- Nagyi, az akuról megy így – mutatok rá a lényegre, mire õ nemes egyszerûséggel, a tõlem látott könnyed csuklómozdulattal, csak éppen nagyobb lendülettel, lebassza a laptop tetejét. – Jesszusom, felnyomod az agyába a billentyûket! Vagy… a kamerát nyomod le neki az agyába...?

- Mindegy! Csak menj ki végre egy kicsit.

- Elõbb voltam a… - mutatok hátra teljesen nyugodtan mire õ dobbant egyet.

- A friss levegõre ki!

- Jó, honnan tudtam volna? Azt hittem, hogy a... - kezdenék bele, mire újra dobbant egyet. – Ha nyuszi szindrómád van nagyi, attól szeretlek – jegyzem meg, mire õ végül mérgesen felszusszan és megindul felém. Annyi lélekjelenlétem van, hogy felkapjam a telefonomat az ágyról, míg az öreglány a csuklómnál fogva rángat maga után ki-ki. A bogaras-sáros-zöld-kék kire.

- Nagyi, tudod hogy mindig minden bogár megtalál! Sikítani fogok ha egy is rám száll és az ciki! Nagyi, a Brezsnyev se szeret… fõleg, hogy este megdobáltam papuccsal… hé, én megölöm azt a dögöt és vele játszom majd zombisat! Nagyi!

Ahogy kipenderít, mint macskát szoktak a másik félre kire, kiszúrom a hasonló sorsra jutott Brant a hintaágyon. Ha már pajtik vagyunk a szarban, mellé somfordálok és leülök. Elõkapom a telefonomat, majd lelkesen játszani kezdek vele. Van egy tök menõ játékom, egy hosszú hajú kigyúrt csávóval kell kaszabolni a különféle fantasy lényeket, hogy aztán a fõ gonoszhoz érjek, aki lenyúlta a csaját. Nem tudom hányszor kipörgettem már, de imádom. Mindig egy másik képességét fejlesztem, így mindig érdekesebb. Elsõnek a tûzzel kezdtem, aztán a jeget, most pedig a kardját és… ekkor hirtelen kikapcsol a képernyõ, majd felvillan egy üres aku képe. Hogy az a büdös…!

- Ennek a szarnak is most kellet lemerülnie – morgom az orrom alatt. Hiába próbálom beizzítani, csutkára leszívtam. Remek! Most számolhatom a bogarakat, akik élve fel akarnak falni. Végül a mellettem ülõ kölyökre nézek, aki be-van-takarózva. Kint van vagy harminckettõ fok, ez meg be van takarózva! Eszem megáll, pofám leszakad, a seggemrõl folyik a víz!

- Neked nem sül be így a segged? – érdeklõdöm udvariasan, mire kapok egy értetlen tekintet. Ember. Ez nem érzi? Egy kibaszott takaró van rajta! Ezt meg is emelem egy kicsit, mire értelem csillan a szemeiben.

- Ja, nem – feleli, majd visszatemetkezik az agyonhasznált, öreg könyvébe.

- Ühüm – tudom le ennyivel, hogy hülye szerencsétlen s nagyon sajnálom a szüleit. -  És… mi jót olvasol? – kérdezek rá. Azt hiszem a gyogyisok szeretik, ha beszélhetnek a gyogyis dolgaikról. Lehet õ is ilyen.

- Nemo kapitány – nyomja a képembe, mintha ezt enni nem pedig olvasni kéne. Ott tartja egy kicsit, de végül csak elveszi, nagy örömömre. Tudtam én, hogy gyagyás!

- És tetszik? – kérdezek rá.

- Én szeretem – intézi el egy vállrándítással. – Már nem elõször olvasom. Már… nem izgalmas.

- Akkor minek olvasod el megint? – fordulok felé egy kicsit, hogy jobban megnézhessem közelebbrõl. Ilyen állattal még nem találkoztam. Azt vágom, ha egy jó játékot újra játszol, mert a fejlesztések miatt másabb lesz az élmény, de a könyv az huszadik olvasásnál is ugyan arról, ugyan úgy fog szólni s ugyan az lesz a vége.

- Mert… nem tudom. Szeretem. –Én meg a playboyt, de egy számot csak egyszer „olvasok” végig.

- És te is a szomszédos városban laksz, ugye? – terelem inkább a témát, hátha megmenekülök eme kijelentés hangos kicsusszanásától. Még a végén kiderül, hogy prûd és eme mondattal elveszem a szüzességét… mert tuti az. Szûz. Rá van írva a homlokára bazi nagy betûkkel.

- Aha – les vissza a könyvébe, de nem hagyom, hogy olvasson. Beszéljen hozzám, különben a fûben fogok kibaszott gyilkos hangyák és férgek után kutatni. Azt õ sem akarja.

- Melyikbe? – kérdezek rá, míg helyezkedni kezdek. Ez a „védelmi póz”, s beindítom a szerkezetet, hogy mozogni kezdjen. Erre Bran leteszi a „szeretem és ezért olvasom szarrá” könyvét, s testével felém fordul.

- A Westh Highba – jegyzi meg, mire rögtön tudom, hogy a suliról van szó. Jé, én is oda járok, de sose láttam a gyogyis buksiját.

- Én is oda. Akkor miért nem találkoztunk még ott sose? – teszem fel a kérdést teljesen csodálkozva. Komolyan nem rémlik.

- Biztos más osztályba járunk – intézi el egy vállrándítással.

- Ja, az lehet. – Asszem minden gyereket tudok az osztályomból, legalábbis arcról igen. Nincs közöttük, nem… nem tényleg nincs.

Bran nem szól hozzám, így én az udvart kezdem el nézni. Kicsit rémlik, halványan, kisebb fával és rendezettebb kiskerttel. Persze, Camilla néni is megöregedett így nem bírja már úgy, ez lehet itt a fõ gond. Ekkor aztán beszalad a képbe az a vonyító szõrös dög.

- Az a szemét dög… - szalad ki a számon.

- Mit ártott neked az a szegény, szerencsétlen ördögfióka? – érdeklõdik, de ez inkább csipkelõdés. Jól van, te akartad! Elmondom mekkora egy nem is tudom mi lakik a nagyanyád kertjében, eszi a kenyerét és összenyalja a képedet, miután kinyalta magát.

- Tegnap egész este csajozott, nem hagyott aludni – közlöm vele az igazságot, mire Bran azon van, hogy ne röhögjön a képembe.– Ember, ez nem vicces, ne röhög! – Pont azt érem el, hogy kuncogni kezd, remek!-  Már papuccsal is megdobáltam a végén… - nyekergem panaszosan éjszakai kínomat.

- És használt?

- Hát… - gondolkozom el. - Utána bekussolt… - jegyzem meg, mire Bran lovakat megszégyenítve felnyerít mellettem. Ránézek, majd vállba lököm. Ahogy nevet, basszus…! Nekem is megmozdul a szám, hogy kövessem. Miután jól kineveti magát és letörli a könnycseppeket a szempilláiról, rám néz.

- Akkor használt.

- Ja – bólintok.

- S ezért mentél ki reggel a papucsodért… s ezért kérdezted, hogy állatvédõ vagyok e – rakja össze a képet.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan vág az agyad! – kapok a számhoz, mire õ löki meg a vállamat. – Jól van na, visszakaptad – mosolygom. – Amúgy van arról tipped, hogy az a két boszorka meddig akar minket kint tartani? – érdeklõdöm. – Nem mintha a társaságoddal lenne bajom! – teszem hozzá rögtön. – Nem akarom, hogy sírás legyen belõle… csak na… - Nem épp kedveskedõ pillantásokat kapok, mire én lökök egy nagyobbat a hintaágyon. Ennek következtében kicsit kizökkent a nyugodt ülésbõl és a hozzá közeli karfához kap.

- Hé, fel fogunk borulni! – figyelmeztet.

- Miért? – teszem a hülyét.

- Mert ekkorát löktél a hintaágyon! – korhol le.

- Dehogy löktem rajta nagyot – felelem ártatlanul.

- De. Az elõbb – ráncolja a szemöldökét.

- Mármint… erre érted? – kérdezem meg, míg megismételem az elõbbi kirúgást. Megkapaszkodik újra, majd miután vesz egy mély levegõt, helyeslõen bólint. – Lehet, nem emlékszem rá… de biztos hogy erre érted? – lökök újra egy nagyot a hintaágyon, mire õ durcásan leveti a földre a lábait, hogy megállítsa a vészesen himbálózó hintaágyat.

- Igen, erre értettem és értékelném, ha abbahagynád!

- Savanyú vagy – közlöm vele, míg felhúzom a lábaimat, s ránézek. – Amúgy meg lovagiasan elkaptalak volna, ha borulunk.

- Képzelem – sóhajtja.

- Figyelj, még mindig kedvesebb vagyok veled, mint a Brezsnyevvel – jegyzem meg. – Nem akarsz nekem felolvasni, hm?

- Tessék? – pislog rám, mire én elveszem a lerakott könyvet széles mosollyal. – Abból?

- Hát, fejbõl is mesélhetsz nekem – intézem el egy vállrándítással.

- Miért is akarok én ilyet? – veszi el tõlem óvatosan a könyvet, mintha attól félne, hogy elkap tõlem valamit. Igen kicsi az esélye annak, hogy ilyen dögös külsõt fog kapni, mint ami nekem van. Emellett meg se tudna birkózni a sok rajongójával. Sokszor még nekem is nehezemre esik, ami pedig nagyon nagy szó!  

- Egy; akkor talán arra figyelek és befogom. kecsegtetõ, ugye? Szerintem is. Kettõ; hulla fáradt vagyok és lehet ha bealszom. No, akkor hót ziher, hogy egy kibaszott mukkomat se fogod hallani – ecsetelem neki, mire õ pislog rám párat. – Sokáig fent voltam, utána meg  a dög ugatott, nem aludtam túl fényesen na – sóhajtom.

- Miért nem aludtál délután?

- Tudod, van egy univerzum, ahol én egy hõs vagyok – jelentem ki komolyan, mire õ elharap egy röhögést. – Igen, a gépemen, de akkor is létezik ilyen. Agyatlan zombikat ölök, míg meg nem mentem végül a világot. Lehet ez az jelenti, hogy egyedül fogok benne maradni és kecskékkel kell majd aludnom, de hõs leszek – intézem el egy vállrándítással.

- Inkább felolvasok neked –neveti kiakadva, majd felcsapja a könyvét ott, ahol járt. – Nagyjából tudod mirõl szól a könyv? – néz rám fél szemmel, mire én tagadóan megrázom a fejemet. – Akkor meglepetés lesz az egész. S lehet érhetetlen is.

- Mint a matek, vágom – bólintok egy aprót, amitõl egy mosoly kúszik az ajkaira. Bran végül megköszörüli a torkát, majd egy „nem hiszem el, hogy ezt csinálom” szusszanással belekezd.

- Igaza van a tanár úrnak - felelte Conseil. - Azt javasolom, osszuk három részre a csónakot, egyikbe gyümölcsöt rakodunk, a másikba fõzeléket s a harmadikba vadat. Ámbátor vadnak eddig még nyomát se láttam.
- Ami késik, nem múlik - felelte a kanadai.
- Hát akkor folytassuk utunkat a sziget belseje felé - mondtam. - De legyünk ám résen! A sziget ugyan lakatlannak látszik, de nem tudom, nem találkozunk-e olyan egyénekkel, akik hús dolgában kevésbé válogatósak, mint mi!
- Hohó! - kiáltotta Ned Land hatalmas fogait csattogtatva.
- Hagyd már abba, Ned! - tiltakozott Conseil. – Itt már határozottan kezdem érezni, hogy ez piszok jó módszer, az álommanó már határozottan szórta rám az álomport.
- Istenuccse, kezdek rájönni, hogy az emberevõknek nincs is olyan rossz gusztusuk! - mondta a kanadai.
- Miket beszélsz! - méltatlankodott Conseil. - Mi vagy te? Emberevõ? Akkor én a kabinban sem vagyok biztonságban melletted! Egy szép napon majd arra ébredek, hogy javában lakmározol belõlem.
- Nagyon szeretlek téged, öcsém, de ami azt illeti, csak végszükségben fanyalodnék a húsodra.
- Nem bízom benned! - mondta Conseil. - Gyerünk vadászni! Ha nem kapunk puskacsõre valami vadat, amivel a kannibál étvágyát lecsillapítjuk, a tanár úr maholnap arra ébredhet, hogy inasából csupán a csontok maradtak.
 Így incselkedtünk egymással, s közben a sötét lombsátor alatt mind mélyebbre hatoltunk az erdõbe, s két óra hosszat keresztül-kasul barangoltunk benne. Növényi táplálékot kerestünk, és a szerencsés véletlen folytán a forró égöv egyik leghasznosabb termékére bukkantunk, mégpedig olyan értékes táplálékra, amely teljességgel hiányzott a hajó készleteibõl.

S végül azon kapom magamat, hogy már nem hallok semmit, csak jólesõen durmolok kint a friss levegõn, ahová nagyanyám rángatott.

***

- Emma néni, szerintem ez nem túl jó ötlet…

- Ugyan Bran! Ash imádja a vicceket, ez is az. Ne aggódj ennyit, csak csináld!

- Én nem vagyok benne biztos…

- Segítsek benne, kincsem? Csak egy erõteljes karlendítés, foglak, nézd csak… Ennyi az egész, így ni! – S ekkor valami hideg és nedves landol a képemben és a mellkasomon. Élvezem e? Piszkosul nem.

- Mi a redvás istenverte szar volt ez? – adom ki magamból a döbbenetet kultúremberhez méltóan, míg a kezeimet eltartva magamtól fekszem a hintaágyon. A két öreglány vonyít a röhögéstõl, Bran meg csak ott áll a kezében egy kis bögrével, amibõl rám locsolhatta a vizet. Rá van írva a képére, hogy élvezte, de nem akarta.

- Nagyi! Bassza meg, nézd meg, kemények lettek a mellbimbóim! – nyávogom, míg magamra mutatok. A két vénlány erre hangosabban vonyít fel, Camilla néni még el is fordul.

- Ash drágám, akkor ülj fel s szaladj pár kört, hogy bemelegedj, ne a nagyidnak kelljen már ezt megmondania – neveti, míg én a szempillámról lecsöpögõ vízcseppek alól próbálok gyilkos lézersugarakat a rokon felé sugallni. Brezsnyev is odajön és lám, LÁM, van képe messzirõl ugatni rám. A szememet forgatva ülök inkább fel, majd egy kis víztelenítés után a zavartan ácsingózó Branhez lépek.

- Ideadnád kicsit? – mutatok a bögre felé. Már lemenõben van bõven a nap, jó sokat aludhattam.

- Persze, tessék – adja oda nekem  Bran a bögrét kissé értetlenül, mire én széles mosollyal bekocogok a házba és lerakom az asztalra.

Majd megnyitom a benti csapot, mert erre piszkosul emlékszem.

Aztán kimegyek.

Kezembe veszem a csordogáló csövet.

S megküldöm mind a hármat, sõt, a büdös dögöt is, vagyis négyet, ahogy illik.

- Vizes alsó verseny! – rikkantom lelkesen, ahogy a három kétlábú különbözõ irányba elindul sikkantva, míg a kutya nyüszítve az udvar másik végébe kocog.

Tekintetem a velem szemközt könyöklõ Asre téved, aki éppen nagyon erõsen töpreng valamin, szinte látszik, ahogy agykerekei forognak. Õszintén; nem kedvelem. Hogy miért? Nem tudom. Nem ártott nekem. Nem szólt be, még csúnyán se nézet. Sõt, még valami beszélgetésféleséggel is megpróbálkozott, „méltóztatott” velem szóba elegyedni. S talán épp ez a probléma. Hogy olyan nagyon érezhetõen nem ugyan abba a kasztba tartozunk az iskolákban felállított hierarchia alapján. Míg az olyanok, mint õ valahol legfelül helyezkednek el, én a középsõ, láthatatlanok közé tartozom. Világoszöld szemei megtalálják enyéimet, csak egy tizedmásodpercre, én pedig akaratlanul is más felé nézek. Az két, szinte sárga ékköves golyóbis egyenesen vádlón figyel.

Nem túl hosszú ideig érzem az égetõ érzést tarkómon, hamar elfordítja fejét, s fel is áll az asztaltól. Utána pillantok, s kissé elkerekedett szemekkel s enyhén leesett állal vizslattam mezítlábas, alsónadrágos alakját. Emma néni pont ekkortájt fut be s õ is értetlenül nézi unokáját.

És Asher megint megcsinálta a mûsort.

- Hová mész? - szól Ash után nagymamája.

- Körbe jelölöm Brezsnyev területét – erre a konstatálásra sikeresen leszippantok pár morzsát és diszkrét megfulladásba kezdek. Majd mikor újra jut valamennyi oxigén az agyamba, nem tudom eldönteni, hogy röhögjek, vagy megbotránkozzak. De helyettem is megoldja Emma néni a dolgot:

- Hogy mi?

- Áh, csak a papucsomért megyek – legyint egyet játszi könnyedséggel, majd ügyet sem vetve éppen szívinfarktust kapott nagyanyjára – megindul az udvarra nyíló ajtó felé. Az öreglány természetesen végsõ elkeseredettségében engem talál meg, mint egyszemélyes felmentõ sereget, s könyörgõ, öregesen szürkés szemeivel szólít meg:

 - Én már nem érem utol, nézd már meg mi baja van – mondattal unokája után küld, én pedig halkan felszusszanok egy nagyot és utána indulok. Mikor utolérem éppen egyik papucsát szerencsétlenkedi fel lábára, én pedig összeráncolt szemöldökkel figyelem végig az egész mûveltsort.

- Mit csinálsz? – kérdezem tõle, bár inkább csak kiszaladnak számon a szavak.

- Minek tûnik? – néz rám s kérdez vissza csípõsen, de abban a faramuci helyzetben még fel sem tudom venni igazán a dolgot, csak megrándítom vállam.

– Pontosan! – vágja rá. – Ezt csinálom.

- Minden rendben? – erre már nem is felel azonnal, csak egy mély levegõt véve trappol odébb, hogy összeszedje a másik csini kis lábbelijét is.

- Nos, állatvédõ vagy? – érdeklõdik válla felett köpve a szavakat, én pedig újfent nem tudom mit kezdjek a dologgal.

- Tessék?

- Állatvédõ vagy?

- Én… nem értem mire akarsz kilyukadni, de elítélem az állatkínzást – válaszolok kicsit kitérõen, míg õ kirázza az utolsó szem kavicsot is a papucsából.

- Akkor jobb, ha nem tudod – mutat rám „üvegcipellõjével”, majd a földre dobja és a lábára varázsolja. – Köszönöm, hogy elkísértél – sóhajt ábrándosan. – Nagyon rendes tõled. – Nem szólok egy árva szó sem, de tekintetem mindent elárul. Mindent. Ha lehetne ölni… vagy legalább kínozni gondolattal… Nem jön át a stílusa, nem tudom bevenni, s ezt leplezni sem tudom. – Hé, ha engem is megkínzol, az is állatkínzás – figyelmeztet, majd megindul visszafelé a házba.

- Tényleg? Kár… - szalad ki számon halkan, miután már pár lépésnyi távolságba kerül tõlem.

- Hallottam ám! – szól vissza, hogy érezzem a törõdését. Ha csak fele annyira szeret, mint én õt… akkor öreganyáink örülhetnek, ha a kis nyaralás végére mindketten egyben leszünk.  Ash még mielõtt eltûnne az ajtóban, odamorran az udvar közepén lebzselõ Brezsire. Nem csak szerencsétlen kutya lepõdik meg, hanem én is. Ez a srác totál, teljes mértékben zakkant, vagy van valami tényleges agyi defektusa…. Vagy csak én nem értek az emberekhez.

 Brezsnyev odaüget a lábamhoz, majd hûséges kutya módjára lihegve mellém ül. Leguggolok kicsit hozzá, és megvakargatom a füle tövét. Tetszését kifejezve elsõ két mancsát felpakolja a combomra, én pedig halványan elmosolyodom magam a mindenhájjal megkent eben.

- Te érted ezt öregfiú? – kérdezem, s még várok is kicsit, hátha válaszol. De csak oldalra biccenti fejét és nagyokat pislog rám. – Nem, én sem értem – bólogatok együttértõn, majd én is visszamászok a házba.

Asnek addigra már hûlt helye, nagyiék pedig kacarásztba reggeliznek és kávézgatnak. Éppen azt tárgyalják ki, mikor beérek az ebédlõbe, hogy a kedvenc szappanoperájukból Juan kivel csalja meg Esmeraldát. Erre csak vágok egy barátságos fintort majd egy gyors kézmosás után felpakolok egy kistálat a házi gyártású, beton kemény kekszecskével és beslattyogok ideiglenes szobámba. Ledobom magamról pizsama alsóm – ha már Brezsi összetaperolta a mancsával – s visszabújok az alsó-póló kombóban az ágyba és magamra húzom a vékony takarót. Pár perc múlva pedig ismét Nemo világában kalandozok.

***

Az ebéd valahogy kimarad – pontosabban bealszok olvasás közben, nagyinak meg valószínûleg nincs szíve felrázni. Viszont délután ötkor úgy dönt, eleget rohadtam már bent a házban, ideje valamit kint is csinálnom a friss levegõn.

- De mamika… olyan fáradt vagyok… és olyan kényelmes az ágyam… Amúgy is, mostmár lassan este lesz, majd holnap kimegyek… mondjuk sétálni. Ahhoz mit szólsz? – próbálok egyezkedni, de nem igazán hatja meg a dolog, mert továbbra sem tágít az ágy mellõl.

- Nincs apelláta! Apádék mit szólnak majd, ha megtudják, hogy egész idõ alatt bent penészesedtél? Még növésben vagy, kell a friss levegõ – inkább nem világosítom fel, hogy 18 évesen már nincs túl sok esélyem arra, hogy növök még… bár azt mondják az ember 24 éves koráig nõ… Remek, akkor talán majd elérem az átlag magasságot…

- De nagyi… - nyafogok még egy kicsit, de mikor lerántja rólam a takarót, kénytelen-kelletlen kimászok meleg vackomból. Mikor elkezd kifelé tuszkolni a helyiségbõl, utolsó lélekjelenlétemmel felkapom könyvem, plédem, amit magamra terítem, hogy ne látszódjon annyira, hogy egyszál alsóban vagyok alulról.

Mami meg sem áll velem a teraszig, még arra sem hagy idõt, hogy papucsot vegyek a lábamra. Oké… értem én, hogy anno sokat nyomtam így, de azóta eltelt vagy tíz év… Az az egy nagy szerencsém, hogy a teraszt vával borították, s azon túl nem toloncol ki a lakásból. Nagyi megelégszik a hintaággyal – bár már az sok nekem.

- Most pedig itt maradsz, és szív egy kis tiszta, vidéki levegõt – jelenti ki ellentmondást nem tûrõn. Durcásan telepedek le a szivacsos fa szerkezetre, s letakarózom. Mikor mama megbizonyosodik, hogy nem fogok meglógni – bár hova is mehetnék? -, visszacsoszog a házba. Pár percnyi durcázás után nagyot sóhajtva fellapozom könyvem, s ismét bele merülök… pontosabban bele merülnék, ha nem kapnék társat szánûzetésemben.

Emma néni hasonlatos módon telepíti ki mellém drágalátos, egyetlen szívszerelmem, Ashert, aki pont úgy nyafog és ellenkezik, akárcsak én. Csak szemem sarkából figyelem az eseményeket, s igyekszem úgy tenni, mintha észre sem venném, hogy mellém huppan egy nagy sóhaj kíséretében. Amint nagyanyja eltûnik a láthatárról, elõvadássza telefonját és nagy lelkesedéssel kezdi el nyomkodni. Rosszalón térek vissza olvasmányom tárgyához és inkább elmenekülök elõle abba a világba. Sokkal jobban szeretem, mint azt, amiben élek. Élnem kell. A könyvek mindig sokkal kiszámíthatóbbak, s ha nem is száz százalékosan, de happy endre végzõdnek. Velem pedig ki tudja, hogy mi lesz…? Még azt se tudom merre tovább a középiskola után, pedig kezdeni akarok magammal valamit. De ha így halad a dolog… na mindegy. Mindig is én voltam Mr. Határozottság.

Gondolatmenetembõl az zökkent ki, hogy a mellettem ücsörgõ Ash mérgesen felmorran, s valami olyasmit motyog, hogy „Ennek a szarnak is most kellet lemerülnie.” Gonoszkásan mosolyodom el, arcom elé emelem a könyvet, nehogy észrevegye. Ó technika, te kiszámíthatatlan fúria!

- Neked nem sül be így a segged? – kérdez váratlanul, én pedig felvont szemöldökkel keresem meg arcát. Ash erre megemeli a pléd szélét, jelezve, hogy arra célzott.

- Ja, nem – intézem el egyszerûen, s ismét a könyvet nézem. Kissé zavarban is vagyok, nem kell tudnia miért ülök úgy ott.

- Ühüm – hümmög, csak azért, hogy visszajelezzen alapon. – És… mi jót olvasol? – érdeklõdik továbbra is. Nem tudom mibõl fakadt újdonsült érdeklõdése, bár… tuti csak unatkozott a ketyeréje nélkül.

- Nemo kapitány – tolom az orra elé a szép kötésû mûvet. Várok egy kicsit, hátha elveszi, hogy esetleg belelapozzon, de ez elmarad.

- És tetszik?

- Én szeretem – vonom meg közömbösen a vállam. – Már nem elõször olvasom. Már… nem izgalmas.

- Akkor minek olvasod el megint? – fordul felém kicsit testével, amit nem igazán tudok hová tenni – mint sok minden más sem vele kapcsolatba.

- Mert… nem tudom. Szeretem – Gratulálok Bran Armstrong! Kiváló válasz volt, ülj le egyes!

- És te is a szomszédos városban laksz, ugye?

- Aha – felelem a könyvem lapjaira koncentrálva, bár már rég nem próbálkozom olvasással.

- Melyikbe? – szemem sarkából észlelem, ahogy fejét a hinta támlájára dönti oldalasan, fél lábával pedig meglöki kicsit. Erre becsukom a könyvet, leteszem magam mellé, s összekucorodott helyzetemben meg próbálok úgy felé fordulni, hogy ne villantsak alsónemût.

- A Westh Highba – válaszolok kérdésére.

- Én is oda. Akkor miért nem találkoztunk még ott sose? – arcára kiül a csodálkozás, én pedig majdnem rávágom, hogy talán mert a magafajta le se szarja a magamfajtákat. De ezt most kihagyom, ha már ennyire próbálkozik nem leszek szemét… Nem ejtek csorbát az egóján.

- Biztos más osztályba járunk – vonom meg a vállam.

- Ja, az lehet.

Ez után némi szünet következik. Ash az udvar felé kezd bámulni, én pedig õt mérem fel. Nem csak én nem vagyok ismerõs neki… Az az igazság, hogy õ sem ismerõs nekem. Kölyökkorunkból rémlik valamennyire, de attól az emlékképtõl is rettenetesen különbözõ. A suliból meg nem is csodálom, hogy nem rémlik… Biztos megvan a kéttucatos baráti köre, engem meg mindig lefoglalt a tanulás. Pont.

Brezsnyev szalad át az udvaron csaholva, egy magasan repülõ madarat próbálna kergetni.

- Az a szemét dög… - morogja Ash, én pedig kérdõn kezdem vizslatni.

- Mit ártott neked az a szegény, szerencsétlen ördögfióka? – érdeklõdöm gunyorosan.

- Tegnap egész este csajozott, nem hagyott aludni – morogja halál komoly arccal, én pedig próbálom elfojtani a vigyorom. – Ember, ez nem vicces, ne röhög! – szól rám, de ekkor már kiszakad belõlem némi kuncogás. – Már papuccsal is megdobáltam a végén… - vált panaszos hangszínre, én pedig egy képzeletbeli pirospontot rajzolok a neve mellé.

- És használt? – kuncogok továbbra is.

- Hát… utána bekussolt… - oly komolysággal és egyben eltûnõdéssel jelenti ezt ki, hogy hangosan felvonyítok, õ pedig kicsit vállba lök, mintha haragudna rám. De arcán ott bujkál egy halovány vigyor.

Talán… tévedtem vele kapcsolatban.

- Gyerekek, tessék enni! Mind a ketten olyan kis véznácskák vagytok, el fúj titeket egy erõsebb szél – jegyzi meg Camilla néni, s közelebb tolja a nagy tányért húslevest. Nekiesem, szedek egy nagy tányérral. Mindenbõl rendesen rakok a tányéromra, illõen zabálok, tudom, hogy a nagyik erre vevõk. Nem okozom én csalódást. Azonban a Bran gyerek nem ilyen rendes fiúka, csak túrkál a kajájában, amit a nagyi meg is jegyez-

- Jaj, de rossz az étvágyad Bran – jegyzi meg, míg a srác csak csóválja a fejét. Ha nem rosszétvágy akkor ez mi, ha?

- Tetszik tudni, amióta itt vagyok a nagyinál annyit eszek, mit soha máskor. Amúgy sem szoktam túl sokat enni.

- Hát abból a diétás kosztból, amit édesanyád szokott csinálni, nem is hiszem, hogy sokat tudnál enni – kapja meg Bran a másik pofont a nagyanyjától.

- Nem diétás, csak egészséges. Igazából nagyon fontos a sok vitamin és a rostok – kezd bele, de Camilla néni közbevág. Szerencsére. hagyjanak a zöldségekkel meg a gyümölcsökkel, nekem húst adjanak, húst. Az az igazi férfi eledel.

- De olyan kis sovány vagy, többet tápláló ételt kéne enned! – Vigyorgok, ember, leoltják szerencsétlen kegyetlenül. Legszívesebben mondanám neki, hogy legyen jó gyerek és egyen már, erre nem elvesz egy szelet sütikét? Okos a fiú, komolyan! Camilla nénje bólogat, elégedetten, a srác meg rám les. Nem jókor, még vigyorgom a helyzeten, de végtére is magának köszönhette…

Miután jól megtömöm a gyomromat, visszaülök a kisszobába s ölöm tovább a népet. Nem is tudom, úgy hajnali három körül unok rá a dologra. Fáradt vagyok már, hosszú nap van mögöttem. Ennyi zombit ölni, hajaj, fárasztó munka ám. Elhelyezkedem az ágyikóban, betakarózom a vékony paplannal, a kezeim a melegben is lefagytak a sok kattintgatástól. Az ablak nyitva van, az esti, hûvös levegõ áramlik be rajta, amitõl kellemes bizsergés fut át rajtam. Imádom!

Csoda jó lenne így aludni, ha az a Brezsnyev nevû szörnyeteg nem kezdene el az ablak alatt csaholni, nyüszíteni majd végül ugatni. Talán négy körül unom meg a ki-kiszólást rá, s úgy döntök, tenni kell valamit, mert ez így nem mehet tovább. Tíz perces szünetekkel kecsegtetett addig, de már nem érdekel, hogy csajozik vagy pletyózik. Csinálja máshol! Ágyból ki, ablak nyitás, fej kidugása, majd kedves kérés…

- Kussolj te dög! – sziszegem le neki, majd mikor felcsahol rám, mérgesen kapom fel a földrõl az egyik papucsomat, s cseppet sem kíméletesen vágom hozzá. – Oszt ne vigyorogjál, mert kimegyek és elverlek! – szólok utána, míg õ a kerítésnél somfordál. Látom én rajta, hogy vissza akar jönni, szóval a másik papucs párját is hozzávágom a biztonság kedvéért. Végre valahára látómezõn kívül van, szóval visszamászok az ágyba aludni. Végre.

***

Reggel egyszerûen nem bírok aludni, nem tudom megmondani miért, de nem megy. Az órára sem merek nézni, még a végén a számtól totál kikészülök. Lehet az új környezet… vagy a hajnali alakítás, nem tudom, de hiába szakad szét a fejem a fáradtságtól, inkább felkelek és csinálok egy kávét. Legalább hûvös van, nincs melegem. Délután hunyok egyet, mikor meg lehet dögleni. Kivánszorgom a konyhába, párszor megszédülök. Kávé kell, kávé, kávé…

Azonban nem tudom hol van, szóval kínomba csak levetõdöm az asztalhoz és álmodozom róla. Máshoz nincs erõm. Nem sokkal késõbb Bran is betrappol, hasonlóan mosott állapotban. Vitatkozhatnánk melyikünk a trendibb, de felesleges.

- Jó reggelt – köszön oda nekem, mire én biccentek. Aztán megfordul a fejemben, hátha õ tudja mizujs a kávéval.

- ’reggelt… Hallod, nem tudod, honnan tudnék szerezni egy kis kávét, vagy valamit? – dörzsölgetem a szemeimet, mire õ megindul egy szekrény felé, és elõszedi azt az õs öreg kávéfõzõt, ami még kotyog meg sípol meg ilyenek.  Komolyan azt várja el tõlem, hogy én ehhez értsek? Szerintem maga a példány idõsebb, mint én!

– Aha... és ez tudod is használni? – vonom fel a szemöldökömet, míg õ a száját rágja. Lebuktál! Fingod nincs róla.

- Végül is – intézi el egy vállrándítással. Csak nekiesik, meggyújtja az egyik gázrózsát, majd vizet enged a masinába. Na, ez már masina, ember!  Erõsen koncentrálok minden mozdulatára, meg kell tanulnom, ha a hátralevõ napokban élni akarok… s ekkor robog be Camilla nénje.

- Hát ti? Már ilyen krán fent vagytok? – kérdés, majd nagy levegõ s újabb adag. – Hát ti min ügyködtök? Kávét fõztök? Olyan fiatalok vagytok még, nem kéne ilyet innotok… - fenyeget a mutatóujjával.

- Camilla néni, ne tessék aggódni, én máskor is szoktam kávézni – veszek elõ egy édes vigyort, mert nekem KELL az a nyamvadt kávé, az istenit is!

- Hát rendben… ha akartok, egy kicsit kaphattok kockacukorral. – Majdnem elröhögöm magam. – De ebbõl nem csinálunk rendszert, amíg itt vagytok! És remélem ma nem akartok egész nap a házban kuksolni.

Válaszul csak megcsóválom a fejemet, mindent megígérek, csak vágja már hozzám azt a forró bögre fekete szutykot! Elõtte persze rak bele bõven cukrot, még tejszínhabot is ajánlgat, Bran úgy issza, bár több a fehér cucc, mint a fekete. Camilla néni kedveskedik a hatalmas bögre kávém után még rendesen vigyorogni is tudok. Kekszet is kapunk, nagyon jó, elrágcsálom, tele is vagyok. Megfogadom, hogy délután hunyok egy adagot, két gyilkolás között. Kávészürcsölés közben egész jó kis tervnek is tûnik a dolog. Aztán eszembe jut a papucsom… a hõs papucsom.

Össze kéne szedni, milyen már ott kint hagyni a napon, miután elüldözte a szörnyeteget az ablakom alól. Rágom a számat, komoly gond, fõleg, hogy a mozgási képességem épp a béka segge alatt van. Jól ülök a valagamon. Bran meg csak nézi a vívódó képemet, de õ ezt nem értheti. Nem vagyok a szívszerelme… bele fogok halni! Ahogy a papucsom is abba, ahogy bántam vele. Fõleg ha az a dög meg is rágja… Ideje jót tenni. Mr. Slippers, jövök már!

Végül felállok a székbõl, nagyot nyögök hozzá, nagyapósan. Nagyi ekkor tájt jön ki a szobából, csak mosolyogja elaludt fejemet egészen addig, míg fel nem tûnik neki, hogy mezítláb, félmeztelenül, egy szál alsóban botorkálok a kijárat felé. Izgalmas, tudom.

- Hová mész? - szól utánam.

- Körbe jelölöm Brezsnyev területét.

- Hogy mi?

- Áh, csak a papucsomért megyek – legyintek, s tõlem nem megszokottan nem nyögök be semmi retardáltat. Szóval ja, a nagyi megijed, hogy bajom van. Mezítláb indulok neki a mentõakciónak, a kis kavicsok szúrják a kényelemhez szokott talpamat. Még hallom, ahogy nagyanyám utánam küldi Brant egy „Én már nem érem utol, nézd már meg mi baja van” mondattal. Akkor ér utol, mikor az ablak alatt lévõ papucsommal szerencsétlenkedem.

- Mit csinálsz? – szól hozzám, míg én felügyeskedem.

- Minek tûnik? – nézek vissza rá. Bran végigmér, majd elintézi egy vállrándítással. – Pontosan! – mutatok rá. – Ezt csinálom.

- Minden rendben? – nagy levegõt véve trappolok a földön a másikért.

- Nos, állatvédõ vagy? – találom meg a párját a drágának.

- Tessék?

- Állatvédõ vagy?

- Én… nem értem mire akarsz kilyukadni, de elítélem az állatkínzást – feleli, míg én felveszem a papucsomat s kirázom belõle a kavicsokat.

- Akkor jobb, ha nem tudod – mutatok rá a lábbelivel, majd a földre dobom s felhúzom. – Köszönöm, hogy elkísértél – sóhajtom ábrándosan. – Nagyon rendes tõled. - Nem szól semmit, csak néz. Úgy néz, olyan… állatkínzóan. – Hé, ha engem is megkínzol, az is állatkínzás – figyelmeztetem, majd indulok vissza.

- Tényleg? Kár…

- Hallottam ám! – szólok vissza. Szerelem ez, édes szerelem! Tudom én, érzem. Brezsnyev pont az udvaron lebzsel, én pedig rámordulok. Nem csak állat néz rám értetlenül, de Bran is. Nem lényeg, bosszút állok még.  Édes bosszút… Szóval bemegyek a lakásba, onnan a kisszobába, levetõdöm a  gépem elé, s míg bekapcsol magamra húzok egy atlétát s rövidnadrágot. Ki sem mozdulok addig, míg fel vagy le nem kell tankolnom.

Ó nagyi… dehogynem!

- Lassan ott vagyunk! – szólal meg mellettem a nagyi izgatottan. De jó már neki, a faluban nõtt fel, onnan ment férjhez a városba, ott van a gyerekkori játszópajtása, én meg két hosszú hétig internet nélkül leszek.

- Hurrá… - dörmögöm, majd hangosabbra veszem a zenét. Épp az önsajnálatban fuldoklom, ne tessék zavarni! De csak lökdös, meg arról csacsog milyen jó lesz. De mondom neki, nem nekem. Két hét. Õ fel se tudja fogni. Szóval ja, neki jó lesz. Velem mi lesz? Kiültet a mezõ közepére virágot szedni? A francokat! A szobában gyilkolok majd zombikat, katonákat meg majd ami a kezem közé akad.

A nagyi barátnõje, Camilla nénje, már az állomáson vár ránk, hasonló vigyorral a képén, mint amivel a nagyi is el van látva. Bár az nem stimmel miért áll mellette valaki. Úgy tûnik az unokája is vele van, akivel anno együtt lógtunk. Már a nyelvem hegyén van a kérdés, hogy õ mit követett el, de látva a két öreglány boldog ölelkezését, inkább a nyelvemre harapok, s csendben maradok. Miért? Mert jó kisfiú vagyok, fõleg a nagyikámmal, aki nem hagyott a szarban. De ember, hogy összeveszett a faterral! Beszarás volt.

- Szia Asher. Rég láttalak – köszön Camilla néni, mire én odatipegek hozzá, hogy körbecsókolhasson.

- Kézcsók, Camilla néni. Az biztos, hogy rég tetszett látni! Akkor még ilyen kicsi voltam – mutatok a csípõmmel egy magasat, hogy megelõzzem az ehhez hasonló célzásokat. – Meg aranyos is meg szófogadó no meg ölbe csücsültethetõ is.  – Csak nevetik, kivétel a srác. Kapok egy kedveskedõ vállba veregetést, közben pedig a nagyi pár szót vált a kis csendeskével. Hogy is hívják…?

- Ash, biztosan emlékszel még Branre – kezd bele a nagyim, komolyan néz, biztos lerí a képemrõl, hogy pár minden – jó, szinte teljesen minden – kimaradt a kismaki koromból, amit a kölyökkel töltöttem. No a neve meg fõleg!

- Valamennyire rémlik pár dolog, ja… - Azt hiszem békáztunk. Meg csirkét kergettünk, és a tojást mindig mi szedtük össze. Ami a csirke hátsójából jött ki… ilyenekre buzdítottak minket!

- Õ is itt nyaral, akárcsak te. Biztosan ellesztek, úgy mint régen. – Bran is pislog, én is. Na ezt kötve hiszem! Be fogok zárkózni a szobába és ölök, meg hasonlók. A tojások meg maradhatnak felõlem örökre a tyúk alatt.

- Olyan öreg vagyok én már, kis unokám… - kezdi már megint, hát, de utálom ilyenkor! Nem hogy mondaná ki nyíltan, hogy málhás szamarat kell játszanom. Nem, oh, dehogy! Jön az a rész, hogy öreg, fáj mindene, meg fog halni és ha ebbõl nem vettem ki, hogy mit akar, csúnyán néz és megsértõdik. Öreg nõ! A legveszélyesebb.

- Add a csomagodat, nagyi – tartom a kezem lelkesen. A hátamon már ott van a nagy katonai mintás táskám, ami tudom, hogy marha jól áll. Vállamon a laptop táska, benne a kis kockám, de sebaj, kölyök vagyok, mi ez nekem? Meleg van, tûz a nap, sétálni kell vagy tíz percet, nem lényeg, ha útközben kidöglöm, hol már…

- Segítsek? – szólal meg mellettem Bran. Totál más hangra számítottam! Fiúsabb. Jó, ez mocsok volt. Öreganyáink már elindultak, s elõttünk járnak, trécselnek és boldogak, mert nem málhás szamarak, mint én. Tíz perc séta, tûzõ nap… ugyan már, megy ez, kemény csávó vagyok!

- Kösz nem, elbírom – vigyorgom, de csak azért is alapon, más különben nyávogva adnék két cuccost a kezébe.  Kigyúrom magam, rám se ismernek majd otthon. Fél kézzel emelgetem majd a tízkilós lisztes csomagolást!

Aztán ott van még az a tény, hogy bunkó sem akarok lenni, ezért kezet nyújtok neki, amit kisebb mélázás után csak elfogad. Örülök neki, ha még úgy kéne tartanom, leszakadna. Beszélgetnem kéne vele, igaz? Ezt árják el, az elõl traccsoló vénlányok, nem? Egye-fene! A házig kibírom, utána úgyse látnak, csak ha fel meg letöltésem lesz.

- Itt nyaralsz? - Frappáns kérdés, tanítani kéne helyes kommunikációs órákon.

- Itt.

- Az jó.

- Aha. – Letudva.

Szóval innentõl kezdve kussban vagyunk, és menetelünk tovább. Én némán szenvedek a terhem alatt, kedvem lenne nagyanyám után szamár bõgni, mellesleg pont dél körül jár az idõ, izzadok is, mint egy ló. Akkor most… öszvér lennék? A fák is sóherek, nem adnak elegendõ árnyékot. Szívás az egész.

Biztosan látszik a képemen a tömény élvezet, de azért próbálkozom vigyorogni hozzá. Én vagyok a legboldogabb, mikor az utcába érünk, hát még akkor, mikor a portára! A kutya megugat? Nem lényeg! Kissé idõs szaga van a háznak? Nem lényeg, hideg van! Anyám már büszke lenne a fejlõdésemre, komolyan. Lerakom a táskákat a nappali közepére, a laptopomat óvatosan a tetejükre helyezem.

- Gyere, van friss limonádé – szól oda Bran, én pedig követem. Ismerõs a ház, sokat lógtunk bent, asszem akkor még az öreg is élt. Az én nagyapám rég meghalt, nagyanyám szerint nem is volt baj, a végére csak a gond volt vele, de azért a képét kint tartotta a szekrényen. Anyám szerint sok mindent tõle örököltem, szóval az érzelmek remek elferdítése a nagyitól jött, meg a nagy szám is. Ezért jöttünk ki olyan jól.

Kaptam egy nagy pohár, hideg limonádét, amit álló helyemben lehúztam. Ki is lettem kuncogva, Camilla néni által, míg a nagyi csak csóválta a fejét. Vetek egy pillantást a nyugisan kortyolgató srácra, majd leteszem a poharamat s megköszönöm.

- Merre találok konnektort?

- Jaj, csak nem máris a masina elé akarsz ülni? – háborodik fel nagyanyám. – Pihenj, aztán nézzetek kicsit szét.

- Olyan jó hûvös a lakása, Camilla néni! Imáááádom – majd a nagyira vigyorgom. – Nem tudok nélküle élni. – Kapok egy morgást, majd int, hogy eredjek utamra, hát így is teszek. Táskák fel, megkapom a választ is, hogy kisszoba, szal megyek is birodalmakat foglalni.