- Megyek veled, ha nem bánod. – áll fel õ is - Bent maradt a motorom tegnap és ha jól sejtem a gépeket is át kell programoznom, hogy Ivan ne tudjon hozzáférni a bizalmas anyagokhoz. Persze ha zavarok, akkor amíg rá nem érsz megnézem a lakásom maradványait.

A számítógépekre eddig nem is gondoltam, Ivannak sem az lehet az elsõ gondolata. Sokkal inkább lekötötte a figyelmét az, hogy hogyan állhatna bosszút rajtam. Sajnálatára ez nem sikerült…

- Engem soha cicus, soha. – karolom át a derekát, miközben kivezetem a kocsihoz.

Ha nem muszáj még nem engedném vissza a lakásához. Elõbb ellenõriznem kell néhány dolgot…

Az irodaház üres, az alkalmazottak otthon vannak és csak azok a szakemberek nyüzsögnek, akiket iderendeltem. A karbantartóknak nem csak a szellõzõt kell megjavítaniuk, de ezen nem is csodálkozom, a lakberendezõ pedig gyorsan elkészíti a terveket, holnap pedig már el is kezdhet dolgozni.

Amaliji elfoglalja Ivan irodáját – ami most már az én irodám - és órákig ki sem mozdul a gép elõl. Csak akkor tudom meg, hogy pontosan mivel is foglalkozik mikor felvillan az asztalon hagyott táblagép egy üzenettel míg én a külföldiekkel zajló, vagy felbontott üzleteket nézem át.

A helyzet szar, de nem menthetetlen. Alig várom, hogy végre profitáljon úgy ahogy kell és szép kis hasznom legyen rajta. Talán nyitok egy újabb kaszinót is Szentpéterváron. Azokból sosem elég.
Pár órával késõbb ismét villog az üzenetjelzõ, egy újabb e-mailtovábbítás. Figyelmesen átolvasom, halvány mosollyal válaszolok is Antonionak, az egyik olasz érdekeltségünk fejének, akit egyébként régrõl ismerek is. Elhívom egy személyes találkozóra Moszkvába, hogy megbeszélhessük a részleteket.
Az ajtómon felhangzó kopogásra alig figyelve egy igent kiáltok oda, majd mielõtt még felpillantanék a papírok közül egy igen csak hangos csattanás adja a tudtomra, hogy ki is érkezett. Lehunyom a szemem és felsóhajtok, ez már tényleg…ha nem tudnám, hogy milyen szerencsétlen, azt hihetném hogy szándékosan esik orra elõttem minden alkalommal.

- Cicus, jól vagy? – lépek elé mosolyogva és felhúzom a földrõl.
- Persze, hozzászoktam – somolyog pirulva, majd leül az egyik fotelbe - Megkaptad az e-maileket?
- Igen. De az elsõért még számolunk Cicus. – dorgálom meg finoman, de a tekintetem már azokat a finom ajkakat bûvöli, amiket annyiszor megízlelhettem tegnap.

Elpirulva süti le a szemeit.

- Mhh, végeztél már? – bólint - Rendben cicus, menj elõre én addig lekapcsolok mindent. – ajánlom, mert tudom, hogy a szõrmókját a házamban hagyta… és ami azt illati nem bánnám, ha még ott találnám Amalijit is, amikor utolérem.

Amint eltûnik a liftajtó mögött tárcsázom a rendõrséget, pontosabban azt az embert aki nekem jelent ha van valami és ezúttal sem kell csalódnom benne.

- A maradványokból ítélve nem valami házilag készített robbanószerrõl van szó. Nincs áldozat, a tettes távolról aktiválhatta egy mobiltelefonnal, vagy idõzítette.

- Vagyis nem tudjuk ki volt.

- Azon a környéken nincs egyetlen kamera sem ami rögzíthette volna. Még nyomoznak, de az ügyet le fogják zárni bizonyíték hiányában.

Ez legalább jó hír. Ivant én magam akarom kicsinálni és nem lenne elõnyös, ha a zsaruk közben a nyakamon lihegnének. Így is okoz majd elég kellemetlenséget, õt ismerve.

- Elküldöm a jutalmad, ha van még valami szólj.

- Oké Fõnök.

Egy órával késõbb, miután kiürítettem az iroda széfjét – bár nem sok minden volt benne – indulok el hazafelé, de az elsõ ami szembetûnik a liftbõl kilépve az a földön heverõ táblagép és egy kõkorszaki mobil. Csak egyetlen embert ismerek, aki még használ ilyen készüléket és az hogy ez a földön hever semmi jót nem jelent.

Elkomorulva csendben elõhúzom a fegyverem, óvatosan a recepciós pult mögé nézve megbizonyosodom róla, hogy nincs itt senki. Dimitrij eszméletlenül fekszik az ajtóban, Maksim pedig még mindig a kocsi volánja mögött ül, arra várva, hogy hazavihessen minket, de Amalijit õ sem látta. És ki másnak lett volna belépõ kártyája a személyzeti bejáróhoz, mint a vállalat volt vezérigazgatójának, Ivannak?

A mocskos gennyláda, ezt még rohadtul meg fogja bánni…

Összecsõdítek egy csapat embert, hogy keressék meg azt a férget és hozzák vissza Amalijit – ha még életben találják. Azok után, hogy bombát tett a lakásába, azon sem csodálkoznék, ha már csak a holtestét találnák meg.

Akkor pedig, nagyon, de nagyon dühös lennék és azt senki nem akarja, fõleg nem az ellenségeim.

***

Negyedóránként csörög a telefon mikor tájékoztatnak a fejleményekrõl. Az irodaépület körül nem találtak semmit, kivéve egy kocsi nyomait a hátsó ajtónál és egy a küszöbön heverõ zsebkendõt, amit kloroformmal itattak át.

Idegesen járkálok az dolgozómban, a kezemben egy nagy pohár vodka, amiben még csilingelnek a jégkockák. Ha elkábította akkor valamit tervez, ha meg akarta volna ölni megtehette volna ott helyben, vagyis még van rá esély, hogy életben találom de minden kibaszott perc elteltével ennek a valószínûsége is fogyatkozik.

Éjfélkor megszólal a régi ingaóra az étkezõben mire csak megszorítom a pohár oldalát és egy újabb kört teszek az asztalomhoz a szivarosdoboz felé. Kiemelek egy szálát, levágom a végét majd meggyújtom és elszívom.

Újra csörög a mobilom és újra semmi.

Elvesztették a kocsi nyomát egy földút után, az autópálya egyik mellékvágányán és azóta semmi.

Még legalább fél óra telik el a feszült várakozással, mindjárt hívniuk kell, de ekkor Igor ront be az ajtón, kopogás nélkül és szokatlanul feldúltan.

- Uram, itt van a fiatalúr!

- Hogy? – fordulok felé rögtön, sürgetõn – Hol? Jól van?

- Most hozzák be, de nem tudom…

Meg sem várom, hogy befejezze, kirontok mellette az ajtón az elõszobába, ahol Maksim éppen belép a házba a kiscicámmal a karjában.

- Amaiji… - végigfuttatom rajta a tekintetem, a szép arcán, amit most jó néhány zúzódás borít be, egyes helyeken már elkezdett kékülni is, majd lejjebb pillantva ökölbe szorul a kezem és a fogaimat olyan erõvel szorítom össze, hogy félõ bármikor elpattanhatnak.

Megölöm! Lassan, élvezettel fogok mosolyt kanyarítani arra a sunyi pofájára, de úgy, hogy még egy kibaszott sebész se tudja helyrehozni! Ezért kurvára meg fog fizetni!

- Vidd a vendégszobába az enyém mellé! – utasítom kimérten, majd a toporgó inasom felé fordulok – Hívj orvost, most rögtön!

Addig felhívom az embereimet, akik eddig Amalijit és Ivant keresték, hogy jöjjenek vissza. Ha eddig nem találtak semmit értelmetlen lenne nyomok nélkül kutatni. Talán Amaliji emlékszik valamire ami alapján megtalálhatom Ivant. De ha nem, akkor felforgatok utána mindent, amíg csak meg nem lesz.

Ha elfogadta volna a vereséget, akkor megtarthatta volna azt, amije marad és még nem is járt volna olyan rosszul. Így viszont, nem csak a részvényeit lesznek azok, amit elveszít.

Amikor megérkezik az orvos, aki az embereimet is elszokta látni, felkísérem a szobába, majd végig ott maradok míg lenyírja Amalijirõl a szakadt inget és a nadrágot.

A bordáin lévõ zúzódások rúgásoktól származnak, amikrõl jutott a hátára a karjára és a lábaira is. Alig van olyan terület, amit ne borítana valamilyen ütésnyom.

A picsába ezzel is!

Számítanom kellett volna erre, de alábecsültem Ivant. Nem gondoltam bele, hogy mire lehet képes ha felhergelem, mert nekem nem tudna ártani, de azzal nem számoltam, hogy Amalijit veszi majd célba.

Többé nem követem el azt a hibát, hogy alábecsülöm az ellenfelemet.

***

Csendben nyitok be a szobájába, miután hazaértem közölték, hogy felébredt végre és most már beszélni akarok vele. Becsukom magam mögött az ajtót és az ágy felé fordulva nyitnám a szám, de helyette homlokráncolva meredek egy… kupacra.

A paplan a nyakáig felhúzva, ahol a fejének kéne lennie, ott pedig csak egy törölközõ látszik.

- Amaliji?

- Ne gyere közelebb! – jön a fojtott utasítás a törölközõ alól.

Halván mosoly fut szét az arcomon, legalább már ébren van és jól annyira, hogy beszéljen.

- Tudtommal nem vagy fertõzõ cicus, akkor miért ne mennék? - lépek közelebb, majd kényelmesen helyet foglalok az ágy szélén.

- Neee…

- Ez nem hangzott túl szépen. – ingatom a fejem ciccegve – Minek az a törölközõ?

- Borogatás. – nyöszörgi halkan.

- Vedd le, úgy könny…

- Nem akarom levenni. Ne is nézz rám, borzalmasan festek. – motyogja, ami alig hallható a vizes anyag mögül, de megértem.

Aha, szóval ez a gond. – Aggódsz, hogy ezentúl már nem fogsz tetszeni nekem? – kérdezem, egyrészt kíváncsiságból, másrészt pedig, hogy megpróbáljam felvidítani, bár így hogy nem látom az arcát, nem nagyon tudom milyen hangulata van éppen.

A letargikus, depresszívre tippelnék…

- Ez nem vicces. – nyögi ki.

- De nem ám. – simítom az ujjaim a kezére, ami a paplan tetején pihen. Nem löki le, csak picit begörbíti az ujjait, mint egy cica, mikor belevájja a karmait valami puha anyagba. – Már láttalak Amaliji, a doki is látott. Azt mondta rendbe jössz, megúsztad csonttörés nélkül, aminek különösen örülök, de mostantól sehová nem mehetsz testõr nélkül.

Egy pillanatig néma csend, majd felemeli a kezét és picikét lehúzza a törölközõ egyik sarkát, de csak annyira, hogy az egyik szeme kilátszódjon alóla és lásson.

- Mi? Te-testõr? Nekem? – kérdezi döbbenten.

Komoran bólintok, nem is értem miért lepõdik meg ezen ennyire, elvégre elrabolták, megverték és még mindig nem tudom miért nem ölték meg – nem panasz képen – de jó lenne ha megtudnám mi a fene történt pontosan.

- Kiscicám, nem tudom te hogy vagy vele, de én inkább elkerülnék egy újabb elrablást. Sajnálom, hogy belekeveredtél, az ilyen dolgok nem a te hétköznapi életedbe valók, de már megtörtént. És Ivan újra próbálkozni fog, hogy ártson nekem, mindegy mivel. – magyarázom nyugodt hangon, nem akarom még az eddigieknél is jobban felzaklatni, de tisztában kell lennie a tényekkel.

- Ivan… - suttogja, hirtelen kiüresedett tekintettel – Ivan… nem fog… még egyszer próbálkozni…

- Mibõl gondolod? Bíz bennem, ha azt mondom, az ilyen nem adja…

- M-meghalt…

Elakadok a mondandómban és forgatom egy kicsit a szót a fejemben, majd kérdõn pillantok rá. – Hogy mondod? – nem válaszol, lesüti a szemét, mintha csak behunyta volna, én pedig a türelmetlenségtõl kicsit talán élesebben szólok rá, mint kellene – Amaliji, válaszolj!

Összerezzenve kapja fel a tekintetét, mire felsóhajtok és megköszörülöm a torkom, hogy ne legyek olyan feszült, majd másodjára már a tárgyalásokon használt nyugodt hangomon szólalok meg. – Mondd el.

- Én… én megöltem… azt hiszem… - leheli falfehérre sápadva, kis keze megremeg az ujjaim alatt, ezért bátorítóan megszorítom õket.

- Azt hiszed, vagy tudod? – ez fontos.

- Én… nem tudom… volt ott egy… volt nála egy kés és… és valahogy megszereztem és… beleszúrtam… az emberek meghalnak ha leszúrod õket nem? Megöltem, biztos, börtönbe kerülök…

- Hé, hé, hé! Nyugalom kiscicám, senki nem megy börtönbe. – állítom le a kezdõdõ hisztériát – Csak haladjunk szépen sorjában, oké?

Reszketegen bólint, én meg odanyúlok és óvatosan lehúzom a fejérõl azt a zavaró törölközõt. Ha jól érzem, akkor azzal a furcsa eukaliptuszos folyadékkal van átitatva, ami leviszi a duzzanatot és elnézve az arcát… szüksége lesz még pár üveg olyanra. Az az édes pofika majdnem a duplájára duzzadt és kékes árnyékok vannak az állán is.

Megláthat valamit az arcomon, mert rögvest a törölközõ után kap, aminek egy fájdalmas szisszenés lesz a következménye, és az, hogy az anyag is a földön landol.

- Borzalmas igaz? – emeli fel a kezét, hogy az arcához érjen – Az az Igor nem adott tükröt, de érzem, hogy nagyon csúnya.

- Elmúlik. – vonok vállat, mert jobbat nem tudok – Engem az jobban érdekel, hogy hogy érzed magad? Csinált veled mást is az a mocsok?

Némán megtapogatja az arcát, majd reszketeg sóhajjal ereszti vissza a kezeit és a szemben lévõ falon függõ orosz tájképet kezdi fixírozni.

- Egy csomó ocsmányságot hordott össze rólad miközben… miközben megvert. – mondja halkan könnyes szemekkel – A vállalatról, meg rólam, meg arról hogy én segítettem neked valamiben… nem emlékszem pontosan, de azt mondta miattad. Tudom, hogy dühös, nem hiszem el egy szavát se, de nagyon féltem Grigory, én nem akartam megölni, de ha nem… ha nem akkor… akkor õ tette volna meg. Azt mondta…

- Amaliji, - szakítom félbe, mert most nem tenne jót, ha nagyon beleássa magát a bûntudatba, pláne nem egy olyan szemét miatt, mint Ivan. Remélem tényleg megdöglött végre. – Vissza tudsz emlékezni hová vitt? Valamire miközben megszöktél?

Alig láthatóan megingatja a fejét, egy hosszú vörös fürt az arcába csúszik, amit kitúrok onnan, hogy ne legyen útban, közben meg is simogatom picit. Engem pár zúzódás nem fog elijeszteni, azok pár héten belül nyomtalanul eltûnnek, Ivan mélyen a föld alatt lesz, de ez az édes kiscica még mindig itt lesz és még mindig csak az enyém lesz.

- Nem sokra… valamilyen rozoga, piszkos épület volt… nem messze az autópályától… egy kamionos hozott el idáig, de nem emlékszem merre.

- Nem messze az úttól egy elhagyatott, romos épület?

- Igen…

Elõveszem a mobilom, pár gombnyomás, rövid, lényegre törõ utasítások, amiben tájékoztatom Dimitrijt a tényekrõl. Késõbb csatlakozom majd hozzájuk, de egyenlõre nem hagyom itt Cicust…

- Megyek veled, ha nem bánod. Bent maradt a motorom tegnap és ha jól sejtem a gépeket is át kell programoznom,hogy Ivan ne tudjon hozzáférni a bizalmas anyagokhoz. Persze ha zavarok akkor amíg rá nem érsz megnézem a lakásom maradványait. - Keserû ízt érzek a számban, rosszabb helyen volt...de még is csak az enyém volt... és olyan csinosan ki is festettem! Napokig kék és zöld tincsekkel mászkáltam, a festék nem akart kijönni! De megérte, hisz szép lett...bár már semmi sem maradhatott belõle. Szomorú vagyok és félek. Ha...ha tegnap otthon maradok jelenleg a kis darabkáimat keresnék még... Ivan egy idiota, de nem tenne ilyet... nem az a fajta...
- Engem soha cicus, soha. - derekamra karolva vezet ki a kocsiig, zavarba hoz, hogy úgy vezet mint egy nõt, de úgy tûnik Grigory már csak ilyen és... olyan jól esik az érintése...

Az irodaházhoz érve szinte képzeletbeli pezsgõt bontok, már azon tanakodtam nem érdekel, a sztárdán is kivetõdök. Grigory olyan furcsán méregetett, hogy attol egy apáca is szívinfarktusban távozna Istenéhez. Olyan... nem tudom behatárolni milyen tekintettel de a szemei szinte feketék lettek... Mikor megáll az autó kivágom az ajtót és egy gyors köszönés után suhanok fel. Az asztalomnál a gép mögött megbújva, teljesen belefeledkezek mindenbe. Teljesen új védelmi rendszert építettem fel, új jelszavakkal, amit csak a fõnök és én tudhatok. A legfontosabbakhoz a gép pedig már ujjlenyomatot is kérni fog. Sunyi módon rácsatlakoztam Grigory tabletjére és onnan leszedtem a kívánt adatokat, de hagytam neki egy üzenetet, hogy csak én turkáltam. Amint bekapcsolja megkapja. Közben a cég adatait is módosítottam, már a fõnök teljes neve szerepel hatalmas arany betûkkel a vezérigazgató címszó felett, valami oknál fogva boldoggá tesz ez. Kisebb és apróbb javításokkal is végeztem az adminisztrációs rendszeren, azt is könnyebben át lehessen nézni. Közben jött egy levél az egyik elvesztett Olasz ügyfelünktõl, miszerint hallotta, hogy megváltozott a cég és gondolkodik, azon hogy visszatér hozzánk. Továbbítottam Grigorynak, hisz ez már az Õ dolga. Mikor már úgy érzem, menten eldõlök, Kikapcsoltam a gépemet, hisz már amúgy is végeztem, a többi már csak papírmunka, pár aláírás. Vackomból kibújva indulok fõnököm megkeresésére. Ajtaján kopogtatok, majd egy hangos igen után belépnék az irodába, persze ha nem rólam lenne szó. A cipõm orra megakadt abba az undorító szürke szõnyegbe amit Ivan vett ide, ráadásul rettentõen durva anyaga van így miközben próbálom kezeimmel tompítani az esést szépen fel is sértette.
- Cicus, jól vagy? - egybõl elõttem terem és segít felállni. Hahh mindig eltaknyolok valahol...
- Persze, hozzászoktam – mosolyt villantva zuhanok az egyik ülõ alkalmatosságra. - Megkaptad az e-maileket?
- Igen. De az elsõért még számolunk Cicus. - hangja dorombolásra emlékeztet, szemei elsötétülnek. Oh te jó ég! Pirulva nézek inkább félre, nem értem mire gondol, de nem bírom állni a tekintetét.
- Mhh, végeztél már? - ránézve bólintok egyet, elfáradtam. Már csak Niot akarom magamhoz ölelni és az új lakásomban kidõlni. - Rendben cicus, menj elõre én addig lekapcsolok mindent.- egy nyögésfélével kelek fel a kanapéról és hümmögések közepette indulok meg. A liftbe beszállva még találkozik a tekintetünk, valamiért elfog egy rossz érzés, hogy vele kellene maradnom. Nem tudom az ösztönöm és a hatodik érzékem is sikoltozik, de gyõz a fáradság. A liftbõl kilépve keresem tekintetemmel az autót, de egy kesztyûs kéz az arcomra szorít valami büdös anyagot és szépen lassan elsötétül minden.

Elõször a zsibbadást érzem a karomban... aztán jelentkezik a fejfájás és jóbarátja a hányinger is. Szemeimet nehezen tudom csak kinyitni, elõször nem is látok semmi más homályos, eltorzult pacákon kívül. Újból nekifutok, akkor már élesen kitudom venni Ivan vigyorgó képét. Szemeit eltorzítja valami õrülethez hasonló dolog, arca nem a megszokottként fest. Inkább egy õrült áll elõttem, aki most lépett meg a diliházból. Félek. Életeben elõször átjár a rettegés.
- Jó reggelt Amaliji, ugye jól aludtál? - bekötözött szájjal nem tudok beszélni te IQ huszár, de köszönöm kérdésed, nem... amit hallani lehet tõlem ideges nyüszögés amin jókat nevet.
- Tudod, nem hittem volna, hogy lelsz majd kefélni Csernyenkoval és elveszitek a cégemet, mert neked is közöd van hozzá igaz? Máshogy nem tudta volna megszerezni a részvényeket. De most megfizetsz te kis kurva...mindenért. - hatalmasra tágult szemekkel nézek az eltorzult arcába. Megõrült, elvesztette az eszét. A szemei nem evilági fényben csillognak. Egy ütés, két ütés és rúgások, szitkozódások hada. Egy idõ után már nem számoltam hova ütött vagy rúgott, mindenem zsibbadt, égett. Milyen érdekesek az emberi ösztönök, sosem voltam az az erõs típus s most mégis minden utolsó erõmmel a köteleimnek feszülök, nem érdekelnek a rúgások sem az ütések. Élni akarok. Mikor a szék oldalra dõl s vele együtt én is, a kötél ami foglyul ejt kezdi feladni, kicsit megkönnyebbülök, lassan már ki tudom csúsztatni a kezem. A rúgások abbamaradtak, hangosan sípolva veszem a levegõt s próbálok felnézni mit akar, szemöldökömbõl szívrágó vér nem segít az ügyön de mégis látom, látom... bár ne látnám. Egy kés. Kés?! Nem... egy szurony. Meg akar ölni. TÉNYLEG meg akar ölni, amikor ez realizálódott, leesett és megértettem, hogy innen vagy én vagy õ, de ketten élve sehogy sem újult erõvel tépem ki a kezeimet a kötél fogságából. Nem veszi észre így már ahogy gyorsan tudok felpattanok, meglepte az élni akarásom, a küzdésem az életemért így ki tudtam csavarni a kezébõl a kést és azonnal a gyomrába vágtam. Ijedten bámulok rá, patakokban ömlik a könnyem, de nem maradhatok itt. Így is megpróbál utánam kapni. Az ajtón kirontva megcsap a jéghideg szél. Hiába melegek a nappalok az éjszakák még mindig hûvösek. Hajnalban kapott el, már este van. A holdra tekintve kb. éjfél körül. Botladozva követem a földutat, egy faluba vagy a fûutra kivisz onnan tudok segítséget hívni. A világ hangjai kezdenek a fejemben elmosódni, csak a célok lebegnek a fejemben. Eljutni Nioig, megetetni, apához menni...apához? Nem, az új lakásomba, s ott kidõlni és nyalogatni a sebeimet. Tántorgok, szédülök és a hányinger is környékez. Ha nem jutok valahova biztonságba, meg fog találni... meg talál és akkor meghalok.. befejezi amit elkezdett... félek... Hangos dudaszó térít magamhoz, s akkor látom egy hatalmas kamion fékez le pontosan mögöttem. Körülnézve látom, hogy már jó ideje ballagok a fõúton. Észre sem vettem...
- Hé cimbora, szarul festesz... El vigyelek? A városba van fuvarom! - megfordulva bólintok egy aprót, s lassan dülöngélve indulok a kocsiig, segít bemászni majd indít.
- Há veled mi történt cimbora? Elég szarul festesz ám, vérzel mindenhol! Kórházba kitegyelek? Úgy is korábban érkeztem, nem sietek ám!
- Egy... medve. - s megadom Grigory címét. Út közben végig beszélt de én csak tõmondatokban válaszoltam.. mikor kitett odaadta a névjegyét. Óvatosan indultam befelé, a kapunál álló õrök alig ismertek fel, de beengedtek. Az ajtón belépve megláttam Grigoryt, kitört belõlem a sírás. Biztonságban vagyok. S minden elsötétült.

Nem akaródzik neki visszacsókolni, vagy csak túlságosan megdöbbent a kicsike, nem tudom. Meg sem moccan, csupán a kezei szorítását érzem a vállamon és az elhaló nyöszörgését, amit csók közben érzek. Semmi kedvem elereszteni a száját, amilyen érzéki kiscica akár az egész éjjelt vele tölteném itt az ágyban és hamarosan annak is el fog jönni az ideje.

Mikor elfogy a levegõm elhúzódom tõle, farkas vigyorral figyelem az elvörösödött arcát.

- Ez...  Ez uzsora kamat volt! – pihegi - Én is... Én is ilyet adtam, oké nem ennyi ideig tartott de...

Tényleg? Ez esetben azt hiszem nem demonstráltam elég erélyesen az õ „csókja” és az enyém közötti különbséget.

Mielõtt még befejezhetné a mondatát visszarántom magamhoz egy újabb csókra, ezúttal viszont kétséget sem hagyok neki afelõl, hogy milyen is egy igazi, szenvedélyes csók.

Megpróbál elhúzódni, de esélytelen, hogy pont most elengedjem. Büntetésként a próbálkozásért beleharapok az ajkaiba, majd elégedetten az ezzel kiváltott nyöszörgéstõl a nyelvemmel is végigsimítok a megkínzott részen.

A forró szájában kalandozva szorítom magamhoz a ficánkoló testét, a csípõmet az övének simítva felmordulok a vágytól. Hiába tiltakozik a teste nagyon is kívánja már a cirógatást. A kiscica alaposan ki van éheztetve, de majd kárpótolom az elvesztegetett idõért.

Egy idõ után már õ is munkára fogja a nyelvecskéjét, az enyémnek feszíti vagy csak lágyan simít. Gyakorlatlan, ami még vonzóbbá teszi õt. Éhesen szívom magamba minden cseppjét még akkor sincs kedvem elhúzódni, mikor a fulladás fenyeget mindkettõnket.

Kapkodó lélegzettel és mélységes elégtétellel tölt el a látványa, az ajkai izgatóan fénylenek és pirosak. Könnyen össze lehetne téveszteni egy nõvel, mégis… a törölközõjén keletkezett dudor tisztán mutatja, hogy Amaliji a legkevésbé sem nõnemû.
- Mi dudorodik itt Cicus? – erõsen megmarkolom, mire nagyot nyögve feszül meg alattam.

Félig rajta fekve tartom meg, mert rögtön elmenekülne ha tehetné. Próbál szúrósan nézni, elhitetni, hogy mennyire ellenére van mindez, de amint megmozdítom az ujjait a kéjes hangok úgy törnek elõ, mintha nagyon is kikívánkoztak volna.

Az arca gyönyörû most, olyan buja vágyat sugároz, amit én is érzek és õ is fog, amint abbahagyja a fölösleges tiltakozást.

Biztos kézzel masszírozom õt, közben az arcát, a szemeit fixírozom majd lejjebb vezetem a tekintetem a megfeszülõ hasára és a falatnyi törölközõ által kitakart részre. Ideje megszabadulni tõle.

Másik szabad kezemmel elindulok fölfelé a combján, a bársonyos bõre és a tejfehér színe vadítóan fest a sötét ágynemûn. Akárhányszor meglátom, arra gondolok, hogy a fogaimmal kell megjelölnöm a területem, jó erõsen, hogy ott maradjon, hogy akkor is érezzen mikor nem vagyok itt…

Kopogás hangja szakítja félbe az erotikus pillanatot. Bosszús sóhajjal idézem fel, hogy mára bizony még van mit tennem, de szívesen elhalasztanám. Remélem kurva fontos dolog miatt zavarnak… - Mi az?!
- Bocsásson meg Uram, Karamazov Úr azonnal látni kívánja és elég ingerült.

Már kijött a kórházból? Remek!

Visszahajolok a kiscicámhoz, az arcán megkönnyebbültség. Kap még egy utolsó csókot, hogy addig se felejtse el, hogy õ az enyém, míg megszabadulok egy problémától.
- Ne hidd, hogy megúsztad cicus. Legközelebb minden apró porcikádat alaposan megvizsgálom. – súgom a fülébe és rá is harapok mielõtt felkászálódnék az ágyról és róla.

A folyosón menet hátrasimítom a hajam, megigazítom a nadrágom és az ingem is rendbe szedem. Ivannak nem kell tudnia, hogy éppen mit csináltam mielõtt hívatlanul beállított.

Ha nem kellene egyébként is megbeszélnünk az üzleti ügyeket egyszerûen kidobattam volna és kész. Ez a beszélgetés viszont elkerülhetetlen és jobb is itt megejteni, távol a nemkívánatos szemektõl, mint odabent az irodában.

A társalgóba lépve felmérem a helyzetet. Ivan dühödt medveként járkál fel-alá a szobában. Az arcán még a tegnap este nyomai: az egyik szeme alatt egy lila folt és az állán is vannak horzsolások. És nyilván van valami a ruhák alatt is, amiért kórházba került.

- Ivan, minek köszönhet…

- Maga rohadék! Volt pofája meglopni azok után, hogy társulást ajánlottam?! – üvölti kikelve magából, fenyegetõen közelebb robogva.

Fesztelenül helyet foglalok a kanapén, látszólagos nyugalommal pillantok rá, ami még jobban feldühíti.

Ezért a hangnemért megérdemelné, hogy addig rugdossák, míg marad épp bordája, de ezt most okosan kell játszani.

- Nem értem mi a probléma Ivan. Maga írta alá a papírokat mi szerint…

- Húsz százalék részesedés! – elõkap az öltönye alól egy gyûrött összehajtogatott papírlapot. -  Mi a fene ez?! – ledobja mellém.

Hanyagul elnyúlok érte és széthajtogatom, halvány elégedett mosollyal olvasom el a faxot, amit a bankja küldött a részvényeirõl és a velük kapcsolatos tulajdonosi jogokról.

Jelenleg az én nevemen van hatvan százalék, az övén harminc és az igazgató tanács tagjai között van az a maradék tíz százalék.

- Azt hittem tud olvasni Ivan. – eldobom a papírt – Kimutatás, miszerint a mai naptól többségi részvénytulajdonosi jogaim vannak. Tudja mit jelent ez ugye?

- Maga utolsó mocskos féreg! Nem errõl állapodtunk meg!

- Amirõl megállapodtunk az be is volt tartva. Máris kihúztam a szarból, mert ha nem tudná arra sem volt költségvetése, hogy kifizesse a karbantartókat. A saját számlá…

- Semmi joga nem volt hozzá, hogy az irodámban üljön és a számítógépemben turkáljon! – üvölti véreres szemmel. Dimitrij is beljebb lép a szobába, de visszaintem.

- Ha még egyszer a szavamba vág… - figyelmeztetem halkan - … odavettetem a kutyáimnak. Megértette?

Nem válaszol. Ellenségesen néz az ajtóban álló emberemre és mérhetetlen gyûlölettel rám.

- Ezt nem ússza meg ennyivel Csernyenko! Beperelem, ha kell olyan botrányt csapok, hogy soha nem mossa tisztára magát! Tûnjön el, vagy esküszöm börtönbe juttatom egy életre! – sziszegi.

Ebbõl is látszik milyen kétségbeesett és ostoba.

- Nagyon jól tudja ki vagyok. Több kell ahhoz, mint egy semmirekellõ alkoholista kurvapecér, hogy nekem keresztbe tegyen. – felállok vele szemben, a dohányzóasztalról felemelem az összegyûrt papírt. – Teljesen törvényes úton intéztünk mindent, a részvényei egy részét maga dobta a tõzsdecápák elé és ha már be akar perelni, azt is említse meg az ügyvédjének, hogy részvényekkel fizetett az Én kaszinómban, és részvényekkel fizetett a kurváinak is.

Kimerednek a szemei, roppant szórakozató, mert valószínûleg erre nem is emlékszik, Boris szerint magáról sem tudott.

- Mirõl…

Ezúttal én vágok a szavába. – Ha nem emlékszik a biztonsági kamerák felvétele tökéletesen igazolni tudja az állításom. – a kezébe nyomom az összegyûrt papírt – Hétfõn reggel kilenckor várom a gyûlésen. Dimitrij kikíséri.

Az említett máris belép, nem akarok én foglalkozni ezzel a félnótással, van éppen elég dolgom így is.

- Ezt még meg fogja bánni halja!? Rohadtul meg fogja bánni, hogy újat húzott velem!

Figyelmen kívül hagyom, a lépcsõn felfelé még látom, ahogy Dimitrij kirángatja a bejárati ajtón.

A dolgozószobámból telefonálok Boris-nak, az elsõ csengés után rögtön fel is veszi.

- Én vagyok. Figyelmeztetlek, hogy Ivan esetleg benézhet ma este. – közlöm komolyan. Semmi szükség arra, hogy az az idióta balhézzon a vendégek elõtt.

- Már kijött a kórházból?

- Ki és elég felpaprikázva érkezett, fenyegetõzött, szóval lehet, hogy oda is be akar jutni. Szóltál a biztonságiaknak?

- Igen, nem engedik be, ha pedig akadékoskodik hívjuk a zsarukat és mehet a dutyiba. – hallom, hogy vigyorog.

- Tökéletes. Akkor majd hívlak, ha lesz valami.

Az Ivan probléma még nem szûnt meg, de legalább már megtárgyaltuk. Kíváncsi leszek megjelenik-e majd az igazgatótanács gyûlésén…

Még néhány rövid telefon a biztonsági fõnökömnek aki a villám körüli csapatot irányítja, hogy legyenek elõvigyázatosak. Nem sok mindent várok Ivantól, legfeljebb tényleg beperel, vagy botrányt csinál, de ezzel nem tud komolyabb gondot okozni a bosszúságon kívül. Ha pedig mégis… nos, egy golyó sok mindenre megoldás lehet.

***

Valamikor szörnyû sípolásra és zörgésre ébredek föl, a hirtelen zajra egy pillanatig azt sem tudom hol vagyok, de ahogy körülnézek és meglátom az éppen elhasaló vöröskét rögtön realizálódik minden.

A fejét simogatva pislog fel rám a szõnyegrõl, a fekete ing ingerlõen felcsúszott a combján, de mégsem mutat eleget. Az az irritáló hang ismét felharsan, majd rájövök, hogy az a telefonja. Egy õsréginek tûnõ téglaszerû készülék felé mászik a fal mellet lévõ öltözõasztalhoz, majd felveszi.
- Amaliji, merre vagy?! Jól vagy?!

Homlokráncolva figyelek, egyrészt mert kihangosítva beszél, másrészt a vonal túlsó végén lévõ kétségbeesett hangja miatt.
- Apa?! Mi történt? Mi a baj? Én... khm... szóval megbeszélésen voltam a... fõnökömmel... khm… De mi a baj?! – elvörösödik, szigorú cicaszemeit rám veti, mire akaratlanul is nevetnem kell.

- Az éjjel, felrobbantották a lakásod... – na, erre viszont egybõl elkomorulok - Mivel akkor még nem volt telefonod engem értesítettek nemrég. Féltem, hogy otthon voltál. – hangos sóhaj hallatszik a vonal másik végérõl - De leteszem, itt vannak a rendõrök.

A készülék elnémul, ahogy a szobában sem hallani egyetlen légy zümmögését sem, se madarakat, semmit azok közül a hangok közül, amik reggel általában jelen vannak.

Felrobbant a lakása? Tény, hogy egy romhalmaz, de az apja szerint felrobbantották, nem felrobbant.

Az elsõ gondolatom természetesen Ivan. A második pedig az, hogy az a kis görény nem is engem vett célba, mert épp ésszel gondolkodva talán rájött, hogy nem ugyanazokban a körökben mozgunk. Nyilván végiggondolta azt a csekélyke listát, amivel kárt okozhat nekem és akkor a csöppnyi agyában felvillant Amaliji képe. Õ volt az egyetlen aki tudta, hogy érdeklõdöm iránta. Ezért még megkapja a magáét az biztos!

Amaliji rám pillant, most veszem csak észre, hogy remeg és könnyesek a szemei, egy pillanat múlva pedig már az arcán futnak végig az átlátszó cseppek.

Az a mocskos senkiházi! Ha kifizeti a karbantartókat és nem történik az a tegnapi incidens, akkor a kiscica most halott lenne.

Felkelek az ágyról és mellé lépek. Vigasztalásban nincs nagy gyakorlatok, ezért nem is kezdek bele. Egy simítással letörlöm a könnyet, majd a karomba kapva az ágyhoz viszem és a puha takaróra pakolom.

Úgy ahogy vagyok, egy alsóban kilépek a folyosóra, a földszinten megtalálom Dimitrij-t, aki már készen vár, mint mindig.

- Hívd fel a rendõrségen a besúgónkat. Tudj meg mindent egy robbantásról, ami a tegnapi címen történt. Ki volt az, mivel, mikor… mindent tudni akarok!

- Máris Fõnök!

Komoran biccentve indulnék vissza, mikor…

- Fõnök!

Visszafordulok a belépõ Maksim-hoz, aki egy mobilt nyújt felém.

- Az Aranylázból keresik.

Elveszem és alig szólok bele, Boris hangja máris felcsendül.

- Igazad volt. Ivan próbálkozott.

- Mit csinált? – kérdezem ingerülten, mert már kihúzta a gyufát.

- Semmi különöset, csak feldúltan be akart jönni, úgy hajnali három körül. A biztonságiak nem engedték be és mikor már úgy kellett kirángatni az elõtérbõl fegyvert rántott. – morogja – Senki nem sérült meg, lefegyverezték. Mire kihívtuk a zsarukat már meglépet.

Remek. Így legalább én magam intézhetem el, ha a kezeim közé kapom.

És ebbõl az éjszakából kiindulva hétfõn sem jelenik majd meg.

- Hívj ha még valami történik. Az éjjel felrobbantották a szeretõm lakását, valószínûleg õ volt az. Ha elkapjátok, tudod mi a dolgod.

- Tudom.

Ivan még ezerszeresen meg fogja bánni, hogy keresztbe tett nekem.

Visszarobogok a szobámba, fel kéne öltöznöm és bemenni a céghez, Amaliji-vel is foglalkozni kell, végül is most akkor nincs lakása – bár ezt könnyû megoldani – és semmi egyéb cucca. Ezenkívül ott vannak a karbantartók, meg kell újítani a biztonsági rendszert: új kódok, új zárak, új tûzfalak a számítógépekre. Ahh mennyi meló…

A kiscicámból csak a vörös haja látszik mikor benyitok a hálóba. Észre sem vesz, elég sokk lehetett neki, hogy egy hajszálon múlott az élete.

Nos, vigasztalni nem tudok, nem az erõsségem. De abban nagyon jó vagyok, hogy elfeledtessem a rossz emlékeket.

Ügyesen kihámozom a paplanból és ülõ helyzetben magamhoz húzom. Amint hozzám simul rögtön az ajkai után kapok és megcsókolom, hevesen magamhoz szorítva tartom, hogy ne húzódhasson el és tiltakozni se legyen ideje.

Nyöszörögve tiltakozna, kis kezeit a mellkasomra tapasztja, hogy eltoljon magától, a kezdeti ellenkezésnek viszont azonnal vége, mikor elhúzódva nézek végig a testén. Az inge szétnyílt, csupán az alsó két gomb fogja össze. A fekete anyag éles kontrasztot alkot a hófehér bõrével és az az izgató kis karika a mellbimbójában…

Hiába próbálja eltakarni magát, elhúzom a karjaim, az inge teljesen rásimul láthatóvá téve azt, ami az elõbb is éreztem. Merevedése van.

- Teljesen megõrjítesz. – morgom, vágyakozón a hajába túrva csókolom meg. Ugyanaz a finom édes gyümölcsre emlékeztetõ íz és illat, mint tegnap.

Megragadom az ingét és egy egyszerû mozdulattal szétrántom, hogy a gombok messze repülnek a helyükrõl. Amaliji értetlen tekintete csak olaj a tûzre, annyira ártatlan és annyira szeretném bemocskolni, hogy majd megveszek érte.

Nem is tétovázom, az ujjaimat ráfonom a szabaddá tett farkára és lassan ingerelni kezdem. Szinte érzem hogy még keményebb lesz a szorításomban, mire az én alsóm is majd szétreped a benne növekvõ vágytól.

- E... Engedd el a farkamat! – nyöszörgi elhalón, egy cseppet sem meggyõzõen.

Valld be magadnak kiscicám, hogy te sem akarod igazán, hogy elengedjem.

Próbálja eltolni a kezem, az újabb reménytelen próbálkozáson kuncogva az izgató mellbimbójára hajolok. Finoman bekapom a piercinget, óvatosan meghúzom és harapdálom, Amaliji pedig elgyengülve a vállamnak dõl, remegve nyögdécsel minden újabb simításra. Eszméletlenül szexi. Egy igazi kis kiéhezett cicus.

- Grigory, haaahhh mi... mit csinálsz?! Fejedzhh abbahh!

Magamban vigyorogva hallgatom az összefüggéstelen motyogást, de eszembe sincs abbahagyni. Tovább kínzom õt, szerintem õ sem gondolta, hogy ennyire érzékeny lesz egy kis ékszertõl. Elég egy apró érintés és remeg, a csípõje szinte magától mozog így nem is kell a kezemen mozdítani.

Elhajolok picit, elégedetten konstatálom a lehunyt szemeit és lejjebb hajolva ráfújok a nedves, piros kis bimbóra. Az érzésre még inkább felém mozdul, a kezei forrók a mellkasomon ahogy továbbra is ott tartja õket. A bõröm bizsereg az érintése alatt, a szoba levegõje hûvösnek tetszik hozzá képest.

Visszahajolok a mellkasára az ujjaimmal a másik magányos csúcsocskát is összecsippente, ezzel egyidejûleg meghúzom az ékszert, a hatás pedig kirobbanó. Sikítva élvez a markomba, szégyentelenül hozzám tapadva. Minden lélegzetvétele izgató visszhangot ver a fülem mellett. Akaratán kívül is képes elcsábítani és még próbálkoznia sem kell.

Hátrahanyatlik az arca vérvörös, a mellkasa szaporán emelkedik és süllyed, miközben smaragdzöld szemeit az enyémbe fúrja.

- Minden elképzelésem túlszárnyaltad Cicus. Teljesen megõrjítesz! – suttogom rekedten, s nem fogva vissza magam tovább hozzá hajolok és az eddig elhanyagol kecses nyakát apró csókokkal illetem. A teste remegése pont az a reakció, amire számítottam, tudom, hogy élvezi, hiába nem akarja bevallani.

Kuncogva a reakcióin elkapom a kezét és egy határozott mozdulattan az alsónadrágom dudorodó részére vezetem. Egy pillanatra teljesen megdermed mikor a farkamhoz ér, sóhajtva élvezem az érintését még a textilen keresztül is, de ezen máris változtatunk.

Könnyedén lejjebb csúsztatom az alsót, hogy a méretes farkam pont a kis kezében pihenjen. A testem minden porcikájával kívánom õt és ha még most nem is dugom meg, egy picit azért be akarom mocskolni.

Megmozdítom a kezét, közben pedig megcsókolom, a nyelvemmel fojtom belé az esetleges tiltakozás, de nem tesz semmit. Nem próbál meg lelökni magáról és a kezét sem húzza el. Úgy irányíthatom ahogy éppen tetszik, egyre gyorsabb mozdulatokat téve a finom kis kezével. A bõre õrületesen puha, pedig egész nap papírokat lapozgat és a billentyût püföli, mégis olyan a bõre, mint a leglágyabb bársony a világon.

- Amaliji…

Ott hagyom az ajkait, az arcomat a nyakába temetem mikor már nagyon közel járom. Abban a pillanatban mikor elélvezek megharapom a vállát, hogy megjelöljem magamnak a kicsikémet és a nap folyamán mindig eszébe jusson a reggel, ha arra néz.

Kielégülten hanyatlok a paplanokra, az egyik kezemet átvetve a derekán, hogy eszébe se legyen megszökni innen.

Körülbelül fél perc múlva máris mocorogni kezd, ezért felkönyökölök mellette, hogy lássam azt az édes arcát. Még mindig vörös, majdnem egybeolvad a hajával, ugyanakkor a tekintetét nem hajlandó az enyémhez irányítani.

- Jól vagy kiscicám? – megcirógatom a vállán díszelgõ harapásnyomot.

Szúrós szemecskékkel próbál elijeszteni, de csak azt éri el vele, hogy a szeme helyett a testén pillantok végig. Nincs még egy hozzá fogható egész Oroszországban. Azok a mérföldhosszú combok…

- Mi-miért csinálta ezt? – kérdezi vádlón, de egy pillanat múlva zavartan félrepillant.

- Mert jól esett. – mondom az igazat – És neked is. Mikor élveztél utoljára ilyen jót, hm?

Önelégült vigyorral végigsimítok a mellkasán, mire észbe kapva összehúzza magán az inget.

- Ki-kihasználtad a helyzetet!

Felkecmereg ülõ helyzetbe, majd óvatosan az ágy mellé áll. Remegnek a lábai.

A hátamra fordulok, hogy tökéletesen láthassam és a karom se zsibbadjon el. Amaliji tekintete szinte perzsel ahogy a testemet pásztázza, megállva itt-ott, majd vörösen lesüti a szemeit mikor észreveszi, hogy figyelem.

- Tetszik amit látsz Cicus?

- Nem! – jelenti ki duzzogva.

- Ugyan… máris megbántanád a fõnököd? – kérdezem, miközben felkelek és eligazítom a félrecsúsztatott alsót.

- Nem. – motyogja halkan, majd hátrál két lépést, mint aki menekülne – De-e ezt ne csi-csinálja tö-többet!

Vörösödik, valószínûleg miközben beszél újra játssza fejben ami történt, másképp nem lenne ilyen a hatás. Elé sétálok, õ hátrál, így ismét oda jut ahová tegnap is. A sarokba szorítva a karjaim között.

- Egy jó alkalmazottnak nem az a célja, hogy boldoggá tegye a fõnökét? – a nyakához hajolva beszívom az illatát és egy lágy csókot lehelek a piros harapásnyomra. Megborzong.

- Ez… nincs benne a munkavállalási szerzõdésben.

- És ha benne lenne aláírnád? – kérdezem vigyorogva. Élvezem ezt a mi kis játékunkat.

Még mindig olyan, mintha nem tudná mit akarok tõle. Ennyire naiv és ártatlan nem lehet.

Vagy mégis?

Pihegve, pipacspiros arccal néz a szemembe, majd gyorsan beslisszol a fürdõszobába. Becsapja és kulcsra zárja az ajtót maga mögött.

- Nem! – kiáltja a választ, mire nevetve indulok el a gardrób felé, hogy míg õ zuhanyozik elõkészítsem a ruháimat.

Az étkezében már nyoma sincs a hálószobámban létrejött erotikus légkörnek. Csendben fogyasztjuk a reggelit, Amaliji sokkal idegesebb lett, mikor a napilapban meglátta a felrobbant lakásáról szóló híreket és még egy kép is volt mellékelve, amin még lángok nyúltak ki az ablakán. Az ennivalót is csak piszkálta, mindenestre néhány problémáját már megoldottam a tudta nélkül.

Reggeli után a dolgozószobámba kísértem, mert meg kell még beszélnünk ezt-azt. Most az egyszer legalább komolyan, és azt hiszem még õt is meglepte, hogy hátrahagytam az eddig mindig jelenlévõ évõdést.

- Foglalj helyet, Amaliji.

Én a helyemre ülök, õ pedig az íróasztalom másik oldalán elhelyezett székbe.

- Nos, elõször is a múltkor hallott beszélgetésedrõl szeretnék néhány szót váltani, amit egy bizonyos Nikita-val folytattál. – látom a felismerést a szemében, ezért folytatom – Igaz az, amit a fizetésedrõl és a lakásról mondott? Az igazat akarom hallani!

Alig láthatóan biccent. – Igaz. Ivan nem mindig írt alá minden fizetési csekket, sokan fel is mondtak emiatt és egy csekélyke végkielégítéssel távoztak. Kínos volt, mert nekem kellett szétosztani a fizetési szalagokat és ha észrevettem, hogy valamelyik barátomnak nincs… akkor a sajtomból odatettem. – motyogja, az ölébe bámulva.

- Az egészet? – akkor mibõl élt meg?

- Majdnem, de voltak tartalékaim és elköltöztem a lakásomból egy…

- … putriba.

- … egy olcsóbba. – fejezi be végül.

Elgondolkodva méregetem, de az ilyen önzetlen báránykákat sosem tudtam megérteni. Én biztos nem adnám oda a pénzemet senkinek. Inkább elvenném, ha szükségem lenne rá. Éppen ezért vannak kaszinóim és ezért vagyok, aki vagyok. Semmi sincs ingyen.

- A lakás miatt ne tört a fejed. Biztosítok számodra egy újat egy belvárosi épületben. – körülbelül fél éve vettem azt a lakást, amolyan szerelmi fészeknek, mert a házamba nem szívesen hozok idegeneket.

Egy tökéletesen felszerelt luxusminõségû modern lakás és most végre igazán hasznát veszem.

- Hogyan? De hát a cég nem köteles…

- A szabályok mostantól megváltoznak. A lakás pedig a tiéd és nem fogadok el nemleges választ. – szögezem le szigorúan, mikor ismét ellenkezni akar. – A kulcsokat még ma megkapod.

Õ az én szeretõm, akár felfogja akár nem. Nem akarom, hogy egy olcsó bérlakásba költözzön.

- De hát nem adhatsz nekem ingyen egy lakást. Legalább a bérletet hadd fizessem.

- Nem. A következõ egy hónapban valószínûleg hetente többször is túlóráznod kell majd, és ha hasznos segítség leszel az bõven kompenzálja az árakat. – tulajdonképpen az a lakás szép summát ér, de azt akarom, hogy használja. Nagyon sok elõnye van annak a helynek.

- Biztos? – kérdezi bizonytalanul.

- Biztos. – kihúzom a fiókom és elõveszek belõle egy borítékot és egy iratot. Pontosan annak a kimutatásnak a másolata, amit Ivan mutatott tegnap. A bank nekem is küldött.

Odaadom neki, hogy megnézze.

Széthajtja és egy perc után döbbenten elkerekedõ szemekkel ejti le az asztalra.

- Akkor most… te vagy a vezérigazgató? – suttogja maga elé.

- Teljes életnagyságban. – rámosolygok, és megkerülöm az asztalt, hogy közelebb legyek hozzá. A széke mellett támaszkodom meg és a kezébe csúsztatom a kisméretû borítékot. – Ez is a tiéd.

Ez a kompenzációm másik része, ami akkor vált valóban szükségessé mikor a lakása kiégett.

Elõhúzza a vékony platina hitelkártyát, aminek a hátoldalán szépen gravírozott betûkkel ott virít az õ teljes neve.

Elnyílt ajkakkal kérõn pillant rám, látszik rajta az értetlenség.

- Tegnap este számlát nyitottam a nevedre és átutaltam rá százezer rubelt. Ez a kártya a tiéd, adómentesen és minden tartozás nélkül.

Sosem szoktam jótékonykodni, most sem ez a szándékom. Ha egy olyan asszisztensrõl lenne szó, aki hidegen hagy, nem érdekelne, hogy milyen régóta él „kegyelemkenyéren”, de Amaliji-t magamnak akarom. Ez a pénz több mint amivel Ivan tartozott neki, viszont az én érdekemet is szolgálja.

- Ezt tényleg nem fogadhatom el. –leteszi az asztalra, kihúzott háttal elém áll.

Hm, megsértettem volna?

- Ez nem ajándék. Kártérítés. – magyarázom, illetve kimagyarázom, hogy célszerûnek és jogosnak tûnjön az összeg. – Ivan tartozott neked. Sokkal. Továbbá gondolom nem fizetett túlóra díjat, tulajdonképpen miatta vesztetted el a lakásod. Akár kártérítési pert is indíthatnál ellene és akkor jóval többet szakítanál le róla, mint százezer rubel.

- Grigory ez a te pénzed, nem Ivané. – mutat rá helyesen.

- Így van. – halvány mosollyal közelebb hajolok, mire õ a szék támlájába bújik. Az arcára simítok, majd egy rövid csókot nyomok az ajkaira. – És te is az enyém vagy.

Minden érzéki kis hajlatával együtt csakis és kizárólag az enyém. Nem fogom átengedni senkinek sem az élvezetet, hogy betörje ezt a kiscicát.

- Ho-hogy érted ezt? Ugye… ugye úgy, hogy a te alkalmazottad vagyok? – kérdezi ártatlanul pislogva felém, a pirulástól olyan édes lett, mint egy finom cukorka.

Elvigyorodom a naivságán, de nemsokára talán õ maga is rájön majd – ha eddig nem sejtette – hogy miképpen akarom birtokolni. Már csak el kell rendeznem azt az ügyet a vállalattal és akkor sokkal több idõm lesz, hogy kiélvezzük egymást.

- Értsd ahogy szeretnéd kiscicám, lesz idõd gondolkodni.

Éppen újra megcsókolnám mikor kopognak. Felsóhajtok, de tudhatnám már hogy az idõzítés mindig pocsék, ha az inasról van szó.

- Uram, a Karamazov vállalattól telefonáltak, megérkeztek a szakemberek akiket hívott.

- Tökéletes. – a karbantartókon kívül hívtam még lakberendezõt is, mert Ivan ízlése pocsék volt. – Mondja meg, hogy kezdjenek csak hozzá, úton vagyok. – Amaliji-hez fordulok – Itt maradsz, vagy menni szeretnél?

- Ez... Ez uzsora kamat volt! Én is... Én is ilyet adtam, oké nem ennyi idei tartott de...- nem tudta befejezni a mondatomat mert a félrefordított vérvörös pofimat maga felé fordítva mar ismét ajkaimra sokkal intenzívebben mint elõtte. Mikor megpróbáltam elhúzni a fejem és számon próbáltam levegõhöz jutni csak egy pillanatra szabadultam, de utána újra ajkaimra marva csókolt pluszba nyelvével is behatolt ajkaim közé amivel nem igazán tudtam mit kezdjek így megrémülve ficánkolni kezdtem, már amennyire tudtam. Még inkább magához szorított így csak elkeseredetten nyögtem egyet. Nyelve addig körözött az enyém körül amíg meg nem próbáltam a sajátommal kituszkolni a számból... nem volt a legjobb ötlet. Felmordulva simította nyelvét még inkább az enyémhez, pihenni sem hagyva. Olyan intenzív érzés katarzis szívott magába, hogy a farkam kõkeményen feszült a törölközõ durva anyagához, ráadásul kettõnk nyála már régóta csordogál le az államon. Annyira zavarba ejtõ ez az egész!
- Mi dudorodik itt Cicus? - Egyenesen kemény vágyamra markol amire felnyögve próbálok rettentõen csúnyán nézni mire elkezdi masszírozni. A fenébe! Szakíthattam volna idõt arra, hogy legalább egyszer magamhoz nyúljak és könnyítsek a helyzeten, lehet nem lenne ennyire intenzív... A fenébe is a fõnököm elvette az elsõ csókom mos meg õ az elsõ aki azon a régión hozzá ér... A fenébe is! Még csak én sem tettem! Észre sem vettem, hogy csók közben a törölközõ nagy részét már lebontotta rólam és most éppen a combomon végigsimítva szedné le rólam utolsó védelmi bástyámat amikor engem megmentve kopog valaki az ajtón. Mindketten lihegve fújtatunk egymásra de míg én megkönnyebbülten õ úgy tûnik elég bosszús. Ennyire látni akarta a csenevész testem?! Ugyanolyan tartozékaim vannak mint neki!
- Mi az?!
- Bocsásson meg Uram, Karamazov Úr azonnal látni kívánja és elég ingerült. - Mit akarhat Grigorytol ilyenkor Ivan? De ne tudok tovább gondolkozni mert újból forró ajkak simulnak az enyéimre és nyelve megint utat tör magának.
- Ne hidd, hogy megúsztad cicus. Legközelebb minden apró porcikádat alaposan megvizsgálom. - aprót harap a fülembe majd kimegy a szobából. Remegõ tagokkal fekszek az ágyon ugyanúgy, meg sem mozdulva. Mit akarhat tõlem? Az ilyen jóképû férfi ezerszázalékosan nem meleg, de ha az is lenne... nem kizárt, hogy Õ az! Ez... ez valami beavatás vagy ilyesmi! Óvatosan felülök és magamra kapom azt az inget amit adott nekem, de hatalmas... Simán eltudnám adni hálóingnek, hatalmas a kettõnk közti testi különbség. Vissza hanyatlok az ágyra azzal a célzattal, hogy megvárom Grigoryt é megkérdem mi volt a másik fõnök baja, hisz én lennék az asszisztens...Na igen, de távoli agysejtemmel már csak arra emlékszek, hogy egy test fekszik mellém én meg szokásomhoz híven hozzádörgölöm a pofimat mindenhez ami az ágyban fej környékén található. Sohasem jöttem rá miért de igazán jól esik. Majd mint egy hatalmas plüssmacit átöleltem. Nyuszim még valamiért panaszosan kattogott a fejem feletti párnán, lehet felébresztettem véletlen, majd holnap kiengesztelem egy kis nyuszi csemegével.
Másnap reggel a telefonom éktelen ricsajára ébredtem. Elég régi is meg már olyan állapotban van, hogy a régészek komoly összeget fizetnének érte mint kõkori lelet, de az enyém! Gyorsan felülve akartam felvenni de ugye amilyen szerencsés vagyok, a saját lábamba elesve bukfenceztem egyet a szõnyegen majd kiterülve szédelegtem egyet, fejemet fogva ültem fel és akkor vettem észre hogy Grigory az ágyban vigyorogva nézi a szerencsétlenkedésem. Pirulva kezdtem a telefonom felé mászni, hogy felvegyem. A kijelzõn Apám neve szerepelt, ami nagyon nem meg szokott dolog, inkább átjön ha beszélni akar velem. Nos ugye a telefon régi, de már nem is funkcionál úgy ahogy kellene, ergó lassan egy hete már csak kihangosíton mûködik. Hatalmasat sóhajtva veszel fel a telefont, hisz hiába mennék akárhova is ezt a Holdon is hallanák.
- Amaliji, merre vagy?! Jól vagy?!- apám hangja soha nem hallott ijedtséggel hallatszott. Soha nem láttam õt félni, hallani se halottam de most ordított felõle a félelem.
- Apa?! Mi történt? Mi a baj? Én...khm...szóval megbeszélésen voltam a... fõnökömmel...khm..De mi a baj?! - pirulva próbálok csúnyán nézni Grigoryra mikor leplezetlenül kinevetett, de nem sok sikerrel.
- Az éjjel, felrobbantották a lakásod... Mivel akkor még nem volt telefonod engem értesíttek nemrég, féltem, hogy otthon voltál. De leteszem, itt vannak a rendõrök. - teljesen lefagyva ültem ugyanúgy a padlón. A lakásomat... valaki felrobbantotta... De hát... én csak egy sima asszisztens vagyok. De...most akkor... megint nincs semmim?! A ruháim. A fényképeim... anyámról az a rengeteg kép, mind odaveszett... valami nedveset érzek az arcomon, ujjaimat odaérintve veszem észre, hogy patakokban folynak a könnyeim. Grigoryra nézek aki szintén teljesen lefagyva ül az ágyon, majd az arcára olyan ideges kifejezés ül ki, hogy még én is megrémülök. Mellém lépve simítja le a könnyeimet az arcomról majd az ölébe kapva tesz le az ágyra. Az ajtót becsapva megy ki a szobából így én a takaróba bebábozódom. Vajon apunál elhéderelhetek addig amíg nem gyûlik össze egy kisebb albérletre? Csak megengedi majd... Fenébe is! Ki az a marha aki pont az én laskásomat robbantja fel?! Miért pont az enyémet?! Meg akar valaki ölni?! De miért?! Addig gondolkodok a saját kis takaró bábomban amíg két erõs kar ki nem bont és magához rántva mar ajkaimra, miközben a hajamba túrva és derekamat átölelve ültet lovagló ülésben az ölébe, mivel azon az ingen nagyon nincs más rajtam így nyöszörögve próbálnék szabadulni amivel csak azt értem el, hogy az ing teljesen felcsúszott és most már a lényeget is alig takarja ráadásul éjjel ki is gombolódott így köldökig simán belátni. Nyikkanva próbálom takargatni magam, de kezeimet megfogva tárja szélesebbre és olyan égetõ pillantással néz végig rajtam amitõl a reggeli férfi probléma nem hogy alább hagyott volna de inkább még jobban erõre kap.
- Teljesen megõrjítesz. - mordulva túr a hajamba majd újból ajkaim közé törve táncoltatja nyelveinket. Mellkasára teszem a kezem hátha eltudom kicsit lökni, hogy megkérdezzem, hogy most mi a fenét is csinál, de az ing reccsenése annyira lefagyasztja az agyamat, hogy kérdõn nézek teljesen csupasz testemre majd vissza Grigoryra aki éppen ajkát végignyalva néz végig rajtam és mikor ráfog merev farkamra akkor esik le ez az egész.
- E...Engedd el a farkamat! - Hatalmasra tágult szemekkel próbálom leszedni onnan a kezét de õ csak kuncogva hajol piercinges mellbimbómra amit ajkai közé kapva kezd szívogatni és nyalogatni, teljesen elgyengülve nõket megszégyenítve kezdtem el nyögdécselni.
-Grigory, haaahhh mi...mit csinálsz?! Fejedzhh abbahh! - Fenébe! Amit csinál, az nem normális! Férfi vagyok és Õ is! De akkor miért vágyom egyre többre s többre?! Alig bírom visszafogni, hogy simogató kezébe ne lökjem mg inkább remegõ vágyamat... és amit az ajkaival mûvel! Be kell ezt fejezni mielõtt elmegyek! Õrülten elkezdtem ficeregni amivel pont az ellenkezõjét értem el, ékszeremet kissé meghúzva ajkaival annyira jól esett, hogy azonnal hangos sikítással élveztem el. Hangosan lihegve, remegõ testrészekkel és minimum cékla pirosan és izzadtan hanyatlottam vissza az ágyra. Mi a fenét mûveltünk?!
- Minden elképzelésem túlszárnyaltad Cicus. Teljesen megõrjítesz! - ajkaival nyakamat támadta le amitõl remegés futott végig testemen amitõl megint kuncogott. Ez a férfi... minden egyes érintésével feltüzeli az eddig mélyen szunnyadó vágyamat és bármnnyire is zavarban vagyok és bármennyire is furcsa, hogy Õ is férfi nem undorít. Ujjaival kezmre simít majd az elkapva simítja vágyára amitõl a levegõ is bennem reked. Nem szoktam más férfiakat nézni, a farkukat fõleg nem...de...EZ HATALMAS MÉG NADRÁGON KERESZTÜL IS! Halk zizzenés térít vissza majd szembenézek Grigory termetes férfiasságával, kezemet megfogva szorítja vágyára és nem hagyva idõt arra, hogy megpróbáljak menekülni ajkaimra marva von forró csókba és kezdi el kezemmel simogatni magát. Annyira... zavarba ejtõ olyat csinálni másnak amit még magammal sem tettem sohasem! 

Merengve nézi a mintákat, bizsergetõ érzés a puha ujjbegyei tapintása a karomon, ahogy egyet-egyet körberajzol.

- Tényleg megmutatod majd? Nagyon szép ami a karodon van. – elvigyorodom, bár õ nem látja, mert még mindig a tetkókat bûvöli. Az biztos, hogy látni fogja az összest, majd ha már ruha nélkül fekszik rajtam. - Egy ideig én is szerettem volna, de sajnos túl érzékeny a bõröm.

Érzékeny? Egyre jobban akarom ezt a szépséget.

Figyelem, ahogy végigvezeti az ujjain a körvonalakon, a könyökhajlatomnál, ahol vékonyabb a bõr erõsebben nyomja rá, az ujját, akaratlanul is borzongást keltve bennem. Felmordulok az erõfeszítéstõl, hogy ne szorítsam a farkamhoz a fenekét, ami olyan érzéki vonalú, mint senki másé. És a legjobb az, hogy nem is tud róla milyen szexi.
- Bocsánat. – kapja el a kezeit, mintha bajt csinált volna. Mégis mit hitt, hogy ennyivel fájdalmat okoz? Nem érzi a merevedésem a nadrágon keresztül is, mert pont rajta trónol… vagy csak annyira naiv, hogy észre sem vette mi az?

Atyaúristen… fejezze be ezt a helyezkedés, mert baj lesz! Hajszálon múlik, hogy nem végzi a billentyû mellett, az asztalra fektetve.

Lassan kifújom a levegõt és figyelem, ahogy ügyesen kattogtatja  a billentyût, azt hiszem õ lesz az én kis személyi asszisztensem ha könnyen helyre akarom rakni ezt a sok szart. Egyszer csak hátragurul a szék, ellöki magát a mappákhoz és kikotor ez vaskos darabot. Keresgél közöttük, majd visszalöki a széket a számítógéphez, és ott kezd keresgélni.

Nem zavarom, hisz látom, hogy nincs elveszve, tudja mit honnan vegyen elõ, ezért csak lazán a csípõjére rakom a kezem – most még nem teszek semmit.

- Ez az, õk azok. Felhívjam õket most Fõnök? – mutatja a papírt, ahogy hátra pillant, de a szép kis arcán a smaragd szemein is látszik, hogy már kivan.

- Hagyd csak cicus, majd én. – közelebb lököm a széket, hogy elérjem a mobilomat és a papírról leolvasott számon felhívom a karbantartó társaságot.

- A Karamazov Import-export vállalattól hívom és újra alkalmaznánk önöket. – közlöm a lényeget.

- Sajnálom uram, de még egy hónapi bérrel is tartozik nekünk a vállalat ezért nem vállalhatjuk.

- Küldje el az e-mail címünkre az összeget és a számlaszámot és holnapra elküldöm az összeget. A cégnek új vezetõsége van és a továbbiakban nem lesznek elmaradások. – mondom határozottan, hisz ez mostantól így is lesz. Ez a cég egy aranybánya és nem hagyom gallyra menni.

- Nos, uram, ha valóban megtéríti a hiányzó összeget akkor továbbra is számíthatnak ránk. – hallom a kedvezõ választ.

- Rendben. – leteszem és megjegyzem, hogy ezt ne felejtsem el.

Nem is akarok most tovább telefonálni, mert a kiscica nincs a legjobb állapotban, ha már a mellkasomnak dõlve piheg, holott elõször még az ölemben sem akart ülni. És az arca is piros. A homlokára simítom a kezem és az is elég nyirkos és forró. Fenébe! Az kell még, hogy pont most betegedjen amiatt a seggfej miatt!

Gyorsan megnyitom a postafiókomat és a saját számlámról kifizetem az elmaradást, így holnap már jöhetnek is.

Abban a pillanatban mikor elintézem, felemelkedik rólam és lõre botorkál, de a harmadik lépésnél megbillen. Éppen elkapom mielõtt elõre zuhanna és ugyanúgy a karomba emelem, mint ahogy behoztam ide. Felsikkant ijedségében, lehet túl gyorsan emeltem. A nyakamba kapaszkodik és hatalmas megilletõdött szemekkel pislog… értetlen kis cicaszemek.

Vigyorogva felkapom a zakóm és a liftbe sétálok vele. Ma nem fogom elengedni, mert még összetöri magát a lakásában és nem akarok egy törött láb vagy kész miatt várni azzal, hogy megkapjam.

A parkolóba megyünk, ahol Petrov nyitja is a kocsi ajtaját és le sem téve Amalijit beülök vele együtt.

- Vigyél haza! – utasítom és kényelmesen elhelyezkedem.

Õt figyelem, de pár kanyar után eléggé elsápad, remélem nem fog rókázni, szeretem ezt a kocsit.

- Lassabban menj! – szólok a sofõrnek a biztonság kedvéért. Engem nem zavar, ha lassabban megyünk bármeddig eltartanám, bár használhatóbb állapotban.

Már nemsokára a házamnál leszünk mire felemeli a fejét és kinéz az ablakon, majd homlokráncolva néz a szemembe.

- Grigory, hova viszel?

- Haza, cicus ugye te sem gondolod, hogy ilyen magas lázzal hagyom, hogy egyedül maradj? Fõleg amilyen ügyetlen ciculi vagy. – jobb lesz neki az én szakértõ ápoló kezeimre bízva. Õ már az enyém, csak még nem tud róla.
- De... de nekem haza kell mennem! Kérlek. vigyél haza. – nyöszörgi kérlelõ szemekkel.
- Mi az, valaki vár rád haza? A szeretõdhöz sietsz ennyire? – nem hiszem, hogy van neki, hisz még azt sem vette észre, hogy egy beton kemény merevedésen ficánkolt. De ha mégis akkor kivonom a forgalomból.

És még el is vörösödik a cicus. Hogy a francba lehet ilyen szégyenlõs és ártatlan?

- A nyuszim ma még csak egyszer kapott enni és még elég kicsi. – motyogja alig hallhatóan, és ezzel csak rátesz egy lapáttal a róla kialakított képre. Egy ártatlan kiscica, aki egy ártatlan kis nyuszit tart otthon.

- Akkor elmegyünk érte. Mondd a címet a sofõrnek!

Lediktálja, Petrov pedig megfordul és abba az irányba megy. Én addig kiélvezem a helyzetet és csak azért nem csókolom meg, mert nincs jól. De mondjuk nem is csók az elsõ ami eszembe jut, mikor meglátom azt a panelházat, ahol megáll a kocsi.

Na, ezt nem. Ez a putri csak egy minimális fokkal jobb az életveszélyes, bontásra ítélt épületektõl. Hogy képes egyáltalán itt élni?

És ez a környék tele van piti drogdílerekkel. Az én szeretõm nem fog itt lakni, az biztos! Ezt is felveszem a megoldandók listájára.

Éppen nyitná ki az ajtót, ne is tudom honnan pattant ki az a gondolata, hogy fel tudna menni oda, de nem is engedem.
- Dimitrij, hozd le kérlek a nyulat és a... szükséges dolgokat. – szólok az anyósülésen ülõ biztonsági emberre, aki már megy is.
- De… a kulcsok?
- Ne aggódj cicus. Dimitrij megoldja… - az én embereim elég sok mindenhez értenek - … inkább dõlj vissza a homlokod egyre forróbb.

Még a válasza elõtt visszanyomom a fejét és szerencséjére nem is ellenkezik. Lassan simogatom a haját, nagyon tetszik ez a vörös, az intenzív színe és hogy egy ilyen érzéki arcot keretez. És ez a test... alig várom, hogy minden részét magam alatt érezzem. Végigsimítom az oldalát is, most hogy nincs rajta felsõ, csak a selymes bõre van a kezem alatt.

Megérkezik Dimitrij a fura hangot kiadó nyuszival, aki rögtön kiugrik a félig nyitott ketrecbõl és Amaliji ölében landol. Én nem vagyok nagy állat barát, de ameddig nem tesz kárt semmiben nem repül ki az ablakon. Ez a szõrmók ezt még nem tudja, ezért mer így körbeszaglászni és hideg orrág a gazdit tartó karomhoz nyomja. Ez egyáltalán nem kellemes.

Csendben haladunk tovább, Amaliji elbóbiskol és nem is ébred föl még akkor sem mikor kiszállok vele a kocsiból. A nyuszija még mindig az ölében pihen.

A bejárat felé haladok mikor felébred, édesen ártatlan szemekkel körbenéz. Hm… vajon szûz még?

- Ciculim jól aludtál? – kérdezem mosolyogva, mire még el is pirul, pedig most semmi szexuális jellegû kérdést nem tettem fel.

- Sajnálom. Letennél?
- Nem. Még mindig fal fehér vagy és a lázad is magas. – majd bent leteszem az ágyra.

Felmegyek vele az emeletre egyenesen az én szobámba hisz neki az én ágyamban van a helye és nem egy vendégszobában. Amint a szépen bevetett ágyra teszem, kis szõrmók már a bolyhos szõnyegen hempereg. Merem reméli, hogy nem rágja össze.

- Ez itt a szobám. A többi... felújítás alatt van. – hazudom, mert amilyen szégyenlõs másképp nem maradna itt - A fürdõ ott van, a másik szoba pedig a gardrób. Ha le szeretnél fürödni, akkor szívesen segítek. – vigyorogva lé lépek, nem mondhatja, hogy tisztességtelen a szándék, hisz lázasan könnyen eleshet.

Erre viszont olyan vörös lesz, hogy az arca szinte egybeolvad a hajával.
- Akkor én inkább haza mennék, nem szeretnélek zavarni... – felkapja a nyuszit és az ajtó felé siet. Csak szeretnéd cica…

Elkapom mielõtt elérné a kilincset és magamhoz húzom.
- Hidd el, nem zavarsz. Sõt. Mielõtt még a kanapén szeretnél aludni nézz az ágyra... elférünk rajta... – súgom a fülébe halkan, meglepetésemre alig érezhetõen megremeg, tényleg nagyon érzékeny.
- Kö… Khm Köszönöm. Ha nem gond akkor használnám a fürdõt...
- Menj nyugodtan cicus. – kicsit most úgy is csapzott a szaunától amiben volt és legalább jobban lesz. És ha õ jobban lesz, akkor én is jobban fogok szórakozni.

Mikor meghallom, hogy elindult a zuhany, csendesen benyitok és egy pillantás vetve a kecses ívû hátra és arra az istentelenül kerek fenekére elviszem a szekrényrõl a nyirkos ruháit és az inas kezébe nyomom, hogy reggelre szerezzenek be ilyen méretû ruhákat neki.

Addig én összeszedek magamnak pár tiszta ruhát a gardróbból, mert én is menni akarok zuhanyozni, de a kiscica csak nem akar kijönni. Ennyire szereti a vizet?

- Cicus, jól vagy? – kérdem a biztonság kedvéért.
- Persze! – kiabál ki, ezért átmegyek a szobán, hogy a dobozába tegyem az órámat, ne legyen vizes. Az ágyon ott van az a szõrmét, picit a bundájára simítom, hogy milyen a tapintása és azt kell mondjam finom puha. Kellene szereznem nyúlszõrbõl készült szõnyeget.

Hátulról reccsenést hallok és ahogy megfordulok, úgy is maradok legalább egy percig. A kiscica a szoba közepén toporog, az egész csábító testén vízcseppek csorognak lefelé és csak az ágyékát fedi egy kicsi szürke kéztörlõ. Te jó ég… milyen vörös az arca…

Ezt vajon direkt csinálja? Szándékosan feszegeti a határaimat? Mert ennyire nem lehet vak, hogy nem veszi észre mennyire akarom és ki már jönni elém így.

- Kiscicám… ugye tudod, hogy a tûzzel játszol? – kérdezem, nem tudom közelebb lépjek-e, mert nem biztos, hogy visszafogom magam.

- Bo-bocsánat! Nem akartam összevizezni mindent, ne haragudj! – kér elnézést rögtön és meg is van a válasz a kérdésemre.

Nem. Nem szándékosan csinálja, hanem tényleg ennyire naiv. Nem létezik, hogy már ne legyen szûz, és nincs az az isten, amiért kiengedném a kezeim közül.

- Jelenleg nem harag az, amit érzek. – morgom, még számomra is hallhatóan karcos hangom, ezért megköszörülöm a torkom.

- Kérhetek egy törölközõt? Nem találtam sehol és ruhám sincs…

Bemegyek a gardróbba és lekapok a polcról egy tiszta törölközõt, majd az egyik válláról egy fekete inget és visszamegyek. Az inget az ágyra dobom, hisz tiszta víz a keze és éhes szemekkel nézegetve a szép kis teste elé sétálok. Milyen apró köldöke van, és szép formás. Kár hogy az ágyékát takarja a törölközõ, hisz az az egyetlen rész, amit még nem láttam rajta.

- Hogy akarod megfogni Cicuska? – mindkét keze foglalt, mert a kéztörlõ olyan kicsi hogy nem ér össze rajta ezért a combjánál két helyen fogja.

Lepillant magára és elkeseredetten felnyög, mert nem tudja, mit tegyen.

- A hátsódat nem kell takargatnod, már úgy is megcsodáltam és gratulálok hozzá! – óh, igen! Ezért az arcért megéri.

- Mi…?! – sipítja fojtott hangon, ahogy közelebb lépek zavartan hátrálni kezd míg a falnak nem simul. Valószínûleg átáztatja a tapétát, de most hidegen hagy, ellenben a kiscicámmal aki mindjárt lángra lobbant.

- A fürdõbõl elvettem a nadrágodat, hogy legyen mi alapján vásárolni az inasnak. – megrántom a vállam, végül is nem nagy dolog, de neki annak tûnik.

- Bejöttél?! Tudtad, hogy zuhanyozom! Nem lett volna szabad! – kiáltja egyszerre zavarban és bosszúsan. De édes ez az arcocska…

- De nem zártad be az ajtót. – jegyzem meg, pedig benne volt a kulcs. – Gondoltam nem tagadom a szemeimtõl a csodás látvány, mert már nagyon vágytak rá. – mellette támaszkodom meg a falon, a mellkasa majdnem az enyémhez simul.

- Akkor sem kellett volna… mit csinálsz? – néz rám ijedten, ahogy széthajtom a törölközõt és lassan a nyakára simítok.

- Megtöröllek, hogy ne áztasd el a szõnyegemet. – dobom a jó kifogást, de valójában csak cirógatni akarom egy kicsit.

- Terítsd csak rám és majd én megcsinálom. – mondja, de nem teszek eleget a kérésének.

Halvány mosollyal húzom végig az anyagot a karjaim, a nyakán a mellkasán, majd egy kíváncsi ötlettõl vezérelve a törölközõ sarkával alig érintve megcirógatom a piercing-es mellbimbóját. Egy apró nyögéssel rándul meg, de már ezt is a farkamban éreztem, mintha legalább szopás közben adta volna ki ezt a hangot. Buja kiscicám, hát ennyire érzékeny vagy?

Ösztönösem kap a kezem után, de ezzel a törölközõ is elõre csúszik. Már csak a combjai között himbálózik éppen azt takarva, amit nem kéne, de ha eddig azt mondtam az arcára, hogy vörös, akkor ez már vészhelyzet.

- És most mi lesz? – kérdezem levakarhatatlan elégedett vigyorral – Ha még egy percnél tovább maradsz, elveszem a kis kéztörlõt, hogy lássalak, de ha bemész, akkor a szexi kis fenekedet látom meg.

- For-fordulj el… - nyöszörgi édesen.

- Nem.

- Kérlek! – nyûszögi és beveti a könyörgõ szemeket.

- Oké, egy feltétellel! – adom be a derekam nagylelkûen.

- Feltétel?

- Igen. Meg kell csókolnod és akkor elfordulok, míg felöltözöl. – megadtam neki a kegyelemdöfést, az arcából ítélve. Kikerekedett szemekkel bámul, döbbenettel vegyes, zavarral és tartózkodással.

- Szerintem te is lázas vagy – mondja fojtott hangon – Én férfi vagyok! Férfi! Akkor is ha nem vetted észre…

- Óh, nagyon is észrevettem. És azt is, hogy milyen különlegesen gyönyörû férfi vagy. – az arcához emelem a kezem és megsimogatom a forró bõrt. Az enyém.

Megszeppente pislog, ezért mosolyogva mozdítom a kezem és a kéztörlõhöz érek. Amint megérzi az enyhe húzást az anyagon, pánikba esve kezd levegõ után kapkodni, a következõ pillanatban pedig az enyémre szorítja az ajkait aztán rögtön visszalapul, a falhoz.

Kitör belõlem a nevetés, bármennyire is sajgó problémán van a nadrágomban, ez a kiscica hihetetlenül édes és ártatlan.

És simlis, mivel kikapja a kezembõl a törölközõ és eltakarva a nemesebbik felét is beviharzik a fürdõbe. Kattan a zár.

Nem menekülhetsz elõlem kiscicám. Észvesztõ kis szeretõ lesz még belõle és mivel még olyan ártatlan mint a ma született bárány, arra tanítom amire akarom. Wrrr igen… mindenre amit szeretek!

És közben még õt is felfedezhetem.

Leülök az ágyra egy pohár vodkával és lassan kortyolok belõle, míg bent a hajszárító zúgása hallatszik. Nyilván megtalálta a szekrényben, azt hiszem még vadonatúj, mert én nem használom.

Amint ez is elhal, már tudom, hogy most kénytelen lesz kijönni, mert az inget nem vitte el.

Elõször a fejét dugja ki, a haja szépen elõreomlik a vállai fölött.

- Ne félj kiscica, még mindig itt vagyok – mosolygok rá évezettel. Megfogom az inget és felé intek vele, mire nyakig betekergõzve elõjön. Kartávolságon kívül marad és elõre hajolva nyúlna az ingért, de a másik kezemmel megragadom és egy gyors mozdulattal az ágyra rántom. Sikkantva kelne fel rögtön, de nem hagyom neki. Fölé hajolva megcirógatom a riad arcocskát, mire halványan el is pirul.

- M-mit csinálsz?

- Behajtom a jussom. – homlokráncolás – Tudod kiscicám ha te az elõbbit csóknak nevezted, akkor még sosem csókoltak meg úgy istenigazából.

- Hogy… mmmfff…

Nem hagyom, hogy befejezzen, édes kis nyögését elnyelve csókolom meg, egy normális, igazi forró csókkal, ahol érezhetem is azt az édes gyümölcsös ízét, amit rejteget és bár a nyelvemet nem használom – még – így is bõven elég neki egyszerre ez az élmény…

- Mi csinálsz?

- De igen, el is van mentve a nevük és az elérhetõségük a gépébe.

- Ez az, õk azok. Felhívjam õket most Fõnök? - igyekszek, hogy hangom ne tükrözze milyen pocsékul is vagyok és az hogy most a karjaiban tart, milyen hálássá is tesz, ha nem foga lehet le is szédülnék a székrõl. Fenébe is a klímával!

- Hagyd csak cicus, majd én. - Közelebb löki a széket az asztalhoz majd a telefon után nyúlva pötyögi be a számot és tárcsáz. Igazából nem is figyelek arra amit mond, néhány szófoszlányt elkapok de a szédülés nem lett jobb így mellkasának dõlve pihegek. Szerintem õ is észrevette, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán mert homlokomra teszi a kezét majd felszisszenve elveszi és arcomat kezdi erõsebben simogatni. Még egy ideig beszél a karbantartókkal, mikor jöjjenek meg visszakapják az eddigi elmaradt bérüket csak azonnal hozzák helyre. Mikor leteszi a telefont elérkezettnek láttam, hogy én is haza somfordáljak. Motorra most fixen nem ülök, majd buszozok. Ölébõl kimászva maximum három...esetleg négy ingadozó lépést tehettem mikor erõs karok emelnek fel, megilletõdöttségemben sikkantok egyet és abba kapaszkodok amiben tudok szinte reflex szerûen fonódok nyakára. Hatalmasra tágult szemekkel pislogok fel rá, amin egyszerûen csak vigyorog és a liftbe beszállva természetesen nyomja meg a parkolószint gombját. Annyira meglepõdtem azon, hogy csak felkapott mintha nem is lenne semmi súlyom, vígan tart egyetlen kezével és teljesen úgy viselkedik mintha csak egy madárfiókát tartana nem is látszik rajta, hogy valamit cipelne. Már csak azt veszem észre a gondolataim közepette, hogy a sofõr nyitja a kocsi ajtaját és egy „Vigyél haza” paranccsal elkényelmesedik velem az ölében. Mikor elindul a kocsi már szólni sincs kedvem, hogy egyedül is haza tudok menni mert szinte fejbe vág a rosszullét elég rosszul festhetek mert szól a sofõrnek, hogy lassabban hajtson. Mikor már annyira jobban lettem, hogy nem akarom magam fejbe lõni kinézek az ablakon és akkor veszem észre, hogy nagyon nem arrafelé megyünk amerre én lakom.

-Grigroy, hova viszel?

- Haza, cicus ugye te sem gondolod, hogy ilyen magas lázzal hagyom hogy egyedül maradj. Fõleg amilyen ügyetlen ciculi vagy.

- De...de nekem haza kell mennem! Kérlek vigyél haza.

- Mi az, valaki vár rád haza? A szeretõdhöz sietsz ennyire? - már a feltételezéstõl is, hogy nekem van valakim szinte bíbor szint vesz fel az arcom.

- A nyuszimnak ma még csak egyszer kapott enni és még elég kicsi. - nagyon halkan mondom, mert tényleg elég keveset adtam neki reggel, hangosan kuncog majd megkér, hogy mondjam meg a sofõrnek a címem. Miután megmondtam, szinte azonnal lesorolunk a felüljáróról és felém indulunk. Ezen a környéken egy ilyen kocsi mindenkit kivonz a házából. A környék elég lepukkant és sötétedés után nem a legbiztonságosabb, ezért is van motorom. Fürge. Mikor lefékez a kocsi és Grigory megpillantja a 4 emeletes panelház rogyadozó idomait arca egybõl elsötétül és aurája is megváltozik. Éppen kinyitnám az ajtót, hogy kiszálljak és felszaladjak szõrgombócomért erõs karjai visszahúznak ölelésébe.

- Dimitrij, hozd le kérlek a nyulat és a... szükséges dolgokat. - a sofõr szó nélkül egybõl kiszáll és beiramodik a házba. Idõm sincs utána szólni, hogy nem adta kulcsot.

- De..a kulcsok?

- Ne aggódj cicus. Dimitrij megoldja, inkább dõlj vissza a homlokod egyre forróbb. - meg sem várja, hogy válaszoljak mellkasához von, nekem meg nincs erõm ellenkezni és õszintén megmondva talán nem is akarok. Pár percig pihenek így, egyikünk sem szól semmit. Grigory szinte egy percre sem hagyja abba a simogatásom, szinte nincs olyan hely az oldalamon amit ne simított volna végig, éppen szólni akartam volna hogy túl sokat törõdik velem ahhoz képest hogy csak az asszisztense vagyok, mikor hangos nyüszögés térít észhez. Dimitrij az egyik kezében a nyuszim utazó ketrecét hozza, másikban próbálja megtartani, az ajtót kinyitva pici nyuszim azonnal az ölembe ugrik. Grigoryt körbeszaglássza majd meglepetésemre megpuszilgatja majd a combomra telepedve elégedetlen hangokat ad ki, fõleg mikor Dim is beszáll a kocsiba. Nio egy feketeszínû, oroszlánfejû törpenyuszi. Hím de rajtam kívül mindenkit szétcincálna, nos most már Grigory is a kegyeltek csoportját erõsíti. Ahogy látom kedvenc fõnököm is meglepõdött a nyuszim felõli szeretettõl, amióta az ölembe ugrott egyfolytában puszikkal halmozza el. Nem tudom miért de jelenleg nagyon boldognak érzem magam, még a rosszullétem ellenére is. Niot az ölembe téve szédülök vissza az elöbbi helyemre, szinte észre sem veszem, hogy elindul az autó. Lassan lecsukódik a szemem. Nio az ölemben, megnyugtató karok közt vagyok és simogatnak is. Ringató érzésre térek magamhoz, ami elõször feltûnik az a kedvenc nyuszikám bolyhos farkincája, feljebb tekintve meglátom hogy... te jó ég! Már megint Grigorry cipel!

- Ciculim jól aludtál? - egybõl elpirulok, hisz ma már másodjára ébreszt Õ.

- Sajnálom. Letennél?

- Nem. Még mindig fal fehér vagy és a lázad is magas. - Határozott léptekkel halad befelé, így megint megcsodálhatom ezt a gyönyörû házat. Egyenesen az emeletre tart, számtalan ajtó elõtt haladunk el, mikor egy dupla ajtó elõtt megállva várja, hogy az inas kinyissa elõtte. Belépve hatalmas szoba tárul a szemem elé. A szürkétõl a fehérig szinte minden árnyalat fellelhetõ de nagyon kellemes a szoba légköre. Óvatosan letett az ágyra, Nio egybõl leugrott az ölembõl és elkezdett bulizni a szõnyegen.

- Ez itt a szobám. A többi... felújítás alatt van. A fürdõ ott van, a másik szoba pedig a gardrób. Ha le szeretnél fürdeni, akkor szívesen segítek. - vigyorogva lép elém, valamiért azonnal lábujjig pirulok és ingadozva felállok.

- Akkor én inkább haza mennék, nem szeretnélek zavarni... - Niot felkapva indulok az ajtó felé de erõs karjai újból körém fonódnak és erõsen tartanak.

- Hidd el, nem zavarsz. Sõt. Mielõtt még a kanapén szeretnél aludni nézz az ágyra... elférünk rajta... - fülembe súgva mondja mindezt nekem meg szinte az összes testrészem remegni kezd... mi a fene történik velem?!

- Kö..Khm Köszönöm. Ha nem gond akkor használnám a fürdõt...

- Menj nyugodtan cicus. - furcsa vigyorral ül le az ágyra, lassan indulok a fürdõbe hisz a szédülés nem múlt el. Benyitva hatalmas fürdõ tárul a szemeim elé, fekete márványból van szinte minden. Hatalmas padlóba süllyesztett jacuzzi, minimum hat fõs zuhanyzó... Bármennyire is csábít egy jó kis habfürdõ jelen állapotomba sokkal inkább lenne ajánlott egy zuhany. Ruháimat összehajtva teszem le az egyik szekrény tetejére. Eddig észre sem vettem, hogy nincs rajtam ing... Hatalmasat sóhajtva állok a zuhany alá és langyos vizet engedek forró testemre. Hihetetlenül jól esik... Kilépve jutott csak eszembe, hogy még egy pólót sem kértem kölcsön amit felkaphatnék... A szekrényhez lépve kezdek keresni egy nagyobb törölközõt amivel eltakarhatom magam amíg kérek tõle valamit, de egy kicsi kéztörlõn kívül semmit sem találok, a ruháim meg eltûntek... Grigory biztos nem jöhetett be, azt hallottam volna... biztos az inas...fenébe! Ez az átkozott törölközõ pont h eltakarja nemesebbik részemet... Örökké nem maradhatok bent akármennyire is szeretnék... azonkívül, hogy még a tulajdon apám sem látott még így a hajamból folyik a víz így még a kinti szõnyeget is összevizezem... Hangos kopogás törte meg gondolataim folyamát.

- Cicus, jól vagy?

-Persze! - hallom távolodó puha lépteit és csak most esett le, hogy kérhettem volna elõbb valami ruhát... Fenébe! Derekamra kötöm azt a csöppnyi törölközõt és köldökig pirulva lépek ki. Nekem háttal állva simogatja Niot így van idõm arra, hogy körülnézzek hátha találok valamit amit magamra kaphatok. Egy lépést tehettem a széken heverõ pólóig, de egy recsegõ padló léc egybõl rám irányította a figyelmet. Az eddigieknél is sokkal jobban elpirultam és nem azért lett az egész testem libabõrös mert tiszta víz vagyok és a hajamról is folyik a víz, Grigory tekintete soha nem látott fénnyel csillogott. Szinte odaragadt a lábam és most tényleg úgy éreztem magam mint bárány a farkas barlangjában.

Nagy, zöld és értetlen cicaszemek pislognak rám, de még nem eresztem el. Jó helyen van õ az én karjaimban.

 - Miért akarnék? Se nõ nem vagyok, se szeretethiányos.

Szeretethiányos?

Nem épp szeretetbõl kaptam el, de jobban szeretem az olyan fiúcskákat, akiknek nincs eltörve semmijük. Az tény, hogy nem nõ, de ezek az ajkak olyan csábítóan pirosak, hogy kedvem lenne alaposan megharapdálni õket.

- Van az arcomon valami, hogy ennyire nézed? – kérdezi, szinte könyörögnek a szemecskéi, hogy eresszem el, de még megfontolom. - Figyelj, értem én hogy a fõnököm vagy meg minden... de tudod, azért egy kicsit zavarja az egómat, hogy te így csak a levegõben tartasz, értem én hogy fontos a szemkontaktus egy fõnök-alkalmazott kapcsolatban, de én az a földön járó törpe típus vagyok... érted? Tegyél le, kérlek mielõtt nem túl férfiasan elsírom magam.

A szóáradata végén elõveszi a könyörgõ cica szemeket, ami rohadt viccen, ezért végül nevetve lepakolom és gyönyörködöm benne ahogy ringó csípõvel elhalad elõtte.

Asztalhoz ülünk, a vacsora finom, mint mindig, de egy-egy falat közben kikérdezem a cicust, ám most nem céges ügyekkel kapcsolatban. Most az érdekel, mit szeret a munkán kívül, mivel lehet levenni a lábáról.

- Mond csak cicus, nem veszélyes rád nézve a motorozás? – az ügyetlenségét elnézve…
- Nos... igazából elég jól vezetek. Szerencsémre a bénaságom a vezetési készségeimre nem terjed ki és amúgy is imádok vezetni. Motorral meg könnyebben tudok haladni még akkor is, ha dugó van. Fõleg, hogy a cég iratokat szállító részlege a kevés haszon miatt megszûnt. A jelenlegi dolgozók mindegyiket mindenes posztot tölt be, így majd ne lepõdj meg, ha az emberek kb. mindenhez értenek a cégen belül. – mosolyog édesen, majd ráveti magát az ételre.
- Hobbid van cicus?
- Igazából a vezetés és a sütés. Imádok krémes sütiket gyártani, sokszor szoktam bevinni. – az jól hangzik. Egy krémes süti Amalijin tálalva. - Neked Grigory?

Elvigyorodom, jobbat nem is kérdezhetett volna.
- Egzotikus cicusok betörése, szeretek boksz meccsekre járni vagy egyszerûen itthon biliárdozni egyet. – õt is elég élvezetes lesz betörni, már alig várom és meg is fogom tenni, amit lezajlott az egész céges káosz helyrehozatala.
- Nem is tudtam, hogy szereted a macskákat... nekem inkább kutyás típusnak tûntél.

Édes… nem is tudod mennyire imádom a cicákat.
- Kérsz vodkát Amaliji? – a bárszekrényhez lépek és kiveszek egy jó márkájú, eredeti gyártású orosz vodkát.
- Ez két ok miatt sem lenne jó ötlet. – mondja - Az elsõ, hogy motorral vagyok. A második, meg elég sok hülyeségre képes vagyok és az, hogy kétbalkezes vagyok sem tölt el ilyenkor pozitív emlékekkel.

Kíváncsi lennék, mi az az elég sok hülyeség.

Hirtelen megcsörren egy telefon, ami nem az enyém és Amiliji már kotorja is elõ, majd jelzi, hogy ezt fel kell vennie. Én nem zavartatom magam, addig töltök egy kis italt, vacsora után mindig kellemesen ellazít és így jobban élvezem az estéket. De persze közben figyelek arra, amit mond. Ez már berögzõdés.

Amikor a fõnök kerül szóba elmosolyodom. Az arckifejezésébõl ítélve nem jó híreket kap, ami számomra csakis jót jelenthet.

Egyszer csak kiabálni kezd az a valaki a telefonban, még azt is hallom, amit õ mond és egyrészt meglep amit hallok, másrészt pedig igazolja a korábbi gondolataim. Ez a szorgalmas cica fél éve szinte semmi fizut sem kapott és mégis dolgozott. És ráadásul még egy putriba is kellett költözni.

Hm… ezen bizony változtatni fogunk. Az én szeretõm ne lakjon egy koszos albérletben.
Leteszi a telefont, a gondolataiba merülve indul a kijárat felé, de a biztonság kedvéért követem, hátha ismét a karjaimba akarja vetni magát.
- Köszönöm a vacsorát fõnök, de most már tényleg haza kell mennem. De legközelebb én hívlak meg. Oh, majd elfelejtettem, ezek itt az én számítógépem adataihoz vannak kötve így azonnal bármelyik aktához hozzáférhet. – a kezembe nyom egy kicsi kézi számítógépet, majd számomra túl hivatalosnak tetszõen, egy kézfogással köszön el. Majd már itt sincs.

A dolgozószobámba megyek, felhívom Borist, aki nagyon is jó hírekkel szolgál.

- Ez az idióta rohadék eljátszotta ruletten a részvényeit! Ekkora kibaszott hülyét! – röhög, de én is vigyorogva hallgatom. Pont ahogy terveztem. Elfogyott a pénze, így a céges kasszához nyúlt.

- Mennyi az annyi?

- Tizenhárom részvény, amiknek darabja olyan három-négymillió rubelt érne most a tõzsdén. – elhallgat egy pillanatra – Ez a marha részvényekkel fizet a kurváknak.

- Mondd, hogy viccelsz! – az a barom!

- Nem vicc, komolyan. Egy-egy kötvényt adott mind a két kurvájának.

Az orrom alatt káromkodok – Azokat is szerezd meg, mindegy hogyan!

Most már nem csodálom, hogy Amalijit is felhívták. Bár õ már itt nem sokat tehet, pusztán élvezheti majd a következményeit a fõnökváltásnak.

- Az nem lesz gond, mert az ostoba ribancok azt hiszik szemét és eldobták. – egy perc és megvannak.

- Helyes. Tedd be õket a széfbe, holnap délelõtt átmegyek és lerendezünk mindent. – leteszem és elégedett mosollyal hátradõlök a székemben.

- Az újabb sikeres üzletre. – felhajtom a maradék vodkát, majd úgy döntök mára felfüggesztem a dolgokat és lefekszem.

Reggel a legelsõ elintéznivalóm a Aranyláz kaszinóban van, ahol is Boris átadta a részvényeket, én pedig neki a megérdemelt vaskos csekket az e-havi szolgálataiért. Õ a legjobb emberem, bármit rá lehet bízni, de ezzel most megütöttem a fõnyeremény.

Ivantól a társulás során kaptam húsz százalékoz, még huszonötöt szereztem abból, hogy felvásároltam a többi részvényestõl az összest valamint a tõzsdérõl. És most itt van még tizenöt. Ez összesen hatvan százalék.

Ezzel Ivan végleg elvesztette a vezérigazgatói székét, a vagyonát és az örökségét. A legröhejesebb, hogy ezzel õ nincs is tisztában, hisz elméletileg nekem, csak húsz százalékom lenne amit õ a társulással rám ruházott. Alaposan meg lesz lepve a kis rohadék.

- Tudod barátom mik ezek a részvények? – kérdezem Borist vigyorogva.

- Nem.

- Gratulálhatsz a Karamazov importvállalt új vezérigazgatójának!

- Nem semmi. Piszkosul sokat szakíthatsz ezzel. – kezet fog velem, majd egy szivarra gyújtva az ablakhoz megy – Azzal a félnótással mi legyen?

- Miért? Mi csinálttok vele?

- Este kihívtuk a mentõket, mert belekötött egy olyan emberbe akibe nem kellett volna és a testõrei alaposan ellátták a baját. Valószínûleg pár napig még az ágyat nyomja a kis geci. – morogja, élvezve a kölyök helyzetét.

- Mindenestre a kaszinóban tedd tiltólistára, nincs több hitele és pénz se nagyon. – hülyeség lenne kölcsönadni neki, ha nincs mibõl fizetnie.

- Ahogy akarod. Ezek pedig a kimutatások és elszámolások az e-hónapi bevételrõl. – lém tolja a mappát amit tüzetesen át is nézek. Nm szoktam elhanyagolni a meló unalmasabb részeit sem, de itt minden rendben van, mint mindig.

Még pár dolgot megbeszélünk a jövõ héten érkezõ mûkincsekrõl, amit Párizsból „szereztek” és az orosz piacon adják tovább. Egy egész kollekciónyi antik váza. Jó kis pénzt hoz majd.

***

A kocsiban elõveszem a mobilomat, hogy elintézzek néhány telefont, de vagy rajta több nem fogadott hívás is a céges számról.

Nocsak, talán Ivan mégis lábra tudott állni?

Alig, hogy felveszik, elvigyorodom, mert az én kicsi vörös cicuskám hangját hallom meg.

- Fõnök... végre! – sóhajtja fáradtan.
- Mi az cicus hiányoztam?
- Fõnök, szükségünk van rád. Be tudsz jönni most azonnal? – a hangja olyan, mint aki éppen fut.

- Miért? Mi történ? – kérdezem, de a vonal másik felén csend van. – Amaliji?!

Semmi. A telefonomra nézek és látom, hogy már megszakadt a hívás, de biztos nem tette volna le. Mi a franc folyik itt?

- Petrov, a Karamazov irodaházhoz! – szólok a sofõrnek, aki már le is kanyarodott arrafelé.

***

Körülbelül tizenöt perccel késõbb érünk az épülethez, de már a legalsó szinten a portán sem stimmel valami. Több ember van ott mint kellene és a recepciós is idegesen kapkodja a telefont, de odalépve kiveszem a kagylót a kezébõl, hogy rám figyeljen.

- Mi folyik itt?

- Ááá Uram, csakhogy itt van! – csicsergi egy szuszra – Hiba törtét a biztonsági rendszerben, miután tönkrement a klimatizáció az egész épületben, bekapcsolt a védelmi rendszer és az összes mechanikus ajtót zárolta.

- Úgy érti… az alkalmazottak bennrekedtek és bemenni sem tud senki? – ez a cég kész katasztrófa! Hogy mehet egyik percrõl a másikra tönkre egy egész épület klíma berendezése, mikor a karbantartók ellenõrzik?

- Igen Uram. És csakis a fenti számítógépekrõl lehet kikapcsolni a rendszert. – hadarja.

- Akkor meg mi a francért hívtak engem? Úgy nézek én ki, mint akinek szárnya van és felrepülhet az irodáig? – ezt a hülye tyúkot.

- Bocsánat… de nem tudtuk, hogy mit tegyünk és…

- Hallgasson! Küldjön haza mindenkit – persze a megfelelõ szavakkal – aki idõpontra vagy megbeszélésre érkezett! – utasítom, mert ezzel a rohadt sok bámészkodó emberrel nem sokra megyek.

Elfordulok és elõveszem a mobilomat, majd hívom Borist.

- Ne kérdezz semmit, nem érek rá. Küldj egy hekkert a Karamazov irodaházhoz, most rögtön! – ezzel le is teszem, majd a kocsiból kiveszem a kézi számítógépet, amit Amaliji adott tegnap. Azt mondta ez az õ gépére van kötve, de hálózati úton mindegyik gép összekapcsolódik az épületben. A hekker rá tud csatlakozni Ivan gépére és felülírhatja a védelmi protokollt.

A vonal is ezért szakadhatott meg, mikor a cicussal beszéltem. A protokoll miatt megszûnt a vétel.

Hahh… azt hiszem ma sok dolgom lesz még…

***

A hekkernek húsz percbe telt ideérni és majdnem ugyanennyiben telik feltörni a kódot és kinyitni az ajtókat. A váróteremben már csak én, a recepciós és az egyik biztonsági emberem van, mindenkit hazaküldtem, hogy ne legyenek útban, az alkalmazottak fizetett szabadságra mennek két napig, míg rendbe hozatom a klímát. Amint kinyíltak az ajtók a bent ragadt emberek leözönlöttek, a többségük olyan, mintha megázott volna, még a hajuk is csurom vizes. Hány fok is van odabent?

- Maga jöjjön velem! – utasítom a recepcióst – Te pedig… - fordulok a biztonsági emberem felé - … marad itt és ne engedj be senkit!

- Igen, Uram!

Beszállunk a liftbe és felmegyünk a legfelsõ emeletre, ahol a fõnöki iroda van, hisz valami feltûnt miközben az emberek jöttek lefelé. A kiscicám nem volt közöttük, pedig õ is bent van.

A liftbõl kilépve, mintha egy szaunába kerültem volna, legalább harmincöt fok van, ha nem több.

- Nyisson ki miden kibaszott ablakot, ami az emeleten nyitható! – szólok a mellettem álló nõre, aki már siet is és teszi amit kértem.

Az iroda felé megyek, ellenõriznem kell a gépen, hogy hol a hiba és hívni kell a karbantartókat, mert ahogy megtudtam a vállalatnak dolgozók egy hónapja felmondtak, mert Ivan nem fizetett nekik.

Az iroda elõtt azonban megtorpanok. A recepciós pult melletti asztalon ugyanis meglátom az én vörös kiscicámat. A nagy, papírokkal teli asztalon fekszik, õ is úgy fest, mint aki teljesen elázott, az arca piros a külseje zilált.

Ebben a melegben már nekem is gyöngyözik a homlokom a zakó miatt, de majd az irodában megszabadulok tõle.

Ideér az asszisztens és felsikolt, mikor meglátja Amalijit, de azonnal ráparancsolok. - Ivan irodájában is nyisson ki minden ablakot és itt is!

- Itt nincsenek nyithatók Uram. Ez itt eredetileg egy folyosó volt, de a fõnökúr helyszûkében ide telepítette az asszisztensét.

Így már értem miért van itt a legmelegebb. A cicuska jó, hogy meg nem fulladt.

Ó, de örülök, hogy már megszabadultam Ivantól, mert lehet meg is fojtanám ha itt lenne, amennyi problémát okozott nekem. Az asztalhoz lépek és megpaskolom a kipirosodott pofiját, de meg sem moccan. Valószínûleg elájult a melegtõl.

Leteszem a kézi számítógépet és ügyesen felnyalábolom az asztalról és sietõsen az irodába viszem, majd a nagy bõrkanapéra teszem. A nyitott ablakokból már érkezik némi friss levegõ, amit hálásan szívok be, de még mindig kibaszott meleg van és piszok sok dolgom van.

- Hogy hívják? – kérdem a várakozó nõt.

- Natalja Kuzmav, Uram.

- Nézzen át minden szobát, hogy nincs-e még valaki itt, minden emelten! Ha talál még valaki szóljon a lent váró emberemnek és intézkedik. – az hiányzik még, hogy valaki feldobja a talpát. Egy nyomozás nem jönne jól éppen a cég átvételekor.

Beindítom a számítógépeket, amik már lekapcsoltak a hõtõl és míg újraindulnak visszamegyek Amalijihez. A fehér ing teljesen rátapadt vékony felsõtestére, szinte áttetszõvé vált, így szépen kirajzolódnak a vonalai, de csurom víz. És lassan már én is.

Ledobom a zakómat és a nyakkendõt, a fekete ingemen kigombolom a két felsõt és a könyökömig feltûröm az ingujjat. Nem szalonképes, de nem érdekel, mert megdöglök a melegtõl. Leülök Amaliji mellé és egy élveteg mosollyal elkezdem kigombolni az ingjét, hogy róla is lekerüljön a vizes holmi.

Élvezettel nézek végig rajta, a bõre finom puha, kipirult, mint amilyennek egy kitûnõ szex után kellene kinéznie, de majd azt is meg fogom tudni, hogy szex közben hogy néz ki. Alig várom…

Lejjebb gombolom, ahol viszont a nem várt felfedezéstõl magasba szaladnak a szemöldökeim.  

Te jó ég! Ki gondolta volna, hogy ez az édes kiscica nem is olyan ártatlan jóság, mint látszik?

A jobb mellbimbójában egy ezüstszínû karika fénylik, izgatóan keresztülhaladva a rózsaszín kis körön. Felmordulva simítok végig rajta az ujjaimmal, és egy pillanatra azt hiszem felébred, mert megrándult az érintéstõl.

Tehát érzékeny. Ezt jó tudni…

Vigyorogva húzom le róla teljesen az inget, a nedves haja olyan mit a folyékony vér a hófehér bõrén. Túl nagy csábítás.

Megsimogatom a lapos hasát, keskeny, törékeny csontozatú csípõjét, hosszú kecses nyakát… a francba! Ez a vörös démon már csak a látványával is felizgat! Muszáj megkapnom minél elõbb!

Épp az arcán simítok végig, mikor felnyílnak a szemei, elõször kábák, majd hatalmasra kerekedve pislognak rám a csillogó íriszek.

- Jól aludtál kiscicám? – kérdezem vigyorogva a meglepett tekintetét látva.

- Hol vagyok? – néz körül – És a többiek?

- Már mind hazamentek kicsikém, csak te és én vagyunk itt. – az asszisztens nem lényeges. – Jól vagy?

Remélem nem kapott hõ sokkot és nem kell dokit szerezni.

- Fáj a fejem, de jól va… mért vagyok meztelen?! – kiált, mikor megára pillantva meglátja a nyilvánvalót.

- Nem vagy meztelen, bár az is megoldható lenne. – mosolygok rá élvetegen. Fel tudnám falni, annyira finomnak tûnik minden látható porcikája – Az inged csurom víz.

- Le-levetkõztettél? – elpirul, karjait összefonja a mellkasa elõtt, eltakarva az izgató kis karikát a szemeim elõl.

- Csak segíteni akartam – hazudom – A kocsimban van váltás ing, majd felhozatom neked.

Néha szükség van rá ha el kell intéznem valakit és kicsit piszkosabbra sikerül a meló, mint vártam. Felállok, hogy a zakómban lévõ telefonomért nyúljak, de a hangja megállít.

- Nekem is van, nem szükséges, köszönöm. Elõfordul, hogy magamra borítok valamit, ezért mindig tartok váltásinget. – magyarázza feszengve. Feltápászkodik és felülve hátradõl, de a kezeit nem engedné le. Pedig azt igazán nem kell takargatni.

- Tudod kicsikém, az a karika roppant izgatóan fest a rajtad. Sokkal érzékenyebb vagy arra a területre, mint mielõtt betették, ugye? – ha még ájultan is megrándult annak az érintésére, ébren nagyon jó érzés lehet. De majd felfedezem magamnak minden érzékeny porcikáját.

Az édes arcocska szinte lángra lobban a szavaimra, vigyorogva ülök le a számítógép elé és kezdek bele a rendszer átnézésébe.

A tizenegyedik emeleten jelzi a hibát, ott mehetett tönkre valami és felfelé már nem mûködött a klíma. Balszerencse, hogy pont a legmelegebb napokon történt, de egy karbantartó csoport helyrehozhatja.

- Mi csinálsz? – kérdezi kíváncsian a nyakát nyújtva a monitor felé.

- Megkeresem a hibákat. – de kellene a segítsége – Nem tudod véletlenül, hogy az-az ostoba kölyök melyik karbantartó szolgáltatás alkalmazta?

- De igen, el is van mentve a nevük és az elérhetõségük a gépébe. – mondja rögtön. Kezdek rájönni, hogy az agya olyan mint egy mini katalogizáló plusz computer.

- Akkor gyere és mutasd meg, mert ez a gép egy káosz. – Ivan még arra sem vette a fáradságot, hogy normálisan katalogizáljon.

Amaliji feláll és bizonytalanul közelebb sétál, de mi más történhetne, mint az, hogy megint a karjaimban – pontosabban az ölemben – köt ki. Az alsó fiók ki volt húzva és nem vette észre, a kezeivel pedig magát takarta így nem kapaszkodott meg. Nem mintha panaszkodnék, pont jó helyen van õ itt.

- A fenébe! Ne haragudj, nem szándékosan csinálom ám.

Ki akar kecmeregni, de átkarolom a derekát és nem engedem. – Maradj csak kicsikém és mutasd az a karbantartót.

- De így nem jó… kényelmetlen nekem. Had keljek fel Grigory! – kérlelõ cicaszemek. Majdnem el is éri amit akar, de csak majdnem. Egy gyilkos és kaszinótulajdonost nehéz meggyõzni, ha õ nem akar valamit.

- Nem.

Duzzogva csücsörít, majd vékony ujjait az én karomra fonja és megpróbálja elhúzni, amit mosolyogva figyelek. Édes, hogy megpróbálja a nyilvánvaló erõviszony-különbségek ellenére. Természetesen nem megy neki, ezért bosszúsan néz a karomra, de ott is felejti a tekintetét. Hosszú kecses ujjával megérinti az egyik tetoválás körvonalát, a könyékig feltûrt ing láttatni enged párat, de ez koránt sem az összes.

- Tetszik kicsikém? Ha akarod szívesen megmutatom a többit is. – egy apró csókot nyomok a gömbölyû vállára, de nem vicceltem, ha akarja megmutatnám neki. Bár nemsokára úgy is látni foglya az összest…

Még pár percig beszélgetünk a cég jelenlegi ügyfeleirõl, de nem kerüli el a figyelmem, hogy Ivan igen csak bizonytalanul válaszol, bár próbálja leplezni. Valószínûleg fogalma sincs arról, hogy melyek azok a cégek, akik importálnak neki és melyek azok, akiknek õ exportál bizonyos árucikkeket.

Ez szégyen rá nézve, nem is értem mit gondolt Vasily mikor rá hagyta a „birodalmát”, bár az igaz, hogy Oroszországban hagyomány, hogy a család elsõ szülöttje viszi tovább az örökséget. Én ezt egy nagyon ostoba szokásnak tartom, de nem az én gondom, hogy mit tesznek.

- Akkor azt hiszem mindent megbeszéltünk. Amaliji majd elviszi önnek a papírokat és ha minden megfelel, megtarthatjuk az ülést és átveheti a részvényeit. – mondja elégedett vigyorral, hisz úgy hiszi gyõzött, de az nevet, aki utoljára nevet.

- Rendben, ez így tökéletes. Örvendtem! – kezet nyújtok, majd megszorítom az övét és távozom. Nem teszek rá megjegyzést, de még annyi tisztelet sem szorult ebbe az ostoba kölyökbe, hogy az irodája ajtajáig kikísérjen. Nem csodálom, hogy elveszti az üzleteit.

Becsukom az ajtót, majd homlokráncolva fordulok a zaj irányába és a komoly hangulatom ellenére is halkan felnevetek a látványra.

A kis vörös szépség egy kupac papír közepén ül és a fejére pottyant doboz alól kilógó hajtincsein kívül semmi nem látszik az arcából. Közelebb megyek és egy laza mozdulattal leemelem róla a kartont és felhúzott szemöldökkel nézek a megszeppent arcocskára.

Na mi az? Elvitte a cica a nyelved?

Csókolnivaló ajkaival duzzogva csücsörít, az arca vörös pírba úszik… nem bírom ki, hogy ne nevessek rajta, amit õ nem néz jó szemmel és visszarántja a fejére az irattartó dobozt.

- Minden jót!… Viszlát! – hallatszik a doboz alól és négykézláb elmászik az irodából nyíló kis konyhába.

A látvány igen csak megragadó, fekete nadrágja feszen simul gömbölyû fenekére. Szeretném még így látni: négykézláb támaszkodva, csak épp ruha nélkül és a farkammal a testében. Már a gondolat is izgató…

***

Másnap a házamba invitáltam az összes tanácstagot, vagyis tíz embert akiknek tudok az illegális üzleteirõl, vagy éppen üzletelek is velük. Húsz millió rubelembe kerül az egyetértésük, de megéri hisz így hónapokon belül a tripláját szakíthatom, nem beszélve a saját új lehetõségeimmel az amerikai piacon.

Nem mellesleg ott van az a kis szépség is. Elsõ az üzlet, de ha az üzletet az élvezettel köthetem össze az még jobb. A külseje igazán megkapó és különleges, nem sok orosznak van ilyen vörös haja és ilyen zöld szeme. Külön-külön is érdekes vonás lenne, de a kettõ együtt… és ráadásul egy olyan kívánatos testen. Wrrr… alig várom hogy megkapjam!

***

Az igazgatótanács természetesen a javamra döntött és megkapom a húsz százalékos részesedést ami ugyan nem jelent korlátlan hatalmat, hisz még mindig Ivan a fõ részvényes az õ negyvenöt százalékával, de elkövette azt a szintén óriási hibát – ami a végzetes hibája is egyben – hogy az eredetileg ötvenegy százalék öröklött részvényébõl eladott, hogy tovább dorbézolhasson. Ez eddig nem is gond, hisz még mindig fõ részvényes lenne, ha nem jöttem volna én.

A tõzsdén és egyéb üzletek útján szert tettem még néhány részvényre, eddig mind áll néven, párat a kaszinómban nyertek el a nevemben és volt olyan részvény amiért meg kellett dolgoznom egy két embert, de a lényeg az, hogy amint átadják nekem a húsz százalékot, az állás: negyvenöt százalék Ivané, ötvenöt az enyém. Vagyis tulajdonképpen a többségi részvénytulajdonosi jogaimmal élve átvehetem a cég irányítását ettõl az idiótától.

Délután már szólt is a titkárom, hogy egy bizonyos Amaliji Eveshka Basilevszky szólt, hogy fontos iratokat hoz. Tökéletes.

A szakácsnõnek meghagytam, hogy készítsen valami finom vacsorát, mert hogy az a szépség maradni fog vacsorára.

Éppen lesétálnék a nappaliba, mikor megcsörren a telefonom.

- Igen?

- Grigory, itt Boris. Utasítottál, hogy szóljak, ha Ivan Karamazov ismét a kaszinóba jön.

- Már megint? – többet van ott, mint bárhol máshol.

- Igen, két prostival együtt, de már most sem józan. – tájékoztat nyugodt hangon.

Benyit az inasom, ezért rá pillantok.

- Uram, a fiatalúr megérkezett!

Eltartom a fülemtõl a telefont. – Rendben. Vezesd be a nappaliba és mondd, hogy mindjárt megyek.

- Nos… hol is tartottunk? Valószínûleg megint veszíteni fog. – gondolkodom hangosan.

- Már most is veszít. Rulettezik, de nem jön össze.

- Ezúttal ne figyelmeztesd, ha túllépi az ötszázezres hitelkeretet! Hagyd, hogy annyit játsszon amennyit akar, nem számít mennyit veszít. Megértetted?  - fontos, hogy így tegyen, mert a tervnek pont úgy kell haladnia, ahogy elképzeltem.

- Ahogy akarod.

- Rendben, most mennem kell, de holnap személyesen is felkereslek a fejleményekért. – leteszem és elindulok lefelé. Már vártam ezt a napot, hogy végre a házamban legyen a kicsike és most itt van.
Mikor a nappaliba érek, elvigyorodom a fogadatásán, bár nem szándékos szerintem. A nemrég szerzett öntvényszobromat piszkálja. Ahogy egy kicsit lehajol, csodás fenek ismét szépen kirajzolódik a nadrágon keresztül, de a nadrág sem akármilyen… bõr. És a dzsekije is. Talán motoros ruha? A kabát erõs varrásaiból ítélve igen…

Csendes léptekkel mögé sétálok, legszívesebben erõsen belemarkolnék abba a feszes hátsójába, de nem teszem, mert még elijesztem a cicust. Ráérek még, eljön az ideje annak is mikor õ maga könyörög majd, hogy érintsem meg.

- Látom tetszik. – jegyzem meg mosolyogva, mikor megütögeti a fényes kristálydíszt a szobron. Még szerencse, hogy olyan nehéz, hogy az õ pehelysúlyú kis teste nem tudja eldönteni, mert ha normális szobor lenne és így a karjaiba vetné magát már darabokra tört volna.

Hatalmas, riadt smaragdszínû szemek szegezõdnek rám, még a keze is remeg a kicsikének. Kajánul felnevetek, amin alig láthatóan, de megsértõdik és végre lemászik a szobor talapzatáról… vagyis lemászna, de ehelyett épphogy elkapom a zuhanó alakját. Vékony derekánál fogva tartom, de szinte rögtön talpra áll és elhúzódik.

A táskájához fordul és elõkap belõle valamit majd sietve, pirulva átnyújtja.

A mappát látva elvigyorodom, nem mindennapi látvány lehet egy alvilági figura baba kék cicás irattartóval.
- Egy cica, aki cicás mappában hozza az eredményt. – suttogom vidáman, mert szórakoztatónak találom. Még nem hallottam olyan nevet, ami szorgalmas cicát jelentett volna.

Csak a látszat kedvéért nyitom ki, hisz tudom mi áll benne, de gyorsan átfutom a sorokat. Arra leszek figyelmes, hogy a kicsike meglógni készül, de azt már nem. A vállára teszem a kezem és megakadályozom, hogy távozzon.

- Hová, hová kicsikém? Még nem adtam engedély a távozásra. – egy ördögi mosollyal magam felé fordítom õ pedig lemondóan pislog az ajtó felé.

- Miért nem? – kérdezi édes hangján.

Mert még nem teltem be veled, még nem akarlak elereszteni és mert…

- Mert még lenne néhány kérdésem a céggel kapcsolatban, amit meg szeretnék vitatni veled. – ez igaz is és egyben ürügy is, hogy ne menjen még. Azt még túl korai lenne mondanom, hogy hamarosan ágyba akarom vinni és most azt akarom, hogy itt legyen, mert azzal a frászt hoznám rá. Én pedig nem vagyok egy türelmetlen ember… bizonyos fokig.

- Nem adhatok ki céges információt a fõnököm engedélye nélkül – komolyodik el hirtelen.

Feltartom a mappát – Már én is az egyik fõnököd vagyok és amint aláírom hivatalosan is az leszek, szóval… - elõveszek egy tollat és aláírom, majd az egyik példányt kiveszem magamnak a másikat pedig mappástól visszaadom neki - … most már mesélhetsz.

- Rendben. Mi szeretne tudni?

- Ó ne! Nem kell ez a hivatalos hang. Szólíts Grigorynak kicsikém! – sokkal bizalmasabb kapcsolatban leszünk mi annál, minthogy magáznia kelljen. – Elõször is ülj le, mert nem fogsz egyhamar távozni.

Nem kerüli el a figyelmem, hogy ismét az ajtó felé pillant, de aztán leül velem szemben.

- Nos… a cégnek mostanában nem megy jól, pedig nem sokkal ezelõtt még milliókat hozott a konyhára. Szerinted mi ennek az oka? – mielõtt megszólalna közbevágok – Ha hazudsz, azzal csak rontasz a helyzeten, szóval az igazat mond. Nem fogom tovább adni a fõnöködnek.

- Mr. Karamazov egyáltalán nem ért az üzlethez és nem is érdekli, addig ameddig van elég pénze. – válaszolja, furcsán komolyan. Érdekes…

- Mennyi befektetõt veszített? – ezt pontosan még én sem derítettem ki, mert nem volt a legfontosabb információ.

- Szinte az összes Olaszországi érdekeltsége odalett, pedig õk mindig is remek ügyfelek voltak. Amerikával pedig eddig nem is tárgyalt, most is csak azért van rá lehetõsége mert… - nem folytatja, az ajkait harapdálva tépelõdik.

- Mint mondtam senki nem fogja visszahallani. – amúgy sem szándékozom azzal a buta kölyökkel beszélni. Õ csak szórja a pénzét, úgy sem sokáig teheti már.

- Most is csak azért van rá lehetõsége, mert önnek… vagyis… neked vannak érdekeltségeid és kapcsolataid külföldön. – hosszú ujjait összefonja az ölében, a haja vörös vízesésként hullik alá, amikor elõre biccenti a fejét, de azonnal a füle mögé tûri. Kecses nyaka kivillan, hófehér bõre szép kontrasztot képez a fekete bõrrel… csábító. Nagyon is az.

A követezõ fél órában felteszek még néhány kérdést az importált áruval és a részvénypiaccal kapcsolatban, mennyit érnek a tõzsdén és bár ezeket az információkat már tudom, úgy lenne a fontos a látszat miatt, hogy tájékozódjam és õ készségesen válaszol is.

A feleletibõl és a pontosságából két dolgot szûrök le rögtön: elõször is, valamiért igen csak számít neki ez a cég, másodszor pedig sok ész és szakértelem szorult abba a gyönyörû fejecskéjébe.

- Uram, tálaltuk a vacsorát! – szól be Igor, az inasom.

- Helyes. - amúgy is mindent megbeszéltünk már.

- Vacsorát? – kérdezi meglepetten, szemei szinte izzanak a lámpafényben.

- Igen szépségem. Ragaszkodom hozzá, hogy ma velem vacsorázz. – ragadozó mosollyal nézek a szép szemekbe, amikben tartózkodást látok. – Ha tetszik, vedd amolyan köszönet félének a tájékoztatásért. Te is orosz vagy és tudod, hogy semmi sincs ingyen. – itt ez már szinte törvény: valamit, valamiért.

- Rendben… de aztán már igazán haza kell mennem, mert holnap korán kelek és…

- Ne aggódj nem harapok… - felállok, és megvárom míg õ is mellém lép, majd mutatva az utat az étkezõbe indulok, de mit ad Isten, ismét nem jut tovább pár méternél!

Az étkezõ padlója egy kicsit magasabban van, mint a folyosóé és õ nyilván nem lépett elég nagyot, mert egy apró sikkantásra fordulok meg és szó szerint a karjaimba esik.

Most nem tudom, nevessek vagy szánakozzak, de végül az elõbbi gyõz. Vigyorogva magamhoz szorítom a karcsú testét, majd egyik kezemmel lassan, a bõrét is érintve kisimogatom a selymes tincseket az arcából, ami most majdnem azonos színû a hajával.

- Ha ennyire szeretsz a karjaimban lenni, azt hiszem el sem eresztelek többé. Mit gondolsz kiscicám?