess! – sürgetem.

Kezeimmel átfogom a vállaimat, majd egy-két perc álldogálás után úgy döntök, hogy talán jobb lenne bent a kórházban megvárni Rent. Már majdnem elérem a bejáratot, mikor megpillantok magam elõtt valakit. Egy túl ismerõs valakit…

-       - Hát megint összefutottunk – kuncog, mire én csak dühösen pillantok rá. – Tudja nem a legbölcsebb egyedül mászkálni a sötétben.

-       - Már útón vannak értem, szóval ha megbocsát… - kerülöm ki, hogy be tudjak menni az épületbe. 

Lássuk mit ír ma reggel ez a szennylap…
Lapozok bele az újságba, mint minden reggel ilyen idõben. Bár nem tudom, mi a szarért mikor mindig azzal van tele minden hír, hogy ez Ghoul most ennyit ölt az a Ghoul most õt ölte meg. Felfordul a gyomrom, ha csak rá gondolok. Ezek a hülyék még azt sem képesek észrevenni, ha nem egy Ghoul ölt, végül is könnyebb rájuk fogni még a legegyszerûbb gyilkosságot is.  Szívesen találkoznék egy Ghoullal ,hogy meg tudjam milyenek is õk, de ami tudható róluk az igen kevés és felszínes. Egyedül CCG-s emberek tudnak jóval többet a dologról.
Még a gondolataim el vannak foglalva addig megittam a kávét és az újságot félre dobva álltam fel a székbõl indulva egy gyors reggeli zuhanyért.
Amint ledobtam magamról ruhákat lassú léptekkel indultam meg a tusoló felé. Beszállva langyos vízzel letusolva élveztem a zuhanyt.
Kis idõ után végezve tiszta ruhát kaptam magamra majd elhagyva a lakást elindultam megkeresni leendõ „áldozatomat”. Pár perc sétát követõen megtaláltam kedvenc kávéházamat miközben gondolatban azzal szórakoztam milyen vicces lenne egy Ghoul csajjal összeismerkedni. Már ha lehet hinni a szóbeszédnek, hogy ugyan úgy néznek ki, mint bármelyik másik ember.
Hosszas nézelõdés után végül betért a kávézóba egy igen „finom” falat, de úgy tûnik nem csak nekem kelltette fel az érdeklõdését. Habár nem nézett ki a tipikus „sexy” csajnak még is elbûvölõ teremtés volt azzal a „baba” arcával és hatalmas barna szemeivel. Tekintetemmel végig követtem minden rezdülését várva a pillanatot, hogy közeledjek felé. Olykor-olykor körbe pillantottam szúrós pillantásokat vetve az esetleges konkurens társak felé.