 Karakter: Mashima Taichi
Megjegyzés: ~ Chihayanak
Taichi:
Nem tudtam aludni az éjjel, akár egy iskolai kirándulásra induló kölyök, aki lelkesen álmodozik arról mi mindent fog egy hét alatt csinálni. A különbség az, hogy izgatottságom nem mosolyt csalt arcomra, mindinkább feszültséget éreztem, nyugtalanságot és alig jutott eszembe bármi pozitív. Pedig az edzőtábor elevezés ellenére mégis annyi lelkesedésnek kéne bennem lennie, mintha tényleg egy izgalmas hétre mennék. Nem a sajátunk, hanem egy nagyon erős iskoláé, de a lényeg a gyakorlás. Na meg persze az, hogy Chihayaval együtt megyünk majd hozzájuk.
De mit tehetnék? Persze azon kívül, hogy keményen küzdök. Oe-san megnyúz, ha nem csinálok semmit… hihetetlen, hogy képes ilyenben támogatni. Még most is érzem a tenyerét a hátamon. De mit tehetnék? Ismerhetné már eléggé Chihayát ahhoz, hogy tudja nagyon nem egyszerű a helyzet. Vagy csak én bonyolítanám túl?
Önző is akarok lenni, meg nem is. Mindenképp a boldogsága áll mindenek előtt számomra, de egyszerre tenné meg ha kell és halnék bele ha én nem tudnám neki megadni azt, amitől boldog lenne. Szeretném, ha ő venne észre, de miattam mégsem úgy hogy túlságosan erőltetném.
Miért ilyen nehéz? De lehet mindezt csak bemagyarázom magamnak mert szimplán csak nem merek lépni felé úgy igazán.
Nagyot ásítok, és lecsapom az ébresztőt pont akkor, amikor csak egyet nyikkan, már vártam erre. Alig pár percet tudtam csak aludni az egész éjszakám agyalással ment el. Azt sem tudom milyen lesz, mennyi alkalmunk lesz beszélni és gyakorolni. Egyáltalán Chihaya mi mindent csinálhat még bekötött kézzel?
Majd meglátjuk… Anyám nem igazán örül neki, hogy egy hétre eltűnök, még jó hogy nem mondtam el, hogy csak Chihayaval megyek arra az edzőtáborra, szerintem egészen odáig követne minket… Hahh, nők… olyan bonyolult velük, mindegy milyen oldalról…
Felöltözök, a tegnap elkészített csomagomat csak magamhoz veszem, és nekivágok az útnak, hogy félúton, a metró átszállónál összeszedjem azt az idiótát.
Lelkesen végigcsacsogja a fél utat mi mindenre gondolt, szintén nem aludt túl sokat az éjjel, de ő tényleg olyan fajta lelkesedés miatt, mint aki izgatott boldogsággal várja ezt a hetet. Elég látnom az arcát és elszáll a fáradtságomból egy jó adag, persze nem minden. Amikor közelebb állva mellettem sétál, és megjegyzi, hogy kár, hogy a többiek nem értek rá, felvillan megint agyamban Oe-san képe aki elvetemült ábrázattal közli, hogy majd ő mindent elintéz, és hogy „bambare, buchou”. Eh… hihetetlenül anyáskodó egy lány, pedig elsőre nem nézné ki belőle az ember.
Lassan meg is érkezünk a Fujisaki nyári táborához, ahol fura zaj fogad, meglepve és egy pillanatra lefagyva állok meg a kapuban Cihayaval.
Midori-san nem kertel, mindenki melegítőben, ő is és egy síppal úgy hajt meg mindenkit, mintha katonák lennének, és ez lenne a napi edzés.
- Oooh, ettől biztosan sokkal kitartóbbak lesznek – hallom meg a mellettem álló lelkes sóhajtozását, mire csak egy vízcsepp jelenik meg a fejem mellett. Nem is ő lenne, ha nem lenne oda bármiért, ami kapcsolódhat a karutához.
- Ah, megjöttetek – erősen fúj a sípba a tanár, mire mindenki megáll – egy óra pihenőt kaptok, szedjétek össze magatokat és rendezzétek el a gyakorlótermet! – adja ki az ukázt mire mindenki egy nagy „hai” elzengése után elindulnak szép sorban, Midori-san pedig hozzánk lépdel.
- Konnichiwa, sensei – biccentek kellő szögben, mellettem Chihaya is.
- Látom a kezed még mindig pihenőre van ítélve. Remélem már jobban vagy.
- Hai! Alig várom hogy gyakorolhassak!
- Szerintem jó lenne még hallgatni az orvosra és nem dolgoztatni az ujjaid, ha nem akarsz visszaesni.
- De Taichi, ez egy edzőtábor – nyüsszög mint egy könyörgő kisállat.
- Ne aggódj, Mashima-kun, kitaláltam neki valamit – erre megint olyan földöntúli boldogság lesz az arcán, mintha megpillantaná a Paradicsom kapuját.
Követjük a senseit a szállásunkhoz, én a fiúkhoz, ő meg persze a lányokhoz fekhet be, ahol máris találkozik Rion-channal. Csak azért látom mert előbb ő kapja meg a szálláshelyét, én pedig utána, valahova szélre pakolva a nekem szánt tatami mellé.
~*~
Ahogy letelik az egy óra más mi is átöltözve találjuk meg a többiek segítségével a gyakorlószobát, ami egész nagy, sőt hatalmas, látszik, hogy nagy befogadóképességű ez a hely, így nézőknek is bőven jutna hely ha verseny lenne.
Mellettem állva fogja Chihaya saját bekötözött kezét, és látszik rajta, hogy nagyon elgondolkodott megint valamin. Vajon kire gondol most? Vagy mi járhat a fejében? Persze az nyilvánvaló, hogy a karutával kapcsolatos, de már annyi minden lehet azzal kapcsolatban, sosem tudhatom. Csak néha sejtem és veszem észre arckifejezéséből, hogy most talán Aratara gondolhat? De lehet, hogy a Queen-re? Vagy egyszerűen csak a játék örömére, hogy végre megint kártyázhat másokkal?
Midori-san megint elénk lépve fogad minket, míg a többiek elhelyezkednek.
- Chihaya-chan, te most csak bal kézzel játszhatsz, viszont egy picit módosítunk a szabályokon, hogy a jobb kezednek semmiképp se essen baja. Nem lehet a lapokat megvédeni egyik félnek sem, csak támadni, és a másik kezet nem lehet támaszkodásra használni, hanem hát mögé kell tenni.
Belém nyilall a felismerés, hogy ez valóban jó lehet. Chihaya amúgy is támadó típus, lehet megint esélye mások ellen, és alig lesz hátrányban, de megerőltető, ha nem lehet támaszkodni csak előre hajolni, egy idő után mindenképp leterheli a hasizmot.
- Lássuk ki fog majd először kiállni veled.
- Ano, sensei, szerintem először talán jobb lenne, ha én játszanék vele, hogy bemelegítsen.
- Én kiállok bárkivel! – vágja közbe lángoló szemekkel, amivel csak kuncogást vált ki a tanárból.
- Nagyobb a lelkesedésed, mint itt a legtöbbeknek együttvéve – de mintha nem is mondtam volna semmit, megint körbenéz diákjain, majd megkérdezi, hogy ilyen szabályok mellett ki vállalná a játékot vele. Bár nem figyelt rám az előbb, és lazán felteszem a kezem, hogy ha senki nem merné elsőre, majd én, úgyis felajánlottam.
|
