 Karakter: Tarzan
Megjegyzés: ~Lukának~ Bódogat utólag
Szeretem az itteni esőt. És igen, még a viharokat is. Amikor akkora szél tombol, hogy a fákat tövestül kicsavarja, és a villámok a lelket is kidöngetik a szigetlakókból. Olyankor lehet üvölteni teli torokból, és senkit sem zavar meg. Mezítelen talpam alatt a nedves föld csiklandósan cuppanós. És persze a legjobb rész az, amikor a fákról leesett gyümölcsöket egyszerűen csak fel kell szedni és kitenni őket szárítani vagy ilyesmi. Nem kell mászni magasra az ág nélküli fákra. Aztán délután egy kis pihenés, amikor a nap a legjobban tűz az égen. A kis macsek megint itt ólálkodik körülöttem, úgy tűnik társaságom megint méltó arra, hogy velem legyen.
Végül is szeretek itt élni. Nem mondom, néha kíváncsi vagyok, hogy mi lehet a nagy kék mezőn túl, vagy hogy azok a fémszörnyek miért búgnak az égen... Nem mintha erre annyi járna, de pár évente felbukkan néhány. De ha a kék mezőbe kell gázolni, hogy megismerjem azt, ami azon túl van, akkor inkább maradok itt, és élvezem a semmittevést.
Tavasz vége van, kezdenek a nappalok felmelegedni, így csupáncsak valami aprócska ruhafélét öltök fel, hogy a fityegő le akadjon bele mindenfélébe. És mivel megint nagy vihar volt, azt hiszem kézenfekvő, hogy fel kell megint mászni egy lesre, hogy rájöjjek, mennyire változott meg a környezetem. Olykor a vadak kissé megzavarodnak az ilyen szokatlan dologtól, és megvadulnak.
Nem nehéz a sziklára felkaptatni, ami a sziget északi részén van. Egy kis ösvény vezet fel, végül is rengetegszer járok erre, és errefelé nem is olyan hajtépően meredek az egész. Könnyű sétával érek fel, lerázva pár madarat az ágakról, néhány pókot agyoncsapva, és útközben örvendezve néhány apró piros bogyónak. Málna!
Dudorászásom és a csúcson lévő nagy fa egyik ágán rendezett szemlélődésemet csak egy valami zavarja meg. Vagy egy beteg, halálán lévő állat, vagy valami új! Szívem feldobog, és izgatottan ragyog fel arcom is. Szeretem az újat. Egyszer egy vihar után egy fémdolog vetődött a partra. Semmire se szeretem használni, mert a napon tűzforróvá melegszik, de este néha jó, amikor lehűl a levegő, akkor az ágyam alá behúzom, és nem fázok meg. De eddig még semmi sem adott ki hangot, és magától helyet sem változtatott.
Mert ez a valami, ami eléggé zajosan közlekedik a sziget csendjéhez képest, apránként közeledik. Úgy tűnik, hogy ő is a csúcsot nézte ki magának, csak nem ismeri még a helyet, hogy azon a bozótos úton jön. A sűrű lomb közé bukva hangtalanul lesem a hangforrást. Kicsit hasonló a nyelve az enyémhez. Mármint nem madárhang, de nem is igazán macskaféle. Talán valami... majom?
De ami végül a fa alatt felbukkan, az nem úgy tűnik, mint egy szigetlakó. Nem négy lábon jár, nincs tolla, de nem is szőrös. Legalábbis csak annyira, amennyire én. Kezeivel csápol a levegőben, és valami csillogó lapos kavicsot lenget, közben a szája be nem áll. Hangtalanul csúszok lejjebb az ágakon, figyelve a jövevényt.
Mégsem egészen olyan, mint én. Fehérebb, és haja is rövidke, testét meg egy csomó szakadt anyag borítja. Ami fekete. Legalábbis a színei most inkább arra hajaznak. Sokáig mászkál fel és alá, a kék mezőt fürkészve, majd a fára pillant, engem észre se véve. Elfogy az ennivalóm, mire úgy tűnik lenyugszik, és a fa tövébe, az árnyékba csüccsen le. A ruháiból mindenféle fura dolgot húz elő, de mivel messze vannak és nem látom őket, hát lejjebb és lejjebb araszolok. Lassan a hajam a másik fejét súrolja, de nem vesz észre. Még jó, hogy én hamarabb szúrtam ki...
Van, amit a szájába tesz, van, amit nem, olykor a csillogó kavicsát felemeli, nyomkodja, beszél hozzá... Vajon veszélyes? Ha most lemegyek elé, akkor mi lesz? Hát, ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg, nem?
Ágról ágra ereszkedek egyre lejjebb, végig a fura alakon tartva a szemem. Úgy tűnik, lassan feltűnt neki, hogy valami jön le a fáról, mert a hajam láttán felpattant, és kezében a csillogó dolgot támadásra készen emeli fel. Lassan, puhán, hangtalanul érek a földre, egy macska megirigyelhetné ezt a hangtalanságot. Fejem finoman megbiccentem, hajam lustán söpör végig a földön. Szoborrá merevedve nézzük egymást tisztes távolból. Izmaim finoman ellazítom, épp csak annyira, hogy becsapósan lazának tűnhessek vagy ártalmatlannak. Az ő keze is lejjebb ereszkedik. Hitetlenkedve néz rám, szemei nagyok ettől, száját kinyitja, és bizonytalanul megszólal. Pislogok válaszul. Én is felállok a guggolásból, kezeim lazán magam mellé ejtve, alaposan végigmérem. Tetőtől talpig. Miért nincs melege az ilyen ruhában? Miért néz így ki? Miért ilyen rövid a haj a fején? Lehet, hogy az ő szigetén ez így szokás? Vagy nem nő neki?
Most türelmetlenebbül szólal meg, testéből teljesen eltűnik a támadó állás. Amíg valami nagyobb bogár át nem zúg előtte. Megint zagyválva kalimpál a kezeivel, és úgy tűnik, eléggé ideges. Talán ő meg a bogaraktól fél. Nem nevetni való, a pókok itt tényleg elég... furcsák. És én is utálom őket. Ezért is minden nagyobb évszakváltozás előtt kifüstölöm a lakom, majd sós vízzel kitisztítom a füstszagot onnan. Megkordul a gyomra. Hangja valahogy bántó a fülemnek, így közvetlenül eléállok. Persze akkor meg a figyelme, és talán a beszéde is rám irányul. Amíg két kezemmel az arcára nem simítok. Hihetetlenül puha bőre van. Lehet, hogy ő valami gyűjtögető, vagy őrszem inkább az ő szigetén. Vagy valami ilyesmi. Máskülönben nem lenne ilyen... szép.
Tömény kíváncsisággal hajolok az arcához, mire felkiáltva hőköl hátra. Nem értem. Hát ő nem akar ismerkedni? Minden lényben benne van ez a természetes ösztön. Mert egységben az erő. Meg többen többre, meg ilyenek...
-Maradj nyugton! Semmi baj.
Szólok hozzá, mire lehiggadva méricskél újra. Talán nem ismeri, amit mondok. Nem baj, én sem értem, amit ő kiabál. Két kezét az enyémbe fogom, mielőtt még valami meggondolatlant tenne. Végre magamfajtát látok itt! Nem fogom hagyni, hogy olyan könnyen eltűnjön előlem! Arcához hajolok, és mivel most, bár igen gyanakvóan néz, nem ugrik el, hát nyelvem hegyével finoman megnyalintom az arcát.
Addig kapálózik, míg kiszabadul, és ellök, kiabálva tajtékzik, és az arcát dörgöli. Ezt sem értem, de nem baj. Van időnk megfejteni, hogy mit akarunk mondani, nem? Fintorogva lép odébb, jobban megfigyelve őt, úgy gondolom valamije fájhat. Hát, ami eddig itt kikötött a kék mezőről, az mind megsérült. Lehet, hogy ő is valahol.
A távolból néhány állat hangja kiált fel. Úgy tűnik, hangosak vagyunk. Lepisszentem, majd a vállamra kapom. Megint csak megpüföl, és kiabál, pedig igazán odafigyelek, hogy ne lóbáljam, vagy üssem neki oda valamihez útközben. Könnyen kelek át a folyónak azon részén, ami még a nagy esők után is elég sekély, így még vizes sem lesz. Az odúmhoz közeli tóhoz viszem, majd leteszem annak partján. Azonnal menekülőre fogja, de hát nem jut messzire. Úgy vélem, nincs hozzászokva az ilyen növényekhez. És közben időnként fura szavakat kiált felém. Vagy nekem. Elkapom, és a vízbe dobom. Elég mély, így nem üti meg magát, de legalább megmosakszik.
Köpködve bukik fel. Csapkodva, mint egy úszni nem tudó, de vízbe esett puma. Vagy tényleg nem tud úszni? Vagy megleptem... minden esetre, a ruháim ledobálva én is utánamegyek. Még a végén elúszik nekem. Vagy megeszi valami a vízben. Türelmesen, bár elég nehézkesen fosztom meg a fekete takaróitól, minden tiltakozása ellenére. Lassan, de módszeresen haladok, így végül sikerül tengernyi sebet felfedezni rajta. Talán a vihar alatt került ide. Semmi súlyos, inkább csak kényelmetlen lehet. Végignézek rajta, minden sebet megvizsgálva, felmérve, és közben mintegy mellékesen őt magát is. Fehér. Ahányszor csak hozzáérek, mintha egy albínó lenne mellettem.
Sose hittem, hogy belőlem is van hasonló, csak fehérben! Boldogan a tudattól átölelem, ösztönösen jövő mozdulatsorral, majd odébbtáncolok a kezei elől. Aztán újabb dührohamot kap, amíg a víztől csöpögő csillogó kövét rázogatja. Elázott. Kicsörtet a vízből, útközben a vizes gönceit összeszedve, és öltözne beléjük vissza.
-Tarzan vagyok. - lépek mellé, víztől csöpögve. De hát itt ebben a közelgő fülledt melegben csak így lehet majd csak túlélni a kánikulát. Vizesen. - Tarzan. - ismétlem neki.
-Vakok? - kérdez vissza fura hangon, én meg a fejem rázom.
-Tarzan. - szótagolom, míg a mellkasom ütögetem finoman.
-Tarzan... - most miért néz rám úgy, mintha épp átverni akarnám? - Tarzan!?
-Tarzan.
Kitör belőle a nevetés. De csak addig a pillanatig, amíg nem látja, mennyire véresen komolyan gondoltam. Tényleg az vagyok. Ez nem vicces. Aztán elkomorodik, és az égre néz fel. Motyogásából lemondást hallok, meg néha az én nevemet. Legalább ezt letisztáztuk.
-Tarzan? - intek felé, mintegy kérdezve, hogy vajon ő is ilyen-e. Ki tudja, lehet, hogy ez a név nem is olyan ritka, mint gondoltam. Hát ha a magamfajtából van több, miért ne lehetne több Tarzan, nem?
**//Boldog születésnapot így utólag, és elnézést a reag késéséért! <3 //**
|
