Karakter: Sawamura Eijun
Megjegyzés: (Chris-senpainak)
Úgy éreztem magam az elmúlt napokban, mintha érzelmi hullámvasúton ülnék. Mióta ebbe a suliba jöttem, folyamatosan ez az érzésem, de az elmúlt napok még nagyobb hullámvölgyet és -hegyet tartogattak, mint bármelyik ezt megelőző. A gyomorszájon vágottság érzése, ahogy az én nevem ejti ki az edző mint tartalék állandós, a csalódott fájdalom, amely amiatt jár át, hogy Chris-senpai kimarad, nem lehet ott, pedig ez az utolsó éve, amit - bár őszintén örülök - barátom, Haruichi sikere sem ellensúlyoz bennem.
Mert bár őrült nagy elismerés, hogy benn lehetek, még őrjítőbb elismerés, hogy Chris-senpai megdicsért, mégis... Ennyi? Mikor végre úgy érzem, tökéletes tüzérséget alkothatnánk, vége? Hogy legyek így boldog?! Semmi vagyok hozzá képest. Miért pont engem választottak? Nélküle semmirekellő vagyok. Csak az ő vezetése miatt dobtam magamhoz mérten is kiválóan. Ha egyedül vagyok, ez mit sem ér...
Én csak... én tényleg csak neki akartam megfelelni.
Aztán az ürességet betöltő csökönyösség, amellyel belevetem magam már másnap az edzésbe, ha lehet, kétszer annyira, mint korábban. Mert neki akarok bizonyítani, szeretnék nem szégyent hozni a fejére.
S végül a boldogság, ahogy számomra is világossá válik, bár nem lehetünk egy tüzérség - vicces, Miyuki miatt jöttem ebbe a suliba, de most, hogy végre tüzérséget alkothatunk majd, ha az edző meghagyja nekem a dombot, mégsem vagyok maradéktalanul boldog -, mellettem - igazából a csapat mellett - marad, hogy tovább segítse fejlődésem. Akárhogy is ugrat Kuromachi, ki lenne az, aki ezt az érzelmi libikókát elviselné sírás nélkül?
Míg sikerül végre megnyugodnom, mindenki Furuyát kezdi körberajongani, azt hiszem, ez hozza meg végre a lélekjelenlétem, mert egy percnyi elvesztegetnivaló időm sincs, nem maradhatok le emellett a felfuvalkodott hólyag mellett. Minden energiám bele kell adnom, hogy még jobb legyek, és sikerüljön túlszárnyalnom!
Szerencsémre nekem marad Chris-senpai, így nem kérdéses, hogy én ütöttem meg a főnyereményt, nincs nála jobb, ez nem kétséges!
- Ch.. Chris-senpai -pillantok fel rá lelkesedéstől, na meg a könnyeim emlékétől, csillogó szemmel. - Milyen gyakorlatokat fogok ma végezni?
- Valami könnyűt - hangsúlyozza ki, ahogy azt tette már az egész elején, mielőtt még bőgőmasinává változtam volna... - Mondjuk megnézzük, hogy milyen lenne a helyes beállás a dobáshoz. A régi formád és az új falad együtt nagy fegyver, de tudni kell használni is - oktat ki.
- Hai! - vágom rá lelkesen, nem mintha maradéktalanul érteném mindig, mit magyaráz, és mi is pontosan a célja, de mit számít, itt van, majd azt csinálom, amit mond!
Ahogy letérdel, mégis kissé elpirulok. Olyan zavarbaejtő, pedig nem azért térdel le, hogy meghunyászkodjon, vagy bármi hasonló dolgot tegyen, lenézni rá mégis furcsa érzés. De máris a dolgomra koncentrálok, ahogy várakozón felpillant, és felveszem az alapállásom, már amennyire lendület nélkül tudom, mert nem szeretném fejbe rúgni nagy igyekezetemben. Az elég ciki lenne...
Érintése nem furcsa, nem mintha sokat fogdosott volna korábban, de ez itt már hozzátartozik a napi rutinhoz, és csak meg akarja tartani a lábam, hogy én is megtarthassam magam könnyedén. Na igen, de mikor nem enged el, az már kissé zavarbaejtő, főleg mert így nem tudom letenni igazán a lábam, és egész idiótán érzem magam ebben a felállásban ragadva.
- Eto... Chris-senpai... meddig kell még így maradnom? - picit mintha megrezzenne, de lehet, csak a képzeletem játszott velem.
- Egy ideig - jön a semmitmondó válasz, mint mindig. Nagy levegő, ne akadj ki, ne akadj ki!
- Chris-senpai! - csak felnyekergek. Szeretném érteni, mi a jó fenét is csinálunk, nem csak szó nélkül csinálni!
Felsóhajt, s mintha elgondolkodna. Jó, hogy hülye vagyok, de ennyit nem kell gondolkodni azon, hogy hogyan is mondja el, hogy én is felfogjam, nem?...
- Szeretném elérni azt az állapotot, mikor az izmaid egész megmerevednek a megerőltetéstől, mivel addig nem hajtanálak, így mesterségesen érjük ezt el, elzsibbasztva kissé, hogy megtapasztalhasd, milyen úgy játszani, hogy már közel sem vagy a 100%-os formádhoz.
Már megint kínoz! - És addig így kell állnom? Ne már!
Szigorúan néz fel rám, ki sem kell mondania a választ, azonnal elhallgatok. Egy ideig. Egy egészen rövid ideig...
- Nem lehetne valamit csinálni közben, ez így eléggé... unalmas - próbálok óvatosan fogalmazni.
- De, lehet végül is - villant rám rosszat sejtető mosolyt, s ahogy nekiáll kiselőadást tartani a baseball általam kifejezetten pontatlanul és hiányosan ismert szabályairól, jojózni kezd a szemem, miközben hallom, hogy Kuramochi felröhög, hogy milyen helyre kis madárijesztő lehetnék, ha kihullok a baseballból, még mindig van jövőm. Köcsög!
* * *
Tényleg próbáltam figyelni, hiszen minden, amit mondott, hasznos, csak épp az első 5-10 perc után totálisan átváltottam zombiba, akinek a fejében agy helyett csak egy majom csörömpöl egy cintárnyérral, cserébe annyira belesüppedtem az álmosítóan kényelmetlen helyzetbe, hogy fel sem tűnt egy ideig, hogy totál lerohadt a lábam. Ahogy az sem, hogy önkéntelenül felsóhajtok, ahogy elenged, és már nem támaszt meg két tenyere. Igaz, majdnem el is zanyálok hirtelen, ahogy a zsibbadtság "hangyái" végigmarják mind a két lábam.
- Most dobj, amilyen feszesen csak tudsz! - kéri a lehetetlent, úgy is nézek rá, mint egy elmeháborodottra egy fél pillanatig, majd kénytelen vagyok elkapni a labdát, amit könnyedén felém dob, hogy ne nekem keljen lehajolni érte. Nincs más választásom, nagyot nyelve lendülök neki, és ahogy az egyik lábam a magasba lendítem, nemes egyszerűséggel orra bukok. Basszus, így oltári szar, mondhatni lehetetlen dobni!
Kuramochi persze megint hahotában tör ki a háttérben, és szomorúan kell tapasztalnom, hogy kb mindenki rajtam röhög.
- Chris-senpai! - kérem rajta számon megaláztatottságom, de még ő is mosolyog kissé.
- Próbálj meg dobni még egyszer - utasít aztán, és bár összeszorítom a fogam, végül megint nekiállok a műveletnek. Még mindig zsibbad a lábam, de már közel sem olyan rossz, mint az előbb. Ennek ellenére meg sem közelítem a megszokott formám. Aztán újra dobnom kell, meg újra és újra, míg végül teljesen kiáll a zsibbadás a lábamból.
Már épp kérdezném, hogy ez mégis mi a fenére volt jó, amikor megelőz a magyarázattal.
- Most fordítva végigjártuk, milyen, mikor egy meccsen egyre inkább elfáradsz. Meg kell jegyezned minden egyes állapotot, mikor, mennyire engednek az izmaid, hogy meccs közben tisztában légy vele, hol jársz, mennyit bírsz még, teljes mértékben tisztában kell lenned az erőddel. Igaz, nem teljesen ugyanaz, amit most csinálunk, de jó kiindulópont lehet ahhoz, hogy ezt is megtapasztald, elsajátítsd.
Elámulok. Ha megfeszülök, sem jöttem volna rá, hogy erre jó az egész. Nem csoda, ha ezek után teljesen fellelkesülve válok mazochistává, hogy még ötször végigjárjuk ugyanezt az utat, megtámaszt, míg elzsibbadok, hogy aztán már jobban odafigyelve próbálgassam, mikor hogyan is tudok dobni. Chris-senpai annyira zseniális!
* * *
Igaz, még bírtam volna, de Chris-senpai elparancsolt zuhanyozni és átöltözni. Fogalmazzunk úgy, hogy kénytelen voltam beadni a derekamat, azt viszont be kell vallanom, tényleg jólesik a kellemesen meleg víz. Teljesen ellazulok tőle, és most ébredek csak tudatára, mennyire elfáradtak az izmaim a fura terheléstől.
Ennek ellenére nem időzöm sokat, nem szeretek hosszan ázni. Szépen megtörölközöm, majd a derekamra tekerve a törölközőt, kilépek az öltöző részre, ahol meglepetésemre Chris-senpai ücsörög.
- Chris-senpai? - döntöm oldalra a fejem kissé értetlenkedve.
- Hogy vannak a lábaid? - kérdezi, s ettől vigyoroghatnékom támad. Ahh, Chris-senpai annyit törődik velem, tiszta mázlista vagyok!
- Kutya bajom, teljesen tettrekész vagyok! - bukik is ki belőlem lelkesedésem, mire csak rosszallón megcsóválja a fejem.
- Mit mondtam neked már milliószor, Sawamura?
Nagyot nyelek, majd leengedve fintorodok el: - Hai, pihenni is kell... - de ha annyira le vagyok maradva, és szinte szomjazok minden tudást, amit tőle kaphatok...
- Gyere - invitál az öltözőből nyíló kisebb helyiségbe.
- Mit fogunk csinálni? - érdeklődöm azonnal megindulva, mindenféle habozás nélkül.
- Ugyan nem értek hozzá teljes mértékben, de kissé átmasszírozom a lábad.
- Hee? Tényleg? - tágul hatalmasra a szemem. - De hát a vállad!... - nem hagy tiltakozni, rápaskol az ágyszerűségre, ami a helyiségben van, gondolom én, hogy igazából az is a funkciója, hogy valakit kényelmesen meg lehessen masszírozni, miközben határozottan felel: - Mondtam már neked, Sawamura, nem vagyok olyan törékeny.
- Ha... hai. - Tényleg nincs más lehetőségem, mint megadni magam. Nem mintha nem esne jól egy kiadós masszázs, csak hát mégis, így is annyi mindent tesz értem, vagyis hát a csapatért, de akkor is én látom előnyét. S semmivel nem tudtam ezt még viszonozni.
Felfekszem az ágyra háttal, majd teljesen elnyúlok, tűrve, hogy a talpammal kezdve bele is kezdjen a kellemes kényeztetésszámba menő masszírozásba.
- Mondd csak, Chris-senpai, én nem tudnék neked valamiben a segíteni viszonzásul?
|
