 Karakter: Silas Gomold
Megjegyzés: főnixemnek ~kezdés
„Sziszegj, sziszegj, kicsi kígyó,
míg a tüzet nézed!
Légy szelíd és engedelmes,
vagy a szögön végzed.”
Dúdolom magamban Morfin bácsikám kígyó altatóját. Ango itt tekereg mellettem, sosem téveszt szem elől. Feltűröm ingujjamat és gyengéd pillantást vetek vadonatúj szerzeményemre. Fekete tátott koponya, minek a száján egy hatalmas kígyó bújik elő, majd testével hurkot formál. A Nagyúr ki se találhatott volna jobbat. Ez elegáns, nemesi és vérfagyasztó. Minden olyan amilyennek én szeretem.
„ – Remélem tisztában vagy vele, micsoda ajándékot kaptál a Nagyúrtól, Silas?”
Szemem büszkeségtől fénylett, ahogy a hold fénye megvilágította a Sötét Jegyet. Anyám vékony ujjai pár centivel a jegy fölött lavíroztak, hozzá érni nem mert, de égett a vágytól. Voldemort neki nem adott ilyen ajándékot. Csupán engem tisztelt meg vele a családból, egyes egyedül én vagyok méltó, hogy magamon hordjam a jelképét, és ha szüksége van támogatásra, Rám egyedül rám van szüksége. Heves indulatok harcoltak bennem már akkor is, több mint két éve mikor a Nagyúr a kegyeibe fogadott.
Megrázom fejem és elhessegetem az emlékfoszlányt mely érzelmeket kavart fel bennem. Megsimítom Ango hideg bőrét, felállok a kényelmes fotelemből és az ablak elé sétálok. Mereven figyelem az üvegen végig rohanó esőcseppet, szemem most a távolba mered. Zord ítéletidő uralkodik. Zuhog, mintha dézsából öntenék, olykor hatalmas villámok hasítják ketté az égboltot, megvilágítva az egyre tornyosuló sötét esőfelhőket.
A messzeséget fürkészve egy apró pontot szúrok ki. A valami ide-oda bolyong a viharban, a szél úgy játszadozik vele, mint a kisgyerek a játékseprűjével. Kis idő eltelte után a fura jelenség közelebb ér, még ha hatalmas megerőltetések árán is. Ekkor esik le, mivel is állok szemben.
- Sarda! – kiáltom önkéntelenül bele a némaságba.
Szombat éjjel kettőkor nem valószínű, hogy rajtam kívül bárki ébren legyen. Talán csak szeretett bájitaltan tanárom, akinek szokása az éjjeli elmélkedés. Ilyenkor születnek, a legjobb ötletei amint állítja. Ám ekkor figyelmem elterelem szeretett tanárom felől és újfent az elemekkel küzdő baglyomnak szentelem magam. Hirtelen ötlettől vezérelve kinyitom az előttem elhelyezkedő ablakot és küzdve a be-becsapó esővel pálcám a szenvedő állatra emelem és elkiáltom magam.
- Leperex!
Hangom messzire viszi a szél, azonban elértem, amit akartam… mint ahogy általában mindig… baglyom megkönnyebbülten teszi meg a maradék pár métert, most már védve a szárnyait és tollait fenyegető zivatartól. Az állat megőrizve maradék önbecsülését gyönyörű ívet tesz a klubhelységben mielőtt helyet foglal a fekete kanapé karfáján, majd apró huhogó hangot hallatva hívja fel figyelmem az általa szállított levélre.
Bezárom az ablakot és bevetem magam a kényelmes ülőalkalmatosság hívogató karjai közé. Megsimogatom Sarda csőrét, majd ügyetlenkedve megszabadítom terhétől. A levél anyámtól jött. Csodálkozva figyelek fel arra az apró tényre, hogy bár hatalmas vihar tombol odakint a levél tökéletesen száraz és sértetlen… anyám biztos leperex bűbájt szórt rá… kezem ökölbe szorul a felismerést követően. A levelet megvédte, de a baglyot már nem… imádom anyámat, de ilyenkor rettenetesen dühös tudok lenni. Két élőlény létezik a földön, akiket anyámnál is jobban szeretek, a kígyóm Ango és a baglyom Sarda. Mély levegő, beszív, kifúj.
Mikor sikerült Urrá lenni haragomon, megfordítom a levelet és eltöröm a pecsétként szolgáló házunk címerét. Anyám zöld viaszt használt… mily meglepő, mosolyodom el gúnyosan. Kiveszem a pergament és széthajtom. Az üzenet nem túl hosszú. Olvasni kezdek, de minden perccel egyre sápadtabb leszek.
„
Drága fiam!
Örömmel tudatom veled, hogy a karácsonyi szünetben hivatalosak vagyunk… természetesen a Nagyúr jóvoltából… egy partiba, aminek a Malfoy kúria fog otthont adni. Jelen lesz nem csak Maga a Sötét Úr, de Bellatrix Lestrange, Perselus Piton, Fenrir Greyback és más egyéb magas rangú, állam személy, esetleges halálfaló. A partiba magaddal hozhatsz egy darab kísérőt, ha esetleg valamelyik Mardekáros leányzó méltó lehet erre a posztra. Persze ott lesz Draco és a családja is, de mint bizonyára értesültél róla ők kegyvesztettek lettek, a helyszín csak azért esett az ő kastélyukra, mert megfelelően tágas több vendég elszállásolására is. Feltétlenül számítok a megjelenésedre és a diszkréciódra ez ügyben.
Ui.: Hogy megy a sorod? Tanulsz szorgalmasan, van valamire szükséged?
Szeretettel ölel anyád!
”
Már csak ez hiányzott. Annyi fontos ember előtt kell megjelennem. Töprengő arckifejezést veszek fel és kezemmel egy ismeretlen ritmust kezdek dobolni a karfán. Abban teljesen biztos vagyok, hogy a partin egyes egyedül fogok megjelenni. Nincs szükségem senki zavaró jelenlétére. Lábam keresztbe vetem, és lejjebb csúszom ültömben. Draco… se nem kedvelem, viszont azt se mondhatnám, hogy rosszba lennénk. Mindig illedelmesen köszön, amikor megpillant, illetve nem egyszer kaptam rajta, hogy enyhén meghajolt előttem. Az emlék hatására ördögi mosoly költözik arcomra. Fenrir… gusztustalan egy vérfarkas meg kell hagyni. Mindig az útban felejti a vacsoráját. Nem először fordult elő velem, hogy szétmarcangolt tetemekbe botlottam, amikor ő is a közelben volt. Undorodva cserélem meg lábamat, hogy kényelmesebben ülhessek. Bellatrix… őt kifejezetten kedvelem. Bájos hölgy és velem mindig kiemelkedően előzékeny. Voldemortért pedig mindenki tudja, hogy teljesen oda van. Kezemmel abba hagyom a mellékcselekményt és előre hajolva államat megtámasztva meredek az asztalra lökött levélre. És nem utolsó sorba ott van szeretett bájital mesterem… Piton… mikor első évesként a Teszlek Süveg a fejembe kutakodva eldöntötte, hogy a legtöbbre ebben a házban vihetem, Perselus volt az egyetlen, aki érdeklődő tekintetét rám szegezve, felállva tapsolt. Persze Dumbledore is felém fordította pillantását félhold alakú szemüvegén keresztül. Pontosan tisztában voltak vele milyen rokoni szálak fűződnek a Gomold családnévhez. Megdörzsölöm szemem, mely lassan ragad le a fáradtságtól.
- Ma már nem küldelek vissza! – emelem tekintetem szintén álmosan huhogó baglyomra. – Majd ha elvonultak a felhők elindulsz anyámhoz a válasszal.
Lágyan megsimítom a kedves jószágot, majd felkelve kényelmes kanapémról a hálóterem irányába kalauzolom testem.
***
Hangos horkantás, majd tompa puffanás. Szememből azonnal eliszkol minden álom, aminek hatására kénytelen vagyok feltápászkodni az ágyam kényelmes, nyugtató melegségéből. Baldachinomat elhúzva sandítok a szomszéd ágy felé.
- Macnair! Már megint rúgkapáltál álmodban? – nevetek, ahogy észreveszem a fiút a földön, testén a lepedővel.
- Egy átkozott kobold vagy mi a szösz támadott rám… én meg leütöttem…- mentegetőzik, a kopasz srác mintha lenne miért.
Megengedek magamnak egy rövid kacajt, majd talpamat a hideg kőre teszem, hogy felfrissüljek. Kitekintek az ablakon. Elégedetten veszem tudomásul, hogy elállt az eső és a nap is elő bújt. Ezek szerint ma Sarda elkezdheti útját.
Pillanatra engedem, hogy gondolataim elkalandozzanak. Az igazat megvallva tőlem mindenki fél. Tartanak tőlem és az esetleges haragomtól így mindenki a kedvembe akar járni, vagy messzire elkerül. Ez az oka, hogy egyetlen barátom sincs. Persze nem is kellenek, időpocsékolás és felesleges teher. Én, mint a Nagyúr Kiválasztottja ezt nem engedhetem meg magamnak. Csupán csatlósaim vannak. Olyanok, mint Macnair. Közéjük tartozik Dolohov és Lucius. Mind halálfaló növendékek, Luciust leszámítva, aki miattam állt be közéjük. Az apja versenyseprűket készít, tőle kaptam a Tűzvihar névre keresztelt legújabb típust.
Kezemmel megdörgölöm a szemem és az ablak előtt álló szekrényhez sétálok, hogy a mosakodó tálból vizet merítve felfrissítsem arcomat. Élvezem, ahogy a vízcseppek lecsurognak arcomon, rá-rá csöppenve trikómra. A szekrény mellett felakasztott törülköző után kutatok vakon kezemmel, s mikor megtalálom arcom beletemetve szárazra törlöm. Komótosan öltözködöm, szombat van, ráérek. A reggeli egészen tíz óráig vár rám, tehát csak megfontoltan.
Kilépve a portré lyukon egy csapat elsős gólyát pillantok, meg, ahogy toporogva álldogálnak a folyosón. Szemöldököm felvonva nézem őket, riadt kis arcocskájuk igazán hízelgő rám nézve. Azonban prefektus vagyok, így eleget téve kötelességeimnek halvány mosolyt eresztek meg a diákok felé.
- Eltévedtetek? – kérdem mézes-mázosan.
Mögöttem Dolohov undorítóan felnevet. Amit a gólyák félős pillantásokkal viszonoznak, és összébb tömörülnek. Egyikük azonban rám szegezi tekintetét és nem ereszt.
- E… Elfelejtettük a jelszót… - makogja nagy nehezen, de egyszer sem pislog közben.
- A jelszó „nigrum anguris” – mondom a diákoknak, akik erre heves pislogásba kezdenek. – Ne feledjétek, hogy hetente változik a jelszó! – figyelmeztetem őket, bár az okát magam sem tudom, és a többiekkel a sarkamba elindulok az alagsori folyosón.
A nagyterembe érve észre vehetően halkulnak el az emberek, ahogy asztalunk felé haladunk.
- Jó reggelt Silas!
- Jó reggelt!
- Szia, Jó reggelt! – köszöngetnek jobbról, balról a diákok.
Már megszoktam, hogy mindenki értem van oda, mindenki jóba akar velem lenni és mindenki igyekszik kerülni, aki sárvérű. Jól is teszik… őket ki nem állhatom. A félvéreket is Piton professzor miatt tűröm meg. Bár anyám ezzel sem ért egyet. Időközben leülök helyemre és egy darab pirítóssal szemezgetek, meg egy üveg lekvárral. E kettő csábító összhangja elengedhetetlen egy kellemes reggelhez. Élvezettel harapok reggelimbe, amikor megpillantok a griffendélesek asztalánál egy kirívóan vörös hajkölteményt. Vörössége már-már bántja a szemem. A lány, mert arra persze rájöttem, hogy az, pont háttal ül nekem és valamit rettentően magyaráz a barátnőjének. Szemem leveszem róla és folytatom a reggelim.
Mikor végzek, felállok, és tartásomra ügyelve kisétálok a nagyteremből, vizslató tekintetek kereszttüzében. Odakint a parkban kedvenc helyemre telepedek, a tó partján a fűben. Lucius azonnal mellettem terem és kiskutya szemekkel lesi minden mozdulatom. Dolohov és Macnair pedig állva maradva kutatnak áldozatok után.
- Ott jön egy, ni! – röhög fel Macnair. – Az a kis Hugrabuggos taknyos.
Nagyot sóhajtok, de természetesen nem avatkozom közbe. Elterülve a fűbe pásztázom az eget, megfelelő formájú bárányfelhők után kajtatva.
- Levicorpus!
Csattan Dolohov átka, a kis srác visítva emelkedik fejjel lefelé a magasba, zsebéből kiperegnek az édességek és a tízórai gyanánt kimentett derelyék.
- Jó ott fent mi? Kis szaros! – Röhög Macnair.
- Néz, szerinted tud a madárka énekelni? – Dolohov, ördögi hangsúllyal várja a feleletet.
A nyíltszíni megaláztatásnak mindig rengeteg érdeklődője akad. Ez most sincs másként. Kisebb csapatok állnak meg, valaki bátorítja Dolohovékat valaki, főleg a Griffendéles és Hugrabuggos brigád, foggal-körömmel küzdene a retorzió ellen. Az egyre nagyobb tömeg nyomása alatt ülő pozícióba kényszerítem magam, majd kis erőt gyűjtve feltápászkodok. Komótosan sétálok, félkör alakot írok le csatlósaim körül, de még mindig nem avatkozom közbe.
- Gyere te is ide, ha ennyire sajnálod! – rikkantja most Macnair az egyik Griffendéles elsősnek, aki próbálta megállítani őket.
A következő pillanatban már két gólya lóg a levegőben. Hol vannak a tanárok? Rendszerint ők állítják meg őket, hogy ne fajuljon el a dolog, amikor is én arrébb állok, és mint aki nem látott semmit kikerülöm a bajt. De amint látom ma nincsenek tanárok. Jó hír ez Dolohovéknak annál rosszabb a diákoknak.
- Azonnal hagyjátok abba! Mit képzeltek, hogy elsősöket terrorizáltok? A végzősöknek több eszük lehetne!
A hirtelen kirohanást egy fekete hajú lány produkálja, aki öles léptekkel közeleg a gyepen. Mögötte kissé lemaradva… igen, ugyan az a tűzvörös főnix, akit a nagyteremben kiszúrtam. Lassan, kecsesen közeleg, de amint látom, ő nem akar belekavarodni az ügyekbe. Sétám befejezve megállok jó három lépésre a tömegtől. Tekintetem megint a fekete hajú lány felé fordítom.
- Ha annyira félted őket te is ide kerülhetsz szívecském! – vicsorog Dolohov.
- Azt próbáld meg te mamlasz! – ránt pálcát a lány.
Harcias azt meg kell hagyni… már-már elismerő tekintettel követem az eseményeket, mikor közvetlen mellettem megszólal egy vékony hang.
- Mondtam neki, hogy ne tegye… de túl harcias.
Hangjából elkeseredettség szüremlik ki. Szemeit barátnőjén tartja, kezét maga előtt összekulcsolja.
- Nem hinném, hogy baja lesz. Nemsokára abba hagyják. – osztom meg vele tapasztalatomat.
A lány most rám emeli azúrkék szemeit. A felismerés szikrája árulja el, hogy tulajdonképpen azt sem tudta ki mellé áll csak a lába vezette. Egy lépést arrébb lép.
- Csak nem büdös vagyok? – vonom fel szemöldököm.
- Nem, bár majdnem ugyan az. Mardekáros vagy… - válaszolja megvetően. Hangja előbbi elesettségének nyoma sincs, határozott és megvető.
- Várj csak! Tudom már honnan vagy ismerős. Te vagy a Griffendél hajtója vagy!
Nem tudom palástolni meglepettségemet. A tűzvörös hajzuhatag, az egész megjelenés ismerős volt, de csak most esett le honnan. Egyszer már játszottunk ellenük. Akkor kikaptunk, de a következő meccs a miénk!
- Ráhibáztál Silas! Csukd be a szád, nem túl meglepő, hogy tudom a nevedet. Te vagy a Mardekár fogója és nem mellesleg Piton üdvöskéje… a vén denevér kegyeit mivel érdemelted ki? Árad belőled a sötétség. – sziszegi rám meredve.
Valami elpattant bennem. Elő fordult már máskor is és sosem végződött túl jól. Pálcám elő kapom és a lány mellkasára szegezem. Szemem dühtől parázslik.
- Ne… merészeld… még… egyszer sértegetni Perselus Piton professzort, vagy nagyon megjárod! Koszos kis sárvérű.
- Nem talált! – nevet csilingelő hangon. Félvér vagyok Silas… ez most nem jött be! – nevet és rám kacsint.
Mintha nem akarna több időt elvesztegetni, megfordul és elindul a bejárat felé, visszafordultában még oda veti.
- Találkozunk jövő héten, a meccsen!
Pálcám háta közepére szegezem, hogy kimondjam rá az átkot, mikor a fekete hajzuhatag ugrik elém.
- Arról még csak ne is álmodj! – hangjából fenyegetés cseng.
Leeresztem pálcámat és ügyet sem vetve a lányra Dolohov felé fordulok. Az, Macnair társaságában fetreng a füvön.
- A lány… csalánártást használt… - lép mellém Lucius.
- Kísérd el őket a gyengélkedőre. Nekem órám lesz. – vakkantom oda neki és megalázottan a bájital terem felé veszem az utam.
A gőzölgő kondér felé hajolva sokkal jobban érzem magam. Hajam arcomba lóg, de nem izgat. Szenvedélyes mozdulatokkal keverem az igencsak kényes főzetet.
- Ne feledjétek az Élő Halál esszenciája roppant nehéz főzet. Elkészítése, nagy odafigyelést és szakértelmet kíván.
A professzor mellém lépve, bele tekint a főzetembe.
- Kitűnő munka Mr. Gomold! – szól elismerően, de nem időz sokat, lassú léptekkel halad tovább.
Az óra végére csak nekem lett megfelelő minőségű a főzetem. Elégedetten, csukom be a könyvemet és állok neki a pakolásnak. Mire nagyjából végzek már minden diák elhagyta a termet.
- Silas, lenne egy perced? – kérdi Piton.
Fogalmam sincs, hogy került mellém olyan hirtelen, de most nem ezzel foglalkozom. Könyvem elsüllyesztem táskám mélyére és érdeklődő arccal fordulok szeretett tanárom felé.
- Miről lenne szó tanár Úr?
- Úgy vélem, megkaptad édesanyád levelét, ami a karácsonyi meghívót tartalmazza. – kezd bele mondandójába.
- Igen, jól gondolja. Ma hajnalban kaptam meg.
- Akkor feltételezem tisztában vagy azzal is, hogy milyen személyek fognak megjelenni ott. – hangja sürgetőbbé válik.
- Igen, tanár Úr! – bólogatok ártatlan arccal.
- Mint tanárod és házvezetőd megkérnélek rá, hogy ne menj el. Nem biztonságos.
- De hisz maga is ott lesz…- világítok rá érvei gyenge pontjára.
- Az teljesen más! Értsd meg szeretném, ha nem vennél ebben részt. – könyörgőre fogja.
- Azt hiszem ezzel elkésett Uram.
Felemelem bal karom és szabaddá teszem felkarom. Elő bukkan féltve őrzött titkom.
- A Sötét Jegy! – Piton pár lépést hátrál.
- Rég óta megvan! – de nem akartam, hogy lebeszéljen és aggódjon, ezért nem szóltam. – nyugtatom meg féltő tanárom. – Ha most megengedi órám lesz!
Talárom lehajtom és táskámat vállamra vetve az ajtó irányába sietek. Hátamon érzem Piton szomorú tekintetét. Kilépve a pinceteremből közvetlen belebotlom valamibe, ami az utamat állja. Mikor jobban körül nézek, akkor pillantom meg…
- Áh, a vörös… - lesajnáló tekintettel nyugtázom a balesetet. A lány az ütközéstől a földre került, táskája tartalma szana széjjelröpült.
Pillantásom most a lépcső felé fordítom és elindulok, hogy el ne késsek Bűbájtanról, amikor haragos hang szólít meg.
- Na, állj csak meg egy pillanatra!
Visszafordulok a lépcső aljából a hang irányába. A lánynak idő közben sikerült felállnia és most kócosan, mogorva tekintettel mered rám. Pálcája is előkerült, amivel mellkasom veszi célba.
Szerkesztve Arasa által @ 2013. 08. 22. 02:07:31
|
