- Nem jött össze – villannak meg a szemei.

Ebben sajnos igazat kell adnom neki.

- Deee, tényleg, figyelj, nagyon rohannom kell! – kezdek heves bólogatásba, nekifeszülve a kezei szorításának, de hiába gondolkozok, csak lehetséges kibúvók hosszas, összefüggéstelen sokasága ötlik az eszembe. Úgyhogy elkezdem felsorolni mindet, vagy bejön az egyik, vagy ráun a szövegelésemre és elenged, nekem meg mindkettõ ugyanolyan jó. – A kutyámat elütötték, a nagybátyám kórházba került, a macskám lenyelt egy egész egeret, és most fuldokol tõle, és a ház is ég éppen! Szóval, ha volnál oly szíves, és elengednél, akkor én rohannék is haza!

Még csak egy arcizma sem rándul meg, míg beszélek, csak az ujjai szorítása erõsödik a nyakam körül és a szemei változnak el, arra a szép, aranyló borostyánszínre. Mármint hogy besárgulnak a szemei. Szó sincs semmilyen szépségrõl. A francba, már ennyire kevés oxigén jutna a fejembe, hogy a lehetõ legnagyobb ökörségekre gondolok?

Hol van ilyenkor Mr. Harris?! Még az a szerencsétlen tapló sem tûrné el ezt!

Na jó, de. Ha rólam van szó, talán még szurkolna is Isaacnek.

- Nem mész te sehová! – mordul rám, de legalább nagy kegyesen enged valamicskét a szorítás erejébõl. – Nincs is háziállatod, és a házad sem ég, azt viszont nem tudom, hogy van-e nagybátyád, de hogy nincs kórházban, az biztos.

- De, de, tutira ott van! Mrs. McCall... – Hirtelen akadok el a mondat közepén, mikor leesik, mit mondott. – Várj! Honnan tudod, hogy nincs háziállatom? Te kémkedsz utánam?! – kiáltok fel felháborodva.

- Ugyan már, ha kémkednék valaki után, az biztos, hogy nem te lennél. Ha meg lenne állatod, azt lehetne érezni rajtad. Tudod... vérfarkas – mutat az orrára a szabad kezével, miközben megajándékoz egy maximálisan lesajnáló tekintettel.

Talán mégis az agyára tudok menni.

- Ja, igen, mintha rémlene valami... – vágok egy igazán elgondozó pofát. – Tudod, teljesen véletlenül a legjobb barátom is éppenséggel az, ami egy elég vicces történet, hogy hogyan lett az, talán egyszer el is mesélem neked, ha jó kutyus leszel, és elengedsz, mivel nekem most tényleg mennem kell – kísérlek meg újra kisiklani a vasmarkából.

Ugye azt már mondanom sem kell, hogy most sem sikerül? Azt viszont örömmel látom, hogy a kutyás hasonlat betalált, a szemei megvillannak és halkan még morogni is kezd, bár szerintem öntudatlan a dolog. Kíváncsi lennék, meddig mehetek el... vajon lenne mersze bántani?

- Farkas. Nem kutya – mordul fel fenyegetõen. – És ha még egyszer megpróbálsz még csak utalni is egy kutyás viccre, megmutatom, hogy mennyivel félelmetesebb vagyok egy kutyánál! – Az elõzõ kérdésemet meg is válaszolják a rám villantott, megnyúlt szemfogai.

Nos, igen. Egészen biztosan meg merné tenni.

Ahogy kivillantott fogaival és veszélyesen csillogó aranyszín szemeivel morog rám, kétségem sincs efelõl. Vagy éppen ezt akarja elhitetni velem? Most még a szín szépsége sem fordul meg a fejemben, nem... Vagyis, tekintve hogy ezen gondolkozom, de.

- Pedig a kutyák is ijesztõek! – feszegetem még tovább a határokat. – Tudom, tudom, Derek, meg te, meg Erica meg Boyd nagyon kemény arcok vagytok, és ijesztõek, de hidd el, a szomszéd palotapincsije sokkal ijesztõbb tud lenni. Kis picike, és... – Hirtelen hallgatok el, mikor a mellkasából feltörõ morgás nemcsak erõsödik, hanem egészen elállatiasodik.

Ahogy rám vicsorog, látom, hogy még jobban megnyúlnak a fogai, már egészen agyarszerû képzõdményekké válnak, és most már az arca is teljesen megváltozik. Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Már éppen kezdenék megkönnyebbülni, hogy legalább a karmaival nem szaggatta szét a légcsövemet, mikor a másik keze ujjainál meghallom a ruhám halk reccsenését, és közvetlenül utána a szúró fájdalmat is, még a nyakamnál is, ahogy a karmai a húsomba is utat törnek maguknak. Nem túl mélyen, de ahhoz éppen eléggé, hogy meggyõzzön a szándékairól.

- Ó-ó... Nem úgy értettem! – próbálom menteni a menthetõt.

Próbálok a lehetõ legmeggyõzõbben nézni rá, de õt ez látszólag a legkevésbé sem érdekli. Most meg miért néz így rám? És miért bámulja így a nyakamat? A szemei is olyanok, mintha... Mintha egy kicsit elsötétült volna a tekintete az izzó borostyán színe mögött.

Te jó ég... ugye nem éhes?! Kurvára remélem, hogy Derek megtanította uralkodni magán, mert ha pár csepp vérre így reagál, akkor én záros határidõn belül kutyakaja leszek. Mármint farkas. Vérfarkas.

Most meg becsukja a szemét. A rohadt életbe, tényleg nem tud uralkodni a vérszomján?!

- Nem, é-é-én tényleg nem... nem úgy értettem! – próbálkozom újra. – Természetesen te vagy az ijesztõbb! Kérlek, nem akarok vérfarkas kaja lenni!

Olyan hirtelen enged el, hogy az egyensúlyomat is majdnem elvesztem, mert nem számítottam rá. De legalább elengedett... Fellélegzek és engedek a köhögési ingernek, aztán megigazítom a ruhámat és ránézek. Elfordult és most éppen akkorát sóhajt, hogy csoda, hogy nem szakad be a tüdeje, de aztán látom a kezein, hogy a karmai visszahúzódnak, a profilján pedig azt is, hogy az arca is visszaváltozik.

Egy kicsit megkönnyebbülök, de aztán már vissza is fordul, és elkapja a felsõm nyakát.

- Menjünk – kezd el maga elõtt tolni.

Nem nagyon merek ellenkezni. A nyakam és a karom még mindig szúr és tompán lüktet, éles emlékeztetõként arra, hogy talán nem lenne tanácsos ujjat húznom vele.

- Ho-hová?! Várj már, hová megyünk?! – kérdezem, de még csak nem is reagál. – Hallod?? Hová viszel?! – Még mindig semmi. – Isaac! Hova a fenébe megyünk?? – Szünet, pedig már az ajtón is kilökdösött és most éppen a parkolóban vagyunk, a Jeepem felé tartva. – ISAAC! – kiáltok rá, de õ válasz helyett csak bependerít az anyósülésre.

Felháborodva meredek rá, fõleg amikor beül a kormány mögé. Ugye õ sem gondolja komolyan, hogy hagyom, hogy vezesse a kocsimat? Nincs az az isten, hogy önként odaadjam neki a ku...

Aha, szóval õ is tudja. A kulcsom már nála van. Élesen beszívom a levegõt, de a saját érdekemben összeszorítom a számat, és nem mondok semmit, mert még a végén tényleg felzabál. A saját autómban.

- Derekhez – szán meg végre a válasszal, miután beindította a motort. – Tudod, nem kell Scottot utolérned, mi elõbb odaérünk majd, ahová Jacksont viszik Ericáék, mint õ.

A francba. Ezt meg honnan tudja?? Pedig biztos, hogy nem gondolatolvasó. Scott viszont nem örülne, ha tudnának a jelenlétérõl, szóval ideje a mentõakció folytatásának.

- De én... én tényleg haza...

- Kuss – mordul rám.

Látszik rajta, hogy nem tervez hinni nekem, pláne nem megállni, úgyhogy inkább gyorsan bekötöm magam. Bár ha össze meri törni a Jeepet, tuti, hogy kinyírom... valahogy. Lopok Deatontól valami spéci farkasölõ cuccot és belekeverem a kajájába...

- ...honnan tudtad? – szólalok meg újra.

Türelmetlen sóhajt hallat, az ujjai pedig megszorulnak a kormányon.

- Azt mondtam, fogd be! Vagy azt akarod, hogy én tegyem meg?! – kapja felém a fejét, a szemei ismét sárgán világítanak.

Úgy látom, gyorsan ki tudom hozni a sodrából. Ez egyszer még kapóra jöhet... Ja, majd amikor meg akarok halni.

- Jól van, jól van... – tartom fel a kezeimet. – De vigyázz az én kicsikémre! Nehogy összetörd a kislányt!

- Kislány... – mordul fel megvetõen. – Max öregasszony, nem kislány.

- HÉJ! – kiáltok rá felháborodva.

Hogy meri sértegetni a kicsikémet?! Újabb adag halk morgás tör fel a mellkasából, olyan szorosan fogja a kormányt, hogy félek, itt helyben eltöri.

- Képtelen vagy tíz másodpercnél tovább csendben maradni?!

Aggódva figyelem a lassan elfehéredõ ízületeit, szinte hallom a kormányon lévõ bõr ellenkezõ recsegését.

- Hé, ha lehet ne tegyél kárt a kormányban, õ nem tehet semmirõl – rázom meg a fejem.

- Stiles – morogja lassan –, ha nem fogod be most azonnal, én esküszöm...

- Most mi van, én csak a kocsimat vé... – Hirtelen elhallgatok és tágra nyílt szemekkel beleépülök félig az ülésbe, félig az ajtóba, amikor felém kapja a fejét és teli torokból kiereszt egy olyan igazi, emberes farkasüvöltést, borostyán szemekkel és megnyúlt szemfogakkal meg minden.

A szívem felköltözik a torkomba egy kis idõre, úgy szorítom egyik kezemmel az ülés támláját, a másikkal meg a mûszerfalat, hogy valószínûleg az én ízületeim is elfehérednek. Isaac fújtatva fordul vissza, hogy újra az útra szegezze a tekintetét, de én még várok néhány másodpercet, mielõtt vissza mernék ülni rendesen, csak hogy biztos lehessek benne, hogy nem akar megenni.

- Ezt még Derek is megirigyelhette volna – sóhajtok fel.

- Kuss legyen!

Hmm. Ha kedves az életem, talán tényleg jobb lesz, ha lakatot teszek a számra. Isaac felõl még mindig szabályosan áradni érzem a bosszúság hullámait, miközben a Jeeppel rákanyarodik a bekötõútra, ami Derek – és a kis falkája – aktuális búvóhelyéhez vezet. Furcsa, hogy már nem az erdõ mélyén, valahol a fák között rejtõznek, de az sokkal jobban érdekel, hogy mégis mi a fenét akarnak Jacksontól.

- Szóval, mit ártott nektek Jackson? – fordulok Isaac felé. – Mármint tudom, hogy mekkora tahó meg minden, de azért...

- Te tényleg ennyire unod az életed? – kérdezi olyan hanggal, hogy nem tudom eldönteni, hogy most meglepett, elkeseredett, vagy éppen a gyilkos düh párolog belõle.

- És te tényleg ennyire hisztis vagy? – meredek rá. – Jézusom. Attól, hogy te akkor sem beszélsz, amikor kéne, nem kell másokra is ráerõltetned ezt a némasági fogadalmat.

- Te a lehetõ legmesszebb állsz a némaság fogalmától, Stiles. – Olyan hirtelen fékez le, hogy kis híján lefejelem a mûszerfalat. – Megjöttünk. Szerencsére.

Kipattan a kocsiból, aztán jóformán már ott is van az anyósülés felõli oldalon, kinyitja az ajtót, és egy laza, cseppet sem barátságos mozdulattal kiránt az ülésrõl. Amikor visszacsapja az ajtót, felszisszenek.

- Nem vécéajtó! – figyelmeztetem, de csak egy türelmetlen sóhajt hallat válaszul, aztán megragadja a felsõmet a vállamnál és úgy kezd maga mellett vonszolni. Már szóvá sem teszem a modorát, inkább szemügyre veszem az újdonsült lakhelyüket. Mit ne mondjak, egy fokkal biztosan otthonosabb, mint egy leégett ház. – Szóval most már itt bujkáltok...

- Akármit is forgatsz a fejedben, most felejtsd el. Ha kéretlenül idejössz, elõször cselekszünk és csak azután kérdezünk. – Egy kicsit közelebb hajol a fülemhez. – És hidd el, élvezettel fogom feltépni a torkodat!

Csak a szemem sarkából sandítok rá és nyelek egyet. Komolyan nem tudom eldönteni, mennyire vehetem komolyan ezeket a fenyegetéseket.

Az épületben olyan rohadt sötét van, hogy semmi nem látok, amíg el nem érünk egy lefelé vezetõ lépcsõt rejtõ ajtóhoz. Addig egyedül Isaac rángatása irányít, merthogy õ minden valószínûséggel kitûnõen lát a sötétben... és ismeri is a járást. A lépcsõhöz érve viszont már alakul a dolog, mert ahogy kinyitja az ajtót és elkezd maga elõtt tuszkolni lefelé a lépcsõn, már kezdek én is látni valamicskét, a tágas és magas, valami pince és raktár keresztezésére hasonlító helyiség magasan lévõ ablakain ugyanis beszûrõdik a fény.

A lépcsõ aljára érve megtorpanok, Isaac viszont újra belemarkol a felsõmbe a nyakamnál, és elõrébb taszigál. Elõször nem is értem, de aztán meglátom a sötétben pirosló két pöttyöt, és rövidesen elõ is lép a szempár tulajdonosa az árnyékból. Ránk néz, de a jelenlétemet egyedül azzal nyugtázza, hogy felvonja a szemöldökét.

- Megint szaglásztak – magyarázza Isaac. – McCall Ericáékat követi.

Derek felsóhajt és az égre emeli a pillantását, de úgy tûnik, hamar beletörõdik a dologba.

- Elõbb-utóbb úgyis rájöttek volna. A végén talán még segítenek is – néz rám jelentõségteljesen.

- Erre biztosan tudnék válaszolni, de a kis farkasod nem volt hajlandó elmondani, mit terveztek Jacksonnal, szóval sajnos még nem tudom megmondani. Hacsak nem akarod te... – Már megint Isaac szakít félbe.

Ezúttal hátulról vonja a nyakam köré az ujjait, és egy fenyegetõ morgás kíséretében figyelmeztetõen meg is szorítja. Most talán tényleg jobb lesz, ha befogom... Az egy dolog, hogy Isaac fenyegetéseiben kételkedek, de abban valamiért biztos vagyok, hogy Derek gondolkodás nélkül átharapná a torkomat.

Isaac hátrébb rángat, éppen akkor, amikor megint nyílik az ajtó a lépcsõ felett. Erica és Boyd jelenik meg, kettejük között az igencsak erõteljesen tiltakozó és vergõdõ Jacksonnal.

- Itt maradsz – mordul rám Isaac, aztán elenged és felsiet a lépcsõn, hogy segítsen Ericáéknak lehozni Jacksont.

Tényleg elképzelésem sincs, mit akarhatnak tõle. Lehozzák a lépcsõn és Derek felé kezdik rángatni, aki egy busz roncsa elõtt ül valami ládán, a kezében – amiken amúgy kesztyû is van – pedig egy törött tükör vagy üveg darabját forgatja. Eléggé hasonlít ahhoz, ami az uszodában maradt a Kanima támadása után... Mi a fenére készülnek ezek? Ahogy látom, Boyd helyét valahol út közben átvette Isaac, most õ és Erica tartják Jacksont Derek elõtt. De akkor hol van...

Megdermedek a közvetlen a hátam mögött felhangzó morgásra. Aztán valaki megint megragadja a felsõmet – legközebb is abban a boltban fogok ruhát venni, csoda, hogy még nem szakadt el –, és nekipenderít az egyik vasoszlopnak.

Boyd.

Micsoda vendégszeretet! De most komolyan azt hiszi, hogy itt tudnék lenni anélkül, hogy tudnának a jelenlétemrõl? Elvégre vérfarkasok vagy mi a fene... Mindenkinek éreznie kell a szagomat. Vagy átváltozva nem tudnak logikusan gondolkozni? Merthogy Boyd nagyon is át van változva, stimmelnek a szemei, a fogai, a ráadás arcszõrzet meg minden... Ó, és a karmai. Amikkel asszem éppen a nyakamat készül felhasítani. Hát persze.

Nem tudom, ki lepõdik meg jobban, õ vagy én, amikor újabb morgolódó csatlakozik hozzánk, akinek a karmos keze éppen az õ engem fenyegetõ pracliját kapja el. Az viszont még jobban meglep, mikor Isaac sárgán világító szemeit pillantom meg, amint fenyegetõen Boydra morog. Mármint oké, Derek is mentett már meg Isaac fogai elõl, és még azon sem lepõdtem volna meg, ha idõközben Scott jutotta volna be... Na de Isaac?

- Komolyan, fiúk? – hallatszik Derek hangja, még mindig ugyanonnan. – Elég legyen. – Boyd morogva megrántja a kezét, mire Isaac még hangosabban morog rá, olyan erõsen szorítva a karját, hogy még én is látom, hogyan mélyednek az ujjai Boyd húsába. – Azt mondtam, fejezzétek be! – szól már Derek is erélyesebben. – Boyd, tedd hasznossá magad és inkább keresd meg a másik jómadarat is. Már biztosan itt ólálkodik a környéken.

Boyd bosszúsan kirántja a kezét a szorításból, fújtatva Isaacre néz, de végül sarkon fordul és felcsörtet a lépcsõn. Tanácstalanul nézek utána, majd lassan vissza Isaacre, akinek idõközben visszaváltoztak a szemei és a szemfogai is.

- Ööö... öhm... köszi? – próbálkozok meg valami hálálkodás-féleséggel.

Még ha nem is értem miért, akkor is megmentett. Õ viszont csak rám néz – a tekintetében mintha szintén tanácstalanság, vagy éppen értetlenség ülne, aminek ugye semmi értelme –, és nem is válaszol semmit.

Bár talán jobb is így, asszem a válasz valami olyasmi lenne, hogy „nem szívesen”, vagy „ne aggódj, legközelebb hagyom érvényesülni”. Ebben egyetérthetünk, mert továbbra is egyetlen mukkanás nélkül megfordul, és visszamegy Derekék hármasához, hogy segítsen Ericának.

Jackson ide-oda kapkodja a fejét, látszólag õ sem nagyon érti, hogy mit keres itt. Derek viszont olyan, mint a türelem mintaképe, egyáltalán nem sieti a dolgot és ráérõsen vár, hogy Scott és Boyd betoppanjanak. Jackson szerencséjére ez nem is tart olyan sokáig, pár perccel késõbb ismét feltépõdik a lépcsõ feletti ajtó, de most már Scott csörtet lefelé rajta. Boyd bosszúsan és sokkal lassabban követi, de míg õ Derek társaságához csatlakozik, addig Scott egyenesen felém jön.

- Hogy kerülsz ide? – sziszegi elkapva a karomat.

- Váratlan fuvarom akadt – sandítok Isaac irányába, aki egyébként pont erre néz.

Scott követi a pillantásomat, aztán elkerekedett szemekkel visszafordul felém.

- Elmondtad neki, hogy figyeltünk Jacksont?!

- Dehogy mondtam el, idióta! – meredek rá. – Magától is kitalálta, hogy sejtünk valamit. Amúgy meg örülj neki, így legalább elsõ sorból nézheted végig az eseményeket.

Felsóhajt, de amikor meghalljuk Derek hangját, mindketten elhallgatunk és közelebb is megyünk. Isaac és Erica továbbra is biztos kezekkel tartják Jacksont Derek elõtt, Boyd pedig a hármas mögött cövekelt le.

- Mi történt veled teliholdkor, Jackson? – kérdezi Derek.

Leesett állal nézünk össze Scottal. Teliholdkor?! Lehetséges lenne, hogy Derek... De hát szándékosan azokat gyûjtötte össze a suliból, akik úgymond „rászorultak”! Mégis mi a fenéért harapta volna meg éppen Jacksont?

- Semmi! – feleli Jackson szinte felháborodva. – Az égvilágon semmi nem történt! – Most komolyan dühös?

- Hazudsz – jelenti ki Derek nyugodtan.

- Nem hazudok! – kezd el vergõdni Isaac és Erica között ismét. – Semmi nem történt! Be is tudom bizonyítani! Én... Én levideóztam magam.

Derek megvetõen felhorkan, Erica és Isaac pedig felnevetnek, de mikor Jackson nem nevet velük, Isaac rámered.

- Te levideóztad magad? – kérdezi már-már hitetlenkedve, de továbbra is vigyorogva.

- Igen, le – sziszegi felé fordulva Jackson. – Míg ti a sarokban kuporogtatok attól félve, hogy szörnyeteggé változtok, én felkészültem, és vártam azt a csodát, amit a ti nagy alfátok ígért nekem!

Homlokráncolva figyelem a jelenetet. Szóval tényleg. Derek õt is megharapta. Ha viszont megharapta, akkor mégis hogyan lehetséges, hogy nem történt vele semmi...?

- Be tudom bizonyítani, hogy nem történt semmi – fordul újra Derekhez Jackson. – Hadd hozzam ide a filmet, és bebizonyítom!

Derek néhány másodpercig elgondolkozva néz rá, aztán lassan megrázza a fejét.

- Nem. – Megforgatja a kezében az üveget, Jackson pedig rémülten rámered a kezeire. – Sokkal jobb ötletem van annál.

- Mi az? – kérdezi rémülten Jackson. – Mit akarsz...?

Isaac és Erica a térdére lökik és ott is tartják, míg Boyd hátrafeszíti a fejét és szétnyitja a száját. Scott lép egyet elõre, de nem tesz semmit, mindketten tátott szájjal figyelünk. Mi a...

- Mindig is egy kígyó voltál, Jackson – lép elé Derek – azt pedig mindenki tudja, hogy egy kígyóra nem lehet hatással a saját mérge...

Most már tényleg a padlón köt ki az állam, végre összeáll a kép. Az az üvegcserép tényleg az uszodából van, valószínûleg rajta a Kanima mérgével. Ezért a kesztyû és ezért akarta tudni, mi történt Jacksonnal... Ezek azt hiszik, hogy Jackson a Kanima?!

- Ne! – lép elõre Scott, de már késõn.

Derek megbillenti az üveget, a méreg pedig egyenesen Jackson szájába csöpög. Isaac rögtön ezután összeszorítja az állkapcsát, és egészen addig úgy is tartja, míg a méreg hatni nem kezd. Jackson elõször csak rángatózni kezd, aztán hirtelen mozdulatlanná válik, és mikor Isaac és Erica elengedi, eldõl, mint egy zsák. Pont mint én a szervizben. A méreg tehát hatott... nem Jackson az.

Derek szinte csalódottan sóhajt fel és fordul meg, míg mi Jackson magatehetetlen testét bámuljuk. A szemei ide-oda járnak, hiszen azt tudja mozgatni, bár az furcsa, hogy megszólalni nem szólal meg. Derek megrázza a fejét, aztán elgondolkozva ránk néz.

- Isaac – szólal meg aztán –, vidd haza Stilest. Nekem beszédem van Scottal.

Mi értetlenül, Isaac pedig bosszúsan néz rá. Derek is nagyon jól tudja, hogy Scott mindent elmond nekem... akkor mégis miért akar elküldeni? És miért nem mehetek egyedül?

- Tudod, magamtól is képes vagyok hazamenni – közlöm az egyértelmût.

- Persze, hogy aztán itt maradj hallgatózni – vonja fel a szemöldökét Derek.

- Scott úgyis elmondja, mit...

- Azt majd õ eldönti, hogy mit oszt meg veled és mit nem. Isaac!

Scottal még értetlenebbül nézünk össze, de Isaac engedelmes kiskutyaként már ott is van mellettem, és – már meg sem lepõdök – a felsõmnél fogva kezd magával vonszolni.

- Hé! – szól rá Scott homlokráncolva, mire kap egy lesajnáló pillantást Isaactõl, aki nem zavartatja magát túlzottan.

A szemeimet forgatva rázom meg a fejem Scott felé, közben próbálván lépést tartani Isaackel, hogy lehetõleg a lábamon menjek fel a lépcsõn, és ne az arcommal nyaljam végiga fokokat. Nekem még mindig az imént történtek járnak a fejemben, Isaac pedig meg sem próbálja eltitkolni, mennyire utálja, hogy engem kell pesztrálnia, úgyhogy egész úton a kocsiig csak a lépteink zaja töri meg a csendet. Csak akkor nézek rá dühösen, mikor a saját zsebébõl veszi elõ a Jeep kulcsát.

- Vissza se adtad a kulcsomat?! – kérdezem felháborodva.

- Tégy egy szívességet mindkettõnknek és most tényleg fogd be – mordul rám, aztán kinyitja az ajtót és belök az ülésre.

Tiszta déja vu, pont mint a suli parkolójában. Ja, azt az egy dolgot kivéve, hogy ezúttal nem Derek háza elõtt állunk majd meg, hanem a mi bejárónkon. Ami azt jelenti, hogy ha apa kinéz az ablakon, egyenesen ránk fog látni.

Mélyebbre süllyedek az ülésben. Azt hiszem, legjobb lesz lélekben felkészülni a kellemetlen apa-fia beszélgetésre, amiben meg kell neki magyaráznom, mégis hogyan lehetséges, hogy egy olyan fickó vezeti hazáig az én autómat, aki nem is olyan régen még egy gyilkosság elsõszámú gyanúsítottja volt. Remek estének nézünk elébe.

Stilinski persze egybõl ugrik, no, nem valószínû hogy azért, mert annyira akar már kísérletezni, hanem mert hû oldalbordája, McCall is föláll. Ezek ketten tényleg nem képesek semmire sem egymás nélkül. Ha engem kérdez valaki, szerintem eléggé gáz ez a nagy bromance köztük, fõleg, hogy elvileg McCallnak ráadásul még csaja is van. Na, ja. Egy vadász lánya… normális ez a kölyök?! Csodálkozom, hogy miért akarja Derek annyira bevenni a falkába ezt a nyomorultat, esküszöm, még Stilinski is értelmesebb ennél a bambánál, pedig az azért nagy szó!

A két nagyon okos suttogva elkezdenek arról vitatkozni, hogy Stiles legyen velem kedves, de õ nem akar az lenni, de hogy muszáj… mintha nem hallanám minden egyes szavukat. Nyugi, nyomi, nem akarom hallani a kis csevegéseteket, de még így is hallom, hogy minden érzékem kiélezõdött Jacksonra, a feltételezett Kanimára. Eléggé valószínû, hogy õ az, legalábbis Derek nagyon biztos benne. Mondjuk, bevallom õszintén, jelen pillanatban nem sokat jelent, mivel Derek abban is biztos, hogy Scottnak a falkánkba kell tartoznia, de mondjuk azt, hogy hiszek neki. Végül is, folyton rothadó bûzt áraszt magából ez a kõbunkó, ráadásul amilyen szemét, el tudom róla képzelni, hogy vérfarkas helyett egy nyomorult gyilkos gyíkká vált.

Az a baj, hogy hiába tudjuk a lény nevét, azt még Derek sem tudja, hogy mire jó, pláne nem, hogy hogyan kell hatástalanítani, ám legalább emberként el tudjuk kapni Jacksont. Elkapjuk, elvisszük Derekhez, õ megnézi, hogy õ-e a Kanima, és ha igen… hát, egy ember eléggé könnyen sérül.

Én már csak tudom…

Stilinski nagy kegyesen visszafárad, miután a tanár rászólt, hogy nem kellene tovább fecsegnie drága szerelmével. Na, jó, ezt csak én tettem hozzá.

Ahogyan leül, és leteszi a szereket az asztalra, a levegõ fölkavarodik, én pedig elfintorodok. Fúj, de orrfacsaró bûzük van ezeknek a szaroknak! És most komolyan ezeket össze kell öntözgetnünk?! Én mindjárt megfulladok… Ennél még Stilinskinek is jobb szaga van, ami azért már elég nagy szó! Bár… most, hogy így belegondolok…

De nem. Stiles Stilinskinek nincsen jó illata, pláne nem olyan, mint a csavart krumplinak, a Batman-es tusfürdõnek, és mint a fahéjnak.

Szeretem a fahéjat…

- Na és Derek a modorod vagy a hallgatagságod miatt vett be a csapatba? – szólal meg pár perc meglepõ csend után. Nincs semmi baj a modorommal, a hallgatagságommal végképpen. Nem mintha túlságosan érdekelne, hogy mit mond.

- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a véleményedet.

- Szóval a modorod miatt – pillant rám. Legszívesebben fognám, neki vágnám a falnak, és addig verném az arcát, amíg nem képes befogni a száját, ám jelen pillanatban nem volna a legbölcsebb dolog, így inkább próbálom figyelmen kívül hagyni, és inkább a nem túl bizalomgerjesztõ, ráadásul ocsmány bûzöket árasztó löttyre pillantok. Nem vagyok benne túlságosan biztos, hogy ennek tényleg így kell kinéznie.

- Mi lenne, ha okoskodás helyett inkább arra figyelnél, amit csinálsz?

- És akkor mi lenne, ha maga is kivenné a részét a feladatból, Mr. Lahey? – jelenik meg szinte a semmibõl a rohadt tanár. Annyira elegem van ebbõl a fickóból is, meg a hülye tantárgyából is, ám mégis elveszem a kezembe nyomott üvegcsét. Hát persze… minden vágyam kémiai kísérleteket végrehajtani. Ez teljesen egyértelmû.

- Vigyázz a szemeidre, még a végén megijeszted – vigyorog rám ez a hiperaktív idióta, amikor fölmordulok. Érzem én is, hogy egy pillanatra elsárgulnak, így gyorsan lesütöm szemeimet, és úgy teszek, mintha nagyon koncentrálnék arra, hogy elolvassam, pontosan mit is kell csinálni ezzel az izével. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tudom, mi ez, sõt, egyáltalán nem vagyok biztos. De ha Harris ezt nyomta a kezembe, valószínûleg ezt is kell beletennem.

- Fogd be, Stiles. – Mindössze ennyit mondok, és tényleg csend lesz egy darabig. Sosem hittem volna, hogy képes egy teljes percen keresztül néma csöndben ülni, és csak két pillanatonként testhelyzetet váltani, ám most mégis sikerül neki. Azt hiszem, lehet, nem is olyan reménytelen ez a gyökér.

Sajnos muszáj együtt dolgozunk, szóval miközben én öntöm a löttyöt, addig Stiles a szûrõt tartja. Elméletileg ezután húsz percet kell várnunk, hogy összeérjen a lötty, addig meg lehet csinálni, amit akarunk. Vagyis nem, mert kémiát kellene tanulnunk, de nem igazán érdekel, szóval folytatom küldetésemet: Jackson megfigyelését. Nem túl nagy dolog, eléggé feltûnõ a srác, és még nálam is kevesebbet csinál, mert õ csak bámul egy pontra, és nagyon morcosan néz. Csak nem mérgesek vagyunk, amiért nem vérfarkassá, hanem gyilkos gyíkká változtunk?

Tudom, tudom… nem szép dolog a káröröm. De mégis ez a legszebb öröm.

Mikor letelt az a bizonyos húsz perc, újabb folyadékot kell hozzáadni a… löttynek már alig nevezhetõ fos színû, állagú, és ráadásul szagú valamihez. Belecsepegtetem a pipettával a három cseppet, és…

… nem történik semmi.

Hát ez remek!

Kivételesen egyetértünk valamiben, mégpedig abban, hogy csodálkozunk, miért nem történt valami. Persze, nem is õ lenne, ha ahelyett, hogy letenné a lombikot, még neki áll rázni, szóval egyáltalán nem az én hibám, hogy a lötty egy hangos pukkanás után mérgezõen gusztustalan füstöt bocsájt ki magából. Fúj, ez undorító!

Vérfarkas orrom nem nagyon csípi ezt a szagot, ember ösztöneim pedig a pukkanó hangjait, ami nem sok jóval kecsegtet, így Stilesszal együtt hátrálunk pár lépést, amíg elég távol nem kerülünk a bizonytalan állagú szarságtól. Közben már az egész osztály ránk figyel, Harris is ide fárad, ám semmiféle ingerültséget nem érzek felõle, hanem…

Ó, bassza meg! Ez direkt csinálta velünk! A szemét dög!

- Délután újra megpróbálhatják egy elzárás keretében. – Ez a megállapításom kijelentése után megerõsítést is nyert. Bassza meg! Hát ezért dolgoztam én ezzel a szarsággal?! Hogy elzárást szerezzek be, ráadásul ezzel a kis nyomorékkal?!

- De... – kezdem ellenkezésemet, ám nyugodt, rettentõ kárörvendõ mondatával elejét veszi minden mondanivalómnak.

- Szeretettel várom magukat ugyanitt, pontban három órakor.

Visszavonom. A kárörvendés egy borzalmasan gyerekes, mérhetetlenül szemét dolog!

---*---*---*---

Rettentõen idegesít, hogy már megint én vagyok az, aki kimarad a jóból, de nem idegeskedek. Derek azt mondta, ha jó fiú leszek, és itt maradok az elzáráson, akkor megvár engem a mókával, addig Erica és Boyd szépen leszállítják neki Jacksont. Semmi értelme itt lennem, nem akarok egyetemre sem menni, valószínûleg elmegyek majd eladónak egy ruhaboltba, vagy valahová… úgysem érdekel semmi, ízlésem meg legalább van, legalábbis sokkal jobb, mint jó pár embernek, akivel egy iskolába járok.

… mint egyeseknek, akivel elzáráson vagyok.

Idegesít a tudat, hogy amíg én itt elcseszem az idõmet ezzel a szarsággal, Ericáék éppen Jacksont rabolják el, de hiába nézem folyamatosan az órát, egyszerûen nem akar sem a nagy, sem a kis mutató egy millimétert sem arrébb mozdulni. Azt hiszem, elromlott…

Harris ránk szól, hogy legalább a könyvünket nyissuk ki, mintha tanulnánk, szóval mind ketten, szinte egyszerre csapjuk föl a könyvünk tetejét, és ugyanúgy nem foglalkozunk továbbra sem semmi mással, csak azzal, hogy mikor szabadulhatunk már végre.

Halk rezgést hallok meg, valószínûleg valahol csörög egy telefon. Ahha… Stilinskinél rezeg a telefon, és valami olya hírt kaphatott, ami miatt furcsa tekintettel kezd el bámulni engem. Mintha… gyanakodna?

Hmm… lehet, hogy nem is olyan hülye ez a hülyegyerek, mint gondoltam?

Még az én gyorsaságomhoz képest is gyorsan tovasuhan a srác, mikor meghalljuk, hogy végre lejárt az elzárás. Nem mintha nem szeretnék n is eltûnni innen mihamarabb, de úgyis utol érem, még mielõtt bármit is tehetne, így szép komótosan elteszem a könyvemet, és kifelé menet nem felejtek el egy láthatóan undorodó grimaszt vágni Harris felé. Tudom, hogy látta, tudom, hogy meg fogja bosszulni, de kicsinyke szívemnek igazán jót tett ez a kis grimasz.

Kilépek az ajtón, és utána vetem magam Stilinskinek.

Mindjárt még jobbat fog tenni neki egy bizonyos idióta falhoz lökése!

Hogy én hogy vártam ezt a pillanatot… Igaz, nincs itt fal, de a szekrények hangosan csattannak, ahogyan a hirtelen nekik lökött testtel egymáshoz ütõdnek. Ó, igen… remélem, fájt neked! Elégedetten vigyorgok, ahogyan nyakánál fogva a szekrényhez kenem, mintha elõbb érkezett volna meg a húsvéti nyuszi, hogy van okom a falhoz passzírozni.

- Hová ilyen sietõsen, Stiles? – kérdezem veszélyesen halk, lágy hangon. Tudni fogom, mikor hazudik, és ha hazudik… hát, akkor tudja, hogy készülünk valamire, és nagy valószínûség szerint azt is, hogy Jacksonnal kapcsolatos a dolog.

- Ööh… Halaszthatatlan dolgom van, vészhelyzet… Most szóltak, hogy lopják az autómat? – próbálkozik be egyáltalán nem meggyõzõen. Még a szokottnál is gyengébb a hazugsága, amit anélkül is tudnék, ha hallanám felgyorsult szívverését. No meg… ha az ember szépen kinéz az ajtón, vajon mit pillant meg legelsõnek?

Hát persze, hogy azt a roncsot, amit még van pofája autónak hívni.

- Nem jött össze – mondom ki azért a biztonság kedvéért, hátha nem értené meg a nyilvánvalót. Igazán tudhatná, hogy vérfarkasnak ne hazudjon, úgyis tudjuk, mikor mond igazat, és mikor nem. Bár nála nem nehéz kitalálni, általában a dumája nagy részében csak kamuzik, vagy hülyeségeket hord össze-vissza.

- Deee, tényleg, figyelj, nagyon rohannom kell! – bólogat eszeveszetten, mint aki így akarna meggyõzni állítása helyességérõl. Vagy mint aki szabadulni akar a szorításomból minél hamarabb, de ez igazán mellékes. - A kutyámat elütötték, a nagybátyám kórházba került, a macskám lenyelt egy egész egeret, és most fuldokol tõle, és a ház is ég éppen! Szóval, ha volnál oly szíves, és elengednél, akkor én rohannék is haza! – Mondom én, hogy vagy kamuzik, vagy hülyeségeket hord össze! Most komolyan, még csak hallanom sem kell a gyorsuló szívverését, hogy tudjam, hogy hazudik! Nincs is se kutyája, se macskája… ha lenne is megdöglenének nála. Még egy kaktuszt sem mernék rábízni, eléggé megbízhatatlannak tûnik.

De persze ez most mellékes.

- Nem mész te sehová! Nincs is háziállatod, és a házad sem ég, azt viszont nem tudom, hogy van-e nagybátyád, de hogy nincs kórházban, az biztos – jegyzem meg. Egy kicsit lazítok szorításomon, de csak azért, mert kicsit mintha már kezdett volna lilulni a feje, ami tudtommal nem túl jó jel az agy oxigén-ellátása szempontjából. És bár igazán nem venném a szívemre, ha miattam volna még gágyultabb az agya, azért mégsem mernék az emberiségre szabadítani egy még agyalágyultabb idiótát, mint amilyen eddig volt Stiles.

- De, de, tutira ott van! Mrs. McCall… - kezdené az ellenkezését, ám a mondata közepén lefagy, és kerek szemekkel, idióta arckifejezéssel bámul rám. Mint aki… nem is tudom, mint aki most tudta meg, hogy egy perverz idõs bácsi a szomszédja, és mivel sosem szokta elhúzni a függönyt, a bácsi folyamatosan kukkolhatja az ablakon keresztül öltözködés, sõt, önkielégítés és pornónézés közben is. Eww, fúj! - Várj! Honnan tudod, hogy nincs háziállatom? Te kémkedsz utánam?! – kiált föl teljesen fölháborodottan.

Idióta.

Ennek komolyan egy vérfarkas a legjobb barátja, és még azt sem tudja, hogy még a legapróbb változásokat, környezeti behatásokat is tudjuk érzékelni mások szagán?!

- Ugyan már, ha kémkednék valaki után, az biztos, hogy nem te lennél. Ha meg lenne állatod, azt lehetne érezni rajtad. Tudod… vérfarkas – mutatok jelzésértékûen az orromra azzal a kezemmel, amelyikkel éppen nem a falhoz szorítom.

- Ja, igen, mintha rémlene valami… Tudod, teljesen véletlenül a legjobb barátom is éppenséggel az, ami egy elég vicces történet, hogy hogyan lett az, talán egyszer el is mesélem neked, ha jó kutyus leszel, és elengedsz, mivel nekem most tényleg mennem kell. – Ez most tényleg ennyire hülye, vagy csak tetteti?! Lassan már tényleg nem tudom elhinni, hogy egy ember, akire igazából még én is azt mondom, hogy okos, és kifejezetten jó a dolgok utánanézésében, ilyen hülye tud lenni.

Most komolyan… szerintem direkt idegesít, hogy lássa, meddig mehet el, mert öntudatlanul ilyen öngyilkos hajlamai nem lehetnek egy embernek! Nem, de tényleg. Csak föl akar idegesíteni, hogy lássa, mernék-e vele bármit is tenni, máskülönben nem hasonlítana egy kutyához.

- Farkas. Nem kutya – morgom a miheztartás végett. Nem akarom még egyszer meghallani, hogy azt mondja, kutya. Farkas vagyok, ráadásul vérfarkas. Nagy különbség van közöttük! – És ha még egyszer megpróbálsz még csak utalni is egy kutyás viccre, megmutatom, hogy mennyivel félelmetesebb vagyok egy kutyánál! – villantom ki hosszú szemfogaimat. Aranyló szemeimmel tekintetébe mélyedek, és hallom, ahogyan szíve egyre hevesebben ver.

A félelem édes illata érzõdik felõle, farkasom a mélyben elégedetten morog. Szereti, ha félnek tõle. Szeretem, ha félnek tõlem. A félelem mellé egy másfajta illat is társul, ám nem tudom, mi ez a kissé citrusos illat, de nem is foglalkozom vele. A félelem illatának mértéke, így az érzete úgyis sokkal nagyobb, így valószínûleg õ sem tudja, mi lehet ez a citrus illat. Mindegy is.

- Pedig a kutyák is ijesztõek! Tudom, tudom, Derek, meg te, meg Erica meg Boyd nagyon kemény arcok vagytok, és ijesztõek, de hidd el, a szomszéd palotapincsije sokkal ijesztõbb tud lenni. Kis picike, és… - blablázik már megint, de ezúttal nem vagyok hajlandó eltûrni. Egy PALOTAPINCSI?! Most komolyan?!

Tudom, hogy senki nincs még csak a közelben sem, szóval nyugodtan teret engedek a farkasomnak, és érzem, ahogyan szemfogaim még hosszabbra nõnek, karmaimmal egyetemben, s az arcom is megváltozik, nem csak a szemeim színe. Karmaim belemélyednek ruhájába, könnyedén utat vájva magának a puha anyagba, s a bõrébe is enyhén belemélyednek. Nem nagyon, csak egy kicsit, hogy épp csak kibuggyanjon a vére.

- Ó-ó… Nem úgy értettem! – Rettegés és a vér illata a farkasomat erõsen csábítja, legszívesebben felé hajolnék, és lenyalnám a kicsurranó vércseppecskéket, majd belevájnám fogaimat abba a hófehér, igazán ízletesnek látszódó hamvas kis bõrbe, és…

Ember vagyon. Nem állat. Ember.

Nem teszek ilyeneket.

Egy pillanatra lehunyom szememet, de így sem jobb, hiszen észveszejtõ illata így is árad belõle, és farkasom szinte belülrõl marcangol, hogy még több félelmet akar, s még több vért.

Nem kapja meg. Én ember vagyok. Nem állat, s nem is az apám. Fõleg nem az apám!

- Nem, é-é-én tényleg nem… nem úgy értettem! Természetesen te vagy az ijesztõbb! Kérlek, nem akarok vérfarkas kaja lenni! – Hirtelen engedem el, úgy, hogy kissé meg is bicsaklik a lába, mert talán már el is felejtette tartani magát. Föllélegezve köhögcsél párat, és megigazítja magán a ruháját. Elfordulok tõle, és veszek egy mély lélegzetet, ami tele van még mindig a félelmének illatával, ám kényszerítem magamat a szívverésem lenyugtatására, és arcom, karmaim visszaváltoztatására.

Nem fogom föltépni Stiles torkát. Nem fogom lenyalni a vöröslõ vérét, ami ingerlõen csorog le a sebébõl, hogy aztán eltûnjön a ruhája mögött.

Nem fogom.

- Menjünk – jelentem ki, és a fölsõje hátulját megfogom, úgy tolom magam elõtt. Nem kell szinte semennyi erõt sem kifejtenem, hogy tudjam tolni, még ellenkezése sem tud meghatni. Vagy vérfarkas kaja lesz, vagy magától jön velem. Választhat.

- Ho-hová?! Várj már, hová megyünk?! – kérdezi. Mikor a Jeep-jéhez érünk, szinte már kiabál, mintha nem hallanám akkor, ha csak suttogná a kérdését. Addig nem válaszolok, amíg be nem lököm az anyós ülésre, én pedig gyorsan be nem pattanok a vezetõ ülésre. A kulcsát út közben már kihalásztam a dzsekijének a zsebébõl, nem volt nehéz dolog. Megpörgetem az ujjamon, amit felháborodott levegõvétel fogad, majd bedugom a kulcsot a lyukba, és elforgatom.

A motor nem éppen doromboló hangot ad ki, sokkal inkább egy olyan motor hangján szólal meg, ami pillanatokon belül kilehelheti a lelkét. Remélem, nem most fogja föladni ez a csotrogány.

- Derekhez. Tudod, nem kell Scottot utolérned, mi elõbb odaérünk majd, ahová Jacksont viszik Ericáék, mint õ – közlöm vele teljesen természetesen. Bambán pislog, és úgy tátog, mint egy partra vetett hal, majd megrázza a fejét. Ne kezdd már megint, kérlek! Kérlek, csak… ne.

- De én… én tényleg haza... – És kezdi. Most komolyan ilyen hülyének néz?!

Várj. Nem. Nem akarom tudni.

- Kuss – fojtom belé a szót. Gyorsan beköti magát, mikor látja, hogy nem szándékozom leállítani a motort, sem pedig megállni egy pillanatra sem, hogy kiszállhasson, mert azért mégis csak egy rendõr fia. Kicsit megrántom a vállamat, és én is követem a példáját, mert hiába nem történhet velem semmi egy autóbalesetben, annak igazán nem örülnék, ha a mai nap mindennek a tetejében még a rendõrség is megállítana. Az kellene még csak… Stiles majd mondaná, hogy elrabolták, én meg mehetnék börtönbe. Ismét.

Kösz, ebbõl nem kérnék.

Két pillanatig tényleg csönd is van, amit csak az autónak alig nevezhetõ ócskavas borzalmas haláltusának hangjai tör meg, majd csodák csodájára nyitja a száját.

- …honnan tudtad?

Hát… legalább végre nem tiltakozik már. De most inkább maradjon csöndben, és hagyjon vezetni, különben az árokban végezzük, a kocsi meg darabokban. És kettõnk közül csak az egyikünk vérfarkas, szóval az õ érdeke, hogy befogja a száját.

- Azt mondtam, fogd be! Vagy azt akarod, hogy én tegyem meg?! – villantom rá sárga szemeimet. Még emlékszik, mi történt pár perccel ezelõtt, mikor fölidegesített, így egybõl visszakozik.

- Jól van, jól van… De vigyázz az én kicsikémre! Nehogy összetörd a kislányt! – fenyeget meg. Mintha olyan sokat jelentene számomra, amit mond, de amúgy nem szándékozom összetörni a kocsit. Összetörik ez magától is… még két kör vele, és a végén darabokban tudják csak szállítani a roncstelepre.

- Kislány… Max öregasszony, nem kislány – morgom a megnevezésére. Persze, ez nem igazán tetszik neki, amit egy hangos kiáltással ad tudtomra.

- HÉJ!

Ez tényleg sohasem tudja befogni a száját.

- Tudod, Scott, ha te és Allison mással is képesek lennétek törõdni egymáson kívül az éjszaka magányos óráiban, talán már elõrébb tartanánk és tudnánk, mivel állunk szemben.

Megrovó pillantást vetek rá, de persze magára sem veszi.

- De hiszen már tudjuk, emlékszel? – vonja fel a szemöldökét.

- Persze, Derek Rohadt Hale volt olyan kedves és megosztotta velünk a bûvös szót, miután megmentettük az életét – emelem az égre a pillantásomat. – És azon kívül, hogy ’Kanima’, mit tudunk még? Ja, azt, hogy Derek ki fogja nyírni. Mi lenne, ha megpróbálnánk rájönni, hogy mégis ki lehet az? Mert az ugye biztos, hogy olyan, mint ti, csak õ farkas helyett mérgezõ, pikkelyes gyíkká változik... Brr – rázkódok meg.

- Engem inkább az érdekel, hogy hogyan lehet megállítani – rázza meg a fejét. – Semmire nem megyünk azzal, hogy tudjuk, kicsoda, amíg nem tudjuk legyõzni.

Idõközben elérjük a kémiaterem ajtaját, úgyhogy most egymás után besorolunk rajta.

- Valahogyan csak meglehet fékezni a Kanimát! Deaton nem mondta, hogy rájött-e már valamire?

- Deaton nem mondott semmit! – feleli, miközben leülünk egymás mellé a szokásos helyünkre. – Még kutat.

- Segíthetnék neki! – vetem fel.

Ha már õk csak egymással képesek foglalkozni, valaki hasznossá is teheti magát...

- Maguk ketten! – Felkapom a fejem Mr. Harris hangjára, észre sem vettem, hogy bejött. – Csöndet, az óra elkezdõdött! Remélem, már nem kell mondanom, mit, és hogyan vegyenek elõ.

Szinkronban sóhajtunk egy nagyot, miközben elõveszünk egy-egy lapot. Remek. Röpdolgozat kémiából. Pont ez hiányzott a napomból. Tökéletes! A tenyerembe támasztom az államat és unottan figyelem, ahogy felvési a táblára a kérdéseket. Hm, ez annyira nem is gáz... Gyorsan lekörmölöm a válaszokat, éppen ami beugrik az adott témában, aztán Scott felé csúsztatom a lapot. Homlokráncolva mered a táblára és olyan erõsen koncentrál, hogy izzadtságcseppek gyöngyöznek a homlokán. Mintha annál nagyobb esélye lenne arra, hogy hirtelen beugranak neki a válaszok, minél erõsebben szuggerálja a táblát.

Oldalba bököm a könyökömmel és a lapom felé intek az állammal, mire õ hálásan rám villant egy mosolyt, aztán lázasan körmölni kezd. Most majd legalább kiderül, Mr. Harris pikkel-e rám annyira, hogy az én dolgozatomra egyest ad, Scottéra meg ötöst. A maradék idõben tovább jártatom az agyam. Halovány elképzelésem sincs, mégis hogyan deríthetnénk ki még többet errõl a Kanimáról.

Derek azt mondta, hallott róla történeteket, de azt bezzeg már nem volt képes megosztani velünk, hogy mirõl szóltak ezek a pletykák. Derek Hale, az átkozott magányos farkas, aki mindig mindent egyedül csinál. Vagyis... már nem is olyan egyedül. A szemem sarkából a tõlünk kettõvel arrébb lévõ sorba pillantok, és meg is látom a bûvös trió két tagját. Erica gondolkozik és ír, Isaac viszont csak nézi a táblát és a tolla végét rágcsálja. A nyakamat nyújtogatva még azt is látom, hogy csak a lap tetejére írt, de Mr. Harris figyelmeztetõ pillantására rögtön visszahúzom a fejem.

Ezek ketten, na meg Boyd. Õk tutira tudnak valamit, és ha Derek nem beszél, belõlük kéne kihúzni a dolgot. De mégis mit tehetnénk mi, kívülállók az Alfájuk iránt érzett végtelen lojalitás ellen? Nem, ez veszett fejsze nyele. Úgyse mondanának semmit.

- Tollat letenni, lapot elõre adni – hangzik Mr. Harris következõ utasítása, a lapok pedig lassacskán megindulnak elõre, hogy beszedhesse õket. – A mai órán kísérletezni fogunk. Nem hinném, hogy az a páros túl jó ötlet lenne – közli rögtön a feladat kihirdetése után, én meg már csak egy grimasszal veszem tudomásul, hogy természetesen egyenesen ránk néz. – Mr. McCall, a maga helye ezentúl Miss. Reyes mellett lesz. Mr. Stilinski, a maga partnere ezentúl Mr. Lahey lesz. Mr. Lahey, ha kérhetem...

Scott és én összenézünk, még Allison is hátrasandít ránk az elsõ padból, Lydia mellõl. Scott a vérfarkas párosra néz, aztán rám, szinte látom a szemében, hogy forral valamit.

- Próbálj vele szóba elegyedni – suttogja, miközben lassan összeszedi a cuccait. – Legyél kedves.

Rámeredek, aztán Issacre nézek, majd vissza Scottra. A hüvelykujjammal megint Isaac irányába mutatok, aztán magamra, és közben összevont szemöldökkel öltöm magamra a „te teljesen meghibbantál?!” arckifejezést, de õ csak hevesen bólogat. Szóval igen. Hát, egyre érdekesebben alakul ez a nap is...

Amint mindketten összeszedték a holmijukat, Mr. Harris intésére felállnak és szépen helyet cserélnek. Ahogy Isaac lehuppan mellém, szóra nyitom a számat és megkísérelnék rávillantani egy barátságos-haverkodós vigyort, de egyetlen mordulással a tudtomra adja, hogy köszöni szépen, nem kér belõlem. Vállat vonok és elõre fordulok, ha nem, hát nem. Majd Scott beszélget vele, ha annyira akar.

- Az elkövetkezendõ óráknál nagyon fontos anyagrészhez érkezünk, a Kémiai vegyületek a mindennapokban címû fejezethez. Éppen ezért, hogy mindenki teljesen tisztán értse a dolgokat, minden órára az elõzõ anyagrészbõl a partnerek együttesen minimum 5 oldalas esszét készítenek. Megértették?

Hitetlenkedve meredek Mr. Harrisre. Mi van?! Ne már, most komolyan? Minden egyes órára írjak egy ötoldalas esszét, közösen Isaac-kel? Egy rohadt vérfarkassal?! Egy kis belsõ hangocska rögtön figyelmeztet arra az apró kis tényre, hogy a legjobb barátom, akivel sülve-fõve együtt vagyok, szintén vérfarkas – ha esetleg megfeledkeztem volna róla –, de elhessegetem a gondolatot. Az teljesen más.

A szemem sarkából megint Isaacre sandítok, de õ csak látványosan unatkozik és szenved a társaságomtól. Mr. Harris kiadja a parancsot, hogy minden pár vegyen magához egy tálcát a hátsó asztalra elõre kikészítettek közül – minden asztalnak külön van odatéve egy, hogy minden órán különbözõeket csinálhassunk –, én pedig rögtön megörülök, hogy Isaac semmi hajlandóságot nem mutat az indulásra, mikor látom, hogy Scott is magára vállalta a hordozó szerepét. Rögtön felpattanok és mellé szegõdök.

- Ez esélytelen, haver – suttogom. – Teljesen. Nulla. Zéró.

- Legyél kedves – súgja vissza, miközben a lehetõ leglassabban somfordálunk az asztalhoz.

- Kedves?! Hozzá? – mutatok hátra. – Gondolod, ha leállok vele bájcsevegni, még ha vevõ is lenne rá, megosztaná velem, ha tudd valamit? Amúgy is hallhatja minden szavunkat, ha akarja...

- Csak próbáld meg, Stiles – ragad meg egy tálcát.

- Próbáljam meg, persze – forgatom a szemeimet, és grimaszolva megfogok én is egyet.

- Mi folyik itt, fiúk? – Allison hangja olyan hirtelen és váratlanul ér a hátam mögül, hogy kis híján eldobom a tálcát. – Van ötletetek, Erica és Isaac miért figyeli így Jacksont?

Homlokráncolva fordulok meg Scottal együtt, de Allisonnak igaza van. Mindketten Jacksont figyelik, aztán összenéznek, és bár Isaac arcát nem látom, mert háttal van nekünk, Erica baljós vigyorát nagyon is kiszúrom. Mi a franc... Biztos, hogy készülnek valamire, de mire?

- Valóban ennyi idõbe telik elhozni azt a tálcát, Mr. Stilinski? – dörren Mr. Harris hangja.

Már megint. Mintha nem a fél osztály lebzselne még itt, hanem csak én. Nagyon sóhajtva megindulok a padunk felé, leteszem a tálcát az asztalra, aztán lehuppanok Isaac mellé. Csak a szeme sarkából néz rám, aztán óvatos tekintettel szemügyre veszi az elõttünk sorakozó vegyszereket, porokat és eszközöket. Valószínûleg nem ítélheti õket elég biztonságosnak, mert amikor Mr. Harris felszólít minket, hogy kezdjük el, hátradõl a székben és hagy engem érvényesülni.

- Na és Derek a modorod vagy a hallgatagságod miatt vett be a csapatba? – kérdezem, miközben kinyitom az egyes rajtszám mögött álló mûanyag palackot.

- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a véleményedet – feleli, és bár én éppen arra figyelek, hogy egy kanál helyett ne fél üveggel borítsak a legkevésbé sem bizalomgerjesztõ fehér szemcsébõl a lombikba, érzem, hogy rám néz.

- Szóval a modorod miatt – sandítok rá, miközben veszem a kezembe a kettesszámú dobozt.

- Mi lenne, ha okoskodás helyett inkább arra figyelnél, amit csinálsz? – vet rám egy megsemmisítõ pillantást.

- És akkor mi lenne, ha maga is kivenné a részét a feladatból, Mr. Lahey? – jelenik meg az asztalunk mellett Mr. Harris.

Megfogja a hármas számmal fémjelzett üveget, és míg én kiporciózok 3 darabot a dobozban lévõ akármibõl, Isaac kezébe nyomja.

- Hát persze – sóhajt fel Isaac és elveszi az üveget.

Amint Mr. Harris eltûnik a színrõl, bosszúsan felmordul.

- Vigyázz a szemeidre, még a végén megijeszted – vigyorgok rá.

- Fogd be, Stiles – hajol közelebb az asztalhoz az üveggel, hogy lássa a leírást.

Muszáj összedolgoznunk, mert az utasítás szerint le kell szûrni az üvegben löttyöt, szóval míg én tartom a kis fém szûrõt, Isaac homlokráncolva próbál pontosan egy ujjnyit önteni belõle a lombikba. Ezután elvileg várnunk kell egy jó húsz percet, míg összeér a boszorkányfõzet, úgyhogy elõveszem a füzetemet és jegyzetelni kezdek. Valahogy az esszét is meg kell majd szülnünk, amiben jó eséllyel errõl is szót kell majd ejteni, szóval jobb felkészülni. Bár ez Isaacet aligha érdekli, ahogy látom.

Mikor lejár a húsz perc, ismét az utasítás fölé hajolunk. Pontosan három csepp az utolsó löttybõl. Míg én tartom az üveget, Isaac óvatosan felszív belõle valamennyit a csepegtetõvel, aztán belecseppenti azt a három cseppet a furcsa állagú, libafoszöld trutyiba.

Nem történik semmi.

Összenézünk, látszólag õ is várt valami reakciót, ha már kísérletezésrõl van szó. Vállat vonok, aztán megfogom a lombik nyakát és óvatosan meglöttyintem, mire egy hangos pukkanás kíséretében ugyanolyan undorító színû, zaccos füst száll fel a lombikból. Ijedten visszaejtem a lombikot a tálcára, mindketten egyszerre húzódunk a lehetõ legtávolabb az asztaltól, tágra nyílt szemekkel bámulva a füstölgõ lombikot.

Minden szempár ránk szegezõdik, és Mr. Harris is hamarosan felbukkan az asztalunknál. Elhessegeti a füstöt, de furcsa módon nem tûnik olyan ingerültnek, mint számítottam rá.

- Maguk meg mit mûvelnek? – néz ránk.

- Az utasítás szerint csináltuk – mutatok a tálcán lévõ papírra.

Mr. Harris felveszi a lapot és átfut rajta, aztán megrázza a fejét, de a szemében esküdni mernék, hogy ördögi csillogást látok.

- Biztosan sikerült összekeverniük a mennyiségeket. – Sarkon fordul és elindul vissza a tanéri asztal felé. – Délután újra megpróbálhatják egy elzárás keretében.

Leesett állal bámulok utána.

- De... – Isaac esetében is hasonló a helyzet.

- Szeretettel várom magukat ugyanitt, pontban három órakor.

Még mindig nem térek magamhoz. Ez a fickó tuti, hogy sántikál valamiben, fogadni mernék, hogy direkt elírt valamit, hogy megszívathasson... Az viszont nagyon érdekes, amilyen pillantást Erica és Isaac váltanak. Csak nem beleköptek a levesükbe? Én is Scottra nézek, együttérzés helyett viszont csak azt látom az arcán, hogy megint tervez valamit.

Remek.

- Ez a te nagy lehetõséged! – karolja át a vállam Scott, miközben az ebédlõbõl tartunk kifelé.

- Te meg mirõl beszélsz megint? – sóhajtok fel.

- Az elzárásról! – vágja rá. – Biztosan ki tudsz majd belõle szedni valamit.

- Eddig sem volt túl beszédes, Scott. Szerintem Derek stílusa fertõzõ – grimaszolok. – Nem hiszem, hogy sokkal közlékenyebb lesz, ha Mr. Harris éppen miattam szívatja õt is.

- Valahogyan akkor is elõbbre kell jutnunk... – rázza meg a fejét.

- Tartsd a szemed Jacksonon.

- Mi? – vonja össze a szemöldökét. – Miért?

- Csak tartsd rajta a szemed! Isaac és Erica terveztek valamit, és van egy olyan érzésem, hogy ez erõsen összefügg azzal, ahogyan Jacksont méregették. Viszont attól, hogy Isaac kiesik a képbõl, még mindig ott van Boyd. És persze Derek, aki szerintem az egész mögött áll.

- Gondolod, hogy tudnak valamit?

- Hát, az biztos, hogy legalább tíz lépéssel elõttünk járnak.

***

A másodpercek csak vánszorognak.

Megint nekem lett igazam, Isaac semmivel sem lett beszédesebb így délutánra, bár furcsamód feszültséget sem nagyon látok rajta. Inkább bosszúságot. Csak nem tényleg kimarad valamibõl? Scottnak a lelkére kötöttem, hogy ha bármi szokatlant észlel, azonnal szóljon, bár kötve hiszem, hogy hamarabb szabadulhatunk. Mr. Harris nyugodtan javítgatja a dolgozatait az asztalnál, míg mi Isaac-kel az egyik hátsó padban ülünk egymás mellett. Õ a székben hátradõlve, unottan dobol az ujjaival az asztalon, én pedig a könyveimre ejtett fejjel a lábammal dobolok a padlón.

Mikor Mr. Harris ránk parancsol, hogy legalább tegyünk úgy, mintha kémiát tanulnánk, Isaac az asztal fölé dõl és én is felemelem a fejem, majd mindketten felcsapjuk a könyvünket. Bár fogadni mernék, hogy õ is annyira foglalkozik a benne írtakkal, mint én – azaz semmit.

A telefonom rezegni kezd a zsebemben, mire gyorsan Mr. Harrisre sandítok, de õ ismét a dolgozatokba temetkezett és nem figyel. Óvatosan elõcsúsztatom a zsebembõl a készüléket, úgy, hogy Isaac se lássa, bár nem is ide figyel.

SMS. Scott.

Elkerekedett szemekkel bámulom az üzenetet, de a biztonság kedvéért elolvasom még egyszer. Mi. A. Franc. Mit akarnak Jacksontól? Elteszem a telefont, aztán lassan Isaac felé fordítom a fejem, mire õ is rám néz. Még szerencse, hogy nem gondolatolvasó... Bár a tekintete furcsa. Remélem, nem sejt semmit.

El sem hiszem, mikor Mr. Harris végre elenged minket, azt meg pláne nem, hogy most nem húzott rá legalább két órát. Behajítom a könyvemet a táskámba, azt meg gyorsan a vállamra lendítem, de közben már félúton vagyok kifelé a terembõl. Látom, hogy Mr. Harris a fejét ingatva néz utánam, az arcára egyértelmû kifejezés ül: „idióta”.

Már a másik folyosón rohanva a zsebembe nyúlok, hogy kivegyem a telefonom és rögtön felhívhassam Scottot, és éppen ebben a pillanatban érzem meg az erõs rántást a hátamnál, amint valaki megragadja a hátizsákomat és annál fogva állít meg, aztán penderít a szekrényeknek. Bõrkabátos kezek ragadják meg a pulcsim elejét, újra felkenve a szekrényekre, csak hogy biztosan ott maradjak.

Tágra nyílt szemekkel emelem feljebb a tekintetem, elõször csak a sálat látom meg, aztán egyenesen Isaac elégedetten vigyorgó arcába bámulok.

- Hová ilyen sietõsen, Stiles?

- Ööh... Halaszthatatlan dolgom van, vészhelyzet... Most szóltak, hogy lopják az autómat? – próbálkozom.

Isaac hátranéz a válla felett, az ablakból éppen rálátni a parkolóban épen és sértetlenül álló dzsipemre. Lassan visszafordul felém, az arcán még mindig ott ül a vigyor.

Hát ez remek.

Most vérfarkas vagyok. Erõsebb, gyorsabb, kitartóbb és menõbb lettem. Boldognak kellene lennem, és bár az is vagyok, egy valami azóta is állandó. Gyûlölöm õket.

Hiába két hõskomplexusos, magát nagymenõnek érzõ idióta a két srác… valahogy mégis sikerült túlélniük egészen eddig. Scott erõs, önálló vérfarkas, neki nem kell Derek ahhoz, hogy megtanuljon uralkodni magán, hogy megtanuljon túlélni. Stiles meg… õ meg csak egy ember, és mégis tartja magát! Hogy tudják ezt megtenni? Hiába lettem sokkal erõsebb fizikailag, hiába vannak már úgynevezett barátaim, Boyd, Erika és én mégsem vagyunk olyanok, mint õk ketten. Még Derekkel sem.

Vagy fõleg Derekkel nem?

Nem tudom, mit gondoljak róla. Õ az Alfám, õ az, aki lehetõséget adott nekem, hogy már ne az legyek, aki voltam, ám biztos vagyok benne, hogy nem merõ jóindulatból tette ezt az egészet. Nem pusztán segíteni akarásból változtatott át három, bajokkal küszködõ tinédzsert vérfarkassá, hogy aztán kiképezze õket a túlélésre. Tudom, hogy titkol valamit, tudom, hogy nem õ akar nekünk segíteni, hanem azt akarja, hogy mi segítsünk neki, ami egyrészrõl idegesít és frusztrál, másrészrõl viszont… Õ az Alfám. Mintha fontosabb volna az õ védelme bárminél ezen a világon. Mintha… nem is tudom, mintha még saját magamat is föláldoznám érte.

És ez az érzés mindennél jobban megrémiszt.

Még annál is jobban, hogy általában fogalmam sincs, hogy mit és miért kellene csinálnom. Vannak ám elég sok furcsaságai a bennem élõ farkasnak, de az a kötelék, ami az Alfámhoz fûz engem, at összes közül a legijesztõbb.

Ericával és Boyddal hiába próbálok errõl beszélni, õk nem érzik ugyanezt. Õk csak élvezik, hogy végre õk lehetnek a suli nagymenõi. Hogy Erica most már a suli legkívánatosabb csaja, hogy kiütötte ezzel a nyeregbõl még Lydiát is. Boyd meg… hát, róla sosem tudni, hogy mit érez, mit gondol. Esküszöm, ha nem lenne lehetetlenség, szagtalan lenne, annyira nem lehet látni rajta semmi érzelmet, hogy szinte már azt lehetne hinni, hogy nincsenek is.

Szóval õk nem segítenek ebben a dologban, nem segítenek abban, hogy hogyan tudom kitalálni, pontosan miért is változtatott át minket Derek. Tõle nem kérdezhetem meg, hiszen megint benyomja azt az „én vagyok az Alfa, és azt csinálod, amit mondtam neked” dumát, és nézést, majd szépen válasz nélkül elsétál, és még ötszáz kinyomást „javasol” nekem, csakis az erõnlétem javítása érdekében. Az a két idióta meg… köszönöm szépen, nem kérek a segítségükbõl.

Kiveszem a kémiához kellõ cuccokat a szekrényembõl, majd jó erõsen becsapom az ajtaját. A körülöttem állók megrezzennek, de nem érdekel, ideges vagyok. Megigazítom a nyakamon lógó sálat, kicsit szorosabbra veszem, és a terem felé sétálok. Ha már egyszer vérfarkas vagyok, s mint olyan, csúcsragadozó… minek nekem iskolába járni?!

„Túl feltûnõ lenne, ha hirtelen eltûnnétek mind a hárman. Fõleg te, Isaac! Már így is azt hiszik, hogy te ölted meg az apádat, nem kellene még több gyanút kelteni bennük” – emlékszem vissza Derek szavaira, de jelenleg egy kicsit sem tud érdekelni. Legszívesebben meglógnék az óráról; ez a világ legszarabb tantárgya és tanára is. Viszont valamilyen szinten tényleg igaza van, hiszen az sem tett túl jót az ügyemnek, hogy teliholdkor szépen eltûntem a cellából, de azt szerencsére el lehetett intézni azzal, hogy az a rendõrnek öltözött õrült megpróbált engem megverni, ezért elmenekültem, hiszen nem tudtam, kiben bízhatok és kiben nem.

Úgyhogy inkább szót fogadok kedves Alfámnak, és ahelyett, hogy meglógnék, bemegyek a terembe, és Erica mellé leülve, várom a végtelennek tûnõ óra kezdetét. Mikor lesz már vége?!

Közbe pillantok, a két idióta még nem érkezett meg, ellenben mind Lydia, mind pedig Jackson itt vannak, a két lehetséges Kanima jelölt. Milyen nyugodtnak tûnnek most. Ugyanolyan nagymenõknek, fennhéjázóknak tûnnek, mint mindig. Ezek közül lenne az egyik a Kanima?! Elõbb hinném el a kémia tanárunkról, hogy gyerekeket áldoz föl, semmint arról a nagyképû ribancról, hogy õ a Kanima. Túlságosan ronda egy lény az ahhoz, hogy Lydia változzon át azzá.

- Valahogyan csak meglehet fékezni a Kanimát! Deaton nem mondta… - Áhh, hát õk is megérkeztek.

Most komolyan?! Oké, az én hallásomra nagyban rásegít a vérfarkas hallás, de most komolyan itt az iskolában, a kémia óra elején beszélik meg a természetfeletti aprócska kis problémánkat? Ennyire elment ezeknek az eszük, vagy ennyire nincsen Scottnak létfenntartó ösztöne?! Mert az egyszer biztos, hogy ha valaki rájön, hogy ezek igaz dolgokról beszélnek, akkor az összes vérfarkas még nagyobb veszélyben lenne, de már nem csak a vadászok és a többi természetfeletti lény miatt, hanem a köznapi emberek miatt, akik félnének tõlünk, és jó középkori módszerekkel szépen minimum földarabolnának minket, de elõtte kísérleteznének velünk, csak hogy feltaláljanak valami új csodaszert. Fiatalító krémet, teszem azt…

Idióták…

De persze, ha esetleg van valami hírük, ami számunkra is jól jönne, akkor ki vagyok én, hogy lepisszegjem õket?

- Deaton nem mondott semmit! Még kutat. – Hát, akkor hagyjuk. Hogy is gondolhattam, hogy pont kettejüknek sikerül bármire is rájönniük… Ha Derek nem tud semmit, akkor õk hogy tudnának? Ericával egymásra nézünk, és fölvillantunk egy-egy „ezek hülyék, mi viszont menõk vagyunk” vigyort.

Oldalra pislogok, és bár valószínûleg nem látják, de azért nekik is küldök egy „lúzerek vagyok” mosolyt. De jó érzés is a nagyképûség!

- Segíthetnék neki! – folytatja tovább Stiles, pedig már a becsengetés is elhangzott közben. Bár ez nem meglepõ, tekintve, hogy a srác egyáltalán nem tudja, mikor kell befogni. Fõleg ezt a tanárt szereti nagyon idegesíteni, ami kivételesen megértek, de azért én nem tenném. Túlságosan szeretek ahhoz hamar elszabadulni a suliból, hogy megkockáztassak egy elzárást.

- Maguk ketten! Csöndet, az óra elkezdõdött! – elégeli meg végül Mr. Harris a beszélgetésüket, és már várom, hogy mikor mondja: elzárás. - Remélem, már nem kell mondanom, mit, és hogyan vegyenek elõ – dörrent a hangja, mire a teremben halk mozgolódás támad, és a padok tetején sorra jelentek meg a dolgozathoz szükséges lapok, mindez a fejünkbe vert optimális csöndben. A francba.

Röpdolgozat. Hát ez aztán fantasztikus! Tudtam, hogy kár volt elõre kárörvendenem.

A táblára írja föl a kérdéseket. Öt kérdés, minden rossz válasz mínusz egy jegy. Nos, úgy vélem, ismét egyest fogok kapni, mivel még a kérdéseket sem értem, nem hogy a válaszokat tudjam, de már igazán nem érdekel. Már nem él apám, hogy azzal büntessen, hogy bezárjon a fagyasztóba, vagy, hogy összetörjön rajtam egy üveg tálat, így tényleg nem számít.

Öt perc néma csend; mások eszeveszetten körmölnek, engem viszont teljesen lefoglal a bambulás, és a tollam rágcsálása. Most komolyan! Hogy a fenébe lehet érteni azokat az izéket, amik a táblán vannak?! Kínai szótár kellene a lefordításukhoz, vagy én nem is tudom… inkább nem is próbálkozom vele, úgysem éri meg. No meg úgysem fog nekem ez kelleni a jövõben, bármit is fogok majd kezdeni az életemmel – már ha megérem azt, hogy legyen jövõm.

- Tollat letenni, lapot elõre adni – mondja a tanár a megadott idõ lejárta után. Az én lapom igazán szépen néz ki: rajta van a nevem, és az osztályom. Ha a válaszokat nem írtam le, minek írjam le a kérdéseket? Bezzeg Erica leírta a kérdéseket, bár ahogy látom, a feladatok maximum felére tudta a választ, de ki tudja, hogy jól. Hangos elégedetlenkedés hallatszik innen-onnan, sokan még írnák, de minek? Ha valaki tudja, akkor annak úgyis elég ez az idõ, ha meg nem, akkor az minek szenvedjen még fölötte? Én okos voltam, és meg sem próbáltam szenvedni miatta!

- A mai órán kísérletezni fogunk – kezd bele egybõl a dolgozatok beszedése után az órába Harris. - Nem hinném, hogy az a páros túl jó ötlet lenne – néz a két idiótára a tanár, majd tekintetével végigpásztázza a termet. – Mr. McCall, a maga helye ezentúl Miss. Reyes mellett lesz. Mr. Stilinski, a maga partnere ezentúl Mr. Lahey lesz. Mr. Lahey, ha kérhetem… - hallgat el sokatmondóan.

Remek. Fantasztikus.

Intésére fölállok, és nagy lelkesen odasétálok a kettõvel arrébb, és egyel hátrébb levõ padhoz. Stiles már nyitja is a száját, amikor lehuppanok mellé, biztosan azért, hogy valami naggggyon okosat mondjon, de most valahogyan nincsen hangulatom hozzá. Még egyelõre emberi fogaimat kimutatva rámorgok arra az idiótára, hogy még csak meg se próbáljon megszólalni, és már elõre „élvezem” az évbõl hátralévõ összes kémia órát, amikre nem elég, hogy be kell járnom, de még ezzel a rakás szerencsétlenséggel is együtt kell lennem.

- Az elkövetkezendõ óráknál nagyon fontos anyagrészhez érkezünk, a Kémiai vegyületek a mindennapokban címû fejezethez. Éppen ezért, hogy mindenki teljesen tisztán értse a dolgokat, minden órára az elõzõ anyagrészbõl a partnerek együttesen minimum 5 oldalas esszét készítenek. Megértették? – Kórusban hallatszódik az „igen”, én pedig érzem, hogy ez aztán totálisan nem az én napom. Hiába vagyok vérfarkas, az iskolába járás így is szívás.

Ennél rosszabb már nem is jöhetne… kész, vége, én feladom ezt a napot!

De legalább az vigasztal, hogy nem csak én érzem magamat rosszul emiatt, hanem Stiles is úgy bámul a tanárra, mint egy rémült õzgida, akit mindjárt elüt a csúnya nagy teherautó. Remélem, el is üti.