Addig maradok, míg a hölgyek kívánták, visszakísérem õket a riksájukhoz, majd én is távozom. Másnap reggel indulok a birtokomra, ahol találkozhatok újra a szüleimmel. Rég néztem feléjük, igaz minden héten írtam nekik levelet hogylétemrõl, atyám pedig válaszolt rájuk. Várom is meg nem is a viszontlátást: elõre érezem az estékbe nyúló beszédek terhét mellkasomon. Készülõdés alatt is végig ez jár a fejemben, s hogy vajon hányszor kell még elmondanom, hogy élvezem szolgálni a császárunkat? Azt hiszem soha nem lesz elég, apám csakis annak örülne, ha otthonról igazgathatna engem, hogy igazgassam a birtokot. No meg biztosan új feleségjelöltet is talált már nekem, vagy ha nem, keményen dolgozik az ügyön. Hosszú napok elé nézek, ezt érzem…

[*-*-(¤)-*/-*]

A napok lassan csordogálnak, akár tiszta patakban a víz, s felszínét egyetlen egy kõ sem zavarja meg. Egyedül atyám szavainak szele lombozzák a vízcseppeket, melyek lelkem tükrét is jelentik. Mikor indulnom kell vissza a nagyvárosba, újra elönt a lelki béke. Vár a csend, a magány, a magam ura leszek, s ezt senkinek se merném bevallani, mennyire élvezem. Tisztelem szüleimet, megadtak nekem mindent, rossz szavam nem lehet rájuk, de azt hiszem… a sok külföldi elindított bennem egy apró változást, ami a hagyományainkhoz képest hatalmas. Kicsin lakásom csendjében térek nyugovóra, hogy aztán másnap reggel újra kezdhessem addigi megszokott életformámat.  Eldöntöm, délután meglátogatom a Collins családot, hogy boldogulnak.

Aznapom a régi kerékvágásban halad tovább, ami megnyugtatja lelkemet. Hiányzott a nyüzsgés, be kell vallanom. A vidéki csendnek is megvan a maga szépsége, ahogy a város sosem nyugvó morajának is. Délután folyamán tervem tárgya megtalál: összefutok Mr. Collinsszal, ki rögvest vendégségbe invitál. A házuk felé vezetõ úton beavat a családi viszályba, miszerint felesége megkergült, újra, s Sybill tehet úgymond róla. Köntörfalazva fejti csak ki, hogy lánya okos módon kosarazott ki egy komoly udvarlót, amit Mrs. Collins egyáltalán nem díjazott.

A takaros ház elé érve rögvest felfigyelek a teraszon ücsörgõ leányra. Haja kiengedve, hullámosan omlik vállára, kezében könyv pihen s olvas. Vékony, nõies ujjai nagy szeretettel tartják könyvét.

- Látja kedves barátom? Már egy légtérben sem fér meg az anyjával!

- Vagy csak kikapcsolódásra vágyott – felelem halkan, mire felnevet Mr. Collins. Erre leánya is felkapja fejét, s szeretetteljes tekintettel néz apjára. Összecsukja könyvét, majd feláll a székbõl.

- Jó napot, uram! –köszön elsõnek nekem illedelmesen, ajkán halovány mosollyal, majd apjához fordul. – Üdv itthon, papa!

- Anyád?  - érdeklõdik Mr. Collins, úgy tûnik elõzõ viccesnek szánt mondata igazzá vált.

- Bent van valamelyik szobában. Nem hajlandó kiülni mellém a teraszra – jön a szomorú válasz. Így elmérgesedett volna közöttük a helyzet? Nem ily haragtartónak ismertem meg Mrs. Collinst.

- Látod, drága barátom, milyen paprikás lett itthon a hangulat? – fordul a családapa felém. – S mindez csak, azért mert a drága kislányom, hozott egy jó döntést. A fene se érti a nõket…

- Papa! – szól apjára zavart mosollyal Sybill. – A mama csak jót akart…

- Hha! Csak jót! Egy olyan borzalmas férfihez, adni a kislányom!

- Richard! – csatlakozik bele a beszélgetésbe a családanya is. Illetlennek tartom, hogy itt kell lennem, de az amerikaiakat ez nem zavarja, nyugodtan folytatják tovább családi viszályukat jelenlétemben is. – Ha Sybill nem utasítja el a házassági ajánlatot, akkor mindent megkapott volna. – Erõs kétely csendül fel fejemben, nem minden a házasság, de sok minden múlik rajta. Jól tudom, atyám eleget teszi mindig szóvá leveleiben is. Emellett, voltam én már házas. Vártam én már apróságot, s veszítettem már annyi dolgot…

- Mr. Nakamura beszélhetnék önnel? – Töri meg mély gondolataimat egy kellemes nõi hang. A szinte elsuttogott szavak mégis beleégnek elmémbe, kellemes bizsergés fut végig hátamon. Eddig nem is tûnt fel, hogy kerekíti a szavakat Sybill…

- Természetesen – felelem aprót biccentve, majd követem szüleitõl kissé távolabb esõ részhez. Furdalja kíváncsiság oldalamat, elképzelésem sincs afelõl miért kíván velem beszélni, mirõl váltana velem szót.

- Elnézést, kicsit felborzolódtak a kedélyek itthon. Nem akartam, hogy tovább hallgassa ezt a borzalmas civakodást – süti le tekintetét zavartan, míg én szívem mélyén hálás vagyok neki ezért. Szégyelltem volna tovább hallgatni azt, mi csak rá s családjára tartozik. Addig teljesen másként fogom fel, míg apja panaszkodik, de mikor belecsöppenek… nos, ez más.

- Nem történt semmi. Csupán emiatt hívott félre? – érdeklõdöm, s biza, azt se bánom, ha így van. Ámbár remélem, nem várja, hogy dalra fakadjak, sosem voltam a szavak embere.

- Nem, nem csak emiatt – emeleti rám tekintetét, míg én egy pillanatra meglepõdöm. Nem tûnik fel neki, hamar rendezem azt a kis izomrándulást arcomon. – Tudja nagyon szeretnék egy kimonót. – Ez azonban váratlanul ér, ide több idõ kell. Meglepõdöm? Meg. Az itteni fiatal lányok, sõt, asszonyok is mind a helyi amerikai szabóhoz járnak, nincs igényük a mi népünk ruháira. S õszintén, ez így is van jól, sokan így vélik s tartják… azonban a tény, hogy a leány érdeklõdést mutat kultúránk felé, melengeti szívemet.

- Egy kimonót? – kérdezek vissza halkabban, melegebb hangszínnel. Biztosra kívánok menni

- Igen. Olyan gyönyörûek, s szeretnék magam is egyet –vallja be, amitõl pírrózsák jelennek meg orcáján. – Olyan hímzéssel, ami virágzó cseresznyefát ábrázolja… Annyira csodálatosak…

- Az édesanyja mit szól az ötletéhez? – kérdem az elsõ dolgot, mi eszembe jut.

- Gondolom észrevette, hogy most eléggé haragszik rám – feleli szomorú hanggal. – Nem volt még alkalmam elmondani neki.

- S úgy gondolja nem fogja szóvá tenni? Hisz ha így van, akkor ezer örömmel segítek önnek. Elkísérem egy itteni kimonóshoz, apjával egyeztetek eme ügyben.

- A papának sem mondtam még el –vallja be. – Bár biztos vagyok benne, hogy egyikük se tenné szóvá. S tényleg elkísér?

- Ha erre kér, természetesen. Ez is a munkám – felelem, de közben azon gondolkozom, ha senkinek sem mondta el, kit kíván még magával hozni. – Én is kérdezhetek magától valamit, Miss. Collins?

- Akad barátnõje, ismerõse az idõ tájt míg távol voltam? édesapja nem mesélt errõl semmit, lekötötte az üzlet s édesanyja.

- Oh, igen, a mama… õ talált volna nekem sok minden, barátnõt s férjet – sóhajtja. – A kérdésére pedig a válaszom, nem. Sosem voltam oly társsági ember, amilyen a mama. Bõven nem, sokszor szóvá is teszi ezt, jobban leköt a mûvészet s a könyvek adta szabadság.

- Miss. Collins – szólítom meg, míg õ érdeklõdve hümmög egyet. – Kérdezze azért meg az édesapját mit gondol a kimonóról. Egyrészt csak õ állja, s nem olcsó mulatság. Én pedig szakítok neki idõt arra, hogy velünk tartson. - A leány aprót bólint, s halkan elsuttogja köszönetét. Nem zavarok tovább, illedelmesen elbúcsúzom, majd tovább állok, nem kívánok zavarni.

Azonban elmémben nem szûnik a kép, ahogy Miss. Collins hófehér bõrét cseresznyevirág mintás kimonó fedi, haja pedig a fiatal gésák által viselt módon van felfogva…

[*-*-(¤)-*/-*]

Másnap már a családfõ keres fel érdeklõdve, tényleg ráérnék e s megtenném e, amit elõzõ délután leánya vázolt fel nekem. Készségesen erõsítem meg újra szavaimat, s csak annyira kérem, adjon pár napot, míg magam is szabad leszek. Rögvest belemegy, õ is eléggé elfoglalt, de mint sejtettem, nem mondja azt, hogy vigyem el egyedül lányát. Nem csalódtam eme férfiban, sok amerikai azonban nem mondhatja el ezt magáról.

Még azon a héten sort kerítünk a vásárlásra. Riksát küldetek értük, s a takaros kis bolt elõtt várom meg õket. Messzirõl felfigyelek rájuk, Mr. Collins hevesen magyaráz valamit lányának, míg a riksát húzó férfi a lehetõ leggyorsabban szedi lábait felénk.

- Jó napot, barátom, jó napot! – köszön rögvest oda Mr. Collins, mikor megáll a riksa. Én a másik oldalra lépek, hogy Miss. Collinsnak segítsek.

- Jó napot, Mr. Collins s önnek is – nyújtom a kezemet, míg a leány halvány mosollyal az ajkán elfogadja segítségemet.

- Jó napot önnek is Mr. Nakamura – köszön rögvest vissza, amint lábacskái földet érnek. Ajkán széles mosoly, arca pirospozsgás, s szemei boldogan csillognak.

- Izgul? – kérdem halovány mosollyal ajkamon. Nem tehetek róla, szívmelengetõ látvány. S én biza szinte senkire nem használom eme kifejezést, s oly ritkán érzem, mint tigris a veszélyt.

- Egy kicsit. Még egyszer szeretném megköszönni, hogy segít nekünk… a papával nem sokra mennénk.

- Az asszony pedig még mindig alig beszél. pedig most a fecsegése jól jött volna, ha nem ér rá barátom! – neveti a férfi.

- Papa, ne legyen ilyen. Már megbeszéltük – kérleli apját tekintettel, hogy hanyagolják ezt a témát, de a férfi rá se néz.

- Mi meg, de anyád még mindig dúl s fúl!

- Ide jövünk – mutatok a boltra, amire Mr. Collins is felfigyel, Sybill pedig hálásan pillant rám, hogy eltereltem apja figyelmét. – Menjenek csak elõre, már beszéltem a mesterrel, várja magukat. Oh, és Miss. Collins, majd fordítok önnek.

- Megköszönném uram – feleli a leány mosolyogva, míg apja elõreengedi. Mindkettõjük illedelmesen köszön – japánul, örömömre, apró hajlással -, míg a mester viszonozza. Segédei már várakoznak, érdeklõdve figyelik az új vásárlókat, biztosra veszem, hogy nem láttak még a boltban idegent.

- Jó napot, sensei. Remélem nem zavarunk – köszönök oda a férfinak, aki csak tagadóan megrázza fejét válaszul. – Még mindig nem bánja azt, amire kértem?

- Eme leányról lenne szó? – kérdi, majd lassan odasétál Sybillhez. – Nos… Ha maga hozta ide fiam, úgy gondolom tudja mit mûvel. Még mindig cseresznyevirágos kimonót szeretne a kisasszony? – A leány s apja felé fordulok, akik érdeklõdve figyelték az eseményeket. – Megmutatok neki párat, ha nem tudja milyet szeretne, bár, ha ragaszkodik elõzõ választásához, amit mondott nekem is Nakamura-san, akkor pedig abból. Akad pár.

- Az úr azt szeretné tudni, még mindig cseresznyevirágos kimonót szeretne e, emellett azt is elmondta, hogy mindenféleképpen szeretne magának mutatni párat, ha netán más elképzelése is akadna a dologgal kapcsolatban – tolmácsolom a mester szavait.

- Igen, még mindig cseresznyevirágosat szeretnék, s köszönöm szépen a segítségét – mondja egyszerre nekem s a mesternek is halvány mosollyal az ajkán, amit én gyorsan át is fordítok, a mester pedig int, hogy kövesse.

- Tartsak magával, Miss? – kérdem, míg Sybill aprót bólint.

- Attól tartok nem boldogulok egyedül, ha kérdez valamit a mester.

- Én addig… nem is tudom… leülök itt ni – mutat Mr. Collins egy ülõpárna felé, amire én helyeslõen bólintok.

- Üljön csak, pontosan azért van ott. Ha bármit szeretne, szóljon csak, s jövök. – Szólok még oda a nehezen letérdelõ majd leülõ férfinak, s az izgatottan s érdeklõdve nézelõdõ lánya után indulok, hogy fordíthassam a mester minden szavát neki.

Kissé nyúzottan kelek, mozdulataim lassúak, fáradtak. Komótosan nyitom ki a szekrényt, öltözöm, leülve a tükrös asztalkám elé megmosom az arcom, hátha segít egy kicsit felébredni. Hajamat szokásosan felkötöm, nyakamba a fehér ruhához illõen, egy gyöngysort akasztok. Nem tudom, hogy mennyi lehet az idõ, de valószínûleg eléggé elaludhattam, így felkapva egyik kedvenc könyvemet lemegyek, s a teraszon csatlakozom a mamához. Papa már elment, mama éppen hímez, amit elég ritkán szokott.

-          - Jó reggelt, mama! – ülök le mellé mosolyogva.

-          - Sybill, tudod mennyi az idõ? Sokáig aludtál! – néz rám megrovóan. Mama javíthatatlan számára, a nap minden órája fontos, és mindent be kell osztani.

-          - Bocsánat mama – hajtom le a fejem, majd kinyitva a könyvet kezdek el olvasgatni.

Nem sokkal dél elõtt a papa is megjön, s úgy tûnik a japán úriember megint haza kísérte, mivel a mamát mintha kilõtték volna, olyan gyorsasággal rohamozza meg az ajtót. Szerencsét fiatalember, a mama nagyon kiszúrta magának… Csak a hangokat hallom, én magam nem megyek ki, nem kell Mr. Nakamurának még egy kíváncsi idege n szempár. Nem lehet valami kellemes neki, kísérgetni minket, és türelmesen meghallgatni a mama minden ostobaságát.

-          - Sybill, készülj, három óra múlva indulunk – jön be mama teljes határozottsággal az arcán.

-          - Mama! Mindjárt ebédelünk, és jó vagyok így! – teszem le a könyvet az asztalra és felnézek rá.

-          - Edith, hagyd kicsit Sybillt, tökéletesen fest! – száll be papa is a beszélgetésbe. Hálásan pillantok rá.

Mama duzzogva költi el az ebédjét, mi a papával csak néha összenézve elmosolyodunk. Amint végeztünk mama felmegy készülõdni, én pedig még lent maradok beszélgetni a papával. Mesél arról mit kell csinálnia, mesél Mr. Katsuróról, ami az igazat megvallva érdekel. Tehetõs fiatalember, vidéki birtokkal, ráadásul ilyen jól beszéli az angol nyelvet. Mûvelt, jóképû és gazdag… Mama ideálja.

-          - Na, Sybill, gyerünk-gyerünk! – hallatszik a mama indulásra hívó hangja, mire csak sóhajtva felemelkedek a székbõl, és elindulok ki az udvar felé.

-          - Megyek mama!

-          - Jól figyelj! – kezd neki, mikor már bent ülünk abban a valamiben. – Elbûvölõnek kell lenned, mûveltnek, és udvariasnak. Akarsz magadnak férjet, igaz? Hát persze, hogy akarsz! Úgyhogy legyél a lehetõ legbájosabb! – magyarázza gesztikulálva a mama. Mikor észreveszi, Mr. Nakamurát integetni kezd, s mivel én nem intek oldalba bök.

-          - Szép jó napot – csendül fel mély hangja.

-          - Oh, magának is – sóhajtva a mama, majd elfogadva a fiatalember kezét leszáll. – Köszönöm szépen!

Felém tartja a kezét. Milyen nagy keze… Hosszú, vékony ujjak, nagy tenyér. Kimondottan szép keze van… Gondolataimból mama rosszaló köhintése ugraszt ki, mire rögtön tenyeremet a tenyerébe csúsztatom és leszállok.

-          - Elnézést… elgondolkoztam. Köszönöm…

-          - Nincs mit – pillant a park felé, ahova gondolom menni fogunk. – Tartsak önökkel egy darabon?

-          - Esetleg végig, ha van rá ideje – mama… - Gyere drágám – int felém, úgy indulunk el. – Nos, elnézést a tolakodásért Nakamura, de mondja csak, maga nõs? – ne kezd mama, kérlek, nagyon szépen kérlek… Viszont a kíváncsiság engem is furdal így tekintetem elveszem a repkedi rózsaszín szirmokról és odapillantok.

-          - Már nem, Mrs. Collins – már? Akkor ez azt jelenti, hogy…

-           - Ezt hogy érti?

-          - Nem illik ennyit kérdezõsködni, mama! – szólok rá. Néha olyan mintha én lennék az anya, akinek meg kell nevelnie a kíváncsi gyermekét.

-          - Özvegy lennék, ahogy maguk amerikaiak mondják – adja meg a nyílt választ.

-          - Özvegy? Soha nem gondoltam volna! – csodálkozik mama. – Régóta?

-          - Mama! – kezd túl lõni a célon.

-           - Pár éve.

-          - S nem házasodott még újra?

-         -  Mindig te beszélsz nekem az illendõségrõl, de ez most nagyon nem az, mama! – oktatom ki, kissé dü- ösen.  – Nem kell válaszolnia, ha nem szeretne – próbálom menteni a menthetõt.

-         -  Majd szól Mr. Nakamura, ha úgy érzi kínos a dolog. Ugye? – pillant fel rá a mama.

-          - Feltétlenül.

-          - Szóval ott tartozzunk, hogy újraházasodás – mama, ne tetézd, ne tetézd…

-          - Jelenleg nem vagyok házas, szóval ebbõl az okból kifolyólag még nem házasodtam újra. Egyelõre leköt a császáromnak való segédkezésem.

-          - De biztosan jó lenne egy feleség, aki hmmm… törõdik magával – nagyot sóhajtok. Mama… csak egyszer, egyszer bírnál magaddal. Olyan nagy kérés lenne?

-          - Biztosan.

Mama mindig is nagyon nyílt természet volt, így, amint talál egy ugyanolyan nyíltnak tûnõ asszonyt, rögtön odament beszélgetni. Elég sokan vannak itt korombeliek, férfiak nõk, de engem ez valahogy nem tud lekötni. A könyveim társaságát szeretem a legjobban, és minden annyira idegen, ha barátkozó típus lennék, akkor sem biztos, hogy oda mernék menni ezekhez az emberekhez, s nem is célom itteni ismereteket kötni. Inkább a gyönyörû parknak szentelem a figyelmemet.

-          - Tehetek magáért valamit? – lép mellém Mr. Nakamura, felnézek, s halvány mosolyt varázsolok az arcomra.

-          - Oh, köszönöm, de attól tartok, hogy nem. – biccent egyet. – Ne haragudjon a mamára, amiért annyit kérdezget. Mindig mondjuk a papával neki, hogy sokszor nagyon idegesítõ s kellemetlen, de azt hiszem õ már csak ilyen marad.

-          - Nem történt semmi.

-          - Ennek örülök… bár… biztos benne? Hiszen biztosan kínosan érintette a dolog. Csak az elhunyt nejérõl volt szó, no meg a magánéletérõl. – látom az arcán, ahogy elgondolkozik..

-          - Igaza van, de nem történt semmi. Míg kérdeznek, s nem vádaskodnak én nem bánom.

-          - Igaz, hogy vidéken birtoka van?

-          - Bár nem mondtam, hogy már most kívánom ezt a kérdez s felelek játékot folytatni – jegyzi meg, mire zavartan elmosolyodom.

-          - Ne haragudjon… én is beleestem a kíváncsiság hibájába, de a papa mesélte, hogy maga tehetõs ember s nagy birtoka van nem messze.

-          - Igen, meséltem neki, s jól mondta. Ennek köszönhetõen nem sokára vissza is kell térnem, hogy megnézzem minden rendben halad e ott is.

-          - Oh értem. Sokáig marad távol?

-           - Ha mindent rendben találok, nem hinném – feleli. – S biztos vagyok benne, addigra már segítségemet se veszik majd igénybe – mosolyodik el halványan, majd mama irányába pillant,

-          - Oh – nevetek fel – Mama barátnõre lelt. De a papa biztosan hiányolni fogja.

-          - Meglehet.

Nem szólunk egymáshoz többet, én egyre gyakrabban pillantgatok a mama felé. Jól érzi magát, látszik az arcán az öröm, hogy talált egy másik nõt akivel beszélgethet. Igen, mi a papával nem vagyunk elég társaság neki, most majd végre kedvére fecseghet. Boldogan mosolyodom el, hiszen már elõre tudom, õ jól meg lesz akármeddig is maradunk itt. Fiatalok mennek el elõttem, mellettem, de mindenki csak megnéz magának, elvégre itt most én vagyok az idegen, a betolakodó. Kissé zavartan kezdem el csavargatni a gyöngyöket a nyakláncomon, és tekintetem visszavezényelem a cseresznyefa rózsaszín virágaira. Gyönyörû, állandóan ezt akarom látni.

*~*~*~*~*

A mama igencsak közeli barátnõre lelt Mrs. Harvey-ban. Mrs. Harvey és családja már hosszabb ideje tartózkodik itt, s az asszony is boldog, hogy végre van még egy nõ, aki kissé felpezsdíti a hangulatot kis közösségükben. Hát igen a mama profi a kedélyek felborzolásában. Igaz, a papával mi elvonulunk valahova messzebb, mikor az asszony átjön, de mindketten örülünk a mama örömének. Mr. Nakamura, ahogy mondta elment egy idõre. S, bár az istenért sem vallaná be, de a papa hiányolja, ahogy azt hiszem egy csöppet én is.

A mama idõközben szinte teljesen lemondott róla, hiszen szerinte kinek kell egy komor, besavanyodott férfi, amikor ott van Mrs. Harvey fia, Peter, aki a mama szerint minden szempontból tökéletes. Csak a mama szerint. Nem mondom, hogy én teljesen hibátlan vagyok, de Peterben számos kellemetlen, sõt már-már taszító hibát véltem felfedezni, s nem csak én, hanem a papa is. Egyedül a mama hangoztatja bõszen, hogy Peter milyen jó fiatalember. Mintha nem tudtam volna rögtön, mikor elkezdte dicsérni, mi az igazi célja. Férjnek szánja nekem.

Azt hiszem egyre jobban szokom az ittlétet, egyre több dolog iránt kezdtem el érdeklõdni. Szeretnék egy kimonót magamnak. Valamint szeretném a nyelvet is megtanulni. Egyedül sétálgatva a parkban, gondolataimba merülve, egy hangos köhintés zavar meg, mire a hang irányába fordulok. Ó, Peter…

-          - Miss Sybill kérdeznem kell magától valamit – néz rám komolyan, mire ijedten nézek fel rá, és gyorsítom a lépteimet.

-        -   Kérem ne, nem szeretnék beszélgetni önnel – fogom menekülõre, de nem hagyja magát, lépteit az enyémekhez igazítja.

-          - Miss Sybill én magát olyan forrón szeretem, mint senki más ezen a világon, kérem megtisztelne azzal, hogy a feleségem lesz? – áll be elém elzárva a menekülõ útvonalam. Ökölbe szorítom magam mellett a kezem.

-          - Mr Peter, én – kezdenék bele de a szavamba vág.

-          - Nyugodtan gondolkodjon rajta, ha idõre van szüksége.

-          - Nincs idõre szükségem – mondom határozottan, mire  felcsillan a szeme. – Sajnálom, de nem megyek magához. Kétszer beszélt velem az elmúlt napokban, már megbocsásson, de nem is ismer. Akkor mit szeret annyira bennem?

-          - Az édesanyja… - kezdi elsápadva.

-          - Nem az anya elmondása alapján kellene megszeretni a nõt – zárom le gyorsan a beszélgetést. – Nem ismer, nincs különösebb közünk egymáshoz, remélem nem várta, hogy igent rebegve a nyakába fogok ugrani egy számomra ismeretlen férfinak. További szép napot!

Gyorsan ellépdelek mellette. Nem erre számított az egyszer biztos, de nem fogok hozzámenni amikor nem is ismerem. Lehet a mama boldog lenne, ha igent mondanék neki, de egy ilyen kellemetlen és ostoba emberhez nem fogok feleségül menni. A házasság nem szerelem kérdése, de csak azért, hogy férjnél legyek, nem fogom az elsõ kérõnek odaadni magam. Sarah házasodhatott szerelembõl, õ megszerette Anthonyt Ha neki ez kijárt nekem miért nem?

Kissé feldúltan érek haza, amit a pap rögtön észre is vesz, de nem kérdez rá. Gondolom sejti. Mama nincs itthon Mrs. Harvyval van valami közös programjuk, így nekem van néhány szabad órám, hogy felkészüljek lelkiekben milyen szidást is fogok kapni ha megtudja. Felmegyek a szobámba, majd leülök az ágyra, és könyveimbe temetkezem. Valamivel el kell terelnem a gondolataimat. Nem is tudom mennyi ideig de a mama hangja zökkent ki. Megjött. Halkan, lemegyek a szobámból a teraszra, ahonnan hallom a hangokat.

-          - Mindent megadott volna neki, Richard! Mindent! De ez a hálátlan lány, csak úgy eldobta magától a jövõjét – kiabál mama hevesen gesztikulálva.

-          - Mama… - szólítom meg.

-          - Sybill! Van fogalmad róla mekkora ostobaságot csináltál?! – fordul felém dühösen. – Hogy voltál képes nemet mondani neki? Hát örökké petrezselymet akarsz árulni?!

-          - Mama… Peter egy kellemetlen, ostoba és önhitt alak. A gondolat is elborzaszt, hogy az egész életemet mellette kell töltenem, ha igent mondok – felelem õszintén.

-          - Mindenkinek vannak hibái! Megszoktad volna, hidd el! Apáddal mi se szerettük egymást mikor összeházasodtunk, de aztán megszoktam a hibáit!

-          - Edith, kérlek engem ebbe ne keverj bele! – szól közbe a papa is.

-          - Mama, bármit mondasz, a válaszom mindig nem fog maradni Peter számára – jelentem ki határozottan.

A mama nem bírja tovább könnyekkel a szemében – a dühtõl – beviharzik a házba. Nagyot sóhajtva ülök le az egyik székre, és kezeimbe temetem az arcom. Sybill, nyugodj meg, te cselekedtél helyesen, nincs miért bûntudatot érezned…A papa is ezzel nyugtat, hogy õ büszke rám, amiért kiálltam a mamával szemben, és nem hagytam, hogy rábeszéljen egy olyan házasságra amiben csak szenvednék.

Csiga lassúsággal telnek a napok, a mama állandó rosszkedve miatt. Haragszik rám, még mindig, nem hajlandó hozzám szólni sem. Gondjaim támadtak az alvással, egész éjjel szinte csak forgolódom, nem tudom rendesen kipihenni magam. Mióta elutasítottam a fiát Mrs. Harvey nem volt hajlandó eljönni hozzánk még a mama miatt sem. Papát leköti a munka, s mivel mama istenért nem hajlandó hozzám szólni, úgy érzem teljesen egyedül maradtam.

A teraszon ülve várom, hogy hazaérjen a papa, kezemben egy könyv pihen, ki van nyitva, de nem fogom fel mit olvasok, akármennyire is koncentrálok a szövegre. Teljesen másfele kalandoznak a gondolataim. Mikor hallom a papa nevetését, összecsukom a könyvet és felállok a székbõl.

-          - Jó napot, uram! – köszöntöm mosolyogva Mr. Nakamurát. Hát csak visszatért. – Üdv itthon, papa!

-          - Anyád?  - kérdezi rögtön a papa aggódva.

-          - Bent van valamelyik szobában. Nem hajlandó kiülni mellém a teraszra – válaszolok kissé szomorúan.

-          - Látod, drága barátom, milyen paprikás lett itthon a hangulat? – fordul papa Nakamurához. – S mindez csak, azért mert a drága kislányom, hozott egy jó döntést. A fene se érti a nõket – zavaromba kissé elpirulok, de elmosolyodom.

-          - Papa! – szólok rá mosolyogva. – A mama csak  jót akart…

-          - Hha! Csak jót! Egy olyan borzalmas férfihez, adni a kislányom!

-          - Richard! – hallom a mama éles hangját a hátam mögül, mire a papa összehúzza magát. – Ha Sybill nem utasítja el a házassági ajánlatot, akkor mindent megkapott volna – jelenti ki ellentmondást nem tûrõen.

-          - Mr. Nakamura beszélhetnék önnel? – lépek közelebb az úrhoz.

-          - Természetesen – biccent, majd kicsit arrébb sétálunk.

-          - Elnézést, kicsit felborzolódtak a kedélyek itthon. Nem akartam, hogy tovább hallgassa ezt a borzalmas civakodást – sütöm le zavartan a szemem.

-          - Nem történt semmi. Csupán emiatt hívott félre?

-          - Nem, nem csak emiatt – pillantok fel a szemébe. – Tudja nagyon szeretnék egy kimonót – mosolyodom el mire, kissé meglepõdik.

-          - Egy kimonót?

-          - Igen. Olyan gyönyörûek, s szeretnék maga is egyet  - vallom be elpirulva, mintha most vallottam volna be a legnagyobb titkom. – Olyan hímzéssel, ami virágzó cseresznyefát ábrázolja… Annyira csodálatosak…

-          - Az édesanyja mit szól az ötletéhez?

-          - Gondolom észrevette, hogy most eléggé haragszik rám – mondom szomorúan.  – Nem volt még alkalmam elmondani neki.

-          - Készítettünk egy kimonót magának – mondja halvány mosollyal. – Sikerült barátokat szereznie? – indulunk el a kertben sétálni.

-          - Nem igazán. Nem illek bele ebbe a környezetbe – mondom. – Az egyetlen ember, aki próbált velem valami kapcsolatot kialakítani és beszélgetés után megkérte a kezem… Nem vagyok valami jó a barátkozásban – vallom meg egyik hibám a sok közül.

-          - Ha szabad megkérdeznem, miért utasította el az illetõt?

-          - A férfi egy ostoba, önhitt és kellemetlen alak volt. Nem szerettem volna egy olyan házasságban élni, ahol mindketten kölcsönösen gyûlöltük volna egymást. Szerintem fontos, hogy olyan emberek házasodjanak össze, akik ismerik egymást s meg van a kölcsönös vonzalom, elvégre mi a jó abban, ha egy olyan ember mellett kell töltened az életed, akit még csak nem is ismersz? 

Mr. Collinsot körbevezetem a területen, melyet fontos, hogy megismerjen. Az épület nagy, s a fontosabb dolgok, mint a papírok aláírása s megbeszélések mindig itt bonyolódnak le. Természetesen a befektetések miatt ez a hely az amerikai számára a legfontosabb. Körbevezetem, szûkszavúan minden fontos dolgot elmondok, s pár fontosabb embernek is bemutatom. Mindennek ellenére gyorsan szalad az idõ, s mikor a riksával hazafelé tartunk, már a nap lemenõben van.

- Köszönöm a segítségét – dörmögi a kapuban. – Jöjjön be egy kicsit.

- Nem kívánok zavarni – vágom rá habozás nélkül.

- Dehogy zavar! Jöjjön! – S hátamnál fogva tol elõrébb, melyhez szavam sem akad. – Csak nézzen be, hogy minden boldog, meg még egyszer meg szeretném köszönni a kedvességét. Ha netán az asszonyok már aludnak, egy kis rumom is van még. Kóstolt már?

- Nem, uram – felelem õszintén. Ekkor már elenged, hisz házon belül tartózkodunk. A szalonban gyertya ég, valaki még ébren van, pedig késõre jár. Mr. Colling szemöldökét ráncolva indul el, hogy megnézze ki is az. Leánya olvas a szófán, teljesen beletemetkezve a könyvbe. Illetlenség lenne részemrõl, ha túl közel mennék. Mezítelen lábaira tekintenem a neveltetésem miatt is bûn lenne, s bár jól tudom, hogy az amerikaiaknál ez semmit sem jelent, vagy éppenséggel nem annyit, mint nálunk, japánoknál.

- Sybill, igazán felmehettél volna olvasni. Meg fogsz fázni, eléggé lehûlt az idõ, és az ablakok is nyitva vannak – morogja a férfi apai gondoskodással, mire lánya felpillant a könyvbõl, s ajkaira mosoly kúszik.

- Legközelebb majd jobban figyelek, papa – csukja be könyvét. – Jó estét, uram – köszön oda nekem is illedelmesen, ami kissé meglep, de természetesen nem hagyom viszonzás nélkül.

- Jó estét – köszönök én is. Hatalmas szemeivel engem figyel, én pedig állom pillantását, sõt, kissé bár, de megbámulom.

 - Ó, Richard végre megjöttél! – érkezik köreinkbe Mrs. Collins is. – Megjöttek a csomagok – jelenti ki boldogan, ami kelletlenül bár, de halovány mosoly csal ajkamra. – Ó, jó estét uram – ismer fel õ is.

- Jó estét, asszonyom. Engedelmükkel én most távoznék – érzem én, hogy a családi fészekben kelletlen szarka vagyok, így mélyen meghajolok, hogy távozhassak.  Pár lépést teszek csak, de máris utánam szólnak.

 -  Várjon még egy pillanatot – hallatja Mrs. Collins a hangját, mire csak megállok, s enyhén felhúzott szemöldökkel visszanézek rá.  – Nem tudna esetleg körbevezetni minket a városban? Sybill-el szeretnénk körbenézni egy kicsit, igaz drágám? – néz leányára hatalmas mosollyal.

- Persze, mama – érkezik a válasz egy kisebb szünet után. Csak nem át kellett gondolnia? Nocsak.

- Szívesen asszonyo… - kezdenék bele, de az addigi kellemes meglepetéseknek vége szakad, ugyanis a szavamba vág az amerikai hölgy.

- Remek! – csapja össze kezeit boldogan. – Akkor holnap reggel idejön elénk? – érdeklõdik mindenféle zavar nélkül.

- Mama, nem kérhetjük az úrtól, hogy minden percben készenlétben legyen miattunk – szól édesanyjára a leánya, majd felém fordulva folytatja. – Köszönjük, hogy ennyi idõt áldoz ránk – küld felém Sybill egy kimondottan szép mosolyt. Hirtelen szaladnak ki a szavak a számon, gondolkodás nélkül.

- Szívesen elkísérem önöket, de csak délután van idõm foglalkozni magukkal – felelem a tényt, halovány mosollyal az ajkamon.

- Nagyon szépen köszönjük – áll fel, s teszi le könyvét kezeibõl.– Jó éjszakát, uram. Mama, papa, szép álmokat – küld mindenkinek egy széles mosolyt, majd elindul, hogy nyugovóra hajtsa a fejét.

- Akkor azt hiszem én is megyek. Jó éjszakát – csatlakozik Mrs. Collins is a lányához.

- Már csak mi maradtunk – somfordál mellém a családfõ, pajkos mosollyal. – Egy kis rumot?

- Még haza kell mennem, Mr. Cillons – felelem hasonló halk szavakkal, ahogy õ tette fel a kérdést. – S attól tartok az újdonság varázsától nem épp oly sikeresen találnék haza, mint kéne. – Kacagást kapok, majd váll lapogatást.

- Biztosan elvállalja a két nõt? A lányom még kisebb falat, de az asszony… - fújja ki a levegõt, majd les rám fél szemmel. – Biztos a dolgában?

- Ha tudná Mr. Collins hány hasonló mondatot hallottam már férfiaktól. Ne aggódjon, biztos vagyok a dolgomba, s nem lesz semmi gond. S most pedig tényleg megyek. Önnek sem árt egy kis alvás, bár tudom, az itteni s az amerikai idõ teljesen más.

- Igaza van… holnap is nap van – sóhajtja. – Akkor reggel is értem jön?

- Ha kívánja – felelem.

- Az jó lenne. – Megbeszéljük még a találkozó idõpontját, majd elköszönök, s elindulok haza. A riksában való utazás alatt is szunnyadok egy kicsit.  Én magam is elfáradtam a nagy rohangálások közepette. Kis lakásomhoz érve elsõnek megmosakszom, s meleg fürdõ nélkül bújok futonomba. Másnap hosszú napom lesz, s ezt javarészt saját magamnak köszönhetem.

[*-*-(¤)-*/-*]

Korán kelek, hogy kellemes tempóban elkészülhessek. Idõben oda kell érnem Mr. Collinsért, hogy aztán együtt bemehessünk a városházára. Tolmácsolnom kell neki egyelõre, s nagyon remélem hamar olyan barátra akad, ki már beszéli kissé a nyelvünket. Sokszor megesik ez: két amerikai hazafi a tárgyalások alatt egymásra talál, s szerencsére nem tartanak többé igényt a családnál a szolgálatomra. Jobb egy honfitárssal bájologni, mint egy vágott szemûvel. Tudom én, volt már szerencsém ezt megkapni. Akkor elgondolkoztam kell e ez nekem: de nem kívántam atyámnak megadni azt, amit oly görcsösen akart.

Pirkad még, mikor a Collins család háza elé érek. A családfõ álmosnak és kissé morcosnak tûnik, nem kíván beszélgetni, így nem erõltetem a dolgot. A városházán – amit igazából arra használunk, hogy a külföldi befektetõket fogadjuk s beszéljünk velük – sok szerzet fordul meg, de azt hiszem a legtöbb az amerikai s holland. Együtt ülnek le kávézni, míg én a hozzám hasonló sorsú japánokhoz vetõdök egy kicsit. Nem társalogni, csak hogy ne legyek különc, ki nem áll be a sorba. A látszatra sokat adnak nálunk, az illem s udvariasság része.

A délelõtt hamar eltelik, ebéd elõtt nem sokkal rak le minket a riksa Mr. Collinssal a háza elõtt. Nem kívánok betérni, de ezt meghiúsítja az ajtón kilibbenõ feleség.

- Oh, jó újra látni! Szervusz drágám – köszön oda férjének, majd tova suhan hozzám az asszony. – Mondja csak, dolga van még, vagy esetleg már mehetünk is? Mert bevallom, még sehol sem járunk a készülõdésben!

- Látod Nakamura? Így fogadja egy amerikai feleség a férjét! – panaszkodik a férfi, míg én átgondolom a helyzetet, s összerakom a szavakat angolul is Mrs. Collinsnak szánva.

- Még van egy kis dolgom Mrs. Collins. Ebédeljenek meg, utána ráérnek elkészülni. Három órára ideküldetem a riksát.

- Maga nem jön?

- Közelebb van a park, asszonyom – felelem halovány mosollyal az ajkamon.

- Park? – kérdez vissza. – Milyen park?

- Ott kezdjük a nézelõdést. Úgy gondoltam elsõnek azokat mutatom meg, ahol amerikaiakkal tudnak összefutni, s kapcsolatot kiépíteni.

- Oh, hogy maga milyen figyelmes! – csodálkozik rá. – Köszönjük szépen. Vigyázzon magára, s akkor majd három óra után megyünk Sybillel önhöz.

- Várom önöket – felelem, majd Mr. Collins felé nézek. – Holnap reggel, addig is viszontlátásra.

- Isten áldja – kapom a választ, majd a feleségével visszaindul a házba. Én magam visszaszállok a riksába, majd tovaindulok dolgomra. Három órára végeznem kell, s idõben a parkhoz kell érnem.

[*-*-(¤)-*/-*]

Három óra múlt, mikor felfedezem a park felé közeledõ riksát bennem Mrs. és Miss. Collinssal. Az asszony hevesen magyaráz lányának, majd mikor felfedezik várakozó alakomat integetéssel köszöntenek. A leány diszkréttel, miután anyja oldalba böki. Halovány mosolyt csal ajkamra a látványuk, de rögvest el is fojtom. Nem kívánok túl sok érzelmet kimutatni.

- Szép jó napot – köszönök nekik oda, mikor megáll a riksa.

- Oh, magának is – sóhajtja Mrs. Collins, míg én odafáradok, hogy segítsek neki kiszállni. – Köszönöm szépen! – Biccentek egyet, majd a leány felé tartom a kezemet. Õ csak nézi egy darabig, míg anyja nem köhint egyet.

- Elnézést… elgondolkoztam- suttogja, majd kezem után nyúl, s fürgén kiszáll a riksából.  – Köszönöm…

- Nincs mit – válaszolom, majd a park felé nézek. – Tartsak önökkel egy darabon?

- Esetleg végig, ha van rá ideje – feleli Mrs. Collins. – Gyere drágám – int leányának, s indulunk el hármasban. – Nos, elnézést a tolakodásért Nakamura, de mondja csak, maga nõs? – tipeg a hölgy lassan a macskaköves úton. Sybill erre érdeklõdve felénk néz, nem figyeli tovább a cseresznyevirágokat.

- Már nem, Mrs. Collins – felelem õszintén, mire két döbbent szempár fürkészi arcomat. Nem kívánok ehhez többet szólni, no de ez én lennék s nem õk.

- Ezt hogy érti?

- Nem illik ennyit kérdezõsködni, mama! – csitítja anyját Sybill, amiért nagyon hálás vagyok. Ámbár belegondolva, jobb ha tõlem tudják meg, mint mástól.

- Özvegy lennék, ahogy maguk amerikaiak mondják – jegyzem meg, majd kissé arrébb állok, hogy a két hölgy kényelmesen elférjen a szûk kis hídon, mely a patakocskán ível át.

- Özvegy? Soha nem gondoltam volna! – csodálkozik rá Mrs. Collins. – Régóta?

- Mama!

- Pár éve – felelem s indulok utánuk.

- S nem házasodott még újra?

- Mindig te beszélsz nekem az illendõségrõl, de ez most nagyon nem az, mama! – figyelmezteti halkan anyját Sybill. – Nem kell válaszolnia, ha nem szeretne – intézi hozzám a szavait, s van egy sejtésem miért. Nem vagyok bolond, bár eddig egyik amerikai szülõ se kívánt ennyi mindent tudni rólam.

- Majd szól Mr. Nakamura, ha úgy érzi kínos a dolog. Ugye? – néz rám.

- Feltétlenül. – Tovább sétálunk a parkban, ahol mindenhol szépen kiöltözött amerikaiakat lehet látni. Hozzám hasonló, tradicionális japán férfi kimonóban lévõt azonban nem.

- Szóval ott tartottunk, hogy újraházasodás – hozza fel újra a témát Mrs. Collins.

- Jelenleg nem vagyok házas, szóval ebbõl az okból kifolyólag még nem házasodtam újra. Egyelõre leköt a császáromnak való segédkezésem.

- De biztosan jó lenne egy feleség, aki hmm… törõdik magával.  – Sybill eközben nagyot sóhajt, láthatóan nem élvezi anyja fecsegését.

- Biztosan – hagyom az asszonyra. Nem tudom neki miért kellett Mr. Collinshoz mennie, de szerény véleményem szerint a világ legtöbb táján mindenki kényszer házasságban élt, kivétel a parasztok. Nekik járt csak a szerelem.

Az asszony hamar érdekesebb embert talál magának, egy hozzá hasonló kíváncsi feleséget. Elõre látom, hogy azok ketten mit fognak tenni az amerikai kis közösségben, de szerencsére ez nem az én problémám. Sybill azonban láthatóan nem érezi ilyen jól magát, s hiába járkálnak arra fiatal lányok s urak, pár méterre édesanyjától megáll s tájat nézegeti némán

- Tehetek magáért valamit? – lépek mellé, mire rám emeli tekintetét, s halványan elmosolyodik.

- Oh, köszönöm, de attól tartok, hogy nem. – Aprót biccentek, hogy megértettem, s már lépnék is arrébb, hogy ne zavarjam, de újra megszólal. – Ne haragudjon a mamára, amiért annyit kérdezget. Mindig mondjuk a papával neki, hogy sokszor nagyon idegesítõ s kellemetlen, de azt hiszem õ már csak ilyen marad.

- Nem történt semmi.

1870. esztendõ, Tokió