Csendesen figyelem, ahogy lassan elsápad, a halántékán kidagadnak az erek. Nagyon nehéz, problematikus eset. A narcizmus egy egészen más formája, mint amivel az ember találkozna, ez az önmaga gyötrésének egy egészen más szintje. Pörög az agya, kattog, a légzése lassul és egyre nehezebb lesz. Csak ne kapjon nekem pánikrohamot.

- Ön… nem tud semmit. Soha senkit nem érdekelt, hogy én mit akarok… vagy hogy én mit érzek…

- Akkor avass be kérlek, Matt. Engem érdekel, szívesen meghallgatnám! Szeretnék a barátod lenni.

Oldalra biccentem a fejem és finoman összefonom az ujjaim. Összekuporodik, mint egy kicsi, megkínzott állat, és a vesztett meccs babáit felhasználva demonstrálja az állapotát. Metaforák… õ a kis fekete baba, és a megannyi fehér bábut. A színek is mesélnek, de õ ezt pontosan tudja, megvan az intelligenciája hozzá. Csak azt nem értem, hogy mi okozta benne ezt a törést. Az az Adam mit tett, hogy ennyire vissza tudta törni az önbizalmát?

Õ, és aztán a hõs, a Király. Õ lesz Adam. Némán nézem, nem szakítom meg a kis rítusát. A család, a testvére, a szülei, akiket idegennek érez. Erõsen depressziós, de nem hiszem, hogy önszántából és bizalommal venne be bármilyen gyógyszert.

Az arcát nézem, nem is a táblát. Hirtelen vér önti e, kipirul és kis híján felborítja a gesztenyefából faragott asztalkát. Megfeszülnek az izmaim, de nem akadályozom meg. Ezen ne múlják.

- Gyûlölöm ezt a játékot! – sikítja – Én… én nem vagyok egy rohadt bábu! Én nem vagyok egy ilyen… ilyen… nem akarok többé ilyet játszani! Nem tetszik ez a játék!

Összepréselem az ajkaim, ahogy figyelem, mielõtt teljesen kiakad… nem lenne a legjobb ha most kapna rohamot… de a dühroham, fõleg ez a fajta, valahol jó jel. Lassan levedli azt a burkot, amit magára erõszakolt, és csak egy vékony rést hagyott magának Adam számára. Lassan felállok és az apró, összegubódzott alak mellé ülök, finoman köré fonva a karjaim, nyugtatóan simítom meg a hátát. Tapasztalatból tudom, hogy ilyen esetekben, ilyen labilis mentális állapotnál sokkal könnyebben hat az emberi közelség… azt nem kell felfogni, elég ha érzi, hogy minden rendben van.

Erõsen kapaszkodik az ingembe, meggyûrve a zakóm hajtókáját, de ez legyen a legkisebb áldozat. Hagyom, had sírja ki magát, finoman dörzsölve a hátát. Még nekem is meg tud esni rajta a szívem, olyan kis esetlen, magára maradott. Nem mondok semmit, csak hagyom, had fussa ki magát ez a keserûség. Nem baj. Ezzel nem kell sietni. Megéri várni.

- Nem akarok hazamenni – szipog, én pedig oldalra nyúlok egy zsebkendõért – Nicholas… kérem…

- Rendben, de elõtte beszélnem kell édesanyáddal – mondom csendesen, direkt halkra véve, mintha csak suttognám. Nyugodjon csak meg szépen, bár erre nem számítottam. Sebaj.

- Kérem, ne! Ne mondja el neki… jó leszek… bármit megteszek, kérem! - kezd ismét levegõ után kapkodni.

- Mindössze megkérdezem tõle, hogy itt töltheted-e az éjszakát. Feltétlenül kell a beleegyezése, elvégre barátok vagyunk – mosolygok rá nyugodtan – És nyugodtabb lesz, ha tudja, hogy hol van a fia. Ne aggódj, Matt… nem megyek el, itt maradok.

Ragaszkodik, végig szorítja az ujjai, összegömbölyödve, amíg felhívom. Direkt hangosabbra állítom, hogy hallja az anyja hangját, nehogy az forduljon meg a fejében, hogy át akarom verni. Elsõsorban meg kell erõsítenünk az önbizalmát és az emberekbe vetett hitét. Végig fogom a kezét, óvatosan szorítva a vékony, törékeny ujjait. Ennie is kell, azzal is foglalkozunk majd.

Hideg a keze.

Finoman átnoszogatom a nagyobb kanapéra, hogy a tûz mellett kicsit könnyebb legyen. Ez amiatt van, mert nem eszik, a testhõ drasztikusan leesik. Ez így nem jó, túl keveset nyom. Elõveszek egy meleg pokrócot is.

- Köszönöm, hogy megtiszteltél és beavattál, igazán sokat jelent ez számomra. – erõsítem meg finoman az önbizalmát.

- Én… sajnálom, ahogy viselkedtem én… én csak…

- Ne mentegetõzz, ez természetes. És mondjak neked valamit? Ez jó – mosolygok rá. – Azt jelenti, hogy nemsokára ezerszer jobban leszel. Szembesülni mertél a tényállásokkal. Tudod, hogy mivel állsz szemben és azt is tudod, hogy nem kell vele egyedül szembenézned.

- Nem kell…?

- Nem. Barátok vagyunk – borítom a vállára a meleg takarót. Ez kell neki, egy kis bíztatás. Világéletében azt hihette, hogy semmit se csinál jól, valószínûleg ezt a negatív gondolatot erõsítette benne Adam is. Az a férfi igencsak szociopata lehet. Sebaj. Bár a problémát mindig egyszerûbb megelõzni, mint orvosolni. De Matt meg tudja csinálni, ha megfelelõ támaszt kap.

- Köszönöm, amit értem tesz, Mr. Roi. Tényleg – suttogja és óvatosan összébb húzza magán a pokrócot. Biztatóan nézek rá.

- Adhatok egy tanácsot, Matt?

- Kérem.

- Kreatív fiú vagy… miért nem próbálod meg kifejezni magad a képeidben, vagy kezdj el festeni, zenélni… így akár le is vezethetnéd mindazt a feszültséget, ami benned van – javaslom. Egy kis pozitív, energialekötõ rekreációs gyakorlat.

- Én… nem is tudom…

- Kár – hunyorítok – pedig kíváncsi lennék a mûveidre. Biztos remekelnél! – biztatom – Még a falamra is kitenném, ha igazán speciálisat készítenél számomra.

Cyntia szerint Matt nagyon ügyesen fest. Kérdezgetem róla, mesél, hogy milyen múzeumban volt, melyik korszak… van, hogy nem is tudja a festõ vagy a mû nevét, de le tudja írni. Nagyon okos, jó az emlékezete. Egy kis fejlesztéssel nagyon is tehetséges lehetne.

- Tudod, mi a vicces, Nicholas? – tegez le ismét. Már nincs is magánál – Eddig… le se szart ez a szemétláda… nem érdekelte, hogy felkötöttem magam a garázsajtóra, az se, hogy… gyógyszermérgezéssel feküdtem az intenzíven… visszajön a kurvájával, és arra kér, hogy… legyek a tanúja. Ironikus, nem? Nekem is azt mondta, hogy elvesz… - szipog – Milyen önzõ szemétláda… szemét…

Motyog még cifrábbakat is, ahogy teljesen nekem dõlve. Lassan lesandítok rá, hogy mennyire alszik, de ülök még két percet, hogy tényleg mélyen elaludjon. Óvatosan támasztom meg a vállát, hogy át tudjam fonni a hátát a karommal, majd felállva nyalábolom fel a térdénél is.

A feje a mellkasomra biccen, halványan elmosolyodok. Még a súlya is olyan, mint egy játékbabának, ez igazán aggasztó. Átviszem a vendégszobába, levéve a cipõjét, kioldva a nadrágot, hogy kényelmes legyen. Betakarom óvatosan, besötétítve. Végig fogja aludni az estét, remélhetõleg. Azért teszek egy kis üzenetet az éjjeliszekrényre, miszerint ne aggódjon, hogy hol van, és bármire van szüksége, három szobával odébb van az enyém, teljes lelki nyugalommal ébresszen fel.

Becsukom rá az ajtót, végre elmegyek letusolni és összefogom a hajam. Öntök magamnak egy pohár bort, és lassan kortyolgatva ülök, megírva egy saját könyvbe Matt anamnézisét.

Mi lehet a probléma az akkut depresszión kívül?

Anorexia.

Téveszmék, Stockholm-szindróma. Lassan megdörgölöm az állam, és inkább szépen elzárom a füzetet. Elmegyek lefeküdni, számításaim szerint Mattnek nem lesz nyugodt éjszakája.

Fel is ébredek, amint hallom a záram kattanását. Túl éberen alszom ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhatnám, pláne hogy tudom, hogy vendég is van nálam. Azonnal felkönyökölök, a beszûrõdõ fényben hunyorogva.

- Matt, mi a baj? – ülök fel.

- Én… én csak… nem tudtam, hol vagyok – suttogja.

- Nálam – mászok ki. Pizsamanadrág és egy vékony póló van rajtam. – Minden rendben?

- Rosszat álmodtam – zihál. Ahogy megérintem a vállát, érzem, hogy a pólója teljesen átázott. Tényleg erõs lidércnyomás lehetett.

- Semmi baj – mosolygok rá, és elõveszek egy vastagabb rövidujjút az én szekrényembõl. – Vedd át, mielõtt megfázol. Nem kockáztatunk – utasítom finoman. Zavartan markolássza, hatalmas szemmel néz rám… ránézek, és a pólóra. Nyugodtan elmosolyodok.

- Kimegyek, és csinálok egy erõs teát kettõnknek, rendben? – biccentek. Az órára nézek. Hajnali négy. Vajon fogok még ma este aludni, vagy inkább kávét fõzzek magamnak?

De megtakarítom neki a kényelmetlen szituációt, hogy levetkõzzön elõttem. Feltételezem, az anorexia miatt nem is akarja mutogatni. Az ilyenek sosem látják a testüket elfogadhatónak, szépnek messze nem… viszont sosem elégedettek magukkal. Nem baj, majd dolgozunk ezen is.

Leöntöm az édes, vörös bogyós teafüvet és várom, hogy kiázzon.

Csendesen csoszog ki Matt, kócosan, karikás szemekkel.

- El szeretnéd mondani? – töltöm ki neki a teát és elé tolom. – Cukrot?

- Kérek – dünnyög. Babrálja a szép csésze szélét, figyelve. Elé tolom azt is. – Nem szeretném elmondani.

- Megértem – biccentek. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy minden rendben van. Csak egy álom volt.

- Tudom. De… nem szeretnék egyedül maradni…

Csendesen figyelem, hogy belekortyol a teába. El kell terelni a gondolatait. Feltételezem Adam volt benne, vagy valamelyik paranoiája vetült ki.

- Holnap, ha nincs más programod, nagyon örülnék, ha eljönnél velem valahova – mondom, letéve a csészém. Álmosan pislog rám, de az arca lassan átmelegszik és kipirul a teától.

- Komolyan?

- Hogy érted? – mosolygok rá.

- Velem akarja tölteni a napját?

- Természetesen – biccentek és hátrasimítok a hajamon, amely most egy lezser, könnyû kontyban van összefogatva a tarkómon. – Mint mondtam, nagyon tehetségesnek tartalak. Most nyílik egy új kiállítás, és egyébként is meg szerettem volna látogatni. Örülnék, ha lennél a társaságom.

Még sosem láttam így elpirulni, de határozottan emberibben néz ki, mint azzal a rémült, ûzött vad pillantással.

- De ha nem szeretnél, azt is megértem.

- Én… szeretnék – kortyol inkább a teába, hogy majdnem belefullad. Nyugodtan mosolygok megpaskolva a hátát, nehogy megfulladjon itt nekem.

- Rendben. Akkor reggel hazaviszlek, nehogy édesanyád aggódjon, és délután elmegyek érted.

- Miért délután?

- Mert délelõtt dolgozok – teszem be az üres csészéket a mosogatóba, majd elöblítem õket. – Jobban vagy?

- Aha – dünnyög. – Felébresztettelek… Sajnálom…

- Semmi baj. Én sem szeretem a sötétséget. De most pihenj, szeretném, ha kicsit megerõsödnél. Reggelizz a családoddal, rendben? Egy keveset, legalább.

 Némán mered rám, dacosan összeszorított szájjal, de nyugodtan állom a pillantását. Eszébe fog jutni, hogy mirõl beszélgettünk délután, és hogy én azt szeretném, ha megerõsödne. Majd eljutunk ahhoz az okhoz is, hogy miért nem akar esni, honnan ez a testképzavar, a férfiak általában mindig túl kicsinek látják magukat. Hiába az izomzat, ha satnyának érzik magukat, de ez az õ esetében szintén túl feminin.
Talán pont ez. A nõiesség…

- Rendben. Egy keveset.

- Áll az alku – nyújtom ki a kezem, hogy kezet adjon rá. Óvatosan megfogja, én pedig megszorítom a törékeny ujjait.

 - Tudod, egyszer szeretnék veled ebédelni – mosolygok – Olyan jóízûen, hogy ne fájjon tõle a gyomrod. Lesz rá lehetõség?

- Lesz – mosolyog rám. Elégedetten biccentek.

- Ezt örömmel hallom. És most menj vissza pihenni.

- Nicholas… nyitva maradhat az ajtó? – Fogja meg a pólóm ujját. Hatalmas rá az én pulóverem, majdnem a térdéig ér. Biccentek.

- Természetesen. Gyere…

Persze nem venné ki jól magát, ha lenyisszantja az egyik ujjbegyét… én magam a húsnak látok neki. Precíz és pontos elkészítés… a késéle tökéletesen vágja az izomrostokat, nyomni sem kell.

Bár úgy néz ki, nemigen volt még kés a kezében… vagy ha igen, nem a konyha tájékán.

- Vékonyabban hámozd, abból a héjdarabból egy egész afrikai falu jóllakna még – mosolyodok el halványan.

- Próbálom, de én még sohasem csináltam… mindig ilyen mûanyag izével hámozgattuk otthon anyával – meséli. A vastag, bõ pulóver ujjából kilógó vékony karját látva nem hiszem, hogy minden étkezésen részt venne…

- Olyat sajnos nem tartok, de a kedvedért legközelebb beújítok egyet.

- Lesz legközelebb? – néz rám meglepetten, még a kés is megáll a kezében.

- Ha szeretnéd, természetesen lehet – biccentek. Cynthia is örülni fog, ha végre túllendül a pszichózisán.

- Szeretném!

Nyugodtan beszélgetünk mindenrõl – nem kötött a téma, ahogy jön, megyünk át egyik után a másikra. Kérdezem a véleményét, a meglátását – nem árt a pozitív megerõsítés, fõleg a tegnapi után.
Sikerélmény… felelõsségteljes feladat rábízása. Nem kell megmenteni a világot: elég, ha a szemében fontos.
- Meg szeretnéd próbálni? – kérdezem, mikor látom, hogy a vaj gyönyörû mogyoróbarnára pirult.

- Még soha nem csináltam ilyet! Anya sose engedi! – lelkendezik. Nyugodtan elmosolyodok; persze végig figyelem.

- Most itt az ideje.

Nyugodtan figyelem, ahogy tényleg elég… rutintalanul csinálja. De ez adódó, ha soha nem csináltál még hasonlót, félsz a hibalehetõségtõl… és eléggé kellemetlen lehet, hogy erre a hatalmas pulóverre kell folyton figyelnie.

Fájdalmasa rándul meg, felnyögve, és látom, hogy hatalmas ívben kapja le a kezét a serpenyõ nyelérõl. Reflexbõl kapom el a csuklóját a tenyerembe fektetve a kezét és a hideg víz alá tartom. Elég piros… nem ártana ellátni.
Feljebb húzom pár ujjal a pulóvere ujját, hogy legalább a nehéz, bõ anyag ne ázzon szét… Nocsak.
A szuicid hajlamok… önbüntetési kényszer… Nem szólok rá.

Majd. Késõbb.

Egy székre ültetem, elõhozva egy égés elleni és egy fertõtlenítõ krémet, meg a steril gézt.
Az elõzõvel a tenyerén levõ, lassan vörösödõ foltot kenem át a vékony filmréteggel, majd a másikkal a friss, vörösen duzzadt sötét vágáscsíkokat… óvatosan, épp csak érintve. Nem ártana ezeket rendesen lefertõtleníteni… és nem szólok rá. Nem szólok bele. Majd rávezetem. Idõm van.

De szégyelli õket, ez pozitív alapja lesz a dolgoknak.

- Ez segíti a hegesedést, és nyom nélkül el fog tûnni a sérülésed.

- Kö… köszönöm, Mr Roi…

Nyugodtan biccentek. Ottmarad a széken, onnan folytatjuk a társalgást és rábízom a terítéket.

Az étel a tányéron nem csak a gyomrot, hanem a szemet is kényezteti. A gasztronómia nem egyszerû fõzés, az mûvészet… nem véletlenül foglalkoztak vele nemes elmék. Nem mindegy, hogy a megfelelõ állat milyen ételen hízik, a bort hol tartod és milyen hõmérsékleten, milyen pohárba szolgálod fel. Ez is alkotás. Apró részletek, melyek egy csöppnyi rituálét tesznek különlegessé.

Nyugodt mosollyal koccintunk – de az én szemem nem lehet becsapni. Legfeljebb három falat…
A testképzavar miatt, vagy a jutalmazási rendszere állítja meg? De rutinos, a szüleit így kijátszhatja.

Még beszélget, próbálja elterelni a témát: most hagyom, de ez még ma napirendi pont lesz.

Imádom ezt a fajta bort, bár háromszáz dollár palackja.

Az ebéd után nyugodtan pillantok rá, mintha fel se venném, hogy alig evett két falatot.

- Ez nagyon finom volt, köszönöm – mosolyog, mikor összeszedem a finom porcelánt.

- Te is segítettél, így a te érdemed is – mondom nyugodtan.

- És… tényleg megtanít sakkozni?

- Persze – biccentek. – Gyere, átmegyünk a nappaliba.

Nyugodtan sétálunk át, Õ pedig mint egy izgatott kisgyerek, mindent megfigyel. De a nappali elõtt van egy másik szoba, amelyet egy ólomüveges ajtó zár el az elõtértõl. Valamilyen szinten elszigetelt a lakás többi részétõl, mégse rí ki. Nem szeretem, ha az összkép rossz.

De látom, hogy Mattnek is feltûnik, egy pillanatig torpan csak meg a mesterien vágott színes üveg elõtt, de észreveszem a habozást.

- Az az irodám – mondom nyugodtan. – Ott fogadom a pacienseimet.

- Ó – hökken meg kicsit, de én nyugodtan érintem meg a vállát, továbbtolva.

- Nem oda megyünk, hanem a nappaliba.

Nyugodtan pillantok rá, intve, hogy foglaljon csak helyet, addig egy polcról leszedem a nehéz faragott sakktáblát.

- Mit tudsz a játékról? – kérdezem nyugodtan, miközben rutinosan állítom fel a bábokat.

- Nem sokat… pár alapszabályt csak, azt hiszem.

- Rendben – biccentek. Neki adom a feketéket és az alapszabályokat nyugodtan elmagyarázom: melyik bábuval hogy kell lépni, mi a fõ cél és hogy egyáltalán nem kell sietni. Ez a játék nem a gyorsaságról szól… - Ez taktika, stratégia – mondom nyugodtan felpillantva rá. Pár lépés után látszik, hogyha mélyebben belemerül a témába, tehetséges lenne. Nem sakknagymester, de jó partner lesz.

Belekérdez, mit hogy… és ami jelentõs haladás, a miért.

- Mikor tanult meg játszani? – kérdezõsködik, mikor én jövök. Valami olyan lépés kell, ami kicsit megmozgatja a gondolatait.

- Olyan… nyolc éves lehettem, amikor apámmal leültem sakkozni – nézek fel rá félmosollyal. – Esti program volt, ha éppen ráért. Amolyan… jutalomféle, ha szakított idõt vacsora után.
Picit sápadtabban pillant rám, maga a szó okozhatott neki ilyen benyomást. Zavartan még lejjebb rántja az ujjain a pulóvert.

- Nagyon sajnálom, hogy olyan késõ este zavartam – mormolja, én pedig halk koppanással teszem le a futóm.

- Nem történt semmi, Matt – mondom hátradõlve a kényelmes székben, a térdemnél összefonva az ujjaim. – És õszintén, máskor is. Te sem akarod tovább dugdosni a kezeid édesanyád elõtt, nem igaz?

Mélyen elvörösödik, megremeg a királynõ a kezében. Az egész… egy stratégiai harc. A betegek azt csinálják, amit én mondok, így a megfelelõ útra állítva õket. Némiképp ez álszentség, mert az kellene, hogy maguktól jöjjenek rá, de az önámítást nagyon nehezen hidalják át az emberek. És én sem akarok megõrülni.

- Matt – nézek rá nyugodtan. Remeg a szeme, talán a dühroham és a kétségbeesett sírás között, hogy mégis valami olyat mondtam, ami számára személyes és a pszichiáter-énem elõtört… de nem. Ez emberi reakció. – Te jössz – intek a tábla felé.

- A sakk alapja a stratégia – mondom nyugodtan, végig higgadtan rajta pihentetve a szemem. A hangom türelmet és megértést áraszt. – Több lépésre elõre be kell kalkulálnod minden lehetséges lépést, nem csak a tieid – az ellenfeleidét is. Bárhogy alakul a helyzet – emelem fel a bástyám, miután lép – már van rá egy terved, hogy mi lesz a következõ lépésed.

Rámosolygok: elkerekednek a szemei, ahogy a táblát vizslatja.
- Az életünk is ilyen – pillantok rá – Nem áldozol fel egy futót, csak hogy leüthess egy parasztot. És nem vehetsz le két parasztot, csak mert rossz helyen vannak. De mozgatod õket… a királyt megvédi a bástya és a királynõ.
Leteszem a bástyát, rámosolyogva.

- És sakk-matt – intek az ujjaimmal. Elképedve figyeli a táblát, hogy mégis, hogyan, de mikor és hátha mégsem, de sajna a gyõzelem tiszta volt.

- Én… ez nem olyan egyszerû – gyûrögeti a pulóvere ujját, leszegve a fejét.

- Te nem egy olyan bábu vagy a táblán, Matt, aki feláldozható, ha akad jobb lépés – nézek rá keményen, egyenesen a szemébe. Halványan elmosolyodok, mire félénken megrándul a szája. – De még egy gyalog is megnyerheti a meccset. 

„Ha gyönyörûségtõl vagy fájdalomtól,

mely egyik érzékünket megragadja,

lelkünk csak arra, csak az egyre gondol,

s egészen abba gyûlik öntudatja; -

s megbizonyul, mily tévedés a tétel,

mely elménk égõ egységét tagadja.

S ha látás, hallás, vagy más észrevétel

eszed magába veszti: múl a perc,

s te mit se gondolsz az idõnyi léttel:

mert más képesség, amivel figyelsz,

és újra más az értelem egésze:

ez rab, míg azzal szabad útra kelsz.”

Halk mormogással darálja a sorokat. Jó fordítás… némi depresszió.
Ha az elhagyott szerelmes státuszában van, komoly problémái lehetnek a ragaszkodással. Talán kapcsolatfüggõ.
- Azt mondtad, csak beleolvasgattál – mosolyodok el halványan.
- Nem akarok errõl beszélni – húzza magát még kisebbre. Az orcái kivörösödnek, ahogy visszatartja a könnyeit…
- Nem kell, senki sem erõlteti – mondom csendesen, azon a hangon, ami megnyugtatja a zaklatott embereket. A nyugalom ragályos. – Úgy vettem le, szereted a festészetet, legalábbis érdekel.

Vissza kell terelõdni a rekreációs témára. Szükséges, hogy felismerje a fontossági sorrendet, és hogy aki már nem az élete része, az nem olyan fontos.

- Én… az impresszionistákat szeretem a legjobban – szipog – De azok sem állnak messze tõlem, amiket… mondott… én… szeretem, ha valami szép. Bocsánat – kotorászik a megannyi redõ között.

- Semmi gond – ingatom meg lassan a fejem. Egyértelmûen valami rekreációs program kell számára.

- Van egy… kiállítás a városi múzeumban – szipogja csendesen – Ami felöleli egészen… addig, az impresszionizmusig a… a korokat de… de anyáéknak nincs ideje és én… nem akarok egyedül és… és…

Ez egyre rosszabb, bele tudja magát hergelni… a végén még valami poszttraumatikus rohamot kap nekem.
- Ha gondolod, én munka után nagyon szívesen elmegyek veled – biccenek felé halvány mosollyal.

- Igazán?! – kapja fel a fejét hitetlenül, piros arccal. Nyugodtan nézek rá egy hosszú pillanatig.
- Persze. Már engem is régóta érdekelt, csak nem nyílt alkalmam, hogy meglátogassam a kiállítást.

Megérkeznek a szülõk is, csendes kulcscsörgés. Felállok, miközben Matt az anyja nyakába borul, én pedig nyugodtan biccentek, mikor a nõ megölelgeti a fiát boldogan.

***

Másnap úgyis csupán délelõtt van pár betegem, a délutáni lemondta… hát a könnyed ebéd után autóba ülök, kikocsizva a külvárosba. Az ajtócsengõ zendülésére majdnem azonnal nyílik az ajtó, én pedig nyugodt mosollyal biccentek a fiú felé.

- Mehetünk? – kérdezem nyugodtan oldalra lépve, hogy le tudjon sietni mellettem a lépcsõn. Nyugodtan biccentek Cynthia felé.
- Igen!
- Mindened nálad van, Matt? Papírjaid, pénzed, zsebkendõ, telefon, kulcs?

- Igen, minden itt van nálam!

Az autóba ülve beszélgettünk egy kicsit a kocsiról, a könyvekrõl, magáról a kiállításról.
Mikor odaérünk. Kicsit kellemetlen, hogy mekkora a tömeg. Valóban, délután van… legalább ragadt rájuk némi jó ízlés.

- Annyira izgatott vagyok, olyan régen vártam már erre a pillanatra! Mindenhol ezt írták és minden barátom azt mondta, hogy nagyon szuper!

Nyugodtan mosolygok rá, miközben kikérem a jegyeket. Ha a gondolatait nem köti le a depresszió és a negatív gondolatok tömkelege, igazán életrevaló. Persze nem ártana ezt az állapotot állandósítani, de az nagyon lassú munka.
De imponál, hogy igazán értelmes, fejlõdésre képes fiú. Okos. Ért a képekhez, vannak egyedi meglátásai, saját véleménye.
- És mivel is foglalkozik?

- Emberekkel beszélgetek – mondom nyugodtan, miközben egy másik képhez sétálunk. Nem vagyok lenyûgözve a képek elhelyezését illetõen. – Meghallgatom õket, segítek megtalálni számukra a helyes utat.

- De hát a papoknak nem reverendát kell hordani?

Felnevetek. Ezt még nem vágták rám, s messzebb nem is lehet a két szakma… bár közvetetten nem asszociált távolra.
- Most mi? Mi olyan vicces, ne nevessen ki! – néz rám, de a szája sarkában mosoly bujkál. Már jelentõs fejlõdés.

- Sajnálom, én nem akartam – nézek rá jókedvûen.

- Tudja, nem vagyok ostoba. Ön anyám jó barátja, az iskolában ismerkedtek meg, emberekkel foglalkozik, meghallgatja õket – és nem pap. Nekem nincs szükségem agyturkászra, aki kihozza, hogy lelkileg nyomorult vagyok. Nem kérek többé ebbõl!

- Ugyan – vonom fel a szemöldököm ránézve, a kezeim nyugodtan a nadrágom zsebébe süllyesztve. – Senki sem beszélt semmi ilyesmirõl. Mindössze egy barátom fiával meglátogattam egy olyan kiállítást, ami mindkettõnket érdekelte. Egyáltalán nem szeretem és nem is kívánom keverni a munkát a magánélettel.

Néma csendben mered egy kínos pillanatig, én pedig a tekintetem a kép felé irányítom. Az én posztomban nem elõnyös cselekedet, ha kikezdenék egy pacienssel, sõt egyébként sem etikus.

- Sajnálom, én… én nem akartam… ne haragudjon.

- Semmi baj – mondom nyugodtan, lágyítva a hangtónusomon. Nem árt a pozitív megerõsítés. – Ettõl függetlenül viszont, ha bármi baj lenne, és szükséged lenne valakire, akinek el kell mondanod a dolgokat – és nem családtag – rendelkezésedre állok.

- Köszönöm – biccent – bár nem hiszem, hogy lenne bármi ilyen…

- Matthew! – megállok egy pillanatra, nyugodtan fordítva hátra a tekintetem; de Matt szinte megszédül, hátradõlve a karomra. – Nem hittem volna, hogy itt találkozunk, ezer éve nem láttalak!

Ójaj. A kiváltó ok.

Ez elég kellemetlen.

- Matt… minden rendben? – kérdezi az illetõ. Adam, ha jól emlékszem, Cynthia panaszkodott róla. Matt kõvé dermedve hátrál felém, finoman úgy állok, hogy a karom takarja, ha akarja.

- Menj innen – nyüszít fel, így inkább finoman elé állok. – Kérem… menjünk, nem érzem jól magam…

- Természetesen – biccentek, megõrizve a nyugalmam. Õ, igencsak kellemetlen… - A viszont látásra – biccentek a férfi felé, apró mosollyal a nõ felé is fejet hajtva.

Kikísérem Mattet, nyugodtan ültetem autóba, de a kezei remegnek; az ajka szabályosan lassan kékül. Lesznek itt még dolgok. Felhergeli magát… nem lesz ennek jó vége.
Pár szót zavartan elmotyogva ballag fel a lépcsõn, kábán, üvegesen csillogó szemekkel megy el mindenki mellett. Komolyan pillantok utána.

- Szent ég… - néz rám sápadtan Cynthia, pedig nem erre számított… én se. – Nicholas, mi…
- Megjelent a stresszor – mondom komoran felé pillantva. A nõ arca lesápadt, lerogyva. Felé pillantok hátrasimítva a hajam. – Szívjunk el egy szálat.

***

Megnyugtatom Cynthiát, és megkérem, hogy ne faggassa, ne kérdezgesse, de legyen ott mellette egy büdös szó nélkül. Este, lefekvés elõtt nyugodtan ülök a kényelmes karosszékemben, még annál is ráérõsebben készítve elõ a szivarom. Nem árt gondolkodni, és arra ez a legmegfelelõbb… kikapcsolni egy kicsit, hogy az ember elhatárolhassa magát… Matten gondolkodom. Elég összetett a problémája, de én sem lehetek mindig mellette. A terápiák lényege pont az, hogy megtanulják önmaguk átlépni a korlátaikat.

Késõ este felriaszt valami… felpattannak a szemeim, egy másodpercig keresve, hogy mi lehetett az oka… aztán megint megcsördül a telefon. Az órára nézek: fél kettõ! Mi az isten.

Kábán dörgölöm meg a szemeim, felkönyökölve nyúlok ki a telefonért.

- Igen? Hallo? – kicsit rekedt még a hangom a hirtelen ébredéstõl.

Meglepve hunyorítok, hátradõlve a párnán, hallgatva az ifjú Williamset. Nocsak.

Beszélgessünk egy kicsit, bármirõl… szerencsétlen kölyök.

- Rendben, Matthew – mondom nyugodtan, felülve az ágyon. A gyerekhez nem viszonyulhatok úgy, mint orvos a beteghez, legalábbis nem hivatalosan. Nagy szívességet teszek, basszus – holnap gyere át hozzám, rendben?

- De… én nem szeretném… én csak… beszélgethetnénk, érti…

- Értem – nyugtatom meg – nem vagy a betegem, Matt. Nem is terápiára jössz. Mondjuk… - vakarom meg a szemeim. Rohadtul égnek, így ébredni és még józanul is gondolkodni ritka szar – várlak ebédidõben. Délutánra nincs programom, addig beszélgethetünk, amíg jólesik.

- Komolyan… mondja?

- Teljesen. De most szeretném, ha megnyugodnál és nem rágnád magad azon ami ma volt.

Hallom a meghökkent csendet…
- Rendben.

- Holnap várlak, Matt. Jó éjt – mondom nyugodtan és megvárom, amíg õ teszi le elõször a kagylót. Fújva egyet dõlök hátra az ágynemûn, a hajamba túrva. Hát már pedig még aludni akarok.

*****

Nem sokkal dél körül végzek az aznapi utolsó pacienssel, és teljesen leszívta az agyam. És igen, még Williams is átjön… nyugodtan választok ki egy palack bort. ’72 Chateau Blanc… oldalra teszem, hogy a hõfok megfelelõ legyen, valamint tökéletes legyen a levegõzése is.

Sosem rendelek, valamint ritkán járok étterembe is – jobb szeretem otthon elkészíteni. Zene… ó bor. A pihenés és a nyugalom tökéletes ideje.
Bár zenét most nem kapcsolok… hallanom kell, ha kopognak.

A feltételezéseim helytállóak voltak, amikor arra gondoltam, hogy az anyja maga hozza el. Kopogtatnak… könnyedén nyitok ajtót, rájuk pillantva.

- Hello – néz rám a kölyök halálsápadtan.

- Üdvözletem – biccentek nyugodtan. Cynthia kicsit sápadt és a tegnapi nap nyomai még látszanak rajta… - Gyere be nyugodtan, érezd otthon magad.

- Nicholas… - néz rám a nõ, de nyugodtan fogom meg a kezét, gálánsan kezet csókolva neki.

- Ne aggódj. Majd én hazaviszem, ti pedig pihenjetek.

Belépek, körülnézve. Matt a könyvespolc elõtt ácsorog, a vastag bõr köteteket vizsgálva: francia, olasz nyelven írottakat.

- Bár tudom, hogy ebédidõ van, a délelõttöm kicsit… sûrû volt és eltolódott. Így, ha nem kellemetlen, elkészíthetjük együtt az ebédet – nézek rá nyugodtan. Szinte megugrott a hangomtól. Megint egy hatalmas pulóver van rajta, az ujjbegyeiig takarva.

- Fõzzünk…? – pillant rám kicsit hitetlenül. Nyugodtan biccentek, oldalra tárva a karom, mintegy mutatva az utat.
Bár a lakás elegáns, klasszikus és kifinomult, a konyha modernebb. Réz serpenyõk, különleges, acél- és szénszálas kések.

- Amindenit – tátja el a száját. – Nagyon profi lehet a konyhában…
- Szeretem a jó ételeket. És emellett nem bízom a szakácsokban – hunyorítok jó kedvûen.
- És… én is segíthetek?
- Természetesen. Talán nem akarsz?
- De!
- Akkor ennyi elég is. 

Valamiért egy hal bukkan fel lelki szemeim elõtt, amelyre ráakaszkodott egy méretes pióca… Igen, Cynthia pont olyan, mint egy szenvedõ, kiszipolyozott hal, csak tátog, de lassan sápad, fogy, és nem tudja lerázni magáról a parazitát.

- Én már nem tudom, mit tehetnék – temeti kezeibe az arcát. Pár órája hívott fel, hogy van-e egy kis idõm… volt. – Nicholas, teljesen kész vagyok idegileg, tehetetlenül kell néznem, amit csinál, mert nem hallgat semmire! Nincs célja, nincs álma, nincs ereje találni magának, talán nem is akar, csak szenved otthon és nekem végig kell néznem!
Némán ülök, az ujjaim összefonva biccentem az államnak. Egy depressziós, szuicid hajlamú tinédzserkölyök, milyen meglepõ, gondolom kissé fanyalogva.
De Cynthiáék családja nyugodt, kiegyensúlyozott. Ismerem õket már régrõl, bár valóban, régen találkoztunk utoljára.

- Nyugodj meg – mondom higgadtan, felemelkedve a székrõl. – Megoldjuk.

***

Cynthiának jót tett, hogy elpanaszolhatta, ami a lelkét nyomja, közben én is megtudtam, amit meg kell – a kölyök problémás eset, és ha mindjárt úgy állítanák be, túlságosan nagy ellenérzéssel viselkedne. Nem szeretem megnehezíteni a saját dolgomat, így némi csalással kell a képbe kerülnöm.
Ráadásul szerencsétlen anya elmesélte a fiatal Matt volt kapcsolatát, ami ebbe az állapotba taszította – nem túl nehéz észrevenni, hogy az anyatigris legszívesebben kis darabokra vagdosta volna az exet.

Így hát Cynthia elhívott estére vacsorázni.

- Az elmondottak alapján nem hiszem, hogy túl közlékeny lenne az elsõ találkozáskor – mondom, miközben kikísérem és felsegítem rá a kabátját.

- Hát nem – sóhajt, felvéve a kesztyûjét – Már az csoda lesz, ha lejön az étkezõbe. Rettentõen hálás vagyok, Nicholas, nem is tudod, mennyire.

- Megteszem, amit tudok – biccentek, gálánsan kezet csókolva a meggyötört nõnek. – Viszlát este, Cynthia.

***

A megadott idõben lesétálok a garázsba, autóba ülve. Egy régebbi típusú fekete Jaguárom van, természetesen korszerûsítve és felújítva, megtartva a klasszikus eleganciát, majd a motor könnyed dorombolása mellett kazettát választok az úthoz. Scarlatti mellett döntök.

Nyugodtan vezetek a címre, ujjaimmal finoman dobolok a bõr kormányon. Talán kissé kíváncsi is vagyok a fejleményekre, ráadásul sosem hátrány, ha az embernek tartoznak egy-két szívességgel.

Kicsit odébb laknak a külvárosban, nagyobb ház, kerttel. A gyerekeknek nem árt a tér. Nyugodtan parkolok le, az utolsó dallamfoszlányokat élvezve.
Becsöngetek; természetesen nem érkeztem üres kézzel, nem illik. Egy üveg Chateau d’Yquem, 1950.

Amikor kinyílik az ajtó, lepillantok az alacsony, törékeny fiúra – Cynthia még finoman is fogalmazott, amikor azt mondta, hogy borzalmas állapotban van.
De nem menthetetlen, van rosszabb is. Nyugodt mosolyra kanyarodik a szám sarka, üdvözölve, de csak oldalra bújik, szinte az ajtó mögé, miközben beenged.

De az vacsora felett ott lebeg az a nyomasztó, fekete feszültség-felleg, amit a fiatal Matt generál maga körül, fojtva meg a többieket is. Egyedül a kis Bree nem veszi olyannyira a szívére, igazán életre való kislány.
Nyugodtan és csendesen beszélgetünk, kerülve mindent, ami szakmai téma lenne vagy épp csak kellemetlen, így a zenére, majd a konyhamûvészetre terelõdik a téma.
Aztán Matt elcsukló hangon kér elnézést, és hátra sem pillantva szinte felfut a szobájába. Szórakozottan vonom fel a szemöldököm, Cynthia pedig elfehéredett bütykökkel szorítja a villáját.

- Ugyan, semmi probléma – emelem fel a kezem nyugodtan, összefonva az ujjaim. – Cynthia, kicsit pihenned kell. Mi lenne, ha holnap elmennétek kikapcsolódni? Kényeztesd egy kicsit a feleséged – nézek a ház urára.

Mikor elmegyek, diszkréten figyelmeztetem a nõt, hogy a fiú elõtt ne hangoztassa sem az ellenérzéseit, sem az aggodalmait. Az ilyen esetek… nyugalmat és türelmet igényelnek.
- A hangulat ragályos dolog – mondom megigazítva a kabátom hajtókáját – Elõbb-utóbb ráhangolódik majd, figyeld meg. Te állsz a legközelebb hozzá, te vagy az anyja, elsõsorban rád van hangolódva tudat alatt. Ha kiegyensúlyozott vagy, õ is sokkal könnyebben billen vissza az egyensúlyába. Menjetek el vacsorázni, szórakozni, ne is gondolj arra, ami itthon van. Én pedig elnézek hozzátok, hátha a jelenlétetek nélkül Matt kicsit közlékenyebb lesz.
- Hogy érted?
- A színész ritkán játszik közönség nélkül.

***

Estefelé, miután már tudom, hogy a szülõk elmentek, ismét autóba ülök, amint véget ért a munkám. Szeretem a precizitást, a megtervezett nyugalmat és a tökéletesség biztonságát. De ha az ember kiér egy hosszú, egyenes útra, hajlamos a gázra lépni, élvezve az adrenalint és a tökéletes jószág duruzsolását az ujjai alatt.

Ahogy vártam, ismét a fiatalúr nyit ajtót, de láthatóan megnyúlik az arca engem látva.
- Jó estét kívánok – nyög fel sápadtan. Igazán megnyerõ lehetne, ha nem ezeket a zsákruhákat hordaná.

- Szervusz. Édesanyádhoz jöttem. Itthon van? – mosolygok rá halványan lepillantva. A szemébe nézek.

- Nem, vacsorázik apával, de ha gondolja… várja meg itt… nemsokára itt kell lenniük.

- Köszönöm – biccentek, nyugodtan belépve.

Elfogadom a kínált teát, nyugodtan és kényelmesen foglalva helyet. Mennyire elszokott a beszédtõl. Az a fajta, aki gondolatban vagy más vizualitásban tudja magát kifejezni – nem kell erõltetni a beszédet.
- Én… sajnálom, ahogy tegnap viselkedtem… csak eszembe jutott valami.

- Semmi probléma, elõfordul az ilyen.

- A nevem Matthew.

- Az enyém Nicholas Roi – biccentek felé nyugodtan.

- Mint a télapó – böki ki, de önmagát is meglepi.

Nem lenne õ ilyen szuicid önsajnáltató. Ennyibõl egyszerû megállapítani, hogy nem olyan borzalmasan végletes az anamnézise, egyszerûen vágyik rá, hogy figyeljenek rá: hogy valakinek õ legyen az egyetlen, aki a legfontosabb. És ne második, lecserélhetõ.

Erre pedig az a méreg a legjobb, ami az önsajnálat: beveszik, és azt várják, hogy másik legyenek rosszul tõle.

- Elnézést… és, honnan ismeri anyámat?

- Már régóta barátok vagyunk – mondom kissé megszépítve – Azt hiszem, még az iskolából.

- Ez… ez szuper- nyel egyet. Kényelmesebb a csend. – Minden bizonnyal hamarosan itt lesznek.

- Minden bizonnyal – hunyorítok kedélyesen.

Kedvelem Cynthia ízlését, finom és kifinomult, bár okkal inkább hétköznapi, mint amit én szeretek. Nem ragaszkodik annyira a minõséghez… gyerekek mellett az ember akaratlanul is átlényegül. Az õ személyisége… fiatalabb, mint az enyém.
Én rajongok, ami antik és klasszikus.

Az övegezett dohányzóasztalka alatt megpillantok egy nehezebb, nagyobb méretû könyvet – stílus és kivitelezésmagyarázat a fényképezésrõl. Kellemes téma, bár nem a kedvencem. Én a festészetért rajongok.

- Te olvasod? – kérdezem, nyugodtan a könyv felé intve, bár inkább a szavaimmal célozva. Kicsit megzavarodik a fiú, lepillantva, letéve a csészéjét veszi elõ a fényes borítójú albumkönyvet.

- Az enyém, igen – mondja zavartan dobolva a tetején. Mintha elõször látná… a gerince sincs megtörve. Nem lapozhatta túl gyakran.

- Aki ilyen komoly mûvet olvas, az bizonyára rendelkezik megfelelõ alapokkal – és képekkel – villannak a szemeim nyugodtan. A hangom egy pillanatra sem rebben meg, elégedetten nézem, ahogy zavartan a hosszúra hagyott tincsi közé túr, babrálva.

- Csak ritkán – mormolja a könyvet piszkálva az ölében. – Nem vagyok jó benne.

- Ez a személyes meglátásod?

- Tessék? – kapja fel a fejét megzavarodottan.

- Ha csinálsz valamit, amit élvezel – magyarázom nyugodtan – és érzed, hogy egyedi, különleges, nem valószínû, hogy rossz.

- Ez nem ilyen egyszerû, nem így megy – fanyalog elsápadva, megremegõ ujjakkal. Azon gondolkodok, hogy az a belsõ nyomás, ami szétfeszíti, megnyilvánul-e önbántalmazásban… feljegyeztem a gondolataim közé, hogy valószínûleg vagdossa magát, vagy egyéb módon bünteti. Ahogy pattogtatja az ujjait idegesen, de nem hagy itt.

- Miért ne? – mosolygok összefonja ujjaim a térdemen. – Kíváncsi lennék a munkáidra.

- Hogy tessék? – kerekednek el a szemei hatalmasra. – Talán… ért hozzá?

- Ó, nem – emelem meg kicsit a kezem, finoman elmosolyodva. – Fényképezés tekintetében igencsak laikus vagyok. Én a festészetet kedvelem.

- Melyik kort…? – érdeklõdik. Mivel nem arról van szó, hogy vele mi van, hanem egy teljesen más téma, ami õt is érdekli, közvetetten, könnyebb a társalgás. Nem kényes, személyes témákba megyünk be, csupán udvariasan társalgunk. Semmi lélekvájás, épp csak a felület könnyed cirógatása.

- Fõleg a klasszikus és a reneszánsz. Elvétve néhány impresszionista festõ… de a firenzei mûvészet áll hozzám a legközelebb.

- Még sosem jártam ott – mormolja összehúzva magát, a csészéje köré csavarodva.

- De Dante mûveit ismered – mosolygok. Látom, hogy összehúzza a szemét, elfehéredve. Az arcán megugranak az izmok, mint amikor az ember idegesebben szorítja össze a fogait.

- Ezt mibõl gondolja?!

- Ott a könyv a polcon – mondom lágyan, mire zavartan fordul arra. Magában gondolom, szégyenkezik, hogy gondolatai közepette megannyi vádaskodás is helyet kapott, hogy az anyja teregetett ki mindent: részben igaza van, de ez egyelõre nem rá tartozik. – És te nem annak a típusnak tûnsz, akinek elég a modern, mentálisan könnyített olvasmány.

- Beleolvasgattam – biccentett pírrózsákkal az arcán. Mint egy viktoriánus kori kép egy cizellált medalionban; olyan hatást keltett. Vigyázni kell.

- Valóban, kissé nehéz. De az igazi olasz nyelv szépsége, hogy nem kell konkrétan leírni, amire gondol, a metaforák tökéletesen érzékeltetik – mondom nyugodtan, idézve az eredetibõl, ami nekem otthon a polcon bõrkötésben kiemelt helyet kapott:

Allegro mi sembrava Amor tenendo
Meo core in mano, e ne le braccia avea
Madonna involta in un drappo dormendo.
Poi la svegliava, e d’esto core ardendo
Lei paventosa umilmente pascea
Aprreso gir lo ne vedea piangendo.

Rápillantok nyugodtan, hatalmas szemeire, ahogy a telt ajkak picit elnyíltak, miközben figyeltek. Bár olasz toszkánai tájnyelv elüt az ismerttõl, hát lefordítottam neki:

Mutatta fenn a fénylõ égi sátor
Három órája már, hogy este lett;
akkor tört rám – s ha Rá emlékezek,
hideg fut át rajtam borzadálytól.

Vidám volt Ámor. Szívem volt kezébe’,
s tartá selyem közt szunnyadozva csendben
az én Madonnám, két karjába véve.

Aztán felkölté. Így Madonnám félve
harapott egyet szívembe – és menten
sírva ragadta Ámor fel az égbe.