 Karakter: Andreas Arne Oswald
Leveszem a sálat az arcom elől, ahogy beérek a művészbejárón. Megcsap az otthonos melegség, az illat, amit míg élek, nem fogok feledni sosem. Olyan… otthon illatú az egész. Mindennél jobban szeretek itt lenni, és néha teher, mégis inkább a teher legtetején üldögélek mélabúsan, semmint hazamenjek a galériába.
– Andreas! – fog velem kezet a portás, Derek bácsi. Lassan ötven éve ő itt a portás, színésznemzedékek fordultak meg a szemei előtt, mindig irigyen nézem a fakó, de bőszen hunyorgó, csillogó szemeket. – Mi járatban? Megnézed a főpróbát?
– Megmeg – bólogatok, elfogadva jobbját. Mélyet szippantok a levegőből, nem tudok betelni vele. Mindig megborzongat ez a jóleső, hazatérő érzés. Ha valaki hallaná a gondolataimat, azt hinné, sokat ittam, vagy elmentek hazulról. – Ki akartam mozdulni otthonról.
– És a kedvesed? – kacsint és felvesz egy olyan félreismerhetetlen mosolyt, amitől ne higgyem úgy, hogy odabent Derek bácsi még mindig egy csibészes, kaján kamaszkölyök.
– Ő? – legyintek egy félmosollyal, lazítva a sálon, hogy csak lógjon rajtam. Még nem volt rá precedens, hogy idebent fázzak meg, vagy menjen el a hangom. Bízok az ódon falakban, szeretnek és óvnak. – Azt csinálja, mint mindig. Fest.
– Vagy úgy! Egyszer igazán elhozhatnád közénk, idén még nem is volt itt! – jegyzi meg kerek perec. Ah, remélem nem találtak már ki megint valamiféle kínos eljegyzési partit, amiből a végén az lesz, hogy mindenki kellemesen beiszik, megesszük az összes sós süteményt és mindenki hazacsámpázik.
– Egyszer arra is sort kerítünk – bizonygatom, és azzal a gondolattal búcsúzok el az idős úrtól, hogy az talán sosem fog megtörténni. Nem szeret idejárni, a festő magányra és ihletre vágyik, nem színpadi forgatagra, rohangáló, félkész jelmezben mászkáló színészekre és hegedűvonókkal életveszélyesen közlekedő zenészekre. Lehet megihletné, lehet elborzasztaná.
Felsóhajtok, ahogy eszembe jut az indulásom előtti veszekedésünk. Ugyan, miért mennék el egy étterembe ilyenkor? Egyre gyakrabban fordul elő, hogy nem értjük meg egymást, siklunk el a másik problémái felett, feledve szokásait. Néha fogja magát és eljön velem, de már lassan november és még egy darabot se nagyon nézett meg, hátrajönni főleg. Talán a Simone Boccanegrára jött el, engem megnézni a páholyból és slussz passz. A végén kívül várt, az utcán, a művészbejárónál.
Körbemegyek, üdvözlöm a jegyszedő hölgyeket, akik talán azóta dolgozhatnak itt, mint Derek bácsi. Mégsem tudom néninek nevezni őket, olyan büszkék, méltóságosak és intelligensek. Gyerekként se mertem kekeckedni velük, így most is lerovom a tiszteletkört feléjük. Persze itt is végighallgathatom, hogy a párom vajh hol van az oldalamról, de hamar elmenekülök. Beülök valahová a harmadik, negyedik sorba. Hm. Innen nem látok a zeneárokba.
– Andreas! – rikkant valaki ide a díszlet mögül. Nem kaptam sajnos szerepet most, hivatkozva arra, hogy rengeteg szereplésem volt ebben a két hónapban, jó lenne, ha nem erőltetném túl magam. Hátradőlök és megtámaszkodok kétoldalt a karfán. – Nem jössz fel?
– Nekem most nem osztottak lapot – vonok vállat. Rossz érzés a túloldalon ülni.
– Jól van, mindjárt kezdünk – dugja be a fejét a méretes fa mögé, hogy ezt a kijelentését hátul is hallják, majd visszafordul. – Csak pár zenekaros és táncos még hibádzik, utána ugye maradsz egy pohárra?
– Persze – intek, mire hamar el is tűnik a díszletek mögött. Mikor az első újságírók, fényképészek és iskolások megjelennek, nem tartom már jó ötletnek, hogy nem ültem fel a kakasülőre és itt maradtam szem előtt, egy jókora céltáblával a hátamon. Az iskolásokat felvezeti a tanárnő végül a kakasülőre, a fényképészek az első és utolsó sorban tobzódnak, egyik sem jön ide. Remek. Előveszem a telefonom és egy szusszanással megnyomom rajta a repülőgép üzemmódot. Csak egy nyugodt fél órám legyen és hadd élvezhessem a darabot.
***
Miután az újságírók kitaláltak a jegyszedőkkel karöltve –szükséges óvintézkedés, a mai fiatalabb újságírók elszemtelenedtek, elbújtak legutóbb is–, majd az iskolásokat is kikísérte a tanítónő, felkelek a székből. Első dolgom, hogy visszakapcsoljam a telefonomat, legnagyobb megkönnyebbülésemre senki nem keresett. A zeneárokban még pakolásznak, lusta vagyok kerülni, így az első sorok korlátjáról a színi páholyba lépek, majd onnan ugrok egy fél métert és a színpadon is vagyok. Hátramegyek, ahol már ott az asztal, a borosüvegek és a sütemények, amit a színésznők és táncosnők sütöttek.
– Nem maradtunk valami sokan – lép mellém két pohárral a kezében Meg, az összeverődött talán tucatnyi embert figyelve. Valóban, alig maradtunk páran, akik egy pohárra bent maradtak. Az egyik brácsás fiút felismerem, nyilván a zenekarosok verődtek össze oldalt. Nagyon összetartó kis csapat.
– Csodálod – mosolygok és elveszem tőle a poharat. – Köszönöm. Péntek van, mindenki menekül a családjához.
– Gyönyörűen kikerülted a „haza” szót, Andreas – emeli meg a szemöldökét és böki meg ujjával a felkarom.
– Nekem ez az otthonom, máshol csak megtűrt vendég vagyok – emelem meg egy kissé a vállam egy szégyenkező félmosoly kíséretében, mint aki most bukott le.
– Szóval gondok vannak – vonja le a következtetést egy pillanat alatt és hordja körbe újra a tekintetét. Látom Timo már átöltözött, épp a zokniját húzkodja felfelé, majd irányítja felénk a lépéseit.
– Ebbe most ne menjünk bele – mondom halkan, amint ideér a legjobb barátom. Gyorsan kezet fogunk és vállon vereget. Maradt még az arcán némi smink, felajánlok egy szalvétát, amit szűziesen áhítatos képpel a fejére borít, mint valamiféle leplet.
– Na, gyere, tegyünk már egy kört, mi ez a klikkesedés! – ragadja meg a veregetés után a vállam és kezd el húzni egy adott irányba. Gyanúsan veszem észre, hogy pont a süteményes asztal mellett álldogáló tömegbe indul meg.
Negyedórát beszélgetünk a táncosokkal, egy újabb balett van tervben, nevetnem kell, mikor felajánlanak benne egy kisebb topogást. Miután mindenki kihahotázza magát azon, hogy festhetnék egy férfiaknak való balett öltözékben, úgy döntök, odébb oldalgok. A balett a gyengém volt végig a színművészetin, ha lehetett, kerültem, ez az egyetlen dolog, amit nem vállalok. Meg is csatlakozik hozzám, a balett neki se a szívügye.
– Még hogy én és a balett – húzza fel az orrát, de ennek ellenére nagy a mosolya. – Előbb veszek részt abban a meztelenkedős darabban, amit a szomszéd megyében ötöltek ki a nagyokosok. Ne mondj semmit! – szól rám épp időben, pedig már nyitottam volna a szám egy frappáns megjegyzésre.
– Sziasztok! – köszön rögtön, pár nő meg is fordul, hogy üdvözöljön bennünket. Mindegyiknek adok egy puszit, vagy kezetcsókolok, az egyik ilyen meghajlásnál veszek észre egy kutyát a mű–szobortalapzat tövében.
– Nocsak, hát ez az eb? – kérdezem meglepve, a kutya olyan okosan és értelmesen néz rám, hogy hirtelen azt várom, hogy saját maga válaszolja meg a feltett kérdést.
– Ugyan már Andreas, ő Dolly – lök szinte félre Meg, hogy odafurakodhasson a kutyához.
– Mitévő legyen az ember, ha ily csalárd módon lecserélik személyét – jegyzem meg drámaian, az üres és a poharas kezem is felemelve tanácstalanul. Egy szőke fiatalember ül szorosan a négylábú mellett, a haja nagyon borzas, de ettől mintha lenne valamiféle láthatatlan kapocs közte és a kutya között. Egy kis hasonlóság, vagy nem is tudom. Kedvesen mosolyog, nem erőltetetten, bár ezt sem értem, minek állapítom meg azonnal. A szemeit sajnos nem látom, a mindent elfedő hajzuhatag nagyszerűen végzi a dolgát.
– Jobban tenné, kegyes uram, ha nem dobálna rám láncokat folyton – érkezik a respond az eb mellől, mire eljátszom a tőrt a szívemben.
– Ó, úgy hallottam, hogy az ilyen kutyákat nem szabad megsimogatni – szólal meg az egyik fuvolista, Anette, miközben én a számhoz emelem a poharam és kortyolok a borból. Hideg még, inkább úgy döntök, melengetem még egy kicsit az ujjaimmal. Értetlenül nézek a fuvolistára, aki halványan elpirul, konstatálva, hogy a figyelmem rá terelődött. Megszoktam már, nagyon kedves lány, elragadó és bájos, csak… Nekem már van valakim. Erre a gondolatra megint majdhogynem felsóhajtok. Remélem leapadt már a galériában a perlekedős hangulat.
– Ugyan, Dolly kivétel, ráadásul most nem zavarják semmiben sem, ami kötelessége volna – toldja hozzá Meg, szinte fényesre simogatva az állat fejebúbját. Kezdem nagyon nem érteni a helyzetet, mi a kötelessége? Akárhogy fixírozom a kutyát és a gazdáját, nem ugrik be a megfejtés.
– Meg jól mondja, nincs ebben semmi gond – szólal meg végül a fiatalember is, meghökkenve pislogok csak a szájára pár percen keresztül. Micsoda hangja van! Mintha bele tudná préselni azt az érzést, amit én nap mint nap érzek, mikor belépek a művészbejárón a portánál. – Bárki megsimogathatja.
– Gyere Andreas, simogasd meg, csak nem tán félted a kezed? – jelenik meg Timo a semmiből, megpuszilva a hozzá közelebb álló lányokat.
– Nem szeretnék modortalan lenni, így engedelmével előbb bemutatkoznék –mondom Timónak, majd fordulok oda a fiúhoz, aki szinte nyomban nyújtja a kezét, majdhogynem várakozva fogom meg a hosszúkás ujjakat. Puhák, mégis határozottan fogja markába az enyémeket. – Andreas Oswald.
– Christian Worm, nagyon örvendek – hunyorog rám, amit pozitív első benyomásnak könyvelek el. Nem szeretek senkivel sem haragban lenni. Főleg nem olyanokkal, akiknek a hangja ilyen Pazar háttérérzelmekkel bír. – Bár én már tudtam, hogy hívják – teszi hozzá, mikor eleresztem a kezét.
– Tegezz, ha nem probléma, ettől olyan öregnek érzem magam – kérem meg, mire mindenki felnevet. – Most mit nevettek? Rakoncátlan csürhe. Mintha olyan idős lennék, mint az országút.
– Ha nem is olyan idős, de poros és száraz az tuti. Meddig melengeted még azt a bort? – bök a kezemben levő pohárra, mire a találó poénra ismét felcsap a nevetés. Összefordulnak Meggel és kitárgyalják a vénségem, én pedig inkább Christian felé fordulok megint, aki mellé most odaült Anette, hogy elérje a kutyát rendesen.
– Hogy lehet az, hogy mi még nem találkoztunk? – teszem fel a kérdések kérdését, közelebb lépve.
– Színészek nem gyakran jelennek meg a zeneárokban – feleli elnéző mosollyal, miközben leguggolok a kutyához, hogy megsimogassam.
– Helló Dolly – szólítom meg a négylábút, aki rögtön felém kapja a fejét a hangomra. Megsimogatom a szőrét, nem ragad kosz a kezemre, nyilván teljesen kisimogattak belőle mindent, lehet még a szőrét is. – Valóban, de fordítva is igaz. Mennyi polírozást kaphatott már ez a kutya?
– Hű, ha azt meg tudnám mondani… – gondolkodik el, megváltozik kissé a hangszíne, ahogy halkan felnevet, amit nagyon figyelek. Nem tudom felfogni, milyen melegséggel teli a hangja. A legjobb színészek tudnak ilyet produkálni, de neki szívből jön.
– Mióta vagy itt nálunk? Szörnyen röstellem, hogy van itt még valaki, akinek nem mutatkoztam be – mondom, mikor minden előzmény nélkül zümmögni kezd a telefon a zsebemben. – Sajnálom, egy pillanat – állok fel és kapom elő, de már késő, a csengőhang végighasít a teremben, mire a többség füttyögve táncolni kezd, majd hőbörögni, ahogy lenyomom az oldalát, hogy csak villogjon és megszűnik a zene. Odébb somfordálok a többiektől, hogy felvehessem.
|
