Szinte már ösztönös, ahogy a parancsát követve már mozdulok is, és csinálom amit kér. Gyorsan elõtte terem minden, de megnyugodni nem tudok. Ha rossz a „reggele” az nekem is rossz lesz hamarosan. Gondosan szedegetem hát a maradékot és a szilánkokat, amíg lehet.
- Az volt az ebéded? – hallom meg a hangját. Miért ilyen erõtlen? Ennyire ideges?
- Igen, Herr Hansem – felelem illedelmesen.
- Az enyém is a padlón végezte? - Mi?!
- Nem dehogy, uram! - Az hiányozna még nekem… - Az a sütõben van, hogy melegen tartsuk…
- Akkor megeheted azt, én majd csak este eszem valamit. Ahh, a fejem… - Tovább szedegetem azért a darabokat, amíg a hangja annyira meg nem rémít, hogy megint elejtem, amit összeszedtem. – Fejezd be a csörömpölést!
- Bocsánat… - szusszanok fel, és a parancsra le is ülök azonnal. Könnyeimet nem tudom elapasztani, félek. Bizonytalan vagyok, hogy mikor fog bántani.
- Most meg miért sírsz? A leselkedés miatt félsz tõlem? 
Csak bólintok, és folytatom a pityergést, de halkan. Nem szólal meg addig, amíg az üres kávéscsésze el nem éri az asztal lapját.
- Ne sírj, nem büntetlek meg. Ilyen apróságért biztosan nem. - Hitetlenkedve pillantok fel. Ennél kisebb dolgokért is összeszidott már…
- Té-tényleg? – dadogom sírástól és félelemtõl akadozó hangon.
- Tényleg. De ha nagyon vágysz egy kis elfenekelésre, azt megkaphatod bármikor – kacsint rám. Annyira meglep a tett, hogy a többit alig fogom fel, de azért igyekszem, amikor parancsol, felelek neki. – Kösz a kávét, visszadõlök az ágyamba, ne zavarjon senki. Este megint vendégek jönnek hozzám. Te ki se mozdulj a szobádból, amíg itt vannak, megértetted? 
- Igen. Herr Kommandant…


* * *

Miután mindennel végeztem, magamhoz veszem az ebédje maradékát, és, mivel hallom közeledni a vendégeket, gyorsan a szobámba szaladok. Egy kicsit még ülök és eszegetek, majd lefekszek, és gondolkodni kezdek. A fentrõl lehallatszódó zene ellenére is kifejezetten nyugodt maradok és jól érzem most magam.
Bûnösnek és rossznak érzem magam, hogy nem gondolok már annyit a családomra, mint régen. Õk már… már rég. Minden olyan messzinek érzõdik, mintha évek óta itt lennék, pedig nem. Mindenki meghalt, már csak… akármennyire hangzik is rosszul, már csak Rudolf van mellettem. Mert a jelenem is az övé, amíg élek, amíg élhetek, addig a jövõm is, hiszen hozzá vagyok kötve, és a múltamban is meghatározó volt éveken keresztül. Talán rossz dolog, ha hozzá kötõdöm, hiszen alapvetõen… mindegy is. Gondolni sem szabad ilyesmire.
De akkor is élvezem azokat az estéket, amikor ketten vagyunk csak és neki jó a kedve. Nem veszekszik, nem ideges, csak ülünk csendben, és nem vagyok egyedül. Amikor pedig eszembe jut -. mint például most is -, hogy fent ünnepel, aztán megint… mert tudom, hogy megint fogja csinálni azt, amit tegnap, megint ideges leszek. Zavar a gondolat, de nem is tudom igazán, hogy mi. A hangokat csak tompán hallom le, ha nem azokra figyelek, alig hallani valamit. Nem értem magam, de akkor is idegesít a gondolat, hogy valakit érint. Nem mintha arra vágynék, hogy engem… de mást se. Ha én sem, akkor neki miért szabad? Miért csak neki szabad? Miért…


Álmomból ordítás hangja szakít ki. Elõször csak keres valakit, én pedig mozdulatlanná merevedek ijedtemben. Baj van? Mi lehet a baj…? Aztán meghallom a nevem. Egy kicsit gondolkodom. Már most hallom a hangján, hogy nagyon sokat ivott, de ha nem megyek ki és idetalál, akkor csak még rosszabb lesz. Talán csak meg akar verni. De most nem is csináltam semmit! Aludnom meg ugye kell.
Remegve lépek hát ki a szobámból, de a látvány ami fogad, csak még jobban megijeszt. Az ajtóm elõtt térdepel, a szemei könnyesek, félig meztelen, csak egy nadrág van rajta.
- Itt vagyok… - felelem, mert még mindig engem hív. Elé lépek, szeretnék tenni valamit, de az egész helyzet, hogy így látom, annyira furcsa és szokatlan, hogy egyszerûen gondolkodnom is nehéz. Pláne mikor elkapja a kezem és elkezdi az arcát a tenyerembe dörzsölni. Nyekkenek egyet meglepettségemben, pláne amit utána mond. 

- Itt vagy… Hát itt vagy… Seraf… Azt hittem… azt hittem meghaltál… azt hittem elvettek tõlem… De nem, mert itt vagy, és élsz. Élsz! - Szinte csak összefüggéstelen motyogás, de az egésznek én vagyok a lényege, és hogy itt vagyok vele. Nem tudok mit kezdeni ezzel… ha itt vagyok, nyilván fontos vagyok neki, nyilván oka volt, hogy kimentett akkor. De mire véljem ezt? Mit jelent ez? Apuska mindig azt mondta, hogy aki sokat ivott nem tud hazudni. Ezek lennének a valódi érzései? De akkor évekig ezt kellett volna éreznie, hiszen csak elmentünk, nem tudhatta, hogy mi történt velem.
- Te részeg vagy… - nyögöm ki nagynehezen. – Visszaviszlek a szobádba, jó? - Véget kellene vetnem ennek a jelenetnek, hiszen én vagyok a józan, õ nincs is magánál. Nem tudom, hogy kellene felsegítenem, pláne mikor elkapja az arcom és simogatni kezdi. Az ujjai lágyan érintenek, talán sosem simogatott még meg ennyire finoman. Régen sem. De most szinte becézget az ujjaival. Folyamatosan a nevemet skandálja, mintha valami varázslat lenne, csak ezt suttogja és szinte felfal az ujjaival.
- Rudolf… Kérlek, állj fel, egyedül nem bírlak el… 

Meg sem hallja. A nyakamba szagol, az ajkai a bõrömhöz érnek a testem pedig elkezd felforrósodni. Érzem rajta a nõ illatát, de… de itt van. Az, hogy itt van, de érzem, így már nem is zavaró. Nem hinném, hogy van fent bárki más is, az üvöltésre lejött volna, akárki is az, ha férfi, ha nõ. Õ pedig csak kitartóan ismételgeti a nevem, már a karjaiba húz, hiszen én nem bírom el õt, de õ nagyon is könnyen tud irányítani, hiszen még így, részegen is sokkal erõsebb nálam.
Az agyam gyorsan kattog. Ha nem találok ki valamit, nem fog elengedni, de itt hideg van, mindketten fel fogunk fázni. A szobám viszont csak pár lépés. Az ágyamban ketten is elférünk, hiszen én nem foglalok sok helyet. Ha reggel összeszid, akkor el tudom mondani, hogy nem hagyhattam itt aludni. Muszáj rávennem, hogy bejöjjön.
- Rudolf… - nyögök fel, ahogy az ajkai a bõrömhöz érnek. Az arcomat érinti velük, de már ez is feltüzel, még ennél is jobban, pedig az érintéseitõl már… már majdnem… - Itt a szobám mellettünk. Csak az ágyamig gyere velem, kérlek… - Nem is reagál, el sem hajol tõlem, szagolgat, simogat tovább. Nem tudok mást tenni, két tenyerem közéé fogom az arcát és felemelem a fejét, hogy nagyon tompa tekintete legalább majdnem rám nézzen. - Gyere, lefektetlek a szobámban.
- Velem maradsz? - nyög fel. Lehelete büdös, de nem tudok most ezzel foglalkozni, túl… aranyos, ahogy ragaszkodik hozzám.
- Veled - mosolygok rá. - Gyere, menjünk. Meg fogsz fázni.
Felállok, és amennyire tud, õ is feláll. Hol rám, hol a falra támaszkodik amíg beérünk, de a falhoz õt fektetem, hogy reggel ki tudjak mászni majd.
Ahogy lefekszik, felnyög, de már nyúlna is értem, így gyorsan mellé fekszem. Ráterítem a takarómat, de pillanatokkal késõbb a másik oldalán végzi, ahogy megint elkezd simogatni. Már nem suttogja a nevem, a szeme félig le is van már csukva, nemsokára aludni fog.
A következõ pillanatban azonban ugrok egyet, hiszen ahogy egyre szorosabban fekszik mellettem, megérzem a testemnek nyomódni… nagyon kemény. Nagyon, nagyon kemény.
- Seraf… - suttogja, és nem hagy moccanni sem. Honnan van benne ilyen állapotban is ekkora erõ?
- Aludjunk, Rudolf - nyögöm. Az, hogy ennyire közel van, hogy az ajkai és az ujjai a testemen mindenhol ott vannak, a hangja, amivel olyan gyengéden suttogja a nevem, mintha… mintha szeretne engem… nem tud hidegen hagyni. Háttal fordulok neki, hátha így majd feladja, de elhamarkodott döntés, hiszen pillanatok alatt méri fel a helyzetet és szorosan a hátamhoz simul, pechemre pont ott van a… fenekemnél… Hihetetlen lágysággal, de szinte kapkodva simítja le a vállamról alvóruhámat, majd az orra ér a bõrömhöz, de a következõ pillanatban morranva mar a nyakamba. Felsikoltok, hiszen fáj, mert érzem, ahogy csíp a nyála, megharapott! A következõ pillanatban viszont a szorítása enyhül, az arca a nyakamnál marad, de a bõrömön már csak egyenletes szuszogását érzem. Még percekig pislogok ijedten a sötétbe.
Már nem csak az övé kemény…


Reggel én kelek fel elsõnek, ez nem is meglepõ. Még mindig ölel, de nem ébred fel arra sem, ahogy kimászok mellõle és öltözni kezdek. A nyakamhoz érve ki is tudom tapintani a kissé felduzzadt sebet, amit odaharapott, mielõtt elaludt. Felszaladok a konyhába - nagyon halkan, és úgy döntök, mivel ma Frau Helen szabadnapos, felmérem a lakás többi részét.

Órákkal késõbb végzek. Takarítás, mosogatnivaló, pakolás, volt dolog bõven, de még szellõztettem is. A konyhából nem megyek le hozzá, majd elõjön úgyis. Elõre félek, hogy mit fog gondolni, ha nem emlékszik a tegnap éjszakára, miért aludt az ágyamban…
Kiindulva abból, hogy elõzõ nap is fájt a feje az italtól, egy könnyû zöldséglevest csinálok. Szerettem volna húst is rántani, hozzá krumplit fõzni, az finom lenne, de ha most szétterjed a szag a lakásban… nem, nem akarom, hogy még rosszabbul legyen.

Már elmúlt dél, én már egyszer ettem is a kész levesbõl, mire õ felkel. Álmosan jön fel, látom, hogy megint nincs jól, így már állok is fel és a lehetõ leghalkabban készítem neki az asztalra a gyógyszert, a vizet és a kávét. Szó nélkül ül le.
- Jó reggelt Herr Hansem - suttogom, nem merek hangos lenni. Csak int. Percekig csend van, amíg beveszi a gyógyszert és elkezdi inni a kávét, majd megszólal. A hangja rekedtes, szinte fáj hallgatni, ha belegondolok, hogy mennyire nincs jól.
- Ami a tegnap éjszakát illeti… - kezd bele, de nem folytatja rögtön, így megszólalok.
- Sajnálom, hogy az ágyamba kényszerült, uram - suttogom. - Tudom, kényelmetlenebb, mint az öné, de természetesen ha a háta fáj tõle, akkor vállalom a felelõsséget és megmasszírozom késõbb, hiszen az én gyengeségem az oka, hogy nem bírtam felkísérni az éjszaka - nézek fel rá. Az arcom valamiért vörösbe borul, ahogy eszembe jut az este… éjszaka. Ahogy a nevemet nyögte, ahogy érintett, ahogy simogatott… annyira jó érzés volt…

- Bassza meg… - csikorgatom a fogaimat. Hiába masszírozom az orrgyökömet vagy a halántékomat, kurvára semmit sem ér. Kivonszolom magam a fürdõszobába, lemosom magamról a szex nyomait, fogat mosok, magamra cibálok egy kényelmes nadrágot és inget, amit gondos kezek már kikészítettek nekem.

Odalent a konyhában hangos csattanás fogad, valamint egy könnyes arccal nyöszörgõ Seraf.

- Herr Hansem… én… én összeszedem amit összemocskoltam, aztán megverhet amiért leskelõdtem az éjjel, de kérem. Frau Helen egész nap ezen dolgozott, szeretném eltûntetni a mocskot mire visszaér… mert én kint voltam, ott dolgoztam… de… ha végzek ott a sodrófa vagy a mángorló, vagy a seprû… kérem… Herr Hansem… - hadarja sírós hangon.

- Mi a rossebrõl makogsz? Halkabban az istenért… – sóhajtom fáradtan, lerogyok az asztal mellé egy székre. – Hozz nekem kávét és aszpirint.

Néhány perc múlva már elõttem gõzölög a forró ital, és némi csörgés-zörgés árán - amit sziszegéssel jutalmazok -, elõkerül a fehér tabletta is meg egy pohár víz. Félbehagyom a lüktetõ halántékom masszírozását, hogy bevegyem, majd megigyam a kávét is. Háborog a gyomrom, de hát ezt a tegnapi piálásnak köszönhetem.

Seraf a földrõl takarítja fel amit leejtett. Lenézek végre, és egész jól megy a fókuszálás is, így látom hogy ételt ejtett le.

- Az volt az ebéded? – kérdezem rekedten.

- Igen, Herr Hansem – válaszolja halkan. Fanyarul elmosolyodom.

- Az enyém is a padlón végezte?

- Nem dehogy, uram! Az a sütõben van, hogy melegen tartsuk…

- Akkor megeheted azt, én majd csak este eszem valamit. Ahh, a fejem… - dörmögöm, és halántékomat masszírozva az asztallapra könyökölök. Felcsattan a hangom. – Fejezd be a csörömpölést!

- Bocsánat… - Felegyenesedik a földrõl.

- Ülj le!

Óvatos mozdulatokkal az asztal túloldalához oson, nesztelenül kihúzza a széket. Helyes, így máris sokkal jobb. Az asztalon könyökölök, tenyerembe támasztom nehéz és fájó fejemet. Kék szemeim résnyire szûkülve néznek Seraf arcára.

- Most meg miért sírsz? – Nem válaszol, csak összeszorítja a száját, csinos arcán nagy könnycseppek csordulnak le. Ah, túl szép, és túl édes… Mit is magyarázott, amikor bejöttem a konyhába, miután  az ebédjét a földre dobta? Hm… Ja igen. – A leselkedés miatt félsz tõlem?

Bólint, kézfejével szétmázolja a könnyeit. Elõhalászik a zsebébõl egy tiszta zsebkendõt és trombitál is kicsit, majd folytatja a hangtalan hüppögést. Ha nem fájna a fejem, még mulattatna is, annyira aranyos így. Pontosan ilyen volt kiskorunkban is, ilyen szerencsétlen és bájos. Megiszom az utolsó korty kávémat. halkan koppan a csésze az asztalon.

- Ne sírj, nem büntetlek meg. Ilyen apróságért biztosan nem.

- Té-tényleg? – picsogja csodálkozva.

- Tényleg. De ha nagyon vágysz egy kis elfenekelésre, azt megkaphatod bármikor – kacsintok rá mosolyogva. – Kösz a kávét, visszadõlök az ágyamba, ne zavarjon senki. Este megint vendégek jönnek hozzám. Te ki se mozdulj a szobádból, amíg itt vannak, megértetted?

- Igen. Herr Kommandant…

***

Hangosan recseg a lemezjátszó, jókedvûen táncolunk. A nappaliban tíz-tizenkét test mozog ütemesen a zenére. Hozzám ezúttal egy szõke lány simul, édes rózsaillata fullasztóan nehéz, mégis bódító. A töménytelen mennyiségben elfogyasztott alkoholnak köszönhetõen már a gondolkodás sem megy, csak élvezem a tompa zsibbadtságot, a karjaimban ringó nõi test dús idomainak markolgatásával jóllakatom a kezeimet. Fehér ingben és nadrágban vagyok, a többi ruhám ki tudja merre van már. Ja igen, a nyakkendõm még a nyakam körül lifeg, hiszen alig egy órája, hogy pirosra lakkozott körmû ujjacskák kibogozták nekem.

Múlik az idõ, a vendégek lassan elszállingóznak, és már csak ketten ringatózunk a lejárt gramofon ütemes kattogására.

- Hol van a hálószobád, édes?

- A… arra…

Puha és hûs ágynemûbe zuhanok kábán, forró nõi test simul rám. Ahh…

- Seraf? Az meg ki? – hallom. Milyen hülye kérdés.

- Mi van? – krákogom rekedten, és felemelem a fejem, hogy lássam a farkamon lovagló nõ arcát. Rajtam ül, hímvesszõm keményen lüktet a vaginájában, de mozdulatlan. Türelmetlenül a csípõjére teszem a kezem.

- Egyfolytában ezt ismételgeted. Nem tûnt fel? Csak nem a férfiakat szereted, hm? Mm, nekem nem úgy tûnik, de hát…

Elönti agyamat a szar, és lelököm magamról, de nem esik a földre, mert még idõben megkapaszkodik az ágyban.

- KIFELÉ! – ordítom.

- Most meg mi a bajod? – kiabálja vissza. – Teljesen bediliztél?

Feltápászkodom ülõ helyzetbe, és az elsõ kezem ügyébe kerülõ tárgyat, az éjjeliszekrényen lévõ órát dobom felé.

- KIFELÉ!

- Te részeg állat! – ordítja, sietve összekapja a ruháit a földrõl. – Dögölj meg! – DURR, az ajtó. Hallom, ahogy lefelé rohan a lépcsõkön, én pedig hangosan fújtatva, haragtól és alkoholtól keserû szájjal lerogyok az ágyam mellé. Ujjaim szõke hajamba túrnak, saját átkozódásomtól zúg a fejem. A bokám körül tekergõ nadrágomat felrántom, bénán kibotladozom a szobámból. Fogalmam sincs, hogy mi a rossebet csinálok, csak egy dolog számít. Látnom kell õt. Most azonnal. Valaki hangosan kántálja Seraf nevét, zihálva és rekedt hangon újra és újra… Seraf… Seraf… Seraf…

Lehet hogy elvitték… Lehet hogy baja esett… Már nincs is a házban…

- Hol vagy?! – kiabálja valaki, mély és rekedt hangon. Ki ordítozik? Ki hívja õt egyfolytában? Ki az? – SERAAAF!

Kedves, édes hang hatol be tompa gondolataim közé. Felemelem a fejemet, ekkor veszem észre, hogy az alagsori folyosó közepén térdelek. Az, aki folyamatosan beszél, Serafot hívja és keresi, az én hangom.

- Itt vagyok… - hallom ismét, és végre megláthatom angyali kis pofiját. Elõttem térdel, rémület tükrözõdik tekintetében, nem érti miért bõgök, miért ordítozom. Megragadom a felém nyúló kezét, belesimítom az arcom, lelkemet áthatja a mámorító öröm.

- Itt vagy… Hát itt vagy… Seraf… Azt hittem… azt hittem meghaltál… azt hittem elvettek tõlem… De nem, mert itt vagy, és élsz. Élsz!

- Te részeg vagy… - mondja azon az édes hangján. – Visszaviszlek a szobádba, jó?

Ahogy lehajol, hogy felsegítsen, arca közel kerül hozzám, így kezeim közé veszem. Hagyja, hogy a szemeibe nézzek, érzem hogy remeg és fél, én pedig tudat alatt tudom, hogy amit teszek az nem helyes, de most úgy érzem, a világon ez a leghelyesebb dolog. Ujjaimmal ajkát simítom, szemöldökének ívét, hajának selymes fürtjeit. Orrom az arcához simítom, behunyt szemekkel szívom magamba az illatát, még a számat is kinyitom, úgy lélegzem magamba testének aromáját, ízét.

- Seraf… Seraf… Seraf…

- Rudolf… Kérlek, állj fel, egyedül nem bírlak el… 

- Máris.
A szobába lépve kellemes meleg fogad. Itt jobb idõ van, mint az én kis szobámban, de nem zavar, amúgy sem rajongok a nagyon melegért, úgy nem lehet aludni sem.
Ahogy utánam jön, furcsa, eddig ismeretlen zenét tesz be. Nem igazán találkoztam még vele, de nem kellemetlen. Ahogy leül és ránézek látom, hogy megint iszik. Nekem semmi jogom semmit sem mondani, de talán magányos. Volt egy nõ, akit apácska ismert, és õ is azért ivott mindig alkoholt, mert akkor nem érezte, hogy egyedül van - legalábbis apácska ezt mondta. Talán õ is…?
- Segíts levenni a csizmámat - szakít ki a gondolataimból. Már lépek is, és kezdem húzni, de nem lep meg, hogy nehezen jön le. Az viszont, hogy a lendület, amivel húzom és végül sikerül is leszedni a lábáról, a fenekemre lök, már meglep és felnyekkenek.  Ahogy felnevet rájövök, hogy talán direkt kérte, mert tudta, és nevetni akar. De… még mindig hálás lehetek neki mindenért, így egy szót sem szólok, csak lehúzom a másikat is, ahogy kérte.
- Kérsz egy szálat? – nyújtja felém a cigarettás dobozt.
- Én nem szoktam… de köszönöm. - Még nem is igazán próbáltam ki.
Mivel õ nem beszél, én sem szólok semmit, csak leülök és melegszem kicsit, de ahogy szétnézek a szobában alaposabba, megakad a tekintetem egy képen és mielõtt átgondolhatnám, hogy helyes-e kérdezni, megteszem.
- Az ott a felesége?
- Hm?
- A zongorán… az a fénykép - mutatok oda.
- A volt feleségem, Rebeka. Igen. Ócska egy fotó, nem is emlékszem rá, mikor készült rólunk. Hozd ide.
Kelek, megyek, hozom, és ahogy a kezébe adom, finoman bókolok is így látatlanba a hölgynek, ezzel pedig az õ ízlésének. Arra viszont nem számítok, hogy minden különösebb reagálás nélkül kezd nevetni, majd eldobja a képet. Megrémülök…
- Mi történt? – kérdezem félve.
- Az élet egy kibaszott vicc, az történt – mondja mosolyogva, de a hangja nem boldog... – Menj aludni.

***

Telnek a napok és a hetek, én pedig egyre jobban megszokom az ittlétet. Ahogy Frau Helen is megszokja, hogy velem dolgozik, egyre jobb kezd lenni a viszonyunk, és néha már azt is megengedi, hogy én hordjak be fát vagy vágjak gyújtósnak valót. Jó a szabad levegõn, és megígérte, hogy ha teljesen kitavaszodik, majd még többet lehetek kint. Örülök is neki és elõre várom. Rudolf továbbra is furcsa néha, de legtöbbször ránézni és félek, menekülök a helyzetek elöl, hogy kettesben legyünk, ha mégis így alakul,rögtön elkérem magam aludni, amint lehet. Nem aggódom, hogy bántana, de félek miatta. Aggódni felesleges, egyszer meg fog történni, de félni félek, hiszen a fájdalmat senki sem szereti. Én sem. Bár azt meg kell hagyni, ahogy egyre többször látom, egyre inkább észreveszem, hogy miért volt az iskolában is olyan népszerû a lányok körében. Mindig összesúgtak a háta mögött, nevetgéltek rá… így jobban megnézve õt, már nem lep meg. Szép férfi…

Aztán az egyik hétvégére bejelenti, hogy vendégei jönnek, készüljünk el megfelelõen. Frau Helen süt, én addig kitakarítok mindenhol, majd segítek teríteni, kipakolni az italokat, az ételeket, a poharakat és a tányérokat, majd Frau Helen haza is megy, mikor fogadott mindenkit. Én igyekszem elbújni, hiszen emlékszem, mit mondott nem rég Frau Helen. Ha kiderül, hogy itt vagyok, akár gondja is lehet belõle Rudolfnak.  Azt pedig nem akarnám.

Órákkal késõbb elhalkul valamennyire a zene és hallom, hogy mindenki elment. Aggódva azért, hogy Rudolf talán sokat ivott, felsietek a szobába, de meggondolatlanul kopogás nélkül nyitok be, hiszen remélem, hogy ha itt is van, már alszik, de tévedek.
 - Elnézést, azt hittem nincs itt senki… - dadogom és lépnék is kifelé, de ahogy meglátom a szobában levõ másik személyt, megmerevedek, a lábaim egy kicsit sem mozdulnak semerre, csak bámulok rá.
- Milyen helyes fiú. Hogy hívnak?
- Se-raf… - felelem.
- Milyen szép név… Én Sophia vagyok, a barátaimnak csak Sofi. – Ahogy közelebb lép és megérint, menekülök. Nem… nem esik jól az érintése.
- Én… nem akarok zavarni, máris megyek… elnézést kérek… - hadarom és kirohanok, de nem jutok messzire.
Eszembe jut, hogy mit fognak csinálni, aztán az is, hogy még soha nem láttam ilyesmit… talán… Rudolf is ivott, a nõ is biztosan, akkor csak nem vesznek észre, igaz? Csak belesnék, megnézném.
De nem szabad! Igazán nem kellene kukkolnom az után, aki lakást és ételt ad!
De ha holnap bejön egy katona és megöl, akkor úgy halok meg, hogy még csak nem is láttam ilyesmit.
Felsóhajtok és megadom magam a kíváncsiságnak. A résnyire nyitott ajtóhoz lépek, és belesve látom, hogy a nõ Rudolf elõtt térdepel, a feje fel-le jár, az ágyékát kényezteti.

Csak egy pillanat, egy másodperc és mégis, Rudolf szemei kinyílnak és egyenesen rám néz. Bele a szemeimbe. A szám elé kapom a kezem és nagyot nyögve félelmemben elrohanok. Nem nézve semmit, nem foglalkozva vele, hogy biztosan hallanak engem, nem érdekel, csak rohanok és rohanok a szobámig. Annyira megrémülök a gondolattól, hogy meglátta, hogy leskelõdöm és hogy mit fog tenni, hogy a befelé nyíló ajtót egy székkel támasztom ki és lefekszem. Aludni nem tudok, nyitott szemmel nézem a sötét falakat és hallgatom a hangos nyögéseket.
Az érzés aztán egyik pillanatról a másikra kúszik a szívembe. Megmagyarázni sem tudom a haragot, ami olyan szintre fokozódik, hogy könnyeket csal a szemeimbe. Csak arra tudok gondolni, hogy fent van… valakivel fent van, öleli és szereti, és… és…
Keserû a szám íze is. Ha neki szabad, nekem nem? Ha õ csinálja, én miért vagyok ide bezárva?! Miért kell úgy meghalnom, hogy nem érintettem senkit soha?! Nem szerettem senkit. Nem éreztem szerelmet, és így kell meghalnom majd? Nem is olyan sokára talán? Õ meg ott van fent és nem is foglalkozva semmivel csak… csak csinálja.
Sírva ölelem magamhoz a takarómat. Miért vagyok ilyen szerencsétlen?


* * *


Reggel korán fent vagyok a konyhában. Halk vagyok, így mire Frau Helen felér, addigra már elmosogattam és a konyhában teljesen összepakoltam.
- Herr Hansem még alszik? - kérdezi az idõs asszony.
- I… igen. De én… Frau Helen, kérem. Nem dolgozhatnék ma kint? Nem érzem jól magam. Csak hadd levegõzzek egy kicsit, kérem - nézek rá félve. Bár nem üthet meg, õ mindig nagyon jól tudott szavakkal is sebesíteni.
- Menj, borzalmasan nézel ki valóban. Egy kicsit sem aludtál, látszik a szemeden. De ha jön valaki, bújj el, értetted? Ne keverd bajba Herr Hansemet! - Bólintok. - Hamarabb behívlak majd enni, mint ahogy az úrnak szólok, ne kelljen téged néznie evés közben - fintorogja. - Na, indulj!
Nem is zavarnak a bántó szavak, szinte repülök kifelé.

Sepregetek, fát pakolok, gyújtóst aprítok, mindent megcsinálok odakint, mikor hallom magam mögött Frau Helen hangját.
- Gyere, kész az ételed - mondja, és elindul vissza befelé. Nem szól semmi mást de látom, a szemeivel akár egy róka, úgy kémlel körbe.
- Azonnal - mosolygok rá. Sokkal jobb kedvem van. Nem felejtettem elé a tegnap óta fojtogató érzést, de ha csak arra gondolnék… ha csak a rosszra… nem.

A konyhában terít nekem, a kemence mellett. Leves, egy kis hús és krumpli, hozzá friss kenyér és savanyúság. Nagyon finom minden, hiszen mindent õ készít és akármennyire gonosz néha, nagyon jól fõz. Aztán, amikor a húsnál járok, Frau Helen szól, hogy el kell mennie egy percre. Bólintok, de épp csak kilép a lakásból, megjelenik Rudolf. Kiesik a kezembõl az ételes tányér, ami darabokra törik. A rajta levõ étel összekoszolja a frissen felmosott padlót. Sírni kezdek, de nincs idõm magamra, azonnal letérdelek és elkezdem összeszedni a szilánkokat és a maradékot. Érzem, hogy néz engem, így félbehagyom amit csinálok és lehajtott fejjel felé fordulok, csak a lábait nézem. Most nem merek az arcomra nézni.
- Herr Hansem… én… én összeszedem amit összemocskoltam, aztán megverhet amiért leskelõdtem az éjjel, de kérem. Frau Helen egész nap ezen dolgozott, szeretném eltûntetni a mocskot mire visszaér… mert én kint voltam, ott dolgoztam… de… ha végzek ott a sodrófa vagy a mángorló, vagy a seprû… kérem… Herr Hansem…
Moccanni sem merek. Talán most el is töri a hátamon a seprût amiért leskelõdök…

- Már nem szereti a…? – kérdezném, de rám kiált, mire belém fagy a levegõ is.
- Hallgass! – Még a törlõkendõt is hozzám vágja, de nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki. - Békére és nyugalomra vágyom, de amióta csak hazajöttem, neked be nem áll a szád! Fogd a kurva bögrét, és idd meg az egészet!
- Bocsánat… bocsánat… - motyogom teljesen összezavartan és ijedten. Mit csináltam? Miért lett ilyen? Én csak jót akartam és õ mégis…
- Ha most bõgni kezdesz, istenemre mondom, elverlek az övemmel!
Összeszorítom a számat és lehajtott fejjel haladok az étel felé, hogy tálaljak. Ahogy elé pakolok mindent, a falhoz simulok és csendben figyelem a padlót. Rá sem merek nézni. Nem merek ránézni, hiszen nem szeretném, ha megverne.
- Te ettél már? - kérdezi.
- Igen – felelem nagyon halkan. Lehet, hogy akkor is kikapok, ha hangos vagyok?
- Idd meg – parancsol rám, én pedig megteszem. Szerintem nagyon finom, nem értem, miért nem kell neki. Ahogy végez a vacsorával én is befejezem a tejivást.
- Köszönöm, megittam – teszem a bögrét az asztalra.
- Te még itt vagy? Azt hittem már alszol… Mindegy. Menj a fürdõbe, ereszd meg a kádba a vizet. - Kicsit, mintha jobb kedve lenne. Talán ennyire éhes volt… biztosan. De nehezen hiszem el, hogy nem kapnak semmiféle ebédet. De lehet, hogy nem ízlett neki…

A fürdõ felé menet felveszem a szekrényben talált pizsamát. A ruháit pakoltam el, mikor megtaláltam, de nem tudom, miben alszik és nem szeretnék kellemetlenséget.
Ahogy készülök, õ is belép. Már majdnem minden megvan.
- A pizsamát elviheted, nem hordok ilyeneket. - Ahogy levetkõzik, zavartan kapom el a tekintetem. Most akkor mit kell tennem? – Mire vársz, tapsra?
- Öh, akkor én most menjek ki és várjak az ajtó elõtt?
Zavarom lassan mérhetetlen, hiszen nem vagyok hozzászokva, hogy egy idegen férfit látok meztelenül…
- Elõbb mosd meg a hátam.
- Igen, Herr Hansem… - motyogom, és közelebb lépek.
Benedvesítem a kezem, és elkezdem simogatni a szappanos habbal a hátát. Nem nyomkodom erõsen, hiszen nem tudom, mennyire szereti, így inkább csak lágyan, alig hozzáérve simogatom. Zavarba ejtõ egy idegen férfi hátának való simogatását, de eszemben sincs kifejezni vagy abbahagyni, amíg nem kapok rá engedélyt. Amikor megérzem az ujjaim alatt, hogy mennyire görcsös a háta, talán rossz döntés, de lassan elkezdem masszírozni. Biztos emiatt ideges.
- Mm… jól csinálod – sóhajt fel, így jelezve szerintem, hogy neki elég, így leöblítem és elindulok kifelé. – Maradj itt, és ülj le a székre.
Teszem, amit parancsol, csendben ülök és várok, hogy kimehessek.
- Nõs vagy? Errõl nem beszéltél.
- Nem, nem volt lehetõségem rá – felelem. – És ön?
- Tiszti akadémia elvégzése után beleestem egy táncosnõbe, és pár nappal késõbb elvettem.
- Hol van most? - Talán már sokat kérdezek? Nem tudom…
- Fogalmam sincs, egy hónappal késõbb elhagyott egy angol fickóért. – Abból a szempontból megnyugtat a válasz, hogy még nem ideges. – A törülközõt! – Kiszáll a kádból, nekem pedig lefagynak a gondolataim. – Ha végeztél, mehetsz aludni. Mi van veled? - morran rám.
- Se-semmi! – dadogom, és igyekszem nem odanézni, de ahogy elém lép és felfelé irányítja a tekintetem, még mélyebb lesz a zavarom. Pont az arcomnál volt… és nem bírom ki, hogy ne nézzek rá. Milyen nagy. Nekem nincs ekkora. - Ne mond már, hogy ennyitõl zavarba jössz. Komolyan, most is ugyanolyan szerencsétlen és buta vagy, mint régen.
Hirtelen meglepõ dolgot tesz. Az ujját a számra teszi, megsimogatja, majd be is nyomja a számba. Nem tudom, ez mi… vagy mit akar. Csak remélni merem, hogy semmi közöm ahhoz, ami neki ott történt.
- Mi az…? – kérdezem. Félek… nagyon félek. Mi van, ha bántani fog?
- Ha nem voltál házas, akkor még nem is voltál nõvel, igaz? - Bólintok.
- Igen. Sosem érnék olyan nõhöz, aki nem a feleségem. Én hiszek a…
- Szerelemben. Tudom. – Szóval még emlékszik... – Mindig is olyan bugyuta voltál, Seraf. Egy naiv kis bugyuta. Az is csoda, hogy életben maradtál…
Ahogy elenged, a szemem szinte magától oda… de ahogy elvörösödök, inkább fogom magam, és elkezdem a kicsorgott vizet feltörölgetni.
Épp egy kisebb tócsán húzom át a rongyomat, amikor ujjai hirtelen a hajamba marnak és magához ránt. Rémület szalad végig rajtam. Mit akar?!
- Seraf – sóhajtja. Még mindig nem tudom, mit a…
Pillanatokra a gondolataim is lefagynak, hiszen õ most… megcsókolt? Miért? Mit akar? Durva, szinte harap, fáj, így felnyögök. Belemar a hajamba, így sikítani akarok, de a nyelve a számba csúszik. Ahogy megérzem az ajkaim között, alig tudom leküzdeni az ingert, hogy megharapjam, de nagyon kikapnék érte, ez teljesen biztos.
Karja körém csavarodik, és magához ránt. Sikkantva csapódom neki.
- Nyughass! Fordulj hasra. Gyerünk! - Miért?!
- Rudolf… - Szeretnék választ kapni, de pofonnal jutalmaz.
- Azt mondtam, hasra!
Teszem, amit követel. Miért… mit akar?! Komolyan, miért akarja, ha azt, amire gondolok? Pánikba esve kezdek sírni, de hirtelen megszûnik az érintése és a hangját is meghallom.
- A picsába. Öltözz fel és tûnj a szemem elõl. 

Sírva állok fel és próbálom felhúzni a nadrágomat, de remeg a kezem. Ahogy felcibálom annyira, hogy tudjak járni, elindulok kifelé, majd ahogy kiérek, hangosan felsírok. Eljut a tudatomig, hogy miért tolta le a nadrágomat, de nem tudom, miért. Azt mondta, a nõket szereti! Akkor mit akar tõlem? Nem alázott még meg eléggé? Nem. Nyilván, még nem bûnhõdtem eléggé meg azért, amit tett a népem. Ezért történik minden, így rá nem haragudhatok. Ugye?


* * *


Másnap reggel, mikor kinyitom a szemem már a kis ablakon beszûrõdõ fénybõl is érzem, hogy sokat aludtam. Könnyfoltos arcomat gyorsan megmosom a kis vödörben. A víz hideg, de nem zavar, legalább felébredek, és teljesen felébredve szaladhatok felfelé, hogy megnézzem, mi történik.

Ahogy a konyhába érek meglátom, hogy Frau Helen az asztallapra támaszkodva szuszog.
- Mi a baj? - lépek mellé ijedten. Rosszul van? De ha igen, hova szaladjak?
Nem felel, csak morog egyet, de ahogy mellé tolom a széket, szinte ráesik.
- Mit segítsek? - kérdezem halkan.
 Felnéz rám, majd int az ajtó felé. Beletelik pár pillanatba mire rájövök, hogy azt akarja: hagyjam egyedül.
- Rendben, de ha baj van, azonnal jövök - jegyzem meg, és egy aggódó pillantást vetek felé.
Lehet, hogy gonosz volt velem, lehet, hogy megvert, de nem akarom, hogy baja legyen. Ha rajtam múlna, mindenkinek jó lenne. Mindenkinek magában lenne jó, nem kellene beszélnünk egymással, csak lennék, de senki sem lenne beteg. Szerintem szép lenne akár egy olyan világban is élni, ahol nem foglalkozunk egymással, ahelyett, hogy bántjuk egymást. Ezt még mamuska tanította.

Mivel a konyhából ki lettem küldve megnézem, hogy Rudolf hálójában mennyi fa van, és amikor látom, hogy nem sok, kinyitom az ajtót és kilépek. Nem kell sokat menni az ajtótól.  Két öl fát pakolok be és az már bõven elég. Összeszedem a piszkos ruhákat, felseprem a kályha elõtti részt, majd hallom magam mögött a sóhajt.
Megfordulok.
- Mondtam, hogy ne gyere be ide - morogja Frau Helen.
- Igen és elnézést kérek - hajtom le a fejem. - Csak nem akartam tétlenül ülni…
- Rendben, rendben - int le.
- Jobban van, asszonyom?
- Nem - morranja. - Gyere a konyhába, segítesz elkészíteni az ételt, én betegnek érzem magam.
 Bólintok.

Én csinálok mindent, õ csak int, hogy mit és hova kellene, hiszen nincs jól. Fõzök neki teát is, de nem javul, egyszer még hányni is kiszalad, így mire hazaér Rudolf, én eléggé fáradt vagyok, õ pedig rosszul néz ki, mégis õ megy elé, hiába mondom, hogy mehetek én is. Hallom, hogy arról beszélgetnek, hogy nagyon betegnek érzi magát, és Rudolf fel is ajánlja, hogy egy katona majd hazakíséri akkor, és ne jöjjön pár napig, de üzenjen, ha már tud jönni. Én közben, a tegnap este hatása alatt, remegõ kezekkel pakolom ki a vacsorára fõzött ételt, mellé az üveg bort, ahogy tegnap. Belép, én pedig rá sem nézve köszöntöm.
- Jó estét, Herr Hansem - darálom. Kicsi csend, majd hallom, ahogy leül, és megszólal.
- Ettél? - kérdezi.
- Nem volt idõm - vallom be. - Frau Helen rosszul volt, így én csináltam mindent. - Nem panaszként mondom, szorgosan pakolom el közben az elmosott edényeket és pakolom a fát a kemencére, hogy meleg legyen.
- Ülj le és egyél - parancsol rám.
Eszembe jut a tegnap és ijedten kapom rá a tekintetem, de annyira… olyan nagyon kékek a szemei, hogy elpirulok, és majdnem kiesik a kezembõl a tányér. Ijedten kapok utána, majd a szívemre szorítom a kezem, megijedtem. Megfordulva látom, hogy néz engem, így tovább pirulok., majd elveszem a reggelire kikészített ételemet. Frau Helen pakolta ki nekem, mielõtt felébredtem. Egy kis darab kolbász, hagyma és egy pici sajt. A sajtot azután kaptam, hogy megcsináltam mindent, jutalomból. Azt mondta Frau Helen, hogy ha jó leszek, több ételt kapok.
Nem merek megszólalni, de ahogy leülök az asztalhoz, félve pillantok fel rá. A tekintetem találkozik az övével, így inkább azonnal elkapom a fejem. Nem akarok kikapni, ha már Frau Helen ma elégedett volt velem.

Gyorsan eszem meg az ételemet, de még mindig megfájdul a hasam, amikor végzek. Én teát iszom az étkezés közben és után, õ bort, így amikor végzek, és látom, hogy õ is. Felállok és az asztalról elszedem a tányért és a poharat, hiszen végzett és a mosótálhoz viszem. Miközben törölgetek, a vállam felett pillantok rá. Nem szívesen zavarom meg, de nem merek csak úgy elmenni…
- Herr Hansem… ha elmosogattam, elmehetek pihenni vagy még faszüksége van rám?

- Jó estét Herr Hansem – hallom, és felemelem a fejem. Sapkám tányérellenzõjétõl épphogy meglátom Seraf halvány mosolyát.

- Mi a fenének vigyorogsz? – morgom, és õ azonnal elkomolyodik. Lesegíti rólam a kabátot, kezébe nyomom a sapkámat, és belehajítom a bõrkesztyûket.

- Keresett valaki telefonon? – vetem oda neki, miközben a konyha felé sétálok. Korog a gyomrom, egy lovat is képes lennék megenni. A tiszti-kantinban kapott ebéd pocsék volt.

- Nem, Herr Hansem.

A konyhaasztalon már vár a teríték. Gyakran eszem a konyhában, a házam étkezõjét csak akkor használom, amikor vendégek jönnek. Egy bögre gõzölög a tányérom mellett.

- Ez mi?! – fordulok a belépõ Seraf felé,egyik szemöldököm kérdõn megemelkedik. Mogorva hangulatban vagyok, mondhatni. Alapvetõen sem vagyok türelmes, nyugodt típus, és könnyen fel lehet engem húzni, Seraf jól tudja ezt, hiszen gyerekkorunkban is folyton az idegeimen táncolt a baromságaival. Most mit talált ki?

- Ka-karamellás tej, Herr Hansem, ahogy mamuskám csinálta – dadogja zavartan, és az ingét babrálva lehajtja a fejét. - Nem akartam bajt, csak amikor kikísértem Frau Helent éreztem, hogy mennyire hideg van és eszembe jutott, hogy Herr Hansemnek még az iskolában ízlett a mamuska karamellás teje… így hát csináltam. Még friss, meleg, ahogy minden, hiszen tá-tápláltam a tüzeket is…

- Nem kérem, megihatod.

Leveszem a katonai zubbonyom, és ingemet feltûröm a könyökömig, majd a konyhai mosogatóhoz lépek. Kezet mosok. Alaposan beszappanozom a kezeimet. Kezd idegesíteni a folytonos szövegelése, meg úgy alapból is mindene idegesít, vagy inkább…

- Már nem szereti a…? – kezdené, de dörren a hangom.

- Hallgass! – hozzá vágom a konyhai törlõkendõt, amibe a kezeim töröltem. - Békére és nyugalomra vágyom, de amióta csak hazajöttem, neked be nem áll a szád! Fogd a kurva bögrét, és idd meg az egészet!

- Bocsánat… bocsánat… - motyogja ajkaiba harapva, pont úgy, ahogy régen tette, pont úgy, ahogy egy kislány teszi bõgés elõtt.

- Ha most bõgni kezdesz, istenemre mondom, elverlek az övemmel!

Hevesen megrázza a fejét, remegõ kezét a szájára szorítja, és lehajtott fejjel a tûzhelyhez siet. Leteszi az asztal közepére a sült húst és a kenyeret, meg némi savanyúságot.

Kifújom a levegõt, és lassan leereszkedem a székemre. Öntök az üveg fehérborból a poharamba, és lassan megiszom. Hagyom hogy õ is megnyugodjon. Tudom, nem õ tehet arról, hogy ilyen ingerült vagyok, nem haragszom rá egyáltalán, de ha még egy szót szól, elkenem a száját. Tessék, most úgy szobroz a falhoz simulva, mint valami rakás szerencsétlenség.

- Te ettél már?

- Igen – cincogja. Felvágom a húst a tányéromon, és bekapok egy falatot, majd a villával a bögrére mutatok.

- Idd meg – utasítom halkan.

- Igen, Herr kommandant…

Magához veszi a bögrét és visszasimul a falhoz, az árnyékba. Áldásos csend és nyugalom vesz végre körül, lassan és komótosan elfogyasztom a vacsorámat. A végén, pedig kedélyesen elkortyolom a bor maradékát is. Kellemesen elzsongít, ellazít. Emlékeimen merengve bámulom a fehér falat…

- Köszönöm, megittam – hallom oldalról. Felé fordul a fejem.

- Te még itt vagy? – dörmögöm elkenõdõ beszéddel. Kissé elkábított a jó bor. – Azt hittem már alszol… Mindegy. Menj a fürdõbe, ereszd meg a kádba a vizet.

- Igen, Herr komandant.

Felhajtom az utolsó kortyot is, majd elbambulok ismét. Hallom, ahogy a fürdõben csobog a víz. Megtámaszkodom az asztalon és felállok. Amikor belépek a fürdõbe, Seraf odabent matat az üvegcsék között. A kád melletti széken tiszta törülközõ és pizsama vár. Lila gõzöm sincs honnan szerezte az utóbbit, valamelyik szekrény aljában penészedhetett.

- A pizsamát elviheted, nem hordok ilyeneket. - Ledobálom magamról a ruháimat, és beleülök a kádba. Kezembe veszem a szappant, majd felnézek a dermedten szobrozó szerencsétlenségre. – Mire vársz, tapsra?

- Öh, akkor én most menjek ki és várjak az ajtó elõtt?

Unott sóhajjal felé nyújtom a szappant.

- Elõbb mosd meg a hátam.

- Igen, Herr Hansem…

Bedörzsölöm szappanos kezeimmel az arcom és nyakam, és leöblítem. Amikor a hátamhoz és a keze, megdermedek a mozdulatban. Összeszorított szemekkel ülök, hogy a szappanos víz ne csípje a szemem, ujjaim pedig a kád szélébe kapaszkodnak. Lassú, édes simítás, és minden egyes másodperccel csak tovább nõ bennem a különös bizsergetõ érzés. Seraf még soha nem érintett meg engem, gyerekkorunkban sem, csupán védekezett, amikor megvertem, de soha… Soha nem simogatott meg. Ujjai fel-alá csúsznak a vállaimon, hátamon, majd körbe-körbe masszírozni kezd.

- Mm… jól csinálod – sóhajtok elégedetten, és karjaimat kezdem szappanozni. Leöblíti a hátamat, és az ajtó felé indulna, de utána szólok. – Maradj itt, és ülj le a székre.

Befejezem a mosdást, és már csak áztatom magam a koszos lében, hátradõlök és behunyom a szemem. Seraf körül kavarognak a gondolataim. Mi a francot kezdek itt vele? És ha áthelyeznek? Nem vihetek magammal egy zsidó szolgát. Menlevelet persze kaphatna tõlem, hogy elszökhessen az országból, de az veszélyes játszma, visszaüthet… A fenébe is, jobban át kellett volna gondolnom ezt az egészet.

- Nõs vagy? – kérdezem hirtelen. – Errõl nem beszéltél.

- Nem, nem volt lehetõségem rá – válaszolja azon a lágy, kellemes hangján. – És ön?

- Tiszti akadémia elvégzése után beleestem egy táncosnõbe, és pár nappal késõbb elvettem.

- Hol van most?

- Fogalmam sincs, egy hónappal késõbb elhagyott egy angol fickóért – elhúzom a számat. Feltápászkodom a vízbõl, és a zuhannyal leöblítem magamról a szappanos vizet. – A törülközõt! – nyújtom a kezem türelmetlen mozdulattal. Megérzem a puha textilt az ujjaim között, és kilépek a kádból. Amíg szárazra törlöm magam, õ kihúzza a dugót és kitakarítja a kádat utánam. – Ha végeztél, mehetsz aludni – vetem oda neki, és csak most látom, hogy teljesen piros az arca. – Mi van veled?

- Se-semmi! – a kád mellett térdel, egy ronggyal törli fel a vizet a földrõl. Elé lépek, és megfogom az állát, hogy felnézzen rám. Megakad tekintete a farkamon, majd szorosan összezárja a szemeit. Lenézek, és a félig merev péniszem elnehezülten himbálózik a lábaim között.

- Ne mond már, hogy ennyitõl zavarba jössz – dörmögöm. – Komolyan, most is ugyanolyan szerencsétlen és buta vagy, mint régen.

Hüvelykujjam a szájára siklik, puha és szépen ívelt, akár egy nõé. Felizgat már ez is. Sokszor álmodtam azt, hogy rászorítom számat az övére, már akkor is, amikor még csak ostoba kölyök voltam, és fogalmam sem volt arról, mit jelent megcsókolni valakit. Apró fehér fogai karcolják a bõrömet, amikor ujjbegyem a szájába nyomom. Letérdelek elé, és lassan kifújom a levegõt. Forróság árad szét az ágyékomban. Elvigyorodom.

- Mi az…? – leheli, amikor elengedem, és végre felnéz rám.

- Ha nem voltál házas, akkor még nem is voltál nõvel, igaz? - Lesüti a szemeit és aprót biccent, amitõl muszáj nevetnem. Régen bugyutának hívtam, szinte becenévként használtam vele szemben ezt a szót.

- Igen. Sosem érnék olyan nõhöz, aki nem a feleségem. Én hiszek a…

- Szerelemben. Tudom – fejezem be helyette. – Mindig is olyan bugyuta voltál, Seraf. Egy naiv kis bugyuta. Az is csoda, hogy életben maradtál…

Elengedem az arcát, leeresztem a kezeimet. Õ lepislog megint az ölemre, és zavartan elfordítja az arcát. Még mindig vörös a képe. Kezeivel a rongyot gyûrögeti, ujjai hosszúak és szépek. A feltûrt ingujj alatt azonban olyan vékonyak a karjai, és ahogy fölé magasodom, az ingébe nézek, csupa csontot és bõrt látok. Lelombozó a látvány. Az arca ugyanolyan szép mint régen, de a teste akár egy csontvázé.

És mégis…

És mégis nyúl érte a kezem.

A rémülettõl tágra nyílnak sötétszürke szemei, amikor hajába markolok. Milyen selymes a göndör haja, szinte feltekerednek tincsei az ujjaimra.

- Seraf – suttogom valahonnan mélyen a torkomból. Szája puha és nedves, karamella ízû. Mindig ilyennek képzeltem, szinte olyan természetes érzés, mintha mindig is ezt tettem volna vele, mintha már ezerszer megcsókoltam volna. Belenyöszörög a számba, de erõteljes és nyers mozdulattal hátrarántom a fejét, és elhal az ellenkezése, szétnyílnak ajkai a közéjük fúródó nyelvemnek. Seraf… Seraf… Seraf…  Mélyen felmordulok, és másik karomat törékeny kis teste köré csavarom, úgy rántom magamhoz. Ijedt sikkantással csapódik hozzám, és amikor a hideg kõpadlón koppan a feje, körmei a karomba mélyednek. Ajkába harapok egy vad morgással.

- Nyughass! Fordulj hasra. Gyerünk!

- Rudolf… - nyöszörgi, és egy pofont kap érte jutalmul.

- Azt mondtam, hasra!

Amikor végre lecibálom róla a nadrágját, csalódott sóhajjal nézem az elém táruló látványt. Rémesen sovány. Teljesen lekókadt a vágyam. Egyáltalán mégis mi a picsát akartam tenni vele? Megbaszni a fürdõszobakövön? Teljesen megõrültem?!

- A picsába. - Feltérdelek, és felülök a székre. Zihálva túrok kócos szõke hajamba. Õ csak hangtalanul sír a padlón, letolt nadrágja a bokája körül tekereg. – Öltözz fel és tûnj a szemem elõl. 

- Én nem tudom…
- A zsidók egyszerûen a társadalom érdekében közhasznú munkát végeznek. Így legalább kárpótoljátok a sok rossz után az embereket – mondja azt, amit mindenki mond és amit mindenhol olvasni lehet.
- Értem, köszönöm. – Szinte suttogok, nem is merek többet szólni egy ideig, de aztán, ahogy az asztalapot nézem, eszembe jut, hogy még mindig nem tudom, mi lesz velem. - Rudolf…
- Hm?
- Mi lesz most velem?
- Ne várj tõlem sokat, elég rám nézned, hogy tisztában légy a helyzeteddel. - Igaza van…
- Én… én már azért is hálás vagyok, hogy megmentettél és adtál enni. Köszönöm neked… - mondom, hiszen így van. Nagyon jót tett velem már ennyivel is, hogy hagyott fürdeni, átmelegedni, kaptam tiszta ruhát és ételt is.
- Visszaküldhetlek a barakkba, mehetnél követ bányászni, vagy földet ásni a vonatsínekhez is. – Mi…? Én? De én sosem bírtam a fizikai munkát… de mielõtt pánikba eshetnék, folytatja. - Azt mondtad, házvezetõ voltál. A házvezetõnõm, Frau Helen mellett dolgozhatsz, segíthetsz neki mindenben. Nem kell visszamenned a barakkokhoz, az alagsorban a mosókonyhában ellakhatsz. Frau Helen nem alszik itt éjszaka, a közeli faluból jár ide, ezért hasznos lesz egy szorgalmas szolgáló, ha késõn jövök haza.
- Köszönöm, Rudolf, nagyon köszönöm! Soha nem fogom tudni meghálálni neked – sírom el magam. Ennél jobb dolog történhetne velem..?
- Ne hívj a keresztnevemen, neked kommandant vagy Herr Hansem vagyok mostantól! – morog rám, de még ez sem tud igazán elszomorítani, csak bocsánatot kérek. Ezt követõen hívja Faru Helent és elmond neki is mindent, majd felém fordul.
- Seraf, Frau Helen majd ellátja a sebed, utána feküdj le és pihenj. Nekem vissza kell mennem a szanálást felügyelni, este visszajövök.
- Rendben, köszönöm amit értem tett, Herr kommandant. – Sírok, megint sírok, hiszen hálás vagyok. De ahogy kettesben maradunk mellém lép és megszorítja a vállamat. 
- Ne próbálkozz semmivel, nem egy irgalmas nõvér vagyok a kolostorból. Ha hülyeséget csinálsz, széttépetlek a kutyákkal, világos? - Bólintok, de van itt valami… valami, amit nem tudok  megválaszolni, így nem is hagyom szó nélkül.
- Miért segítesz nekem? Ha… ha jól emlékszem, sosem kedveltél, mindig csak szekáltál és megvertél, amikor gyerekek voltunk. Hagyhattad volna, hogy le… lelõjön a katona, de te mégis megmentettél. Miért?

Nem felel, kimegy, én pedig egyedül maradok.

- Rendben, te kis korcs - sóhajt fel a nõ bosszúsan, ahogy visszasétál hozzám a konyhába. - Miben veszem hasznodat?
- É… én tudok fõzni és takarítani is. Mosni is - felelem és lehajtom a fejem.
- Na majd meglátjuk mennyire vagy jó bármiben is. - Felállok, ahogy elindul, és engedelmesen követem, bár nem kérte. Gondolom, most mutatja meg a mosókonyhát, ahol aludni fogok.

Leérve kifejezetten megtetszik a hely. Kicsike ugyan, de a falakon, a plafonon szûrõdik át annyi meleg, hogy kellemes legyen. Az ágy tényleg ott van, és bár csak kis ablak van, emiatt elég sötét van, de van lámpa, és tiszta is. Frau Helen közli, hogy ez lesz a helyem, majd rám parancsol, hogy vegyem le az ingemet és feküdjek le. Ahogy megteszem, a polcról levesz egy kis üvegcsét. Mivel picit elhúzódok, sóhajtva megszólal.
- Ez alkohol. Csípni fog, de nem fertõzõdik majd el - mondja, de nem is vár választ tõlem, már önti is a sebre a folyadékot. Felordítok, hiszen nagyon fáj, nagyon csíp. Könnyek szöknek a szemembe. - Hm, majd meglátjuk holnap, hogy be fog-e gyulladni. Ha be fog, akkor kivágom a sebet.
- Frau Helen orvos? - kérdezem félve, mire a nõ felvont szemöldökkel néz rám.
- Nem. - Letudja a beszélgetést, én pedig nem erõltetek semmit. Bekötözi a sebet, majd rám parancsol, hogy ha fel is veszek valamit, akkor se szorítsam len ennél jobban a sebet.  Könnyezve bólogatok.
- Na, most aludj egyet. Elkezdem az ételeket, ha indulok haza, felkeltelek.
- Ha segítség kellene… - kezdenék bele, de leint egy hanyag mozdulattal. Már kifelé halad.
- Herr Hansem parancsára nem csinálsz ma semmit csak alszol meg eszel. Ne is próbálj csinálni semmit, majd holnap. Akkor majd meg is beszéljük, hogy miben lehetsz a segítségemre.
Bólintok, õ pedig magamra hagy. Sóhajtva hunyom le a szemem és elemzem magamban a helyzetet. Az az elszólás… de miért olyan nagy baj? Ezek csak pletykák. Én meg csak el vagyok szomorodva, hiszen annyi ember meghalt a közelemben. Így törlesztünk a németeknek? Az életünkkel? A fiú az erdõben semmi rosszat nem csinált, csak elesett. Mamuska és papuska sem… mi nem csináltunk semmit sem! Mégis… mégis…
Nem értem. De azt hiszem, nem is szabad többször megkérdeznem.

Ha belegondolok, mindenkihez képest remek a helyzetem. Tetõ van a fejem felett, melegben vagyok, kaptam rendes ételt, nem kell megszakadnom a kövek emelgetésében és az ásásban, emellett, bár Frau Helen nem szeret engem, ez egyértelmû, de nem bánthat. Ez is nagyon jó dolog. És mindezt Rudolfnak köszönhetem… pedig soha nem kedvelt. Legalábbis mindig azt hittem, hogy nem kedvel, hiszen mindig bántott. Az igaz, hogy soha nem hagyta, hogy más bántson, megvédett, de utána meg õ maga bántott. Régen mindig ez volt. Mégis… néha álmodtam vele. Általában nem emlékeztem, hogy mit, csak hogy õ benne volt. Soha nem hittem, hogy valaha még újra látni fogom, azt meg különösképp nem, hogy õ ment meg a haláltól engem. Bár tudom, Anna mindig azt mondta, hogy nem szabad reménykedni, én most mégis… mégis remélek. Lehet, hogy minden rendbe fog még jönni? Egyszer talán még furulyázhatok és énekelhetek is?

Faru Helen hangjára kelek.
- Gyere fel, megmutatok mindent, mennem kell. Az úr még nem ért haza, de te fogsz neki tálalni, annyit megtehetsz, elõtte legalább eszel magad is.
- Igenis! - Már kelek is fel és indulok. A sebem, bár nem tökéletes, de nem csíp már és nem is vérzik annyira. Felérve a konyhába, a kemence párkányán levõ húsra mutat és a friss, még láthatóan tûzforró kenyérre.
- Sült hús és kenyér, tartsd mind a kettõt melegen és ne hagy a kemencét kialudni, amíg az úr haza nem ér, értetted? - Bólintok. - Ehetsz belõle, hagyta rajta mócsingos részeket, azok a tieid. Reggel kelj fel korábban és melegítsd meg a reggelit, ott van - mutat a polc felé. Bólintok. - Tea is van, meg ne idd mindet! Figyelj, ha az úr hazajön, gyere elé és köszöntsd õt, úgy illik. - Bólintok. - Tápláld a tüzet a hálóban is, nem nagy dolog pár hasábot megemelni, igaz? - Ismét csak bólintok.
Nem sokkal késõbb elköszön és elsiet. Az ajtóig kísérem, de csak kikukucskálok. Túl hideg van, hogy az orromnál többet kidugjak, így zárom is az ajtót azonnal, és úgy döntök, még nem vagyok éhes. Addig megnézem a tüzeket, de ahogy látom, hogy minden rendben van, a konyhába megyek.
Meglátom a cukrot és a tejet, majd eszembe jut, hogy Rudolf ivott anya karamellás tejébõl, és mennyire ízlett neki. Én is el tudom ugyanolyanra készíteni, és ilyen hideg után bizonyára jól is fog esni neki.

Alig fél óra és mindennel kés vagyok. A finom, forró karamellás tejecske az asztalon, megterítettem, de még mindig nem vagyok éhes. Talán majd eszek, ha Rudolf már lefeküdt.
Gondolataimból kintrõl érkezõ hangon szakítanak ki. Azonnal oda sietek, és épp ekkor lép be Rudolf. Mivel jó a kedvem, melegben vagyok és van ételem is, amit nekem készítettek - még ha csak mócsingos hús is -, mosolyogva fogadom õt.
- Jó estét Herr Hansem - mosolygok rá halványa, de szigorú tekintetére lefagy a mosolyom, és inkább segítek neki levenni mindent, felakasztani és elpakolni, majd követem a konyhába, ahol, amikor beérek, épp a pohár karamellás tejet szemléli.
- Ez mi?! - fordul felém. Összerezzenek. Talán rosszat tettem?
- Ka-karamellás tej, Herr Hansem, ahogy mamuskám csinálta - hajtom le a fejem és az ingem szélét kezdem gyûrkélni. - Nem akartam bajt, csak amikor kikísértem Frau Helent éreztem, hogy mennyire hideg van és eszembe jutott, hogy Herr Hansemnek még az iskolában ízlett a mamuska karamellás teje… így hát csináltam. Még friss, meleg, ahogy minden, hiszen tá-tápláltam a tüzeket is - mondom, egyre vékonyodó hangon. Picire húzom össze magam. Meg fog ütni…? Fel sem merek nézni. 

- Apa ismerõse elutazott Amerikába. Hozzájuk, az õ otthagyott házába költöztünk, de Anna már akkor is beteg volt.

- Mi volt a baja?

- Nem tudom a betegség nevét. Mielõtt eljöttünk, egyszer belázasodott, azután szinte naponta, de mindig köhögött és vért hányt. Egy idõ után már kevesebbet volt lázas, de mindig köhögött és vér jött a száján. Mamácska sosem engedte neki, hogy csináljon bármit is, mindig feküdt, de miután õk már nem voltak, én is próbáltam kímélni.

Az asztalra könyökölök, ujjaimat összefûzöm az orrom elõtt. Az arcát és a szemeit figyelem. Mintha az elmúlt tíz év meg sem történt volna, ugyanúgy beszél, ugyanúgy pislog, ugyanúgy mozognak az ajkai is. Õ is engem tanulmányoz, ahogy én õt.

- A szüleiddel mi történt? – kérdezem komoran. Emlékszem, egyszer az iskolában szülõi értekezletre bejött az édesanyja. Megszólalásig hasonlítottak egymásra Seraffal. Hátul a fal mellett állt. Irigykedve csodáltam, mert nekem amióta az eszemet tudom, nem volt sosem anyukám.

- Pár hónap után el kellett jönnünk az ismerõs házából. Egy szomszéd feljelentett minket, de utána már falvakban maradtunk, viszont az nem volt olyan rossz. Sok helyen voltunk, sok dolgot láttunk. Egyszer egy kedvesnek látszó idõs házaspárnál voltunk, de õk is feljelentettek minket. Késõn vettük észre, hogy jönnek a katonák, mamuskát és engem elfogtak. De az erdõben mamuskát a katonák meg… meg…

Megremeg az alsóajka és az álla, szemeit az asztalra szegezi, arcán látom a borzalmat, és tudom mi történt. Könnyei csillognak a lámpafényben.

- Elmenekültem – folytatja halkan. - Apuska és Anna elbújtak, de mire visszamentem, már csak Anna volt ott. Õ mondta el, hogy apuska utánunk jött, és lelõtték a katonák. Mamuskáról azóta nem tudok semmit…

Lehajtja a fejét, sírni kezd. Nem hat meg egy zsidó bõgése, sok ezret láttam már, hullaként, félhullaként, élõként. De õ más. Õ teljesen más, a kurva életbe. Mélyen letüdõzöm a cigaretta füstjét.

- Talán még él egy táborban – mondja, és pontosan tudja jól, hogy ez nem így van. A katonák miután kiélték magukat a nõn, tuti hogy fõbe lõtték. Várakozón emeli rám könnyes szemeit, és felelevenednek a régi emlékeim, de elhessegetem õket.

- Volt egy másik húgod is, nem?

- Avelina… igen. Azért jöttünk el onnan, ahol éltünk, mert õt halálra verték. Nem láttunk semmit, de apuska mindig azt mondta, hogy németek…

Lepöccintem a hamut a cigarettáról. Nyilván õt is megerõszakolták és megölték, és ezt is elhallgatták Seraf elõl.

- És a furulyád?

- Akkor törte el egy katona, amikor mamuskát meg engem elvittek. Utána nem volt pénzem soha másikat venni.

- És mi történt, amikor elfogtak? Hol voltatok?

- Innen másfél napra volt egy kis hegyi falu, ott bújtattak minket a németek. Kedvesek voltak, de az ételre mindenki magának kereste meg a pénzt. Aztán egy reggelére leégett a kisbolt, és a boltos feljelentette a falusiakat. Mire észrevettük, hogy ott vannak, én épp munkából mentem haza. Házvezetõ voltam egy fiatal családnál. Anna nem dolgozott, mert beteg volt. A falu égett, a falusiakat megölték. Tõlünk elvették a cipõinket, így sétáltunk le a vasúthoz. De út közben megölték azt a fiút is, mert elesett. Aztán a vagonban egy katona bántani akarta Annát mert sírt, én meg megvédtem. Aztán már csak azt tudtuk, hogy táborba jövünk. De hogy ez olyan tábor-e, ahol dolgozni kell, vagy olyan-e, ahol meg kell halni, azt nem tudom én magam sem. Anna már meghalt… lehet, hogy… lehet, hogy… de végül is, mi, az én fajtám azért él, hogy meghaljon ezekben az idõkben, nem?

Újra beleszívnék a cigarettába, de szavaitól megáll a levegõben a mozdulat. Résnyire szûkült szemekkel nézem õt, majd lassan megszívom ismét a szálat. Seraf sosem volt egy elmebajnok. Akkor mégis honnan tud a haláltáborokról? Azokról senki nem tud, még a táborban dolgozó katonák sem tudják, csak a beavatottak, azok pedig hallgatnak, mint a sír. Talán csak a pletykákat komolyan vette.

- Meghalni? Miért mondod ezt? – kérdezem, és valami az arcomon elárulhatja neki, hogy veszélyes vizeken evez, mert rémülten megrázza a fejét.

- Én nem tudom…

- A zsidók egyszerûen a társadalom érdekében közhasznú munkát végeznek. Így legalább kárpótoljátok a sok rossz után az embereket – mondom a szokásos zsolozsmát, amit minden náci hajtogat, és amirõl a folyamatos propaganda szól a rádióban és az újságokban.

- Értem, köszönöm – motyogja. Csend ereszkedik ránk, õ az asztallapot tanulmányozza, én pedig a felettünk lógó lámpa búrára bámulok. Seraf szülei, testvérei mind meghaltak. Emlékszem, a húga egy aranyos kislány volt. Egy vásári búcsún csavarogtam néhány barátommal, és akkor láttam Serafot a kishúgával kézen fogva sétálni. Aranyos volt, nagyon hasonlított Serafra. Bizonyára õt is megerõszakolták, mielõtt halálra verték. Ilyen mocskos ez a háború. Ez egy kurvára beteg világ.

- Rudolf…

- Hm?

Elnyomom a csikket a hamutartóban.

- Mi lesz most velem?

Hátradõlök a széken, és az engem figyelõ szemekbe nézek. Még magam sem tudom a választ.

- Ne várj tõlem sokat, elég rám nézned, hogy tisztában légy a helyzeteddel.

- Én… én már azért is hálás vagyok, hogy megmentettél és adtál enni. Köszönöm neked…

- Visszaküldhetlek a barakkba, mehetnél követ bányászni, vagy földet ásni a vonatsínekhez is – jegyzem meg, de nagyon jól tudom, hogy sosem fogom ezt tenni. Ijedten pislog rám, ezért nem húzom tovább a feszültséget. - Azt mondtad, házvezetõ voltál. A házvezetõnõm, Frau Helen mellett dolgozhatsz, segíthetsz neki mindenben. Nem kell visszamenned a barakkokhoz, az alagsorban a mosókonyhában ellakhatsz. Frau Helen nem alszik itt éjszaka, a közeli faluból jár ide, ezért hasznos lesz egy szorgalmas szolgáló, ha késõn jövök haza – dörmögöm elgondolkodva.

- Köszönöm, Rudolf, nagyon köszönöm! Soha nem fogom tudni meghálálni neked – sírja, szemeit gyermetegen törölgetve.

- Ne hívj a keresztnevemen, neked kommandant vagy Herr Hansem vagyok mostantól! – mordulok rá, és õ bólogatni kezd.

- Igen, igen, Herr kommandant. Bocsánat…

- Frau Helen! – dörren a hangom, amitõl Seraf összerezzen a széken. Benyit a nõ az ajtón. – Lássa el Seraf sebét, már teljesen összevérezte az ingét. Miért nem tette meg a fürdés után? Adjon rá másik ruhát, és mutassa meg neki az alagsori mosdókonyhát, ott van egy tábori ágy, az lesz az övé.

- Herr Hansem… - kezdené, de ellenmondást nem tûrõ pillantásom a torkára forrasztja a szavakat.

- Hagyja õt ma még pihenni és gondoskodjon arról, hogy normális ételeket egyen. Holnaptól pedig a ház körüli munkákban fog magának segíteni.

- Igen, uram…

- Van kérdése?

- Nincs, uram.

- Seraf, Frau Helen majd ellátja a sebed, utána feküdj le és pihenj. Nekem vissza kell mennem a szanálást felügyelni, este visszajövök.

- Rendben, köszönöm amit értem tett, Herr kommandant. – Olyan a hangja, mint egy beteg macskáé, mert már megint sír. Felállok, elveszem a sapkámat, amit Frau Helen felém nyújt, és felteszem a fejemre, beigazítom a homlokomra.

- Frau Helen, a kabátomat.

Az asszony kisiet, én pedig Seraf mellé lépek, kezemet vállára teszem. Csupa csont és bõr ropog az ujjaim alatt, félõ hogy egy erõs szorítással darabokra tudnám õt törni.

- Ne próbálkozz semmivel, nem egy irgalmas nõvér vagyok a kolostorból. Ha hülyeséget csinálsz, széttépetlek a kutyákkal, világos?

Bólint. Elengedem a vállát, és az ajtó felé indulok, de megállít a hangja.

- Miért segítesz nekem? Ha… ha jól emlékszem, sosem kedveltél, mindig csak szekáltál és megvertél, amikor gyerekek voltunk. Hagyhattad volna, hogy le… lelõjön a katona, de te mégis megmentettél. Miért?

Válasz nélkül sétálok ki a konyhából. Odakint a bejárati ajtó mellett Frau Helen tartja nekem a bõrkabátomat. Belebújok, és amíg a bõrkesztyût felhúzom, felsorolom mit kérek vacsorára, és holnap reggelire.  

Odakint már vár a kocsi a sofõrrel.

Rudolf sokáig nem szól semmit, én pedig kicsit még mindig félek, hogy mi lesz. Régen is mindig elküldte, akik bántottak, de utána sokszor õ maga bántott. Most viszont szék csikorgását hallom, aztán megszólal.
- Ülj ide, Seraf – parancsol rám.
Megteszem, amit kér, de mindenem fáj. A hátam, az oldalam, a fejem… mindenhol nagyon fáj a testem, így nehezen tudok felmászni a székre, a hosszú asztalhoz. Elkezd sétálni körülöttem, aztán valamit matat. Megérzem a kolbász illatát és hatalmasat kordul a hasam. Istenkém, de éhes vagyok. Lenne olyan gonosz, hogy leül és velem szemben eszik? De aztán egy tányért tesz elém. Kolbász, hagyma és kenyér. Nagyot nyelek, de nem moccanok. Nem akarok még több verést… – Egyél.
- Ez az enyém? – kérdezem megszeppenve, de nem felel, csak mereven bámul. Tekintetem most az ételre fordítom. A kenyérke még meleg, a kolbász nagyon jó illatú, a hagyma pont eléggé érett, és a tea gõzölög.
Nem is eszek, zabálok. Nem zavar, hogy itt van, hogy néz, hiszen megszoktam a jelenlétét. Félek tõle, de amikor nem bánt, akkor nem zavar a jelenléte. Nem szívesen vagyok vele, de ha nincs most itt, akkor lehet, hogy engem is lelõnek. Ami nem tudom, hogy jó lenne-e. Ha akkor megtörténik, akkor nem zavart volna, hiszen a szomorúság és a keserûség, amit akkor éreztem megfelelõ állapot halál elõtt, de most már visszagondolva nem tudom, akarnám-e. Anna azt mondta, nem fogjuk túlélni… lehet. De mióta el kellett jönni otthonról, ez az elsõ kolbász, amit ehetek, hiszen erre sosem futotta, mióta apák meghaltak, húsra sem. Amikor elérek a teához, megremeg a testem. Forró… égeti a számat, de istenkém, nagyon jó! Belülrõl melegít.

Mire végzek mindennel, fel kell nyögnöm és rögtön rájövök, sokat ettem. Fáj a hasam… de nincs idõm ezen gondolkodni, hiszen Rudolf megszólal. Picit összerezzenek a hangjára. Annyira lekötötte a figyelmemet az evés, hogy a végre elfelejtettem, hogy itt van.
- Mi történt veled, miután eltûntél a gimnáziumból? - kérdezi. Felpillantok rá és rájövök, hogy hazudni teljesen felesleges.

- Apa ismerõse elutazott Amerikába. Hozzájuk, az õ ott hagyott házába költöztünk, de Anna már akkor is beteg volt. - Felsóhajtok, de nem folytatom azonnal.
- Mi volt a baja? - kérdezi.
- Nem tudom a betegség nevét. Mielõtt eljöttünk, egyszer belázasodott, azután szinte naponta, de mindig köhögött és vért hányt. Egy idõ után már kevesebbet volt lázas, de mindig köhögött és vér jött a száján. Mamácska sosem engedte neki, hogy csináljon bármit is, mindig feküdt, de miután õk már nem voltak, én is próbáltam kímélni. - Felnézek rá. Nem tudom, mit akar hallani és mit nem. Mintha sejtené, hogy nem tudom, mit mondjak és mit nem, kérdezni kezd, de amíg kimondja, megfigyelhetem, hogy mennyit változott.
Szinte semmit. Férfiasabb, de a szemei semmit sem változtak és a szája sem.
- A szüleiddel mi történt?
- Pár hónap után el kellett jönnünk az ismerõs házából - kezdek bele. - Egy szomszéd feljelentett minket, de utána már falvakban maradtunk, viszont az nem volt olyan rossz. Sok helyen voltunk, sok dolgot láttunk. Egyszer egy kedvesnek látszó idõs házaspárnál voltunk, de õk is feljelentettek minket. Késõn vettük észre, hogy jönnek a katonák, mamuskát és engem elfogtak. De az erdõben mamuskát a katonák meg… meg… - Nem tudom kimondani. Nem is fogom. Felnézek és a kibuggyanó könnyeimen át látom, érti, mirõl beszélek. - Elmenekültem. Apuska és Anna elbújtak, de mire visszamentem, már csak Anna volt ott. Õ mondta el, hogy apuska utánunk jött, és lelõtték a katonák. Mamuskáról azóta nem tudok semmit - hajtom le a fejem, és záporozni kezdenek a könnyeim. Mintha érezné, hogy kell egy kis idõ, csendben vár. Szipogni nem merek, némán peregnek a könnyeim, a cigaretta sistergését is hallani.
- Talán még él egy táborban - jegyzem meg, de nem várom, hogy meghazudtoljon. Kérdésre várva nézek fel rá.
- Volt egy másik húgod is, nem? - kérdezi.
- Avelina… igen - sóhajtok. - Azért jöttünk el onnan, ahol éltünk, mert õt halálra verték. Nem láttunk semmit, de apuska mindig azt mondta, hogy németek…
- És a furulyád? - Meglepve pillantok fel. Emlékszik…? Mire emlékezhet még?
- Akkor törte el egy katona, amikor mamuskát meg engem elvittek. Utána nem volt pénzem soha másikat venni.
Pár percig csend. Nem merek kérni még egy adag teát, de jól esne, viszont nem szeretném felbosszantani.
- És mi történt, amikor elfogtak? Hol voltatok?
Elmesélek neki mindent.
- Innen másfél napra volt egy kis hegyi falu, ott bújtattak minket a németek. Kedvesek voltak, de az ételre mindenki magának kereste meg a pénzt. Aztán egy reggelére leégett a kisbolt, és a boltos feljelentette a falusiakat. Mire észrevettük, hogy ott vannak, én épp munkából mentem haza. Házvezetõ voltam egy fiatal családnál. Anna nem dolgozott, mert beteg volt. A falu égett, a falusiakat megölték. Tõlünk elvették a cipõinket, így sétáltunk le a vasúthoz. De út közben megölték azt a fiút is, mert elesett. Aztán a vagonban egy katona bántani akarta Annát mert sírt, én meg megvédtem. - A kezem az oldalamra simít. Már nem vérzik, mióta ülök, abbahagyta. - Aztán már csak azt tudtuk, hogy táborba jövünk. De hogy ez olyan tábor-e, ahol dolgozni kell, vagy olyan-e, ahol meg kell halni, azt nem tudom én magam sem. Anna már meghalt… lehet, hogy… lehet, hogy… de végül is, mi, az én fajtám azért él, hogy meghaljon ezekben az idõkben, nem? - kérdezem szomorúan. Lehajtom a fejem. Nem merek ránézni, talán haragszik is azért, amit mondtam.

- Herr Hansem, a zsidó tiszta.

Elfordulok az ablaktól, és elnyomom a cigarettát a hamutartóban.

- Megyek.

Amikor leérek a földszintre, a konyha felõl kiabálást hallok, és csattanásokat. Belépek az ajtón, és látom hogy Seraf a földön fekszik, Frau Helen pedig a seprû nyelével üti a hátát.

- Mi folyik itt? – dörren a hangom.

- Ez az aljas kis zsidó féreg lopni akart a kenyérbõl!

Elkapom a csuklóját, hogy megállítsam az ütlegelést. Lenézek a földön fekvõre.

- Seraf…

- Nem lopni akartam! – zokogja szánalmasan. - Csak… csak itt me-meleg volt! És nagyon fá-fázok! Csak a meleg miatt jöttem!

- Akkor miért támaszkodtál a padkán?! sújt rá egyet ismét Frau Helen, mert elengedtem.

- Csak sza-szagoltam a kenyeret! Nem vettem volna el! Soha nem loptam még semmit!

- Hagyjon magunkra, Frau Helen. – Biccent az asszony, leteszi a seprût és az ajtóhoz sétál. Mielõtt becsukja maga mögött, utána szólok, de nem nézek rá, Seraf remegõ kezeit figyelem, ahogy a földön támaszkodik. – Még valami, Frau Helen.

- Igen, uram?

- Ha újra kezet emel erre a zsidóra, kirúgom.

- Igen, uram.

Katt.

Homlokomat ráncolva nézem a földön fekvõ szerencsétlenséget. Gyermekkorunkban sokszor láttam õt ebben a pózban is, magzati pózban is, mikor megvertem, vagy fenyegettem. Emlékszem, hangosan sírt azon a vékonyka hangján… Régen volt. Most csak hangtalanul sír, rázkódnak a vállai, csont és bõr, a kezei és lábai sebesek. ócska vászonruhája az oldalán véres valamitõl.

A konyha közepén egy hatfõs asztal van, kihúzom az egyik széket. Hangosan csikorog a székláb a deszkapadlón.

- Ülj ide, Seraf – utasítom hidegen. Nagyon lassan tápászkodik fel, lehajtott fejjel felmászik a székre. Olyan darabos a mozgása, mintha valami fabáb lenne, amit zsinóron rángatnak. Meg sem mozdul a néma percek alatt, amíg körülötte sétálok. A fehérre festett konyhaszekrénybõl tányért veszek elõ, kolbászt és hagymát teszek rá, elé teszem. A megszagolt frissen sült kenyérért fordulok, egy késsel félbevágom és elé teszem, majd egy bádogbögrébe csorgatok a még forró teából. Leteszem azt is elé, de nem moccan, mintha nem is élne. Leülök vele szemben, és lassan kifújom a levegõt. Keresztbe vetem hanyag eleganciával a lábaimat, beletúrok rövidre nyírt szõke hajamba. – Egyél.

- Ez az enyém? – kérdezi halkan, és felnéz rám. Nem válaszolok, csak mereven bámulom az arcát. Istenem… Mintha nem is történt volna meg az a tíz év. Ugyanúgy néz ki, mint amikor utoljára láttam, leszámítva a soványságot. Forró hullámokban áramlik szét bennem a rengeteg emlék. Seraf sír, mosolyog, énekel, furulyázik, a asztal fölé görnyedve ír, olvas, alszik… Sok-sok kép a fejemben, és mind róla szól. A poros, kopott albumhoz most friss képek kerülnek. Seraf mocskos, bõg, földön kuporog, tiszta, borotvált, zabál… Nem szólok rá, hogy egyen normálisan, valószínûleg napok óta nem evett már. Úgy falja az ételt, mintha soha ennél finomabbat nem evett volna még, pedig nem így van. Emlékszem, az anyukája mindig isteni ételeket csomagolt neki, amit kezdetben elvettek tõle a többiek, késõbb pedig, amikor már kisajátítottam õt magamnak, akkor megfelezte velem. A meggyes pite ízét még most is érzem a számban, ha csak eszembe jut. Az én anyám soha nem sütött nekem pitét, nem is emlékszem az arcára sem, az illatára sem, olyan kicsi voltam, amikor belehalt az öcsém szülésébe. Nadrágzsebembõl elõveszem a cigarettatárcám, rágyújtok. A füstöt a mennyezeten surrogó lámpa felé fújom. Talán a feléig jutok, amikor Seraf lenyeli az utolsó falatot, és megissza az utolsó korty teát. Résnyire szûkült szemekkel figyelem.

- Ah… - nyögi, kezeit a hasára szorítja és összegörnyed. Hosszú göndör haja arcába hullik. Örülök, hogy Frau Helen nem vágta le a haját, sokkal szebb így, mint röviden. Fáj a hasa, mert hirtelen evett sokat. Leverem a hamut az elõttem lévõ üveg hamutartóba, majd újra megszívom a cigarettát, a füst végigmarja a légcsövemet, és bizsergetõen csiklandozza a tüdõm.

- Mi történt veled, miután eltûntél a gimnáziumból?