Szóval kocsiba pattanok s elindulok Andyék házához, hogy összeszedjem a kölyköt. Leparkolok a kis tanyájuk elõtt, majd tárcsázom a megadott házi számot. Hisz a kis szõke még nem diktálta le nekem a mobiljának a számát. Ezért is veheti fel a kishúga a telefont, akinek szépen bemutatkozom, majd közlöm, hogy a melegebb bátyját keresem. Na jó, nem teljesen így, de a kicsi leszûri a lényeget. Közli, hogy szól a tökmagnak, majd csak a búgást hallom. Várakozom, várakozom, majd Andy hangja duruzsol bele a kagylóba. Rögvest belerikkantok lelkesen, hogy én vagyok az.

- Igen? – nyekken bele a telefonba.

- Hali szöszke, nah megadod a számod? – duruzsolom lelkesen.

- Most már lehetsz a privát zaklatóm – morogja, amin jól szórakozom. Ha tudná, hogy mennyire fején találta  szöget!

-  Nah akkor told ki a segged, mert itt állok kocsival, és nem pazarlom rád a benzint! – közlöm vele nemes egyszerûséggel, míg elégedett pofával hátradõlök az ülésben.

-  Hogy mi?! De már le akartam feküdni a… - nyekeregne rögvest, de nem hagyom ám kibontakozni, még a végén azt hiszi, hogy megnyerte a meccset.

-  Hohó! Azt majd velem fogsz! Nah akkor jössz? – kérdezek rá kerek-perec, mire egy kis susmorgást hallok a vonal másik végérõl, remélhetõleg épp lebeszéli az õsökkel. Úgy tûnik el is engedik, ugyanis leteszi a kagylót, hogy készülõdik. Én addig kiszállok a kocsiból, s elszívok egy cigit. Mivel még mindig sehol sincs, így támasztom kicsit a szekeret.

-  Mi a faszom van ?! – rikkant rám Andy, mikor kiér, én pedig felvont szemöldökkel nézek rá. Úgy grimaszol, mint a kisgyerek, mikor elsõnek citromba nyal.

- Ne sikonyálj, gyere! – szólok rá, majd egyszerre beszállunk a kocsiba. Nem tudom mi üt belém, de olyan vágyódás költözik a testembe, hogy igen komoly lelkierõ kell ahhoz, hogy ne itt s rögtön tegyem a magamévá.

-  Na és most hova? –szólal meg, mire én halkan felmorranva hajolok hozzá, s húzom magamhoz közelebb, hogy megcsókolhassam.  – Mi az isten?! – rikkantja Andy, miután elengedem az ajkait. Elindítom a motort, s kigurulok a tanyájukról. Hova is menjünk?

- Épp sehova… azt gondoltam mehetnénk bulizni vagy ilyesmi… – ecsetelem halkan a nem túl tiszta terveimet. Igazából csak látni akartam, szóval bele se gondoltam, hogy mit csinálhatnánk. Bár… lenne egy ötletem.

- Agyrázkódásos fejjel nem megyek semmi dübögõ zene, és pia közelébe, fõleg, hogy kocsival vagyunk. – feleli. Érthetõ, persze, de akkor is… nem maradhattunk volna náluk, mindig annyian vannak. Nálam meg, nos, lehet jobb lenne. Kiérünk a fõútra, megyünk még egy kicsit, majd a közeli kis városhatári résznél letérek s megállok.

- Hjaj Andy… - susogom, míg hátradöntöm az ülését. Néha eljárok a környékre bulizni, de most totál mást fogunk csinálni.

- Mi jhajjj? Ööööö… Dillon? – nyekereg, míg a pólóját tornázom fel a mellkasán. Ugyan már, mit nemért ebbõl, nm szûz már! Szerencsére nem is akar leállítani, csak csókért kuncsorog, amit meg is kap tõlem.

-  Nyugi, nem lát senki mielõtt megkérdeznéd – mondom neki egy mosollyal az ajkamon. Simogatom, cirógatom, próbálom felizgatni s láthatóan össze is jön. A nadrágja a soros, attól kell megválnunk. Persze ezt már másképp fogadja, nem is nézi, mit mûvelek.

- Di-dillon... – susogja, míg én is leveszem a felsõmet.  Látom a fején, hogy gondolkozik valamin, ami bizony nincs olyan jó hatással a gatyájában élõ kis huncutra.

- Min gondolkodsz ennyit, hm?

-  Még mindig azt érzem, hogy ha akarsz akkor el fogsz dobni… - Elsõnek nem igen értem mit akar ezzel, de szépen lassan összeáll a kép. Ja, hogy az? No, lássuk csak, tudok e magyarázni, miközben a vérem nagy része már totál máshova vándorolt az agyamból…

- Nem szokásom egy emberrel kétszer lefeküdni, ráadásul, hogy én indulok be rá. – Úgy tûnik felfogja, mert vigyorogva bújik közelebb egy csókra. Bemelegszünk, nem ellenkezik, sõt, élvezi a kényeztetést.

- Jó lesz így? – kérdezem rekedtes hangon, kiszáradt ajkakkal, amiket gyorsan meg is nyalok. Nagyon kívánom, s a tenyerem alatt domborodó alsója szerint, õ is engem.  Óvatosan benyúlok a nadrágjába s rásimítok, miután lelkesen bólogat nekem. – Nah és mehetek ennél tovább is?

- Mármint? – kérdez rá kissé zavartan, mire én a mellkasára csókolok, s a kemény részérõl hátrébb simítok, a bejáratához.

Rögtön leesik neki, ellazul s mindent lelkesen hagy nekem. Nem akarom, hogy bármi is fájjon neki, így alaposan elõkészítem. Hoztam magammal síkosítót, a kis övtáskámban mindig akad egy mini tubus s pár óvszer. Nem kenünk össze semmit, legalábbis nagyon remélem, gáz lenne, ha anyámék kiszúrnának valamit.

A város fényei, amik beszûrõdnek a sötétített ablakon kellemes varázst kölcsönöznek az aktusnak. A motor leállítva, a kocsi fényei se hívják fel ránk a figyelmet. Most csak én és õ vagyunk a világon. Eleinte lassan mozgok, majd gyorsítok, simogatom is közben, hogy õ is könnyebben a csúcsra törhessen. Kicsit elnyújtom az aktust, lassítok, nem akarok rögtön elmenni, hisz utána jól tudom, hogy zavarban lesz s haza akar menni.

Aztán mikor nem bírom már tovább, ki akarok elégülni s látni akarom, ahogy elmegy alattam, gyorsabb tempóra váltok. A vállaimba kapaszkodik, jobban felhúzza lábait, a nyakamba szuszog, a nevemet nyögi, s kérlel, hogy folytassam, mert már nem bírja tovább.

Elsõnek õ megy el, s ahogy izmai rám szorítanak odalent, én is repülök. Fejemet a feje mellé szorítom, neki az ülésnek, s igaz nem az õ neve van az ajkaimon, ettõl kedveskedve cirógatja a hátamat, míg le nem nyugszom.  Olyan jó így, olyan meghitt s kellemes, nem akarok elmozdulni róla.

- Tudod mi kéne? – kérdezi egyszer csak, mire kérdõen hümmögök egyet. – Tetõablak. S akkor a csillagok alatt… szóval azok alatt…

- Azok alatt mehetnénk el, értem én – kuncogom. – Majd benyújtom anyáméknál a kérelmet. Anya, apa, kell egy tetõablakos kocsi, abba akarok Andyval huncutkodni, hogy lássuk a csillagokat! – nevetem, õ viszont meg se szólal, fel se kuncog, csak simogatja a hátamat.

- Szóval már huncutkodás? – kérdezi elmerengve.

- Miért, baj? – kérdezek rá, de nem igen értem a dolgot, hisz még mindig cirógatja a hátamat.

- Legutóbb dugásnak hívtad. Most már huncutkodásnak… lehet, egyszer másnak is fogod?

- Szerelmeskedésnek? – kérdezem apró grimasszal a képemen, amit nem láthat szerencsére.

- Akár.

- Ki tudja – hagyom rá, majd óvatosan kibontakozom az ölelésébõl. – Kezd hideg lenni, felkapcsolom a fûtést.

- Dillon, nyár van – emlékeztet.

- Én meg pucér vagyok, a farkam pedig nem rég bújt ki egy remekül meleg helyrõl – emlékeztetem, mire õ nyekken egyet zavarában. – Akkor csak eltakarítom a gumit, meg húzok alsót. Te is töröld le magadat – szedek elõ egy pár zsepit. – Meg húzz alsót, aztán kicsit szerelmesen simogathatjuk egymást még – sóhajtom.

Nem tudom elképzelni mit érezhet most, se akkor, mikor átmászunk hátulra, én lefekszem, õ pedig rám kuporodik. Ahogy látom az arcán, halványan mosolyog, kisgatyában is. Nem szólok hozzá, csak simogatom a libabõrös hátát, ahogy õ a felkarommal teszi ugyanezt.

- Nem tudok rajtad eligazodni – susogja.

- Te rajtam? Én rajtad! – vágok vissza. – Egyik pillanatban úgy nyivákolsz, mint egy havis liba, aztán meg dorombolva csendben maradsz.

- Nem is nyivákolok!

- A frászt nem! – vágok vissza, mire õ durcás képét rám emeli. – Rohadtul tudsz hisztizni. Úgy sipákolsz, hogy mindig meg kell néznem mi van a gatyádban – ecetelem tovább, mire õ dühösen orron pöccint. – Látod? Most is!

- Dillon! – morogja, majd valahogy szolid kis birkózásba kezdünk a hátsó ülésen. Röhögünk meg  szidjuk egymást, végül kifulladva bújunk újra egymáshoz. Ez jól esett, de komolyan. Nem tudom meddig maradunk így, a rádiót is bekapcsolom, az ajtókat meg lezárom. Bemegyek a közeli bárba is két sörért, de a kocsiba isszuk meg, szigorúan kettesben. Jól elvagyunk, s talán elkezdõdött közöttünk valami olyasmi, amire eddig nálam lehetetlennek tûnt.

- Akkor mi most mik vagyunk? – kérdez rá Andy egyszer csak.

- Kezdõ meleg barátok – jegyzem meg. – De randira nem viszlek, az tuti! – teszem hozzá, mire õ is felnevet.

- Az nem is te lennél – teszi hozzá.  – Szóval megegyeztünk.

- De a telefon szexben mindig benne vagyok, fõleg, hogy már meg van a számod. – Erre csak meglök, én pedig felnevetek. Annyira prûd még mindig, kegyetlen!

|¤/*-*¤|

Két nap telik el a kis kiruccanásunk óta. Hajnalban vittem haza Andyt. Amint felkeltünk, beszéltünk egymással, meg ha volt valami, megosztottuk. Tényleg elkezdõdött valami, s még mindig nem tudnám megmondani, hogy micsoda. Jól elvagyunk, barátilag meg testileg is, szóval úgy vagyok vele, miért ne? belehalni tuti nem fogok. Nyár is van, kell az élvezet. A haverok mind oda vannak nyaralni, nekem pedig ez a nyaralás. Vagy mi.

Estére jár már, letusolok langyos vízzel, mert még mindig eléggé meleg van. Nem szeretem ennyiben a nyarat. Leülök a géphez egy szál alsóban, majd megnyitom a netet, hogy megnézzem, mi újság a többiekkel.

Mikor felugrik Andy kis ablaka, dobban a szívem egyet, hogy itt az ideje az esti baromkodásnak, azonban, amit ír, teljesen lefagyaszt. Hirtelen már nincs is olyan meleg, sõt, rendesen fázom.

A bátyám rájött. El akarja mondani anyáméknak. Ki fognak csinálni, bassza meg.

- Biztos kényszerítettek… - szusszanom halkan, és kicsit lombozódom is le, hát ég is csak igaz lenne, hogy csak eszköz voltam neki egy vágya kiéléséhez?

- Hogyne, lekötöztek, majd a kocsi után lógatva behúztak a kórházig… - dörmögi, és megpöcköli azt a kócos hajamtól fedett homlokomat. - Nem, te hülye! Önként mentem be hozzád, igaz nem dalolva. Utálok kórházba járni, s nem festettél túl jól infúzióval, kiütve. – kicsit meghökkenve állok a történtek elõtt, na meg harsogó szívvel a mellkasomban próbálok nyugodt maradni, és mint aki holtkóros ejtem ki a szavakat.

- Bejöttél hozzám…?  – hebegem, még a szõke üstökömbe simítja a hosszú ujjait, és megcirógatja a fejemet, én pedig lesütött szemekkel hagyom magam, mert jól is esik, és elismerõ mozzanat lehet. – Ezt igennek veszem.

- Amúgy bírom az egyszerûségedet, de ettõl függetlenül nem tudom kiszámítani mikor mit csinálsz. Most például egy rohadt nagy lecseszést vártam tõled, hogy a kórházban nyugtatón éltél, meg miután csináltuk azt, hashajtón éltél, s rohadjak ketté. – mondja végig ezt a sok szót egy levegõvétellel, a végén már levegõ után kapva – Erre totál mással rukkoltál elõ. – nagyot kacagok, majd visszabújok hozzá és az államat a vállához hajtom, és támasztom meg rajta. – Most azonban mondhatok bármit, totál betéptél ,mi?

- Aha… biztos a gyógyszer. – magyarázom meg azt a fojtott , kis nyomorék örömszikrát ami a mellkasom rácsai között szûkölködik.

- Milyen gyógyszer, te hülye? – vigyorog kissé vihogásra hajlóan fújva ki a levegõt, majd élvezem ahogy magához , egyre jobban, és erõsebben szorongatva. – A netes oldalakon nem írtak semmi gyógyszert az agyrázkódásra.

- Még ezt is megnézted? – kuncogok tovább jóízûen az egyre grimaszoltabb arcára. – Csupa meglepetés vagy, Dillon! – figyelem még tovább, majd egy visszafojtott röhögéssel bírom még egy kicsit.

- A google a barátom! – mormogja, de én el nem ereszteném a francnak sem A mancsaim összeszorultak, és a pólót markolva mozdultam vele az egyik kanapéra, ahol elterült és a csimpaszkodásomnak hála mentem vele én is. Lassan elfészkelõdtem a mellkasán, és nagyot szusszanva konstatáltam a helyzetet. Jó ez így, no de mi a tökömet érzünk egymás iránt? franc se tudja…

- És én kid vagyok? – ezen gondolatok között csúszott ki a számon ez az egy mondat, és azonnal rákvörössé vált az arcomtól a fülemig minden. Mondom minden.

- A pancser barátom? – rikkantja felívelõ hangsúllyal, én meg nem tudom mire vélni. – De a duggerpajtim is lehetsz.

- Olyan élményromboló vagy, ugye tudsz róla?!- amint meghallom azt a szõrszálhasogató szót, azonnal kicsit dühösen kapom fel a fejemet, vele a szõke loboncommal és még mindig magatehetetlenül pirosan bámulok a képébe. Ez meg csak vigyorog és mosolyog, most akkora homlokost lenyomnék neki, hogy azt is megbánná, hogy velem kezdett.

- Hé, legutóbb nem ezt mondtad – dorombolja százszázalékosan félreérthetõen, és ezzel engem még inkább zavarba hozva. Vajon lehet ennél vörösebb egy ember feje? Vagy már más azt hitte volna, hogy agyvérzés közeli állapotba kerültem? Visszahajtom a fejemet a mellkasára a mélyen dobogó szívéhez, õ meg megcirógatva a hátamat fekszik mozdulatlan.

Valami éktelen, oltári, s nem utolsó sorban túlvilági, maga frekvencián sikonyáló hang kúszik fel az emeletre. Ez az egyik banya – illetve egyikünk anyja lesz! Remek… egyszer hatom meg annyira Dillont, hogy ilyen helyzetben kössünk ki, akkor is félbeszakítanak. Ráadásul ha felébresztik hugit, és átjön mit mondok neki mi a tanulság? Ne játssz a technokollal mert egy ilyen pöcsfejhez ragadsz?  

- Ja, tényleg. Anyám sütött neked sósat meg édeset, amiért túlélted a találkozást a pacival. – amiért még mindig fikázza a szerencsétlenségemet, meglököm mind a két mancsommal, majdnem tömegkarambolt okozva a lépcsõn. Meg is érdemelné! Amekkora suttyó!

 - Kõparaszt vagy. – puffogom, és figyelem az elkövetkezendõ reakcióit.

- De büszke vagyok rá! – jelenti ki, én meg nagy levegõt kifújva a tüdõmbõl nyugtázom, hogy ilyen hülye, és ilyen is marad.

- Jöttök már? Gyerünk srácok! – Dillon anyja meg már rá is kontráz, nem vagyunk lábnélküliek, csak balfaxok!

- Na gyere, menjünk le s mondjuk el, hogy összeházasodunk – áll fel a helyérõl, és simítja a kezeit rám, amitõl a görcs húzkodja össze a kis testemet.

- Mi ? – hökkenek meg, és pár másodperc múlva leszek megint nyugodt csupán. Ezek a baromságai, kezdenek kicsit kiakasztóak lenni.

– Vicceltem, hülye gyerek. Csak együnk, traccsoljunk meg vitassuk meg hány birkátok van meg tehenetek s ki gyõzött mennyivel. Jó? – kicsit unott pofával veszem magamat észre, és követem  a lakásban tovább tipegve, egy szál gatyában.

- Rajtad eligazodni, Dillon… - lassan lebattyogok a konyhába ezzel a flúgossal, és leülök anyáink mellé, majd faggatni kezdenek, hogy még is hogy a francért csapott oda az a nyamvadt ló a karám oldalához.

Lassacskán Dillon is beszáll a beszélgetésbe , néha olyan dolgokat nyög be, hogy a hideg ráz, ezért pedig jár egy kis asztal alatti rugdosódás amit vihogva tudatosít magában, az anyjával, s az enyémmel egyetemben. Lassan azonban maga a pokol is véget ér, és hazafelé veszik az irányt. Ám teljesen minden málhával megpakoltan azért még odaböki nekem a pár mondatot ami még inkább húzza az agyamat, és belsõ bizsergést kelt. És de jó, hogy ez a bensõ bizsergést csak én érzem!

- Este felhívlak, s megbeszélhetnénk mikor koccanunk s kinél. Jó? – én meg csak hallgatok, hö? – Mivel nem tudom a számodat, csak az otthonit, majd azon tárcsázlak, s megadhatnád a sajátodat. Addig is pihikézzél szöszke, s ne menj ki, mert ha hõgutát is összeszeded, agy halottnak nyilvánítanak. – na hát ez már felháborító! A saját otthonomban zaklatni! Kiiparkodik az ajtón, és eltûnik a szemeim elõl az ajtó csukódásával.

- Jobb ha hallgatsz Dillonra, rendes gyerek. – majd a rosseb esz meg mikor kimondja ezeket a szavakat. Ha tudnád mennyire rendes?! Hmm?! Fõleg mikor a nyeles aszpirinjével traktált, hátulról, én meg… hagytam… és utána nem tudtam ülni.. és…

Megadhatnád a számod, majd felhívlak este. Düdögöm magamban olyan cinikus hangleejtéssel amivel csak tudom és utánzom ezt a gyereket. Egyszerûen kiakaszt, és nem tudom mihez kezdjek vele. Most szeret vagy sem, bár ezt eldönteni csak a jóisten tudja majd, de reméljük a legjobbakat.

-         -  Persze anya, igen anya, máris anya, nem akarsz lepihenni anya? Vagy esetleg kicsit egyedül hagyni? – dünnyögöm és járok kelek céltalanul a lakásban anyámat reckírozva.

-          - Jaj most miért? Szerinted nem rendes és helyes? – kacsint rám, majd lök a vállamon egyet én meg gyõzök elfordulni ijedt pofával elpirulva tõle.

-          - Istenem, anya már megint feszegeted a határokat. – jelentem ki, majd tipegek fel a szobámba és heverek az ágyra. Hogy nekem miért is nincs egy normális napom? És még nem is lesz… Dillon este megint zaklatni látszik… vagy csak hazudott?

Egy otthon töltött nap után éppen a kádba vetném magam este, olyan 9 óra körül, mikor a húgom rohan és püföli a fürdõajtót. Egy szál boxerben lépkedek ki, és nézek le a törpére.

-          - Az a fekete hajú fiú keres.

-          - Fekete hajú fiú? Hallucinálsz tökmag? – kócolom össze a haját, és vezetem a vállánál fogva, azonban nem kell sokáig mert nagy lendülettel robog a telefonhoz, amit az egész család használ.

-          - Kérdezd meg õt! – gagyogja, majd egy ismerõs hang cseng a telefonban „ Én vagyok aaaz ” felkiáltással. Nem viccelek, a vizes talpaim miatt most imádkoztam, hogy  el ne hasaljak valahol. Most meg a száraz padlón dobok egy olyan seggest, hogy cifra, kétperces káromkodásba fullad az akció. Ez utána  cirkuszi mutatvány után fogtam magam, és odamásztam a kagylóhoz mint valami leszedált kommandós.

-          Igen? – nyaffantom, és hallgatom azt a szeleburdi hangot, aki épp valami zakatolás mellõl telefonál.

-          - Hali szöszke, nah megadod a számod? – megint olyan oltári gyomorgörcsöt okozó hangon duruzsol bele a készülékbe, én meg mint valami jó gyerek le is diktálom neki.

-          - Most már lehetsz a privát zaklatóm. – terül el egy fintor az arcomon, ahogy a teáért sietõ anyám képét látom ez után a mondat után. Igen anya, van aki él is ebben a házban.

-         -  Nah akkor told ki a segged, mert itt állok kocsival, és nem pazarlom rád a benzint! – olyan meglepetésként ér a kijelentése, mint a jóllakott macskát a háta mögött ólálkodó kígyóuborka.

-         -  Hogy mi?! De már le akartam feküdni a-… - nyögném ki az utolsó szót, de közbevág, olyan feltûnõen illedelmesen, és kellemes márc édes hangon.

-         -  Hohó! Azt majd velem fogsz! Nah akkor jössz? – én meg sokkot kapva intek anyámnak, okézom le a helyzetet  és kéretõzöm el.

Tíz percen belül már kint is vagyok a házból, és ahogy meglátom a kocsin támaszkodni felvonom a szemöldököm. És most hova, Ilyen késõ éjszaka buliba akar menni kocsival? Teljesen fekete cuccban ott pózol, én megy csak állok és nézek csõgatyában, és egy szál felsõben elõtte.

-         -  Mi a  f@szom van ?! – üvöltök rá, és grimaszolok egy olyat, hogy 10 kilóméterre is látni lehetett volna.

-          - Ne sikonyálj, gyere! – utasít, én meg már pattanok is be az anyós ülésre mellé. És ekkor kezdõdik el újból az a furcsa érzés ami ma délelõtt folyamát mászott a füleimen keresztül az agyamig a szöveteken át.

-         -  Na és most hova? – kis ártatlanul teszem fel a kérdést mikor lecsókol a még el sem induló kocsiban. – Mi az isten?! – kiáltok fel , szerencsére senki sem látott meg minket a házból. Szerencse, hogy anyám jobb lelkû mint apám és elengedett. Bár voltak kétségei a felõl, hogy friss agyrázkódásos fejjel megyek „ bulizni” de végül meggyõztem hogy minden rendben lesz. Kileskelõdve az ablak üvegén hallom meg kis várakozás után a hangját ismét.

-          - Épp sehova… azt gondoltam mehetnénk bulizni vagy ilyesmi… – mormogja határozatlanul, ám felnyekkenésemre megváltoztatja az akaratát.

-          - Agyrázkódásos fejjel nem megyek semmi dübögõ zene, és pia közelébe, fõleg, hogy kocsival vagyunk. – morcoskodom , és támasztom meg a fejem az kocsiajtó oldalán. Közben megállunk valahol, és leállítja a kocsit.

-          - Hjaj Andy… - vonja el a figyelmemet, és dönti hátra az ülést. Ahogy nézem, a fényekbõl, és az esti alakokból nem úgy látom mint ha szórakozóhelyre jöttünk volna, vagy annak a közelébe.

-          - Mi jhajjj? – csészealjnyi pupillákat meresztve figyelem a lassan felém tornyosuló alakját, és nyelek nagyot. - Ööööö… Dillon? – hebegem és habogom mikor a pólómat kezdi felgyûrni, figyelve azt, hogy mik a reakcióim. Csókért nyújtózkodom amit meg is kapok, és hosszan eljátszadozik az ajkaimmal miközben az egyik vállára simítom a kezem.

-         -  Nyugi, nem lát senki mielõtt megkérdeznéd. – mosolyodik el mikor elválunk a mondata után, és élvezi ahogy a testem pozitívan reagál a fogdosására. Mikor rátér a nadrágomra kicsit elvörösödve hajtom oldalra a fejem elvörösödve. Bár ez a sötétségben, a néhány halvány fénytõl megvilágított arcon biztos nem látszik a szín sem, csak  halvány sárga fény.

-          - Di-dillon.. - csuklik el a hangom, majd mikor a pólójától szabadul meg elfog a fojtott kétségbeesés, és nem hazudik a nadrágomon látszó hatalmas dudor sem de… Mi lesz ha olyan bunkó lesz mint a múltkor mikor felébredtem mellette ?

-          - Min gondolkodsz ennyit hm? – támaszkodik fölém teljesen, és zárja be a kocsit még egy kis sokkot okozva nekem. Végül megnyílok neki.

-         -  Még mindig azt érzem, hogy ha akarsz akkor el fogsz dobni… - fekszem alatta mozdulatlanul, és nyögök ki ennyit, ugyan is mióta kocsiban vagyunk azóta nincs a testemben deréktól lefelé vér, így az agyamban sem sok.

-          - Nem szokásom egy emberrel kétszer lefeküdni, ráadásul, hogy én indulok be rá. – ez most mini vallomás lett volna? Közelebb hajolva hívom le egy csókra vigyorogva rá õszintén, nézheti annak aminek akarja. lehetek kis hülye a szemében de, most foglalkozzunk mással…

Lassan a még boxerrel fedett ölét dörgöli hozzám, és rántja le rólam kissé az alsómat amitõl zavarba jövök ismét , és rám markol mire felsóhajtok.

-          - Jó lesz így? – nyalja meg az ajkait, és kisvártatva pillant le rám. Én meg nagy nyögve nyelve bólogatok csak, és homályos tekintettel pislogok a kezére ahogy mozog rajtam. – Nah és mehetek ennél tovább is? – egy nagy nyelés után tüntetem el az eddig megnémító gombócot a torkomból majd válaszolok.

-          - Mármint? – rázom meg a fejem, és megborzongok mikor a mellkasomat kezdi cirógatni az ajkaival, és a hátsóm alá nyúlva késztet  kicsit feljebb, majd cirógatni kezd ott is.

Nagyot szusszanva tekergek alatta most már teljes ellenkezés nélkül. 

Hiába minden, ugyanis mikor meghallom a kétségbeesett kiáltásokat, rögtön futásnak eredek. Olyan sebesen rohanok a ház felé, ahogy csak tudok. Anyám is csak nézi, ahogy a papírok között matatok, majd mikor két lihegés között elmondom neki, hogy a doki telefonszámát keresem, hogy hol van már, mert Andy-nél rosszabbodott a helyzet, rögtön kapcsol. Tárcsázza a dokit, sietteti, s együtt várjuk kint a portán.

A doki se tudta igazán mit kezdjen az elájult kölyökkel, így a feszültség csak tovább fokozódott közöttünk. A hülyegyerek bekerült a kórházba, én pedig egyszer még hajlandó is voltam bemenni hozzá, de csakis úgy, hogy nem volt eszméleténél s családon belül maradt. S csakis egyszer. Egyetlen egyszer. Szerencsére – vagy éppen nem – mikor magához tért, már nem voltam otthon, helyette otthon cigiztem dugiban a szobámban. Anyám így is leadta a forródrótot, miszerint a kölyöknek agyrázkódás van, s megmarad. Szerencsére.

 |¤/*-*¤|

Már én magam sem tudom, hogyan tudott anyám rávenni arra, hogy beüljek mellé a kocsiba, s elinduljunk a Jhones birtokra. A hülyegyereket kiengedték, így anyám szerint feltétlenül látogatóba kell hozzá mennünk, ellenzés nincs. Nem is volt mit mondanom neki, hisz ha benyögöm „megdugtam ezért most haragszik rám” dumát, kitért volna a hitébõl.

Sütike meg sós nasi, mindkettõt anyám ütötte össze a kis nyomi hazaérésére. Rohadtul töröm a fejemet, mit mondjak neki egy csövin kívül. Azonban hiába minden, mire odaérünk, a fejem még mindig üres az ötletek terén. Semmi. Lószar. Sõt! Még az is több. Mrs. Jhones boldogan invitál be minket, én köszönök is neki, mintha olyan baromi lelkesen jöttem volna. Naná, hogy a két banya rögtön elkezdi kibeszélni a sütiket, engem meg elzavarnak, hogy foglaljam el magamat.

Jobb ötlet híján úgy döntök felfedezem az alsó szinten, de fentre tuti nem megyek. Lehet Andy ott alszik épp egy szál pöcsben. Nincs ungabunga, mert elõtte még lelkizni is kell. Azonban lent minden rohadt uncsi, még a tévé is az a régi vágású, dobozos féle. Nem csoda, ’fálúsi’ család. Jó, legalább nálunk lapos már a ketyere…

Mivel elég nagy a csend, s még az emeleten soha nem jártam, úgy döntök csendben felkommandózom, hátha ott találok valami izgit. Nem, a szülõk síkosítója nem tartozik ebbe a témába! Gyorsan, szinte betörõi csendességgel osonok fel a lépcsõn.  Azonban nagy meglepetésemre a folyosó közepén egy fél pucér, õsember Andy sompolyog kezében a húgával. Úristen! Megbolondult, úgy megrúgta a ló!

- Szevasz – köszönök rá, hogy meggondolja magát, miszerint a szegény kicsi gyerekkel valami szörnyûséget mûvel.  Nem szól, se áll meg, csak tovább surran, be egy szobába. Én pedig nem vagyok rest, követem. A látványból ítélve egy kislány szobája, ugyan olyan rózsaszínen hányásos, mint az én húgomé. Áhá, szóval felhozta a húgát aludni. Értem.

Épp a nagy megvilágosodásom közepette fordul meg, s hirtelen olyan vörös lesz a feje, mintha életemben nem láttam volna félmeztelen srácot egy gyerekszobában.

- Neked is szia – köszön vissza alapos fáziskéséssel, majd zavarában az egyik hajtincsét, ami addig egyáltalán nem zavarta,a  füle mögé gyûri. Újra. S újra. Nem szól hozzám, inkább próbál elslisszolni, mintha láthatatlan lenne, pedig látom. kristálytisztán. Siet valamerre, én pedig követem, nem fog lelépni, most nem. Mondja csak a képembe, hogy megbántott kis picsa. Mondja. Na, gyerünk!

- Dillon… - szólít meg, én pedig türelmetlenül állok a sötét szobában, ami így a nyár vége felé elég kellemes hûvös, még az emelethez képest is.

- Hm? – nézek rá. Na, mondjad. Mond, hogy egy köcsög vagyok. A képedbe akarom mondani, hogy igen, tudom.

- A múltkori szóváltásunk… kicsit hülyén jöttem ki belõle – kezd bele a legnagyobb döbbenetemre egy teljesen más megvilágításból. – Nem csak egy alkalomra kellesz… – vált még vörösebb képre, amit biológiailag totál lehetetlennek tartok. Mivel nem szól semmit, én tovább várakozom lelkesen, hátha jön a feketeleves is, de ehelyett csak közelebb sunnyog hozzám, majd mint aki hazatért, a vállamra hajtja kócos hajjal körbeölelt fejét. Na most mondja meg nekem valaki mi a büdös szar van…

- Azért nem kerestelek, mert tudtam mekkora Casanova vagy, és hogy egy ilyen egyszerû ember helyett simán találsz másnak mást. Aki lefeküdne veled, és akit nem érdekelne utána, hogy hova kerülsz, mit csinálsz, érzel- e. Ennyi. A te hibád, hogy folyton zavarban vagyok – motyogja, majd hogy tetõzze és a kérdõjelem alá bebiggyesszen egy hatalmas nagy pontot a kész képért, a nyakamba szuszog, sõt egy bizonytalan puszit is kapok oda.

Nem tudom erre mit mondjak, ezért óvatosan átölelem s magamhoz húzom. Ez most szerelmet vallott, elmondta, hogy mi baja és… úristen. Én ezzel mit kezdjek? Mit mondhatnék neki? Nem vagyok egy romantikus fajta, s így belegondolva igazi párkapcsolatom se volt. S akarok e? Franc tudja! Az viszont tuti, hogy bementem hozzá a kórházba, nógatás nélkül. S ez jelent valamit… Tényleg!

- Mikor bekerültél a kórházba, bementem hozzád – jegyzem meg egy hosszabb csend után.  Kicsit elhúzódik tõlem, s döbbent szemeit rám mereszti. – Ne nézz így rám! – morgom.

- Biztos kényszerítettek… - suttogja, mire én mérgesen kifújom a levegõt.

- Hogyne, lekötöztek, majd a kocsi után lógatva behúztak a kórházig… - morgom, majd a másik kezemmel megpöckölöm a homlokát. – Nem, te hülye! Önként mentem be hozzád, igaz nem dalolva. Utálok kórházba járni, s nem festettél túl jól infúzióval, kiütve.

- Bejöttél hozzám…? – kérdezi meg, mintha nem sikerült volna felfognia. Nagyot sóhajtva simítok bele kócos tincseibe, amit õ félig lehunyt pillákkal élvez. – Ezt igennek veszem.

- Amúgy bírom az egyszerûségedet, de ettõl függetlenül nem tudom kiszámítani mikor mit csinálsz. Most például egy rohadt nagy lecseszést vártam tõled, hogy a kórházban nyugtatón éltél, meg miután csináltuk azt, hashajtón éltél, s rohadjak ketté – darálom le. – Erre totál mással rukkoltál elõ. – Válaszul csak felkuncog, majd visszabúj hozzám. – Most azonban mondhatok bármit, totál betéptél ,mi?

- Aha… biztos a gyógyszer.

- Milyen gyógyszer, te hülye? – kérdezek vissza, de attól függetlenül magamhoz szorítom a félmeztelen testét. – A netes oldalakon nem írtak semmi gyógyszert az agyrázkódásra.

- Még ezt is megnézted? – kérdezi nevetve. – Csupa meglepetés vagy, Dillon!

- A google a barátom! – morgom az orrom alatt, majd nehézkesen elindulok a belém csimpaszkodó kölyökkel a nem messze lévõ kanapéig. Még akkor is szorít, mikor levetem magamat rá, s úgy helyezkedik el, hogy félig az ölemben fetrengjen.

- És én kid vagyok? – motyogja a mellkasomba, s biztosra veszem, hogy a füle töve nem azért vörös, mert melege van.

- A pancser barátom? – kérdezek rá úgy, mintha ez nem lenne egyértelmû. – De a duggerpajtim is lehetsz.

- Olyan élményromboló vagy, ugye tudsz róla?! – kapja fel erre a képét, s a zavart pír mellett a szemei enyhén dühösen csillognak. Egy elégedett s perverz vigyor terül el a képemen, s õ szerintem addigra meg is bánta a kirohanását. Azonban késõ bánat…

- Hé, legutóbb nem ezt mondtad – susogom félreérthetetlenül, mire lángolni kezd a pofija, s inkább visszabújik hozzám. Kicsit simogatom a hátát, mert olyan jól esik a lelkemnek. Ez addig így is megy, míg egyikõnk anyja el nem kezd ordibálni a lépcsõrõl, hogy menjünk le sütizni. Gyorsan lemászik rólam, nehogy kiszúrja bárki is, hogy épp összeizzadtunk egy kevésbé erotikusabb módon.

- Ja, tényleg. Anyám sütött neked sósat meg édeset, amiért túlélted a találkozást a pacival – ugrik be, õ azonban nem találja túl jónak a megfogalmazást, így meglök két kézzel. Én persze röhögve dõlök arrébb.

- Kõparaszt vagy.

- De büszke vagyok rá! – nevetem, amit õ csak egy sóhajjal nyugtáz.

- Jöttök már? Gyerünk srácok! – Ez már az én anyám hangja, felismerem.

- Na gyere, menjünk le s mondjuk el, hogy összeházasodunk – állok fel, miközben belékarolok. Persze erre a kijelentésemre elhagyja egy döbbent „mi?”, amin jót derülök. – Vicceltem, hülye gyerek. Csak együnk, traccsoljunk meg vitassuk meg hány birkátok van meg tehenetek s ki gyõzött mennyivel. Jó?

- Rajtad eligazodni, Dillon… - sóhajtja, de én ezt csak bóknak fogom fel. Innentõl csendben sietünk le a konyhába, hogy a kikészített sütik mellé leüljünk az ebédlõben. Anyám kifaggatja a szõkét hogylétérõl, ad neki pár tippet, amit biztos a doki is elmondott neki, meg itthon is hallgatja elég rendesen. Persze érthetõ, senki se akarja, hogy káposztalé legyen az agya helyén. Nem lenne túl vidító.

Én is beszállok a beszélgetésbe párszor, Andy az asztal alatt meg is rúgja párszor a lábamat a leleményes beszólásaimért, amin a két nõ is csak kuncog. Persze, rajta köszörülöm a nyelvemet, de csak kedvesen s törõdéssel. Komolyan! Semmi bunkózás… mármint semmi komoly. Miután végzünk a sütivel, anyu is pakolni kezd, s készülõdik az induláshoz. Mielõtt azonban kilépnénk az ajtón, le kell még egyszer sokkolnom a szõkét.

- Este felhívlak, s megbeszélhetnénk mikor koccanunk s kinél. Jó? – kérdezem, de választ hiába várok, ugyanis totál nincs képbe. – Mivel nem tudom a számodat, csak az otthonit, majd azon tárcsázlak, s megadhatnád a sajátodat. Addig is pihikézzél szöszke, s ne menj ki, mert ha hõgutát is összeszeded, agy halottnak nyilvánítanak – kacsintok rá szórakozottan, majd marha elégedetten elindulok anyám után. Nem kell mondanom, szegény Andy totál ledöbbent. Azonban nem baj, lesz még ilyen bõven. Gondoskodom róla!

- Te se – rontja el azonnal a pillanatot. – Miért csak engem kell vele vádolni? – kis feszültség, és kétely foszlik fel bennem ami idáig csak egy feltételezés miatt volt odabenn.

- A számodat sem tudom! -  kicsit keserves hanggal préselem magamból ki ezt a mondatot, nehogy azt merje mondani, várjunk csak mire akar kilyukadni? Kicsit feszengve guggol ott mellettem és üti el az idõt a hollófekete hajának hátracsapásával.

- Én se a tiédet… - hiába zsibbad minden tagom mozgásra késztet. Hogy lehet ilyen bosszantóan idióta valaki.

- Mire akarsz kilyukadni? – csuklik el kicsit a hangom, majd nézek rá aggódva. Ha ennyire kellettem neki, egy dugásra.. akkor mit mondjak, ha ez kitudódik, még normális kapcsolatom sem lehet akár nõvel akár, férfival? Nem tudom hova tenni sem õt, sem azt amit történt, sem azt, hogy ki vagyok most neki, semmit.

- Öh… semmire? – kérdi határozatlan hangon húzkodva a szemöldökeit, és forgatva a szemeit. – Hanem ahelyett, hogy mutogatnál, kicsit magadba is nézhetnél.. igen, nem kerestelek, sehol se, pedig tudom a nevedet. De te se kerestél engem. Betudtam annak, hogy ennyi kellett.  – esküszöm, ha nem más fájdalmat kívántam volna még.. inkább elüttetem magam még egyszer egy lóval, mintsem a szívem szakítsák meg. Nem kerestem, mert zavarban voltam, ezek után pláne. Betudta annak, hogy ennyi kellett? Nem tudom mit kéne éreznem, ennyi évesen, nem volt senkim, nem feküdtem le senkivel, nem tudom hogyan kéne érezzek. Meg vagyok keveredve, a sírás önzõ érzése fojtogatja a torkomat, mint valami hurokba szorult állatét.

- Ennyi kellett?!- kiáltom fel kicsit hangosabban, hogy elfojtsam a sírhatnékot, és kompenzáljam a hangom remegését. A lovak kicsit hangoskodnak, pedig elült az egész farm jelenleg.

- Honnan tudjam mennyi kellett?  - erõsödik meg az a bariton, ami idáig csicsergett és duruzsolt felém csalfa hangján. – Mondtál valamit azzal a folyton nyekergõ száddal? – egy kis indulat szökik a fejembe, hogy lehet ennyire pofátlan és nagyképû?! Nem értek semmit, most már teljesen semmit.

- Dillon, te ro…! – kaffantanék neki oda idegesen, de apáink hangjára leszek figyelmes. a hang meg nem szûnik, nem tágulnak innen, és ez így is marad. Ha apám beteszi valahova a lábát onnan maximum fél óra miután elszabadul. Kicsit dühös szemekkel figyelem még feláll, és leporolja a nadrágját. Mozdítanám a lábam, hogy felkeljek de miatta nem vagyok képes. Csak lenéz a végtagomra, majd rám és hátra sem tekintve hagyja el a boxot. Köszön fateréknak és nem is látom már  a pajtaajtóban a szürke alakját.

Hirtelen kap el a sírás újbóli fojtó érzése immár könnyeket is fakasztva. Az egyik tenyeremet az arcom elé kapom, és azzal takarom mind azt a tehetetlenséget amit érzek. Mit tettem? De, hiszen nem tudom hogy mennyi kellett… a belsõm biztosan azt súgja, hogy többet, a szívem viszont még tudatlan. Én.. nekem még sosem volt senkim, ilyen bensõséges kapcsolatom.

Nem tudom mit kell érezzek. Segítség, segítsen már valaki?!

- Jól vagy fiam? – nem is figyeltem, hogy milyen hangos vagyok, illetve lehettem volna. A kezem a homlokomra csúszik és elnyekergem a bánatom apámnak, persze nem mindent.

- Kibaszottul fáj mindenem, nagyon… - ér mellé Dillon apja is aki elképedve figyeli a szenvedésem. A szívem szakad meg jelenleg, de titkoltan másba fojtom el ezeket. Erre min, hogy nem megszólal.

- Meg kéne nézetni a dokival, lehet nagyobb baja is mint ami látszik éppen. – hát ezzel most megváltottuk a világot komolyan. Össze gömbölyödve könnyezek mint mindig, õk meg ki akarnak innen szedni a helyemrõl. Jó ez így hagyjanak békén. Várjunk csak, mi a …

Eszméletemet vesztettem, egyszer csak azon kapom magam, hogy csak lélegezni tudok. A szemeim fennakadnak és elhalkulok, abba marad minden. Körülöttem csak apám izgatott hangja hallatszik.

- A picsába hívd már az a kva dokit?! – ordítja a másik férfinak aki idegesen pötyög, annyi az utolsó érezhetõ dolog ami körülvesz az-az, hogy apám karjaiban vagyok és fúj a szél. A fullasztóan forró nyári napot átszelõ hideg szél, ezek szerint már kint vagyunk.

*~*~*~*

Azt mondta a doki, miután felébredtem, hogy agyrázkódásom volt. Szerencse, hogy megúsztam ennyivel. Figyeljek magamra és óvakodjak a további ilyenektõl.

Persze, rendben dokikám. Kiengedtek, apám pedig már ott vár a bejáratnál és vezet a kocsiig, majd onnan haza vesszzük az irányt.

- Hány napot voltam bent? – kérdezem elõre bámulva ki a szélvédõn a poros út szélét pásztázva. A sok érzelem tett volna még egy lapáttal rá az állapotomra? Lehetséges.

- Kettõt. Anyád halálra aggódta magát. – mormogja kicsit kopottas hangján, és néz továbbra is kicsit rángatva a kormányt jobbra balra a bukkanókat kikerülve. Hangosan felkordul a gyomrom. Igaz két napig nem kaptam rendes kaját, csak azt a kórházi löttyöt ami megmaradt bennem. Hazafelé úton semmi nem jár a fejemben, még egyszer csak Dillon képe ugrik be, már közel a tanyához. Így a gondolataimba fészkeli magát az a vén kujon. Mit, hogy vén, hiszen kicsivel idõsebb nálam. Jaj Andy ne agyalj már, most már nincs is mivel. Egyrészt mert elvették, másrészt el is vesztetted.

Hazaérve mindenki körbecsókolgat,  a húgom édes kis hangján szalad oda hozzám. Ez az! Pont õ kell most nekem! Egy kis aranyos, kerek arcú pozsgás tündérke aki rettentõ pozitív.

Amint bemegyek a nappaliba õ is követ engem, és a lehúzott redõny miatt hideg szobában vagyunk egy kicsit. Felfekszem a kanapéra, majd õ is követ engem, az ölembe húzom õ pedig elterül a mellkasomon. Szeretetteljesen megölelget, és így alszunk el. Mindig valahogy megérzi , ha valami bajom van és akkor bújós kedvében van. A nyakamat a karfának támasztva szunnyadunk, majd halk ajtónyitás hallatszik, cipõ kopogás , azt sem tudom , hogy hirtelen ki az így inkább csukva tartom a szemeim.

Nincs az az isten, hogy nem megint a Dilis hangját hallom, na meg drága anyukájáét. Csak nehogy azt mondja, hogy fõzési tanácsokat akart kérni egyik a másiktól, vagy receptet leírni, vagy varrogatni jött ide. Ki is hallgatom a beszélgetésük másik részét. Nem szeretném, hogy fél pucéron a húgommal magamon rontsanak rám .

- Addig foglald el magad, nem igaz, hogy ennyire mehetnéked van. – ennyire mehetnéke van… megint elkeserítem kicsit és közelebb húztam a kis testet magamhoz. nem tudom mi tévõ legyek, de egy kósza szikra kipattanva abból a defektes fejembõl még engem is meglep. Beszélni kéne a fejével. Húgomat lassan magamhoz húzva viszem gyengéden az ölemben a ház másik felén lévõ szobájáig. Néhol kicsit engedetlen kiengedett hajam a hátam közepét verdesi, nem is érdekel hirtelen semmi. Topogás, valaki zokniban közeleg, ó ki ez a szent lélek? Én meg itt egy szál gatyában tekergek a kis csöppel.

- Szevasz. – észre sem veszem a köszönést, azt hittem anyám jött fel. De követ a húgom szobájába. lassan lerakom az ágyára a kistesót, majd húzom ki alóla a kezeimet, és fordulok a személy irányába. Elvörösödve pillogok rá, azt sem tudom mit szóljak, kicsit komoly arccal figyeli a kislányt, majd merészen áttérnek a szemei rám.  

- Neked is szia. – tûröm a fülem mögé az egyik hajtincset ami az arcomba lóg, a padlót kémlelve elvörösödve. Elsétálok elõtte, vissza át abba az árnyékos és hideg szobába. Mi mást tehetne, követ. Még egy kicsit bicegek a lovas eset után de semmi több, rendezve a fejemben a dolgokat kezdek bele mondandómba.  – Dillon… - nyelek egy hatalmasat mire ennyi választ ad nekem.

- Hm? – pillant felém még én ott állok mint valami hülyegyerek. Nagyot szusszanva keresem a szavakat még õ közelebb lép egyet.

- A múltkori szóváltásunk… kicsit hülyén jöttem ki belõle. – magyarázom szép lassan az alaphelyzetet, hogy felfogja, érdeklõdõ tekintettel várja a folytatást. – Nem csak egy alkalomra kellesz… – vörösödöm el, és csíkra húzott szemmel tekintek rá. Már a puszta látványa olyannyira pirulásra késztet, hogy érezem az arcomból sütõ meleget a hûvös szobában.  Nem mozdul egyikünk sem, nagy zavaromban behozom a kettõnk közötti távolságot és a vállára döntöm a fejem. Kicsit össze is könnyezem a felsõje ujját, majd motyogva könnyek hullatása közben fejtem ki neki.

- Azért nem kerestelek, mert tudtam mekkora Casanova vagy, és hogy egy ilyen egyszerû ember helyett simán találsz másnak mást. Aki lefeküdne veled, és akit nem érdekelne utána, hogy hova kerülsz, mit csinálsz, érzel- e. Ennyi. A te hibád, hogy folyton zavarban vagyok. – öntöm ki neki a lelkem, majd arcomat a nyaka felé fordítom, majd kicsit remegve lehellek oda egy csókot a nyakára. nem is figyeltem, a kezei lassan a hátamra csúsztak és közelebb húztak. Megnyertem volna Casanova szívét? Nem tudom, de most már nyugodtabb vagyok, hogy elmondhattam amit akartam. 

Egyik nap apa felszól nekem, míg próbálok az elõzõ esti buliból kijózanodni, hogy számítsak arra, hogy segítenem kell. Nehezen fogom fel a dolgokat, vissza is alszom a besötétített szobámba. Egészen addig jó dolgom is van, míg anyám be nem ront, miszerint öltözzek és menjek szépen lefelé. Lovakat hoztak. Morgok és káromkodok, míg ruhát mûtök magamra, hisz nagyon jól tudják, hogy pont azokat a dögöket rühellem a legjobban.

Ahogy kifelé tartok, ordítozás és sikítozás üti meg a fülemet, ami elsõnek hihetetlenül fáj az érzékeny, másnapos fejemnek… aztán felismerem Andy hangját. Magától visz a lábam, meg sem állok az istállóig, ahol az összes jelenlévõ összegyûlt. Apámmal együtt egy bokszban van, lefektetve a szalmába. Andy faterja is befut, matatni kezdi, aztán ahogy látom az öregek fején a megnyugvást, tudom, hogy nincs nagy gond.

- Hát még te sem bírsz vele?

- Mint látszik, nekicsapott a boksz falának –jön a válasza dilistõl, míg nézelõdik egy kicsit, mintha épp Disneylandbe lenne körutazáson.  

- Ejj ejj Andy… - Összerakom a képet hamar, apró baleset volt, mert annyira bízik a négylábú, szõrös tankokban. Nem kell féltenem, max lila lesz. Azonban erre bevág egy olyan fejet, amit nem tudok hova tenni. Nem fájdalomra utal…

- Mi a gond? – érdeklõdöm.

- Nem is kerestél azóta… - motyogja az orra alatt, én pedig egybõl tudom, mire gondolt.  Szuszog, csak az hiányzik, hogy bõgjön is itt nekem… Végigsimítok az arcán, majd kap egy csókot is. Most fáj mindenem, nincs kedvem kisautósat játszani a garázsával.

- Te se – közlöm vele az igazságot, mire nagy szemekkel rám néz. – Miért csak engem kell vele vádolni? – kérdezek rá, mire õ láthatóan felhúzza ezen magát.

- A számodat se tudom! – vágja rá felháborodottan, mire én nagyot szuszogva túrok bele a hajamba. Kezd fájni a lábam a hülye guggolástól, nem rég keltem, mindenem el van gémberedve.

- Én se tiédet… - fokozom, mire õ lassan felül s hátát a falnak veti.

- Mire akarsz kilyukadni? – kérdez vissza, remegõ hangon. Úristen, csak ne bõgj, csak ne!

- Öh… semmire? – kérdezek vissza nyugodtan. – Hanem ahelyett, hogy mutogatnál, kicsit magadba is nézhetnél… igen, nem kerestelek, sehol se, pedig tudom a nevedet. De te se kerestél engem. Betudtam annak, hogy ennyi kellett – intézem el egy vállrándítással, amit a kölyök tátott szájjal figyel.

- Ennyi kellett?! – úgy felrikkant, hogy belejajdul a dobhártyám is. Ha csak egy kicsit hangosabban tolja le ezt, tuti az egész bagázs körénk gyûlt volna… még szerencse, hogy csak a lovak prüszkölnek.

- Honnan tudjam mennyi kellett? – kérdezek rá én is már kicsit idegesebben. – Mondtál valamit azzal a folyton nyekergõ száddal?

- Dillon, te ro…! – kezdene bele, de erre apáink jönnek be az istállóba. Jókat röhögcsélnek, ránk se figyelnek igazán, azonban láthatóan bent akarnak maradni a lovakkal. Így nem folytathatjuk a romantikus csevejünket, amit valahogy épp nem bánok. Andy szikrázó tekintettel figyel engem, még a lábát is odébb húzza, amihez a cipõm hozzáért. Szóval így állunk… remek. Most engem fog mindenért hibáztatni, pedig max annyi a bûnöm, hogy mohó voltam.

Egy alsót magára húzva marha ízlésesen megy az anyja elé. Hát engem megnyúznak ha bejelenti hogy „ Andyvel dugtunk egy olyan hatalmasat…” na akkor akasztanám ide fel magam ni, erre a szabad 5 méterre. Szerencse, hogy fogja az ajtót mert az anyja képes lenne ránk törni mint valami vadállat és ügyesen hárítja az egészet. Még az kéne, hogy az én anyámnak elpletykálja, már pedig a szülõk ilyenek, megígérik, hogy nem mondják el senkinek sem ááá… Csak az apátoknak, a szomszéd apjának anyjának, a legjobb haverjaiknak, annak gyerekeinek, nagyszüleinek, kutyájának… hát baszki.

- Anya. Úgy néztem én ki, mint aki azzal a gyerekkel puszipajtás és öribari lesz? – ó de még mennyire. Hiszen kibe bújtál volna bele öregem, aki hagyja is mellesleg, höhö, az öribariddal hemperegtél Dillon bizony.

- Nem, de… itt a kocsija! – fogadkozik az anyja kifogást keresve, hogy hadd kukkantson be csak egy kicsit. Na nem csókolom, ez nem a maga területe, vagy is, most nem.

- Itt járt, fater egyik könyve kellett neki, nem találtuk meg, elindult haza. Lehet lovagol, vagy mit tudom én. – fú baszki de bonyolult a logikád. Ad egy, hogy a picsába lovagolhatnék itt- már úgy ahogy – mikor az istállóban csak kiszúrta volna ha témferegne valaki. Ad kettõ, akkor ha már elindultam, miért lenne itt az a tetves kocsi? Mondjuk lehetett volna annyi eszem, hogy nem látómezõbe parkolok na de, na.

- És én ezt mondjam az anyjának, hogy „mit tudom én”? A kocsi meg itt áll?! – ripakodik Dillonra az anyja. Egészen úgy tûnik, hogy õk is tartanak sárkányt itthon, nem csak mi. Egész Noé bárkája leszünk komolyan.

- Mondhatod felõlem azt is, hogy ránk nyitottál, míg csupaszon feküdtünk az ágyamban, na, anya, ne csináld már… - kicsit megáll bennem az ütõ. Na ezzel mire akar kilyukadni, nyugodtan sóhajtozik az ajtóban és várja a végkifejletet. Lassan kifordul az anyja is a helység bejáratától, majd egy ordenálé de nagy vigyorral fordul hozzám és néz végig az ágyon kuporgó egymagamra.

- Ilyen egyszerû. – motyogja még újból beröffenti a zenét és közeledik felém. Én meg mint egy elégedetlen kacsa hápogok hangosan.

- Te… Te… elmondtad! Elmondtad anyádnak, hogy…! – hebegem, és finoman célzok arra az egy, na jó legyen három órányi érdekességre amit mûveltünk itt.

- Azt nem, hogy megdugtalak. – a fejem olyan vörös, hogy nem hinné az ember azt , hogy ez egy pillanat alatt sikerült felvennem ezt a kellemes színt. A hangom olyannyira megcsuklik mint roma asszony a bolti fotocellás ajtó elõtt való vészfékezésénél, ami pofára esésbe torkollik.

- Ez nem vicces! – nyikkantom gõgösen, és figyelem lassan felülve, hogy szedi össze a motyóimat. – Mit mondjak anyunak? – kérdezem kicsit kétségbeesetten, na erre milyen sztorit aggassak rá?

- Hogy kiverted a pajtában. – húzza meg a vállát erre a kérdésemre, na jó, de erre anyám rikácsolni fog, pont mint az övé. – Mit tudom én! Nem hazudtál még anyádnak? Old meg! -  kapom az utasítást, na jó, de én még nem is füllentettem a szüleimnek könyörgöm, nem kellett most meg, hogy õ itt van szükséges lesz.

- Soha… - motyogom, és keresni kezdem az alsógatyámat. Hova tûnt az a kis szemtelen, melyik sarokba dobta Dillon? Hiába néz rám ilyen szemekkel, tényleg nem tettem ilyesmit. Na most gyakorolhatok, sok mindent miatta.

- Nem hazudsz, ki se vered… nem volt szárnyad, szóval nem vagy szent. – jegyzi meg lelkesen, még a ruháit rángatja magára szép sorjában. – Akkor mondom a tervet. Hátul lelopakodunk… aztán elõl bekopogtatsz, hogy visszajöttél a könyvért, és csak a boltban voltál addig, úgyis itt van a közelben. Hazafelé meg be is ugorhatsz venni egy kis kakaót meg babapiskótát… Hé! – a közelemben lévõ összes párnát hozzácsapdosom. Még, hogy babapiskótát meg kakaót… de vajon ha én megkérdezném tõle, hogy miért pont velem kezdett ki, ismét ilyen durva választ kapnék? Biztosan. Lehet, hogy csak erre az alkalomra voltam neki jó. – Most épp a megrakott seggedet húzom ki a pácból! – szegezi a mutatóujját felém, én meg megszeppenten üldögélek, vagy is üldögélnék, ha nem húznám a ruhámat.

- Te raktad meg! És fáj! – nyafogom még a gatyám felhúzásához készülõdöm az ágyról felállva. Jahj de még , hogy fáj, zsibbad az egész seggem. Pedig ahogy emlékszem õ sem ellenkezett, sõt annyira akartam én is, hogy ha most nem fájna lehet nem is lenne az igazi.

- Te hagytad és így jártál! Na, csipkedd magadat, menjünk lopakodni. Ha már megrontottalak, legalább hazudni is megtanítalak. – hát eszem áll meg, belevisz a rosszba vagy, hogy is szokták mondani ezt?

- Nem tudom, hogy menni fog e… - hebegem most már teljesen talpon, keresem a cipõm, jó az is megvan, remek. Gyorsan bekötöm õket és felnézve vizslatom Dillont, gyorsan összekapom a hajam és mehetünk.

- Menni fog hát. Csak ne nyekeregj. Gyere! – hív közelebb, majd belenyom valami zacskót a kezembe, és követni kezdem le  a lépcsõkön olyan halkan amilyen halkan csak tõlem telik. Int mikor mehetek, így kivágtatok az ajtón, és  a megbeszélt tervek szerint csengetek. Kicsit összeszedetlenül hebegek habogok, hogy elnézést kérek az esetleges ramazuli miatt, meg, hogy ilyen könyv kéne olyan könyv kéne.  Oda is adja rendre, az anyja is vörös fejjel figyel, én azért vörösödöm, amiért hallottam a kis színjátékot a fia és közte, ez az okos agyas pedig itt áll a nyakunkban. Ha tudná mi történt csókolom… érdekes. Végül sikerül beszállnom az autóba, kínosan vigyorogva, mert úgy feszül a seggemen ez a gatya – egyrészt azért, mert ennyi szabadlevegõn töltött perc alatt rám tapadt, másrészt… khm… na az nem kell ecseteljem egész végig errõl volt szó – mint ha rám olvadt volna. Gyorsan beindítom a kocsit, klíma be, és még egy utolsó pillantást vetek ennek a sunyinak a házára.   Tényleg nem tûnik rossz ötletnek, hogy vegyek valamit. Csak a szokásos dolgokat, lisztet, cukrot, hogy elhiggyék jó fiú voltam. Majd bexarok mikor a tíz kilós pakkokat emelem ki a kosárból, de fene bánja ezért megérte. De, miért is vagyok én ilyen lelkes? Mert jól esett volna? Pedig fájt és fáj is még de. Ó hagyjuk, majd késõbb foglalkozhatunk ezzel.

Lassan haza is érek, egy órája, hogy elindultam Dillonéktól, és lassan ki is pakolok az autóból a hûvösben mire a bátyám megszólít és azért segít rakodni is.

- Azt hittük már valami csajnál voltál.. – kicsit gombóc akad a torkomra. Jah, csajnál, igen, bátyus pont az a mire gondolsz. Sunyiban bezavartam neki és jöttem is haza. Csak, hogy én voltam a csaj és kétszer is meg lettem… na jó, inkább ne gondolkozzunk hangosan mert meghallja a gondolataimat is. Bár ennyi aggyal, nem az az igazi ordas hülye de a magához való esze van csak meg. Így járt istenem.

- Nem, csak elidõztem aztán nem is figyeltem az órát, jaha mivel nem is volt nálam. – röhögöm el magam kínosan, amolyan megjátszásként apám elõtt. Inkább adom a hülyegyereket kicsit, így gyorsan visszatérhetünk a kerékvágásba.

- Hugi? – kérdem mikor lehuppannak a csomagok a pultra.  Anyám a konyhában sürög forog, vagy is hát rendezi el szépen a terepet, apám meg beáll pontosan a helység mértani közepére, és ott pöffeszkedik. Ebbõl megint megszólás lesz meglásd.

- Menj már arrébb, állj egy kicsit balra. – mormogja anyám, apám pedig vigyorogva arrébbáll. Lehet, hogy ezeknél is érik egy kis… fuhj, na jó hagyjuk ezt még elképzelni is groteszk. Inkább felmegyek a szobámba ahol jó hûs van, húgom is ott csapatja magát a ventillátorral a tv-met bámulva a szõnyegen.

- Nah menj arrébb. – lépek át rajta, majd vetkõznék is neki, ám látom, hogy pár lila nyom éktelenkedik  a felsõtestemen. Szemét Dillon, nem bírta ki. Ki akarom toloncolni a hugit, és végül sikerül is egy kis fagyival amit hoztam még a boltból.  addig gyorsan átvedlek egy olyan pólóba ami takar mindent, meg egy kisgatyába, és a fájós seggemet lerakom az ágyamra a tévével szemben. A húgom meg jön vissza kimosdott képpel és leülünk szórakozni.

Majdnem, hogy egy hét telik ez az óta. Még csak fel sem hívtak minket. Vagy is hívott.

A gondolatmenetemet félbeszakítva vágtat be apám a bátyámmal, hogy mennünk kéne, mert valami új állatokat, azt hiszem lovakat hoztak Dillonékhoz és, hogy segíteni kéne nekik. Jah, aztán még a végén elkap a pajtában, mindenki szeme láttára.

Felpakolunk pár segédeszközt, köztük a bátyámat és pár kötõféket, na meg ilyen ló csokit olyat, hogy a helyükre tudjuk csalni õket ilyesmi. Egy fél órás robogás után meg is látjuk a ló szállító trélert. Ez lehet vagy úgy 5 férõhelyes, remélem egyik ló sem ideges, mert akkor lehetetlen õket kiszedni a helyükrõl. Bár korláttal vannak elválasztva de akkor is. Neki is állunk, ez a városi gyerek pedig az orrát sem dugja ki  lakásból, szerintem nincs is itthon. De… olyan fura… hiányzik. Nekilátunk a melónak, az enyém lesz az utolsó meg az elõtti. Minden rendben faxán megy, patkolókovács, állat doki is van jelen, hogy ellenõrizze a lovak állapotát, utána pedig szépen lelépjen mint ama méltóságos asszony a sezlonyról.

Éppen szedném le az egyik lovat mikor kicsit toporzékolni, szinte ugrándozni kezd. Azért bízták rám, mert  kiskorom óta ezekkel az állatokkal foglalkozom.  Kicsit megrendszabályozom a szürke mént, és már mehet is a helyére. Viszont az utolsó egy hatalmas állat, talán három Andy fejjel is magasabb mint én vagyok.

- Hé, hé! Okosan! – ordítom el magam mert amint kiszedtem rakoncátlankodni kezd, be kell majd kötnöm, a többit szabadon hagytuk a boxban ami nekik lett elõkészítve de ez. Végre sikerül beterelni az istálló felvezetõ részére, és be is terelni a boxba. Most jövök én be kell kötnöm, halál nyugodtan igyekszem viselkedni a közelében. Éppen csomóznám már rá a kötelet, mikor az egész testét inogtatni kezdené jobbra ballra. Ez még nem is lenne probléma, de mikor próbálnék mellette elhaladni, hogy kimenjek a boxból nekicsap a hely falának ami kissé megnyekerek a lendülettõl ahogy én is hangosan felsikítok.   Kicsit összecsuklok az állat mellett, mire mindenki a nevemet üvöltözve keres, végül Dillon apja siet a segítségemre. Én meg hasamat szorongatva ülök a ló mellett, ami még mindig toporzékol. Gyorsan felkap a karjaiba, és az egyik boxba fektet ami ki van most bélelve szalmával, na meg ott egy végtelen kis bála is aminek nekitámaszt. Az ordítozásra a házból is kisietnek a személyek, közte még ez a dilis is aki az apja mellé siet. Az én apám meg besiet mellém és igyekszik megvizsgálni.

- Hát még te sem bírsz vele? – kicsit szuszogok, nem törtem el semmimet lehet hogy kicsit lila leszek itt ott de az semmiség.

- Mint látszik, nekicsapott a boksz falának. – kémlelem az engem körülvevõ három embert. Az eddigi grimasz eltûnik az arcomról, és megnyugtatom a faterokat, hogy minden rendben. Ezek meg mint a kislányok mennek párban ki. Mi meg ott maradunk.

- Ejj ejj Andy… - szólít meg és somolyog felém Dillon. Kicsit elkeseredett arccal hunyom le a szemeimet és szuszogok tovább. _ mi a gond? – duruzsolja közelebb és hajol oda, majd kecsegtet a  szép kis ajkaival.

Szemez velem a kis szõke, majd szinte könyörög egy csókért, én pedig meg is adom neki. Már nagyon remeg, tudom hogy lassan itt a vége, így döfök rajta még pár keményet, hogy érezze a törõdést. Hangosan sikongat, s ekkor jövök rá, ha rám szorít megint repülök. Ez van, ha az ember rég csinálta bárkivel. Nyögünk, egymásba és a paplanba kapaszkodunk, aztán egyszer csak Andy rám szorít, hangosan és teljesen magán kívül nyög fel…ahogy én is. Vele repülök újra, valami isteni, ahogy a gerincem mentén végigfut az érzés. Jó a kis paraszt, piszok jó! Szûk, meleg, kis szenvedélyes… mi kell még?

Én hamarabb magamhoz térek, mint õ. Én már a gumitól szabadulok meg, míg õ a nyelést gyakorolja lelkesen. Most mentem el kétszer, szóval nem mondom neki min kéne ezt igazán gyakorolnia. Kiterül, mint egy kisbéka, én pedig jólesõen bizseregve és lefáradva mellé fekszem. Kicsit közelebb is húzom, mert a seggem lelóg az egyszemélyes akrobatapályámról és piszkosul nem tetszik.

- Dillon, kö-közelebb mehetek, ide? Így? – motyogja fülig vörösödve, nekem pedig kell egy kis idõ míg felfogom, hogy a kis Andy bújni akar hozzám.

 Én közben megkívánok egy cigit, így elnyúlok az éjjeliszekrényemhez s kiveszek egyet a dobozból. Gondolkozom, gondolkozom, nem tûnt betegnek, elkapni már nem fogok tõle semmit, ha meg a lelkének így jobb, fene egye meg. Végül csak bólintok egyet. Neki sem kell több, cicásan hozzám bújik, az se zavarja, hogy nincs se rajtam se rajta semmi. Szusszan párat, majd bealszik hozzám simulva.

Én még elpöfékelem a cigimet, gondolkozom egy kicsit ezen az egészen s végül arra jutok, hogy ez így piszok jó. Nyáron is lesz kit dugnom anélkül, hogy átugranék a városba. Pluszba ez a bújás nem is rossz. Máskor már fázna a kishaver ilyen mutatványsorozat után. Eme gondolatok között nyom el az álom.

|¤/*-*¤|

Arra kelek, hogy kurva nagy lárma van és nem tetszik. Valaki hozzám simul, bökdös… ez meg még jobban nem tetszik!

- Hé, Dillon! – szisszeni szinte a fülembe, amitõl a hideg is kiráz így kelés után. – Ugye megmondtam, hogy lebukunk? – Ekkor kitisztul minden. Andy. Zene. Dugás. Kétszer. Pacsi Szent Patrikkal. Cigi. Bújás. Alvás. Anyám az ajtóban…

- Hagyjad, elintézem, ahogy hallom anyám – túrok a hajamba, majd az alsómat megkeresve felhúzom a picsámra. Azért anyám ne nézegesse itt a családi ékszeremet basszus… Ahogy résnyire kinyitom az ajtót, a bestia már nekem is esik. Szerintem az se tûnt volna fel, ha álló farokkal állok ott, az jobban leköti ki van nálam, miért van nálam s legfõbbképpen merre van az Andy gyerek, mert az anyja szerint itt. Majdnem kicsúszik, hogy de nagyon itt van nálam, egy szél kis pöcsben, sajgó seggel, mert megraktam, de végül csak felsóhajtok és lazán betámaszkodom az ajtónyílásba.

- Anya. Úgy néztem én ki, mint aki azzal a gyerekkel puszipajtás és öribari lesz?

- Nem, de… itt a kocsija!

- Itt járt, fater egyik könyve kellett neki, nem találtuk meg, elindult haza. Lehet lovagol, vagy mit tudom én.

- És én ezt mondjam az anyjának, hogy „mit tudom én”? A kocsi meg itt áll?! – kérdez vissza felháborodottan.

- Mondhatod felõlem azt is, hogy ránk nyitottál, míg csupaszon feküdtünk az ágyamban, na, anya, ne csináld már… - sóhajtom, míg õ vörös fejjel, hápogva hátat fordít és elindul lefelé. Széles vigyorral a képemen zárom be végül az ajtót, majd az ágyamban kucorgó zavart szöszire nézek.

- Ilyen egyszerû - közlöm vele, mikor újra bekapcsolom a zenét.

- Te… Te… elmondtad! Elmondtad anyádnak, hogy…! - dadogja.

- Azt nem, hogy megdugtalak – felelem, mire olyan vörösen csuklik egyet, hogy felnevetek.

- Ez nem vicces! – nyöszörgi, míg én elkezdem összeszedni a cuccait. – Mit mondjak anyunak?

- Hogy kiverted a pajtában – intézem el egy vállrándítással, míg õ ha lehet még vörösebb lesz. – Mit tudom én! Nem hazudtál még anyádnak? Old meg!

- Soha… - motyogja az orra alatt, mire én felsóhajtok. Ez a gyerek kegyetlen… burokban nevelték vagy egyszerûen õ az új Maugli? Anyu helyett a tehén szoptatta, a kutyával kergetõzött a lóval aludt… azoknak nem is kell hazudni, és csak szaporodáskor bújnak össze egy kis rosszalkodásra. Vagy, az anyja szentfazék és prûd, mint az enyém. Ez is valószínû, azért értik meg olyan jól egymást.

- Nem hazudsz, ki se vered… nem volt szárnyad, szóval nem vagy szent – kapkodom magamra a ruháimat. – Akkor mondom a tervet. Hátul lelopakodunk… aztán elõl bekopogtatsz, hogy visszajöttél a könyvért, és csak a boltban voltál addig, úgyis itt van a közelben. Hazafelé meg be is ugorhatsz venni egy kis kakaót meg babapiskótát… Hé! – Andy sértõdötten vágta hozzám a párnámat. – Most épp a megrakott seggedet húzom ki a pácból! – mutatok rá.

- Te raktad meg! – nyávogja. – És fáj! – Tudhatta volna, hogy nem lesz piskóta, emellett õ akarta kicsit durvábban, míg a lábával is húzott, hogy abba ne merjem hagyni! Van képe ezek után még engem gyanúsítani… életében elõször én reptettem meg!

- Te hagytad és így jártál! Na, csipkedd magadat, menjünk lopakodni. Ha már megrontottalak, legalább hazudni is megtanítalak.

- Nem tudom, hogy menni fog e… - motyogja.

- Menni fog hát. Csak ne nyekeregj. Gyere! - intek a fejemmel. Van fent egy zacskó nálam, belegórok pár dolgot majd a kezébe adom. Én megyek elõl, nézem anyámat, aki a konyhában fõz. Andynek intek a legjobb pillanatban, majd kikergetem hátul. Anyámnak nem tûnik fel semmi se, csak akkor kapja fel a fejét, mikor kopognak az ajtón. Jé, hát nem Andy az? Nagyon dadog, zavarban van, elnézést kér a kellemetlenségért, de a kocsiban hagyta a telefonját, bla, bla, bla… anyám meg elhiszi. Sõt, a könyvet is elõkeresi neki. Én meg sunyi mosollyal beállok melléjük, s piszkosul élvezem, hogy mindkettõ vörösödik. Az egyik azért, mert azt hiszi poénból mondtam, hogy megdugtam Andyt, míg a másik azért, mert tudja, hogy így volt.

Végül minden jól végzõdik. Én megrontottam egy srácot, õ meg nos, így járt. Végül én visszamegyek a szobámba, s széles vigyorral kezdem el lehúzni az összemocskolt ágynemût. A párnát hagyom, az nem lett olyan, emellett Andy illata is van, ami elég kellemes… szóval maradhat.

- Egy pillanat - kis idõre elvonul tõlem úgy hiszem, bár visszatér egy kis ideig, hogy belém fojtsa a szót egy újabb csókkal. A fejem szinte rákvörös ahogy figyelem a távolodó alakját, és mint ha oda lennék ragasztva várom a sorsomat. Nagyokat nyeldesek, hiszen nem tudom még milyen lehet, de biztosíthatom róla, hogy ha nem tetszik valami sikítok. az biztos hétszentség. – Jövök már, jövök – néz hátra babrálva még a touch paddal egy kicsit, majd a zene hangosabbá válik, és teljes felsõtestét felém fordítva cserkész be. Somolyogva felém mászik, én pedig engedelmesen hagyom, hogy élve faljon fel. Szinte levegõhiányosan válnak el ajkaink egymástól, Dillon meg feltérdel, és egy laza mozdulattal kanyarintja át a fején a felsõjét ami alól irdatlan érdekes látvány tárul elém. Igazából sosem tudtam eldönteni, hogy a lányok avagy a fiúk érdekelnek-e. Igazából le is tojtam az egészet.

A kényeztetés itt nem ér véget, még egy csomó ruha várja, hogy lekerüljön rólam. Pontosítok, egy felsõ, no meg a boxer, húha. Kicsit kotorászni kezdek a lábammal a paplanban aztán megérzem ahogy a kezeit a felsõm alá simítja, majd le is veszi rólam amint lehetséges és alkalma nyílik. Kicsit lejjebb tolja a derekát nekem simulva, és pontosan érzem azt amit kell, a hasfalam hiába van ott ahol. Már nem bírok magammal, azt sem tudom, hogy most nyögni esne jól, vagy éppen levegõért kapni. Nem is hittem volna, hogy ilyen lesz. Olyan érzetem támad mint ha a levetett ruhák helyén néhol égne a bõröm, és ez most nem a has süttetõ tóparti napnak volt köszönhetõ, hanem ennek a dilisnek.

Áttér a nyakamra, ahol olyan érzékeny a bõröm és csiklandós végigcirógatja, én pedig lapockái gödröcskéibe kapaszkodom, szinte csüngök rajta még a sötét haja néha megcsiklandozza a vállam szélét. Lassan az alsóm szegélyéhez biggyeszti az ujjait, mire kisit elkap a pánik, hiszen nem lesz rajtam semmi és látni fog mindent.

- Dillon, várj, én… - a bordakosarának vetett kezekkel állítom meg kicsit, bár a zene elnyom mindent, nagyjából hallani mindent amit mondok, és õ mond. Kicsit elereszt, felemelkedik, és onnan figyeli a nagy sóhajaimat, a vágyakozó tekintetemet amit õ tett azzá. Most már nem léphetek vissza érzem, én is felkészültem, s õ is.

- Igen Andy? – még egy kis szufla, majd az arcomhoz emelem a tenyereimet és beléjük temetkezem. ez ilyen strucc szindróma, ha nem látom, nem zavarba ejtõ annyira.

- Most veheted… - lassan lecsúsztatja rólam azt a vékonyka kis anyagot, majd valahova leteszi, eldobja tudom is én. Majdnem csupaszon fekszem alatta, amit még álmaimban sem képzeltem el. A combjaim belsõ részét kezdik illetni azok a hosszú ujjak, amitõl megremegek kissé de nem húzódom el, hagyom hadd csinálja. Egyenlõre csak a már átnedvesedett alsómon keresztül simít végig rajtam párszor, a reakcióimat pedig nem hagyja mosolygás nélkül. A takaróba kapaszkodok, a másik csuklómmal pedig a számat takargatom és kicsit csíkra húzott szemekkel vizslatom mit akar még. Lassan és kíméletesen lepörgeti rólam a vékony textilt. Hatalmas szemeket meresztek, életemben nem feküdtem még így senki alatt ráadásul ilyen helyzetben.

- Egész csinos… - jegyzi meg hetykén,  én meg össze akarom zárni a combjaimat gyorsan, de rásimít és odafészkeli magát közel hozzám. – Azt hittem azért rejtegeted olyan mániákusan, mert gond van vele. – masszíroz és jár keze rajtam még nyöszörögve meg nem szólalok végre.

- Dillon… én… én… - kimérten cirógat tovább, majd rám néz és pár rendszertelen mozdulat után elengedi a nemesebbik tagomat, majd  a fiókban kezd el matatni. Egy mûanyag flakont kap elõ, aminek a kinyitásával bajlódna ha nem nézném olyan szúrósan, meg nem nyüsszögnék ismét fel.

 - Azt… minek? – nem válaszol, csupán újból az ajkaimra hajol, elfojtva a további kiszökdösõ hangjaimat.

- Még várunk vele, ígérem. Csak idekészítem. – szusszanok végre egy nyugodtnak látszót, de azért bennem van az ideg. Észre sem veszem, és megint rám markol az egyik kezével lassan cirázva, édes istenem! Ha így folytatja én eldurranok komolyan! A fejem hátrahõköl, és szinte ketté szeli a párnát amin fekszik a gerincem pedig szép ívet leírva hajlik meg és löki el magát az ágytól. Amint enyhülnek a körülmények kicsit ellazultabban fekszem a kezei között, ez még csak egy hullámvölgy volt. Valami hideg fröccsen a kipirosodott bõrömre mire odakapom a tekintetem és feltámaszkodom az alkarjaimra, hogy lássam mit pepecsel. Végül csak elõkerült a tubus tartalma, próbálok higgadt maradni, és nem arra koncentrálni, hogy mikor kapjon el a sikító görcs.

- Ne aggódj, csak ellazítalak. – az arca egy újabb gödröcskével bõvül, én pedig elnyúlok ismét, és a sarkaimmal koptatom és nyúzom a lepedõjét a gyorsabb kézmozdulatokra. Gyorsan két légvétel között benyálazom az ajkaimat, mert annyit lihegek itt, hogy kiszáradnak még itt nekem. megérzek valami oda nem illõ dolgot a bejáratomnál, ami lassan azzal a hideg ragaccsal bevonva talál meg egy olyan pontot, ami még jobban a csúcsra juttat. Nem kell hozzá pár másodperc, és már is fröccsen valami a kezén, na meg jut belõle az én hasamra, a takaróra és mindenhova. Most szégyen vagy nem, 17 évesen ez az elsõ, hogy így.. na szóval, hogy ilyet érezhettem. A miatt mert nem tudtam eldönteni, hogy a férfiak, vagy inkább a nõk foglalkoztatnak-e inkább ezért nem tettem semmit ilyen ügyekben. Sehogy.

- Nem tudtam… hogy… ez ilyen… jó… - tisztul ki kicsit a fejem, és fehér ködként száll rám a nyugodtság. Úgy fekszem ott akár egy élettelen rongydarab, az õ arca pedig olyan élõ és annyi érdeklõdést mutat.

- Tessék? – kérdez rám érdekes magasodó hanggal, lenyelem a levegõt ami eddig belém szorulhatott és fülig vörösödve, szinte égõ arccal fordulok az oldalamra. Csak reménykedni tudok abban, hogy csak ennyi volt, és nem több. Oldalamra fordulok, felhúzom a lábaimat a mellkasomhoz, de megint úgy érzem, hogy abban a hideg anyagban fetrengek.

- Nem verted ki soha? Én verte…? – nem bírom a szavait, még inkább zavarba hoznak, így elkezdek kepesztetni a lábaimmal amit kicsit zabosan fogad.

– Hé, ha letaposod a viperámat, én megöllek! – hisztizi, én meg takargatom az arcomat mint ha tényleg nem jól hallottam volna, szó-szóval akkor most? – Én még éhezem. Na, gyere már ide… - dorombolja búgó hangon amitõl kicsit szerintem még a vér folyása is megállta a pici ereimben, majd mögém helyezkedik és felsõtestének meleg bõre nekem nyomul. A vállamra terelõdnek az ajkai, lassan végigpuszilgatja õket, néhol gyengéden megtépve a leégett szövetet. Hátrahajtom a fejem és kérõ tekintettel fordulok az irányába egy csókot követelve. Megadja amire most éppen vágyom, és közelebb kúszik szorosan nekem feszülve amég a kis élvezet tart, majd a kemény feszülõ dolgot megérzem majdnem, hogy az enyémnek simulni. Nem tudom mi lehet velem, bizsergek, de nem attól, hogy kirázna a hideg, hanem éppen a meleg futkos a bõrömön már attól is ahogy gatyában pipiskedik itt mögöttem. Pici szünet, és ismét érzem, de ez már a gatya nélküli változat! De mennyire?! Nem bírom vissza fojtani a kéjes hangokat már az számmal sem, így szabadjára engedem õket, úgy sem hallani a zenétõl nem?  A testem teljesen engedelmessé válik, az érintései már nem idegenek, megint körözni kezd mutató ujjával a bejáratomnál és halk suttogó hangon szólongat, hogy lazuljak el, nincs semmi gond és, hogy csináljam azt amit mond és minden rendben lesz. Majd lassan belém nyomja az ujját, az éles fájdalomra kicsit összébb kucorodom és sziszegek kicsit amíg lefut az az érdekes grimasz az arcomról. Akkor már csak a kicsit bekönnyesedett szemekkel taglalom, hogy még egy kis síkosítót ken az ujjára és mozgatja bennem szüntelen, néha megtekerve az egészet.

- Kész vagy? – morogja közelebb a fülemhez  és néz azokkal az acélszürke szemekkel az enyéimbe.

- Nem tudom… - már minden ilyen tisztára síkos anyagos és bizsergetõ. A nyelvével ismét a mandulámat csiklandozza, nem is figyelem a lenti mozdulatait. Az ottani területek egyre forróbbak, olyan mint ha a tüdõmben fagyos levegõ  rekedne, lassan belém csúszik mire a bõröm alatt feszülõ izmok arra késztetnek, hogy marjak a hátába az érzettõl. Fáj, fáj de még is…

Még is olyan-olyan rohadt jól csinálja és tudja hol lehetek érzékeny, pontosan érzi azt amit én ami megnyugtat és valami érthetetlen érzelem kezd bennem kibontakozni. Ez mind azért van mert lefekszem vele, és jól érzem magam vagy tényleg?

Meglendíti a csípõjét, és halk szisszenéssel fogadom ismét magamba. A lazítás már automatikusan megy, szakad rólunk a víz, a meleg levegõpamacsok csak úgy szállingóznak, figyelmes és engem is kezelésbe vett, bennem lüktet és én élvezem. Piszkosul.

Néhány erõteljes és mélyrõl jövõ nyögés után a lüktetés felgyorsul és teljesen belém tolja magát rám borulva. Szóval ilyen lenne az ha-ha.. még a gondolatom, pedig a sajátom is zavarba ejtõ. Lassan a hátára borult kezemet megmozgatom, és simogatni kezdem a hátát, jó élmény volt, de kicsit kihasználtnak érzem magam.  Feltámaszkodik a csontos kis lapockái pedig úgy dudorodnak a bõre alól mint egy nagymacska csontozata.

- S velem mi lesz? – kérdezem ártatlanul, de csak felnevet a mondanivalómra, majd nehéz szempillákkal  kacsint rám.

- Mindjárt segítek – vigyorog csábosan, majd feltérdel a lábaim között, és hagyja, hogy a kezeim leessenek magam mellé, no meg, hogy a hajam kibomolva csiklandozza az arcomat amint ballra fordítom a fejem élvezve, hogy megint elkezd bennem mozogni.

- Awh, Dillon… - nyögök fel mikor az egyik kezével a magasba emeli a térdhajlatomnál a lábam, majd felém hajolva a másik kezét a szerszámomon tartja, és egyre gyorsabbra veszi a tempót. A szemöldökömet összeráncolom, és egy elégedett fejet vágva nyögdécselek alatta, majd rakom a másik lábam a vállára és hagyom hadd toljon egészen az ágy támlájáig a hevessége miatt.

Hangos légvételek és szikrázó tekintetek találkozása után csábítom magamhoz egy csókra ismét, majd mikor nagyot cuppanva elválunk egymástól , vicsorogva döfköd rajtam egyet kettõt jó mélyen úgy, hogy kislányos magas hangon nyüsszögjek alatta egyre inkább feljebb vonszolva magam csukom le a szemeimet és koncentrálok az érzésre. a hangjaim egyre gyorsabbak, lerí rólam, hogy közeleg az édes kín tetõpontja ám az elõzõekbõl tanulva érzem, hogy õ sem bírja soká. Élvetegen sikkantok fel és feszül hasam az övének, majd karolok a nyakába szinte rajta lógva.

Csak lihegni és nyeldesni vagyok képes, még õ vigyorogva görgeti le magáról a gumit majd köt rá csomót és a megfelelõ helyre lendíti. A lábaim lassan lecsúsznak az ágyra és fáradtan terülök el a puha matracon. Lustán mellém fekszik, és húz közelebb. Elõször furcsállom a helyzetet de kis gondolkodás után kisfiús ártatlansággal megkérdem.

- Dillon, kö-közelebb mehetek, ide? Így? – pillogok zavaromban a hosszú meztelen elnyúlt alakra lekönyökölve. Már nyúlna a cigije után, és a szájába illeszti a pálcikát visszanézve rám. Nagyot szusszan, aztán csak bólint.

Az oldalához simulok így egy szál szerszámban, most már mindegy láttuk egymásét. Láttuk egymás mindenét nem? Nem tudom mi üthetett belém, lassan elszenderedem.

*~*~*~*

Hason fekve ébredek, a szõke hajam a fejem egyik oldalára csapva és fejem a két párnát ölelõ kezem között fekszik. Dillon mellettem, egyik karját átvetette rajtam és háton fekve durmol még mindig amíg mit ad isten ránk nem kopognak. Nem tudom mit csinálhatott a laptoppal, mert kussban van fekete képernyõvel, az ajtó viszont még mindig zárva és ez nem éppen tetszik az elõtte álló személynek aki bõszen rángatja, a zár nyelve pedig úgy csattog, hogy megérem nem böködni ezt itt mellettem.

- Hé, Dillon! – susogom nyomatékosított halk hangon felé. – Ugye megmondtam, hogy lebukunk? – majd végignézek magamon, az ölemre van terítve  a takaró,  eltakarva amit kell. Gyorsan gatyám után nyúlok, de már meg is ragadja az alkaromat és visszatart.

- Már is beindultunk Andy? – hajolok a füléhez egy kis búgásra, míg óvatosan neki simulok. Úgyis engem is be kell kenni, nem mindegy?  

- Ma-maradj már, ne marháskodj… - dadogja édesen, majd hirtelen felém fordul. - Most te jössz! – jelenti ki, én pedig bolond lennék tiltakozni. Hátast fordítok neki, õ pedig nekem is esik. No, nem úgy! Naptejjel, természetesen.

- Ohh igen – nyögöm elégedetten, isteni keze van. Azonban ez vet véget a jólétnek, biztos kiverem vele a biztosítékát, ugyanis úgy hagy ott, mint kisgyerek a megunt játékát. Szinte menekül, becélozza az ÉN matracomat, majd suhan is a vízen. Addig én az árnyékba ülök, nem akarok falusi néger lenni a nap végére. Mikor Andy kijön a partra, én nyúlom le a matracot s egészem így megy ez estig. Váltogatjuk az ÉN matracomat.

 Már épp könnyes búcsút vennék a matrac pajtimtól, mikor anyámék közlik, hogy átjönnek még estére kicsit. Kinyílik a bicska a zsebemben, fõleg mikor meglátom Andyt hintaágyunkon odakint. Mindenki bent, az ital is elõkerült, gond itt nem lesz. Odaosonok hozzá, hisz ez az én idõm.

- Hé, hé, töki… - sziszegem neki, míg valami csodával határos módon sikerül felhuppannom a mozgó hintaágyra.

- Mi a jó francot akarsz már? Nem igaz, hogy visítani kell – fogja a fejét nyavalygás közben.

- Csak nem bírtam a vinnyogásukat, erre tessék. Hallgathatom a tiédet – sóhajtom, míg megtámaszkodom a hidegnek hitt, de igazából nagyon is meleg csõkönyöklõn.  Hintázunk, mint két hülyegyerek, s én még élvezem is a lenge szellõt, ami a hajamba kócol. Kezdem túl jól érezni magamat, fõleg mikor már Andy combját markolászom. Gatyatájékán szûkös a hely. Nem szól semmit, sõt, hagyja, így tovább fokozom a dolgot. Anyámék úgyse néznek ki az ablakon, a pohár alja fontosabb, miért is ne…?

- Héh, Dillon mi a francot csinálsz? – szólal meg végre, mikor már a dudorodó nadrágját veszem célba.  Ha ezt képes ráfogni a kamaszkorra, én nyakon húzom! Minimum biszexuális, ha nem teljesen meleg.

- Hm, nem is tudom, sötét is van, Andy is van. Mit is csinálhatnánk? – búgom, míg közelebb hajolok és megcsókolom. Nyöszörög, de nem is csoda, hisz közben simogatom nadrágon keresztül.

- Mé-még nehh… - lihegi, miközben már sokkal finomabb területek felé vándorol a kezem. Pedig még a kezembe se vettem, csak az alsón keresztül izgatom, bár, már így is áll, mint a cövek a tó közepén. Kicsit küzdök vele, csókolom, simogatom, õ meg tiltakozik is meg nem is. Szerintem azt se tudja mit akar, ezt pedig nem szeretem.

- Jaaj Andy bazdmeg, ne játszd már a szüzet – nézek a szemeibe, míg egy pillanatra abbahagyom a kényeztetését. Hálás lehetne! -  Várj, te még az vagy nem? – bukik ki belõlem hirtelen a teljesen ész érv a viselkedésére. Én erre nem gondoltam! Azt hittem legalább csajokkal kikezdett… vagy tehenekkel. Kecskékkel, vagy birkákkal, de… ezek szerint nem. A képe olyan sápadt lesz, hogy nyoma sincs az egész napos napsütésnek. Menekülni kezd, de utána mászom, amúgy sincs sok hely ezen a szaron.

- Én nem játszom, té-tényleg az vagyok –hajtja le a fejét végül a párnába, de ettõl függetlenül látom, hogy mindjárt elbõgi magát. Szent szar!  Én ilyen szûzzel nem találkoztam még. Ennyire szûzzel...! Most nem kéne rámásznom… nem bírja. Utálom, ha sír bárki.

- Jaaj Andy én… - kezdenék bele, de úgy kicsusszan alólam, mintha kígyó lenne, majd be is sprintel a házba. Én nem megyek be csak értetlenül lesek utána. No meg a bazi melegben próbálom kangörcsömet alapszintre csökkenteni… Lõttek a menetnek. Azonban nem adom fel! Határozom el magamat. Nincs jobb, mint megrontani egy szüzet.

|¤/*-*¤|

Napok telnek el, s kicsi Andy meg a szûz feneke nem adnak magukról semmi hírt. Már kezdem azt hinni, hogy meggondolta magát, mikor egy nap a súlyos egyedüllétem okozta metálparti közepén csöngetnek. Nem tudom ki az, de nem adja fel, másodszor is megnyomja a gombot én pedig végül felkelek, hogy ajtót nyissak. Nagy döbbenetemre s boldogságomra Andy gyerek áll ott életnagyságban. Nem szerezi a nyomulást, csak ridegen!

- Szevasz, mi kéne ha volna? – Teszem fel a kérdést, míg gyorsan beirányítom a házba, hogy elkezdõdjön a buli. Persze õ már rögtön gyanakvó, s ha tudná, hogy okkal!

- Apám odaadott egy könyvet apudnak ami kéne, tudod, az a sárga fehér borítós vastag –kezd bele, s nem is tudja milyen remek indokot adott a kezembe. A kis drága! Nem is kell segítenem neki, rögtön nézelõdni kezd. Nem mondom meg neki, hogy apám minden ilyen paraszt könyvet a kis irodájában tart, kint a pajtában. A házban kell lennünk, hogy ne szúrja semmit a fehér hátsóját.

- Nem hinném, hogy itt lesz – karolom át derekát finoman, míg terelgetni kezdem a szobám felé. Elõbb még itt bagóztam s ott  alaptop is, amint a zene dübörgött. Most is fog, csak azért, hogy elnyomja a nyögéseit.

- Én meg nem hinném, hogy pont itt lesz. – Becsapom mögötte az ajtót, míg õ a polcaimat lesi végig. Nálam még könyv sincs, halott a dolog.

- Andy, bocsánat a múltkoriért  – krákogom ki, ami félig igaz. Sajnálom, hogy hagytam elmenni.

- Hmp, eléggé hasonlítottál egy úthengerhez, nyomultál mint a kurva élet –morogja, de nem tántorít el a szent lyuktól.

- Ugyan, csak – furakodom a képébe s még maszlagosan az orromat is az orrának simítom, hogy érezze a törõdést. Nem szól semmit, csak szemérmesen lesüti a tekintetét, így óvatosan megcsókolom. Szigorúan kedveskedve. Puhítva. – Csak érezzük jól magunkat, mit szólsz hozzá? Most pia nélkül, de ha kell… - Õ meg már tiltakozik is.  Nem baj, megdolgozom rendesen ezért a menetért.

- Ne! Nem kell, elég volt akkor – nyeli, de végül kiköt a kezeimben. Ennyit a tiltakozásáról, annyira volt határozott, mint mindenki, ha rólam van szó. Semennyire. Rögtön ismerkedni kezdek az unszimpatikus nadrágjával, míg õ az alkaromra szorít s a szemeimbe néz. Jó, tudom, szûz, biztatás kell neki meg stabilitás vagy mi.

Nagy meglepetésemre odahajol hozzám s kapok egy szûzcsókot. Vigyorgok is tõle, mint a tejbe tök, fõleg hogy azt is hagyjam hogy a nadrágot lefejtsem róla. Máris egy vörös, simulós alsó választ csak el a harapnivaló seggétõl. Rögtön rá is simítok, imádom, ahogy a tenyerembe simul.

- Di-dillon, a könyvvel mi lesz hm? – keresné a kifogásokat, mire én beléfojtom a továbbiakat egy alapos csókkal, míg a hátára döntöm.  – Mi-mi lesz ha haza jön valaki? Le fogunk bukni! – könyököl fel, míg én ragadozóként rámászom. Miért parázik ennyit? Senki nem nyit rám. Soha. Felõlük meg is dögölhetnék, ha szól a zene.

- Nyugi, meglesz majd az is, az ajtót bezárjuk, és felhangosítjuk a zenét… nem fognak zavarni – vázolom a helyzetet, míg õ pirul, de nem vitatkozik. Ez már haladás! Még mielõtt adnék egy kis hangerõt a lejátszási listámra, alaposan megcsókolom, hogy kedve se legyen elmozdulni onnan. Óvatosan simogatom combját, egyre beljebb haladva. Aztán mikor már piheg a számba tudom, hogy nyert ügyem van.

- Egy pillanat – kacsintok rá, majd odasietek az asztalon hagyott laptopomhoz s adok rá még hangot, majd az ajtóhoz lépek s bezárom kulccsal, amit benne is hagyok. Végig magamon érzem Andy tekintetét, s mikor felé fordulok mélyen a szemeibe nézek. – Jövök már, jövök – sietek felé vigyorogva, majd mászom is rá, hogy egy alapos, oxigénhiányt okozó csókkal kárpótoljam a várakozásáért.

Addig csókolom, míg már levegõért kapkod. Akkor is csak addig engedem el ajkait, hogy levegyem a felsõmet. Hátha ha én vetkõzöm, neki is több kedve támad hozzá, s nem kezd el rögtön sikítozni, amint megérzi a pólója alatt a kezemet. Eme gondolatokkal tapadok vissza a csóktól duzzadt szájára, hogy fokozzam a helyzetet. Mikor már mocorog alattam, csakis akkor kezdem el vetkõztetni. Most bezzeg egy rossz szava sincs ellene, csak zavartan lesütött szemekkel pislog. Ez pedig iszonyatosan édes. Arra késztett, hogy mocskoljam be. S be is fogom…

Nekisimulok csók közben, nem bír sóhajtani és nyögni a csókba. Élvezem, hogy ennyire feloldódott, innentõl csak könnyebb dolgom lesz. Csak be ne kapja a pánik gombot majd, mikor a legjobb résznél járnánk. Bepöccenek ha a végcél elõtt fog bõgõ rohamot kapni, hogy a Teddy maciját akarja meg az anyját gyertyával a kezében…

Már a nyakát csókolgatom, õ pedig a hátamba kapaszkodik nyögdécselve. Határozottan jó úton haladok, s az, hogy ilyen könnyen beadja a derekát remek kis bulit ígér. Legalábbis egészen addig így gondolom, míg mind a ketten alsóban nem kötünk ki. Akkor aztán, mikor a bokszere korcával játszom, hogy egy hirtelen mozdulattal a térdéig húzhassam, elõjön a prûd szûz.

- Dillon, várj, én… - nyögdécseli össze meg vissza rekedten, a zenétõl is éppen hogy csak hallom.  A mellkasomnak feszülõ kezecskéi azonban eléggé világossá teszik, hogy megingott. Nagyot sóhajtva engedem el, most nem fogok nyomulni, múltkor az csak rontott a helyzeten.

- Igen Andy? – kérdezem, míg õ levegõ után kapkodva kap inkább a vörös képe után.

- Most veheted… - Legalábbis nagyon remélem, hogy jól értem az eltakart száján keresztül elhangzott szavakat. Veszek egy mély levegõt, majd lejjebb csúszom. Mikor gyengéden a belsõcombjaira simítok, összerezzen, de nem kezd el kalimpálni. Ez már jó jel.

 Eleinte csak simogatom, a nadrágjára is rátérek, majd mikor már vergõdik és fél kézzel a takaróba kapaszkodik, a másik kezével pedig a száját fogja be s kíváncsian figyeli mit mûvelek vele, no, akkor döntök úgy, hogy elérkezett az ideje. Gyorsan beakasztom az ujjaimat s lehúzom róla az alsót. Döbbenetében nyekken egyet, de nem tiltakozik. Késõ is, s túlságosan meg van szeppenve, hogy egy szál szerszámban fekszik alattam.

- Egész csinos… - méregetem, mire õ felnyüsszentve próbálná összezárni a terpeszben lévõ lábait, de gyorsan odaülök. – Azt hittem azért rejtegeted olyan mániákusan, mert gond van vele – folyatom, míg kíméletlenül cirógatom.

- Dillon… én… én… - pihegi egyre rendszertelenebbül, én pedig jól tudom mire akar célozni. Egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy most mi legyen, hagyjam e repülni, vagy most van itt az esély arra, hogy birtokba vegyem. Végül úgy döntök, hogy adok neki egy kis kóstolót, de azért kiszedem gyorsan a rumlis fiók aljáról a síkosítót

- Azt… minek? – nyögdécseli, mire én egy csókkal elhallgattatom.

- Még várunk vele, ígérem. Csak idekészítem. – Várok vele, francokat. Ma, itt és most el fogja veszíteni, segítek neki. Ahogy újra nekikezdek a kényeztetésének, rögtön elfelejti a tubust s a tartalmát. Két kézzel kapaszkodik a takaróba, fejét hátraveti, én meg addig egy kézzel próbálom az elfelejtett síkosítót felbontani.   És még a szex könnyû dolog, esetleg a petting vagy bármi hasonló nagy élvezetet nyújtó mocskosság. Francokat!Sikerül végül kipattintanom, az ujjamra is juttatni a takarón kívül, sõt, Andyre is. Felszisszen a hideg érzéstõl, s mikor felkönyököl én fülig érõ vigyorral hajolok oda hozzá, hogy megcsókoljam.

- Ne aggódj, csak ellazítalak – kacsintok rá, majd hevesebb csuklómozdulatokkal kezdem el kényeztetni kõkemény tagját a kezemben, amitõl kinyúl újra s csak nyög és nyög. Ennyit az oly erõsen féltett hátsójáról. Óvatosan kezdek el körözni a bemeneténél síkosítós ujjammal, amitõl igaz mocorogni kezd, de nem tiltakozik. Persze hogy nem, még pár csuklómozdulat s hangosan nyögve-hörögve megy el a kezembe. Elernyedt izmokkal, teljesen kiterülve kezd el pihegni az ágyon, míg én lehajolok s elõszedem a törlõpapír készletemet. Van és kész, anyám szerint amúgy se tudok még mindig normálisan enni.

- Nem tudtam… hogy… ez ilyen… jó… - szólal meg Andy, míg a kezemet majd a hasát kezdem el törölgetni. Erre aztán felszalad a hajamba mindkét szemöldököm.

- Tessék? – kérdezek vissza, mintha nem jól értettem volna. A kölyök köldökig vörösödik alattam, nyel egy nagyot majd végig mér magán. Rájön, hogy olyan csupasz, mint mikor az anyjából bújt ki, így magzatpózba vágja magát s elfordul. Persze az mindegy, hogy így pont a formás seggét látom, ami csillog a síkosítótól. Belekente a seggét az ügyes abba, amit kinyomtam véletlenül az ágyba.

- Nem verted ki soha? – bukik ki belõlem a kérdés. – Én verte…? – folytatnám, de csak durcásan megrúg. – Hé, ha letaposod a viperámat, én megöllek! – nyávogom. – Én még éhezem. Na, gyere már ide… - kezdek el megint hõs szerelmesként búgni, s a háta mögé fekszem, egyelõre eltartva a kényes részt az õ kényes részétõl.

 - Nincs ebben semmi ciki, ki milyen. Hallod? – kezdem el a vállát csókolgatni, gyengéden szívogatni, miközben az oldalát cirógatom. Nem kell sokat várnom, hamar mocorogni kezd a kezeim között, hogy a száját tartsa egy csókra. Készségesen hajolok oda, nem is figyelve arra mim mijéhez simul. Egyelõre õt se érdekli, egészen addig, míg már belé nem döföm, úgy rámászom.

 Akkor aztán próbál úgy helyezkedni alattam, hogy ne a farpofái között legyek, ami viszont nekem nem tetszik. Végül kikötök szembõl, a lábai között az éledezõ pajtijánál. Ez is jó, nem vagyok én telhetetlen. Óvatosan leveszem az alsómat, s mikre feleszmél már így simulok hozzá. Picit ringok rajta, õ pedig nem tudja visszatartani a mélytorki nyögéseit. Élvezi, érzem. Élvezem, hogy élvezi. Együtt élvezzük. Milyen remek társasjáték ez!

Mikor már magától terpeszt, s nem rezzen össze minden fenekénél tett simításomra, újra a kényes helyre tapogatok. Csókolom, simogatom, harapom, mindent elkövetek, hogy ellazuljon végre s elmerülhessek benne, mert már úgy lüktetek, hogy félõ felrobbanok. Már a lejátszási lista is elölrõl kezdi játszani a számokat, bõven megdolgozom én ezért a srácért. Folyton gyõzködöm, hogy lazítson, úgy csak még jobb lesz. Egy ujj már bent, aztán jöhet a második, s mikor már rég nem grimaszol, se nem sziszeg újabb adagnyi síkosítót kenek rá, alaposan ellazítom odalent. Nem fog nekem itt bõgni, hogy fáj. Nem ám!

- Kész vagy? – kérdezem már teljesen rekedten a kangörcstõl.

- Nem tudom… – feleli, mire én nagyot sóhajtva hajolok a szájára, hogy befogjam. Gumi fent, bekenve, ahogy Andy hátsója is. Innen nincs visszatáncolás, megtehette volna már ezerszer.

Itt is most megtesszük. Meg is teszem. Óvatosan belécsúszom, s hiába marja össze a hátamat, nyög a számba fájdalommal vegyítve, nem hagyom abba, csak megpihenek s próbálok nem vadbarom lenni. Kegyetlenül megküzdünk ezért a menetért mindketten, s mire teljesen elmerülök benne, jobban leizzadom, mint a kánikulai napon.

Kedveskedve csókolgatom ahol érem, fél kézzel a félkemény farkát simogatom, s mikor a szorítás lent enyhül, akkor csúszom kicsit ki, hogy újra visszalökjem magamat. Fájdalom s élvezettel teli szisszenés a válasz rá. Óvatos vagyok, nem tudom mi ütött belém, de figyelek Andyre, amennyire csak tõlem telik. Azonban annyira szûk és annyira… annyira piszok jó, hogy mielõtt megtalálnám azt a bizonyos pontot, elmegyek. Pihegve dõlök rá, még mindig benne vagyok, érzem magam körül a szorítását. Kedveskedve cirázza a csatakos hátamat, majd végül abbahagyja s megszólal:

- S velem mi lesz? – teszi fel a kérdést, amitõl csak felnevetek s nagy nehezen ránézek.

- Mindjárt segítek – kacsintok rá pajkosan, még mindig szuszogva. 

Utólag is Boldog Szülinapot ! ^^

Az aznap este is a szokásos módon telt el, horpasztottunk mint az állat pucér seggel az emeleten. Igen, mivel az én szobám ott leleddzik és nagyon meleg volt, na meg a tetõtéri ablak kinyitása se segített semmit. Reggel izzadtan a paplanhoz tapadva ébredtem, ráadásul úgy néztem ki mint valami görög tógában. Felkaptam egy alsógatyát, ám azonban a bátyám fékevesztett vigyorgására kaptam hátra a fejem. Szúrta a tekintete a hátamat, szinte erõltetetten megyek le a lépcsõkön és kutatok azonnal a hûtõben valami fagyos , vagy legalább hideg ételt reggelire.

- De jó hûûûûs… - nyújtja el a szavait a kishúgunk, aki szintén a melegség ártalmaival küzd. Na ha tudnák, hogy mi folyt abban a boxban a bulin, biztos tökön böknék magukat.

- Mássz ki a képembõl!  - pirítok rá kicsit, mint amolyan nagyobb testvéri szokást folytatva, ezt a bátyus le se reagálja mondjuk nem is érdekli egyáltalán.

- Anyu-anyuuuu?! Andy nem enged! – visítja azon a kis márcos hangján amit akkor szokott elõhúzni a tarsolyból mikor hisztizni kell. Annyira de utálom ezt a frekvenciát, egyébként imádom ezt a pöttömöt de most? Most kifejezetten adok neki egy kokit azért mert a hûtõajtót tartó kezembe mar bele. Felszisszenek és ellököm mire apám azonnal odatoppan és elkezdi oktatni a húgomat, hogy mi az , hogy ilyet csinál. De azért én is megkapom azt a szokásos megszólást, egyfolytában ez megy kiprovokálja magának, hogy erõszakot alkalmazzak. Na de hagyjuk is ezt a témát. Tudom jól, e miatt nem fogok fennakadni itt ennél.

A nap többi részét a padlón való fetrengéssel, hédereléssel na meg tévézéssel, gépezéssel ütöttük el, csak akkor szoktunk kimenni a lovakhoz, vagy állatokhoz ha esteledik és kissé már lehûlt a levegõ. Na de egyszer csak felcsörren a telefon a csenddel átitatott házban. Hát kik is lehetnének mások mint Frewenék akik éppen mártózni készülnének, állj. Hát már két napja arról dumálunk a családdal, hogy ki kéne menni ahhoz a tóhoz amihez már évek óta járunk fürdeni ilyenkor.

- Jó-jó, igen, persze, mindenki. – kotyogja a telefonba a választ édesapám még a bátyám összedobálja a fürdõgatyái közül azt ami tetszik és jó és felhúzza, a húgunk pedig egy szál kis bikiniben járja úszókkal a karján egy szál papucsban az ajtó elõtt. Én meg ülök ott kómásan és szépen sorra veszem, hogy kik lesznek ott rajtunk kívül. És milyen következtetés szûrhetõ le ebbõl? Az, hogy Dillon is ott lesz. Mit vállaltam én be istenem. Na de hasznomra is lehet majd, hiszen hamarosan érettségizem és kéne még egy könyv a mi az apjának lehet, hogy megvan.

Felcihelõdünk és igyekszünk is a strandra, ahol már Frewenék szorgoskodnak, meg süttetik a hasukat. Amint megérkezünk és leparkolunk elõkapjuk a gyékényt, pokrócot meg minden anyám kínját.

- Reeemek. Te is itt vagy. – jegyzem meg cinikusan, mire hátrafordul a felsõteste és felpillant rám, direkt olyan gatyát húztam, hogy ne piszkáljon, nem fogsz ki rajtam Dillon, legalább is gondolom én.

 - Szerinted ki hozta el a húgomat, aki a te húgoddal fog a békákkal én kicsi pónisat játszani? – szinte csak visszaköpi a választ mint egy kibebaszott automata.

- Van anyád meg apád is.-  én meg összefonom a mellkasom elõtt a kezeimet tagadó magatartással enyhén jelezvén azt, hogy mennyire örvendek a létezésének.

- Ja, most hogy mondod, tényleg. – kicsit nemtörõdöm fejjel tápászkodik fel én pedig lépek automatikusan hátra egyet. – Ne félj, nem nyúlok itt mindenki elõtt se a szádba a nyelvemmel, se kézzel a gatyádba. – a kijelentésére elkezd az arcomba szökni a vér, és talán még melegebb lesz mint amúgy is. Nem bírom ezt a kiéhezett fejét, még berángat a vízbe és meg… óó hagyjuk! Ám nem tudom nem észrevette azt a krétafehér bõrt ami kivillan elõször a felsõje, utána meg lekerül szépen kimérten róla a gatya is amin megakad a szemem. Huhh, a fene, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó teste van. Kénytelen vagyok egy hatalmasat nyelni mert összefolyt a nyál a számban amit  a szája sarkából vigyorogva figyel.

- Elég nagy ez az úszó ágyikó mindkettõnknek. S söröm is van. Tudom, hogy az alkoholtól sokkal kíváncsibb és rámenõsebb fiúcska vagy, Andy. Azért nehogy napszúrást kapj. – szabályosan leizzadtam még a keresztvizet is magamról, itt villog a pucér felsõtestével és akkor ilyet mond? Hát biztos nem fogok inni a sörébõl ha erre számított. Meg a , hogyisne, többet a társaságában nem kéne bebaszni. Én kicsit külön válok a szülõktõl és Diliskétõl, na meg elcsórom a naptejet és kenni kezdem a kicsit már napbarnított bõrömet, nem árt, hiszen nem akarok rákvörös lenni. A közelbõl kérlelõ ugyan akkor flegma hangnemmel szól oda Dillon a húgának.

- Lizzi, kend már be a hátamat! – szólítja de azonnal gellert is kap majdnem a feje a parton ahogy esik kel. A két hölgyemény éppen a növényzetbõl készít mittudoménmit a babáik számára. Hát, furcsa az biztos, de hát ez van.

- Nem érek rá, játszom! – a vélhetõen nemleges válasz után átpártol hozzám és lehuppan a lábaimhoz háttal. Kicsit meglepõdök, na meg figyelem ahogy végre a szemembe néz azzal a két kékes párral.

- Megmutatom az enyémet, ha te is megmutatod a tiédet. – hajol közelebb és súgja oda nekem mire nekem azonnal száz húszra röpül a vérnyomásom és elvörösödöm egészen a fülemig. A rossebb megeszi már ezt a gyereket, hogy mindig ezt kell velem csinálnia…

- Mi van? – nyikkanok meg , kikapja a kezembõl a flakont és azonnal egy másik fajta érzelem sugárzik az arcáról. Az a tipikus hülyegyereknek nézõs tekintet.

- Bekenem a hátadat hülyegyerek, ha te is az enyémet. Olyan öribarisan. – kacsint rám én meg mérgesen fújok egyet és fordulok neki háttal.

- Akkor kenjed ne dumálj! – rikkantom el magam és hunyom le a szemem, élvezem a lucskos kis simogatását. Hát öcsém az egész flakont rám keni, ráadásul hümmög is mellé. A vállaimon dolgozik mind a két kezével amit jólesõen nyüsszögve tûrök.

- Már is beindultunk Andy? – búgja közelebb bizalmasan a fülemhez. Kicsit közelebb mászik és térdelve közelebb simul a hátamhoz.

- Ma-maradj már, ne marháskodj… - dadogom, és perdülök meg a térdeimre támaszkodva. - Most te jössz! – hagyja, hogy elkezdjenek rajta dolgozni a kezeim, gyorsan akarok végezni így hát sebes mozdulatokkal simogatom végig.

- Ohh igen. – nyögi halkan, és összehúzza a szemöldökeit élvezkedve.  Elég lesz ebbõl, elkapom a kezemet és felpattanok, majd megcélzom azt a matracot ami a víz szélén kóvályog. Hatalmas lendülettel vetõdök neki, kicsit karcos hangú csúszással szántom végig a mûanyagot de végül sikerül rátornásznom magam és elfeküdni a kétszemélyes matracon. Nagy sóhajjal tûröm hátra a kusza hosszúra nõtt fufrumat és pirítom magam a napon egy kicsit. A nap folyamán már nem történt semmi különleges, Dillon és én felváltva cseréltük a vízen létet na de az esti partira nem számítottunk. A szülõk aztán ki tudják találni a tutit, egy este a szabadban Freewenéknél, hát mi jöhetne jobb?

- Gyertek csak, csak egy kis beszélgetés és megyünk is, gyere Andy. – szólít meg apám amint beálltunk a hatalmas terepjáróval az udvarba a húgom felõl letekert ablakkal, mert úgy alszik a világát nem tudja.

- Én egy kicsit kint maradok. – jelentem ki és célzom meg egész testtel a hintaágy felé ami kint volt a ház melletti gyümölcsösszerûségben. És akkor mi vagyunk a tanyasiak mi? Legalább szívok egy kis levegõt még inkább mint , hogy bent hallgassam azt , hogy milyen cuccokat kell ide oda cipelni. Lehuppanok a kék csúszós huzatú párnák közé és kicsit beringatva a szerkezetet ülök rajta a halvány kinti lámpa fényét, idáig ugyan nem ér el, de pont jó így.

- Hé, hé, töki… - közeleg egy sziszegõ hang , majd megállítja a hintázásom és bemászik oda mellém az alkalmatosságra. Dillon az szemüvegben, érted, napszemüvegben vak sötétben a fák között.

- Mi a jó francot akarsz már? Nem igaz, hogy visítani kell. – fogom a fejem, asszem napszúrást kaptam, pedig nem is voltam sokat a napon, ám még is megfogott de úgy, hogy rákvörös bõröm minden érintésre égni kezd.

- Csak nem bírtam a vinnyogásukat, erre tessék. Hallgathatom a tiédet. – támasztja meg a fejét a csõbõl formázott fehér mázas könyöklõn. Lustán hintázni kezdünk, és teljes csend lebeg körbe mindkettõnket. Szerintem mind a kettõnk olyan fáradt, hogy örül ha nem esik össze. Bóbiskolni kezdek és le-lecsúszik a fejem a kezemrõl ahogy én is hasonlóan kitámasztottam Dillonéhoz képest. Nem tudom ki az és mit akar de nagy hévvel markolássza combomat. Lustán kapom fel a fejemet még elõször, álmos arckifejezéssel és ködös tekintettel, de rá kell jönnöm, hogy teljesen rám mászott.

- Héh, Dillon mi a francot csinálsz? – nyávogom halk hangon , hogy meg ne halljon a húgom a kocsiból.  Összehúzom a lábaimat ahogy lassan odasimítja a kezét ahova nagyon de nem kéne most.

- Hm, nem is tudom, sötét is van, Andy is van. Mit is csinálhatnánk? – hajol közelebb és csókol le azonnal, alig bírom tartani a tempót, ráadásul nyöszörögnöm muszáj a simogatása miatt. Még jobban ég az arcom ahogy elpirulok, mint ha nem is égtünk volna le úgy bánunk egymással.

- Mé-még nehh… - lihegem hangosan, a szócsatánk közepette bevándorolt a mancsa a halásznadrág alatti boxeremre ami még inkább zavarba hoz jelenleg. Folyton eltereli a figyelmem a nyelveseivel én ezt nem bírom, szédül velem a világ tompa fejfájással karöltve, és ráadásul majdnem elszaggatom magamon önkéntelenül is a textiliákat.

- Jaaj Andy bazdmeg, ne játszd már a szüzet. – áll meg egy pillanatra és néz a szemeimbe – Várj, te még az vagy nem? – egy kicsit lehökkent és kiráz a hideg is, majd kepesztetni kezdek a  párnákat gyûrve de csak jön utánam és felém mászik.

- Én nem játszom, té-tényleg az vagyok. – hajtom le  a fejem és kicsit pityergõsre fogom a sémát, kurvára kezd elegem lenni, hogy ennyire nyomul és észre sem veszi , hogy túl nyers és durva hozzám.

- Jaaj Andy én… - nem hagyom befejezni  a mondatát kikotrom magam alóla és be igyekszem a házba a többiekhez akik már indulnának kifelé az ajtón. Hozzájuk verõdöm és egy futó pillantás és morcos, szinte sértõdött fejjel nézek Dillonra. Az meg mint ha nem értené az egészet álló farokkal ott marad a gyümölcsöshöz közeli részen. Az ezek utáni este nyugalmasan telik, az emeleti ablakok kinyitásával segítettük, hogy jobban áramoljon a megrekedt levegõ odafent.

*~*~*~*~*

Úgy egy héttel késõbb elfelejtõdött minden nagyjából, felületesen ugyan de megmaradt az a sértõdöttség a Frewen gyerek irányába ami kifakadt belõlem aznap éjszaka. Ha ekkora feje van hát legyen máshoz kegyes és ne hozzám jöjjön dörgölõzni meg duruzsolni. Úgy is csak kihasználna nem igaz?

- Hogy állsz? – kérdi apám benyitva a szobába,  amint én pakolászom a könyveimet a táskámba egy szál trikóban meg gatyában. Visszanézek rá balra az ajtóba.

- Hm, mint ha valami hiányozna, de nem jut eszembe mi az. – sorra veszem a könyveimet, addig pedig bejön valami cuccáért amit nálam felejtett, egy magazin, jó ürügy. – Megvan! Az a könyv amit Mr. Freewennek adtál még régebben! Kellene az érettségihez majd. – bólogatok a szavaimra ritmusosan mire lazán azt feleli.

- Hát akkor hajrá, kapj magadra valamit és irány hozzájuk, tessék. – nyomja a kezembe a kocsi kulcsát és vigyorodik el. Mi ez a bizalmaskodás már? Nem bírja megállni, hogy nem kell babusgatni?

Nem volt más választás, a szükség így hozta el kell mennem  hozzájuk és kuncsorogni a csuklónyi vastag  fehér- sárga átmenetes könyvért. A földes úton átrobogok, itt még a madár se jár, mert úgy hívnák, hogy áldozat.  A port felkavarva parkolok be orral elõre a házuk elé és ugrok ki bezárva a jármûvet. Odatipegek egy szál papucsban az ajtóhoz és becsengetek. Semmi válasz, csak az üvöltõ zene, ami második csengetésemre lehalkul majd kimért csend, és valaki totyogni kezd a bejárat felé, azaz felém.

- Szevasz, mi kéne ha volna? – kérdez rám hidegen és terel beljebb a házba, én lesunyt fejjel  haladok el mellette szikrázó szemekkel végigmérve  z eddig ártatlan tetteit, mozdulatait.

- Apám odaadott egy könyvet apudnak ami kéne, tudod, az a sárga fehér borítós vastag. – magyarázom neki készségesen semmit sem sejtetõen. Elkezdek körbenézni, itt annyi polc van mint égen a csillag és mind tele van pakolva mindenfélével.

- Nem hinném, hogy itt lesz. – karol derékon és vezet a z egyik nyitott hófehér ajtó mögé. Enyhe bagószag és egy nyitott ablak, na meg egy laptop amin szólhatott a zene egész idáig, akkor ezt hallottam!

- Én meg nem hinném, hogy pont itt lesz. – becsapódik az ajtó és halkan odalépked mögém ahogy a polcait kutatom, hát itt egyáltalán még könyv sincs nem, hogy még ilyen amit én keresek.

- Andy, bocsánat a múltkoriért. – köhögi szinte oda nekem mire hátrafordulok és meglátom a közeledõ alakját.

- Ugyan, csak – lép immár úgy elém, hogy az orrunk is összeérjen szinte. Zavartan tekintek le, nem nézek közvetlenül a képébe, csak akkor mikor finoman az ajkait nyomja az enyémnek. az eddigi vadsága most hova lett? Elhagyta volna? Áh, dehogy.  – csak érezzük jól magunkat, mit szólsz hozzá? Most pia nélkül, de ha kell… - felemelem a tenyerem és tagadólag rázni kezdem.

- Ne! Nem kell, elég volt akkor. – nyelek egy hatalmasat, majd beleborulok a karjaiba, végül csak sikerül beadni a derekam neki. Lassan elkezd játszani a gatyám szélével mire az egyik alkarjára fogok és nézek a szemeibe. Készségesen visszacuppantok, õ pedig a szája szélén húzódó vigyort képtelen letörölni a pofázmányáról. Lehúzza rólam, majd õ kotor a lábával és löki arrébb a kicsit átizzadt ruhanemût. A fenekemre fog, ami már  a mélyvörös alsóban sokkal többet mutat mint kellene.

- Di-dillon, a könyvvel mi lesz hm? – folytja el egy újabb csókkal a szavaimat majd próbál az ágyra fektetni ami végül sikerül is, mint egy kiterített kisbéka ott fekszek az ágyon és ez a vigyorgó kéjenc akar kezelgetni. – Mi-mi lesz ha haza jön valaki? Le fogunk bukni! – könyöklök fel és figyelem végig a mozdulatait.

- Nyugi, meglesz majd az is, az ajtót bezárjuk, és felhangosítjuk a zenét… nem fognak zavarni. – az arcom megint egy kellemes rózsaszínes árnyalatot felvéve tudatja vele, hogy mi a tényállás.

Most akkor… mi.. megtesszük?