- Semmi baj – súgja, és olyan finom, annyira… gyengéd. – Ne félj tõlem…
Szeretnék nem félni, de nem tudom, mit hihetek. Mégis, a kezem szinte magától mozdul, hogy reagálva az érintéseire, én is megérintsem. Pillanatokkal késõbb az ujjai a hajamba tépnek, nyelve vadul követelõzve siklik a számba, nyögve szaggatja le a ruháimat, majd a földre húz és maga alá fektet. Széttárt lábaim közé furakszik és szüntelenül a nevem kántálja.
- Rudolf… kérlek ne… Rudolf… - kérem, de az én hangom sem meggyõzõ.
- Imádlak… - Beleremegek.
- Kérlek, engedj el… kérlek…
- Soha…
- Ezt nem szabad… - Nem is hagy tiltakozni, úgy csókol, mintha belõlem kaphatna életet.
- Ez õrület… Seraf, ha ez így megy tovább…
- Kérlek ne… - Tudom, mit akar… érzem, ahogy remeg. Ott is.
Ahogy a markába veszi a sajátját és az enyémet is, megremegek. Soha nem éreztem még ilyet! Sokkal jobb, mint legutóbb. Mi lehet ez? A testem mintha… teljesen más lenne. Ahol hozzám ér, ott mintha forró vasat érintenének hozzám, és folyamatosan azt akarom, hogy még érintsen! Soha nem éreztem még ezt,de mégsem tudok mást, csak a nevét hajtogatom, nyögve élvezem az érintéseit, amíg a testem remegése alább nem hagy.
Õ a mellkasomra borul, de nincs ott sokáig. Nem érzek semmit, annyira elfáradtam, pedig semmit sem csináltam most.
- Seraf… Sajnálom – mondja, mire felnézek rá. Mondanék valamit, de arra sincs erõm, hogy mozogjak, és mintha ezt õ is tudná, a karjaiba vesz és úgy visz a fürdõbe, ahol a székre ültet. Ahogy megérint, el szeretnék húzódni, de nem tudok.
- Sss, semmi baj. Segíteni akarok, ne félj…
Lehajtom a fejem inkább é hagyom, hogy végigsimogassa a testem egy vizes törülközõvel. Egyébként sem mennék sokra a tiltakozással ellene, de most minden erõm elhagyott. Felszisszenek, amimkor megpróbálok inni, hiszen a számat megharapta és fáj, de a köntöst olyan kedvesen adta rám, mint eddig soha… Ahogy ismét az ölébe vesz én megrémülök, de nem hadakozok vele sokáig. A karjaiba bújva hagyom, hogy vigyen, de nem arra megyünk, amerre gondolom, hogy fogunk. Arra számítok, hogy az én szobámba megyünk most is, de nem. Az övébe megyünk, a saját ágyára fektet, ami érintetlenül állt már… nem is tudom, mióta.
- Jobban vagy? – kérdezi kedvesen, mire bólintással felelek.
- Rudolf.
- Igen?
- Én… sajnálom… - Igazából nem is tudom, miért kérek bocsánatot. Csak ezt érzem  helyénvalónak. Õ kedvesen megsimogat.
- Nem, Seraf. Ezt nekem kell mondanom. Sajnálom. Durva voltam veled, pedig te nem ezt érdemled. Megijesztettelek és bántottalak… Én tényleg egy szörnyeteg vagyok. – Könnyeimmel küzdve próbálok mozdulni, hiszen most azt érzem, hogy nem kell félnem tõle, így a kezére simítom a kezem.
- Semmi baj… Nem vagy szörnyeteg… te… te Rudolf vagy. Szereted a matekot, a focit, a pitét, és a zenét…  
Kinyitja a szemeit, és egy hamis mosoly csúszik az ajkaira.  
- Nem, kincsem. Én már nem az a Rudolf vagyok, akire te emlékszel. Ha tudnád milyen sötét a lelkem és mennyi vér tapad a kezemhez, eszedbe sem jutna emlegetni a focit és a többit.
- Rudolf? – Mirõl beszél?
Felülök, hogy jobban figyelhessek rá, mire õ a köntös alól elõbukkanó bõrömet kezdi simogatni.
- Ez csak a kezdet, Seraf. Hivatkozhatsz a szerelemre, a vallásra, bármire, de ez nem fog engem visszatartani. Gyerekkorunk óta szerelmes vagyok beléd, és most végre a markomban vagy. Gyûlölhetsz érte, hiszen szeretni engem úgysem leszel képes.
- Mit akarsz ezzel mondani…? – kérdezem.
- Minden éjjel megbaszlak majd, és élvezni fogom.

Rettenetesen megrémülök, még el is próbálok húzódni, de nem enged. Elõször az egyik karját fonja a csuklóm közé, de aztán, amikor már minden erõmmel küzdök – megjegyzem, reménytelenül, hiszen sokkal erõsebb nálam -, valahogy teljesen véletlenül pillantok az arcára. Amit ott látok, az egyszerûen lefagyasztja az ellenállásomat.
Az utóbbi idõben rengeteg fájdalmat láttam raja. Minden alkalommal, amikor megvert, majd utána a karjaiba húzva, gyengéden simogatott, becézgetett, akkor sem láttam viszont ennyi kínt, mint ami most a tekintetébõl süt. Hiába játszik gonosz vigyor az ajkain, a szemei… sírni tudnék csak attól, hogy a szemeit nézem, és csak ebbõl sejtem, hogy mennyi fájdalma lehet. Pont ezért… nem tudom, mit kellene tennem. Mióta itt vagyok, azóta egyik rokona sem jött el, hogy láthassa, sõt, egy ismerõse sem jött két egymást követõ alkalommal – legalábbis a hangokból, hiszen ha vendége jön, akkor nekem le kell mennem a szobába. De napok, hetek óta senki sem jött. Csak Frau Helen. Ahogy realizálódik bennem, hogy mennyire magányos lehet, megsajdul és összefacsarodik a szívem.
Mindig féltem tõle, néha rettenetesen utáltam, de… ennyire sosem volt egyedül, mint most.
Nyelek egyet és az ujjaimmal az övé felé nyúlok és lassan simogatni kezdem a kézfejét. Ahogy elengedi a csuklómat, összefûzöm az ujjaimat az övével és rámosolygok. A tekintete arról árulkodik, hogy nem tudja, miért csinálom ezt.
- Akkor jobban leszel? – kérdezem.
- Micsoda? – kérdez vissza.
- Ha… ha azt teszed, akkor jobban leszel? Nem fogsz megverni? Nem leszel ennyire… magányos?
Elrántja a kezeit, én meg már szorítom is össze a szemeimet és várom a pofont, ami nem jön. Helyette egy mély sóhaj, majd pár pillanat múlva érzem, hogy feláll mellõlem, de nem megy ki a szobából, legalábbis az ajtót nem hallom kinyílni – de a szemem nem merem kinyitni. Csak akkor, amikor pillanatokkal késõbb ismét érzem, hogy mellém ül az ágyra. A kezében egy borosüveg.
- Nem kértem az engedélyed. – Nem ideges a hangja, nem ordít, csak megjegyzi, mire én csak bólintok egyet. Aztán elkapja az állam, maga felé fordítja a fejem és kapok egy erõszakos, durva csókot, de az, ahogy az ujjai hozzám érnek, nem fájdalmas. Amikor elválik tõlem, leteszi az üveget, majd mellém fekszik az ágyba. Én még vívódom, hiszen nem tudom, merjek-e még mondani valamit, de aztán összegyûjtöm minden bátorságomat, és rettenetesen halkan kezdek bele.
- Ké-kérni szeretnék valamit – súgom, mire felém fordul, de már sötét van, az arcát már nem látom.
- Mit? – hallom meg a hangját.
- Megengednéd, hogy… hogy olvassak? – kérdezem megint halkan, suttogva. – Csak a könyvespolcodról. Ha elvégzem a dolgom… csak egy-egy könyvet… néha… - Igyekszem egyre kisebbre húzni össze magam, az a pár pillanatnyi csend, ami beáll közénk, óráknak érzõdik.
- Rendben – hangzik a válasza, mire elmosolyodom, kihasználva a sötétséget. – De csak akkor, ha már minden munkát elvégeztél! – parancsolja.
- Természetesen! – felelem izgatottan, pedig kérdés sem hangzott el. – Annyira köszönöm! Nagyon köszönöm!
Talán az öröm, talán az a fura hangulat, ami az egész estét belepte, de valamiért minden eddiginél nyugodtabb vagyok, amikor magához ránt és az arcomba szuszog. A lehelete most is alkoholos, szinte büdös, most valamiért mégsem bánom. Felsóhajtok és a nyakához túrom a fejem, így alszok el.

Pár óra. Ennyit pihenek, de ez sokatlanul kellemesen telik. Kipihenten kelek, hiszen Rudolf is nyugodtan aludt. Mióta minden este együtt alszunk, talán ez volt az elsõ, hogy nem dobálta magát álmában, nem ütött meg, nem kiabált. Nyugodtan, néha fel-felhorkantva aludt, még akkor is, amikor kikeltem mellõle és a konyhába sietve elkezdtem készíteni a reggelit. Kávét fõzök, gyors reggelit csinálok, megrakom a konyhai kályha tüzét. A szobában levõvel majd foglalkozom, ha Rudolf elmegy dolgozni, nem fogom felébreszteni. Fázni nem lehet úgysem.
Rudolf még alszik, amikor megérkezik Frau Helen. A szokottnál is sápadtabb, egyre rosszabbul néz ki és még mindig vért köhög. Én meg még mindig nem szólok róla… Épp csak belekezd az ebéd elõkészületeibe, amikor megjelenik Rudolf a konyha ajtajában. Leül, kávézni kezd, és egyikünket sem lepi meg vele, hogy nem eszik az oda kikészített finomságokból. Már szinte napi rutin, hogy az õ távozása után Frau Helennel megosztjuk a reggeli maradékot, falatozunk mindketten belõle, majd folytatjuk a munkát. Ma sincs ez másképp.
A Rudolfnak csomagolt szendvicseket magammal viszem, amikor az ajtóhoz kísérem.
- Megvárlak este – mosolygok rá. Csak bólint, majd kinyitja az ajtót, de nem lép ki rajta rögtön, csak kinéz. Én takarásban állok, de ahogy visszazárja, megrémülve ugranék bentebb, de azonnal a kezem után kap, magához ránt és megcsókol. Nem annyira durva és nem annyira erõszakos, nem is látom, hogy sokkal jobban lenne tõle, hiszen most is feszült, ideges és szomorú, de az a pici, felszabadult sóhaj és az a picikepillanat, amikor nyugodtnak látom, megéri az ajkaim felsebesedését.

Miközben a konyha ablakából figyelem a távolodó, fekete autót, benne õt, azon gondolkodom, hogy milyen furcsa vagyok az utóbbi idõben. ha neki rossz, akkor én is rosszul érzem magam, ha neki fáj, nekem is fáj és amikor õ jobban van, arra a pici idõre én is kellemesen érzem magam. Ha tudnék, bármit megtennék, hogy mindig jól legyen, hiszen tudom, hogy õ jó ember. A Frau Helennel folytatott egyik régebbi beszélgetés alkalmával az asszony rámutatott, hogy melegben vagyok, kapok ételt, frisset, tiszták a ruháim, nem bántanak állandóan, igazán nem nagy ár ezért a házimunka. Herr Hansem pedig jó ember, hogy magához vett engem. És ebben igaza van. Rudolf jó ember. Csak ezt õ maga… nem látja. Mindig azt mondja, amikor ezt mondom, hogy tévedek, õ nem jó ember.

Még az ebéd készítésekor összekoszolt edények elmosásakor is ezen gondolkodom. Megkérdezhetném Frau Helent, de nem tûnik helyesnek, hogy elmondjam neki… amit teszünk. Pláne, hogy nem is tudnám megfogalmazni.
Szokatlanul, szinte meglepõen korán végzünk. Bár ma mosni nem kell, de még világos van, amikor Frau Helen megjegyzi, hogy az ebéd kész, tiszta minden, a tüzekrõl gondoskodjak, õ hazamegy. És így is tesz, én pedig, miután hordok be fát az összes kályhához, jól megpakolom, majd lezárom õket, a szobába megyek és a könyvespolc elé állok. Hiszen megengedte. Jó lesz olvasni kicsit.

Este szinte eldobom a könyvet a kezembõl, amikor a tûzre kell tenni. A szemem elõtt lebegnek a szavak, a mondatok és fogalmam sincs, mit jelentenek igazán, de valamiért úgy érzem, hogy el kellene gondolkodnom rajta. Miközben a konyhai tûzre dobok nagy fahasábokat, kinyitom a borosüveget, hogy csak a dugót kelljen kihúzni, ha hazaér, kitálalom - feltehetõen ma is feleslegesen – a vacsorát, azon gondolkodom, mirõl is olvastam.
Egy elképzelt történet volt, valami olcsó regényben. A drágábbakhoz nem mertem hozzányúlni, ez meg szakadt és rongyos volt, az egyik polc végében állt, így ezt választottam. Régi nyelvezetben írták, elég furcsa történetet mesélt el a szerzõje. A könyv lényege annyiban összefoglalható, hogy az egyik férfi szereplõ beleszeret a lányba, akit nem kaphat meg, mert máshogyan nevelték õket. De a férfi nem adja fel és megszerzi a lányt. Valóban nem túl hosszú, mire kétszer kell tennem a tûzre el is olvastam. A vége szép, kicsit túlságosan is szép. Mindenki nyugodtan él, mindenki szerelmes és senki sem hal meg. Talán ezért nem lett sikeresebb a könyv, ki tudja.
Mire végzek a tálalással, már lehet is lezárni a kályhákat. Ahogy a nappali ablakán igazítom meg a függönyt, egy autót látok. Õk az autóból nem látnak engem, de ahogy elhajtanak látom, hogy ez nem olyan, mint amivel reggel Rudolfot elvitték, bár fekete. Talán eltévedt? De miért állt volna meg pont ez elõtt a ház elõtt? És akkor miért nem kopogott, vagy próbálta megtudni, merre menjen? Gyalogos lett volna az úton, akit nem látok? Meg kellene említenem, de nem érzem fontosnak. Majd meglátjuk, milyen hangulatban lesz Rudolf, és akkor elmondom, ha alkalmas.

Épp a könyvet teszem vissza a polcra, amikor nyílik az ajtó. Még mindig picit az ismeretlen autó hatása alatt vagyok, így összerezzenek akaratlanul is, de amikor Rudolf hangját hallom, megnyugszom. Pláne, amikor kimegyek és meglátom, hogy nem részeg…!
- Szia… - köszönök vissza neki bátortalanul. Rám pillant, majd ledobja a földre a kabátját, elkapja mindkét karomat és a falnak tolva csókol meg. Durvább, mint eddig bármikor, így ahogy elhajol, én önkéntelenül nyalom le a vért és már épp szomorodnék el, hogy megint durva lesz, amikor olyat tesz, amit régen láttam tõle… a konyhába érve nem rántja fel a borosüveget és hagy ott mindent, hanem leül és lassan enni kezd. Szinte ragyogok az örömtõl. Még egy szót sem szólt, csak köszönt, hogy itthon van, de én mégis rég voltam ennyire boldog! Végre eszik…! Napok óta nem evett itthon egy falatot sem, most pedig elegánsan vágja a húst, szinte jó nézni, ahogy…
- Vacsoráztál már? – kérdezi.
- Ebédeltem csak – felelem.
- Akkor ülj le és vacsorázz meg - int a szék felé, én pedig így teszek. A sültbõl levágok egy darabot, veszek egy szelet kenyeret és leülök vele szemben, majd enni kezdek én is.
Valahogy… furcsa. Nem tudom miért, de nyugodt vagyok. Szinte mosolyogni lenne kedvem. Máskor ilyenkor már kiabál, már megütött vagy bántott, vagy sír, de most nem. Most ül, eszik õ is, még a teából is kortyol, amit melegen tettem az elõbb elé.
- Milyen napod volt? – kérdezi.
- Kellemes – válaszolom. – Korán végeztünk, így olvastam is.
- Mit olvastál? – kérdezi felvont szemöldökkel.
- Azt a rongyos kis könyvet az alsó polcon. Nem is tudom a címét, mert nem voltak meg a fedlapjai se. De izgalmas volt – válaszolom.
Arra számítok, hogy egyet hümmög, vagy leszid, amiért pont azt olvastam, de valami olyasmi történik, amire nem számítok. Valami, amit nem is emlékszem, láttam-e, mióta itt vagyok…
Halványan, de elmosolyodik…
A szívem pedig akkorát dobban, hogy majdnem kiesik a villa a kezembõl. Nem tudom róla levenni a tekintetem, hiszen… szebb, mint bármilyen nõ, akit el tudtam képzelni valaha is. Mosolyogva mindenkinél szebb. Még ha halvány, alig-mosoly volt is.
- Jól vagy? – kérdezi felvont szemöldökkel.
- Ig… én… Csin… - Megrázom a fejem. – Elõkészítem a fürdõvizet! – hadarom és a fürdõbe sietek.
Zavarban vagyok. A könyvben akkor dobogott nagyon a fiú szíve, amikor látta a lány mosolyát. De a fiú szerelmes volt a lányba! Nekem mi okom lenne…
Istenem…
Istenem ne…
Kiesik a kezembõl a törülközõ, ahogy felfogom. Nem. Az nem lehet. Én nem szerethetem õt! Õ Rudolf! A kékszemû ördög! Ez lehetetlen! Nemnemnem!
Eszembe jutnak a tegnap esti szavai.
„Gyerekkorunk óta szerelmes vagyok beléd…”
Akkor én is szeretem õt? Ez az lenne? Szerelmes vagyok belé? Nem szerethetem õt! Az nem helyénvaló!
- Leszokhatnál ezekrõl az elrohanásokról – hallom meg a hangját, majd a hátamnak simul. – Miért remegsz, Seraf? – kérdezi, a fülembe suttogva. Kedvem lenne elrántani a fejem, kitépni magam a karjából és elszaladni megint, de nem teszem.
- Sajnálom – felelem, szintén suttogva.
- Fürödtél már? - Nemlegesen rázom meg a fejem. – Akkor szeretnéd, ha segítnék megmosakodni, miután te is segítettél nekem? – csókol bele a nyakamba. Mintha… mintha érezné, hogy nem tudom, mit tegyek, szokatlanul kedves és gyöngéd. Talán ezért is bólintok, miközben õ benyúl az ingem alá és a hasam kezdi simogatni. – Aztán megint együtt alszunk. – Nem kérdezi, mégis bólintok, miközben az arcom már vörös. Nagyon vörös.
Nem szerethetem õt. Õ férfi! De… van más magyarázat? Létezne más oka annak, miért érzek izgalmat attól, hogy együtt fogunk aludni? Mi történik velem…?

- Sa-sajnálom! – zihálja megkapó ártatlansággal. Kezeit az ágyékomhoz vezetem.

- Folytasd, amit elkezdtél – szûröm a fogaim között, érzem ahogy pulzusom egyre szaporább, és tenyerem izzadni kezd.

Lassan, végtelenül lassan lehúzza a nadrágom, úgy érzem, az örökkévalóságig fog tartani… Valamit motyog. Mit mond?

- Micsoda? – fújtatom, lehajolok hozzá, orrom az övéhez ér, lehelete édes és meleg.

- Azt… csináljuk azt, amit a múltkor?

- Nem. – Talán megrémül, talán csalódott, de hátralépne, ha hagynám. - Érints meg engem! Ha megérinted, én is megérintem.

- De ezt nem szabad, Rudolf – nyafog édes hangján. – Tudod, hogy én csak… én csak akkor, ha szerelmes vagyok.

Szerelmes. Az is elég, ha kettõnk helyett is én szeretek, csak egyedül. Meleg bõrére siklanak ujjaim, jólesõen bizserget puhasága. Megdermedek a mozdulatban, amikor tapogatózó mozdulatokkal tétován rámarkol az alsónadrágomon keresztül a merevedésemre. Számmal mohón betapasztom az övét, édes puha és selymes, nedvesen hívogató, csábító sötét és titokzatos barlang… Soha nem tudnám megunni ezeket az ajkakat…

Ahogy elhúzódik tõlem, hideg áramlik a helyére. Utána nyúlok, de már csak az üres levegõbe karmolnak ujjaim. Felém sikkantja, hogy megterít, és úgy rohan kifelé, mintha az életéért szaladna.

- Seraf – nyögöm rekedten a fürdõszoba levegõjébe. Lüktet és vágyakozik az egész testem, mintha egy sóvárgó vágy-góc lennék, minden egyes eltelt másodperccel egyre feszültebb és duzzadtabb.

A konyhában érem utol. Felsõtestem meztelen bõrén nem érzem a hideg levegõt, semmi más nem jár a fejemben, csak Õ. Riadtan perdül meg, amikor berontok. Szólásra nyitja ajkait, de csak némám tátogva hátrál a falig, miközben felé közelítek. Tenyerem csattan a falon mellette, lehajolok hozzá.

- Semmi baj – súgom, számmal megcirógatom a fülcimpáját, mélyen magamba szívom kesernyés szappanillatát. – Ne félj tõlem…

Óvatosan megérint, tenyere szinte jéghideg a felhevült bõrömön, mellkasomon tapintja dübörgõ szívverésem. Nyakát súrolom a számmal, megkóstolom sós bõrét. A csendet csak fújtatásom és az õ apró kis lihegései zavarják. Valahol a távolban a konyhai óra kattog, de a fülemben zúgó vértõl nem hallom tisztán azt sem. Bizsereg és ég az egész testem, ahol mellkasom érinti, tüzes kis nyilak szúrnak bõröm alá. Istenem… Mennyire vágyom rá! Annyira kívánom, amennyire mindig is, gyermekkorunk óta, az elsõ pillanattól kezdve, ahogy megláttam, mindig is õt akartam. Mindig!

Számmal végigsimítom az állkapcsát, és ajkához érve belenézek közelrõl azokba a gyönyörû szemeibe, amelyek most egészen feketének tûnnek a konyhalámpa gyér fényében. Megcsókolom.

Isten a tanúm rá, gyengéd akartam lenni. Mindennél óvatosabb, kedvesebb.

Mégis… Ujjaim karvalyként marnak a hajába, nyelvem tõrként fúródik ajkai közé, és hangos nyögéssel taszítom, szorítom, préselem a falhoz egy õrült ösztön parancsára, amelynek képtelen vagyok ellenállni: mindennél közelebb akarom érezni magamhoz, fel akarom falni, széttépni õt, és belebújni a testének otthonos, puha melegébe. Seraf… Ó egek, mennyire finom az íze, az illata, milyen puha selymes a haja, a bõre… Seraf… Seraf…

Szakad a ruhaszövet az ujjaim alatt, puha hajcsomókba markolok, félõrülten szorítom gyenge kis testét magam alá, a földre. Nem tudom, mikor és hogyan és mennyi idõ alatt, de már alattam fekszik, és remegve tûri csókjaim ostromát, és a testét markoló, simogató kezem. Széttárja lábait, ágyékom az övéhez préselem, és mély torokhangon, boldogan nyögöm a szájába, mennyire jó is ez.

Seraf… Seraf…

- Seraf… Seraf… - suttogom imádattal, nyelvem és fogaim nyakán, ujjaim kemény fenekébe marnak, közelebb és még közelebb préselem magamhoz. Fájdalmas, és mégis oly csodálatos!

- Rudolf… kérlek ne… Rudolf… - zihálja, és én elragadtatással nézek le rá, számon halvány mosoly dereng.

- Imádlak…

- Kérlek, engedj el… kérlek…

- Soha…

- Ezt nem szabad…

Szájára tapad az enyém, édes nyálát, nyelvét, ajkait mind felfalom, magamba szívom. Érezni akarom mindenét… Mindenét…

- Ez õrület… - zihálom, fogaimmal alsóajkába marok. – Seraf, ha ez így megy tovább…

- Kérlek ne…

Felemelem a fejemet, lenézek szép arcára. Kipirulva, nedvesen csillogó ajkaival, kábán néz fel rám. Olyan szép… Teljesen elveszítem az eszemet, ha ez így megy tovább… Ösztönösen megragadom a farkamat, amely keményen ágaskodik. Idáig Seraf meztelen ágyékához préseltem ütemesen, mintha képes lennék õt meghágni, akár egy asszonyt, de csak annyit értem el, hogy nedveimtõl síkosan fájdalmasra dörzsöltem puha herezacskóját és szép kis hímtagját. Talán sebes is lett tõlem, mégis õ is izgalomban van. Markomba veszem mindkettõnket, és õ halkan nyöszörögve megfeszül, mellkasa kidomborodik. Rátapadok számmal az egyik kis mellbimbójának kemény gyöngyére, és behunyt szemekkel élvezem az ízét. Kezem gyorsan jár fel és alá, egyre magasabbra hág a feszültség…

- Rudolf… - nyögi mélyen a torkából, megrándul alattam egyszer, kétszer, háromszor… Kezemen végigcsordul meleg ondója, és mindez már nekem is elég. Hosszan, rángva és nyögve élvezek. Beterítem a spermámmal, szétkenem combján és hasán, majd egy hosszú és mély sóhajjal mellkasára ejtem a fejem, beborítom az egész testét magammal.

Zihálok és reszketek. Pont ahogy õ is. Szívem hangosan dörömböl, zakatol az egész mellkasom. Hosszú csendes percekkel késõbb felemelem a fejem, és megtámaszkodom a feje mellett. Lenézek szép arcára.

- Seraf… Sajnálom.

Kinyílnak szép szemei. Kezei, amelyekkel idáig görcsösen a vállamba kapaszkodott, elernyednek. Kinyitja a száját, de nem jön ki hang a torkán. Szegény, teljesen kikészült, és ez az én hibám. nehézkesen feltápászkodom róla, lehajolok és gyengéden felkaparom õt a földrõl. A fürdõszobában óvatosan leültetem a székre, és lehúzom lábairól a ronggyá tépett nadrág maradékát. Gyenge kísérletet tesz arra, hogy segítsen.

- Sss, semmi baj – nyugtatom halkan. – Segíteni akarok, ne félj…

Bevizezett törülközõvel megtisztogatom testét a spermától. Elkeseredve nézem, ahogy lehajtott fejjel ül és hagyja magát nekem.

Bemocskoltam ezt a tiszta és kedves lényt, nem is tudom mi az elkeserítõbb… Hogy mindez pont ma történt, vagy hogy egyáltalán megtörtént. Csak idõ kérdése volt, és magamat ismerve lesz folytatás, elõbb utóbb az ágyamba viszem. Mi marad akkor a szép kis lelkébõl, amikor minden éjjel kéjsóváran sanyargatni fogom? Mert ez minden vágyam, tudom jól. Akarom. Mindenét akarom.  

Ráadom az egyik köntöst, magam is felveszek egyet, majd megitatom õt egy pohár vízzel. Felszisszen, és sebes ajkát óvatosan megnyalja. Úgy néz ki szerencsétlen, mintha megvertem volna, feldagadt a szája, nyakán és mellkasán harapásnyomok és foltok, ágyéka körül sebek és foltok, amelyek bizonyosan bekékülnek majd. Elsötétül tekintetem a vágytól, ujjaim megfeszülnek és ökölbe szorulnak. Furdal a lelkiismeret, és mégis legszívesebben újra megtenném vele, sõt.

Leteszi a poharat a fürdõszoba fésülködõ asztalára, a következõ pillanatban felnyalábolom õt. Ijedten felnyikkan, de amikor észreveszi, hogy csak kiviszem az ajtón, összekuporodik a karjaimban. A saját ágyamra fektetem, pedig ostoba dolog. De nem tudok most rendesen gondolkozni, csak õ jár a fejemben. Betakarom a vastag takaróval, mellé ülök és komoran megsimogatom selymes fürtös haját. Fogalmam sincs, mit mondjak. Szégyellem magam, sajnálom õt, és mégis boldog elégedettséget érzek, ugyanakkor sóvárogva tekintek a jövõre, kettõnk jövõjére, amely nem létezik, csak üres fekete folt csupán.

- Jobban vagy? – kérdezem tõle halkan. Csak biccent, de nekem ez is elég, legalább szóba áll még velem, nem veszett el minden.

- Rudolf – suttogja, és felszisszenve ajkához nyúl. Karján felcsúszik a köntös, meglátom ujjaim sötét nyomait a csuklóján, és feljebb is. Az egész teste tele van foltokkal, amelyek egy része már kékül. Elsötétül a pillantásom, összeszorul a szám.

- Igen?

- Én… sajnálom…

Felemelem a kezem, és lassan, óvatosan megsimogatom az arcát, ott is felejtem a tenyeremet finom melegén.

- Nem, Seraf. Ezt nekem kell mondanom. Sajnálom. Durva voltam veled, pedig te nem ezt érdemled. – Rekedt a hangom, valahonnan mélyrõl és távolról hallom csak magamat. Hüvelykujjammal letörlöm a kibuggyanó könnycseppjét. – Megijesztettelek és bántottalak… Én tényleg egy szörnyeteg vagyok.

Lehajtom a fejemet, pocsékul érzem magam a bõrömben. Remegõ kis keze kibújik a paplan alól, rásimul a hozzá képest nagy kézfejemre.

- Semmi baj… Nem vagy szörnyeteg… te… te Rudolf vagy. Szereted a matekot, a focit, a pitét, és a zenét…  

Kinyitom a szemem, és ránézek. Fanyar mosoly költözik arcomra.

Már úgyis a pokolra jutok, mit számít az egész?

- Nem, kincsem – becézem lágyan. – Én már nem az a Rudolf vagyok, akire te emlékszel. Ha tudnád milyen sötét a lelkem és mennyi vér tapad a kezemhez, eszedbe sem jutna emlegetni a focit és a többit.

- Rudolf?

Óvatosan felül, mellkasán szétnyílik a köntös, a harapásnyomok némelyike kissé vérzik is, a fehér anyagon apró piros pettyeket festenek. Kezem lecsúszik arcáról, végigsimítom ujjbegyeimmel a kilátszó bõrt, és máris érzem ahogy ágyékom forrón bizseregni kezd.

- Ez csak a kezdet, Seraf. Hivatkozhatsz a szerelemre, a vallásra, bármire, de ez nem fog engem visszatartani. Gyerekkorunk óta szerelmes vagyok beléd, és most végre a markomban vagy. Gyûlölhetsz érte, hiszen szeretni engem úgysem leszel képes.

- Mit akarsz ezzel mondani…? – kérdezi elvékonyodott hangon, szemei kitágulnak, félelem süt tekintetébõl. Még így is milyen gyönyörû. Keserû mosollyal belemarkolok puha, selymes fürtjeibe.

- Minden éjjel megbaszlak majd, és élvezni fogom.

Az emelvény tetején állok, hátam mögött összekulcsolt kezeim görcsösen összeszorulnak. Meg sem moccantam az elmúlt órák alatt, akár egy élõ szobor. A nap sem süt, a szél hosszú fekete bõrkabátomat lobogtatja lábaim körül. A tányérsapkámat mélyen a szemembe húzom, és kék szememmel a gázkamra felé vezetõ úton sorban álló több száz zsidó útját figyelem. Lassan haladnak, mert a folyamatosan egymás után érkezõ vonatokról leterelik õket, szétválogatják nemek szerint, majd a vetkõzõbe kerülnek, vizsgálat és papírmunkák, majd utána tisztasági fürdés címén végül a gázkamrába kerülnek, de az csak a legvégén, ha majd teljesen megtelik az épület. Majd akkor.

Az ellenõr mellettem áll, elégedetten hümmög, amikor néhány rémült zsidó megbontja a rendet, de a képzett katonáim megnyugtatják õket és visszaterelik a sorba. Meglepõen türelmesek, mondhatni már-már kedvesek. A vágóállatokkal is jól bánnak haláluk elõtt.

A krematórium már üzembe helyezve várja, hogy a zsidók saját társaik tetemeit oda szállítsák talicskákon vagy a vállaikon.

***

Azt is végignézem. Beesteledett, a lámpaoszlopok sárga fénye mellett is figyelemmel kísérem a holttestek szállítását. Az emelvényrõl. Az ellenõr már a tiszti szálláson vacsorázik, neki bírja a gyomra. nekem nem.

A táborban síri csend honol, a barakkok fele már üres. A maradékban azok a zsidók alszanak, akik egész délutántól késõ estig a holttesteket szállították a krematóriumba, majd az elhunytak ócska ruháit égették nagy tábortüzeknél.

Büdös van. Égett hús bûzét fújja a szél felém.

***

Belépek a házam küszöbén, ledobom a földre a kabátomat. Sapkám és kesztyûm talán már odakint elhagytam, nem tudom.

A házban néma csend honol. Lerántom magamról a csizmáimat is, és átfagyva, remegõ kézzel benyitok a konyhába. Az asztalon a vacsorám, de csak a mellette álló borosüveget látom. Belekapaszkodom üvegnyakába. Az ital akár a hûs víz a hosszú szomjazás után…

Betámolygok a nappaliba. Nem vagyok részeg, csak kimerült. Fáj mindenem, teljesen átfáztam, de leszarom. Mindent leszarok.

Lerogyok a kanapéra, és amikor úgy érzem, hogy most fogom elveszíteni a maradék józan eszemet is és összeomlok… itt és most, akkor meghallok egy halk sóhajt. Felemelem a fejemet, a kandalló felé pillantok. Hosszú pislogás után kiûzöm szemembõl a homályt. A kandalló tûz melege végre elér engem… A lángok fület simogatóan ropogtatják a fát, elõtte a puha szõnyegen összegömbölyödve alszik Õ… Seraf. Göndör fürtjei arcába hullnak, hosszú sötét szempillái meg-megrebbennek.

Olyan békés, megnyugtató, szívet melengetõ látvány. Békés, boldog tudatlanságát õszintén irigylem, és becsülöm, drága kincsként õrzöm. Bárcsak soha ne tudná meg, mit tettem ma, és miket fogok még tenni… Bárcsak örökké ilyen tiszta, ártatlan maradna… Bárcsak…

Ahogy az idõ múlik, õ pihen csendesen, s én bámészan vigyázom az álmát. Epekedve nézem békéjét, nyugalmát, szépségét. Mennyire más látvány, mint a rideg szögesdrót, a barakkok árnyéka, a kopasz foglyok, a halott testek… A fegyveres õrök… Mennyivel szebb ez így. A békés nyugalom, Seraf kedves arca.

Félig szívott cigarettám bûzlik a számban. Elnyomom a hamutartóban, és belekortyolok ismét a borba.

Amikor újra felnézek, Seraf már ül, sötét szemei engem figyelnek.

- Sa-sajnálom, azonnal tálalok! – rekedt a hangja, még álomtól elkenõdött a beszéde.

- Maradj, kérlek – krákogom. Csodálkozva ül vissza a szõnyegre, alaposan végignéz rajtam, és tanácstalan, mint mindig.

- Rudolf… Te… te sírsz?

Kezem arcomhoz ér, meleg és nedves. Csodálkozva nézem csillogó ujjaim. Észre sem vettem, azt hittem, csak a szemem ég. Nem tudok válaszolni, azt hiszem akkor ordítanék, zokognék, vagy egyszerûen csak elfúlna a hangom, nem tudom.

- Miért sírsz? Mi történt? Bántott valaki? – és már elõttem térdel, támaszkodik a lábamon, de inkább csak nevezhetõ ösztönös érintõ gesztusnak. Érzem még a nadrágon keresztül is, mennyire meleg a tenyere. Kicsúszik kezembõl az üveg a földre, tompán koppan a szõnyegen. Kicsi kezére simítom enyémet, beborítom hozzá képest nagy tenyeremmel. Hidegek az ujjaim, akár a jég, akár a mellkasomban tanyát vert rettegés és félelem, az önutálat… Számhoz emelem és belecsókolok puha tenyerébe.

- Nem sírok- suttogom. - Egy férfi nem sír soha.

Arcomon érzem másik tenyerét, elsimogatja a könnycseppeket. Istenem, meg sem érdemlem õt, ezt a törõdést, a gyengédségét. Semmit sem. A világon semmit sem érdemlek már, legkevésbé a boldogságot. 

Hajába fúrom arcom, beszívom finom szappanillatát. Átölel engem, és ettõl elhalványulnak az éles, bántó képek, enyhítõ balzsam a sebeimre. Felemeli a fejét, gyönyörû szürke szemeivel szinte olyan kéknek tûnnek, mint az enyém.

- Semmi baj. Nem lesz semmi baj.

- Hogy érted, hogy nem lesz semmi baj?! – kiáltom, és szorosabban ölelem, szinte magamhoz préselem kis testét. Remeg a karjaimban, ahogy én is, mintha lázam lenne, talán van is. Nem csak engem sokkolt mindez, mert amikor a fõtiszteket beavattam, a döbbenet a tekintetükben leírhatatlan volt, hiszen soha nem gondolták volna, hogy ez megtörténhet, fogalmuk sem volt a haláltáborokról, arról, hogy hová tûnik az a rengeteg ember… Semmirõl sem tudtak, és addig boldogok voltak, addig én is az voltam. Ó boldog tudatlanság…

- Tudom, hogy nem tudok segíteni a bajon. De senkinek sem szabad azt mondania magáról, hogy szörnyeteg, Rudolf. Igen, voltál már gonosz. De most nem vagy az. Ha valaki tudja magáról, hogy rossz, akkor már nem is rossz igazán, ugye? Mindig rettegtem tõled, Rudolf. De most nem félek tõled. Most csak szeretném, ha felállnánk innen és elmennénk aludni. Mindketten.

Mosolyog. A szavai és ez…

- Maradj velem – recsegem. - Velem kell maradnod. Nem mehetsz sehova!

- Hol szeretnél aludni?

- A te ágyadon… - suttogom. Nem, nem tudnék most a saját ágyamban feküdni, bámulni a fehér plafont és a belsõ mozimmal kínozni önmagam… Nem…

Gyengéden felsegít, leterelget az alagsorba, én pedig kábultan, zsibbadt aggyal engedem, hogy történjenek velem az események.

Az ágy kényelmetlen és hideg, az õ teste kellemesen meleg, puha és jó illatú. Oldalra fordulok, magamhoz húzom, õ pedig engedelmesen kis kifliként elrendezkedik, fürtös fejét az alkaromra teszi. Mély, elégedett sóhaj szakad fel mellkasomból. Hazaértem. Végre. Minden más olyan távoli, olyan megfoghatatlan most már. Csak az õ élõ, lélegzõ, meleg teste, édes illata képezi számomra a jelent, a valóságot.

***

Három hét alatt a hevenyészetten megépített krematórium is elkészült, így a legfelsõ parancs értelmében elkezdhetjük a tömeges gázosítást. Ma lesz a napja. Az elsõ napja. A nap.

- Tessék – hallom a lágy hangot, és felnézek a kávés bögrémbõl. Seraf leteszi elém a reggelimet. Mögötte Frau Helen éppen az edényeket pakolja. Nem tudja, de sejt valamit, látom a lapos, sunyi pillantásain. Émelygek, egy falatot sem tudnék most enni. Napok óta csak az alkohol és Seraf nyakának meleg, puha bõre nyújt némi megnyugvást. Szokatlanul ingerlékeny vagyok, és ezt legfõképpen Õ sínyli meg. Heves érzelmi viharaim hevében néha õ is megsérül, a jobb csuklóján és karjain a lila ujjnyomaim mesélhetnének róla. Amikor magamhoz térek, mindig bocsánatot kérek tõle, és õt ölelve, simogatva, részegen ájulok álomba az õ ágyában. A sajátomban már három hete nem aludtam.

Ott hagyom az érintetlen reggelimet, a z elõszobában felöltöm a bõrkabátom és a tányérsapkám.

- Tessék, egy szendvics, hátha megéhezik, Herr Hansem. – Felnézek Seraf kedves kis arcára. Már rajta is nyomot hagyott az elmúlt hetek õrülete, arca beesett, szemei alatt sötét árkok. Elveszem tõle a kis csomagot, és megsimogatom a kezét. Ujjaim a lila foltokat cirógatják. Emlékszem, este a csuklóját puszilgattam, amíg el nem aludtam. Részeg voltam, sírtam, és arról beszéltem, milyen szörnyeteg vagyok, és hamarosan egy mészáros leszek, tömeggyilkos. Seraf nem értette, és csitítgatott, simogatta a hajamat… Olyan kis bugyuta.

- Köszönöm – rekedt a hangom. – Próbálj meg délután aludni. Este ne várj meg, késõn jövök.

- Igen, Herr Hansem.

A tekintetében minden ott van, jól tudjuk mind a ketten, hogy addig nem fog lefeküdni, amíg haza nem érek. Felmos majd a padlóról, elviseli a dühkitöréseimet és aztán levisz aludni. Minden nap ugyanaz a forgatókönyv…

Megtorpanok a küszöbön.

- Seraf…

- Igen, uram?

- Kérlek, most ne kívánj nekem szép napot. Most inkább… Ne mondj semmit.

Becsukom magam után az ajtót. Odakint már vár a kocsi. Ma több száz ember fog meghalni. Kurvára nem lesz szép ez a nap. És soha többet egy nap sem. 

- Rudolf… kérlek ne… - suttogom alig hallhatóan, mikor tovább üt. Fáj… nagyon fáj a fejem…
De arra nem számítok, hogy tényleg befejezi a verést és hirtelen meg is hallom a hangját.
- Istenem… - Alig hallom õt, de hirtelen mellettem terem, és a további ütések helyett mellém térdelve ölel át. Olyan szrosan ölel, hogy szinte már fáj. – Bocsáss meg… Ne haragudj, nem akartalak bántani… Bocsáss meg, Seraf… Seraf… Seraf…
- Mi-m-mi… ért…? – Nem is tudom, mi érdekel igazán. Miért ilyen most? Miért vert meg? Mi van vele?!
- Ne kérdezd. Nem akarom elmondani… Nem akarom, hogy tudj róla… Borzasztó dolgokat fogok tenni, nem tudom… képes leszek-e rá, fogalmam sincs…
Borzasztó dolgokat? Milyen borzasztó dolgokat? Annyira magába szippant amit mond, hogy elfelejtem, hogy mennyire fájt a fejem az ütéstõl és a falon koppanástól, csak hallgatom.
- Ez a pokol, Seraf – sóhajt fel, és a hangja… remeg? – Végre megtaláltalak, itt vagy nekem, de mégsem lehetek boldog… Látod, most is téged bántottalak, pedig te semmirõl nem tehetsz, te csodálatos vagy és kedves. Én pedig csak egy gonosz ember vagyok, és még gonoszabbá válok, amíg már nem marad belõlem más, csak egy szörnyeteg.

Ahogy picit megmoccanok, hogy kapjak levegõt és enyhítsek a már görcsös szorításon olyan történik, amit álmomban sem gondoltam volna. Egy forró könnycsepp hullik az arcomra. Rudolf könnycseppje.
- Ru… uram… - suttogom. Nem tudom, mi lenne a helyes, de valamiért úgy érzem, most nem akarja, hogy úgy hívjam. Most nem tudom, mi lehet a baj, de azt tudom, hogy arra van szüksége, hogy féljek tõle. Hogy uramozzam. Valami átszakad bennem, ahogy megérzem, hogy szinte süt belõle a fájdalom. Nem tudom, mi történt, hogy miért mondja ezt, de azt tudom, hogy most csak én vagyok itt. Csak én. Senki más. – Rudolf… - suttogom, és a karjaimat megmozdítva magamhoz ölelem.
Tudom, rettegtem, amikor megütött, borzalmasan féltem és haragudtam, rettegtem… de most mintha más ember lenne. Egy összetört valaki. Valaki, akit soha nem ismertem. Rudolf mindig erõs volt. Mindig olyan volt, mint egy szikla, soha nem törte meg semmi. De most nem. Most teljesen összetört. Most õ retteg.

Érzem, hogy az öleléstõl picit megremeg, így még szorosabban ölelem magamhoz. Érzem, hogy a könnyeim egyre jobban záporoznak, de nem magam miatt. Nem a saját sorsom miatt hullajtok könnyeket. Rudolf fájdalma szinte megfojt engem is.

Fogalmam sincs, meddig kuporgunk összeölelkezve és sírva, de tudom, most nem hagyhatom magára és úgy érzem, most nem is kérné. Hirtelen lazul a szorítása és én felnézek rá.
Olyan rettenetes dolgokat tettél már velem Rudolf, most mégis megszakad érted a szívem. Te vagy a kékszemû ördög, és ez a Pokol. Akkor… te ide tartozol? De akkor mi fáj ennyire? Hiszen otthon vagy. Nem igaz? Az ördögnek ott a helye. De mégsem érzi itt jól magát.
Ahogy én változok, talán õ is változik? Talán… talán…
- Semmi baj – suttogom neki és olyat teszek, amit sosem hittem volna, hogy fogok valaha. Magamtól érek hozzá. Két tenyerem közé zárom az arcát és a szemébe nézek. Azokba a kék, most könnyáztatta szemekbe. – Nem lesz semmi baj – sóhajtom.
- Hogy érted, hogy nem lesz semmi baj?! – Megint felüvölt, de nem moccan. Csak ordít.
- Tudom, hogy nem tudok segíteni a bajon – mondom halkan. – De senkinek sem szabad azt mondania magáról, hogy szörnyeteg, Rudolf. – Hazudhatok neki? Nem… nem lenne helyes. – Igen, voltál már gonosz. De most nem vagy az. Ha valaki tudja magáról, hogy rossz, akkor már nem is rossz igazán, ugye? – kérdezem halvány mosollyal.  – Mindig rettegtem tõled, Rudolf. De most nem félek tõled. Most csak szeretném, ha felállnánk innen és elmennénk aludni. Mindketten. – Mosolygok, õ pedig néz engem. Percekig.
- Maradj velem. Velem kell maradnod. Nem mehetsz sehova! – Parancsol, de nem bántón. Mintha… mintha lenne valami, amit értenem kellene, de nem értem. Csak azt értem, hogy most kellek neki. Talán nem pont én. Talán csak valaki.
- Hol szeretnél aludni? – kérdezem.
- A te ágyadon. – Nem gondolkodik a válaszon. Tényleg ennyire gyûlölné most magát? De mit tehetek még?

Felállok és megfogom a kezét. Magammal húzom, a konyhát úgy hagyva, ahogy van, majd reggel megcsinálom. Õ követ, szó nélkül, a kezét sem húzza el. Aztán, ahogy a szobába érünk, leül az ágyra, én pedig elé térdelve húzom le róla a csizmát, majd sorban a ruháit, amíg csak egy alsónadrág marad rajta. Félelmetes, hogy tûri. Egy szót sem szólok, csak leveszem én is a ruháimat, felkapom az alvós ruhámat és ágyba fekve magam mellé húzom. Õ lehunyja a szemeit ahogy a feje a párnára ér, és nem szól. Semmit sem szól. Én sem.

Rudolf… mi történhetett veled? Akarok segíteni neked? Hogyan tudnék… hiszen akarok… de hogyan tudnék?!

Épp leáll a kocsim, amikor egy földön térdelõ zsidót fejbe lõ egy katona. Mindennapos jelenség, ha lopnak, ellenszegülnek, szökni próbálnak, akkor ez a büntetés. Itt nincs börtön a bûnözõknek, hisz az egész tábor a börtönük. Mi pedig egy kibaszott börtönõr bagázs lettünk, pedig a fronton lenne a helyünk, a társaink mellett kellene harcolnunk. Persze errõl nem mi döntünk, hanem a führer, és mi csupán elfogadhatjuk a megtiszteltetõ feladatokat, és ennyi.

A körszemlém végeztével a tábori irodámban átnézem a jelentéseket. A titkár egy erõs feketekávéval kínál. Beszívom illatát.

„Legyen gyönyörû napod.”

Mi az ördög ütött ebbe a kis hülyébe? Van képe mosolyogni, miközben alig néhányszáz méterre tõle emberek szenvednek, meghalnak? Amikor háborúban ég az egész világ? Olyan bugyuta, fel sem fogja milyen helyzetben van, nem érti mi zajlik körülötte. Éli a kis nyunyó mindennapjait, és közben… Közben képes ilyen szépen is mosolyogni? Soha nem mosolygott még rám, gyermekkorunkban is csak másoknak ajándékozta ezt és a kedvességét. Olyankor irigyen figyeltem, és belsõ tûz égetett, irigység és harag, aztán kegyetlenül megbüntettem érte. Õ persze nem értett semmit, miért is értette volna, amikor olyan buta?!

Behunyt szemmel hátradõlök a széken, és felidézem magam elõtt meztelen alakját a fürdõszobában. Amikor hátranézett rám a válla felett, olyan gyönyörû látvány volt, akár egy festmény. Bizseregtek és még most is viszketnek az ujjaim, ha csak eszembe jut, milyen fantasztikus érzés volt a bõrét simogatni. Az a tekintet… Akár egy szárnyaszegett kis madáré. Az én kis madaram. Egy kurva kalitkában.

Kopognak.

- Herr komandant, távirat érkezett!

- Mutassa.

Elolvasom, és hajamba túrva, sápadtan leszegem a fejemet.

- Rossz hírek?

- Hívatom a fõtiszteket, mindenkit várok a tárgyalóban!

***

Részegen, elcsigázottan és keserû szájízzel vánszorogok ki a kocsiból. Felvonszolom magam a lépcsõn és berontok a házba.

- Mi történt? – hallom az édesen simogató hangot.

- Köszönni ki fog?! – ordítok rá, és a földre hajítom a vizes kabátom. Odakint úgy ömlik az esõ, mintha soha nem akarna elállni. Ne is tegye, árassza el szennyes koszos vízzel az egész rohadt, beteg, kurva világot!

- Hol van a bor? – mormolom, és az asztalon meg is találom. Azonnal legurítok egy újabb pohárral, majd újabbal. Hiába ittam egész nap, a szájízem rossz maradt, de hát nem csoda.

- Azonnal tálalom az ételt.

Mosolyog. A szívem hevesen zakatolni kezd. Mosolyog… Mosolyog…

Eldobom a poharat, és felborítom az egész kurva asztalt, amin a vacsorám gõzölög.

- Rudolf, mi a baj?

- Mit mondtam neked?! – üvöltök. Muszáj ordítanom, legszívesebben mindent összetörnék, mindent felborítanék, az egész világot a feje tetejére állítanám. – Gyengeelméjû vagy?! Mikor engedtem meg, hogy így hívj?!

- Én nem akartam… én azt hittem, hogy a reggeli után…

Könnyes szemei láttán eszembe jutnak a reggel történtek. Mennyire szép volt, mennyire tiszta, mennyire jó volt akkor. Akkor még nem tudtam, mi vár rám… Nem tudtam, mivel fog telni az elkövetkezõ idõ… Édes, boldog tudatlanság.

- A reggeli után… - sóhajtom. Perzselõ dühöm felrobban bennem, és megütöm õt. Aztán újra. Összegömbölyödõ kis teste fölött hirtelen megtorpan a kezem.

- Rudolf… kérlek ne…

Alig hallani elhaló hangját, de meghallom a vörös ködön keresztül is. Lenézek rá, és elönt a szégyen.

- Istenem… - suttogom. Megremeg a szám, letérdelek mellé és átölelem, mellkasomra vonom könnyes arcát, selymes hajfürtjei közé fúrom ujjaim. Számat fejére szorítva ringatom, mint egy kisgyermeket. – Bocsáss meg… Ne haragudj, nem akartalak bántani… Bocsáss meg, Seraf… Seraf… Seraf…

- Mi-m-mi… ért…?

- Ne kérdezd. Nem akarom elmondani… Nem akarom, hogy tudj róla… - suttogom rekedten. – Borzasztó dolgokat fogok tenni, nem tudom… képes leszek-e rá, fogalmam sincs…

Egyre csak a levélen, az eligazításon jár az eszem. Gázkamra, elgázosítás… Az én táborom is egy végtábor lesz, mert a nagy lágerek már nem bírják a túlterheltséget… Minden eddigi termelõ tevékenységet lehúzták, csupán egy feladatunk lesz… A legborzasztóbb feladat a világon.

- Ez a pokol, Seraf – suttogom, és igen, forró könnyek marják arcom. – Végre megtaláltalak, itt vagy nekem, de mégsem lehetek boldog… Látod, most is téged bántottalak, pedig te semmirõl nem tehetsz, te csodálatos vagy és kedves. Én pedig csak egy gonosz ember vagyok, és még gonoszabbá válok, amíg már nem marad belõlem más, csak egy szörnyeteg.

Gépesen simogatom haját és hátát, egyre szorosabban ölelem magamhoz. 

Mivel egy ideje nem válaszol, így félve szólítom meg.
- Uram?
Elõször mintha kicsi ijedtség futna át a tekintetén, de szerintem csak elgondolkodhatott és a rajtakapottság miatt lehet. De miközben ezen jár az eszem halkan felsikkanok, ahogy felpattan, a széket felborítja, majd elindul felém. Szinte futva hátrálok, nem tudom, mi lesz, de most félek tõle. Olyan… hirtelen. Nem tudok kiolvasni a tekintetébõl semmit, csak a mozgása fenyegetõ. De az nagyon. Aztán ahogy a fal megállít õ megtámaszkodik az egyik kezével a fejem mellett, a másikkal az arcomra simít.
- Nem tettem semmi rosszat… - suttogom, de inkább magamnak. Neki nem mernék ellent mondani.
Érzem, ahogy néz, majd még jobban simogatni kezd. Nagyon finoman, alig érintve meg, de simogat. Aztán elér az inghez én meg nyekkenek egyet, ahogy szétrántja és így meztelenné teszi a mellkasomat. - Kérem ne… - suttogom halkan. Nem is nagyon figyel rám, talán nem is hallotta, hiszen nemhogy leállna, még tovább megy és a mellkasomat kezdi simogatni. Ahogy a bõre az enyémhez ér, kezdem azt érezni, amit tegnap éjszaka, amikor simogatott. Kezd… kemény lenni. Hirtelen õ is abbahagyja a simogatást és ahogy követem a tekintetét, elszégyellem magam.
- Kérem, csak engedjen el és el fog múlni! Elõ sem fordul többé! Kérem… - könyörgök neki, miközben szeretném eltakarni a keménységet, de hirtelen még szorosabban áll elõttem. A mellkasa az enyémhez simul, mire nagyot dobban a szívem, de ettõl meg is ijedek. Ezt nem szabad élveznem!
- Ne uram, kérem ne… Engedjen el…
Nem hallgat rám, mintha nem is értene engem. A nyakam csókolgatja, a fenekembe mar, mire megijedek és ugrok egyet.
- Múlt éjjel… elcsábítottál engem, igaz? Tudtad, hogy részeg vagyok, és kihasználtad a lehetõséget, hogy az ujjaid köré csavarj. Azt hiszed, bármiféle elõnyhöz juthatsz általam? Hát jól figyelj rám… Soha nem fogok úgy táncolni, ahogy te fütyülsz. Te az én rabszolgám vagy, és ez soha nem lesz fordítva!
- Micsoda? De én nem is! Én nem! Csak úgy lejött és én nem bírtam felhozni és… nem csábítottam el! – ellenkezek, de megint nem figyel rám. Próbálnám eltolni, de hatalmas az ereje az enyémhez képest, pláne ha józan is hozzá.

Pillanatokkal késõbb a fejbõröm fájni kezd attól, ahogy a hajamba tép ujjaival, majd megcsókol… nem úgy, ahogy korábban a fürdõszobában, ez most más. Teljesen más, és ami innentõl jön, nem is tudom igazán, hogy micsoda. A testem remeg, ott még mindig kemény, egyre inkább, de érzem, hogy a z övé is. Ahogy összedörzsöli, egyre jobb érzés, aztán szint csak kirobban belõlem, ahogy õ a számba nyög és a teste megremeg.
Annyira kába vagyok az érzéstõl, hogy nem is figyelek semmire, még annyit érzek, hogy elkezdek csúszni a fal mentén lefelé, majd lassan, pár pillanatra teljes sötétség.

A kanapén térek magamhoz. Mi? Kanapé? De hát… de hát én… mocskos vagyok. Bepisiltem, hiszen… kemény volt… bár nem szokott az lenni olyankor, de… valami történt!
- Furcsán… érzem magam… - suttogom a kérdésre, miszerint jól vagyok-e.  – Rudolf… Azt hiszem bepisiltem… én sajnálom… Jaj, így összemocskolom a kanapét, kérlek engedj ki a fürdõbe… és…
- Elélveztél. Az ott sperma, Seraf. – Félbeszakít, én meg lassan egyre inkább megvilágosodom. Nem vagyok teljesen tudatlan ezen a téren, csak azt nem tudtam, hogy ez az volt!
- Olyan kis buta vagy – mondja tõle teljesen szokatlan, szinte mosolygós, kedves hangon, majd felpattan. – Hozok neked egy pohár italt, addig maradj itt, utána kikísérlek a fürdõbe. 
Bólintok, majd fekve pihegek tovább, de pillanatokkal késõbb megjelenik egy pohár teával. Kicsit rossz, hogy õ hoz nekem inni, de moccanni is nehézkes lenne.
- Idd meg és menjünk, mosakodj meg, mert indulnom kell és neked is dolgod van! – szól rám, így hát remegõ lábakkal felállok és elindulok.
Ott semmi sem történik. Mármint… én mosakszom, õ ül a széken, és néz. Meztelen vagyok, hogy máshogy mosakszik az ember, de õ csak néz, majd ahogy felállok, mikor végeztem, hozzám vág egy törülközõt.
- Igyekezz már! – morran rám durván, de ezt most nem veszem magamra, biztosan csak a késés miatt ideges. Nyilván nem szeret késve érkezni, pláne a munkából. – Vegyél fel valamit a régi ruháim közül – morogja még, hiszen csak az inget vettem magamra, azt is ugye begombolni nem tudom, azon kívül meztelen vagyok. Ahogy fordulok, hogy jelezzem, rendben van, észreveszem, hogy néz. Furcsán néz… így picit megrémülve lépek ki és sietek a szobájába, hogy az egyik alsó szekrénybõl kiszedjem az egyik régi ruháját. Inget, alsót, nadrágot, majd zsákmányommal leszaladjak a szobámban felöltözni.

Mire felérek õ is az ajtóban áll és indulni készül.
- Legyen gyönyörû napod – mosolygok rá, hiszen a morgást leszámítva remekül érzem magam. Õ nem szól, néz, majd megfordul és elsiet. Áh, a késés.

Ahogy egyedül maradok, gondolkodni kezdek. Ez jót jelent, nem? Mármint… én csak akkor gondoltam ilyesmire, ha már házas leszek. Egy kedves lánnyal. De Rudolf nem ilyen volt. Gyerekként sem értettünk ebben egyet. És hát ha azt nézzük,  õ mindig erõsebb akaratú volt, mint én. De ha végiggondolom, akkor arra jutok, hogy ez nem volt… szerelmeskedés, nem? Nem értünk egymáshoz ott, csak… szóval nadrágon keresztül történt minden. Akkor ez nem számít annak, igaz? De azt még jelentheti, hogy fontosak vagyunk egymásnak, igaz? Hiszen… õ megvéd engem. Mindig mindentõl és mindenkitõl. Hálás lehetek neki és az is vagyok. Na meg ha nem lenne fontos nekem, akkor nem történt volna meg, hiszen ennek csak azzal kellene megtörténnie, akit szeretek…

Hirtelen megfordul velem a világ.
Szeretem? ÉN ÕT?! De õ a kékszemû ördög. Rettegtem tõle. Mindig… Bár az is igaz, hogy azóta sok dolog történt már és sok, nála sokkal ijesztõbb emberrel találkoztam már. Az mg, hogy csak tõle kellett félnem, gyerekként nem volt rossz, hiszen megvédett engem a nagyoktól is. Talán nagyon fontos lett nekem, de ez akkor sem szerelem. Ez biztos. Az nem alakulhat ki két annyira másmilyen ember között, mint õ meg én. Meg szerintem… õ nem is tud olyat
õszintén. Talán tényleg fontos vagyok neki, de sosem láttam szerelmesen nézni valakire. Vagy csak kedveskedni.
Kivéve ma reggel. Amikor megsimogatta az arcom és azt mondta, buta vagyok, akkor nem is ismertem rá. Az egy olyan Rudolf volt, akit sosem ismertem eddig.

Mosoly szökik az arcomra. Talán kedveskednem kellene neki valamivel.
Még emlékszem is arra a húsreceptre, amit annyira szeret és azt hiszem, van is itthon hozzá minden.
A délutánom nagy része azzal megy el, hiszen állni kell a húsnak a fûszerekben, közben pucolok krumplit és gyorsan csinálok egy egyszerû és finom süteményt, amit talán este, ha hazaér szívesen megenne.

Nem sokkal az elõtt végzek, ahogy meg szokott érkezni. A hús szeletekre vágva melegszik a sütõben, a fõtt krumpli is a kemence elõtt, hogy ki ne hûljön. Az asztalon a tányér és az evõeszközök és a reggeli leves mellett egy pohár bor, mert talán jól esne neki ez is, de a tea is meleg és friss.
Ahogy hallom az ajtó elõtt repülök.  Üdvözölni, látni és beszélgetni, de kedvesség helyett szinte beszakítja az ajtót. Már ekkor megcsap az alkohol szaga. Sokkal másabb alkohol, mint amit az éjjel ihatott, mert ez sokkal… büdösebb. A tekintete alig talál meg, de ahogy megteszi, mintha dühös lenne. De mi lehet a baj?
- Mi történt? – kérdezem halkan.
- Köszönni ki fog?! – ordít rám. Összerezzenve motyogok el egy jó estét, majd a kabátját, amit csak úgy elém dobott a földre, felveszem és a fogasra akasztom. Õ a konyhába megy, elindulok hát én is utána. Ekkor emeli a szájához a poharat a borral, de még nem ült le. Talán nem kellene már innia… vagy ehetne valamit.
- Azonnal tálalom az ételt – nézek rá mosolyogva. Egy pillanatig õ is engem néz, majd egy mozdulattal nyúl az asztal alá és mindennel, ami rajta van, tányérok, kenyér, pohár, tea, leves – amit még reggel csináltam és most melegítettem neki, felborítja. Halkan sikkantva ugrok odébb és félve emelem rá a tekintetem. Zihál. Hangosan és idegesen zihál, a feje lehajtva, mintha nem is önmaga lenne. Aztán rám néz.

- Rudolf, mi a baj? – kérdezem, tekintetétõl megrettenve, hátrálva a falig. Mintha bántani akarna.
- Mit mondtam neked?! – üvölt rám. – Gyengeelméjû vagy?! Mikor engedtem meg, hogy így hívj?! – Könnyek szöknek a szemembe. Miért ilyen? Miért haragszik? Semmit nem csináltam!
- Én nem akartam… én azt hittem, hogy a reggeli után…
- A reggeli után… - sóhajtja vissza vészjóslón azt, amit mondtam, majd közvetlenül elém lép és felemeli a kezét. Mielõtt bármit tehetnék, a tenyere fájdalmasan és hangosan csattan az arcomon. Én felsikítok ijedtemben, majd a falon koppan a fejem és bennem reked a félelem is a fájdalomtól. Teljes erejébõl ütött meg… de miért? A fejemet két tenyerem közé fogva – így próbálva visszaszorítani a fájdalmat, halkan sírva csúszok le a fal mentén, közben befelé fordulva, hogy a hátam lássa és azt üsse tovább, hiszen ott jobban elviseli a fájdalmat. De a fejem most fáj… és szédül is… hogy lehettem ennyire buta?! Nincs itt szó szeretetrõl. Ez még mindig tiszta gyûlölet!

Lustán pislognak szemeim a félhomályban. A fehérre meszelt falak, a búra nélkül plafonon lógó villanykörte, majd a fal mellett álló kézzel tekerõs mosógép és a mángorló, a teregetett ruhák nedves-tiszta illata. Ez az alagsori mosókonyha, és ez itt Seraf ágya. Mi a francot keresek én itt lent? Sóhajtva behunyom újra a szemem, és újra a párnába fúrom az arcom. Igen, már emlékszem. Rémlik, hogy teljesen eláztam a sok piától, a többiek elmentek, egy lánnyal is voltam, akit kirúgtam, és aztán lejöttem ide, mert… Mert halálra rémített a gondolat, hogy Serafnak baja esett. valamiért a fejembe vettem, hogy elveszítem õt, ha nem vigyázok rá… És valljuk be, ez így igaz. Ha nem õrizném õt a házamban, mint egy értékes festményt a széfben, akkor már halott lenne.

Lejöttem érte, és vigyáztam rá, minden létezõ végtagomat rácsavarva tudtam csak elaludni. Még szerencse, hogy nem bántottam õt.

Kikecmergek az ágyból, nyikorognak alattam a matracrugók. Félmeztelen vagyok, a nadrágom nincs rendesen begombolva sem, de legalább rajtam van. Feltámolygok a lépcsõn. A konyhában finom kávé illata és Seraf csinos arca fogad.

- Jó reggelt Herr Hansem – suttogja, már elõttem is a kávé, az Aspirin és egy pohár víz. Nem tudok megszólalni, csak intek egy hanyag mozdulattal, és beveszem a gyógyszert. A kávé hatványozottan javítja az állapotomat.

- Ami a tegnap éjszakát illeti… - krákogom.

- Sajnálom, hogy az ágyamba kényszerült, uram. Tudom, kényelmetlenebb, mint az öné, de természetesen ha a háta fáj tõle, akkor vállalom a felelõsséget és megmasszírozom késõbb, hiszen az én gyengeségem az oka, hogy nem bírtam felkísérni az éjszaka.

Kipirulva, édesen mereszti rám a szép szemeit. Olyan tiszta és ártatlan, olyan naiv és… buta. Múlt éjjel csak egy arasznyira volt attól, hogy megkeféljem részegen. És még õ szabadkozik. Megáll az ész.

Felvillan néhány emlék. Haja csiklandozta az orrom, testének finom szappanillata volt... Amikor átöleltem õt hátulról és tenyeremet a hasára simítottam, a bõre puha volt és meleg, még most is belebizseregnek az ujjaim, pedig csak emlékezem. Ökölbe szorítom kezeimet az asztalon, de hiába már minden, érzem ahogy izzadni kezdek. A masszírozás ötlete egyre inkább foglalkoztatni kezd, míg végül azon kapom magam, hogy az asztalnál ülve, behunyt szemekkel fantáziálok arról, hogy meztelenül ül a hátamon, és azokkal a hosszú vékony ujjaival a vállamat masszírozza.

- Uram?

Rajtakapottan pislogok, és az aggódva figyelõ sötét szempárt látva bizsergés kúszik fel a lábaimon. A fenébe is, nem vagyok fából! Már hónapok óta együtt élek vele, azzal a személlyel, aki olyan erõvel hat rám, ahogy senki más. Elég csak ránéznem, a szívem összefacsarodik a mellkasomban, minden elõvillanó bõrfelület láttán bizsergek és izzadok… Ez nem mehet így tovább. A végén még buzi lesz belõlem!

A harag forró hullámokban érkezik, felkúszik arcomra, és már az õ szemeinek tükrében látom magam. Rettegve, sápadtan hátrál a falig elõlem, ahonnan már nincs menekvés. Feje mellett támaszkodom meg egyik kezemmel, a másikkal megérintem az arcát. Nem tudom hogyan és miként állhattam fel és ûztem õt a sarokig, de nem is érdekel.

- Nem tettem semmi rosszat… - suttogja reszketve. Szemeit lesüti, koromfekete hosszú szempillái árnyékot rajzolnak szép arcán. Olyan szívfájdítóan szép, érte sóvárog mindenem. Hüvelykujjammal lassan végigsimítom alsóajkát, szemeimmel falom a látványát. Ujjaim nyakának lágy ívén kúsznak lejjebb, csigalassúsággal. Az ing gombjai könnyû reccsenõ hang kíséretében adják meg magukat, és elém tárul sápadt mellkasának, lapos hasának látványa. Muszáj nyelnem, de a szám annyira száraz, szinte sivatagként porzik, ahogy megnedvesítem a nyelvemmel a számat. Saját zihálásom zavarja a konyha néma csendjét, csak távolról hallani az elõszobában kattogó állóórát. – Kérem ne… - Halk kis nyöszörgés csupán. Tenyerem mellkasára simítom. Rózsaszín kis mellbimbója karcolja bõröm, annyira kemény. Hasa reszketni kezd, amikor leérek oda is. Köldöke alatt apró pihék kezdõdnek, haladnak a nadrág irányában, egyre sûrûbben, majd eltûnnek szem elõl a ruha alatt. A nadrág alatt, amelyen láthatóan domborodik a vágya. Seraf észreveszi, mit bámulok ledermedve, hisz még a kezem is megtorpant a simogatásban. Félénken nyöszörögve takarja el a szép kezeivel. Mond valamit, de nem hallom, annyira dörömböl fülemben a saját szívverésem. Csupán egyetlen lépés, csak ennyi kell, és máris áthidaltam a köztünk lévõ kevés távolságot. Mellkasom forró bõre az övére tapad, és felszisszenek az örömtõl, olyan hihetetlenül jó érzés. Egy nõt sem kívántam így soha, senkit… senki mást. Arcomat hajába fúrom, beszívom a finom szappan illatát, a reggeli kávém aromáját és mélyen a sok illat alatt az õ édeskés pézsmára emlékeztetõ sajátságos testszagát. Reszketeg sóhajjal fonom karjaimat a dereka köré, merevedésem az övéhez szorítom.

- Ne uram, kérem ne… Engedjen el… - hallom a monoton és erõtlen nyöszörgését a fülem mellett. Hasztalan. Számat nyakának bõrére szorítom, megkóstolom a bõrét, és emlékezem a múlt éjszakára, amikor ugyanezt tettem, és õ sóhajtva simult a karjaimba, nem ellenkezett. Õ is kíván engem, érzem, nem tudja letagadni. Fenekének domborulatára csúszik a tenyerem, és ahogy durván mélyednek húsába az ujjaim, õ riadtan megugrik karjaimban. Fogaim a fülcimpáját morzsolgatják lágyan, szuszogásommal forrón cirógatom az érzékeny területet.

- Múlt éjjel… elcsábítottál engem, igaz? – mormolom halkan a fülébe, és õ megdermed. – Tudtad, hogy részeg vagyok, és kihasználtad a lehetõséget, hogy az ujjaid köré csavarj. Azt hiszed, bármiféle elõnyhöz juthatsz általam? Hát jól figyelj rám… - Hangom egyre ridegebb. – Soha nem fogok úgy táncolni, ahogy te fütyülsz. Te az én rabszolgám vagy, és ez soha nem lesz fordítva!

Valamit nyöszörög ellenkezésül, de nem érdekel. Kis kezei meztelen vállamba kapaszkodnak, és ahogy körmei a bõrömet karistolják, hirtelen hideg korbácsként vág végig gerincem mentén az elemi kéj. Összerándulok. Bassza meg… Majdnem elélveztem, csupán ennyitõl, annyira felizgatott!

Felemelem fejemet a nyakának hajlatából, hajába tépnek ujjaim, hogy szemkontaktusra kényszerítsem. Milyen szép… Puha és formás szája résnyire nyílik, és én éhes sólyomként lecsapok rá, nyelvem lándzsaként fúrom belé. Hangos morranással élvezem, ahogy csók közben újra és újra bizsergõ, zsibbasztó kéj árad szét bennem. Hihetetlen… Milyen fantasztikus érzés õt csókolni… Ahogy a vállaimba kapaszkodik és reszket a karjaimban, ahogy az õ nyelve is lassan megmozdul és válaszol, visszasimít az enyémre… Kapkodó légvételei arcom perzselik… Csípõje ritmikusan mozdul, farka az enyémnek feszül…

Szinte a falba préselem, minden csípõmozdulatom egyre keményebb és vadabb, szinte kefélem õt a nadrágjainkon keresztül, és ez a dörzsölõ és durva mozdulat annyira eszemet veszi, néhány pillanatnak tûnõ perc múltán kezem a saját nadrágomba mélyesztem, ujjaimat a fájón és keményen lüktetõ farkamra csavarom. Két rántás… És szájába nyögöm a sanyarú gyönyört. Egész testemet rázza a kéj. Szédülve temetem arcomat a nyakába ismét, hangos fújtatásomat hallom csak, majd az õ halk zihálását is.

- Seraf… - suttogom elgyengülve, és forró érzések kavarognak mellkasomban. Szégyen, amiért ezt tettem vele és megvádoltam, pedig tudom, hogy milyen butácska és ártatlan. Ugyanakkor aggodalom is, hiszen bántottam, bár annyira féltem õt mindentõl, magamtól mégsem tudom megvédeni. Ott a nyers, követelõzõ vágy is, mert ez kevés volt, több és több kell, szinte fájnak az ujjaim, annyira szeretném a bõrébe vájni õket, hogy magamhoz rántsam és szétszaggassam, széttárjam, felhasítsam, elmerüljek benne és együtt fulladjunk meg a kéjben.

Csúszni kezd lefelé a fal mentén, ezért karjaimat a dereka köré fonom hogy megtartsam. Ragad az egyik kezem az ondótól, ahogy a nadrágom is belül teljesen nedves, mert akkorát élveztem az elõbb. Mindez most nem számít, térdei alá nyúlok és könnyedén az ölembe veszem elgyengült, remegõ testét. Néhány lépés a hosszú lábaimmal, és a nappali kanapéjára fektetem. Nagyon piros az arca, zihálva fekszik lehunyt szemekkel.

- Seraf, mi a baj? – suttogom összeszoruló torokkal. – Rosszul vagy? – kérdezem újra és újra. – Seraf… Seraf!

Végre felnyílnak szép szemei.

- Furcsán… érzem magam… - suttogja a csókjaimtól vörösre duzzadt szájával. Nagyra nyílnak a szemei, és hirtelen felül, de szédülten hanyatlik vissza. Mellette térdelek a földön, így idõben elkapom a fejét, mielõtt koppan a karfán. – Rudolf… Azt hiszem bepisiltem… én sajnálom… Jaj, így összemocskolom a kanapét, kérlek engedj ki a fürdõbe… és… - pihegi. Lenézek a kérdéses területre, a nyomok egyértelmûek.

- Elélveztél. Az ott sperma, Seraf. – Hiába próbálok komoly lenni, képtelen vagyok. Csupán a gondolat, hogy beleélvezett a nadrágjába miattam, oly örömmel tölt el, mintha születésnapom lenne és ajándékot kaptam volna. Megszeppenve néz rám, és én nem bírom ki, kezeim közé veszem az arcát és halvány mosollyal nézek a szemeibe.

- Olyan kis buta vagy – mondom lágyan, amit régen is tettem rengeteg alkalommal, mindenféle hangsúllyal, de most teljesen új érzéssel: gyengédséggel. Mielõtt újra megcsókolnám, elengedem és felállok. Némi torokköszörülés után már a szokott hangomat is megtalálom. – Hozok neked egy pohár italt, addig maradj itt, utána kikísérlek a fürdõbe.